Danubius Danubia I-III.: Folyamregény

By Kabdebó Tamás

A Danubius Danubia Folyamregény, három kötetének címei:
Árapály, Pezsdülés, Forrás.

„A könyvet kötelező olvasmányként olvastatnám el mindenkivel. Mindenekelőtt idehaza jelent üdítő kivételt irodalmi jelenidőnkben, amit hajlamos vagyok olykor sivatagként érzékelni.”
(GÖNCZ ÁRPÁD)
„Kabdebó azt írja valahol, fejezete elején, hogy Dének (ő a folyamregény egészének a főszereplője) a munkahelyén (a budai Basa utca fürdőjét képzeljük magunk elé 56 őszén) az összes zárhoz mesterkulcsa van. Szép, eldugott megjegyzés. Mert Kabdebónak van mesterkulcsa. Történetesen itt most 56 forradalmához. Nincs olyan ajtaja 1956 őszének, amit ne nyitna ki vele. Méghozzá: szépirodalommal a hiányzó szépirodalom kellős közepén. Azért kellene lenyomnom az oktatási miniszter kilincsét, hogy ezt a mesterkulcsot – amellyel 56 kinyitása gyerekjáték, sőt élvezetes (egyszerű és nagyszerű) gyerekjáték – ismerje meg, és adja tovább összes tanulójának 13 éves korától egyetemi polgárkoráig, s így az egész kulcsa-veszett ország váljék a közkinccsé tett mesterkulcs ügyes, hasznos játszóterévé.”
(KÁRPÁTI KAMIL)
„K. T. a Móricz Zsigmond – Németh László hagyományt választotta a „folyamregény-koncepcióval” való összeötvöződés alapjául. Félreértés ne essék:
K. T. nem ekhózza sem Móriczot, sem Némethet. K. T. új koncepcióval ajándékozza meg olvasóit, mely munkáját az eredeti remekmű rangjára emeli.”
(MAKKAI ÁDÁM)
„A Duna, a hömpölygő istenasszony kék szoknyája szélén már támadt egy nagy író, Jókai Mór. Ő is tudomásul vette a Dunát. Kabdebó életre csókolta a folyam álmodó lelkét.”
(MÁTÉ IMRE)
„Kabdebó Tamás erőteljesen azt szuggerálja, hogy a sérült, sebzett szervesség, folytonosság képes megújulni, regenerálni önmagát. Az a bizonyos „élan vital” létezik. Ez a lét, a létezés törvénye, amit tisztelni kell. A Duna-tájon is.”
(PÉNTEK IMRE)
„Annak a „homo Danubicus”-nak a történetét és lelkiségét örökíti meg, aki – mint Szendrő József – már elfogulatlanul képes látni a történelmi konfliktusokat, és átfogó szemlélettel tud közeledni a régió népi és kulturális mozaikjához.”
(POMOGÁTS BÉLA)

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633770665

Book preview

KABDEBÓ TAMÁS

DANUBIUS DANUBIA

Folyamregény

Árapály – Pezsdülés – Forrás

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-066-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kabdebó Tamás

ÁRAPÁLY

Édesapám, Kabdebó Béla emlékére

1. LAKODALOM

Kitört a vakáció, harsányabb lett a nyár, a vidámság, kivirult a remény, kipattant a rigók csőre alatt a cseresnye. (Így mondta Nagyika: cseresnye.) Június vége volt, Pesten lezajlottak az egyetemi vizsgák, Dé vállra kapta a kajakját, Bűbáj pedig kettejük cuccát pompás hátán általvetve, széles karimájú szalmakalapját. „Megvárj!", kiáltotta a fiú után, ki öles, de cammogó léptekkel caplatott az enyhén emelkedő homokparton a töltés felé, mintha a vállán a hatvankilós vászonkajak meg sem kottyanna neki. Olykor lomha volt, olykor robbanékony, csendes kedvű, szunnyadóan dinamikus. Csöndes vízben lakik a béka. Mindnyájan ellentétekből vagyunk összegyúrva, hisz anya szült, apa nemzett bennünket, két ellentétes elem termékének egyesülése testünk. Lelkünk pedig az egyistentiszteletre terelt neutrínók templomában e halhatatlan részecskék szüntelen imája.

Dé csak a töltés tetején állt meg, ahová kihallatszott a muzsika.

„Nyolc óra van, szólt hátra a lánynak, „elkésünk.

Bűbáj beérte. „Kicsit", mondta, szusszantott, mosolygott, és leült Izsákra. A hátizsákot hívták így, mely rojtos volt, jobb napokat látott, régi cserkészkirándulásokat. Úttörőzést már nem. Abból sikerült a fiúnak kiöregedni, beleöregedve egyenesen a disz-be, mely kiszorította a tisztességesebb madisz-t, s mely egyetemisták számára éppolyan kötelező volt, mint a diákigazolvány.

A lány kinyitotta a sportzsákját, a termosz alól kivett egy kis törülközőt (egyet hozott, hogy kevés legyen a csomag), a háromnapos vízi úton kétszer is kimosta, a meleg napon megszárogatta, megtörölte vele a fiú homlokát, saját vállát, barna hónaljszőrét, melyen a halványuló sugarak fényében megcsillant néhány verejtékcsöppecske. Maga is csöppecske volt, azaz mégsem, hisz 160 cm. Már tisztes női magasság, mármint az alacsonyabb fehérnépek között. A fiú leült mellé, egy fejjel volt magasabb így is, bikanyakát meghajtotta, szelíden szólt:

„Jól van, az az öt perc már se ide, se oda." Átfogta a lány vállát.

Enyhe szél fújt a Sziget felől, a Duna felé, az hozta foszlányokban a hangokat. Hallatszott a hegedű cincogása, a bőgő brummogása, olykor – szellőtől szaggatottan – kihagyott a taktus.

A hátuk mögött megcsörrent egy part menti fűzfabokor. Dé lassan hátranézett, vadászinas korából tudta, a hirtelen mozdulat riasztja a vadat. Őzsuta állt az erdőaljban, abban az irányban, ahol tavaszig még sértetlenül állt a kaliba, amíg meg nem támadta a májusi ár. Jobbjával finoman megszorította a lány kulcscsontját, baljával Bűbáj fejét fogta meg, és óvatosan, mintegy a testével együtt oldalt fordította őt. A türkizkék leányszem kerekre nyílott, ó-t formált a kerek, formás száj, kivillantak a remekbe metszett hófehér fogak a barnapiros ajkak közül, és mint pintyőke az odvából, a lassan oválissá váló szájnyílásból kikandított Bűbáj piros nyelve hegye.

„Pszt", súgta az ifjúember. A lány megkapaszkodott mindkét kezében a gyönyörűségtől. Városi hajtás volt, szorgos (most éppen leinternált) cipszer órás legidősebb gyermeke, bicsérdista, eszperantó-tanonc, műugrónövendék, kezdő irodista egy személyben, aki vadat eddig csak az állatkertben látott, kivéve a rideg sündisznókat a budai hegyekben, és egyszer, éjszaka, egy maródi rókát.

A suta fölnézett, a szél feléje igazította az emberszagot, megriadt, és beugrott a sártól vert füzesbe.

„Látod azt a magas koszcsíkot a fák derekán? Addig ért az árvíz."

A rév homokzátonyának irányában még meg-megcsillant a víz felszíne, a rőt nap már a bonyhádi dombok alá bukott, onnan lövellte utolsó lilapiros sugarait, mint egy visszavonuló szerb partizán, aki azért tudja, hogy másnap reggel ott lesz, keletről, a fennsík felett, a barikádokon.

Fölálltak, lebandukoltak a töltésről. A kajak az őrházba került, lakat alá, a fiú átvette a csomagok felét, aztán annak az öregjét: a bográcsot, a gázfőzőt, a kis sátrat, a termoszt szintén bódéba zárták.

„Az ott az udvarház?", kérdezte Bűbáj, és a távolban, egy ember rakta halomra épített nagy kőépületre mutatott, mely kívülről és hátulról szürke volt és komor, mint egy kolostor, a teret négyzetesen zárta le, s innen, nyugat felől, még öblös kapuja sem látszott, mely a Sziget felől érkezőknek enyhített a nagy ház ridegségén. Az ifjúember szótlanul biccentett.

A cigánybandahangok fölerősödtek, kihallatszott egy-egy kurjantás, kicsendült a dallam:

Ha Dunárul nem fújna

Szegénylegény nem volna

Dunárul fúj a szél.

„Nem onnan, hanem amonnan", dörmögte Dé, aztán átvette a dallamot, a nótáját, a faluja nótáját, amit még a Dunjuska sem tudott kiszorítani, hiába csóválta szép, strucctojásfejét Rákosi pajtás, aki egyszer ellátogatott ide is, meguzsonnázott az államosított udvarházban – előtte a belügyisek kipakoltak onnan mindent és mindenkit, s átkutatták az akkor már termelőszövetkezeti kocsiszínt, pincét és padlást. Sztálin legjobb magyar tanítványa megáldotta Csócsér Annuskát, a párttitkár unokáját, akitől egy cuppanós gyerekcsókot kapott, majd mivel latyakosak voltak az utak – egy dunai naszádon továbbállt, akárcsak annak idején Hasszán basa, a szultán teljhatalmú satrafája.

A kultúrház zengett. Ha létét nem is, szépségét e faluháza annak a látogatásnak köszönhette, melyre fél évig készültek, lambériával beborították a falakat, parkettát ragasztottak a kőre, piros rózsákat a színpadi főasztal lecsüngő terítőjére (abban járjon bokáig), szép feliratokat a faburkolatra, melyben hatszor fordult elő az ő, hétszer a nagy szovjet példaképnek, és egyszer Csócsér András párttitkárnak a neve, aki előzőleg kemény kézzel bánt a szigeti kulákokkal.

Dé mindezt tudta, minderre gondolt is, meg másra, meg dúdolta a dallamot. Bűbáj is átvette, sasszézott is hozzá egy kicsit a poros úton. Az őzsutától leste el ezt, villant át az ifjúember agyán és szívén, mely utóbbi máris dagadozott a kedvtől. Mit bánt ő most államosítást, szegénységet, robotot; mit, amikor ilyen fiatal, telve hol álmos, hol meg robbanni készülő energiákkal… mikor már az ismerős hangokat hallja, orrcimpájával kiszűri már a birkapaprikás csípős illatát, mely a kultúrház udvarán fől, hatalmas üstökben. Elméjében elszenderedtek a gondok. Horatius mondja valahol, hogy az ember lovagol, és mögötte ül a sötét gond.

De Horác nem volt sohasem tizenhat éves, mint Bűbáj, vagy ha volt, akkor nem írt olyan ifjonti hexametereket, amik ránk maradtak. A lány tíz lépést előreszaladt, önfeledten, táncolva, boldogan. Aztán kijött egy burkus kutya, vakkantva a léckerítés szegletéből, megugatta a lányt, mire az kérdően hátranézett. Rövid haja meglibbent, mint világos selyemfüggöny; arcáról nem tűntek el a gödröcskék, mert nem félt, csak meghőkölt; sráca füttyentett egyet a kutyának, az behúzta a fülét, visszasomfordált.

A falu házai már itt álltak glédában, két oldalról, már amelyik állt, mert a vályogból vertek falát bemosta volt az árvíz, imitt-amott beomlott egy tető, arrébb ácsállványok támasztották a vitálisabb pajtát, gabonaraktár lehetett. Aztán kipattant egy kertkapu, kirohant rajta három leány, három legény kergette őket, szaladtak a töltés fele – heves futásukat követte a tekintetük.

Kergetik őket, gondolta a lány.

El akarják érni az utolsó kompot, vélte a fiú, s mert terepismerete biztos volt, neki lett igaza; dudált az otromba kompot tolató karcsú dieselmotoros hajó. A víz, ilyen messziről, a töltés vágatának vissztájában már csak barnuló tömegnek hatott, melynek engedékeny testét szelte a vontató, mint odafönt, a még puhább levegőeget egy árva repülő.

Talán abban ült a Krónikás, aki odafentről lenézett, térképnek látva a tájat, ostorszíjnak rajta a Dunát, de – miként Radnóti – belegondolta a rögöket is, melyek nem ritkán vérrel áztak. Ha üléséről felfele nézett, a kerekülő égbe, láthatta, hogy tömbjét sötétülő, az estével öregedő felhők díszítették. Ha magába nézett a Titkos Krónikás, apja izzadtságtól borított úrparaszt Krisztus-arcát látta, mögötte meg a kicserzett, eltikkadt jobbágyképeket, látta a lovat az eke előtt, a beragadt traktort, s mert e tájon, s ebben az időben egy morzsányit mindentudó is volt, mint sorsőrzéssel megbízott őrangyalok, kik az Úristentől kapták korszakos tudományukat, hallotta a vajúdó asszonyok nyögését, az öregemberek imáját, és olvasta, mint a morzét, a Duna csettingető, loccsanó cuppogásait, amint az, széltől berzenkedve a komp oldalát csaholta. A Krónikás őrszemei, erdei tücskök képében a magasles árbocát képező nyírfa lombjában ciripeltek, levelibékák formájában a csúcsán brekegtek, de megbízottja volt a szitakötő is, mely az érett kalász hegyén billegett.

Mikor a faluházát építették, tiszteletből megtartották az útszéli fakeresztet, melyen Miurunk bádogból kalapált teste függött, s amin most az inri hajlatában fészket rakott egy szent életű seregély.

„Van Isten?", kérdezte Bűbáj, és megsimogatta Jézuska kopott lába fejét, mit átvert a szög.

„Van", felelte Dé komolyan, aztán beléptek a kapun.

Benn már a tányérokon gőzölgött az aranyló, borsos, tyúkhúsból főtt, zöldpetrezselyemmel, répával és muszlinkendőn átszűrt, csipet majoránnával és leheletnyi paprikával is megbolondított húsleves, benne a zúzák, májak, szárnyak, nyakak irdatlan seregével. Külön tálakon illatoztak a kiérdemesült zöldséghegyek. A pógárok mélyen behajoltak a tányérba, szürcsölték a behúzós tésztát, az asszonyok tisztesebben ettek, az idősebbek kendővel a fejükön, még sokszoknyában némely menyecskék, pruszlikban mások, pántlikásan, pártában a koszorúslányok. Pallér Miska, a súlydobó, tréningnadrágot viselt. Fogyott a leves, szűkült a beszéd, bepárásodtak a szemüvegek.

Édesanyjáé különösen, amikor föltekintett. „Józsikám", kapkodva lélegzett, félhalkan, félhangosan, félig talán elfojtva az öröm sikoltását – félig elhalóan, félig fölrepesve.

„Szia, mama!", bömbölt át Dé, túlharsogva a szaxofonost, ki a levesevés alatt szólóval szórakoztatta a szürcsölőket.

A teremben végestelen-végig hosszú asztalok, a színpadon ugyanúgy. Kató mama a túlsó sarokban ült, rokonoktól szorongatva, szomszédok kanalazó sorfala, étekfogók vonuló csapata, féken nem tartható gyermekecskék bakkecske-bukdácsolásai, a cigány és cigánnyá vedlett zenészbanda hangfala mögött, a faburkolatú fal jelszava alatt, melyen az ÉLJEN RÁKOSI-t valaki merészen átpingálta ÉLJEN NAGY IMRÉ-re.

Mózes könnyebben kelt át a Vörös-tengeren, mert az megnyílt neki. Kató felállt, integetett, mint a besuhanó tengeri vitorlásnak int a parton szorongó. Az anya kihúzta vékony, soványságában is remek alakját, negyvenéves termetén megfeszült az ünnepi piros selyemruha, halovány arca is kipirult, azon a három szeplő, az orra alatt; vállig érő hajában megcsillantak a korán jött ezüstök; Dé mindezt látta már, sőt arcán előre érezte a dolgos kéz simogatását, az egykor bársonyos kéz tenyerén képződött bőrkeményedés találkozását az ő simára borotvált férfiarcával, érezni vélte anyja egyik kis szemölcsének érintését a középső ujj első percének hajlatában, ahogy az az ő merész orrát éri.

Kató várta a fiát, egyetlen szülöttét, a búvárúszás reménységét, a jótanuló egyetemistát, a vágyaiban nagyra törőt, aki egyszer egybegyűjti majd és megírja a Duna-táj néprajzát; látta már a fiát, Bercihez forrasztott szerelmének gyümölcsét, aki tán nem olyan nyalka, mint az apja, de körültekintőbb talán, s aki, lám, nem az apja fekete sörényét, hanem az ő gesztenyebarnaságát örökölte; aki most türelmesen evez két erős karjával a násznép tengerén át feléje, fehér inge dagadozik hordónyi mellkasa alatt, tisztességből, lám, hosszú nadrágot húzott, most átlép egy padon, megkerül egy asztalt, és tüstént ott terem.

A felszolgálók eltisztították a lerágott csonthalmokat, a levesestányérokat a vendégek kenyérrel tisztára törölték, a vázákban megigazították a virágokat, a borospoharak megteltek a homoki szőlők erjesztett levével.

A násznagy koppantott egyet az asztalon, a terem elcsöndesedett. A segédnásznagy, tizenhat étekfogó élén a főasztalhoz vonult, meghajolt, és szónoklatba kezdett:

A PAPRIKÁS!

Ismét megérkeztem, Uraim, sokára,

De merem mondani, nem jártam hiába.

Mert olyan eledelt hoztam valójában,

Mely első étel az étkek sorában.

Ezért az ételért nagy próbát tettem,

Egy szilaj kossal hét nap verekedtem.

Kicsibe tellett, hogy fogam ott nem hagytam,

Node semmi, csakhogy legyőzhettem.

Merthogy a világon nincs több ilyen étek,

Erre az étekre vizet inni vétek.

Itt a jó paprikás, vegyétek!

Szilaj jó étvággyal, kívánom, egyétek!

Miközben a segédnásznagy meghajlását követően, az étekfogók hozzáfogtak a piros levű paprikás kiosztásához ötszáz vendég számára, így szólt az ipam a napamhoz:

„Hát ez a második juh, tudja-e kend?"

„Tudok-e mit? Hisz még nem vótam itt."

„Ez az, lássa, ez az. Aztat akartam mondani, hogy újat köllött vágni. Döglött bárány vót a hasában. Halva; meg nem született. Csak úgy bűzlött!"

„Jó étvágyat kívánok."

„Kendnek is."

Ült egymás mellett a menyasszony és a vőlegény – mert csak így hívták őket –, holott már ifiasszony meg ifjú férj voltak azok ketten. Az utóbbi, az asztal fölött, mátkája kis kezét macerálta, az asztal alatt pedig beakasztotta félcipős lábát párja fehérharisnyás bokájába, a csatos lakkcipő fölött, és a tüll menyasszonyi ruha alatt, amit a leüléshez föl kellett húzni.

Dé már az anyja asztala végéhez ért, az étekfogók közt lapátolván két kezével. Mögötte, mint a nagy vitorláshoz kötött, de elölről nem látható sajka, követte őt Bűbáj.

Dé odaintett a vőlegénynek, csuklóból megbillentve a tenyerét, tiszteletteljes fejbólintással üdvözölte a menyasszonyt. Emez még nem vette észre, mert azon volt, hogy bokáját kiszabadítaná, amaz viszont vidáman odakurjantott: „Isten hozott, Jóska!"

Bűbájban megpendült ez a szó. Bár őnáluk a családban nem volt sem téma, sem ellentéma a vallás, hisz apja, Álmos Ernő különc volt, de az iskolában, az úttörőknél, a sportklubban – szóval mindenütt vigyáztak arra, hogy Isten nevét hiába ne vegyék. Gyónás helyett önkritikát kellett gyakorolni, istentisztelet helyett Szabad Nép-félórára, a fölnőtteknek tömb-, béke- vagy pártgyűlésre járni (kinek-minek illően), a nyakláncon lógó kereszteket is jobb volt súlyba helyezni. Vidéken – ím, Bűbáj máris tapasztalta – nem ez volt a helyzet, s most, 1956 júniusának a legvégén meg éppenséggel nem. Az emberek ismét a szövetkezetek esetleges fölbomlásáról kezdtek beszélni, a pap újból merte a kicsi, megkopott templom sekrestyéjében párosával tanítani a hittant, és a litániára már mások is eljártak, nemcsak az öregasszonyok és az özvegy verebek. A pletyka szerint Csócsér Annuskát titkon megkereszteltette a nagyanyja.

Végül hogy a násznépet szent foglalatosságuk, a birkapaprikásevés közben meg ne zavarják, Dé és Bűbáj az asztal alatt bújtak át az édesanyai sarokba.

Egy ölelés, egy simogatás, egy puszi jobbról és balról, egy tiszta tányér, telerakva csontos, ízes, erős levű birkahússal, egy kis káposzta melléje, egy karaj kenyér, egy pohár kunbajai piros bor. Dé mindent megkapott, mindent a kedves elé tolt. „Egyél."

„De hát… , mondta a lány, „még nem is köszöntem. Azazhogy észre sem vettek, tette hozzá gondolatban. Kató most kapcsolt. Ez hát… szótlanul kinyújtotta kezét a kettejük közt ülő fia barna mancsán keresztül.

Bűbáj ráhajolt és megcsókolta a szemölcsökkel éktelenített szép kezet.

Finoman, alig érezhetően rándult meg az anyai kéz, mintha rab gyíkocska lenne, mely el akarna inalni, de aztán mégiscsak ott maradt, pillanatra elernyedt, a váltóáram már szeretettől lüktetett ütőerében. Szívéből hirtelen eltűnt az a bárányfelhőnyi féltékenység, ami egyfiús, egyedülálló anyák esetében oly természetes. Bűbáj úgy érezte, ismeri már ezt a fiatalnak is idős asszonyt, srácának édesanyját, ismeri Dé meséiből, a fiú tárcájában hordozott fényképről, a meleg gyapjúpulóver révén, amit magzatának kötött. Ismeri, holott Dét, magát is, csupán néhány hónapja ismerte meg igazán.

Hány tortát sütöttek? A félezer főre tervezett lakodalomba több mint százötven család volt hivatalos – azok apraja-nagyja. A menyasszony idevalósi volt, szigethalmi. A vőlegény a szomszéd faluból jött, Kandáról. A násznagy már Mohácson lakott, azaz túlnan a Dunán. A segédnásznagy, eredetileg szigeti fiú, Leánycsókon volt agronómus, két falura innét. (Kitalálni sem lehetne szebb falunevet.) A papot Nagybaracskáról kellett kihozatni, mert a szigeti plébánost még Rákosi tündöklése alatt elvitték, s Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt sem jöhetett haza, ugyanis közben meghalt a Gyűjtőfogház börtönkórházában. A zenészek hátmonostoriak voltak – a második falu ez innen, Baja irányában –, de lám, egy-két ember lejött Pestről is, sőt, egy bunyevác rokoncsalád Szabadkáról érkezett. (Nagy dolog volt ez, két évvel Tito láncos kutyázása után.) Ezek a főasztalnál ültek, külhoni ritka vendégek, a vőlegény anyja, a háború óta most látta először külföldre szakadt édeshúgát. „Nem mi szakadtunk külföldre, a külföld szakadt ránk", mondta a sógor, és nagyokat húzott a vörösből.

A szokás úgy tartja, hogy a közösen sütött több tucat puncs-, grillás-, dobos, mogyoróstorta mellett, minden család hozzon még maga sütötte süteményt, melyet saját asztalánál körbekínál.

Kató, élvén az alkalommal, meg kitelepített anyósától tanult tudománnyal, krémesített joghurttal elkevert gyümölcssalátát hozott, ólomkristály tálban. A dunai Szendrő családnak az ő férjére jutó szerviz-örökségét nem államosították, így Kató megőrizhette a legszebb darabokat, melyek jobbára selyempapírba bugyolálva hevertek konyhaszekrénye öblében, hogy sátoros ünnepeken ki-kicsomagoljon egyet-egyet belőlük, s így megcsillanjon az emlékek visszfénye (mások azt hitték: az egykori gazdagság), a címeres ezüstkanalakon és késeken, az ólomkristály tálak és poharak recézetén, a meisseni porceláncsészék dús aranyozásán. A gyümölcssalátát szürcsölve ették a rokonok, dicsérték a szomszédok, és Bűbáj elkérte a házilag készített joghurtkrém receptjét. (Ösztönös női reakció volt ez, meg amolyan bűbájos kedveskedés, mely mit sem gondolt a családjára szakadt szegénységgel.)

Dét zsenírozta nagynénje, Maris; a húsos, jóindulattól és izzadtságtól csöpögő nagynéni anyjának szinte fizikai ellentéte volt. Gyerekként nem derült a kandiscukortól, még a cipőpertlinek nevezett fekete nyalánkságra is elhúzta a száját, holott e kedvenc csemegéket neki hozta Maris nénje a boltból, melyet államosítottak ugyan, de időben belépvén a pártba – az asszony vezetője maradhatott. Férje az idősebb Csokics, már a dobogóhoz kötött zászlórudat markolászta, másik kezével a borosüveget, miközben rázendített a banda, a szaxofonos szólót fújt, a dobos bepergetett, az asztalokat fürgén kihordták, a padokat a falhoz tolták.

Csokics Sándor megemberelte magát, a kihordott kávéból lehajtott két csészével, bizonytalanul fölállt, inogva előrelépett, meghajtotta magát sógornője előtt, és Katót táncra kérte.

Az asszony a fiára nézett, az a nagynénjére, Maris mosolygott, „ne félj, mondta Katónak, „Sanyiban még ép a ceruzabél. Kató nem akart ünneprontó lenni, a szalonzene megtorpant, a cigányok rázendítettek a csárdásra:

Részeg vagyok rózsám mint a csap

Nem aludtam három éjjel három nap.

Hazamennék sej de nem tudok

Hajnalig rózsám nálad maradok.

A szíjgyártó sógor erős keze jól megmarkolta Kató darázsderekát, ő meg, az ember vállára téve dolgos kezét, egyenesen tartotta az ingadozót. Berci soha nem ivott három pohárnál többet, gondolta Kató, még nagyapja, az öreg Dugonics aranylakodalmán sem, amikor a fiúk a templomi áldás után hazafelé menet, kifogták a négylovas hintóból a szürkéket, és maguk húzták be az idős párt az udvarházba.

A terem túlsó végében Csócsér Annuska az úttörőkkel zakatolni kezdett, körük egyre tágult, s mikor a gyerekkígyó a helység közepébe ért, Kató egy gyors mozdulattal bekapcsolta sógorát és magamagát a szerelvénybe, így „zaklattak" tovább, hegyek között, völgyek között. Dé ugyancsak fölpattant, baljával nagynénjét, jobb kezével Bűbájt cibálta a körbe, mely nőtt és növekedett, a láncszemektől tágulva már-már a falakig ért.

Akkor a násznagy, mokány, vállas, széles járomcsontú, kissé sebhelyes arcú legény újból koppantván egyet, maga lépett a porondra. A zene leállt, a szerelvény láncszemeire szakadt, ő maga pedig meggyújtott egy gyertyát, úgy lépett az örömapa elé. „A kikérés, súgta Bűbájnak Dé, és megszorította a lány kezét. „Egyszer… a fiú mondata megtorpant az első szónál, a násznagy jobb kezében, a mutató- és középső ujj között meglobbant, megsercent az égő gyertya. A főasztal elé lépve meghajtotta magát, baljával igazított egyet nyakkendőjén, lába alól egy anya elpucolt két hancúrozó gyereket, ő meg csengő hangon rákezdte:

Én a mai Szent Evangéliomban,

Az Úristen szolgálatában,

A szűz Szent Imre herceg felszentelt templomában

Egypár galambocskát fogtam, melyet

A hitnek láncával összekapcsoltam,

Először eljegyzésre, majd kézfogásra.

Ezen szent vacsora elteltével

Kiadják-e őket a tisztelt násznagy úrnak, vagy sem?

„Nem adjuk", szólt sötéten az örömapa.

Eddig minden a maga rendje és módja szerint ment, a „nem adjuk is a szertartás része volt, hisz egy szál égő gyertya és egyszeri kérés nem elegendő az ifjú pár kiadására. A vendégsereg magva mégis jelentőségteljesen összenézett. A leány apjának mordulásában volt valami fenyegető és emlékeztető. Egy esztendővel ennek előtte eljegyzést tartottak ugyanitt. A szorosabban vett két család, mintegy negyvenen ültek körül egyet-len irdatlan hosszú asztalt, s akkor is a mostani násznagy volt a kikérő. Az eljegyzés kikérési rítusa gyertya és előzetes papi áldás nélkül ment volna, s a kikérési formulára az azonnali igen lett volna a természetes válasz. A nyalka vőlegény gépkocsivezető és üzemgépész volt a tsz-ben, a szöszke, kökényszemű menyasszony, Kollár Margit akkoriban lett a pálinkafőzdében segédművezető. („Biztonságosabb ilyen helyeken nőket alkalmazni, vélte Veigel, a tanácselnök.) Okos lány volt, szép arcú és kezes, hosszú szőke varkocsát egyetlen fonatban hordta eleddig – csücske dús tomporát súrolta –, ezután meg a feje tetején, kontyba kötve. Az apja, az öreg Kollár, valamikor kisbíró volt a faluban, most komoran és egyedül művelte tíz holdját, belterjes kertgazdasággá alakítván át belőle mindazt, amit lehetett. Ült a lánya mellett, kihúzott derékkal, peckesen, harcsabajsza kackiásan kifenve. Mellette asszonya, a kapálástól, marokszedéstől megtöpörödötten, fehér babos kendőben, sokszoknyásan. Az öreg Kollár öt évet nyomott le hadifogságban, majd amikor 1949-ben hazajött, lányára, fiára íratta földjének felét, mert odakint megtanulta, hogy a kulákgyanú árnyékát is el kell kerülni. Szibériában együtt volt egy esztendeig egy tizenötödik rabévét ott töltő kulákkal.

Jött hát a násznagy, most már két gyertyával, a jobb kéz három középső ujja között. Fejével biccentett az ifjú pár felé, s meghajolva a szülők előtt, imigyen szólt:

Midőn Krisztus Urunk a világot

Semmiből teremtette,

És a mi vőlegényünket is

Semmiből teremtette,

Ő kérte a Teremtő Szent Istent,

Hogy a szüzek körül egyet ő is választhasson.

Ezen szent vacsora elteltével

Kiadják-e tisztelt násznagynak, vagy sem?

„Nem adjuk", hallatszott a felelet.

„Ez még mindig hagyományos", nyugtatgatta Dé Bűbájt, aki, nem ismervén a formulákat, tágra nyíló nagy szemmel, gyorsabban kalapáló szívvel figyelt.

Igen, ezt a második tagadást is az illem kívánta, mert egy gyertya nem gyertya, két gyertya nem elég gyertya. Talán szorították a fűzők, melyek a csipkeszegélyű, bokáig érő ruha alatt karcsúsították erős testét, talán a melltartót kellett volna kiengedni, ami a dús, rubensi kebleket túlságosan is kordában tartotta, esetleg kemény jó apja szigorú vonásainak kellett volna megenyhülnie – annak a keserű huzalnak, ami az orrtő mentén indult, s a bajusz sem rejtette –, de az öreg Kollár nem mosolygott. A kútba fúlt eljegyzési vacsora árnya kísértett.

Akkor, azon az eljegyzésen, ami főpróbája volt a lakodalomnak, a násznagy kikérésére az öreg Kollár határozott „nem-mel felelt, holott ezt éppen ellenkezőleg kívánta meg a hagyomány. Bezzeg fölsikított akkor a búzakalász menyasszony: „De igen, de igen, de igen!, és könnyek ragyogtak a szemében. Erre rázendített a hajlott Kollár néni is, sírt-rítt, mintha halott lett volna a háznál, holott csak a viszályt siratta meg, Kollárék és Igrityék meglékelt frigyét.

És miért?

Igrity Pista, kit minden cimborája csak Igricnek nevezett, alkalmi legénybúcsúján – mert az igazi még hátra lett volna – elkártyázta egyhavi keresetét, mi több, zsabós ingét, táncos csizmáját is. Ő volt a megyei népi tánccsoport lelke, a legjobb táncos, a helybeli magyar táncokat sokat és bunyevác táncokkal összeboronáló koreográfus, hetyke legény, tréfás szavú és kedvű, hallatlanul könnyelmű és iszonyúan vakmerő. A lányok bolondultak érte.

No, annyira könnyelmű azért nem volt, mint csapodár nagyapja, a néhai vén Igrity, az öreg Dugonics puszipajtása, aki 1943 szilveszterének éjszakáján elkártyázta Katymár alatti egész birtokát. A nyertes, egy utász őrnagy, a földvári és bajai Duna-hidak karbantartásának ideiglenes parancsnoka, nem sokáig örvendhetett a csinos birtoknak. Már negyvennégy őszétől a partizánok uralták Dél-Bácska javát, aztán meg hamarosan Jugoszlávia lett belőle. „Na látod, mondta a vén Igrity 1945 márciusában, a Retek-pusztai pajtájában bujkáló őrnagynak: „Nem kellett volna annyira örülnöd szilveszterkor.

A középső Igrity, Pista édesapja volt a főjegyző a faluban 1945-ig, aztán – néhány éves budapesti kitérő után – a termelőszövetkezet főkönyvelője lett. Szolid, csendes ember volt, halálosan megbízható. Csócsér András, a párttitkár és Veigel Ignác, a termelőszövetkezet elnöke annyira megbíztak benne, hogy tulajdonképpen ő, a szürke eminenciás, az úrifiú, az egykori főjegyző vezette a termelőszövetkezetet. Hármajuk kapcsa úgy adódott, hogy Igrity főjegyző kezében volt még, 1948-ig, a falu malma is, Csócsér és Veigel pedig itt voltak molnárlegények. Igrity főjegyző kijárta, hogy Veigelt leszázalékolják, mint bénát, akit fejbe rúgott a ló. A körorvos írást adott erről. Ugyanis Veigelt az SS-be akarták besorozni. Aztán elszelelt a háború, Veigel maradt a malomban. Még nem váltott át, amikor jött a svábozás, és már zsuppolták is volna őt asszonnyal, két gyerekkel Némethonba; ámde – mondta a főjegyző – „igaz, hogy Veigel sváb, viszont a felesége, Csócsár Mártika, félig cigánylány, gyerekeik meg eszerint színmagyarok."

Ezt a bizottságbeliek is belátták, Veigel maradt, belépett a pártba, s amikor a malmot államosították, ő lett a művezető-igazgató. Innét aztán még magasabbra lendült a karrierje.

Nem volt kárára, hogy sógora, Csócsér András lett közben a párttitkár. Csócsér csak apai részről tartozott a vályogvető kisebbséghez – amit azóta brazil gépsornak neveznek –, mert édesanyja révén Csócsér András a szigeti patikusék patinás családjával tartott rokonságot. Mamája, a patikusék egyetlen lánya, beleszeretett Csócsér Kristófba, András muzsikus apjába, aki prímásként megyeelső, legényként „jó szerető hírében állott, s megszöktette a csúnya patikuslányt. Zomborban éltek az asszonnyal, onnan állt be fiuk, a fiatal Csócsér András partizánnak. Már kifelé állt a rúdjuk a németeknek, mikor az ifjú Csócsér úgy gondolta, Szigethalmon karácsonyolna, de Igrityék szérűskertjében, egy krumplisveremben elkapták a németek. Vitték volna kivégezni. Élt még azonban a vén Igrity, és élt még az utász őrnagy, akkoriban a padláson kártyáztak kettesben, seggrepacsiban, mert pénzük már nem volt. A vén Igrity felöltötte az őrnagy uniformisát, elővette lovaglóostorát, és elnáspángolta a Csócsért kísérő botcsinálta hóhért. „Nem miattad tettem ezt, gazember, vetette oda Csócsérnak a vénember, „hanem apádért, akivel együtt mulattam el fél ifjúságomat". Csócsért, a ladik fenekén, szalmával letakarva, Kőhegyi Jani vitte át Szekcsőre, éjjel.

Mindezt közbeszúrásképpen mondom, meg azért, mert az egybefonódó sorsok, történetek szövetét ismerte a falu, tehát a násznép öregebbje, a fiatalabbja meg a szájhagyományból tudott arról, amire odafigyelt.

„Nem adom a lányom!", emelte föl akkor, az eljegyzési vacsorán, másodszor is a hangját az öreg Kollár, fölbomlott hát a díszvacsora, a fiatalok mind egy teherautóba ültek, és behajtattak a bajai Kispipába. A vendéglő volt már Véndiófa is, lett majd Aranyponty egy fél korszakkal később; egyfolytában nézegette változó nevű saját magát a Sugovica tükörsima vizében. Vendégül látta a fiatalokat.

Azóta a szülők, helyesebben Kollár papa kibékítésével kitelt kerek egy esztendő. Igrity Pista mintaszerűen viselkedett. Vezette a DKW-t, a vállalati kis és nagy teherautót, javította a traktort és a cséplőgépet, a szigeti tánccsoporttal megnyerte a megyei népitánc-versenyt, nem kártyázott. Nem is fogadott, csupán kétszer: véglegesnek látszó legénybúcsúján megivott egy korsó sört, benne két léggyel, száz forintért, hajnal fele pedig, apja frakkjában, végigsétált a Ferenc-csatorna hídjának korlátján, ami Nagybaracskát a Szigettel összekötötte. Ha alul föl nem brekkent egy béka, amit a sikló lenyelni készült, biz’ isten ezt a fogadást is megnyerte volna. Vízbe pottyanásának körülményeit a darvadozó fiatalok eskü alatt titkolták, Dé sem tudott erről, a kígyó sem mondott kígyót-békát róla, a menyasszony sem sejtett semmit. Igrity főjegyző, azaz főkönyvelő azonban megtudta az igazat, mert frakkját visszakövetelte, s Igritynének ki kellett vallania, mi történt, hiszen ő szárogatta, vasalta a fecskefarkú ünneplőt. Igrity Iluska, Pista húga előtt sem lehetett titok a dolog, ő izzította a vasalószenet. A hétpecsétes titkot Iluska aztán csupán a legjobb barátnőjének mesélte el…

A násznagy a harmadik gyertyánál tartott. Meggyújtották, s az első két égő gyertya mellé, jobb kezének gyűrűs és kisujja közé helyezték az asszonyok. Lobogott, lobogott a három gyertyaláng, fényesebbnek látszott az ötszáz reájuk függesztett szempár sugárfókuszában, mint a mennyezeten függő neonfény. A násznagy a főasztalhoz lépett, biccentett, meghajolt, rákezdte:

Midőn Krisztus Urunk a nyáját

A Bakonyban őrizte,

századik bárányát eleresztette.

Midőn megtalálta, nagy örömmel

a nyájhoz vitte.

Én is olyan nagy örömmel vinném

Ezt az egypár galambocskát

Az éjszakai nyughodatlanságra.

Tisztelt násznagy urak

(s itt a segédnásznagyokhoz fordult),

Kiadják-e, vagy sem?

Összenéznek a segédnásznagyok – három is van belőlük –, az öreg Kollártól várják a fejbólintást. Légy szárnya bent, sem kint nem hallatik.

Alig észrevehetően biccentett a lány apja, mire végül kórusban szólnak: „Kiadjuk. Önkéntelen sóhajtás szakadt fel megannyi kebelből, ketten önfeledten tapsoltak is, Igrity Iluska azt mondta (csendesen): „Éljen!

A menyasszony aztán fellépett az asztalra, s onnan, az asztal túlfelén várakozó násznagy karjába repült, segítségével landolt. A vőlegény átugrotta az asztalt – Nurejev vagy Nyizsinszkij becsületére vált volna az ugrás –, csizmás lába nagyot dobbant a padlón. Kézen fogva szaladtak öltözködni. A menyasszonyi ruhán már nem volt fátyol, megszabadították attól az esküvő után a koszorúslányok. A templomi esküvő csöndes volt, a szentegyházba feleannyian fértek, mint a kultúrházba, a papnak, röviddel a szertartás után a plébániára kellett sietnie olajért, s onnan egy haldoklóhoz. „Jó jel ez?", kérdezték a berlinerkendős öregasszonyok.

Amilyen nagyszabású és vidám volt ez a lagzi, olyan göröngyös volt az út, ami idáig vezetett. Előző éjszaka tizenkettőre ígérték a bajai ruhaszalonban az esküvői ruhát, de az örömanya küldöttei zárt kapura találtak. Az asszonyi szívekben kitört a pánik. Mégis helyrerázódtak a dolgok. Kollár néni betelefonált a nagyasszonynak. Maguk között mindig is így hívták Szilas Mihályné, született Dugonics Rózát, akit apja kitagadott, mert egy szegény számtantanárhoz ment feleségül. Egykor, Kollár néni mint tejeslány szolgált az udvarházban, szobalány-édesanyjával, és a gyereklány Dugonics Róza kis kedvence lett. Évtizeddel később – miután már Róza férjhez ment a bajai tanárhoz, kiről az hírlett, eldugott géniusz, és megvette a rájutó anyai ékszerörökség árából a városi házat, amelyben időnk szerint újabb évtizedekkel később a varroda állott – a vonzalom az egykori tejeslány és a hajdani kisasszony között változatlanul megmaradt. Az évek elmúltak, Róza férje meghalt, fia felnőtt, unokái születtek, a ház egyik részét leválasztották, itt működött az ESKÜVŐ SZÖVETKEZET, vagyis a varroda. A ház nagy volt, a varroda kicsi, a nagyasszony befolyása jelentős, a kézfogó hajnalán elkészült az esküvői ruha.

A közel fél évszázadon keresztül szivárgó szívességrendszernek ez a tisztességes hajszálcsövessége volt az a ritka belső törvényszerűség, mely a legzivatarosabb korokban is összekapcsolta a lelkeket, és helyrebillentette a háromszor is feje tetejére állott társadalomban a szívek időleges békéjét.

A menyasszony rózsaszínben érkezett vissza, a vőlegény ingujjban, azt is fölgyűrte két barnára sült izmos karján. Néhány tangó, angol keringő, egy swing, egy félresikerült rock and roll, majd a Kék Duna-walzer következett. Dé meghajol Bűbáj előtt: „Szabad, kedvesem?"

A lány játékosan pukedlizett: „Igen, kedvesem".

Lépjünk kijjebb, gondolták egyszerre mind a ketten, s a keringő végét kivárva a kijárat felé igyekeztek.

Az udvaron hűvös volt, ragyogtak fölül a csillagok. Dé becélozta a Göncöl rúdját, hátát egy nagy gesztenyefának támasztotta, és két kézzel, szorosan magához ölelte Bűbájt. A kiszivárgó fényben, mint patakvízben a kavics, csillogtak a leányszemek. „Kedvesem, bár még testileg nem vagy a kedvesem", kezdte a fiú. A leány az ifjúember ingén nyílást találva, annak bozontos mellszőrébe temette az arcát.

„Jóska! Hol vagy, fiam?, hallatszott a kiáltás belülről. Az ölelkezők megrebbentek. „Jóóska!, az érces bariton nem hagyta alább, mi több, tulajdonosa tagbaszakadt alakjával kitöltötte az ajtónyílást.

„A bátyó, mondta Dé, várható bosszankodás nélkül, s a lány, a korábbi történetek és az itt rászakadó rokon- és ismerőshad súlya alatt nem tudta, hová tegye az idill megzavaróját. „Anyám bátyja, tette hozzá magyarázatképpen Dé. Kiléptek a fa árnyékából a kivetődő fény útjába, Kőhegyi János kitárta mindkét vaskos, erős karját és összeölelte vele a két fiatalt. A jobb kar még csak átérte valahogy a lányt, aki kicsi volt, ám vállas, de a bal kar, unokaöccse hátán, mindössze a gerincig ért el, ott, a bütykös, göcsörtös ujjak megkapaszkodtak a fehér ingbe. Fél fejjel volt alacsonyabb unokaöccsénél Kőhegyi János, fél fejjel magasabb Bűbájnál.

„Most érkezett, Jani bá?", kérdezte Dé.

„Az imént, felelte Kőszegi János. „Tudod, a mohácsi révnél marad a kishajó, az utolsó átkelést követően. Még mindig ez a regula, mert amonnan indítunk reggel. El kellett hát menjek onnan a Rákóczi útra átöltözni, hiszen az ünneplőm otthon tartom, Mohácson. Aztán onnan biciklivel Szekcsőre, mivel az oldalkocsis motorom szerelés alatt. A bringát Teriéknél hagytam, a családdal, taxival a révig hajtottam, ott ladikba ültünk, ötösben áteveztünk.

„Mi is vízen jöttünk, mondta Bűbáj, „Pesttől idáig kajakkal.

„Jóskát én tanítottam evezni, bólintott Kőhegyi János. „Meg kellett tanítanom már ötéves korában úszni is meg evezni is, mert eloldotta a csónakot, és egyszer Bezdán fölött fogtuk ki, csiklistől. Az anyja olyan beteg lett, hogy lábra nem tudott állni. Az apja meg éppen – vagy mint rendszerint – mundérban osztogatta a parancsot Délvidéken. Tudja, ugye? »Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép…« Hát virágra lépett, a csetnikek a virág között bombát dobtak ránk, az mellettem robbant, elvitte a fél szememet. Ezzel Kőhegyi János hátborzongató-játékosan kivette a bal szemét, és a tenyerébe tette. „Szóval, ez a Jóska, a maga barátja, eloldotta a csiklit, kilométereket csorgott lefelé, mielőtt a halászok kifogták volna. Meg költött tanítani evezni."

Benn a teremben a grillástortát szeletelték, metszették, tördelték. A zenekar rágyújtott egy gyors csárdásra:

Ojtsuk el már a gyertyát galambom

Mert azt ingyen nem adják galambom

Mert azt irigyen nem adják…

„Mert a gyertya derága, minek égjen hiába…" A cigány erős, dallamos tenorja áttört az öttagú banda zaján, a dalszöveg behatolt a fülekbe, beköltözött az ágyékokba.

„Engedett hát az öreg Kollár, mondta nagybátyjának Dé. A tagbaszakadt révész szélesre húzta a száját fókabajusza alatt. „Mivelhogy Igric mátkáját elérte a Szigeti Veszedelem, mondta. „Őt is?", kérdezte Dé; aki vagy fél éve nem beszélt komájával, Igriccel.

Kőhegyi János bólintott. „A harmadik vagy a negyedik hónapban van Margitka. Azért is olyan dundi."

Megkezdődött a vőlegény nyilvános faggatása.

A násznagy segédei kérdések sorát tették fel neki.

„Mi áll föl először a nászéjszakán?"

„Hol a legfeketébb a menyasszony?"

„Hányszor csempésszük be a házba a nagylompost?"

Az ügyes feleleteket a férfiak brummogó, a nők gyöngyöző kacagása kísérte.

Két kis klambó, Péter és Pál, az asztal alatt, pántlikával hozzákötötték Bűbáj bal lábát az asztal lábához. A lány úgy tett, mintha mindezt nem venné észre, majd megpróbált felállni, azzal azonban megbillentette az asztalt, azon a vörösborral telt poharat, s a szőlő piros leve az ölébe csorgott.

Kató, a jelenet tanúja ősz szálakkal átszőtt fekete haja tövéig elpirult, de csupán egy pillanatra, aztán a só után kapott, és bedörzsölte az ásványszemeket a világos szoknyán hagyott vörös foltba. „Így talán kijön", mondta.

Bűbájt nem izgatta az egész, kiment a cuccához, fölvette kék vászon rövidnadrágját, mely hamarjában a felsőcombig látni engedte tökéletes lábait. Csokics Sándor fölemelte elázott fejét az asztal sarkáról, és azt mondta: „Ejha. Maris, a felesége, a hátára csapott: „Nézd a vén kecskéjét, megnyalná a sót! Te csak menj vissza aludni, Sanyikám. Pallér Miska, a súlydobó is Bűbájra meredt. Erősen be volt már szeszelve, de mert eddig főleg a pincében szlopált, eddig még a hangját sem lehetett hallani. Most elbőgte magát, mint a fiatal bika: „Fogjatok le, hogy oda nem rohanjak!"

Lefogták, játékosan. Nem eléggé. Mert háta mögül odalépett hozzá Dé, galléron ragadta a drabális súlylökőt, és mint egy búzás zsákot, kivonszolta az udvarra. Ott, mielőtt az a friss levegőtől kicsit kijózanodott volna, úgy csapta jobb kézzel szájon a szilajt, hogy annak orrából, szájából kiserkent a vér, de mielőtt azt letörölhette, és tohonya saját magát védőállásba helyezhette volna, balról akkora lengő horgot kapott az álla csücskére, hogy féltérdre esett, épp csak fel kellett lökni. Dé, alias dunai Szendrő József fellökte. Aztán visszatért a terembe. Benn már azt énekelték kórusban:

Egy vég két vég háromvég kanavász

Bolond aki nagy bújában fára mász

Pallér Miska fölmászott

Leesett és szétmállott

Három hétig rakosgattuk

Hasára a hidegvizes husángot.

Bűbáj átfurakodott a tömegen, bíborpirosan; hogy ártatlan ruhacseréje ilyen csetepatéba torkolljon?!… Vissza a motyójához! Melegítőnadrágot a kék rövidnadrág fölé, majd vissza az asztalhoz. Bűbáj két keze megtalálta Dé derekát, hátulról átfonta, két feszes melle a fiú hátizmaihoz simult.

A terem közepén összekötöttek három széket, azon kellett táncolnia az ifjú férjnek, újdonsült menyecskének; majd magas, keskeny asztalt hoztak: az ifjú pár most annak tetején ropta. Tizenhárom fordulat, s hopsza, leugrik a friss férj, leemeli a súlyosbodó asszonykáját, a padlón járják a csárdást, mely egyre cigányosabb lesz:

„Ne kérjelek hiába" – énekli a füstös bandavezér –, „emeld föl a hosszúszoknyád, hadd bujjak bele a csigabigába."

Ez a refrénje a Csigabiga nevezetű roma sanzonnak, amit táncolni lehet a tangó, a foxtrott vagy a csárdás ritmusára, ahogy húzzák, ahogy tetszik. A vidámabb férfinép már együtt dalol a karvezetővel, a hegedülés közben intonáló cigánnyal, Usgyi Jóskával. (Unokatestvére ő Csócsér Andrásnak, de csak úgy bal kézről.)

A prímás csinos, fiatal felesége s csupatűz kislánykája is itt van, forognak összekapaszkodva a terem közepén, mellettük egy kalocsai díszbe öltözött tízéves szépség; húszéves fiú viszi a táncba, A szomszédja, mondják. Nagy bozontos kutya keveredik be a terembe, kizavarják, szúnyog zümmög az ajtóban, agyoncsapják, az egyik táncospár nekimegy a meghagyott sarokasztalnak, néhány teli pohár kicsordul, immáron fölhangzik a képes beszédet is mellőző cigánydal:

Többet ér a lábad köze

Mint a Duna-Tisza köze.

Dé motyog valamit nemlétező bajusza alatt, Bűbáj azt hiszi, elérti – pirosból skarlátvörösbe vált az arca –, holott nem érti, míg Kőhegyi János harsány kiáltással leállíttatja a zenét: „Mosdatás!"

Előáll a menyasszony – azaz az ifjúasszony –, tálka víz a kezében, mögötte a násznagy, a törülközőt tartja. Megáll a lány jó apja előtt, megcsókolja kétoldalt, két ujjal jobbról, majd balról megmossa lágyan az orcáját, mialatt az száz forintot tűz csókosztogató mosdató leánya keblére. A násznagy sem rest, megtörli az öreg Kollár nedves képét. Kollár Margitka nefelejcskék szemében könnycsepp csillan, de nincs idő az érzelmekre, mert előlép egy bátyó, majd egy néne, azokat is mosdatni kell; ki föltűzi a fizetséget, ki pedig a leányasszony fehér kötényébe helyezi a papírpénzt.

Mehetnékjük volt már, de az illem úgy kívánta, hogy a pénzzel földíszített szőke asszony csókját, mosdatást kivárják, kötényébe egy-egy tízforintost tegyenek, hogy Bűbáj búcsúzásul odaszaladjon Katóhoz, és hogy Dé három jó szót váltson barátjával, Igriccel. Éjfél jócskán elkongatott, hajnalig itt még dáridó lesz, mikor is az ágyasházig kíséri a maradék násznép az ifjú párt. „Ha még lesz erejük, megérdemlik", hallatszott Kőhegyi János érces hangja.

„Gyere, tubarózsám, mondta Dé, karon fogva Bűbájt, elhagyták a kivilágított udvart, és belesétáltak a szagosbükköny illatával, kergetődző pillékkel és csillagfénnyel telt nyári éjszakába. „Megkeressük a kalibát.

Nem kellett igazán keresni, mert ott volt az már vagy huszonkét éve, a találomra nőtt Duna-parti fűzek, nyárfák és somfabokrok között, lábakon állt, mint mindég, de a teteje megroggyant, és a lakótérbe vezető falétrát elmosta az árvíz.

„Várj", Dé fölkapaszkodott az egyik tartólábnak kiképzett szálfán, lehasalt, lenyújtotta a derékszíját, és fölhúzta vele a kapaszkodó Bűbájt. Az egykori szobát már régen, az árvíz előtt kirabolhatta valaki. A bútorokból csak egy törött asztal és egy székláb odvasodott, tört üveg a foghíjas ablaknyílás alatt, melynek másik oldalán épen maradt a szúnyogháló. A padlástérben két, felszerelésétől megfosztott pecabot, az egyik nádból, a másik gyüricéből, és az elemlámpa fényénél látható, de felismerhetetlen kupac: a szétdemulált matracok, fölszabdalt lepedők, sáros konyharuhák halmaza.

„Itt akarsz aludni?, kérdezte kissé riadtan és bizalmatlanul Bűbáj. „Igen. Kérlek, maradj itt, elugrom a holmikért.

„Nem vernénk föl inkább a sátrat, mint eddig?"

„Ide figyelj! Ezt a kalibát apám, aki katonatiszt volt, akkor építette, tulajdon két kezével, amikor anyám engem várt. Ez lett a halásztanyánk. Dé hangja szokatlanul átforrósodott az izgalomtól. A lány merevsége egy picikét fölengedett. „Itt tároltam az első, magam készítette csuhét, a padláson; alul, a tartólábakhoz kötve száradtak apám varsái. Amikor följött a víz, hosszú kötéllel ide kötöttük ki a csiklit. Annak a végében fogtam az első dévérkeszegemet.

Bűbáj főleg Dé hangszínére figyelt, ennyi lírát ritkán oldott ki magából ez a drága, férfivé vált, huszonkét éves kamasz, de azért eltűnődött azon is, mi a különbség a dévér és a karikakeszeg között – ha egyáltalán van különbség –, mert sütve eddig több halat látott életében, mint frissen.

Dé tehát lehuppant, elszaladt az őrbódéba hagyott motyóért, melyből a sátor alomnak, a könnyű pléd takarónak, a melegítő alsó és fölső párnának szolgált.

Közben, fűzfagallyból rögtönzött seprűvel, a szögre akasztott elemlámpa fényénél kitakarított Bűbáj. A fészekrakás ösztöne. A parti fecske a magas, falszerű agyagtömbbe vájja, a rigó a bodzabokor felső, háromvillás ágának kínálkozó hármas háromszögébe, a vadkacsa a sás közé, a varjú a kőrisfa tetejére, az elkopaszodott ágakra építi fészkét. De ez a hevenyészett fészek leginkább a vadgalamb fészkére hasonlított, kit a szarka sem tudott megtanítani fészket rakni, mert minduntalan azt turbékolta: túrlom, túrlom. Ami itt most történik, gondolta a lány, az egyrészről könnyelműség, másrészről elkerülhetetlen. Húsvét óta parázslott mindkettejükben a szerelem, az első összefutás szikrái lelkük taplójába kapaszkodtak, három hónap alatt lassan és biztosan átizzítva egész valójukat. Lángra lobbanhat, gondolta a lány.

„Eddig, kezdte Dé, vetkőzés közben, aztán elakadt, mert levetett már mindent, csupán a fürdőnadrág, a vászonfecske feszült még rajta, majdhogynem kirepedt. „Eddig… Az éj kegyes volt hozzájuk, mert enyhe szellőt hozott, mely a levegős élettérből elfújta az áradáskor amúgy is megritkult szúnyogokat.

„Tudom, mondta a lány. „Eddig védekeztem. Egy könnyű rékli volt rajta és egy rózsaszín bugyi, mint minden éjjel, amit a sátorban egymás mellett töltöttek, csókolódzással és civódással. Álmosné, Mlinarik Lujza szigorúan nevelte gyerekeit, s ha Álmos Ernőt, a férjét nem vitte volna el az ávo hat hónappal ezelőtt, elképzelhetetlen lett volna, hogy nagylányuk, Erzsi, kajaktúrára induljon a Dunán, kettesben egy fiúval. De amikor egy asszony mellől kihúzzák a támaszt, lekókad, mint a karójavesztett paradicsom, s minden erejét arra fordítja, hogy élve maradjon. Az órásék házirendjéből kapkodó esetlegesség lett, ahányan voltak, annyifelé fordultak volna anyagi vagy erkölcsi segítségért. Bűbáj nagybátyja, Mlinarik Antal volt az, akire legjobban számítani lehetett. A lánynak, aki addig gimnazista volt és éltanuló, tizenhat évesen azonnal állás után kellett néznie. Bár minden megingott körülötte, nem vesztette el lába alól a talajt: kitűnő kedélye („tündérkedve", mondta Dé), derűlátása, eszessége és remek külseje sok, bár felületes barátot biztosítottak neki. Akinek az arcán lakozó természetes mosoly másokat oly észrevehetően jobb kedvre derít, annak könnyebb meglovagolnia saját aggodalmait.

Könnyebb, de nem könnyű. A szüzesség mégiscsak küszöb, mely az érintetlenséget az áttörő férfiszerelemtől úgy választja el, mint egy fátyol: elrejti a nő lágy belső világát az oda keményen igyekvőtől.

Csókolództak, mígnem kettejük nyelvfürösztő nedve stolwerkízűvé vált, a fiú forró teste átmelegítette a leányét. Attól kezdve együtt hevültek, gerjedtek, lánggal égtek. Bűbáj műugró volt, tornász testtel, formás, feszes, egészen kerek mellekkel. A csillagfénynél feketének látszott két mellén a barna gomb, feketének látta ő is a fiú jól ismert, dús mellszőrét. E bundához simult szorosan, most nem ellenkezett, csak enyhén, alig észrevehetően remegett.

Megszabadultak minden gönctől.

„Talán először fájni fog egy kicsit", szólt Dé, és széles tenyerével, aránylag vékony ujjaival végigsimogatta Bűbájt tetőtől talpig. Bár a természet mindkettejüket bőven ellátta nedvekkel, s noha a fiú bizonyos tapasztalattal rendelkezett már, sőt az egyesülést hovatovább mindkettőjük sürgette, mégsem ment minden simán.

A tornászástól rugalmassá vált hymen engedelmességét ellensúlyozta a lány tapasztalatlansága, s míg a fiú túlfűtötten kereste a legmegfelelőbb testhelyzetet, felajzott íjából kiröppent az első nyíl.

Tíz perc múlva újra feszült az íj.

„Jó", súgta halkan Bűbáj.

Ez a Jó nem jelző volt, hanem egyedi, Bűbáj választotta becenév Dé számára, akit elvégre Józsefnek kereszteltek, mint ahogy a fiú, az Erzsi nevet kikerülve Bűbájnak hívta a lányt.

„Tessék?", súgta vissza Dé.

„Azt szeretném, hogy a gyapjaddal simogass meg ott."

Engedelmesen, alkalmi artista módján, bozontos mellét a lány szeméremszőrzetéhez dörzsölte a fiú, s miként a dzsinn Aladdin lámpadörzsölésére kitört a palackból, úgy sikerült a szerelem dzsinnjének betörnie a tágra nyílt combok járatlan bejáratán keresztül a legbelsőbb hazába.

„Jaj!", sikoltott Bűbáj, ám kapaszkodott, mindkét kezével, a keskeny férfifarba; az első úszóleckéjén markolta így a parafát. Pihentek. Meghasadt az ég fekete tömbje, az esthajnalcsillag pislákoló lámpása ébresztgette az alvó hajnalfényt.

Néhány vörös gyöngyszem az egy szál fehér törülköző bolyhán.

A záródó seprős szempillák között elpattant két fehér, sós könnycsepp. Dé letörölte Bűbáj szerelemharmatban fürdő, ismét egyenletesen lélegző testét, majd mellé feküdt, s úgy figyelte a lány lassú elszenderedését. Mennyi idő múlt el így? Tíz perc, egy óra?

Dé érzi inkább, mintsem tudja, hogy idő nincs, s ami nincs, az nem állhat meg. Igaz, a létezést külső és belső ritmusok szakaszokra bontják. S ilyen szakaszok ciklusa az emberi élet. Dé hallja és hallgatja a partszegély fűzfáinak zúgását, s észleli, hogy a zörejek ritmusa saját lassú és erős pulzusának felnagyított változata. Hallgatja a parti üregekhez verődő lágy hullámok neszét – a mindenkori, az időtlen Duna most ifiasszonyos locsogását –, az asszonnyá tett leány nyugodt szuszogását a hevenyészett nyoszolyán.

Az, hogy idő nincs, éppolyan illúzió, mint a képzet, hogy van. Az erősödő fény felébreszti Bűbájt. Úgy mosolyog, kismadár a rozoga kalibában épített hamardi fészekben, mint akinek túlcsordulna már a csőrén a boldogság. És, rövidesen, valami ritka – igaz, nem példátlan – dolog történik. Egymás közellététől fölhevülnek ismét, és a rendkívül óvatos és gyengéd fiú, aki csupán azon van, hogy várható örömét megossza, a felcsigázott lánynak hirtelen élvezetet okoz. Úgy lepi el Bűbájt a váratlan testi-lelki gyönyörűség, mint ahogy a szeszélyes forgószél fölkorbácsolja a vizet.

Aztán elcsendesedik minden, vagy a zajt nem hallják? Készülődik a hajnali komp, kaffog a motor, a kürt dudál.

„Jó?" – ez megint Dének szól, és inkább Joónak hangzik, kissé palócosan, mintegy emlékeztetve Bűbáj édesanyjának lappangó akcentusára. A fiú elmereng, nem hallja. A hajóduda ébresztette asszociációkat követi elméje. A Dugonicsokra gondol, akik Földvártól Mohácsig, egykor Bezdánig ott sajátították ki a dunai átkelőhelyeket, ahol csak tudták. Öntelt, kevély rablólovagok voltak… patinás nemességükkel vértezve zsa…

„Joó!", a mellszőrébe kapaszkodik valaki, egy búgó gerlice? Egy kicsiny, de tartalmas, jókötésű fehérszemély. A párja.

2. FORRADALOM -

KI SZELET VET…

„Kéne ide egy ajtó, mert beláthatnak, szólalt meg Bűbáj. „Volt, felelte Dé.

„Legyen." A fiú leugrott és eltűnt. Félóra múltán deszkákkal, szögekkel, kalapáccsal tért vissza, és alkalmi csapóajtót szerkesztett, amit alulról, hosszú, kampós bottal el lehetett tolni. A lány rendet rakott a lakóhelyiségben, összegyűjtött és levitt minden felesleges holmit, majd nekiült megjavítani az ablakot. Zsákvarrótűvel, kendermadzaggal, ragasztóval (mely szerszámokat a kajak netáni elsősegélyezésére hozták magukkal.) Mint színes szőttest, úgy foltozta össze a talált rongyokat és kötötte, ragasztotta a táblányi tarka egyveleget az ablakkeretre. Tüstént árnyékosabb lett a szoba, hűvösebb maradt, de a szúnyoghálós ablakon keresztül azért kapott még levegőt.

„Kulizunk, mint a helóták, erre a maradék két napra", dohogott az ifjúember, mégis örült az új ajtónak, függönyablaknak egyaránt. Mindkettejükről patakzott a veríték.

„Fürödjünk", mondta a fiú.

„Fordulj el, fölkapom a fürdőruhám. „Még most is forduljak el?

„Elsősorban most fordulj el. Mert ugye fürödni készülünk. Nem akarom, hogy meztelen testem más gondolatokat ébresszen benned."

„Késő bánat, eb gondolat… Egyébiránt, te vagy és te leszel, aki meghatározza, mikor fogadsz el, meg be."

„Honnan tudnám én azt? Kezdő vagyok."

Legyalogoltak a révhez, a komp éppen az innenső parton rakodott. Kőhegyi János a kishajó tatján ült, pipáját tömögette, integetett. Nagy szénásszekerek gördültek föl a kompra, kettő is, mögöttük teherautó, személyautó, számtalan biciklis, sok gyalogos.

„Gyere utánam", intett a fiú. Fölkapaszkodtak a saroglyán, és a betűzött petrencerúd segítségével a kompon legelöl álló szénásszekér tetejére lendültek. A kocsis szemébe húzott kalappal bóbiskolt, csupán az egyik ló fordult hátra, de a két fiatalt a magasban az sem láthatta.

„Hopp!", rikkantott Dé, magas ívben előrelendült megcélozva a víztükörben sütkérező arany napot. Szép, egyenes fejes volt, ám mielőtt csobbanhatott volna, a lány is homorított, és gyönyörű, tökéletes, kitárt karú, lefeszített lábfejű Auerback-fejessel röpült utána. Egy csobbanás és egy cuppanás – a komp parisztokratái szájtátva keresték, mikor és hol merül föl a víz alól a két fej, akik – a várható korholást elkerülendő – jócskát buktak, és a víz sodrától segítve, harmincöt méterrel lejjebb bukkantak föl. Irány a túlpart!

„Versenyezzünk?"

„Jó, felelte a lány. „A szokásos.

A verseny kettejük között rendjén úgy zajlott le, hogy Dé – mindahányszor mellen – víz felett és víz alatt széles és combig húzott kartempókkal úszott, Bűbáj szabályos gyorsban, szépen kallózva, egyenletes csapásokkal szelte a vizet. Most ő ért hamarabb az agyagos túlpartra, de az ott magas volt, csúszós, így hamarjában nem tudott kimászni. Egy belógó fűzfaágba kapaszkodva libegett.

Dé beérte, elkapta a lábát, magához rántotta. „Kácsázzunk?"

„Az mi?"

„Beúszunk mélyebbre, ott fölállsz a vállamra, és megtaszítasz lefelé."

„Hogyan?"

„Idesüss! Csak mély lélegzetet végy, amikor azt kiáltom: Kácsa!"

„Joó."

Dé hátulról megfogta Bűbáj két felsőkarját, két lapos talpát a lány kerek, izmos, széles vállára helyezte, aztán előrebillentette magát, és hangosat kurjantott: „Kácsa!" – s hirtelen megtaszította a lányt a meder alja felé.

Az, a lábtorpedótól hajtva, mintegy három métert siklott lefelé, majd fölbukott, mint a parafadugó, és már mászott is a fiú nyakába. „Kácsa!", kiáltotta csengő hangon, de a delfintüdejű férfitest, mint egy bója, lebegve a felszínen maradt. Dé ugyanis előzőleg teleszívta hatliteres tüdejét levegővel, és vízipóló-kapus lábtempókkal taposta a Duna vizét. Vigyorgott. Ne nevess korán! Bűbáj megvárta, amíg Dé kifújta tüdejéből a levegőt, s akkor szélsebesen, mint a halászó sas a halra, csapott le rá, máris a nyakában volt ismét, hopsz! állt a vállán, és erős lábának kácsabuktató lökése nyomta a felkészületlen, nyolcvankét kilós férfitestet lefelé.

Dé prüszkölve érkezett föl a mélyből. Lejjebb, a partszegélytől kőrúgó nyúlt a vízbe, kikapaszkodtak köveire, elterültek rajtuk, mint a fókák, nézték a bárányfelhőkkel pettyezett kék eget.

„Flamós vagyok, mondta a fiú kis idő után. „Vánszorogjunk vissza.

„Kajánk már a kalibában sincs."

„Van édesanyánk, a faluban."

A rév magasságába érkezve látták, most indul a kishajó a szállító nagy lomha testéhez simulva, s húzza-tolja ki az ormótlan, feketére kátrányozott jószágot a kikötőből. Még nem kapcsolta rá a bátyó a hajómotorra a gázt, s így Dé, aki rákapcsolt, s teljes gőzzel úszott, beérte. Nem magát a kompot, hanem az annak hátuljához kötött ladikot, melyben, tudta, benne pihen, a hosszú kötéllel ellátott mentőöv. Bűbáj derekasan igyekezett, alig öt-hat méterrel maradt le. Dé nagy lendülettel kivetette neki az övet. A lány úsztában elkapta, meglovagolta. A fiú becélozta a mentőövet, fejkitartós lapos hasassal rástartolt, átfogta a lány derekát, és így érkeztek a szigeti révbe, ketten egy mentőövbe kapaszkodva, amit a csónak húzott, azt meg a komp vontatta, a kompot pedig a kishajó tuszkolta-taszította egyre előbbre.

Kőhegyi János csípőre tett kézzel fogadta őket, félszeme vészesen villogott: „Te Jóska, te, megátalkodott bestye! Elveszthetem az állásom miattad! Elfelejtetted, hogy már nem a dédapádé a rév, hanem az államé? Én állami alkalmazott vagyok, aki felelős itt minden vízbiztonságért, vízijártasságért, vízen járásért! Nem nőtt be a fejed lágya? Maskarát járatsz velem?"

„Ne haragudjon már, Jani bácsi, szólt csendesen Bűbáj, és megsimogatta a zömök férfi borostás képét. „Tudhatja, Jóska úgy úszik, mint a vidra. És én a párja lennék.

A két fiatal olyan bűnbánó képet vágott, amilyet elfojtott mosollyal csak vághat az ember. Dé egy idő után kibökte: „Jani bá, fölszerelést szeretnék kölcsönkérni."

„Mi a kő?" Kőhegyi János már azért is megjuhászodott, mert a népség, katonaság kiürítette a kompot, s így nem kellett tovább nagyítani a haragot, sem pediglen a rá háruló hatalom és felelősség érvényesítését.

„Pecálónyeleket találtam a kalibában, fölszerelném azokat, késő délutánra. Estére meg leraknám a fenékhorgot."

„Nem bánom. Csalid van?"

„Majd szedünk kukacot. A reszelőt is vihetem?"

„Ott van a szerszámosdobozban, a révház raktárában."

Összeszedték a halász-alkalmatosságokat, és vitték a kalibába.

„Föl kell mászni megint."

„Bűbáj, szerelmem. Menjél be édesanyához, az udvarházban találod, az irodán. Kérjél tőle maradékot a lakodalomból. Biztos van még bőven. Aztán meg: sót, paprikát, hagymát, szalonnát. Mondd meg neki: csókolom, jöjjön ki vacsorára, halat enni."

„Hol van a hal?!"

„Megfogjuk. No, csak menj. Hogy ebédre legyen kolbász."

Lett. Meg tormamaradék. Meg aprósütemény. Flaskában kávé. Míg Bűbáj távol járt, Dé kötélhágcsót szerkesztett. Fokról fokra, azaz hurokról hurokra lehetett fölhágni meg leereszkedni rajta.

Befalatoztak. Fölhúzták a kötéllétrát. A rögtönzött deszkapalánk ajtóval elfödték a följáratot. Bűbáj kibújt pántos, fekete versenyfürdőnadrágjából és végignyúlt a heverőn. Dé letérdelt mellé, és megcsókolta bal lábán a második lábujját, mely, mint Vespucci kisasszonynak (Botticelli által föstve), hosszabb volt a nagylábujjánál. Aztán a lába fejét, majd karcsú bokáját érte a férfiszáj. A sípcsontját, mely fénylett. A térdkalács enyhe gödrét. (Vízszaga van, gondolta Dé, áradásszaga, mint a Dunának.) A lány derékból félig fölemelkedett, s finom, könnyű puszit lehelt a fiú üstökére, ahol kis forgó jelezte a rövidre vágott dús barna haj engedetlenségét. Belereszketett az is, aki kapta, s aki adta. Innentől folytatva már úgy kapaszkodtak egymásért, mint két fuldokló, akik a másiktól remélik a partra vergődést. Az egyszerre jött gerjedelem összesodorta őket, a lány öle meg-megingott, aztán ringott, mint hullámokon a hajó, majd egybekapcsolódó szerveik gátján egyszerre tört át az ár.

Szünet. Egy dongó döngése adott mélységet a csendnek.

A fiatal férfi nagy lélegzetet vett, föltámaszkodott. Az elernyedt nő szemét kutatva zárt szempillákra, szivárgó könnyekre lelt.

Aludtak egy sort. Később Dé fölkelt, fölszerelt egy pecálót, kishoroggal, japán selyemzsinórral, amit Jani bátyja még az ő apjától kapott a háború végén, s mely jobb volt, hajlékonyabb, puhább, mint a nylonok, damilok. Úszót nem talált, csupán parafadugót, az is megtette. Bűbáj ébredezett.

„Megyünk domolykózni?", szólalt meg a fiú.

„Azt eszik, vagy isszák?"

„Kapókeszeg a domolykó. Rácsap olykor a paprikás kenyérre, kukacra is."

„Nincs gilisztánk."

Leosontak a kötéllétrán, és egy üres vajasdobozt megtöltöttek friss földdel és jó pár kiásott földigilisztával. Ezek a nagy, sárga, félgallonos fémdobozok a tavaszi árvízkárosultak számára érkeztek Angliából, Amerikából. Sós vajat tartalmaztak, mely eláll. A szigetiek meg az árvíz teremtette szükségben eltekintettek attól, hogy a vaj sós – megették, főztek vele, kenyérre kenték, mi több: berozsdásodott zárak hamari bezsírozására is használták. A kiürült henger alakú fémdobozokból később kiskannák, tejsavanyítók, kukactárolók lettek. Magyarán: úgy jártak, mint az uraságoktól levetett ruhák, melyekből később következő korban lett a népviselet. Dé és Bűbáj kölcsönkapták Jani bátyjuk ladikját, és föleveztek a Dunán, Baja irányába, közel három kilométert.

„Meg kell tanítsalak evezni", mondta Dé.

„Hiszen tudok."

„Tudsz, lapátolni. Még párevezősben is, sőt kajakban is! A Dunán másképp kell. Amikor pecálni kezdünk, eveződdel tartanod kell az irányt! A domolykó a part mellett vadászik, a part felé kap. Neked, a csónak farában ülve, úgy kell irányítanod és tartanod a ladik orrát, hogy az a parttal mindég derékszögben álljon."

„Nem kunszt."

„Próbáld meg."

Helyet cseréltek, a lány ült a csónak farába, a fiú a csónakközépi deszkaülésre. Bűbáj megpróbálta a part irányába kormányozni a csónak orrát, hol balról, hol jobbról evezve, de a jármű nem engedelmeskedett, forogni kezdett, s közben a víz sodrával lefelé csorgott.

Dé mellé ült, megmutatta, hogy kell feszíteni vagy magához venni a vizet a lapáttal. A lány ügyes volt, igyekvő, célra törő, egy órán belül már tartani tudta az irányt.

Dé szakavatott kézzel ostorozta a felcsalizott horoggal a víz felszínét, a belógó bokrok alját, a lassú vízemelkedés által feltöltődő vízmosásokat, sőt ahova be-beeveztek, a morotvákat is. A kalibáig leereszkedve, így, kétszáz-kétszázötven dobásra három domolykót fogtak. Addigra a szürkület köpönyege ráakaszkodott a Duna hátára és – bár nem voltak túl sokan – megszaporodtak a szúnyogok.

Kató ott várt a vízparton, a kaliba alatt. Tüzet gyújtott, a tábori széken ült, hosszú bottal piszkálta a parazsat. Bűbáj beleszimatolt a levegőbe:

„Hajában sült krumpli", jelentette ki nagy gyönyörűséggel.

Dé azonmód megpucolta a halakat, de a májat, belet nem mosta bele a Dunába.

„Az mire jó?"

„A fenékhorogra, holnapra."

Nyársra tűzték a beirdalt, besózott domolykókat. Mire a burgonya megpuhult, a hal is megsült a parázs felett.

„Krisztus Urunk is így sütötte a halat, miközben az apostolokat várta a Genezáreti-tó partján", szólt Kató.

„Apa vadászszékén ülsz, mama", jegyezte meg Dé.

„Azon, fiam. Ha kijutok valahová, mindég ezt viszem magammal. Ritkán jutok ki."

„Az irodai munkaidő után mit tetszik csinálni?", érdeklődött Bűbáj.

„Kislányom, tegezhetsz. Tudod mit? Megpecsételjük ezt a pertut." Kató egy kisdemizson bonyhádi vöröset teremtett elő meg három papírpoharat. Koccintottak.

„Szóval, tért vissza a tárgyhoz a lány, „munka után…

„Munka után munka, felelte az asszony, csepp keserűség sem volt a hangjában. „Vannak csirkéim, kacsáim, libáim. Van egy kecském – az lenne az én tehenem –, van két birkám, hat anyajuh meg egy kos. Minden évben két disznót hizlalok. Egyet az éléskamrára, egyet eladásra. Az udvarházat, tudod, elvették, de megmaradt az egyik sarka: a konyha, a fürdőszoba, meg a volt úriszobánk. A kertet hátul kiparcellázták, négyszáz négyszögöl, abból lett az én háztáji konyhakertem. Ha megjön Berci – Kató a fiára nézett –, az ő apja, úgy találjon itt mindent, hogy az életet, a körülményekhez képest, rendben folytatni lehessen.

Sötét volt már, csak a tűz világított. Bűbáj lopva Dé szemét kereste, aki az anyja mellett ült egy tuskón. A fiú mereven nézte a parazsakat.

„Ez az utolsó napunk, aztán be köll vonulni, te meg hajózol vissza Pestre", mondta Dé, amikor a reggeli nap ismét bevilágította a kaliba lakóterét. Bűbáj nagyot ásított, kitörölte szeméből az álmot, és felült a heverőn:

„Csak egy hónap. Nyári katonaság."

„Egy hónapig nem láthatlak. Vagy ki tudja? Mert a mázli az egészben az, hogy míg két évvel ezelőtt a böhönyei homokot kellett nyelnünk, tavaly a hőségben Debrecenben táboroztattak a Nagyerdőn, idén a kies Pandúr-szigeten lesz az egyetemi katonai tábor: Baján. Mintha csak a gimnázium gyatrább folytatása lenne az egész."

„Esetleg kaphatnál hétvégi szabadságot, hogy feljöjj Pestre?"

„Tudom, hogy nem kapok. Talán te le tudsz vergődni egyszer, a felénél. Ha igen, akkor esetleg ki tudom virblizni, hogy a mamánál találkozzunk. Baja ide mindössze huszon-egynehány kilométer."

„Eddig is egyre furcsább volt nélküled, ezután meg…" – a lány kereste a szavakat.

„Hetente írok majd", mondta a fiú.

„Postázni is tudod?"

„Nem esküszöm. Valahogy megoldom, meglátod. Most elő a fenékhorgokkal!" Bádoglavórban, erős zsinórra kötve, száz háromnullás horog lapult. Óvatosan kiaggatták mindet az ötméteres ladik szélére. Előkerült a ráspoly, Dé kiélesítette a tompább horgokat, majd mindet felkukacozta. Földi féregből elég nem lévén, horogra került a halbél és a halmáj is, néhány szöcske, és még apró kockák az édesanyától kapott birkasajtból is. Bár a délelőtt nem a legalkalmasabb idő a fenékhorog lerakásra (kivéve, ha pontyra megyünk, csuszával), a két fiatal átevezett Szekcső irányába, kitűzték a jelzőkarót az agyagos parton egy bedőlt nyárfatörzs alá, aztán a beeresztőzsinórt tartva víznek eveztek, s amikor az kifogyott, bedobták a fejkövet. Sorban, rendben húzta be a horgokat a vízbe, le a mélybe, a fenékre, míg a csikli a vízsodor sebességével ereszkedett lefelé. Dé egy fűzfabotot tartott a sorra kerülő horog és a ladik széle közé, a gubancot megakadályozandó. A közkövek a harmincadik, ötvenedik és hetvenedik horog között ugrottak a vízbe, a végkő volt az utolsó, mely a századik horog után törte meg a víz felszínét és bukott a fenék felé. A fejkő és a végkő között száz felcsalizott horog feszült, a parttól kőhajításnyira elfekvő zsinór horgonyaként. Egykor Bizánc védői hajóláncot eresztettek a mélybe, hogy felfogják a török hajóhadát, gondolta Dé, most a halak hadának eresztettem le horogláncomat. Visszaeveztek az innenső partra.

„Elmenjünk a tanyára?"

„Mit találunk ott?"

„Én sem tudom bizonyosan. Meglátjuk."

Fél tengeri mérfölddel a szigeti rév fölött aprócska csermely kijáratához kormányozták a ladikot. A torkolatnál ki kellett szállni belőle, mert súlyukkal együtt feneket ért. Behúzták még tizenöt-húsz méterrel beljebb, ahol végleg megfeneklett, ki kellett pányvázni egy iszamos tuskó gyökeréhez. Az ér mentén tán százötven métert haladva düledező léckerítéshez értek, melyen a kaput teljesen benőtte a szederinda. Belül a kertben egyetlen, a csordából idetévedt tehén legelt. Dé fölnevetett.

„Min mulatsz?", kérdezte Bűbáj, aki átkokat szórt volna, mert meztelen lábbal belegabalyodott a szederindába.

Szent tehenet minden reggel

megfeji a brámin,

de hogyha már nincs több teje,

azt mondja, hogy »ámin«.

Kihajtja hát marháját a

szentéletű indus,

amit egész estelig majd

fed a szederindus.

„Ez jutott most az eszedbe?"

„Igen, Igric egyik elmeszüleménye. Nézzük meg, mi van beljebb." A tanya valamikor csinos kis házikó lehetett. Tetején azóta beomlott a pala, ablakait betörték, falairól lehámlott a vakolat, latrinájának hiányzott az ajtaja, kútja tele volt belehullott szeméttel.

A kert olyan volt, mint Éden a kiűzetés után. Egyik sarkában nőtt még a málna, az elgazosodott ágyásokból ki-kipiroslott néhány szamócaízű eperszem, a repkénnyel behálózott szilvafák szőnyege tele volt túlérett, részint már erjedő szilvával; a hurokjukat vesztett tavalyi diók, lepotyogva, talpuk alatt csörögtek a derékig érő gazban, míg fákon zöldellő társaik várták, hogy az évszakok táncában rájuk kerüljön a sor. A nyári alma elvadult, elférgesedett; megízlelték így is, mint ahogy végigkóstoltak minden gyümölcsöt. Legjobban a meggy bírta az elhanyagoltságot, kimosták a fenékhorog lavórját és teleszedték. „Hazavigyem?"

„Hajóval mész?"

Bűbáj előtt megjelent apátlan családjának képe; látta anyuskát, amint kötőgépen éjjel-nappal köt, három kisebb testvérét, ahogy megjönnek az iskolából és enni kérnek, és szótlanul szedte a meggyet, mely rummal, cukorral eltéve csemege, de így, gyalog, csak módjával támadt kedve hozzá.

„Kié ez a ház?", kérdezte egy mályvabokor tövéből, ami pillanatra elfedte őt. Dé a hang irányába nézett.

„A dédapámé…volt…mint itt minden."

„A Szendrők…?"

„Nem a Szendrők. Apám anyjának családja, a Dugonicsok voltak itt a földesurak. A tanyán a pásztor lakott, az ópapámmal egykorú Laci bácsi, feleségével, Laci nénivel. Juhász volt az öreg egész életében, s mivel „megbecsülte magát – ez volt Dugonics ópapa kedvenc szavajárása –, életének utolsó harminc-egynehány évében itt lakott. Kezelt, ápolt, trágyázott, permetezett, oltott, nyesegetett mindent. A ház túloldalán a szőlőt is. Nem vártuk el tőle, ilyentájban mégis beállított az udvarházba egy teli ruháskosár gyümölccsel. A gyerekkoromban. Aztán jött a háború, amikor a németek ráfogták a Manlichert és elvitték egyetlen tehenét. A németeket kikergették az oroszok – eddigre Laci bácsi már a nyolcvanasait, Laci néni a hetveneseket taposta –, beszállásolták magukat a tanyára, és partiba dobták Laci nénit. Őmaga mesélte ezt el nekem, amikor egyszer nagyon szomorú volt, és nagyon részeg, mert Laci bácsi meghalt. 1950 vagy 1951 lehetett. A Dugonicsoktól addigra rég elvettek mindent, az öreg juhászék a tanyán maradtak. Jött a járási párttitkár, és halász-vadász-lakot akart berendezni magának a tanyán. Elkergette a két öreget, akik egy rozoga cigányputriban húzódtak meg, a falu szélén. Laci bácsi hamarosan belehalt a kizsuppolásba, de Laci néni megátkozta a párttitkárt és minden írmagját. Még azon a nyáron leesett a járási góré fia a cseresznyefáról, karját, lábát törte, kislányát pedig félholtan húzták ki a Dunából.

„A tanya árván maradt?"

„Félárván. Laci néni visszaköltözött, élt itt még egy darabig, a mama meg a falusiak vittek neki olykor főtt ételt, mert nem főzött már, csak az elgazosodó gyümölcsöt szedte, törte, amíg bírta. Dé fölemelt a gazból két száraz diót, egymással összeroppantotta. Az egyiket kihántotta, tenyerén Bűbájnak fölmutatta: „Ilyen volt az arca.

„Laci néninek?" A fiú bólintott.

„Nem félsz itt?"

„Miért félnék? Engem szeretett. Rám nem száll az átok."

„És akire száll, azokon valóban megfogan?"

„Én gyűjtöm a babonákat. Nem azért, hogy higgyek bennük. Az üldözött, sarokba szorított rókaszuka utolsó harapása az átok. Lehet benne egy olyan pszichológiai tetanuszméreg, mely a megátkozottat, vagyis a gazul győzőt, tudat alatti rétegeiben támadja meg, ezáltal elnehezedik, elügyetlenedik, alkalmasint megbénul. S mivel egyazon családon belül igen fogékonyan vesszük át egymás rossz hangulatát, az átok kiterjedhet, a méreg elharapódzhat."

„És mégis, mit mondhatott Laci néni?"

„Hogy a járásiaknak mit mondott, nem tudom. De ismerem néhány kiszólását. Leányoknak súgva, holtrekedten: Fránya lánya szemét vájja ki a kánya! Fiúknak: Ebek cenkje lelke beste, ótvaros legyen a teste!"

A lány megingatta a fejét. „Kezdem érteni. Ha valakinek ez visszhangozni kezd az agyában, mert ráillik…"

„Hozd azt a meggyet. Majd a ladik orrába szedem a horgot, nem a lavórba. Menjünk."

Visszatolták a csiklit a Dunára, és jól fölfele tartva az orrát, áteveztek a folyón. Egy vontató igyekezett fölfelé, három uszályt húzott és német zászlót lobogtatott. A kormányosfülke fölött kiakasztott fehérneműk és füstölt halak száradtak. Az uszályból jókedvű matróz integetett, vidáman kurjongatott. A délután öregedni kezdett, a víz az áradástól 18 fokra hűlt, eltévedt sirályok kószáltak a gyülekező felhők alatt, serteperti szél sepert