A farkas gyomrában

By Kolozsi László

Ismerjük a történet végét. Családi házaikból kifüstölt romákat végeznek ki sötét ruhába öltözött idegenek. Egy kisfiú elszalad, utána mennek, levadásszák.
Miért válnak egyetemista fiatalok rasszista maffiózókká? Milyen indulatok és érdekek taszítják az egyetemi hallgatói önkormányzatokat szélsőséges politikai csoportok vonzáskörébe? Hogyan lehetséges az, hogy kulturált, képzett emberek aljas gyilkosok rémtetteiben közreműködnek? A kortárs magyar krimi e hátborzongatóan életszerű mesterműve a kirekesztés, a megbélyegzés végső, tragikus következményeivel szembesít, miközben elmeséli a kisiklott életű újságíró, Fehér Dávid fejlődéstörténetét. Kolozsi László kiváló ritmusú, pörgős regénye létező társadalmi folyamatok valós mozgatóit tárja fel. Olvasmányos nyelve és fordulatos cselekménye mögött pedig kirajzolódik a mai magyar társadalom legszégyenletesebb drámája.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 17, 2014
• ISBN: 9789632933832

Book preview

cover.jpg

KOLOZSI LÁSZLÓ

A farkas gyomrában

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Budapest

Copyright © 2014 Kolozsi László

ISBN 978-963-293-383-2

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

„Ártatlan honfitársainkat mészárolták le – köztük egy kisgyereket – azért,

mert azok, akik;

mert sötétebb a bőrük színe;

mert sajátos etnikai kultúrába születtek;

mert viselik az évszázados kirekesztettség és kiátkozottság terheit;

mert – döntően rajtuk kívül álló okokból – koldusszegények.

Mert emberek.

Ha ez közösség – ebben némi joggal kételkedhetünk, de ha mégis –, akkor ez valamennyiünk gyásza.

Ha nem, akkor ez nem valódi ország, nem valódi nemzet."

TGM

A támadások éjjel tíz után kezdődtek. Kancsáréknál világított a tévé képernyője. Mínusz négy-öt fok volt, mindenki vastag takarókba és paplanba burkolódzva aludt. Nyolc körül fűtöttek be utoljára a sparheltbe, így éjjelre már elég kemény lett a hideg, senki sem szívesen mozdult ki. A vécé hátul volt az udvarban, a tyúkólak mellett.

[Lackó sosem ment ki éjjel a budiig, a vályogfalat vizelte le, abban bízva, nem fogják tetten érni. Nem sejtette, hogy mindenki tudja a reggeli nyomokból, hogy hol végzi a dolgát.

Aznap éjjel egy kis pufajkát terített magára. Nem kapcsolta fel a hátsó lámpákat, a fehérlő, vékony hóréteg miatt elég jól látott. Felfigyelt a motorzúgásra, az autó elég messze, úgy kétszáz méterre a háztól, az erdő szélén, az ösvény oldalában járt. Csak a körvonalait látta: fekete terepjáró, állapította meg. VW Touaregre tippelt. Odalapult a mázolt, vastag falhoz, tenyerét egy lemállott részre – melyből szalmaszálak lógtak – tapasztotta. Minden idegszála megfeszült. A nadrágok surrogását és a hó ropogását hallotta olyan élesen kihallotta az éjszakából, mint beszélgetésekből a saját nevét. Ismeretlenek közeledtek, ebben biztos volt, az ismerősöket már lépéseikről megismerte volna abban a helyzetben. Az árnyak egyre nőttek. Arrafelé, a házuk közelében, már nem volt közvilágítás, távolabb is csak egy kopasz égő világított, bádog búra alatt, a magas oszlopon, pár méterre volt az éjjel fehéren tündöklő, befagyott ér. Az arcokat csak akkor lehetett kivenni, ha éppen lámpa alá álltak. A surrogás egyre gyakoribb lett, mintha a közeledők megszaporázták volna lépteiket.

Kancsárék hallottak már a gyilkosságokról. Hallottak arról, hogy cigányokat öltek meg, nem is olyan messze tőlük, Zsolcán, hallottak arról, hogy a megöltek nem ártottak senkinek, csak annyi volt velük a baj, hogy cigányok. Lackó majdnem biztos volt abban, hogy nem jó szándékkal közelednek azok, akiknek nyikorogva ropogott a lábuk alatt a hó, eszébe jutott, hogy azt rebesgetik, gyilkosok is járhatnak feléjük, de arra nem gondolt, hogy őket bárki bántani akarná, az apja rendes ember, gondolta, a légynek sem ártana. Két férfi, gondolta, határozott lépésekkel, az izgalomtól egyre sietősebben, és egyértelműen arra tartva, amerre ők laknak. Ha torkon is ragadta a félelem, biztos volt abban, hogy nem őket jöttek likvidálni, hanem Rádaiékat, akik rendszeresen fosztogattak a faluban, elvitték az öreg Kónyáné libáit, meg betörtek házakba, olykor csak egy pár üveg befőttért, valami harapnivalóért. Vagy a szemben lakókat, akik hangosak voltak, igénytelenek, és nagyobb rémületet keltett a faluban a megjelenésük, mint a valóban agresszív és kiszámíthatatlan Rádai testvéreké. De a ropogás, a csoszogás egyre erősödött.

Amikor felvillant egy fegyver torkolattüze és mindent bevilágított az udvaron, még mindig abban bízott, hogy nem őket lövik le. Levegő után kapkodott a rémülettől. Remegve, az érdes falba kapaszkodva vonszolta el magát a ház sarkáig, és óvatosan kikémlelt, lát-e valakit.

Egy férfit látott, a kapu előtt állt, a föld felé lógatott fegyverrel a hóna alatt, mereven, mint egy vadlesen. Ne lőjenek, ordította, magában, némán. Egy hang sem jött ki a száján. Látta a leheletét. Három házzal arrébb felugatott Szultán, a mindig koszos kuvasz. Lackó megismerte a hangját.

Újabb lövések dördültek, és Lackó hallotta az anyját visítani. Minden kiélesedett körülötte, mindent tisztábban látott, tisztábban hallott. Hallotta, ahogy könyörög az anyja, majd egy újabb lövés után elhallgat, és hallotta, hogy az egyik, aki odabent volt, akinek olyan hangja volt, mint egy tévébemondónak, azt mondja: bevizelt a ribanca. A húga szaladt az ablak felé, látta, hogy arca az üvegre tapad, látta, hogy egy pillanatra ránéz. És látta a húga szemében azt az eszelős félelmet, ami vakká tette, és ami akkor lett úrrá rajta, amikor a fekete kabátos bemondóhangú megragadta a haját, és az arcához szegezte a fegyvert. Aztán látta a fröccsenő vért, amint beborítja az ablaküveget. És látta magát, a húga szemével, látta, hogy a szája még mindig nyitva, a pupillái kitágulva, látta, ahogy dermedten mered bele a torkolattűzbe.

Ha Lackó nem kiált föl, ha nem váltja ki belőle a látvány – ahogy húga arcát közvetlen közelről roncsolja szét egy golyó – azt az őrült hörgést, akkor észre sem veszik. De azonnal észlelte, hogy megneszeltek valamit, hallotta is, hogy az egyik azt mondja, abban az ágyban ketten feküdtek, baszod, azonnal nézd meg, van-e kinn valaki. Minek szülnek, ha ágyuk sincs elég?, kérdezte a bajszos, és elindult az ajtó felé.

Mirka, üvöltötte Lackó, Mirka, és szaladt hátra, az ólak felé, kinyitotta a kertkaput, átrohant a veteményesen, be az erdőbe, a ropogó havon, be egyre mélyebbre, oda, ahol már csak a hó fénye világít: a nyakába a fákról vaskos hó esett, a lába elmerült.

Hallotta, hogy jönnek utána: cikázva futott. Már az erdő szélén járt, amikor először villant egy fegyver, és először hallotta egy golyó villámsziszegését. Mintha hihetetlen sebességgel előzte volna meg egy kisebb testű állat, úgy ment el mellette a lövedék. Lackón egy bebújós papucs volt, azt az erdő szélére érve, akármilyen hideg is volt, levette, és a kezében vitte tovább. Zokniban aludt, így abban a vastag zokniban futhatott tovább, amit két hete minden éjjel felvett az alváshoz. Zihálva állt meg, a könnyeitől egy pillanatra semmit se látott. Tisztában volt azzal, hogy semmi esélye, ha ketten követik, és bekerítik. Az is megfordult a fejében, hogy átfut a határon, szlovák területre, az is, hogy a barlanghoz megy, az is, hogy visszamegy a faluba, abban bízva, hogy lakott területen nem mernek rálőni. Mivel hangtompítós fegyverekkel lőttek rá, ezért abban nem bízhatott, hogy a lövések felverték a telepen lakókat. Szultán még mindig ugatott. De Szultán szinte minden éjjel ugatott. Olykor ők is felébredtek a dühödt csaholásra. Arra nem számíthatott, hogy a kutya miatt bújik elő valaki.

A támadóját közben beérte egy másik, a vörhenyes bajszos férfi, akinek a köhögését is hallotta a háznál. Az erdőben köhögött, nyersen, aztán a földre köpött, és azt kérdezte, hol van a kis féregje. A másik, a bemondóhangú, az ujjával Lackó felé bökött.

Lackó guggolt. A tenyerével a földre támaszkodva. Az ujjai fáztak. Felállt. Begombolta a bekecsét. A zsebében volt egy zsebkendő, azzal megtörölte az orrát. Kiugrott. Hevesen lőttek rá, de nem találták el, a becsapódó lövedékek forgácsolták körülötte a fákat.

Lackó elfutott az árokig, ugrott egyet és legurult, lebucskázott. Végiggurult az érig. A hó szikrázott körülötte. Egy szempillantás alatt felkelt, a papucsot még mindig a kezében tartva, belegázolt a jeges patakba.

A patakban futott tovább a kövek közt, egyik kőről a másikra ugrálva, majd felkapaszkodott, a barlang közelében, a fák közé.

A cserjékről, amikbe belecsimpaszkodott, hullott a hó és a dér, a zoknija cuppogott. Lehajolva, hogy ne lássák meg az alacsony bokrok között, amik a partot szegélyezték, rohant el a barlang széléig.

Lackó elég jól ismerte az érpartot, mert nyaranta ott horgászott az apjával, tudta, hol van egy kis maradék damil. Ahogy tudta azt is, hogy ha nem látták, merre futott el, hol mászott ki, nem egykönnyen találják meg, mert aligha maradt lábnyoma a vékonyka hóban. Hallotta, hogy üldözői a túlsó parton mennek, tanácstalanul. Úgyis megfogunk, kiabálta az egyik. Ha szopatsz bennünket, meg is leszel szexualizálva, hallod. Akkor nincs kímélet. Hallod?

Az egyik rá vadászó, felriasztott egy fácánt, az riadtan reppent fel. A férfi szinte kővé dermedt, Lackó hallotta, hogy a barátja kineveti. És hallotta azt is, hogy azt mondja: Te, ez átment a túlsó partra. Nézd, ott van a nyoma, hogy kúszott. A kis geci, nyögte a baritonhangú.

Lackó levette a zoknit, felhúzta a papucsot, és úgy surrant tovább. Elfutott egy etető mellett, amiből, mint egy szétszakított babából, lógott a szalma. A lába alatt puhán reccsent a keményedő hó. Olykor megcsusszant, de sosem esett el, nem billent ki. Úgy érezte, egész teste párolog, a homloka is verejtékezett.

Elég jól látott, a hó tündöklött a háromnegyednyi hold fényében. Amerre a két férfi ment, a fenyőkről porhó hullott le, nem kímélték az ágakat, csörtettek előre, kurjongatva, huhogva. Megfoglak, hallod, kiabálta a vöröses bajszú. Lackó egy pillanatra nevetségesnek találta őket, két gyáva szarnak, akit félelemmel tölt el az erdő mélye, a téli erdő vaskos csendje. A két férfi egyre tétovábban lépdelt, nem látván Lackó nyomait.

– Látott ez valamit? – kérdezte a bariton.

– Kétlem.

– Akkor menjünk?

– A kocsit is megláthatják.

– Menjünk.

A bajszos a vállára vette a Mauserét, a másik még körbenézett a fegyver látcsövében, várva a felbukkanó célt.

– Befagy a seggem. Haladjunk.

A bariton bólintott, és elindult a falu felé. Az ösvény szélén megcsúszott, és majdnem elesett. A puskáját el is ejtette. Megigazította a fején, a félrecsúszott usánkát és követte társát, aki nem is nézett hátra, amikor félrelépett.

Lépteit szaporázva beérte a bajszost. Már messze jártak, majdnem az ösvény végén, amikor Lackó lemerészkedett a szikláról, és elindult utánuk, azon az úton, amelyen ők haladtak, hiszen ez volt a legjárhatóbb, a legtisztább, ezen szánkóztak olykor, és mindig ezen mentek le, ha megszedték magukat gombával. Ez meredeken vitt le az erdőből. A végére a szánkók rendesen begyorsultak, mint ahogy az olimpián is látták, az óvatlanabbak nekicsapódhattak az út végi kanyarulatnál a fák a törzsének. Ott, ahol már a templom kertje kezdődött.

A templom évszázadokkal korábban megnyitott külszíni fejtés szélén állt, ott, ahol mintha egy óriási ásóval lecsapták volna a hegyet. Az udvarában két ezüstfenyő magasodott.

Lackó reszketve ereszkedett le a lejtős úton, hiába húzta összébb magán a kabátot, nem érezte magát sokkal jobban. Biztos volt abban, hogy még egy darabig várni fogják a házuk előtt, hazamennie nem szabad.

Nem volt már nyitva semmi: a kocsma nyolc körül, ha nyugdíjat osztottak kicsit később zárt, a bolt már hatkor, a Polgármesteri Hivatalban sem volt benn senki. Be kellett kopognia valakihez, ha nem akarta, hogy megfagyjon. Érezte, hogy a lábujjai már megmerevedtek, a pizsamája ujja kemény lett, ott, ahol beleért a vízbe. A fáról hullott hó miatt a haja is átnedvesedett, szerette volna áttörölni. Szeretett volna egy duruzsoló sparhelt mellé húzódni.

A templom melletti házban nem tudta, hogy ki lakik, de tudta, hogy nem tétovázhat, minden perccel nő annak az esélye, hogy a kimerültségtől, a hidegtől összeesik. Megkockáztatott egy gyenge: Hahót, de nem történt semmi, a ház, és benne minden lakó, édesdeden aludt.

Megnyomta a csengőt.

Szinte beleremegett a vaskapu a csengő recsegésébe. A csengőhang jóval erősebb volt, mint gondolta. Két kutya is azonnal felriadt a bóbiskolásból, rohant őrjöngve a kapu felé, az egyik egy groteszk pulikeverék, a másik egy testes rottweiler-szerű fekete lény, ami úgy rontott a kapunak, hogy közben pörgött a saját tengelye körül. A ház hátsó traktusában mintha mozgolódás támadt volna, egy halvány fénypontot, egy éjjeli lámpa zsenge fényét látta meg Lackó, de hiába várta, a fény nem terjedt tovább az utcafronti szobákig. Ráfeküdt a csengőre. A sötét ablak mögött megjelent egy kócos alak, fürdőköpenyt húzva össze magán, és dühösen mutatta Lackónak, hogy takarodjon, menjen az ajtó elől. Lackó riadtan nézett föl a negyvenes asszonyra, aki mellett rövidesen megjelent egy férfi is, egy kopasz, jó tízessel idősebb férfi, akiben Lackó az iskola pedellusára ismert. A férfi fenyegetőleg rázta a mutatóujját, és kimutatott, a kutyákra.

A vaskos csengőhang már az utca végében megfordította Lackó két támadóját. De nem mentek azonnal vissza, haboztak, ne tűnjenek-e inkább el, mielőtt összecsődül a falu. A bariton megfogta a másik kabátujját, az lépett volna tovább, de a második csengetést hallván visszanézett, és bólintott: induljanak, ne vesztegessék tovább az időt. Kocogva haladtak az egytornyos, fehérre meszelt falu templom felé.

Lackó még egy darabig tanácstalanul álldogált a vaskapu előtt, a kezében fogott vizes zoknival rácsapott a bordó rácsra. Megrángatta a kilincset, mire a kockaház udvarán felkapcsoltak egy halványan pislákoló lámpát. A ház oldalában a negyvenes égő a hólepte szőlőkacsokat világította meg: a kutyák elcsendesedtek, majd hátra baktattak, érezvén a közeledő gazda szagát. De nem jött előre senki, a gazda hátul maradt, az udvarban ácsorgott. Lackó a templomhoz ment, átbújt a kerítés lécei között, feltépte a templom melletti tákolmány, a fából ácsolt fészer ajtaját, és bebújt az ásók, gereblyék, a fűnyíró mellé, bízván abban, hogy a támadói nem jönnek el a templomig, vagy ha el is érik azt, nem látják meg őt. A két férfi közeledett, hallotta a lépteiket, megpróbált nem lélegezni. Hallotta, hogy morognak. A vöröses bajszú elővett a kabátjából egy benzinnel telt két decis üveget. Lecsavarta a kupakját, és belesodort egy rongyot.

– Te látod, hol van? – kérdezte a társát. Az intett, hogy nem.

– A templom előtt volt.

Lackónak megmerevedett a lába. Reszketett, megpróbált egy kicsit kinyújtózni. A két férfi nem messze állt tőle. A bariton fülelt. A fészer felé mutatott. A másik mutatta, hogy hagyják, nincs ott. Lackó a könyökével levert egy fém küblit. Az alig csapott zajt, amikor földet ért. Azt hitte, nem is hallották meg.

De tíz másodperc múlva már felcsaptak körülötte a lángok…

[Tizenegykor ébredtem föl, a telefoncsörgésre. Eleinte még Krusovicét ittam, de két napja már ráálltam valami dermesztően keserű német sörre, aminek nyolcvan forint volt doboza.

Olga, a feleségem hívott, a kérdésre, hogy felébresztett-e, azt válaszoltam, hogy szó se róla, azért fura a hangom, mert egy kicsit meghűltem.

– Tudod hány órakor csörögtél rám? – kérdezte szemrehányóan. Úgy éreztem, jogosan szemrehányóan, bár a kérdésre, ha akarok se tudok felelni.

– Éjfél körül.

– Fél háromkor. Most is úgy gondolod, amit mondtál, vagy csak nagyon be voltál rúgva?

Fogalmam sem volt, mit mondtam. Csak blöffölni tudtam.

– Most is úgy gondolom.

– Rendben. Majd megbeszéljük. Az a baj – kezdte –, hogy elvesztettem a bizalmam. Akkor se hinnék neked, ha bemutatkoznál.

– Nem tudom, hogyan lehetne változtatni, de szeretnék.

– Én tudom.

– Beszélhetünk róla. Én hajlandó vagyok… – mondtam.

– Fogadkozást már eleget hallottam.

– Mikor jöttök haza?

Ezt inkább csak a lakás állapota miatt kérdeztem, de nem fogott gyanút. Sóhajtott. Mint aki tényleg vívódik.

– Majd meglátjuk. Ma még biztosan nem. Nem is tudom, mi van veled, régebben nem voltál ilyen.

– Milyen?

– Nem is tudok mit mondani, egyszerűen nem megy. Jó lenne látni benned…

– Kit?

– Akit megismertem. Azt az embert, akinek nem volt szüksége fogadkozásokra. Nekem ez már sok.

– Mi?

– Minden – mondta. – Ez az egész. Nem tudom megemészteni.

– Ne…

– Ne mondd, hogy ne haragudjak.

– Akkor nem mondom… – mondtam.

Én is sóhajtottam.

– Holnap elmegyünk a Vadasparkba. Már megígértem.

– Rendben, ha megígérted. Várlak haza benneteket.

– Jól vagy különben? – kérdezte elég hidegen.

– Jól, abszolút – mondtam, holott hányással küszködtem, és alig vártam, hogy letegye, hogy még egy kicsit vissza tudjak aludni. Elég, ha csak becsukom még egy negyedórára a szemem, gondoltam, vagy inkább egy félórácskára, annyi elég is lenne. Nem rakhattam le én. De nem is szóltam bele.

– Nincs jó kedved?

– Mitől lenne? – mondtam.

– Az igaz.

– Hiányoztok.

Nem hazudtam: hiányoztak. Már csak azért is, mert valakinek sürgősen rendbe kellett tennie a lakást.

– Elolvastam, amit írtál. Szerintem nem lehetsz büszke rá.

– Másképp látjuk a világot.

– Szerintem nem csak erről van szó. Nem tudom, hogyan jutottál el idáig.

– Elfedjük csak a bajt, ha nem beszélünk arról, ami az országban van. Szerintem jelen helyzetben ez az egyetlen hiteles beszéd. Gyűlölöm a politikai korrektséget.

– Szerintem meg ez uszítás, ha kíváncsi vagy a véleményemre.

– Kíváncsi vagyok, de szerintem nem az.

– Nem akarok vitatkozni…

– Én sem.

– Tényleg hagyjuk – mondtam.

– Nem lehet mentséged, hogy már csak ez az újság fogad be, hogy csak oda tudod megírni az igazságot.

– Máshova már nem nagyon tudok dolgozni.

– Te is tudod, hogy nem így van. De neked már ez a legmegfelelőbb lap.

– Szóval, amíg oda írok, meg mondjuk a Szittyakürtbe, addig nem is jössz haza?

– Ezt nem mondtam.

– Nem mondtad.

– Mindegy. Legalább ezen változtathatnál.

– Hogy nem írok nekik. A többi lap hazug…

– Ebbe akkor ne menjünk bele.

– Szerintem se.

– Szia.

Letettük a telefont.

Becsuktam a szemem, szédültem. Ki kell várni, gondoltam, az enyhet és étvágyat hozó délutánt, azokat az órákat, amikor a szellem feltámad. De még messze voltak.

Elérhetetlennek tetsző távolságban.

A hálószobában halmoztam fel a ruhákat. A mosógép már harmadszor mosta ugyanazt a pár ruhát, amit még hétfőn dobtam bele, elindítottam rájuk újra és újra egy tetszőleges programot, utoljára reggel, nyolc körül, amikor kimentem vizelni, akkor már mosószer nélkül, mivel sosem találtam el, melyik fakkba is kell az öblítőt, melyikbe a mosószert önteni. A mosógép méltatlankodva rázta magát: a tetejéről már napokkal korábban lepotyogott minden, az arclemosó tonik flakonja szét is vált, a zöldes folyadékban úszott a lefolyórács előtti pár sárgaborsó színű járólap.

Meg lehetett főni, olyan meleg volt a szobában. Alsónadrágot még nem találtam, ezért félig pucéran tettem föl a kávét. A tésztamaradékokra folyt egy kis forró barna lé a kotyogós elejéből.

Tenyérből ittam vizet a fürdőben.

A görcseim enyhültével együtt járt, hogy felmértem, mennyit költöttem előző éjjel, és annál jobban rágtam a körmöm, minél biztosabb voltam abban, hogy még a pincérek is átvertek. Tojáslevest főzni, gyenge voltam. Bekaptam egy c vitamin tablettát, arra gondolván, valami haszna biztosan van. A tablettához már pohárban ittam a vizet.

A szivaccsal kissé megsúroltam a gázt, de ijedten vettem észre, hogy megint a szivacs dörzsis felével, így a felület még karcosabb lett. A mosogatóban álló halomból kikerestem egy kést – nem a legélesebbet és nem is a leghosszabbat, hanem az elsőt, amit ki tudtam szedni – és megmostam, hogy tudjak vágni magamnak legalább egy szelet kenyeret. Már csak egy kis kenyércsücsök maradt, arra paprikát és sót hintettem, és elővettem a pörcöt meg a tejet. A tej, mivel egy délelőttön át kinn volt, megsavanyodott, de, gondoltam, müzlihez még jó lesz. A maradék müzlit kikapartam az üvegedényből, leöntöttem a tejjel, leültem, még mindig gatya nélkül, reggelizni, és már ettem pár falatot, amikor újra megcsörrent a telefon.

A számot kiírta, de nem rendelt hozzá nevet, ezért nem sok kedvem volt felvenni, nem voltam abban az állapotban, hogy idegennel beszéljek, de mégis megnyomtam a zöld gombot.

– Hello, Pali vagyok a Plázsról, emlékszel rám?

– Igen – hazudtam. Azt se tudtam mi az a Plázs.

– Elég jól bekarmoltunk, öcsém.

– Mondhatjuk.

– Figyelj már, kérhetném a segítségedet egy fura ügyben.

– Mondjad.

– Azt mondtad, hogy te újságíró is vagy.

– Igen, írok még cikkeket, de alapvetően már nem abból élek.

– Persze, abszolút képben vagyok. Hallod, öcsém, mennyi bort megittunk. Beszéltünk egy pár dologról. Össze tudunk majd futni? A segítségedet szeretném kérni.

– Nem tudom, nem nagyon érek rá. – Még mindig halvány lila gőzöm se volt, kivel beszélek.

– Csak egy óra. Nem sok. Nem cimbizni akarok.

– Ok. – Megnyugtatott, hogy nem cimbizni akar. Bár kissé homályos volt előttem, mit is fed pontosan a fogalom. – Holnapután.

– Pénteken? Nem lehetne ma? Tudod, sabbat van. Nem megyek sehova – teli szájjal nevetett – Hatkor a Szimplában? Én fizetek. Két sörre jó vagy nálam.

Rohadjon meg, gondoltam, amikor letettem, az biztos, hogy nem fogok elmenni, majd iszik magában egy Sopronit. A kilétét ugyan nem fedte fel előttem, de erőszakos fráter voltáról elég üdvözítően biztosított.

A tegnapi enyhe köd már oszladozni látszott, ahogy telt a kád, és kezdett felrémleni ki is hívott. Egy a szavaimon csüngő, kifejezetten szélsőséges harcos jelent meg előttem, aki azzal nyűgözött le, hogy mennyire utál és megvet minden népcsoportot, az övétől eltérő véleményt, mindenkit, aki nem a Fradinak szurkol, és nem zsidózik. Annyi rossz szóviccet sütött el, hogy vonyítva húzódtam el tőle, mint egy gyáva sakál – agyonlapogatott, dicsérte a felsőtestemet, és vagy ezerszer megkérdezte, a Fehér, mármint a Fehér Gábor névből ugye nem vonhatja le azt a következtetést, hogy eredetileg Weiss voltam. Belemerültem az enyhet adó vízbe: csapongó gondolataimat a tegnapi napra szerettem volna visszaigazítani, de reménytelen volt. Kínos párbeszédeket zártam le magamban, amit elpletykáltam, megpróbáltam a gondolat erejével a másik fejében megsemmisíteni.

Fürdés után azonnal egy McDonald’sba lavíroztam magam, és befaltam vagy három Big Macet, megittam rá két liter kólát. Az étteremben ülve azon morfondíroztam, hogy most kéne elmenni moziba, mert másnak nem sok értelme lenne, egy jó kis akciófilm még helyre tud tenni.

Felhívtam azt a fiatal újságíró srácot, akivel az estét kezdtem, hátha ő emlékszik valamire, tudja, ki az a Pali.

– Hogy vagy – kérdezte.

– Úgy érzem magam, mint az a lány, aki a szakítás előtt egy héttel tetováltatta magára a pasija negyven betűből álló nevét – mondtam teli szájjal.

– Big Mac?

– Honnan tudod?

– Mi más? Én is azt toltam.

– Nézem a nőket a mozgólépcsőn – mondtam, miközben néztem a nőket a mozgólépcsőn. – Amikor a kádban ültem, felhívott valami Pali. Te nem tudod, ki lehetett?

– A Plázs nevű új helyen ismerkedtünk meg vele (ahol homok van leszórva), ő is a pálmáknál állt. Tiszta feketében volt, mint egy hullarabló. Az egyik kezére az volt tetoválva, hogy ÜSS, ebből arra következtettem, hogy nem a Huszadik századi versek komparatív elemzése szemináriumra jár a Margócsyhoz.

Az eső csöpögött le a frissen érkezők kabátjáról, a várakozók jókora lucsokban álltak a közelemben.

– Nevére nem emlékszel?

– Pali. Te mondtad. Vagy ez nem igaz?

– Honnan tudjam?

– Mért hazudná valaki, hogy Pali, ha nem az.

– Amiért én is Dick Foley-nak mutatkozom be három sör után.

– Igen, de te idióta vagy.

– Ez nem változtat a lényegen. Mondanád, hogy Pali vagy, ha nem az vagy?

– Nem.

– Volt még rajta valami különleges? – kérdeztem.

– A sápadtságán és a melírozott haján, a fekete ruháján, a vastag bakancsán, a tömzsi ujjain és a széles tetoválásain kívül?

– Nem.

– Azt hiszem a bokszról beszélgettetek.

– Mindig arról beszélgetek, ha iszom – mondtam.

– Ha a Sereghez gyűjtessz anyagot, jó alany – mondta.

Fáradt voltam, és kedvetlen. Úgy éreztem, már csak azért is abba kellene hagynom az ivást, hogy megszabaduljak a húsz kiló feleslegtől: el voltam lustulva, erősen kopaszodtam, már utáltam, ha fényképeznek, mert minden fényképen feltűnt, hogy a fejem tetején kikopott a haj. Már nem gondoltam magam sem sármosnak, sem jó partinak, nem voltam törekvő, nem voltam elegáns, mint régebben, a szövetnadrágok helyett rendszerint farmert hordtam már és kockás inget. Úgy nézek ki, mint egy traktoros, mondta egyszer Olga, egy olyan traktoros, akinek már enyhén felpüffedt az arca. És ráadásul fáradt voltam és kedvetlen. A Sereg, gondoltam, lehet, hogy azért beszélgettem vele, mert azt gondoltam, köze lehet a Fekete Sereghez. Vagy egyenesen az is lehet, hogy tudtam, köze van hozzá.

[A férfi, aki Palinak neveztette magát, a Szimpla egyik bugyrában várt, fekete esőkabátban. Már akkor megpillantottam, amikor átvágva magam a biciklisek hadán, átkeltem a műanyaglécekből tákolt függönyön, és beléptem az egy emeletes ház lefedett, sötét udvarára. A plafon alatt húzódó fémcsövek, a vécé ki-kinyíló riadt-narancs és forradalmár-vörös csíkjai, a belógatott, kiberhelt analóg-lemezjátszók, a lekopott falak, a szürke aljzatbeton, ismerősök voltak az előző nap estéjéről: akkor egy olyan szobában ücsörögtünk, ki tudja hányan és miről beszélgetve, amiben egy szétfűrészelt kád volt az ülőalkalmatosság, egy kátrányos fotelszivaccsal.

A Szimpla mélyén, a lefedett belső udvarban angol egyetemisták hőbörögtek, egyikük, egy kesehajú, vörös képű, félmeztelenül ordított, a vállán egy kismajommal. Rajta zöld csíkos, háromnegyedes rövidnadrág volt, a többieken mindehhez zakó is, amúgy nem volt különösebben nagy a ricsaj, még nem indult el az este, a kályhák duruzsoltak, enyhe chill out zenét hozott a huzat. A hippisre graffitizett fél Trabanton egy hatéves forma fiú ücsörgött. Jobbra, a pultot vagy öten támasztották, köztük volt az a férfi, aki Paliként mutatkozott be: megörült, amikor meglátott és üvegét emelve mondta, megvettem neked az elsőt. Kissé rekedten köszöntem meg. A férfi láthatóan kicsattant az egészségtől és a jókedvtől. Bennem az olyan emberek, akik másnaposan kicsattanóan jókedvűek mindig gyanút ébresztettek. Úgy éreztem, valamit nem értettek meg az ivás lényegéből. Az ilyenekhez olyan kevés közöm van, gondoltam, miközben befelé haladtunk egy vöröses fényekben pompázó szeparéba, mint az asztrológia bubusokhoz, akik első ránézésre megmondják rólam, mely csillagjegyben születtem.

Palim nem járta meg azt a siralomvölgyet, aminek bejárásából nekem – úgy tűnt helyette is – kijutott. Az elfoglalt helyiségben két állólámpa volt, az egyik kissé csálén dőlt a vöröses, kubaira kopott falnak, a sarokban egy kredenc állt, rajta egy öt hullámsávos, Orion Pacsirta Rádió, a sarokban kerevet, előtte dohányzóasztal, csikknyomokkal, mellette két nádszék, a falakon majmok vagy egyéves gyerekek festette nyomatok.

Leültem egy nádszékbe. Pali mellém, egy fekete-vörös bőrpuffra. A hetvenes évekből maradt bútorok már nem voltak túl jó állapotban: a puffból kilógott – a gondolom totál radioaktív – tömés. A sör legalább hideg volt.

Pali rögtön a lényegre tért:

– Tegnap elég jól eldumáltunk – kezdte Pali. – Úgy éreztem, hogy többé-kevésbé ugyanúgy gondolkodunk, fontos dolgokról – ezt akár sértésnek is vehettem volna.

– Elképzelhető.

– Biztos vagyok benne. Engem akkor győztél meg végképp, amikor azt énekeltük együtt, hogy Áll egy ifjú élmunkás a réten.

– Az CPG.

– Ja, tudom, öcsém, mi van veled.

Biztos voltam benne, hogy Palival azért ismerkedtem meg, az éjszaka egyik kiszámíthatatlan pillanatában, mert hónapok óta nyomoztam a Fekete Sereg, a Nemzeti Ellenállás és más szélsőséges magyar csoportok ügyei után. Érdekeltek ezek a szervezetek, érdekelt, miképpen gondolkodnak, mit gondolnak a tagjaik. Arra is kíváncsi voltam, kik a szellemi vezetők, kik a végrehajtók, meddig mennek el, mire képesek, mekkora erőt képviselnek, hány ember ért velük egyet, kijátszhatók-e egymás ellen, ki pénzeli őket. Ezen kérdések közül még nem egy megválaszolásra várt.

Pali enyhén szőkére festett haja két oldalt rövidre volt nyírva, a bomberdzsekije bélésébe két toll volt tűzve, csizmáját nem kötötte be, annak mindkét fűzője lógott, nem volt nála táska, csak egy mobil, amit kitett elém az asztalra.

– És hova írogatsz? – kérdezte.

Mondtam pár lapot.

– Nem sokat olvasok. Szoktam ezt-azt, de nagyon sok a hazugság. Neked, gondolom, nem kell mondani, kik ferdítenek és miért.

– Nem kell… – mondtam. Ki tudtam találni, mire gondol.

– Nagyon nehéz tisztán látni. Mert a médiák manipulálnak. Nem akarom most ebbe belelovalni magam. Jobb, ha tudod, hogy nagyon kevés normális lap van.

– Egyetértek – mondtam, hiszen egyetértettem.

– Kéne egy kis segítség, nem lennénk hálátlanok. Nem olyan nagy ügy. Oknyomozó újságírás.

– Ki kéne deríteni valamit?

– Nem. Már ki van derítve. Csak meg kéne írni.

– Nem értem…

– Van egy anyag. Átadom neked, és nem azt mondom most, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz, hanem azt is megmondanám, hogy mit kéne csinálni vele.

– Csupa fül vagyok – mondtam.

– Van egy kis nyálas pöcs-gyerek, aki bekavart nekünk, öcsém, de nem kicsit, úgy is mondhatnám, hogy túlnőtte magát.

– Kinek tett be? Kihez tartozol?

– Mondtam tegnap is: Sereg. Tudtad.

– Puhul az agyam – mondtam. – Oda be lehet kerülni?

– A Seregbe kérded.

– Igen.

– Be akarnál?

– Lehet – mondtam.

– Ott azért van szelekció, nekem elhiheted.

– És hogy lehet bekerülni?

– Ajánlás. Próba. Próbaidő. Kemények vagyunk, mint a vídia. A boksz jól jöhet.

– Folytassuk… – javasoltam.

– Ja, ne csapogjunk, nem vagyunk picsák. Igaz, öcsém? Szóval. Szóval is. Tettel is. Van ez a kis gyökér, aki a Szebb Jövőt Mozgalom vezetője volt, és beraktuk az egyik egyetemi szervezetbe.

– Egyetemi szervezetbe?

– Nem tudtad, hogy a HÖK, meg a Kari Tanács egy része a miénk az ELTÉ-n, meg Szegeden.

– Nem tudtam. Komoly.

– Nem lehet hagyni elkanászodni a fiatalságot, ők még fogékonyak, őket könnyen lehet manipulálni. Megkeressük azokat, akik otthon hallanak arról, mi is az, igaz magyarnak lenni, meg nem veszik be ezt a holocaust maszlagot. Aztán hajrá.

– Értem.

– Nagyon komoly utánpótlásképzés van.

– Láttam a szegedi egyetem férfivécéjében – felrémlett, hogy egyszer bementem oda nagydolgozni, és amikor leültem, az ajtóra rajzolt figurákat, a felakasztott cigányokat, a kibelezett zsidókat, a „szopd ki anyádból a fehéret" feliratokat vizsgálgattam

– Az ige terjed. – Pali röhögött.

– És mi van a sráccal?

– Úgy tudom, te szegedi vagy.

– Az vagyok, és mindig az is maradok, akármennyi ideje élek Pesten.

– Helyes, frankó város. Kár hogy a komcsik kezében van – gondolom, ezzel arra utalt, hogy szocialista a városvezetés. De inkább nem kérdeztem rá.

– A srác a szegedi egyetemen van, a HÖK egyik vezetője. A HÖK ad engedélyt az egyetemi kluboknak. Nekünk ebből is volt bevételünk. Egy kis mellékes.

– A srác elkezdett saját zsebre dolgozni.

– Nem csak erről van szó, de ez is benne van. Nem a bevételt rakta el. Hanem megszervezett egy csapatot, amivel védte a helyeket. Csak azzal a biztonsági céggel lehetett szerződést kötni, amelyikkel ő akarta, hogy kössenek.

– Tehát védelmi pénzeket is szedett.

– Az orvosi egyetem klubját befenyítette. Így van. Erről van egy telefonbeszélgetés. A SOTE-s ürge, aki a klubbot vezeti, nálunk köpte be, fel is vette, miket mond a srác-fej. Játszotta a keményet, pedig kis nyüzüge, az anyja leönthette kiskorában forró vízzel, mert tiszta heg az arca. Ha nő lennék, bottal se piszkálnám meg.

– Ok. Értem. Mi van még ellene?

– Ennyi jó nem elég?

– De. Csak gondoltam…

– Te tudsz valamit – fenyegetett meg az ujjával, vidáman, elismerőleg –, van hát.

Egy fiatal pár szédelgett be a szeparénkba, a lány haja kissé féloldalasan volt levágva, a feneke kissé nagy, alig lehetett tizenhét éves. Unicumot ivott, szódával.

Pali elém tolt egy nagy alakú borítékot. Kiráztam belőle egy mikrokazettát.

– A felvételek – mondta.

– És mi van még?

– A HÖK-ös választások, melyeken őt szavazták meg, nem voltak túl szabályosak. Benne vannak a jegyzőkönyvek. A barátai voltak a bizottságban, üzlettársai. Nem volt tiszta az ügy.

– Értem. De miért?

– Mármint?

– Mire jó ez nektek.

– Büntibe van. Hogy lássa, mire megy egyedül. Kapjon magához.

– Át akarja venni tőle valaki a bizniszt?

– Ez szerintem nem lényeges, egy kis szarcsimbók. Ennyi. Ha nem írod meg, tovább csinálja. Ebben biztos lehetsz.

– Mit kéne tennem?

– Ami benne van, azt írd meg, ki szavazott rá, milyen bizottság, mikor, kivel működött együtt. Nekünk ez nagyon fontos, hogy napvilágra kerüljön. Százezret tudunk ajánlani. A cikkért.

– Ti fizetnétek?

– Igen. Egy feltétellel. Ha elolvashatjuk a cikket. Ellenőrzési jogot kérünk. Semmi mást. Az legyen benne, aminek benne kell lennie.

– Nem értem, mire jó ez…?

– Nem kell agyalni, ez egy féreg. Ennyi. Ártalmas. Már nekünk is.

– Rendben.

– Elolvasom. Ha valami gáz van, akkor nem, de amúgy rendben. Akkor fizetünk, ha megjelent a cikk. A megjelenést követő napon.

– Számlát kérsz róla?

Megpöccintette a vállam.

– Mennyire hülye tudsz lenni, öcsém.

– Szóval akkor áfa nélkül.

– Menni fog? – kérdezte.

– Ha nem megy, találtok mást?

– Nem fogok kekeckedni. Nem kell utána barizni sem. Nem követlek, nem hívlak többet. Egy kis szívesség. Ha nem akarod, akkor más megcsinálja. De szerintem te is akarod, és nem a pénz miatt. Szereted kiiktatni az ilyen kis férgeket.

Ha valamiért, hát azért vállaltam, hogy okozzak néhány rossz éjszakát a szegedi éjszaka önjelölt császárának, de ha tudtam volna, mit veszek a nyakamba, még a sörömet sem iszom meg, hanem azonnal lelépek.

– A neve? Nem mondtad még a nevét.

– Alajos. Szép magyar név nem? Kenéz Alajos. A kurva anyját.

[Másnap leutaztam Szegedre. Fél éve egy temetésen jártam ott utoljára, akkor sem volt valami túl szép idő. A nyár nagy melegét egy heves zápor fújta ki, az özvegy dideregve állt a sír mellett, megszólalni sem tudott, a köszönésünket nem fogadta, nem mondott semmit, amikor melléléptem, csak halvány gyűlölettel a szemében nézte az enyhén remegő kezemet. A férj Velencében halt meg, nyaralásuk első napján esett össze, miközben a gyerekek a piazza közepén bandázó bohócokat nézték. A meleg a temetés után egy héttel tért vissza, és minden addiginál kíméletlenebb volt. Szinte csak elszédelegtem augusztus végéig. Az elhunyttal, mikor még nem elhunyt volt, hanem szépreményű jogász, számos alkalommal megfordultam a SOTE klubban is, ott, ahová éppen igyekeztem. Kabátomat összefogva, dideregve, egy fekete, piros kockás sálban, vastag pulóverben. Az arcomba a Tisza felől érkező jeges szél csapott, az Oskola utca sarkán még tartotta állásait a város legjobb, tulajdonképpen egyetlen használható, valamirevaló könyvesboltja, napilap olvasók ácsorogtak benn, a sárgás fényben, a szemközti üvegfalú közkönyvtárban is felkapcsolták már a világítást. A Dóm oldalában egy férfi leszállt a biciklijéről, kivett a biciklire akasztott zacskóból egy kisüveget és meghúzta, majd az üveget a Dóm előkertjébe dobta. Kibomlott ballonkabátja úgy csattogott, mint egy zászló, amikor nagy üggyel-bajjal, kikötötte a kerékpárt. A SOTE klub előtt egy asszony söprögetett három pulóverben. Rám köszönt. Anyám munkatársnője volt egykor: a fogai furcsa mintát alkottak, mert amelyik felül megvolt, az alul hiányzott, így ha becsukta a száját, a gyanútlan szemlélő azt is hihette, megvan neki mind. Arra a kérdésemre, hogy nyitva van-e a kóceráj, csak bólintással felelt, majd megállt a munkában, rágyújtott, és a fogai közé illesztette a cigit.

– Az édesanyja? – sziszegte.

– Köszönöm, megvan – hazudtam. Nem akartam, hogy sajnálkozzon, részvétet nyilvánítson.

– Jó egészséget nekije – motyogta – Kit keres?

– A klub vezetőjét.

– Benn van. Menjen. Ha bemegy, hátul, a pult mögött van az iroda.

Sokszor várakoztam a klub előtt, főként, ha nosztalgia est volt egyetemista koromban, majd az azt követő pár