Játék szabadsággal

By Philipp Oppenheim

Főhősünk angol hidegvérrel vacsorázik London egyik előkelő éttermében, amikor valaki észrevétlenül asztalához csusszan, átemeli tányérját és vacsorája maradványát jóízűen falatozni kezdi, miközben fogai közt sziszegve kér megértést a páratlan inzultusért. Főhősünk megőrizve angol hidegvérét, tűri a helyzetet, miközben újsütetű asztaltársa kicsiny dobozkát csúsztat át az asztalon, kérve, hogy rejtse el. Főhősünk nem csinál botrányt, és mivel asztaltársát látásból ismeri, belemegy a játékba. Nem is sejti, hogy ezzel egy több ezer angol fontos ékszerrablásba keveredik, melynek szövevényes története még az utolsó lapokon is tartogat meglepetést az olvasó, no meg persze a főhős számára.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749875

Book preview

Phillips E. Oppenheim

JÁTÉK SZABADSÁGGAL

fordította

Margittai Szaniszlóné

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-987-5 EPUB

ISBN 978-963-474-988-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

A mű eredeti címe:

An amiable Charlatan

Első kiadás: 1916

A borító Sir William Orpen (1878 – 1931) The Cafe Royal, London

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1. fejezet

Az ismerős ismeretlen

A dolog olyan hirtelen történt, hogy hamarjában azt sem tudtam, milyen magatartást tanúsítsak e furcsa helyzetben. A Stephani-étteremben ültem szokott asztalomnál, jobbra a fal mellett. Balkéz felől kiterített újságom, jobboldalt a fél pohár bor, előttem a tálon fél sültcsirke. Félig-meddig már meg is vacsoráztam, mikor egyszerre valaki könnyű, nesztelen lépésekkel, - tekintélyes testi terjedelmével magam sem tudom, hogy tudta ezt végbe vinni - az asztalomnál termett, odahúzott egy széket és leült szemközt velem. Szemvillanás alatt átemelte tányéromat és borospoharamat. És majdnem egyidejűleg az asztal alatt egy kis csomagot nyomott a kezembe.

- Uram, - szólt, miközben poharamat a szájához emelte - bocsássa meg ezt a kényszerült tolakodást. Egész életemre lekötelez, ha beleilleszkedik e helyzetbe.

Pillanatig bután meredtem rá. De a másik pillanatban már megismertem, s a csomagot a nadrágzsebembe süllyesztve, az üvegben maradt bort egy másik pohárba öntöttem. Ezt legalább megmentettem!

- Rövidesen mindent meg fogok magyarázni, - folytatta hívatlan vendégem, jóízűen falatozva a sültcsirkémet. - Egyben engedje, hogy meghívjam vacsorára. Azt hiszem, nem vagyunk tökéletesen idegenek egymás számára!

- Látásból jól ismerem önt, - feleltem. - Több ízben láttam itt egy fiatal hölgy társaságában.

- A leányommal... igen.

- Ó!... - kiáltottam őszinte lelkesedéssel - akkor hát a leánya kedvéért, akár mint vendég, akár mint házigazda, a legnagyobb örömmel ülök önnel egy asztalnál. Ami pedig ezt a kis csomagot illeti…

- Csak tartsa magánál még néhány percig, fiatal barátom, - vágott közbe - legalább ameddig lélegzethez jutok. Hanem - s elégedetlenül tette le a poharát - nem jól cselekszi, hogy kimért bort iszik. Henry! - intett a borfiúnak - egy üveg Berncastlert... a rendesből.

- A csomag, - figyelmeztettem.

- Hagyja a zsebében még kis ideig! Ott biztosabb helyen van. Bízzon bennem és semmin se csodálkozzon. Lehet, hogy furcsa dolgok fognak történni, de maga csak üljön szépen nyugodtan és fesztelenül, mintha semmi se történne. S hogy el ne felejtsem, a nevem, ha talán magától tudakolnák, Joseph H. Parker. Maga szemközt ül az ajtóval. Ki jött be, mondja?... hallottam az ajtót nyílni.

- Egy idegen, - feleltem. - Itt legalább még sose láttam. Magas, feketehajú, hegyesállú és hosszúorrú.

- Az én emberem, - felelte Mr. Joseph Parker. - Mit csinál?... De nehogy feltűnően figyelje.

- Sietve jött be, - jelentettem - a ruhatáros utána jött a kabátjáért. Most veti le. Kerek, kemény kalapját a kezében tartja, zsakettben van, a gallérja túlmagas, nyakkendője rosszul kötött s úgy látszik, elfelejtett zsaketthez illő cipőt húzni.

- Cullen... természetesen, - morogta Mr. Joseph H. Parker. - Gratulálok a megfigyelő képességéhez. Nagyszerűen írta le. De sebaj! Hála önnek, ennél szorultabb helyzetben is voltam már.

- Ki ez a Mr. Cullen és mit akar? - kérdeztem.

- Mr. Cullen, - felelte vendégem a frissen hozott borosüveg után nyúlva - egyike azoknak a megtévelyedett egyéneknek, akiket felebarátaik iránti bizalmatlanságuk hovatovább rossz véghez juttat. ízlelje meg ezt a bort, fiatal barátom, de csak lassan, áhítatosan és mondja meg őszintén, nem jobban tudok-e választani?

- A zsebe legalább is jóval tágabb méretű, - feleltem, egy pillantást vetve a borosüveg etikettjére. - Barátja egyébként egyenesen felénk tart.

- A választásnál nem a zseb a fontos, - felelte Mr. Parker, mintha ez utolsó szavaimat nem is hallotta volna - hanem az ízlés és helyes Ítélőképesség. Fiatalkoromban éveket töltöttem Németországban és alaposan áttanulmányoztam a német borokat. Ezt a márkát különösen megszoktam… Nana!... mi ez?

A Cullennek nevezett egyén asztalunk mellett állt. Egyik kezét hívatlan vendégem vállán pihentette. Mr. Parker erre az érintésre riadt fel és feltekintve, nagy meglepetéssel ismerte fel a mellette állót.

- Ez aztán a kedves meglepetés! - kiáltotta, - de azért nem bánnám, ha a kezét levenné a vállamról. Ez a mozdulat túlhivatalos jellegű!

Mr. Cullen mosolygott s ez az ellenszenves mosoly eldöntötte a sorsát. Legalább is az én Szempontomból. E pillanat hatása alatti megvilágításban láttam a tovább bekövetkezett eseményeket. Mr. Cullen nem volt megnyerő külsejű egyén. Sovány arca fakón szürke volt, szájából elősárgálltak hiányos, hosszú fogai. Csak a szeme volt világos, tisztatekintetű s egész magatartási olyan ember erélyességére vallott, aki tudja, hogy mi nyomja a lelkét és nem fél azt kimondani.

- Sajnálom, hogy vacsorázás közben zavarom, Mr. Parker, - szólt udvariasan, miközben tekintete végigkalandozott az asztalon.

- Szóra sem érdemes, - felelte Mr. Parker.

- Ha szintén vacsorázni jött, melegen ajánlom a sültcsirkét, ezzel a vegyes salátával. Régen ettem ilyen jót.

Mr. Cullen gépiesen megköszönte a figyelmeztetést, de láthatóan egyebekre gondolt. Megdönthetetlennek látszott.

- Furcsa, - morogta - úgy látszik, valaki a megtévesztésig hasonlít önhöz. Megesküdtem volna, hogy csak néhány perc előtt az Adam Street egyik kis házából láttam önt kijönni. Tudja ugye, melyik házra gondolok?

Mr. Parker mosolygott.

- Vannak ilyen csodálatos hasonlatosságok - felelte - Ahogy mondtam, a vacsora végé járok, pedig, különösen ilyen kellemes társaság bán, nagyon lassan eszem. De hadd ismertessem meg egymással az urakat. Mr. Paul Walmley… Mr. Cullen.

Meglepett, hogy a nevemet tudta, s éppen így meglepett kizökkenthetetlen nyugodt biztonsága. Kezet fogtunk Mr. Cullennel, de ez a kézfogé nem hangolt barátságosabb érzésekre.

- Úgy látszik, tévedtem, - felelte nyugodta Mr. Cullen - de azért, sajnálatomra, mégis várnom kell önt, Mr. Parker. Csak néhány pillanatra. Ezúttal nem is fárasztom a Bow Streetre. Megelégszem, ha kisétál velem az igazgatói irodába.

Mr. Parker lecsapta kését és villáját. Széles, jóindulatú ábrázata pillanatra elkomorult.

- Hallja, Cullen, nem gondolja, hogy egy kicsit túlhajtja a dolgot? Tudja, hogy szívesen elbeszélgetek magával, de nem miközben egy régi, kedves barátommal vacsorázom.

- Én csak a kötelességemet igyekszem teljesíteni, - vágott közbe Mr. Cullen - ezzel szemben az ön kényelme másodrendű kérdés.

Mr. Parker sóhajtva borospohara után nyúlt.

- Legalább hadd igyam még egy pohárral ebből a felséges Bemcastlerből. Walmsley, az Isten áldja meg, tétesse melegre ezt a csirkét és figyelmeztesse a pincért a csirágra,¹ amit rendeltem - s új barátom felállt. - Mr. Cullen négyszemközt akar velem beszélni és Mr. Cullen mindig keresztülviszi az akaratát.

Közönyösen bólintottam s miközben mindketten kifelé igyekeztek, odaintettem a pincért.

- Hozzon egy adag sültcsirkét. Utána csirágot. Ezt a féladag csirkét pedig tétesse melegre a barátom számára. Utána majd ő is csirágot fog enni.

A pincér elsietett, én pedig teletöltöttem poharamat a topázként csillogó, fenséges rajnai borból. Székemen hátra dőlve igyekeztem megfejteni e különös kis közjáték rejtélyét. Hogy miért illeszkedtem készséggel, ellenkezés nélkül e furcsa helyzetbe, jól tudtam. Mr. Parkerben az étterem egyik gyakori vendégét ismertem fel. Rendszerint egy fiatal hölgy kísérte, aki az első pillanatban olyan hatást váltott ki belőlem, hogy hűtlenné váltam klubomhoz s a többi étteremhez s e legutóbbi két hét alatt változatlanul idejártam csak azért, hogy őt viszontláthassam. Pedig éppenséggel nem voltam lobbanékony természetű. Úgy okoskodtam, hogy apa és leánya. Bizonyára amerikaiak. Utazgatásuk közben Angliába is ellátogattak. Azzal a titkos reménnyel jártam ez étterembe, hogy majd csak kínálkozik valamelyes alkalom, amelyet üstökön ragadhatok a megismerkedésre. Annak rendje és módja szerint természetesen! Mert a kalandokat sose kedveltem. A vágyva-vágyott alkalom most úgy látszott, elérkezett. Megismerkedtem Mr. Joseph Parkerrel, egyszerűen, minden ceremónia nélkül. És mégis olyas körülmények között, hogy előreláthatóan a lekötelezettem marad. A zsebembe süllyesztett, bizonyára értékes tartalmú csomag az ő tulajdona. Csak azt nem értettem, miért emlegette az az ellenszenves Mr. Cullen a Bow Streetet? A gondolat, hogy nemsokára minden ki fog derülni, megnyugtatott. Türelmesen vártam.

Jó negyedóra múlva Mr. Parker újra megjelent. Dúdolva, láthatóan önmagával s az egész világgal elégedetten haladt át az éttermen. Kényelmesen megfigyelhettem. Nem volt magas, de határozottan kövér. Kettős tokája, friss, piros arca jóindulatot sugárzott. Bozontos szemöldöke alatt szinte gyerekesen tisztatekintetű kékesszürke szemek. Homloka magas, boltozatos. Szürke haja hátra kefélve. Egyszerű, jó embernek látszott, de egyben energikusnak is. Elégedetten mosolyogva ült le szemközt velem.

- Azt sem tudom, hogy kérjem a bocsánatát, Mr. Walmsley, - kezdte - no de most már zavartalanul vacsorázhatunk. Alig várom, hogy egy kicsit közelebbről megismerkedjünk s alkalmam nyíljon legőszintébb hálám nyilvánítására.

- Nagyon kedves, - hajoltam meg. - De..« honnan tudja a nevemet?

- Fiatal barátom, - felelte Mr. Parker, elismerem húzva maga elé a friss adag csirkét - nekem hivatásból sok mindent tudnom kell. Nyitott szemmel és füllel járom a világot és az is érdekel, ami más ember figyelmét elkerüli. Az ön neve Mr. Paul Walmsley. Olyan emberfajta, amilyen Amerikában nem létezik. Tudtommal nincs semminő foglalkozása, csak egy kis birtoka, amellyel ideig-óráig elbíbelődik. Londonban is van állandó lakása, ahol időközönként lakik. Bizonyára írogat is egy keveset... de a legkedvesebb időtöltése az emberek megfigyelése.

- Meglehetősen sokat tud felőlem, - hökkentettem ki meglepve.

- Az elevenére tapintottam?

- Körülbelül.

- Nem mintha hibáztatnám, amiért nincs foglalkozása, - folytatta Mr. Parker. - Manapság nagyon nehéz valamihez kezdeni. Megfelelő képzelőtehetséggel megáldott egyéneknek minden szokott hivatás, minden üzleti forgatag bizonyosfokú rabszolgaságot jelent. Túlcivilizált időket élünk. Az ember nem hódolhat természetes ösztöneinek, nem elégítheti ki változatosság utáni vágyát, kalandszomját.

Néhány elismerő szót mormogtam s mialatt vacsoratársam minden figyelmét a tányérjának szentelte, megkockáztattam a kérdést:

- Megengedi, hogy az ön foglalkozását tudakoljam? Ön amerikai, ugyebár?

- Igen, amerikai vagyok, - bólintott Mr. Parker.

- Üzletember?

Mr. Parker körülnézett. Senkisem ült a szomszédságunkban.

- Kalandor vagyok, - felelte titokzatosan.

Rábámultam és ösztönösen ismételtem a szót. Sugárzó arccal mosolygott rám.

- Kalandor vagyok, - hangsúlyozta. - Leányom, akit itt Velem látott, kalandornő. Ebből élünk, még pedig elég jól. Néha fényűzésben. Máskor meg, igaz, felkopik az állunk. Egyik nap a Ritz, másnap Bloomsbury, ahogy az már lenni szokott. De azért az élet mindig mulatságos.

- Tréfál, természetesen, - pislogtam rá hihetetlenül.

- Nem én! - nevetett. - Az ám ... csúsztassa csak ide az újság alatt azt a kis csomagot a zsebéből.

Kihúztam zsebemből a kis csomagot s a kiterített újság alá csúsztattam. Mr. Parker keze néhány pillanatig az újságon pihent. Csak most láttam, milyen szokatlanul hosszú, hajlékony ujjai voltak. A főpincér most az asztalunkhoz lépett s udvariasan tudakolta, kívánunk-e feketét? Mr. Parker mosolyogva váltott vele néhány szót, majd a főpincér távozása után, egyre mosolyogva, fellibbentette az újságot. A csomag eltűnt alóla. Meglepetésemet látva, még szélesebben mosolygott.

- Ó, ez semmi... gyerekjáték!... ha éppen akartam volna, a zsebéből is eltüntethettem volna.

- Csodálatos! - mormogtam és kezdtem magam kényelmetlenül érezni.

- Hál’ Istenem, - szerénykedett - valamennyiünknek megvan a magunk tehetségünk. Török kávét rendeltem. Milyen likőrt parancsol?

Az agyam lázasan működött.

- Mondja, Mr. Cullennek mi a hivatása? - kérdeztem hirtelen.

- Detektív, - felelte habozás nélkül Mr. Parker, - Még pedig a legrosszabbjából. Két hónap óta szemmel tart. S azt hiszem, még legalább két hónapig fog szemmel tartani, minden eredmény nélkül. Nemcsak hiszem, de erősen remélem is. Teljes őszinteséggel, az élet meglehetősen unalmas és üres volna, ha az én Cullen barátom feladná a játszmát és többé nem törődne a létezésemmel.

Arcom visszatükrözhette az érzéseimet. Nagyvilági ember voltam, minden fajtájú ember érdekelt, sose játszottam a gőgöst, de mégis... Ha arra a. leányra nem gondoltam volna!

- Ön bizonyára azt hiszi... - kezdte Mr. Parker.

- Az ön detektív barátja megint bejött az étterembe, - vágtam közbe hirtelen. - Egyenest idetart.

Mr. Parkernek egy arcizma se mozdult Egyformán mosolyogva, közönyös hangon folytatta:

-