A jóember

By Székely Nagy György

Egy főrangú pártfunkcionárius fia, Megyeri Norbert a nyolcvanas évek Magyarországán indul el az emberré, jó emberré válás útján. Nem tud és nem akar megalkudni, élni a szülei adta előnyökkel. Napról napra szembesül az élet valóságával munkahelyi és magánéleti konfliktusai kegyetlenül nehéz döntésre kényszerítik: elhagyja az országot. Idegen földön bizonyít: újra és újra képes felállni a padlóról, kimenekül életveszélyből, eközben megmutatja emberségét és kivételes sebészi képességeit. Poklokat jár be és csúcsokra jut föl. Csalódik szerelemben, barátságban, mígnem egyszer egy váratlan esemény meghozza neki az igaz boldogságot, amely talán örökké tart...

Ahol csak jár, fantasztikus emberekkel találkozik. Nővérekkel a pesti klinikán, akik hisznek a szeretetben, mindig, mindent megtesznek a betegekért. Andrással, ,,proli" barátjával, aki megmutat neki egy másik Magyarországot. Később, Hamburgban a hírszerzés, a sötét oldal embereivel. Amerikában Ted Rosskowsky amerikai sztársebésszel, aki felfigyel tehetségére, Melindával, aki megismerteti az önzetlen szerelemmel. És eljut Afganisztánba, majd Irakba, ahol nap mint nap dörögnek a fegyverek.

Norbert, a Jóember mindvégig a barátunk, akinek drukkolunk, akit szeretünk, és aki egy kicsit visszahozza a nyolcvanas évek hangulatát, humorát, hangját, miközben valósággal átlök bennünket, olvasókat a huszonegyedik század valóságába.

• Language: Magyar
• Publisher: Erawan Könyvkiadó
• Release date: Apr 30, 2020
• ISBN: 9786155652592

Book preview

SZÉKELY NAGY

GYÖRGY

Copyright © Schrauf György, 2020

© Erawan Könyvkiadó, 2020

Az Erawan Könyvkiadó elérhetősége:

https://erawan.hu

facebook.com/ErawanKonyvkiado

Felelős kiadó: Fejős Éva

Szerkesztette: Münz András

A kéziratot gondozta: Lőrinczi Ágnes

Borítókép: freepik.com

Borítóterv, tördelés: Müller Péter

Elektronikus formátum:

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5652-59-2

A mű fikció. A történet szereplői, az események, az orvosi eljárások és a párbeszédek a szerző képzeletében születtek. Bármilyen hasonlóság valóságos eseményekkel vagy személyekkel csakis a véletlen műve.

AZ AJÁNDÉK

BUDAPEST – MAGYARORSZÁG, 1979. NOVEMBER

– Akkor azt mondtam a mutternak, hogy a fater nem hős volt, hanem egy olyan ember, aki halálra dolgozta magát a semmiért. Nem élt, csak túlélt.

– És erre anyád?

– Pofon vágott. Életében másodszor. Meg mi az, hogy a semmiért? Mikor ő mindent a családjáért tett. Jóember volt.

– Komolyan az volt?

– Ja. Mindig mindenkinek segített. Meg is kapta érte a magáét.

– Tényleg?

– Tényleg. 56-ban az jelentette fel, akit megmentett a lincseléstől. Amúgy ugyanaz volt, aki felkelőkkel el akarta vitetni a fatert, mint veszélyes kommunistát.

– Mert az volt?

– Nem. Sosem volt az. De hát tudod, hogy van ez.

– Nem. Nem tudom.

– Ja. Akkor majd megtudod. Ez az elvtárs most nagy ember. A tieid közül való.

– Mi az, hogy az enyéim közül?!

– Ne már, haver. A te apád…

– Szakadj már le az apámról. Ő ő, én pedig én vagyok. Megyeri Norbert, leendő orvos.

– Orvos.

– És?

– Semmi, csak mondom.

– De most mit akarsz ezzel?

– Norbi, mennyi esélyed lett volna, ha sima háttérrel indulsz a felvételin? A pontszámod kevés lett volna, igaz?

– És?

– Apád segített.

A barna göndör hajú fiatal férfi kortyolt a söréből.

– Igen.

– Na. Semmi gond. Jó orvos leszel, csak kellett egy kis segítség.

– Protekció.

– Tök mindegy. Ilyen világban élünk. Egyszer nekem is sikerül. Tanár leszek.

– Szuper.

Megitta a maradék sört. Ránézett a vele szemben ülő fiúra. Hosszú fekete haja volt. Nagy barna szeme, kerek arca és tokája. Jókora korpulens srác. Őszinte. Mindig is őszinte volt. Így ismerkedett meg vele egy évvel ezelőtt a könyvesboltban, ahol egy orosz író könyvét nézegette. Felnézett, és látta a gúnyos kis mosolyt a szája sarkában.

– Probléma? – kérdezte tőle.

– Veled? Semmi.

– A könyvvel? – mutatott a kötetre.

– Sok. De neked tetszeni fog. Neked való.

– Tényleg? És azért, mert itt eladó vagy, tudod mi való nekem?

– Ja. Látszik.

– Aha. Miből?

– Apafej. Wrangler farmered van. Új. Olasz bőrcipőd. A pulóvered szerintem francia vagy angol. Egy Patek Philippe órád van. Valami rózsadombi vagy szabadság-hegyi fotelforradalmár vagy. Azért vonzódsz az ilyen műforradalmi akármikhez. Apád vagy anyád valami híres ember, talán az apparátus tagja. A táskádban egy régi Granma van. Fidel tavalyi beszéde az imperializmus haláláról. Néha szivarozol, hogy azt higgyék, te vagy Commandante Che Guevara. Biztos van egy képed a falon róla. És olyan akarsz lenni. Megváltani a világot, egyesíteni az emberiséget. A fotelból. Villák proletárjai egyesüljetek! Szóval vedd meg, neked való.

Megyeri Norbert nem szokott hozzá, hogy őszinték legyenek vele. De ez a srác az volt.

– Megyeri Norbert – mondta letéve a könyvet, és kezet nyújtott.

– Schneider András – fogott kezet a srác.

– Apám AZ a Megyeri. Szabadság-hegy. Az újság álca, a mostani lány, akivel vagyok, nagyon bírja.

– Az én apám meghalt tizenhét éves koromban. Egyszerű melós volt. Márvány utca, első emelet, gangos ház.

– Hogy milyen?

– Körfolyosó. Udvar meg ilyesmi. Nincs barátnőm. Nem vagyok olyan alkat.

– Ez hülyeség, de hagyjuk. Mit kéne olvasnom szerinted?

– Mondjuk irodalmat – mondta Schneider András, és egy vékony kis könyvet adott át.

– Hajnóczy Péter. Nem hallottam róla.

– Nem lep meg.

– Mert olyan hegyi bunkó vagyok.

– Mert nem a te világod. De valahol el kell kezdeni.

– És Hajnóczy jó erre?

– Értelmes vagy. Jó.

Ennek már egy éve. Azóta barátok lettek. Havonta egyszer a bolt melletti sörözőben összejönnek és dumálnak. Az élet nagy és kis dolgairól.

– Még egy kört? – kérdezi Norbi, korsóját megemelve.

– Öntözés, éljen a téesz!

– Locsoljunk, a lé a lényeg!

Nézték a többi vendéget, nőket kerestek a szemükkel, majd szemöldökük felvonásával kérdezték egymást: – Az milyen?

– Pókhálós bukszájú lidércnyomás.

– Mert ezt a te fene nagy tapasztalatoddal tudod.

– Ahhoz, hogy levegyem, ki milyen, nem kell sok nővel lennem. Tudod, mi meló nekem bejutni a legjobb kettő közé?!

– Hova?

– Szabadság-hegy – sóhajtott András, és legyintett.

– Azt mondtad, nem zavar.

– Az nem, hogy honnan jössz. Az igen, hogy mennyire nem a valóságban éltek. Gőzötök sincs arról, mi van ebben az országban, hogy élnek az emberek.

– Olvasom, amit apám hazahoz.

– Az nagyon jó. Beszari apparátus-bubu benyalja, mi a frankó. És beveszik. Ha nem lennék a világ lustája, dobnék egy hátast.

– Azért nincs barátnőd.

– Mert?

– Mert lusta vagy.

– Francokat. Kövér vagyok, azért nincs.

– Találtál egy kifogást, és azzal szépen mindent elhárítasz magadtól. Lusta vagy. Változni. Megtenni dolgokat. Majd jön valaki, aki arról álmodott, hogy Schneider András jön érte fehéren, szőke lovon.

András ivott a söréből.

– Francba! Ez talált.

– Ugye.

– Ugye, milyen szarul esik. De szülinapi ajándéknak jó lesz.

– Most van a születésnapod?

– Jövő hónap, 24-e. De addig van min rágódnom. Fizetek!

– Majd én.

– Francokat! – horkantott András, és adta a pénzt a pincérnek.

Kint a Rákóczi út nem csendesedett el még este tízkor sem. Megvilágítva állt büszkén, mint aki tudja, milyen fontos része a városnak. Hogy utat nyit a Dunától a Keletiig emberek ezreinek. És itt a 7-es busz. Ami az egyik leghíresebb pesti mondásban szerepel: Az élet meg a 7-es busz mindig továbbmegy. Ezt minden pesti tudja. Szalad a világ legszebb folyója felé, mint ölelést remélő szerelmes, és szembe találja magát a Gellért-heggyel, ami sötéten és fenségesen áll, tetején a Nagy Sörnyitóval. És rögtön mellette a Vár, a még mindig romos épületekkel, sötéten és komoran.

A hidak, mint kapcsok fogják össze a két városrészt, mert egyik sincs meg a másik nélkül, összetartoznak. Együtt ők Budapest, amit csak szeretni lehet, még a legnagyobb gyűlöletben is. Volt tündöklő, volt romos, volt már minden, de a lényeg mindig az, mi is lesz igazán. Néha rombolni kell, hogy utána építeni lehessen az Újaknak, akik mást szeretnének, más életet, mindig jobbat, mint az előző volt. A múltat tisztelni, a jelenben élni, a jövőt építeni kell. Mindig építeni kell, mert attól lesz valaki az, aki, hogy épített valamit. Házat, tudást, családot, bármit.

Álltak és szívták a buszok büdös füstjét és azt az igazi „pesti ájert".

– Fenn tisztább, mi?

– Micsoda?

– A levegő, Norbi. Fák meg csend, meg a yard vigyáz rátok.

– Igen. És?

András nézte a földet, megigazította táskáját.

– Jó ez így, Norbi? Szerinted jó ez így?

– Jó kérdés. Amikor Guevarát olvasom, mindig azt akarom, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy ne legyenek szegények, elesettek.

– Norbi, tudod hány nincstelen van Kubában?

– Már miért lenne?

– Norbi, az én Istenem áldjon meg!

– Te zsidó vagy?

– Oké. Szia. Majd hívj – fordult el a nagydarab fiú.

– Most bedurci, vagy mi? És ha az vagy?

András megfordult.

– Ilyet ember nem kérdez a másiktól, baszd meg! Magánügy! Az apám azt mondta: kétféle ember van a világon. Rendes ember és nem rendes ember. Tök mindegy, mi a vallása, bőrszíne. Tök mindegy.

– Aha. Ez elég egyszerű.

– Norbi, a világ is egyszerű, de itt vagyunk mi, emberek és agyonbonyolítjuk.

– Akkor jössz taxival?

– Mi van?

– Taxival megyek, elvihetlek.

– Szolgálati Merci nincs?

– Apám vidéken volt, anyám a Nőtanácsban, tehát nincs. Szóval?

– Mehet.

Taxit fogni még a Rákóczi úton sem volt egyszerű. Sétáltak a Körút felé, és bíztak abban, hátha meglátnak egy szabad jelzésű kockást. Kiértek a Körútra.

– Látod, Norbi? Úgy hajlik, mint egy szépasszony dereka.

– Komoly hiányod van, pajtás. Ott egy, kapjuk el!

A Hungária kávéház előtt egy pár szállt ki a taxiból, Norbi segített a hölgynek, majd be akart szállni, amit a sofőr nem vett jó néven.

– Hé, faszikám! Nem kút ez, hogy csak úgy beugrasz! Hová mennél?

Norbi bemondta a címet.

– Hohó! Ne kacarásztass. ODA nem lehet csak úgy bemenni. Érted? Be kell jelentenem, kiscsávó!

Megyeri elővette a személyijét, és odaadta. A sofőr nézte, majd lehajolva kinézett.

– Az a Megyeri?

– A fia vagyok, mint láthatja.

A taxis egyszerre megváltozott.

– Ó, bocsánat, nem láttam jól a sötétben, ne haragudjon. Persze, jöjjön csak.

– A barátomat a Márvány utcánál kitesszük.

– Természetesen. Semmi akadálya. Ugye nem jelenti, vagy valami?

– Semmi gond, mehetünk.

Amikor beültek, András csak nézett rá.

– Mi van?

– Szerinted ez jó így, Norbi? Komolyan?

Norbi elfordult és nézte a színes kirakatokat, ahogy elsuhantak.

– Mehetnénk a Lánchídon és úgy a Márvány utcához? – kérdezte András.

A sofőr a visszapillantó tükörben Norbira nézett, aki bólintott. A város hozta a formáját. A Népköztársaság útja ragyogott, a Roosevelt tér most is szép volt, a Lánchíd fenséges. A krisztinavárosi templomnál András kimutatott.

– Ott kereszteltek meg 1959. december 23-án. Bach szólt az orgonán, és állítólag prüszköltem egyfolytában. Be volt gipszelve a bal kezem, amit hetente cserélni kellett, mert kihíztam. Két nappal a születésem után egy nővér eltörte a kezemet, mikor a pelenkázóról le akartam esni. Egy nappal később vették észre, mert kezdett feketedni. Római katolikusnak kereszteltek. És semmi bajom a zsidókkal. Köszönöm, itt jó lesz.

A taxi megállt. Norbi András után szólt:

– Mit szeretnél a születésnapodra?

András visszafordult, és nagyot sóhajtott.

– Ne kelljen a mutternak annyit dolgoznia. Találjon magának valakit, aki kibírja.

– Magadnak, mit szeretnél?

– Húsz kilóval kevesebbet. Vegyenek fel a főiskolára. Olvashassak jó sokat. Egy barátnőt.

– Ezt mindet elérheted magad is. Komolyan, mi az, amiről álmodsz?

– Vörös hajú, zöld szemű, gömbölyű és velem van. Na, szasz!

– Szasz – köszönt utána Norbi, és addig nem is szólt semmit, amíg egy civil ruhás az utcájuk végében meg nem állította a taxit.

Bevilágított, és miután intett, a kocsi továbbment. Norbi a tiltakozó taxisnak borravalót is adott. Benyitott a kertkapun, ment fel a lépcsőn a villa felé. Kulcsra volt zárva a bejárati ajtó, tehát itthon van mindenki. Belépett, letette kabátját, táskájával elindult a szobája felé.

– Norbika, te vagy az?

– Anya! Húsz múltam! Nem lehetne csak Norbert? Vagy Megyeri elvtárs?

– Az az apád. Megint cigizett. Éreztem rajta. Persze nem mondja. De már itthon is csinálja. És nem mond semmit.

– Minek is, mikor te úgyis érzed.

– Ne legyél szemtelen! Eszel valamit? Ilonka összedob neked bármit.

Ilonka Guszti bácsival együtt a szuterénban lakott, és gondoskodott a Megyeri családról. Valamikor Csepelen együtt dolgoztak a Vasműben, ahol Megyeri elvtárs is ifjú kommunistaként tűnt fel. Aztán 56-ban Ilonkáék fia részt vett az eseményekben, és november 3-án kiszökött Ausztriába, majd meg sem állt Norvégiáig. Akkor Ilonkáékat kitették a Vasmű lakásából, és Megyeri elvtárs, aki az új rend iparért felelős embere lett, magához hívta őket a villába. Tavaly elintézte, hogy, bár még mindig tiltólistán voltak, három napra Bécsbe mehettek, és ott találkozhattak a fiukkal, családjával és láthatták Áront, a kis unokát. A rendes neve Arne volt, de Ilonkát ez nem zavarta.

– Köszönöm, ettem két gesztenyepürét.

Az anyja feléje fordult, lesimította a köntösét. És nagyon halkan mondta:

– Megint azzal a proligyerekkel voltál?

– Nem emlékszem, hogy neked két inas tartotta volna a tükröt fésülködéshez gyerekkorodban, a Visegrádi utcában, ahol a klotyó a folyosó végén volt.

– Pofádat, fiam! – hallotta maga mögött az apja hangját.

– Neked is jó estét, apa.

– Nem beszélhetsz így anyáddal.

– Ő beszélhet így a barátomról?

– Nem – vette le fáradtan apja a szemüvegét.

– Nagyon szépen köszönöm! De mit is várhatok tőled?! – legyintett az anyja, és kiviharzott.

– Kellett ez?

– Nézd, apa…

– Te nézzed, fiam. Anyád olyan, amilyen. Meglehet, azt hiszed, nem szeretem, de ez nem így van. Eljön a kor, amikor a szerelem megbecsülés lesz, összetartozás, egymásra figyelés. Anyád sokat változott. Harcos munkáslányból lett elit asszony. Csak persze nem tudja, azt hogyan is kell csinálni. Úgy gondolja, hogy mi egy külön osztályhoz tartozunk, és abba nem fér bele a barátod, Andor.

– András. Könyvesbolti eladó, tanár akar lenni.

– És kért tőled segítséget?

Norbert ránézett az apjára.

– Ez egy ilyen világ, fiam. Magyar világ. Teljesen mindegy, szocializmus vagy kapitalizmus. Magyar. Mi a neve a srácnak?

– Schneider András. És inkább örökre könyveket fog cipelni, de nem fog protekciót kérni. Mint én.

Az apja leült az ebédlőasztalhoz, felhajtotta a szalvétát a letakart tálról, és enni kezdte a pogácsát, Ilonka remekét.

– Van a hűtőben pálinka. Add ide, légy szíves. Ihatsz te is.

– Maradok a sörnél. Holnap anatómia gyakorlat.

– Nem te kérted a protekciót. Én kértem. És ha hülye lettél volna vagy tehetségtelen, akkor nem kérem. Amúgy meg hogy kiben mi lakozik, az nehéz időkben derül ki. Ki mennyire bírja a nyomást. Mit áldoz fel a családért. A hitéért. A becsületéért.

– András azt kérdezte, szerintem jól van-e ez így, ahogy most van.

– És mit mondtál?

– Nem tudom, jó-e így. És te?

– Jó ez így, fiam. Persze lehetne jobb. Tehetnénk többet. Sokkal többet. Kötve van sokszor a kezünk.

– Az, hogy mi így élünk, rengetegen meg rossz körülmények között, az jól van?

– Ha nem mi élünk így, akkor lenne más, aki így és itt élne. Persze mindenki azt hiszi, milyen egyszerű ez, mert csak furikázik az ember a fekete Mercedesszel, és jól él. A munkát sosem látják. Te látod. Egészségedre.

– Nem hinnék el, ha mondanám.

– Látod, ez baj. Mert akkor a mi munkánk rossz. Ha nem veszik észre, hogy mennyi minden változott, és mennyi mindent tettünk eddig és mennyi mindent fogunk még tenni, akkor elkúrtuk. Nem kicsit. Nagyon. Amit a rendszer ad, az nem szülinapi ajándék. Mit nevetsz?

– Andrásnak egy hónap múlva lesz a születésnapja. Megkérdeztem, mit szeretne kapni. Azt mondta, az anyja dolgozzon kevesebbet, és hogy végre találjon valakit magának.

– Mi van az apjával? Elváltak?

– Az érettségi előtt egy évvel meghalt, ötvenegy évesen, infarktusban.

– Halálra dolgozta magát. Ismerős.

– Aztán azt kérdeztem, mit szeretne úgy igazán, miről álmodik. Azt mondta: vörös hajú, zöld szemű, gömbölyű – mosolyodott el Norbi.

Apja bólogatott kis mosollyal.

– Mint a Judit – ingatta a fejét.

– Ki az a Judit?

– Nem érdekes.

– De érdekes, mert hátha össze tudom hozni őket.

– Nem tudod.

– Nem bízol bennem?

Apja felállt, és nagyon komolyan nézett rá a fáradt szemével.

– Fiam, bárhová kerülsz, bármit döntesz, én mindig bízni fogok benned. Hinni fogok neked és segíteni, amiben tudok.

– Jó. Ki az a Judit?

– Pártkurva – mondta az apja, és egy adag barack ment a többi után.

Norbi csak állt. Nem is értette először.

– A tiéd?

– Pofádat, fiam! Nem az enyém. De ennyi elég is.

– Nem mered elmondani, hátha továbbmondom anyának?

– Anyád ismeri.

Norbi visszabukta a sört a szájából.

– Hogy mi?

– Ismeri. Fogadásokon találkozott már vele. Jó. Judit egy nagyon rendes nő. Ez a foglalkozása. Most huszonnyolc éves. Amikor jön valamilyen delegáció, amelyiknek a vezetője szórakozásra vágyik, akkor jön Judit, vagy más.

– Nem egy van?

– Nem vagyunk olyan kicsi ország, és sok a barátunk.

– És ezt te intézed?

– Amikor az én vendégeim igénylik, akkor igen.

– Beszarás. Szocialista erkölcs, mi?

Apja nagyot fújt. Rágyújtott és megdörzsölte az állát.

– Igazad van. Talán álszent dolog. Nem sokan tudnak róla.

– Ettől még enyhén szólva is furcsa.

– Nem. Nem furcsa. Mindenhol így van. Rendszerfüggetlen dolog. Mondhatni, nem erkölcsös. Kifogásolható, amit teszünk. A világba ez is belefér.

– Anya tudja, hogy Judit kicsoda?

– Mondtam neki. Mert azt hitte, a szeretőm.

– De nem az.

– Nem. Nem volt és nem lesz.

Norbi letette az üres üveget, majd apja felé fordult.

– Mit szólnál, ha Andrásnak rendeznék egy kis születésnapi bulit? Itt.

– Itt?

– Itt. Max húsz ember.

– Mikor?

– Jövő hónap 24-e körül.

– Prágában vagyunk anyáddal.

– Annál jobb.

– Igen? Azt hiszed, nem tudok róla, mit csinálsz?

– Azt hiszed, nem tudom, hogy az egyetemről jelentenek neked?

– Hm. Tehát buli. Mekkora rumlit akarsz?

– Semekkorát. Imre hozza a cuccokat, zene, meg tánc. Ital szolidan, kaja bőven.

– Részemről mehet – nyomta el apja a csikket.

– Tényleg?

– Ha mondom. És mit veszel Andrásnak ajándékba?

– Juditot.

Apja leejtette a kezében lévő iratokat.

– Hogy mit?

– Juditot, egy estére.

– Van egy olyan érzésem, fiam, hogy túlmentél egy határon, amit nehéz tolerálnom.

– Komolyan mondom. Illetve kérem.

– Nem vagyok madám! – kiabálta az apja. – Megosztok veled, a fiammal egy titkot, és te pofátlanul visszaélsz vele!

– Örömet akarok szerezni a barátomnak.

– Elintézem, hogy felvegyék.

– Nem ez a vágya.

– Leszarom, mi a vágya! Egy nőt adni ajándékba! Hogyan gondoltad ezt?

– Komolyan. Nagyon komolyan. Ahogy te is, hogy ez az egész jó így. Fekete Mercivel, meg Judittal.

Apja leroskadt a székre. Újra rágyújtott.

– Sok lesz a cigi.

– Te előbb viszel a sírba.

– Meg lehet csinálni?

Apja nehezen, de bólintott. Norbi megölelte a vállát.

– Azt ugye tudod, fiam, ha anyád ezt megtudja, akkor a tökömnél fogva lógat fel a diófára.

– Majd leváglak onnan.

– És ugye azt is tudod, hogy ezt nem a párt fogja állni, hanem te.

– Rendben. Mennyi lesz?

– Harmincezer forint.

– Most viccelsz. Értem.

– Nem érted. Harmincezer forint.

– Mire elvégzem az egyetemet, se kapok annyi ösztöndíjat. A zsebpénzem is évek alatt fedezné. Az egy új autó ára!

– Hát ugye?

– Apa, ne már! Nem tudsz kölcsönadni?

Apja nevetni kezdett.

– A pofátlanságnak is van határa.

– De most komolyan.

– Nincs határa. No, jó. Amíg nem törlesztesz, nincs zsebpénz, csak az ösztöndíjad. Ha jól tanulsz, több lesz. Nem biztos, hogy el tudsz menni táncolni, nem biztos, hogy mindenhol te fizetsz, nem biztos, hogy az Orbán Karcsinak tudsz adni bérletre pénzt…

– Ezt is tudod?

– Orbán Károly, eleki lakos, jó fejű cigány gyerek, a helyi tanárok segítették, hogy az orvosira kerüljön. Tizenegy testvére van, kettő börtönben lopásért, apját leszúrták egy kocsmai verekedésben, anyja nevelte őket. Minden hétvégén vagont rak ki Rákosrendezőn, vagy szenet lapátol a Kelenföldi Hőerőműben. Az évfolyam második legjobb tanulója. Te meg a huszonegyedik.

– Borzasztóak vagytok.

– Azok. Én főleg, hogy elintézem, a fiam egy nőt adjon északára a barátjának.

Norbi nézte a földet, és annak mondta:

– Köszönöm, apa.

– Hogy mi?

– Köszönöm, apa.

– Na, akkor lépjünk tovább. Én most megyek és meghallgatom anyádat, hogy miért nem álltam ki mellette. Aztán a héten beadom a buli-dolgot. Nagyban megkönnyítenéd a dolgomat, fiam, ha valami bitang jó vizsgaeredményeid lennének. Jövőre végzel, teljesül anyád nagy álma, orvos leszel. És kedves lennél anyádhoz. Mindig. Rendben?

– Rendben, apa.

– Jó éjszakát, Norbert!

– Jó éjszakát, Megyeri elvtárs!

Apja visszanézett az ajtóból:

– Pofádat, fiam! – mondta mosolyogva.

A kert gyönyörű fehér volt, mint egy igazi frissen sült szilvalekváros bukta a porcukor alatt, hogy a kinti édeset valami benti fanyar ízzel keverve kijöjjön az, amit igazán adni akar egy szakács: az élvezet. A lámpák most világítottak, és Norbert felvette Yves Saint-Laurent ingét, amit anyja hozott Párizsból, mert „Ez a divat, fiam". Borotválkozás után még igazított frissen növekvő bajuszán, Old Spice arcvizet használt, mint az apja. Vadonatúj Levi’s 501 farmer feszült rajta. Olyan, amilyenről a magyar fiatalok kopott-lopott magazinok képeit látva csak vágyakoztak. Neki ez is megvolt. Nézte magát a tükörben.

– Doktor Megyeri Norbert – mondta félhangosan.

A magassága 185 centiméter, az rendben. Sűrű, göndör gesztenyebarna haj, már most magas homlok. Barna szem, hosszúkás, komoly arc, vékony száj és hegyes áll. Norbi úgy gondolta, hogy a bajusz komolyabbá teszi. Még mindig olyan kölyökképű volt. Szerinte. A vállai egyenesek, mellkasa, hasa lapos, csípője is keskeny, aztán létrahosszú lábak, ahogy apja mondta. Izmosodnod kellene, kölyök, mert a műtőben kevés a tudás, oda erő is kell – bokszolta meg barátságosan legutóbb. Olyan sovány vagy, kisfiam! Majd szólok Ilonkának, hogy etessen jobban! – sápítozott az anyja.

– Na, az még hiányzik, meg az ötéves terv – mosolyodott el, majd a kórtan tankönyvről elvett egy papírt, és elindult az alagsor felé.

Lentről csörömpölés, léptek zaja, meg Ilonka hangja hallatszott:

– A kutyafáját, ember! Hová teszed azt, te szerencsétlen? Hol a töltelék a sonkatekercshez? A petrezselymet én aprítom, mi? Minek vagy te itt?

Norbi úgy érezte, jókor érkezik. Ilonka folyamatosan pörölt Guszti bácsival, aki csak tette a dolgát, rendesen, komolyan, szakszerűen. Meglátva Norbit rákacsintott, és elmosolyodott:

– Ilyenkor szeretem a legjobban – suttogta, és Norbi felnevetett.

Ilonka arra kapta a fejét.

– Jaj, doktor úr, elfelejtettem az ozsonnáját! – törölte meg kétségbeesetten a kezét a köténye mellett lógó konyharuhájába.

Mióta látott egy régi Kabos-filmet, amiben ozsonnának mondták az uzsonnát, azóta ő is így mondta, mert úri helyen így szokás.

– Ilonka, legyen kedves visszatérni