Mongol invázió Európa ellen (1236-1242)

By B. Szabó János

Idén tavasszal volt 780 éve, hogy a Nagy Mongol Birodalom hadai kivonultak Magyarországról, miután kis híján örökre elsöpörték a föld színéről a középkori keresztény Magyar Királyságot.  A kötet elsősorban hazai szerzőgárda segítségével, de a térség országainak saját tudományos irodalmára támaszkodva, a lehető legtágabb eurázsiai kontextusban kívánja bemutatni a tatárjárás eseményeit.  A tanulmányok sora éppúgy átfogó és részletes képet ad a világuralomra törő Mongol Birodalomról, mint a meghódítani kívánt Európa politikai viszonyairól, katonai erejéről és szokásairól is a 13.század derekán, a sajátosságokat egy-egy jelentősebb csata felvillantásával érzékeltetve. A viszonylag jobban ismert magyarországi hadiesemények mellett részletesen áttekinti a többi hadszíntér történéseit is, valamint az 1242. évi magyarországi visszavonulás okait és a mongolok európai támadásának tartósabb következményeit Oroszországban és a Balkánon.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631368536

Book preview

Borító

Szerkesztette B. SZABÓ JÁNOS és UHRIN DOROTTYA

Mongol

invázió

Európa ellen

(1236–1242)

Corvina

© Bárány Attila, Csiky Gergely, Font Márta, Györkös Attila, Igaz Levente, Kovács Szilvia, Laszlovszky József, Adam Lubocki, Nagy Balázs, Stephen Pow, Rózsa Márton, B. Szabó János, Szőcs Tibor, Tősér Márton, Vásáry István, Veszprémy László, Uhrin Dorottya

Hungarian translation © Fodor Áron Szabolcs (1, 2), Szilágyi Magdolna (1)

Készült az NKFIH K-128880. számú „A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései" című pályázat keretében.

A borítót Boldog Zoltán grafikájának felhasználásával Karcagi Klára tervezte.

Térképek: Pénzes Szabolcs

Kiadja 2022-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6853 6

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Tartalom

Előszó

Nagy Balázs: Tudománytörténeti bevezetés. Az Európát elérő mongol expanzió kutatása: historiográfia és új megközelítések

I. A mongol fenyegetés

Vásáry István: A Nagy Mongol Birodalom felemelkedése

Csiky Gergely: A Nagy Mongol Birodalom hadserege

Csiky Gergely: A kelet-európai hadjárat előtörténete. Mongol hódítások és portyák az északnyugati végeken Dzsingisz életében

II. A célpont: Európa

Igaz Levente: Hatalmi átrendeződés az Ibér-félszigeten

Igaz Levente: Las Navas de Tolosa (1212)

Bárány Attila: Hadviselés és hadszervezet a 13. századi Angliában

Györkös Attila: Hadviselés és hadszervezet a 13. századi Franciaországban

Bárány Attila: Bouvines (1214)

Veszprémy László: A Német-római Birodalom (és Itália) a mongol támadás előestéjén

Veszprémy László: Hadviselés és hadszervezet II. Frigyes császár birodalmában

Veszprémy László: Cortenuova (1237)

B. Szabó János: A Magyar Királyság Közép-Európában

Laszlovszky József: Várak és erődített helyek a mongol invázió előtt Magyarországon

Adam Lubocki: Lengyelország és Csehország a 13. század elején

Font Márta: A Kijevi Rusz

Csiky Gergely: Kalka (1223)

Kovács Szilvia: Kumánia és Alánia a mongolok nagy nyugati hadjárata előtt

Rózsa Márton: A Balkán a mongol invázió előtt (1204–1242)

Rózsa Márton: Philippopolis (1208)

Tősér Márton: Kis-Ázsia (1200–1240)

Tősér Márton: Kösedağ (1243)

III. A nyugati hadjárat

Csiky Gergely: Az európai hadjárat előkészítése Ögödej nagykán alatt

Csiky Gergely: A déli Rusz meghódítása (1239–1240)

Font Márta: A Rusz vereségének okai

Adam Lubocki: A lengyelországi mongol támadás és annak morvaországi epilógusa

B. Szabó János: „Magyarországot, amely 350 éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította"

Laszlovszky József: Erődített helyek és védelmük az Alföldön

Veszprémy László: A pápaság és a Német-római Birodalom reakciója

B. Szabó János: A magyarországi hadjárat második fázisa

IV. A mongol hatalom Európában

Vásáry István: A Mongol Birodalom berendezkedése Kelet- és Dél-Európában (1242–1280)

Font Márta: A régiók viszonya a mongol jelenléthez

Vásáry István: A mongol berendezkedés

Vásáry István: A mongolok balkáni jelenléte (1242–1282)

Laszlovszky József: Várépítkezések Magyarországon a tatárjárás után

Stephen Pow: Az erődítmények reformja Halics–Volhíniában és Lengyelországban az 1240–1242. évi tatárjárást követően

Szőcs Tibor: Mongol–magyar konfliktusok 1242 és 1292 között. Az 1285. évi „második tatárjárás"

A kötet szerzői

Névmutató

Előszó

2022 tavaszán volt 780 éve, hogy a Nagy Mongol Birodalom hadai kivonultak Magyarországról, miután kis híján örökre elsöpörték a föld színéről a középkori keresztény Magyar Királyságot. Hosszú feledés után az elmúlt években a média és az olvasóközönség is egyre nagyobb érdeklődéssel fordult ehhez a „tatárjárásnak" nevezett eseménysorhoz, és mozgásba lendült a tudomány gépezete is.

Az elmúlt évek egyre intenzívebb hazai és külföldi kutatásainak eredményeit a hazai olvasók számára összegezve, Magyarországon szokatlan módon, az Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal „A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései" (NKFIH K-128880.) pályázatának égisze alatt mutatjuk be. Most főként a kiváló, népes hazai szerzőgárda segítségével, de a térség országainak saját tudományos irodalmára támaszkodva, a lehető legtágabb eurázsiai kontextusban kívánjuk bemutatni az akkor történeteket.

Az eddigiektől eltérően a kötetben szereplő írások sora egyaránt átfogó és részletes képet ad a világuralomra törő Mongol Birodalomról és a meghódítani kívánt Európa politikai viszonyairól, katonai erejéről és szokásairól is a 13. század derekán, a sajátosságokat egy-egy jelentősebb csata felvillantásával érzékeltetve. A viszonylag jobban ismert magyarországi hadi események mellett pedig részletesen áttekintjük a többi hadszíntér történéseit is, valamint az 1242. évi magyarországi visszavonulás okait és a mongolok európai támadásának tartósabb következményeit Oroszországban és a Balkánon. Reméljük olvasóink akkor is találnak majd ebben a kötetben a maguk számára fontos, érdekes új „felfedeznivalót", ha korábban netán már búvárkodtak a témában.

Az idegen nevek esetén a tudományos átírást kívántuk követni, kivéve, ha az adott névnek van rögzült formája a magyar nyelvben.

Budapest, 2022. június 5.

B. Szabó János – Uhrin Dorottya

szerkesztők

Nagy Balázs

Tudománytörténeti bevezetés

Az Európát elérő mongol expanzió kutatása: historiográfia és új megközelítések

Az európai keresztény területeket elérő, 13. századi mongol támadások és ezek következményeinek elemzése esetében fontos kérdés, hogy mindez hogyan és mikor keltette fel a történeti kutatás figyelmét, miként alakult ki az ezzel kapcsolatos tudományos érdeklődés.1 A hagyományos, alapvetően Nyugat-Európára koncentráló középkortörténeti szintézisekben is természetesen megjelentek a tatárjárásra vonatkozó információk, de hosszú ideig ezek jellemzően csak periférikus, Európa szélső területei szempontjából érdekes jelenségként írták le az eseményeket.2 Egyes országokban korábban és hangsúlyosan jelent meg a mongol támadások történeti vizsgálata, máshol ez kevésbé számított érdekes kérdésnek. Érthető módon ott alakult ki komolyabb hagyománya az ezzel foglalkozó kutatásoknak, ahol a mongol hadjáratok hatása a helyi történelem szempontjából is fontosnak számított, azokban az országokban, amelyek a mongolok európai célterületei közé számítottak, és így az adott ország nemzeti története szempontjából is fontos volt mindez. A nemzeti történeti nézőpont mellett Belső-Ázsia történetének és civilizációjának a kutatása jelentette azt a kiindulópontot, amely a tudományos érdeklődést a mongol expanzió, így az Európát elérő támadások irányába fordította.

Érthető módon Oroszországban már korán kitüntetett szerepet játszottak a mongolokra vonatkozó nyelvi és történeti kutatások. A legkorábbi mongolisztikával foglalkozó egyetemi tanszéket a Kazanyi Egyetemen alapította 1833-ban Józef Kowalewski (Иосиф Михайлович Ковалевский)

(1800–1878). Az orosz származású tudósoknak a későbbiekben is megkerülhetetlen szerepük volt a mongol támadások hatásának nemzetközi kutatásában, az orosz emigráns George Vernadsky (1887–1973) például a Yale University tanáraként írta meg az orosz történelem mongol időszakáról az úttörő jelentőségű könyvét.3

Oroszországban a mai napig komoly hagyománya van a mongolokkal és a mongol expanzióval kapcsolatos kutatásoknak. A Kazanyban működő Tatárföldi Tudományos Akadémia Marjani Intézete rendszeresen megszervezi a „Golden Horde Forum" néven ismert konferenciákat, illetve itt adják ki a Golden Horde Review / Золотоордынское обозрение című folyóiratot, amely az Arany Horda és a tatár kánságok történetének legismertebb periodikája.4

A mongol hadjáratok által érintett országok közül Ukrajna és Lengyelország történetírásában szintén fontos szerepet játszott az erre vonatkozó történeti kutatás. Az ukrán történetírásban Mykhailo Hrushevsky (1866–1934) tízkötetes Ukrajna-Rusz történetéről szóló munkájában nem meglepő módon részletesen foglalkozik az általa tárgyalt területek elleni mongol támadásokkal. Hrushevsky a tatárokat primitív, vad ázsiai nomádokként ábrázolja, akik mérhetetlen pusztítást okoztak.5

A lengyel történetírásban is nagy szerepe van a mongolok Lengyelország elleni támadásainak. Természetszerűen egyrészt a nagyobb lengyel területeket elérő 1241-es hadjáratok, illetve a lengyel szempontból sorsdöntő jelentőségű legnicąi csata miatt, valamint azért, mert Lengyelország, többek között Magyarországhoz hasonlóan, a későbbiekben többször is kénytelen volt szembenézni az újabb tatár hadjáratokkal. 1259–1260-ban, majd 1287–1288-ban a Lengyelország elleni mongol támadások, ha nem is az 1241-ben tapasztalt súlyossággal, de megismétlődtek. A lengyel történészek hosszú ideje foglalkoznak a tatárjárás különböző aspektusaival, a középkori lengyel történetírás több szempontból is érintette ezt a témát.6 A lengyel krónikairodalomban minden bizonnyal a legnagyobb terjedelemben a 15. századi nagy lengyel történetíró, Jan Długosz (1415–1480) emlékezett meg a mongolok lengyelországi hadjáratairól az Annales seu cronicae incliti Regni Poloniae címen ismert művében. Długosz tehát több mint két évszázaddal a történtek után írta meg az azokról fennmaradt legrészletesebb beszámolót. Érthető módon kérdésként merült fel, hogy mennyire lehet hitelesnek tekinteni ezt a szöveget, illetve milyen forrásokra támaszkodhatott Długosz leírása. A legmarkánsabb álláspontot ezzel kapcsolatban Gerard Labuda (1916–2010) fogalmazta meg, aki alapvetően megbízhatónak tartotta Długosz információit, azzal érvelve, hogy Długosz használhatott olyan forrásokat is, amelyek számára még elérhetők voltak, a későbbiekben azonban megsemmisültek.7 A legnicąi csata hadtörténeti vonatkozásai, valamint a mongol támadásokra vonatkozó források elemzése az elmúlt évtizedekben is folyamatosan a lengyel történetírás gyakran vizsgált témái közé tartozott.8

A kutatástörténetben fontos szerepet játszik az alapvető források kiadása, illetve ezek modern nyelvi fordításainak megjelenése. A mongol források közül máig is a leggyakrabban idézett szöveg A Mongolok titkos története, amely meglehetősen későn vált ismertté az európai tudományosság számára. A kínai írásjelekkel rögzített, Kínában ismert szöveg újrafelfedezése Pjotr Ivanovics Kafarov, sinológiával foglalkozó orosz szerzetes nevéhez kötődik. Ő a kínai szöveg alapján készített egy orosz nyelvű fordítást 1866-ban.9 A más európai nyelveken született fordítások csak jóval később jelentek meg. Erich Haenisch adta ki a német fordítást 1941-ben, majd Paul Pelliot francia fordítása következett 1949-ben.10 Angolul Arthur Waley jelentette meg a szöveg részleteit 1964-ben, de a teljes fordításra 1982-ig kellett várni, amikor Francis Woodman Cleaves adta ki A Mongolok titkos története angolra átültetett szövegét.11 Ma az itáliai születésű, Ausztráliában élt Igor de Rachewiltz gazdag kommentárral ellátott angol fordítása használatos.12 A Mongolok titkos története magyar fordítását Ligeti Lajos, a magyar mongolisztika egyik legismertebb képviselője, az ELTE Belső-Ázsiai Tanszék alapítója jelentette meg 1962-ben.13

Abban, hogy a tatárjárás magyarországi hatása ismertté váljon a nemzetközi kutatás számára, nagy szerepet játszott az, hogy az elmúlt évtizedekben a legfontosabb elbeszélő források modern idegen nyelvű fordításban is megjelentek. A német Hansgerd Göckenjan és az Egyesült Államokban élő James Ross Sweeney kiadásában 1985-ben megjelent a Der Mongolensturm című kötet, benne a Riccardus és Julianus-féle jelentésekkel, valamint Rogerius és Spalatói Tamás beszámolóival.14 Ugyanez a kiadvány válogatást ad a tatárjáráshoz kapcsolódó levelekből is. Szélesebb közönség számára tette elérhetővé a magyarországi eseményekkel kapcsolatos forrásokat a Central European Medieval Texts sorozata, amely közép-európai elbeszélő források latin–angol kiadását adja közre. Az ebben a sorozatban megjelent kötetek közül a tatárjárás szempontjából két szövegnek van kitüntetett jelentősége. Egyrészt itt jelent meg Spalatói Tamás műve a salonai és spliti püspökök történetéről 2006-ban, majd Rogerius Siralmas éneke Bak János és Martyn Rady kiadásában 2010-ben.15

A magyar történetírás eredményei közül az utóbbi néhány évben egyre több vált elérhetővé a magyarul nem olvasó szakmai közönség számára is, és ezek a munkák érezhetően felkeltették a külföldi érdeklődők figyelmét is. Az online is elérhető Hungarian Historical Review című folyóiratban több angol nyelvű tanulmány is megjelent ezzel kapcsolatban.16 Szintén a magyar kutatás eredményei közül jelent meg több publikáció a két nyelven, magyarul és angolul is szabadon elérhető Magyar Régészet / Hungarian Archaeology című online folyóiratban.17

A magyar kutatók közül ki kell emelni a pályája nagy részét az Egyesült Államokban töltő Sinor Dénes (Denis Sinor) (1916–2011) és Vásáry István munkásságának a nemzetközi hatását. Sinor Dénes, a bloomingtoni Indiana University professzora számos írásában foglakozott a mongol nyelvvel, irodalommal és a mongolok hatásával. A jelen írás témája szempontjából legfontosabb A mongolok Nyugaton című tanulmánya.18 A Vásáry István által írt monográfiák, illetve az idegen nyelveken megjelent tanulmányai megkerülhetetlenek nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi kutatás számára is a mongol birodalom utódállamai és az Aranyhorda kapcsán.19

Az elmúlt néhány évtizedben világszerte látványos változás következett be a mongol expanzió kutatása terén. A támadások által érintett, illetve a Belső-Ázsia kutatásában hagyományokkal rendelkező ország mellett a mongolokkal kapcsolatos kutatások szinte globálissá váltak, Észak-Amerika, Európa és Ázsia számos országában kiváló eredményeket felmutató műhelyek és szakemberek működnek, olyan területeken is fontos eredmények születnek, ahol az ilyen irányú kutatásnak nem voltak hagyományai. Új kutatási programok, kiadványok, összefoglaló kézikönyvek és folyóiratok jelölik ki ennek a tudományos expanziónak az útját.

Az európai történetírásban ennek során kialakult egy jól azonosítható, fontos eredményeket és publikációkat felmutató kutatási irány, amely a mongol és az európai civilizáció viszonyát, a mongol hadjáratok nyugati hatását, azok megítélését vizsgálta. Ennek legismertebb képviselői mások mellett Gian Andri Bezzola, Felicitas Schmieder, Antti Ruotsala és Peter Jackson. Bezzola az 1220 és 1270 közötti időszakot vizsgálva foglalkozott a mongolok nyugati hírének kialakulásával, ennek tényleges és imaginárius alakítóival, az utazók által hozott hírekkel és a János papról kialakult elképzelésekkel, a mongol terjeszkedés és a keresztes háborúk összefüggéseivel, valamint mindezeknek az 1241–1242-es nagy hadjárat utáni alakulásával.20 Felicitas Schmieder a mongolokról a 13. és 15. század között kialakult nyugati kép fennmaradt forrásait, a nyugati hatalmaknak a mongolokkal kapcsolatos politikáját és az Ázsiára vonatkozó földrajzi ismeretek alakulását vizsgálta.21 Antti Ruotsala finnországi kutató könyve a mongolok és az európaiak közötti érintkezések különböző rétegeivel és a két civilizáció közötti kommunikáció rítusaival foglalkozik.22 Peter Jackson az először 2005-ben, majd újabb, átdolgozott kiadásban 2018-ban megjelent összefoglalásában az 1221–1410 közötti időszakra vonatkozóan ad átfogó összefoglalást a mongolok és a nyugati keresztény államok viszonyáról.23 Természetesen minden említett kutató még számos más munkájában írt a mongolokkal kapcsolatos kutatásairól, ez a rövid bemutatás csak egy-egy könyvükre koncentrálhatott. Talán túlzás nélkül állítható, hogy az elmúlt néhány évtizedben többszörösére nőtt a mongol hadjáratok és ezek hatásának a szakirodalma.24 A téma iránti nemzetközi érdeklődést mutatják azok a kutatási projektek, amelyek az elmúlt években pályázati támogatást kapva lehetőséget adtak több, különböző országból származó, jellemzően fiatal szakembernek a munkára.25

Érdekes fejleménye az közelmúlt historiográfiájának, hogy ugrásszerűen megnőtt a mongol történelemre vonatkozó kézikönyvek és történeti összefoglalások száma, amely a könyvkiadás és a tudományos közvélemény érdeklődésének egyértelmű erősödését mutatja.26 A legfrissebb munkákban érdekes új megközelítések bukkannak fel. Egyrészt egyre több munka tematizálja hangsúlyosan a koldulórendi, különösképp a Domonkos-rend szerepét a mongol támadásokkal kapcsolatos információk terjedésében. Ugyancsak megkülönböztetett figyelmet kap az erőszak és a kegyetlenség jelentkezése, annak az ábrázolása a mongolokkal kapcsolatos történelmi emlékezet alakulásában.27

Az Európát elérő mongol expanzió története mára önálló, megkérdőjelezhetetlen létjogosultsággal rendelkező kutatási területté vált. A gyökeresen eltérő civilizációk kölcsönhatása és a nagy hadjáratokban megtestesülő összeütközése, az ezekkel kapcsolatos kommunikáció – ahogy a mongolok által teremtett új világrend is – méltán kelti fel a kutatók figyelmét. Így mindez már nemcsak azokban az országokban számíthat érdeklődésre, amelyek maguk is érintettek voltak, hanem a világ számos más területén is. Egyre újabb kérdések, korábban nem tárgyalt megközelítési módok bukkannak fel, így ennek a kérdéskörnek a vizsgálata a jövőben is számos újdonságot hozhat még.

Jegyzetek

1Az elmúlt évtizedek tudományossága több eltérő szempontból közelítette meg a mongolok európai terjeszkedésének a történetét. Bár köztudott, hogy a régészet eredményei is egyre hangsúlyosabban jelennek meg a mongol hadjáratokról szóló munkákban, az alábbi elemzés elsősorban a történeti kutatás alakulására fókuszál.

2J. B. Bury et al. (szerk.): The Cambridge Medieval History. VI. köt., Victory of the Papacy. Cambridge, 1929. Ebben a több mint ezeroldalas kötetben, amely a koncepciója szerint az 1200–1270 közötti időszakot fedi le, kevesebb mint tíz oldalon esik szó a mongolokról. C. W. Previté-Orton (szerk.): The Shorter Cambridge Medieval History. Cambridge, 1952. Ebben szintén csak érintőlegesen esik szó a mongol támadásokról, lényegében csak az orosz területeket elérő eseményekről lehet olvasni. Hasonlót látunk más összefoglalásokban is.

Pl. Ferdinand Seibt–Arnold Udo (szerk.): Europa im Hoch- und Spätmittelalter. (Handbuch der europäischen Geschichte, 2. köt., szerk. Theodor Schieder). Stuttgart, 1987. Itt szintén csak az orosz területek kapcsán szerepel a mongol expanzió.

3George Vernadsky: The Mongols and Russia. New Haven, 1953.

4A magyar kutatók munkái közül itt jelent meg angolul B. Szabó János tanulmánya, The Hungarian View of the Battle of Muhi (April 11, 1241): A New Interpretation of Historiographic Traditions. Golden Horde Review 8:2 (2020) 243–257.

5M. Sz. Hrusevszkij: Isztorija Ukraini-Ruszi. Kijev, 1898–1937; Mykhailo Hrusevsky: History of Ukraine-Rus’. To the year 1340. Edmonton, 2016. A szerzőről l. még: Varga Beáta–

M. Sz. Hrusevszkij: „Az ukrán nemzeti történetírás atyja". Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica. 134 (2012) 9–21.; Charles J. Halperin: „Hrushevs´kyi on the Tatars". Harvard Ukrainian Studies 36:1/2 (2019) 175–194.

6

Stefan Krakowski: Polska w walce z najazdami tatarskimi w XIII wieku. Varsó, 1956.

7Gerard Labuda: Wojna z Tatarami w roku 1241, Przegląd Historyczny 50:2 (1959) 189–224.

8Wacław Korta: Bitwa legnicka. Historia i tradycja. Wroclaw–Varsó, 1994; Witold Świętosławski: Arms and Armour of the Nomads of the Great steppe in the Times of the Mongol Expansion (12th–14th Centuries). Łódź, 1999. Robert Urbański: Tartarorum gens brutalis. Varsó, 2007.

9Szentpétervár, 1866.

10 Erich Haenisch, Die geheime Geschichte der Mongolen: aus einer mongolischen Niederschrift des Jahres 1240 von der Insel Kodeʹe im Keluren-Fluss. Lipcse, 1941; Paul Pelliot, Histoire secrète des Mongols: restitution du texte mongol et traduction française des chapitres I a VI. Párizs, 1949.

11 Arthur Waley, The secret history of the Mongols and other pieces. New York, 1964.; Francis Woodman Cleaves, The secret history of the Mongol : for the first time done into English out of the original tongue and provided with an exegetical commentary. Cambridge, Mass., 1982.

12 Igor de Rachewiltz, The Secret History of the Mongols: A Mongolian Epic Chronicle of the Thirteenth Century. Leiden, 2004.

13 Ligeti Lajos, A mongolok titkos története. Budapest, 1962.

14 Der Mongolensturm, Berichte von Augenzeugen und Zeitgenossen; 1235–1250. Graz–Wien–Köln, 1985. Rogerius műve megjelent németül már korábban is (Helmut Stefan Milletich, Magister Rogerius: Carmen miserabile. Eisenstadt, 1979, de ez a kiadás kevésbé vált ismertté.)

15 Thomae Archidiaconi Spalatensis Historia Salonitanorum atque Spalatinorrum Pontificum. Archdeacon Thomas of Split, History of the Bishops of Salona and Split. Szerk. Damir Karbić–Mirjana Matijević Sokol–James Ross Sweeney. Budapest, New York, 2006.; Anonymi Bele Regis notarii Gesta Hungarorum. Anonymus, notary of King Béla: The Deeds of the Hungarians, Magistri Rogerii, Epistola in miserabile carmen super destructione regni Hungarie per Tartaros facta. Epistle to the sorrowful lament upon the destruction of the kingdom of Hungary by the Tatars. Szerk. János M. Bak–Martyn Rady–László Veszprémy. Budapest–New York, 2010.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Rogerius szövege megjelent olasz fordításban is: Maestro Ruggero: Carmen miserabile, L’invasione dei mongoli in Europa. Ford. Jennifer Radulović. Genova–Milano, 2012.

16 József Laszlovszky et al.: Contextualizing the Mongol Invasion of Hungary in 1241–42: Short- and Long-Term Perspectives. The Hungarian Historical Review 7:3 (2018) 419–450.; Stephen Pow–József Laszlovszky: Finding Batu’s Hill at Muhi: Liminality between Rebellious Territory and Submissive Territory, Earth and Heaven for a Mongol Prince on the Eve of Battle, Hungarian Historical Review 8:2 (2019) 261–289.

17 Itt jelent meg Laszlovszky József, illetve szerzőtársai számos tanulmánya, többek között: József Laszlovszky: Material remains of the Mongolian Invasion in Hungary and Development-Led Archaeology. Hungarian Archaeology E-Journal (2012). József Laszlovszky–Stephen Pow–Tamás Pusztai: Reconstructing the Battle of Muhi and the Mongol Invasion of Hungary in 1241. Hungarian Archaeology E-Journal (2016), József Laszlovszky–Tibor Ákos Rácz: Research Using Metal Detectors at the Battlefield of Muhi, Community Archaeology, Battlefield Investigation and Related Methodological Issues. Hungarian Archaeology E-Journal, (2020)

18 Denis Sinor: The Mongols in the West. Journal of the Asian History 33 (1999) 1–44. Magyarul: Denis Sinor: A mongolok Nyugaton. In: Nagy Balázs (szerk.), Tatárjárás. Budapest, 2003, 311–338.

19 István Vásáry: Turks, Tatars and Russians in the 13th–16th centuries. Aldershot, 2007; István Vásáry: Cumans and Tatars. Oriental Military in the Pre-Ottoman Balkans, 1195–1365. Cambridge, 2005.

20 Gian Andri Bezzola: Die Mongolen in abendländischer Sicht, 1220–1270, ein Beitrag zur Frage der Völkerbegegnungen. Bern, 1974.

21 Felicitas Schmieder: Europa und die Fremden. Die Mongolen im Urteil des Abendlandes vom 13. bis in das 15. Jahrhundert. Sigmaringen, 1994.

22

Antti Ruotsala: Europeans and Mongols in the middle of the thirteenth century. Encountering the other. Helsinki, 2001.

23 Peter Jackson: The Mongols and the West, 1221–1410, Abingdon, 2005, majd 2018.

24 A témával foglalkozó folyóiratok közül a már korábban említett Golden Horde Review mellett érdemes megemlíteni a Medieval Encounters című periodikát, amely az alcímében is megfogalmazott meghatározás szerint (Jewish, Christian and Muslim Culture in Confluence and Dialogue) a zsidó, keresztény és muszlim civilizáció kapcsolódásaira és párbeszédére fókuszál az ott megjelent cikkekkel.

25 A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni a jeruzsálemi Héber Egyetemen Michal Biran vezetésével 2013–2017 között az European Science Foundation támogatásával működő Mobility, Empire and Cross Cultural Contacts in Mongol Eurasia című programot (http://mongol.huji.ac.il) vagy a bécsi egyetemen szerveződött Mongolia Cluster nevű csoportot (https://mongoliacluster.univie.ac.at).

26 Nicola Di Cosmo–Allen J. Frank–Peter B. Golden (szerk.): The Cambridge History of Inner Asia the Chinggisid Age. Cambridge, 2009; Reuven Amitai–Michal Biran (szerk.): Nomads as Agents of Cultural Change. The Mongols and their Eurasian Predecessors. Honolulu, 2015; Alexander V. Maiorov–Roman Hautala: The Routledge handbook of the Mongols and Central-Eastern Europe: Political, Economic, and Cultural Relations. Abingdon, New York, 2021; Michal Biran–Jonathan Brack–Francesca Fiaschetti (szerk.): Along the Silk Roads in Mongol Eurasia, Generals, Merchants, Intellectuals, Oakland, 2020; Timothy May–Michael Hope: The Mongol World. Abingdon–New York, 2022.

27 Juliane Schiel: Mongolensturm und Fall Konstantinopels. Dominikanische Erzählungen im diachronen Vergleich. Berlin, 2011; Frank Krämer–Katharina Schmidt–Julika Singer: Historicizing the „Beyond". The Mongolian invasion as a new dimension of violence? Heidelberg, 2011; Katharina Schmidt: Trauma und Erinnerung. Die Historisierung der Mongoleninvasion im mittelalterlichen Polen und Ungarn. Berlin, 2013.; Roman Hautala: Crusaders, Missionaries and Eurasian Nomads in the 13th–14th Centuries, a Century of Interactions. Bukarest–Brajla, 2017.

I.

A mongol

fenyegetés

Vásáry István

A Nagy Mongol Birodalom felemelkedése

A 13. század közepére a mongol hódítások nyomán a világtörténelemben ismert legnagyobb kiterjedésű szárazföldi birodalom jött létre. A mongol törzsek egyesítése után 1206-ban, miután Dzsingiszt a mongol törzsi világ kánjává választották, elindult Mongólia területéről az a páratlan, nomád harcosokból álló harci gépezet, amely mindössze két nemzedék alatt, tehát az 1260-as évekre, megteremtette az egész eurázsiai kontinensen, Kínától a Kárpátokig átívelő hatalmas Mongol Birodalmat. Hosszú időn át a történeti kutatás elsősorban a mongol hódítások katonai eseményeire összpontosított, és a legtöbb tanulmány arra a borzasztó pusztításra helyezte a súlyt, amelyet a mongolok Eurázsia szinte minden államában és társadalmában okoztak. Csak később jelent meg az a felismerés – s az utóbbi évtizedek kutatását ez dominálja –, hogy mint minden hódítás, úgy ez is elindíthatott pozitív hatásokat az elsődleges pusztítás után a társadalmakban: a legkülönfélébb népeket, nyelveket és kultúrákat egy politikai testté fogván egybe, katalizálva és elindítva a politikai, gazdasági, technológiai és kulturális cserét a különböző civilizációk között. Ez történt a világtörténelem nagy birodalmaiban, a hellenizmus korában és a Római Birodalomban éppúgy, mint, újkori példát véve, a Brit és az Orosz Birodalomban.

Az elmúlt évtizedekben a globalizmus és a multikulturalizmus jelenségei megteremtették azt a szemléleti keretet és érdeklődést, amely ezen legújabbkori jelenségek múltbeli, akár középkori analógiáit keresi és vizsgálja. Szinte természetes, hogy ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés a mongol hódítások és a mongol kor iránt, melyben sokan a modernkori globalizmushoz kerestek és keresnek középkori előképeket. Mikor David Morgan 2007-ben második kiadásban jelentette meg 1986-ban írt The Mongols című monográfiáját, szükségét látta, hogy „The Mongol Empire since 1985" címen egy fejezettel toldja meg művét,1 amelyben részletes bibliográfia kíséretében arról a robbanásszerű jelenségről számol be, ami a Mongol Birodalom kutatásában bekövetkezett. Se szeri, se száma a jobbnál jobb tudományos kutatáson alapuló monográfiának és cikknek e témakörben, nem is említve most a kissé népszerűsítő, de egyébként kifogástalan munkákat. Az azóta eltelt több mint három évtizedben ez a tendencia folytatódott, és még nagyobb számban jelentek meg könyvek és cikkek a mongol világbirodalom különböző korszakairól és aspektusairól. Dzsingisz kánról ma könyvet írni biztos siker a nyugati könyvpiacon, annak ellenére, hogy tucatjával készültek ilyen művek az elmúlt évtizedekben.2

Tatárok vagy mongolok?

Kezdjük az elnevezésekkel. Hosszú ideig a tatár név volt ismert az európaiaknál, a magyar történeti irodalom is a mai napig a tatárjárás terminust használja. De már a birodalom felemelkedésének a korszakában is ismert volt a mongol elnevezés. Plano Carpini ferences szerzetes, aki 1247-ben járt egy pápai követség élén a mongoloknál, híres útleírásának első mondatát így indítja: „Kezdődik az általunk tatároknak nevezett mongolok históriája" (Incipit Ystoria Mongalorum, quos nos Tartaros appellamus).3 Fontos tudni, hogy mi e két elnevezés eredeti jelentése és egymáshoz való viszonya, mivel e nevek körül már 13. századi megjelenésük óta meglehetős összevisszaság uralkodik.

Hogy ezt megtehessük, szükséges tisztázni a nomád népnevekkel kapcsolatos általános néhány kérdést. Belső-Ázsia története zavaróan bővelkedik népnevekben, kis nemzetségek elnevezésétől kezdve hatalmas törzsek és törzsszövetségek, sőt nomád birodalmak névanyagát ismerjük a legkülönbözőbb, bizánci görög, örmény, grúz, arab, perzsa, kínai forrásokból. A bőség zavarának az oka maga a belső-ázsiai törzsi-nemzetségi világ jellege. A törzsek és törzsszövetségek állandó mozgásban voltak, és egykor hatalmas törzsek nevei bukkannak fel későbbi korokban kis nemzetségek neveként, vagy addig ismeretlen népek híre terjed el szinte napok alatt a füves pusztaságban. Egy-egy népnév esetében tehát mindig azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen korban és Belső-Ázsia mely részén említették, mert ugyanaz a népnév a legkülönbözőbb etnikai tényeket takarhatja. Belső-Ázsia török és mongol nyelvű népei esetében a mai etnikai egységek, mondjuk az özbeg, a kazak vagy a burját nép, csak jóval a mongolok által elindított nagy 13. századi népmozgások után stabilizálódtak, és nem egy esetben az önazonosság legfontosabb jele, a saját népnév is csak az utóbbi évszázadokban rögzült. Például az özbegeknek, ennek a ma jelentős, több mint harmincmillió főt számláló török nyelvű népnek a neve az 1300-as években bukkan fel az Arany Horda egyik uralkodójának személyneveként (Özbeg kán, ur. 1313–1341), és még a 16. században is egészen más etnikai egységeket neveznek özbeknek, mint Közép-Ázsia városlakó törökjeit. Mindez csak azt mutatja, hogy a belső-ázsiai népek etnikai megszilárdulása, amivel együtt jár egy állandó népnév használata, csak a 13. század után alakult ki. Persze ez nem azt jelenti, hogy az özbegek történetét csak a 16. századig vezethetjük vissza, csupán azt, hogy ezen az időponton túl az özbek elnevezésnek nincs egyenesen követhető előzménye. A szóban forgó időpont után csak az vizsgálható, hogy milyen törzsi, nemzetségi elemek vettek részt a ma özbeknek nevezett népi konglomerátum kialakulásában. Tehát az etnogenezis, a népek születésének kérdéseivel állunk szemben.

De világosítsuk meg egy másik példával is a mondottakat. A baskíroknak, ennek az Urál vidéki török népnek múlt századi törzsi és nemzetségi szervezetét meglehetősen jól ismerjük. Világosan látjuk, hogy a baskír etnogenezisben a legkülönfélébb török törzsi elemek vettek részt.4 Például a nogájoknak, ennek a másik mai török népnek a neve számos baskír törzs alcsoportjaként szerepel. Vagy sok nemzetségnév egyezik az Aral-tó vidéki török karakalpakokéval. Ezek a példák mutatják, hogy a törzsi világban egy-egy társadalmi egység megjelölésére egy időben több név is volt forgalomban. Először is az elsődleges, tudati-érzelmi kötődést jelentő nemzetségnév, azután a nagyobb szociális egység, a törzs neve, végül egy nagy törzsszövetség vagy birodalom létrejöttekor a hatalmat létrehozó törzs neve. Következésképpen csínján kell bánnunk a forrásainkban szereplő népnevekkel, mindig azt kell vizsgálnunk, hogy mit is takarnak: nemzetségi, törzsi vagy politikai elnevezést. Utóbbiakat pszeudo-népneveknek nevezhetjük. Ez esetben a politikai vagy „ál-népnév" semmilyen utalást nem ad az etnicitást illetően, pusztán azt jelöli, hogy politikailag a jelölt csoport milyen egységhez tartozott. Például a török és mongol népnevek a hódítások következtében kiterjesztett értelmet nyertek: minden etnikai csoportot, mely eredetileg nem tartozott a török vagy mongol népességhez, törököknek vagy mongoloknak hívtak.

Még egy szót az etnikai és nyelvi kérdésről. A nyelvi kérdés a törzsi nomád világban másodrendű fontosságú, alapvető viszont a nemzetségek és törzsek szerveződése, tehát a hatalmi-politikai viszonyok. Ha egy mongol nyelvű törzs vagy nemzetség török nyelvű szövetség fennhatósága alá kerül, hódítás vagy szétvándorlás révén, természetes, hogy egy nemzedéken belül török nyelvű lesz. S ez fordítva is igaz. Ebből ered az a nehézség, hogy egy népnév alapján nem tudunk egyértelmű nyelvi és etnikai következtetéseket levonni, vagy ha igen, akkor körültekintően kell eljárnunk. Különböző mai török népek egykori törzsrendszere régi mongol törzsneveket is megőrzött, és a szóban forgó törzs már régóta a megfelelő török nyelven beszél. A kazakoknak egy merkit nevű törzse például az egykor mongol nyelvű merkitek egy töredéke, amely valamikor török törzsek szövetségébe került, és ott eltörökösödött.

Vagy egy másik példa: a muszlim történeti és földrajzi irodalomban a 9–11. században a magyarokat a török törzsek közé sorolták, Bizáncban pedig egyenesen törököknek (Τοῦρκοι) nevezték őket.5

De ugyanez történt a török törzsek jelentős részével: miután politikailag a mongol birodalom alattvalói lettek a 13. században, politikai nevük is egyből mongol vagy tatár lett. Érdekesen írja le mindezt a mongol birodalom legnagyobb perzsa történetírója Rašīd al-Dīn (14. sz. eleje): „A mongol a török törzsek egyike volt, és mivel az isteni kegyelem kedvezett nekik, több mint négyszáz év alatt sok elágazásuk jött létre, melyek számban meghaladták a törökökét. Hatalmuk miatt másokat is az ő nevükön kezdtek nevezni, ugyanis a legtöbb törököt mongolnak nevezik, akárcsak korábban, amikor a tatárok voltak uralmon, mindenkit tatárnak hívtak."6

Az utóbbi megjegyzés vezet vissza minket a tatár és a mongol elnevezésekhez. Az utóbbit csak a 12. század második fele óta ismerjük írott forrásokból, amíg a tatár név már a 8. században felbukkan. A 8. századi türk feliratok két nagy tatár törzsszövetségről is megemlékeznek, a „Harminc tatár"-ról (törökül Otuz tatar) és a „Kilenc tatár"-ról (törökül Tokuz tatar). A számnevek a szövetség törzseinek számára utalnak: ez gyakori szokás volt a törzsszövetségek megjelölésénél, gondoljunk csak az Anonymusnál lejegyzett „Hétmagyar" elnevezésre. A tatárok a türköktől északkeletre, a Kerülen folyó vidékén éltek, a mai Mongólia keleti részén. Zömük még a 12. század második felében is itt lehetett, jóllehet több adatunk van arról, hogy a 8–12. század között egyes tatár csoportok nyugatabbra húzódtak, és török népekkel keveredtek. Például a 10–11. században az Irtis-vidéki török nyelvű kimek törzsszövetségben találunk egy tatár nevű törzset.7 Amikor a 13. század elején, a Dzsingisz kán alatt nomád birodalommá szervezett mongol és török törzsek kilépnek Mongólia területéről, mindenütt tatár néven ismerik meg őket, Kínától egészen Nyugat-Európáig, a mongol elnevezést jóval ritkábban használják. Mi ennek az oka? Maga Dzsingisz a mongolok soraiból emelkedik ki, és egyesíti egymás után a mongol nyelvű törzsszövetségeket. A tatár, ez a mongollal rokon nép, az egyik legkeményebb dió Dzsingisz számára. A mongol és a tatár ősi politikai ellenfelek, és Dzsingisznek csak hosszú küzdelmek után sikerül meghódoltatnia őket. Dzsingisz, nagykánná választása után, hivatalosan bevezeti „saját" népnevét, a mongolt, de ez láthatóan csak Kínában, Mongóliában és Közép-Ázsiában vert gyökeret. Az egyre terjeszkedő mongol birodalom nyugati felén mindig a tatár volt és maradt a birodalom és nép saját elnevezése. Az oroszok és más európaiak egyaránt tatárnak nevezték a mongol birodalom nyugati részét, az Arany Hordát. Sőt, az Arany Horda tatár elnevezését mint politikai nevet átvették az Arany Horda török népei is, így azután a mai kazáni és krími tatárok török nyelvű népek.8

Tehát a mongol és a tatár két rokon nép volt, de 1206, Dzsingisz nagykánná választása óta mindkét megjelölést egyenértékű elnevezésként használták. Erre legjobb példa Plano Carpini fentebb idézett művének első mondata, mely az „általunk tatároknak nevezett mongolok históriájá"-ról beszél.

A kor főbb történeti forrásai

A legnagyobb kiterjedésű világbirodalom felemelkedésének története a korabeli források szinte mindenikében fontos szerepet kap. Tehát bár nem szűkölködünk írásos forrásokban, mégis nagyon fáradságos a források teljes körű felhasználása, elsősorban a forrásanyag hihetetlen diverzitása miatt. Több mint tíz, különböző nyelven írt forrás áll rendelkezésünkre (mongol, kínai, perzsa, arab, török, orosz, örmény, grúz, szír, latin és görög, hogy a legfontosabbakat említsük). Természetesen ennyi nyelvet és a források sokrétű filológiai problémáit egy kutatónak lehetetlen kellő alapossággal áttekinteni és első kézből megismerni. A legtöbb kutató néhány forrás alaposabb ismerete alapján dolgozik, és a többi forrást fordításban használja, az abban szakértők véleményére hagyatkozva. Itt mindössze arra szorítkozunk, hogy a három legfontosabb forráscsoportról mondjunk egy-egy szót, melyek alapos felhasználása nélkül lehetetlen a Mongol Birodalom felemelkedését és korai történetét tárgyalni. Talán a legfontosabb a A mongolok titkos története című epikus történeti munka, a mongol írásbeliség első nagyszabású műve, amely Ögödej kán uralkodását (1229–1241) követően, az 1240-es években nyerhette el ma ismert formáját.9 A mongol forráshoz mérhető jelentőségében két perzsa történeti munka. Az egyik, Atâ-Malek Juvayninak Ta’ríkh-i Dzsahángusá (A világhódító története) című munkája,10 másik az iráni mongol ilkánok perzsa miniszterének és történetírójának, Rašīd al-Dīnnek monumentális műve, a Dzsámic al-taváríh (Történetek gyűjteménye) (1310–1311).11 Mindkettőben hihetetlen adatbőség van, melynek megbízhatóságát az biztosítja, hogy mind a két történetíró közvetlen mongol forrásokból is merítette adatait. Harmadjára: számtalan jól értesült kínai nyelvű forrás van; közülük a mongol dinasztia hivatalos évkönyve, a Jüan-si szintén nélkülözhetetlen a korai mongol birodalom tanulmányozásához.12

Dzsingisz kán és a mongol törzsek fölemelkedése

Dzsingisz 1162-ben született és 1206-ban lett a mongol és török törzsek nagykánja, 1227-ben, halála után pedig a világ legnagyobb birodalmát hagyta örököseire. Tüneményes pályafutása méltán izgatta már a kortársakat is, és a 13. századi ilkánida mongol dinasztia szolgálatában álló perzsa történetíró, Juvayni (megh. 1283) találóan adhatta művének ezt a címet: A világhódító története.13 Először vessünk egy pillantást a tágabb környezetre, Belső-Ázsia politikai és etnikai viszonyaira a 12. század második felében, amikor Dzsingisz felnőtt, és első hódításait megkezdte. 1125-ben a nomád dzsürcsi eredetű Kin-dinasztia váltja fel Észak-Kínában az ugyancsak nomád, kitaj eredetű Liao-dinasztiát. Kanszuban, a Nan-san és a Kuku-nór vidékén a tibetiekkel rokon nyelvű tangutok uralkodnak, a Tárim-medence városállamaiban a török ujgurok élnek, akik a 12. század közepétől a nyugatra menekült kitajok, a karakitajok fennhatósága alá kerülnek. Az Iszik-köl és a Balhas-tó közti vidék a karakitajok központi területe. A Szir-darja és Amu-darja közötti törökség is a karakitajok adófizetője. A közép- és közel-keleti perzsa és arab többségű területeket különféle, török, iráni és arab eredetű dinasztiák uralják. Végül Kis-Ázsia legnagyobb része ekkor már a török szeldzsukok kezében van.

De ennél is fontosabb megnéznünk a nomád birodalmak születésének központját, a mai Mongólia területét. Ezt a térséget a Kr. u. első évezredben főként török eredetű törzsek uralták. A türk birodalom örökösei, az ujgurok 840-ben, birodalmuk bukása után tömegesen elhagyták Mongóliát, amely több mint háromszáz évre a történelem perifériájára kerül. Ezekben a néma századokban a lakosság jelentős mértékben elmongolosodott, bár még Dzsingisz fellépte idején is sok török nyelvű vagy éppen csak mongollá lett népelem élt itt. Nyugat-Mongólia területén voltak a najmanok, akiket fennmaradt személy- és helyneveik alapján bátran tarthatunk mongollá lett török népnek. Elnevezésük, amelyben a mongol najman, ’nyolc’ szó rejlik, valószínűleg arra utal, hogy az elmongolosodott Szekiz oguz, ’Nyolc oguz’ török törzsszövetség leszármazottai lehettek. A najmanok nesztoriánus keresztények voltak, s kultúrájukat a déli szomszéd, a turkesztáni ujgurok kultúrája hatotta át, akiktől különben vallásukat is átvették. De kínai hatás is érte őket; erre utal az a tény, hogy uralkodójuk a tajang címet viselte, amely a kínai da-wang, ’nagy herceg’ titulus átvétele.14

Mongólia középső részein, az Orhon, a Tola és az Ongin folyó vidékén éltek a kereitek, egy szintén elmongolosodott török nép. Dzsingisz idejében vezérük a török eredetű Tooril nevet viseli, amelyben ugyanannak a ragadozó madárnak a neve rejlik, mint a híres szeldzsuk uralkodó, Tooril személynevében és a magyar turul szóban. A kereitek a 11. század elején tértek át a nesztorianizmusra, így nem csoda, ha uralkodóiknál olyan keresztény nevekkel találkozunk, mint Marguz (Marcus), Kurcsakuz (Cyriacus) vagy Szergiz (Sergius). A 12. század végére a kereitek képviselték a legnagyobb politikai erőt Mongóliában.15

A Bajkál-tótól délre éltek a mongol nyelvű merkitek, a Bajkáltól nyugatra pedig az ugyancsak mongol ojrátok. A Kerülen folyónál laktak a tatárok, egészen a Hingán hegységig. A tatárok, mint fentebb szó volt róla, ez idő tájt már mongol nyelvűek lehettek. A tulajdonképpeni mongol törzsek, amelyek között Dzsingisz népét, a bordzsigin törzset találjuk, az Onon és a Kerülen folyó vidékén tanyáztak.16

A 13. században tehát najman, ojrát, merkit, mongol, kereit és tatár törzsek lakták Mongóliát, és ezek állandó harcban álltak egymással. Törzs harcolt törzs ellen szüntelenül, ezért szilárd politikai, vagy államszervezetről szó sem lehetett, bár a tulajdonképpeni mongol törzseket a 12. század közepére már választott uralkodó fogta laza egységbe. A mongolok titkos története több, félig-meddig legendás mongol uralkodó nevét említi ebből a korszakból. A mongolok bordzsigin törzsének kijan (vagy kijat) nemzetségéből született Jiszügej, a későbbi Dzsingisz kán édesapja. Merkitektől rabolt feleségétől, Höelüntől született fiát, a későbbi Dzsingiszt, Temüdzsinnek nevezte el, mely név ’kovács’ jelentéssel bírt a temür, ’vas’ szó származékaként. Amikor a kis Temüdzsin betöltötte kilencedik évét, Jiszügej leánykérőbe indult az olkunuutokhoz, Temüdzsin anyjának, Höelünnek a nemzetségéhez. Az exogámiának egy fajtája volt szokásban a mongoloknál, vagyis mindig ugyanabból a nemzetségből választott feleséget egy meghatározott nemzetség. Ezeket a nemzetségeket aztán sógornemzetségeknek nevezték. Az olkunuutok sógornemzetsége tehát a bordzsiginek voltak. Az apa útközben találkozott az onggirat-nembeli Dej-Szecsennel és annak lányát, a tízéves Börtét azonnal el is jegyezték Temüdzsin számára. A kis Temüdzsin ott is maradt jövendőbelije apjának a sátrában. Hazafelé menet a tatárok látták vendégül Jiszügejt, de a tatárok megmérgezték.17

Az özvegy Höelün nehéz helyzetbe került. A hatalmát fokozatosan megerősítő Jiszügej halálát a mongol nemzetségek arra használták fel, hogy újból nagyobb önállóságra tegyenek szert. Höelünt mindenki cserbenhagyta, gyermekeit is elragadta a tajcsiut törzs. De Temüdzsin hamar megszökött, felkereste jegyesét, Börtét, és hazahozta feleségnek. A nászajándékba kapott cobolyködmönt Temüdzsin elvitte Toorilhoz, a kereit uralkodóhoz. Ő Temüdzsin apjának, Jiszügejnek volt esküvel fogadott testvére (anda), és Temüdzsin saját apjának tekintette apja halála után. De ettől függetlenül is valószínű, hogy a kereit uralkodó volt a legtekintélyesebb törzsi vezér, vagyis kán Mongólia pusztáin Dzsingisz gyermekkorában, és az ajándékozás a függőségi hódolatot is kifejezésre juttatta.18 Újdonsült feleségével Temüdzsin útban volt hazafelé, amikor három merkit törzs harcosai támadtak rá, és elrabolták az immár asszony Börtét. Temüdzsinnek alig sikerült megmenekülnie; bevette magát a Burkan-kaldunba, a mai Henti-hegységben valahol, és a merkitek háromszor űzték körbe a hegység lábánál, de így sem sikerült elfogniuk. Mindez a merkitek bosszúja volt azért, mert Temüdzsin apja a merkitektől rabolta el feleségnek Höelün asszonyt.19

Temüdzsin persze nem nyugodhatott, és szövetségeseket keresett, hogy asszonyát visszaszerezze. A kereit Tooril kánhoz és a dzsadzsirat nembeli Dzsamukához fordult segítségért. A három szövetségesnek sikerült levernie a merkiteket és kiszabadítania Börtét. A győzelem után Temüdzsin és Dzsamuka megerősítette régi barátságát, és szövetséget kötöttek. Az ilyen fogadott testvéreket nevezi a mongol andának. A testvérfogadás rituális szövetségkötés volt egymás megsegítésére. A mongolok titkos történetének szavaival: „Az ősök hagyománya szerint az a szabály, hogy az esküvel fogadott testvérek, az andák úgy szeretik egymást, hogy egész életen át nem hagyják egymást cserben, óvják egymás életét."20 Így kezdődött Temüdzsin és Dzsamuka küzdelme a hatalomért. Egy ideig még együtt harcoltak, majd útjaik elváltak. Két kiváló férfi politikai pályafutása indult el ekkor, és vetélkedésük során egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy egyiküknek mennie kell. A mongolok titkos történetének írója, aki kétségkívül Dzsingisz környezetéből került ki, utólag igazolni próbálja Dzsingisz tetteit; szerinte az egyre nagyobb számban Temüdzsinhez csatlakozó mongol törzseket égi jelek és csodás álmok vezérelték. Azt, hogy a személyes varázson, az erős egyéniségen kívül milyen okok játszottak közre abban, hogy éppen Temüdzsinnek és nem Dzsamukának sikerült a mongol törzsek egyesítése, nehéz kitapintanunk a források szűkös világa mellett. A tulajdonképpeni mongol törzsek többsége végül őt választotta kánjának, azaz vezetőjének. Ettől kezdve viselte Temüdzsin a máig is tisztázatlan eredetű Dzsingisz nevet.21

Egy ménes elrablása miatt rövidesen sor került az első fegyveres összecsapásra is, melyben Dzsingisz vereséget szenvedett, és kénytelen volt visszavonulni. Dzsingisz mint zseniális stratéga úgy rendezte mindig, hogy egy időben ne szálljon szembe több ellenséggel, és mindig legyenek megfelelő szövetségesei a háttérben. Az akkori mongol puszta legnagyobb tekintélyű uralkodója, Tooril kereit kán mindvégig az ő szövetségese volt (amíg nem került sor vele is a végső kenyértörésre). Nemsokára Dzsingisz és Tooril közösen indult hadba a mongolok ősellensége, a tatárok ellen, és nagy győzelmet arattak fölöttük. Ennek a győzelemnek a kínaiak örültek a legjobban, hiszen a Kína határainál mozgolódó tatárok már sok kellemetlenséget okoztak Kínának is. Nem maradt el a hála sem, a kínaiak tiszteleti címet ajándékoznak Dzsingisznek, és Tooril ekkor kapja meg a kínaiaktól a vang, ’herceg’ címet, és ettől kezdve Ong kán (a vang mongolos ong kiejtése) vagy Tooril Ong kán néven szerepel a forrásokban.22

Dzsamuka persze nem nyugodott bele a vereségbe, és sikerült is a mongol törzsek egy részét maga mellé állítania. 1201-ben a Dzsingisszel szemben álló szövetség Dzsamukát gürkánná kiáltotta ki, amely mongolul ’egyetemes kán’-t jelent. A gürkán címet először a 12. század első felében a karakitaj uralkodó vette fel, és Dzsamuka most ezzel a címmel akarta politikai hatalmát szentesíteni. De Dzsingisz és Ong kán visszaverte az új szövetség támadásait, bár maga Dzsingisz is súlyos sebet kapott a csatában.

A végső leszámolás órája a tatárokkal 1202-ben ütött. A teljes győzelem után Dzsingisz a tatár népet „kiirtatta", ami azt jelentette, hogy a felnőtt férfiakat lemészárolták, a gyermekeket és asszonyokat maguk között elosztották.

A tatárok feletti győzelem után elkezdődött a küzdelem a három rivális vezető, Dzsingisz, Ong kán és Dzsamuka között. Dzsingisz mint ügyes taktikus mindig vigyázott, hogy egyszerre két ellensége ne legyen. Egyelőre még támogatja a bajba jutott Ong kánt, aki ezután hálából esküvel is fiává fogadja. Közben Dzsamuka állandóan Dzsingisz ellen uszította Ong kánt, ugyanakkor Dzsingiszt értesíti, hogy Ong kán támadást tervez ellene. Dzsamuka hűtlen, kétszínű szövetséges volt, és kiváló szellemi képességei ellenére emberi gyengéinek nagy szerepe lehetett személyes bukásában. Dzsingisz viszont a források szerint született vezető volt, aki saját embereit mindig védte, az ellenségre és az árulókra viszont vaskézzel sújtott le. Végül is Dzsingiszék rajtaütöttek a kereiteken és sikerült leverniük őket. Ong kán és fia elmenekült az éj leple alatt. Az Ong kán oldalán harcoló Kadak esete világosan mutatja Dzsingisz jellemét, aki a vitézséget az ellenfélben is becsülte. „A harc lelke a dzsirgin [egy kereit nemzetség] Kadak-baatur volt. Kadak-baatur, amikor megjelent, hogy megadja magát, így szólt: Három éjjel, három nap harcoltunk. Törvényes kánomra tekintve ekkor ezt mondtam magamban: hogy fogjam el és okozzam halálát? Nem tudtam őt elárulni; hogy életét mentse, és elmenekülhessen, küzdöttem tovább, és elhúztam a harcot. Ha ezért most megölnek, meghalok. De ha Dzsingisz kán megkegyelmez nekem, őt fogom szolgálni. Dzsingisz kán helyeselte Kadak-baatur szavait, és így szólt: Aki törvényes kánját nem képes elárulni, hanem harcol, hogy a kán az életét mentve elmeneküljön, az férfi, nemde? Az ilyen ember méltó arra, hogy vele szövetkezzenek. Szólt, s megkegyelmezett neki, és nem ölette meg".23 A kereitek leverése 1203-ban történt, és most, a legerősebb mongóliai törzsszövetség megtörése után a mongóliai törzsek egyesítése Dzsingisz számára még pár év munkája volt.

A kereitek után a najmanokra került a sor. Ong kán sorsa is a najmanoknál pecsételődött meg: egy najman előőrs, amely nem ismerte fel a menekülő nagyurat, megölte. Dzsamuka ekkor már a najmanoknál harcolt Dzsingisz ellen. Dzsingisz 1204-ben leverte a najmanokat, a najmanok és szövetségeseik ekkor Dzsingisz oldalára álltak. Csak Tajang kán fiának, Gücsülüknek sikerült elmenekülnie. Gücsülük szövetkezett a merkitekkel, de 1205-ben a mongolok az ő hadait is szétszórták. Gücsülük ekkor nyugatra menekült, a karakitajokhoz. A Dzsingisz elleni szövetség széthullott, Dzsamuka pedig egyedül maradt pár emberével, akik kiadták Dzsingisznek. Dzsingisz előbb a kisebb árulókat ölette meg, majd a volt fegyvertársat, a fogadott testvért, Dzsamukát. Dzsamuka egykori népszerűsége és fogadott testvéri mivolta miatt alaposan meg kellett indokolnia, miért kellett leszámolni vele. A mongolok titkos története azt állítja, hogy Dzsamuka beismerte számos ármánykodását, és maga kérte a halált. Dzsingisz is szép szavakkal méltatta Dzsamuka egykori tetteit, de ha Dzsamuka meg akar halni, hát tessék: persze csak vérontás nélkül végezzék ki, ahogyan egy fogadott testvérnek, vagyis andának dukál, és díszes temetéssel.24 Rašīd al-Dīn perzsa történetíró egy másik, valószínűbb hagyományt jegyzett fel, amely szerint a nagykán szolgául adta volna Dzsamukát unokaöccsének és hűséges emberének Eldzsigidejnek, azt viszont nem kötötte a fogadott testvéri eskü, hát elevenen feldaraboltatta Dzsamukát.25 Miután Dzsingisz ily módon az összes mongóliai nomád törzset – vagy ahogyan A mongolok titkos története nevezi őket, „a nemezfalú jurták népeit" – leigázta, 1206-ban az Onon folyó forrásánál a birodalmi gyűlésen (kurultáj) a nagykáni címet nyerte el. Megszületett a mongol birodalom.26

Mongol birodalomból világbirodalom

Mongólia nomád törzseinek egyesítése után Dzsingisz megjutalmazta hűséges embereit, és kinevezte a kilencvenöt ezred parancsnokait, tehát megszilárdította birodalmát (MTT 202. §). A mongol állam születéséhez jó néhány fontos állami funkciót kellett szervezni, a birodalom közigazgatása pedig az írásbeliséget sem nélkülözhette. A mongolok az ujgur írást vették át és használták saját nyelvükre. Valószínű, hogy az ujgur írásbeliség közvetlenül a najmanoktól jutott el a mongolokhoz, mivel a najmanoknál igen erős ujgur kulturális hatás érvényesült, és az ujgur ábécével már náluk elkezdhették leírni a mongol nyelvet. Mindenesetre a najmanok pecsétőre, aki a kancellária vezetője volt (a kínai források Tata Tungának nevezik, ami talán a *Tatar Tongra név visszaadása), a najmanok hódoltatása után mongol szolgálatba került, és közvetlen szerepe lehetett a mongol írásbeliség és kancellária kialakításában. Dzsingisz nagykánná választása után a legfőbb bírának kinevezett Sigi-kutuku feladata volt, hogy a bíráskodási ügyeket beírja a Kék Könyvbe, mongolul a Kökö Debterbe.27

Mongólia törzsi világának egyesítése és a birodalom megszervezésének első lépései után a megerősödött mongol birodalom egész hadigépezetével új hódításokra indult. A nomád birodalmak lételeme a hódítás, a háború, és ez a nomád társadalom lényegéből fakadó kényszer ösztönözte a mongolokat is a további terjeszkedésre. A hódítás persze a nomádok nézete szerint nemcsak kényszer, hanem erkölcsi szintre emelt belső kötelesség, hivatás is volt. Ugyancsak meglepődtek volna, ha az igazságos és igazságtalan háború fogalmáról hallanak. A háború az ő számukra mindig igazságos volt, és ha nem győztek valahol, azt pusztán úgy fogták fel, hogy az Ég kegyelme időlegesen elfordult tőlük. Még a nagykánválasztás évében, a karlukok ellen indultak hadjáratra. A karlukok, ez a 7. század óta ismert török törzsszövetség, az Ili és Csu folyó mellett, a mai Szemirecsje vidékén éltek, ekkor a karakitajok laza politikai fennhatósága alatt.28 Ekkoriban már sok nesztoriánus keresztény volt közöttük. A karluk uralkodó, Arszlan kán harc nélkül behódolt, és jutalmul békét és Dzsingisz egyik lányát kapta feleségül. Kevéssel ez után a legjelentősebb turkesztáni ujgur városállam, Bes-balik uralkodója megölette a karakitaj helytartót és szintén behódolt Dzsingisznek.29 Az ujgurok hódoltatása igen nagy jelentőségű volt a birodalom további sorsára nézve: az ujgur volt az első letelepedett városi civilizáció, magas szintű írásbeliséggel és kultúrával, mely békés úton mongol fennhatóság alá került. Mint fentebb láttuk, a mongol írásbeliség, részben najman közvetítéssel, az ujgurokra megy vissza.

1207-ben Dzsingisz legidősebb fia, Dzsocsi az úgynevezett erdei népek (mongol hoi-yin irgen, a sztyeppesávtól északra, az erdős vidéken élő népek) ellen vonult haddal. Ezek a törzsek a mai Mongólia északi