A magyar nemes vitézsége

By Bánó Attila

Bánó Attila e kötetében - az Árpád-házi királyok uralkodásától az 1848-49-es szabadságharcig tartó időszakból - azokat a nemeseket és főnemeseket mutatja be, akiknek vitézi cselekedeteiről, háborúkban, csatákban, portyázásokban, párviadalokban való részvételéről hitelt érdemlő feljegyzések, adatok maradtak fenn.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 25, 2013
• ISBN: 9789632930541

Book preview

Bánó Attila

A magyar nemes vitézsége

---

Athenaeum

© Bánó Attila (2009)

KIADTA AZ ATHENAEUM KIADÓ

www.athenaeum.hu

ISBN 978-963-293-054-1

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

Ez a kötet tiszteletadás Bottyán János (Vak Bottyán) kuruc generálisnak, halála háromszázadik,

és báró Mecséry Dániel tábornoknak, a „legkeményebb huszárnak", születése kettőszázötvenedik évfordulóján.

Bevezetés

Magyarország történelmének elmúlt ezer évét a fegyveres küzdelmek végeláthatatlan sora jellemezte. E küzdelmek nélkül a Magyar Királyság nem válhatott volna olyan erős európai hatalommá, amilyen még a késő középkorban is volt, illetve nem lett volna képes a török és a Habsburg-uralom évszázadaiban olyan ellenállásra, amely nyomatékot adhatott a függetlenségi törekvéseknek.

Az ország katonai erejének gerincét a magyar nemesség alkotta. Ez a réteg (kötelességéből adódóan) gyakran hozott súlyos véráldozatokat, ami az egyes családok történetéből is kirajzolódik. A magyar nemesek többsége számára természetes és magától értetődő volt a fegyverforgatás, a hadi vállalkozásokban való személyes részvétel, illetve indokolt esetben a távolmaradás megfelelő kiváltása. Természetesen nem csak a nemes katonáskodott. Daniel Speer, a kalandos életű német muzsikus-író a 17. század derekán hosszabb időt töltött Magyarországon. Úti élményeiből 1683-ban érdekes könyvet jelentetett meg Magyar Simplicissimus címmel. Ebben többek között megjegyzi: „A magyarok (…) inkább meghalnak, mintsem más nemzetek uralkodjanak rajtuk. (…) Jól megülik a lovat és a vívásban semmi sem akadályozza őket, lévén viselő ruhájuk könnyű, rövid és kényelmes. (…) Kassától Erdélyig ifjú korától katona a nemes, a polgár és a paraszt."

A magyar nemesség az Árpád-korban a királyi szerviensekből, familiárisokból, katonáskodó várjobbágyokból, vagyis a szabad állapotú személyekből alakult ki. A nyugat-európai felfogás szerinti nemesség kialakulásáról Magyarországon csak a 13. század első évtizedeitől beszélhetünk. Szerveződésében meghatározó szerepet játszott a nemzetségek szerinti, vérségi alapú hovatartozás. Kézai Simon krónikaíró a 13. század utolsó harmadában száznyolc honfoglaló nemzetségről számolt be, de a kutatók ma ezt a számot harmincöt és ötven közé teszik. Kézai korában, illetve a 13. századi nagy királyi birtokadományozások idején számos család igyekezett kimutatni valamelyik ősfoglaló nemzetségtől való leszármazását. Ez a köznemesek renddé szerveződésének fontos eleme volt, hiszen az ősi jogok alapján megőrizhették birtokaikat, további földbirtokokhoz juthattak, illetve adómentességben részesültek.

A magyar nemesség sajátos arculatának kialakulásához hozzájárult az, hogy a nyugat-európai típusú hűbériség nálunk nem fejlődött ki teljesen, valamint az, hogy az 1222-es Aranybulla (egyéb kiváltságok mellett) ellenállási jogot adott a főuraknak és a főpapoknak. Ez a jog később a nemesség egészére kiterjedt, és 1687-ig érvényesült a magyar közjogban. Az ország főméltóságait a középkori Magyarországon kezdetben jobbágyoknak (a szó jelentéstartalma később átalakult), majd II. András király uralkodásának idejétől (először 1216-ban) báróknak nevezték. Olykor közéjük számították az egyházi főméltóságokat, illetve azokat, akik az uralkodótól bármilyen „honort" (országos tisztséget és vele járó, haszonélvezetre jogosító birtokot) kaptak. I. (Nagy) Lajos király korától a legelőkelőbb tisztségviselők közül már csak tizenöt-tizenhat számított bárónak. A bárók előjogai közé tartozott, hogy saját zászlajuk (bandériumuk) alatt vonultak hadba (innen ered a későbbi „zászlósurak" elnevezés).

A 16. század végére befejeződött a rendek elkülönülése. A főnemesség lényegében az országos (egyházi és világi) méltóságok és főtisztségek viselőiből állott, míg a nemesség a köznemességgel lett azonos. Ekkortól vált általánossá a birtok nélküli puszta nemesi cím királyi adományozása, és jelentek meg az armális nemesek. A nemesek a világi előkelőkkel, a bárókkal szemben a királytól vártak jogi védelmet (1351. évi törvény, Hármaskönyv, 1514): az „egy és ugyanazon nemesség" elvének biztosítását. A köznemesség sokáig ellensúlyozni tudta a vagyonos nemeseknek a közügyekbe való nagyobb beleszólását, de a Habsburg-ház trónra jutásával megváltozott a helyzet. A Habsburgok a vagyonosok támogatásával nyerték el a magyar trónt, ezért trónra jutásuk végső soron a vagyonos nemesek győzelme volt a köznemesség felett. A Habsburgok politikája kezdettől arisztokratikus jegyeket hordozott, és ezt az irányt igyekeztek érvényre juttatni Magyarországon is. Ennek eredménye volt az 1608. évi törvény, amely megteremtette az örökös főrendiséget. Az addigi nemesi jogegyenlőség az országgyűlésnek két táblára való osztásával csorbát szenvedett, hiszen ettől kezdve az egyháznagyok és a főnemesség (vagyis a főrendek) személyesen vettek részt a törvényhozásban, a köznemesség viszont csupán képviseleti úton lehetett jelen az országgyűlésen. A nemesség alapvető jogainak egyenlősége azonban továbbra is megmaradt.

A nemesi jogok jelentősen sérültek 1687-ben, amikor a törököket az országból kiszorító I. Lipót a pozsonyi országgyűlésen elérte, hogy a magyar nemesség lemondjon az ellenállás, valamint a szabad királyválasztás jogáról (a Habsburg-ház fiági elsőszülöttségi elve szerinti örökösödése). A koronázási országgyűléseken persze a király ezután is kötelezte magát arra, hogy a rendek jogait és kiváltságait tiszteletben tartja, vagyis állja mindazt, amit II. András 1222-ben az Aranybullában megígért, de senki számára nem lehetett kétséges, hogy ezek az ígéretek már csak üres formaságok.

A sokat emlegetett nemesi kiváltságok kétségkívül választóvonalat képeztek a nemesség és a társadalom többi része között, de a vagyoni helyzet függvényében átfedések is voltak. A nemesekre más jogszabályok vonatkoztak, mint a közrendűekre, és még a kiróható büntetési formák tekintetében is különböztek tőlük. A nemesi kiváltságok közé tartozott a kard- illetve szablyaviselés is, amely a nemesség hagyományos feladatára, az ország, a közösség védelmezésének kötelezettségére utalt.

A nemességgel kapcsolatos közvélekedést olykor rontotta egyes nemesek kifogásolható magatartása, ami jellemző volt Európa más országaiban is. Aligha hihető azonban, hogy a többséget a léha, költekező, mulatozó életforma jellemezte. Ebben az esetben ugyanis a birtokos nemes alkalmatlanná vált volna a megfelelő gazdálkodásra, birtokainak megtartására, az érdemi hadviselésre, a művelődésre, a kultúra támogatására, vagyis az egzisztenciát és tekintélyt teremtő tevékenységekre. Márpedig rengeteg adatunk van arra, hogy a nemesek nagy része a kornak megfelelő műveltséggel rendelkezett, birtokait jól irányította, helyt állt a hadakozásban, és közcélokra is áldozott.

A nemesek helyzete nem volt stabil; sorsuk – különösen trónviszályok idején – bizonytalanná vált. Hatalmuk, befolyásuk és birtokaik megőrzése érdekében arra kényszerültek, hogy politikailag is elkötelezzék magukat. Ha nem a nyerő fél oldalán kötöttek ki, akkor részben vagy egészben elveszíthették korábbi pozícióikat, vagyonukat, esetleg életüket is. A főnemesek más téren is sokat kockáztattak. Az uralkodók nemcsak az irántuk tanúsított hűség szempontjából figyelték árgus szemekkel őket, hanem abból a szempontból is, hogy mekkora hatalmat szereznek az alattvalók, illetve az állam tisztségviselői felett. Ha úgy ítélték meg, hogy a hatalmukat korlátozni kell, akkor előszeretettel támaszkodtak a köznemességre. Magyarországon a Habsburg-ház uralkodóinak esetenként törvénysértő, magyarellenes magatartása azért is állította nehéz döntés elé a nemeseket és a főnemeseket, mert az uralkodóhoz való hűség, illetve a nemzet szabadságának, függetlenségének védelme között is választaniuk kellett. A nagy magyarországi szabadságharcok (a Bocskai, Thököly, Rákóczi nevéhez fűződő, illetve az 1848−49-es függetlenségi mozgalmak) előzményeit tekintve jól láthatóak ezek a motívumok.

A magyar főnemesség jelentős része a 20. század elején alig 200-300 éves hagyománnyal rendelkezett. Ez a réteg ugyanis a Habsburg uralkodók alatt szerezte magyarországi rangját és birtokát, ellentétben a régebbi történelmi múlttal rendelkező ősnemességgel. Az ősnemesek (nobiles de genere) megőrizték ugyan birtokukat és a magyar nemességen belüli vezető szerepüket, de tevékenységük elsősorban a vármegyei életre szorítkozott. (Természetesen az ősnemes családok között is akadtak olyanok, amelyek főnemesi ranggal büszkélkedhettek.) A főnemesek és a nagyobb birtokokkal rendelkező köznemesek között sokan voltak művelt, nyelveket beszélő emberek, akik nemcsak politikai, hanem nyelvi és kulturális határokat is könnyen átléptek, ha érdekeik megkövetelték. Nem véletlen, hogy a magyar nemesség soraiba is igen sok német, itáliai, francia, osztrák és más nemzetiségű nemes olvadt be az évszázadok során. Az előkelő nemeseknek kiterjedt, gyakran egész Európát behálózó rokoni kapcsolataik voltak. A műveltség, a kulturális tagozódás idővel jelentős különbségeket teremtett a nemességen belül. A jómódú nemesek eltávolodtak a szegényebbektől, ugyanakkor közelebb kerültek a tehetséges közrendűekhez. Kapcsolatok szövődtek főnemesek, valamint elismert írók, művészek és tudósok között. A műveltség, az új szellemi irányzatok megismerése, befogadása megváltoztatta a nemességnek a társadalom többi része iránti felelősségérzetét is.

A felvilágosodás és a reformkor kimagasló szellemi teljesítményeiben kiválóan érzékelhető a magyar nemesség jobbik részének gondolkodása. Jelezték ezt azok a törekvések is, amelyek a nemesi alkotmány megváltoztatására irányultak. Az 1820-as években megindult mozgalom 1848-ban elérte célját. Ekkor a magyar nemesség önként lemondott kiváltságairól. Elfogadta az ősiség eltörlését, a földesuraknak járó szolgáltatások megszüntetését, a közadózás elrendelését, lényegében azt, hogy a rendi alkotmány helyébe a népképviseleti alkotmány lépjen. Ezzel a lépéssel a magyar nemesség különleges példát mutatott Európának. És nemcsak jogi eszközökkel, hanem fegyverrel is kész volt védelmezni a nemzeti érdekeket. Alaposan kivette részét az 1848–49-es szabadságharcból, majd annak leverése után − türelmesen kivárva az alkalmas pillanatot − részt vállalt az 1867-es történelmi kiegyezésből. Ez idő tájt a növekvő számú, birtokát veszítő, illetve birtokkal nem rendelkező nemesek érdeklődése (a katonai és az egyházi pályákon kívül) egyre inkább a hivatali pályák felé fordult. A nemesi rang királyi adományozásának joga 1918-ban megszűnt, a címhasználattal kapcsolatos jogokat pedig 1947-ben hivatalosan is eltörölték. Ez a két tényező is jelzi, hogy a magyarországi nemesség 20. századi szerepe és sorsa a korábbiakhoz képest gyökeres fordulatot vett. Külső és belső erők feszegették a régi kereteket, és a királyság névlegessé válásával, vagyis gyakorlati megszűnésével világossá vált: ez a szerveződés a megszokott formában már nem tartható fenn.

Az osztályával szembeforduló gróf Károlyi Mihály, aki 1919-ben (szerinte ugyan nem készakarva, de azért mégiscsak) elősegítette Kun Béláék hatalomra jutását, majd 1920-tól szorosan együttműködött a Kommunisták Magyarországi Pártjával, egy 1946-os tanulmányában (Valóság) arra hívta fel a figyelmet, hogy amíg a nyugati arisztokrácia a 18. századtól kezdve fokozatosan demokratizálódott, addig az elmaradt Magyarország oligarchiája továbbra is feudális jellegű maradt. Úgy vélte: a magyar arisztokraták az ipar és a kereskedelem ügyeinek intézését a zsidóknak és a németeknek engedték át, míg az állami és a megyei hivatalok vezetését jórészt kisnemesekre és dzsentrikre bízták. Károlyi szerint az arisztokrácia értékeiből semmi nem maradt. Ezt írta: „Nem mentség, hogy nem vettek tevékenyen részt az elmúlt két évtized politikájában. Ott álltak a háttérben, és sokszor kényes posztokon szolgálták a rendszert Horthytól Szálasiig (…) Egyszer és mindenkorra el kell tűnniük."

Károlyi vélekedéséből nemcsak a saját osztályával szembeni ellenszenv, hanem a magyar arisztokrácia társadalmi térvesztése is kiolvasható. Károlyi pontosan tudta, hogy a magyar arisztokrácia – gazdasági-politikai súlyát tekintve – a 20. század első felében már nem volt azon a szinten, hogy döntően meghatározhatta volna az ország sorsának alakulását. Gudenus János és Szentirmay László Összetört címerek című könyvében szerepel, hogy egy 1943-as kimutatás szerint az évi 50 ezer pengő feletti jövedelmű személyeknek (1380 fő) csupán 11,5 százaléka volt főnemesi származású. E réteg politikai súlyát illetően pedig megállapítják: „A főnemesség a két világháború között néhány kiemelkedő személyiségen, mindenekelőtt Bethlen István, Teleki Pál és Károlyi Gyula grófokon keresztül még fontos szerepet játszott, de már jóval kisebbet, mint a korábbi évtizedekben. Befolyása a politika irányításában a német orientáció erősödésével, a szélsőjobboldal előretörésével egyre csökkent." Magyarán: a főnemesség a két világháború közötti időszakban már nem játszott döntő szerepet a harmadára zsugorított ország sorsának irányításában. Akkora szerepet pedig semmiképpen sem, amekkorát később a megtorló hatalom tulajdonított neki.

Nem lehet vitás, hogy a nagybirtokokkal kapcsolatban messzemenően jogos volt a változtatáshoz, vagyis a földreformhoz fűződő igény és követelés. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy tisztességesen szabályozott földreformnak nem előfeltétele a totális tulajdonfosztás. Károlyi nézeteit persze felkapta és érvként használta a hatalmat nyíltan magához ragadó kommunista rendszer. Ám gondolataiból még véletlenül sem azt emelték ki, hogy az arisztokraták sokat veszítettek korábbi pozícióikból, és „nem vettek tevékenyen részt az elmúlt két évtized politikájában", hiszen akkor nem lehetett volna egyidejűleg főbűnösként megjelölni őket. Károlyit megjutalmazták (1947-ben megtették Magyarország párizsi követének), miközben a volt arisztokraták és nemesek ellen különféle megtorlásokat alkalmaztak. Károlyi túlságosan jól ismerhette kommunista barátait, mert 1949-es lemondása után nem tért haza, és egészen haláláig Franciaországban élt.

Az értelmiség jelentős részét akkoriban nemesi, főnemesi származású állampolgárok alkották. Ez a réteg a munkája, örökölt javai révén többé-kevésbé jómódúnak számított, tehát volt mit elvenni tőle. Ez idő tájt a magyar történelemben példátlan módon és mértékben söpörték félre a magántulajdonhoz fűződő jogokat. A „közös tulajdonba vett városi villákba, palotákba elsősorban a diktatúra vezető kádereit és intézményeit költöztették. A vidéki kastélyokat többnyire termelőszövetkezeteknek engedték át, vagy egyéb, eredeti rendeltetésüktől eltérő célokra használták, aminek következtében nagy részük tönkrement. A rövid időre földhöz juttatott parasztokat (agitátorok és verőemberek közreműködésével) kolhoz-típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették, amelyek élére szintén „megbízható embereket helyeztek. Az államosított üzemek és gyárak vezetését képzetlen, ám hithű kommunistákra bízták, és ilyenek kapták meg a közhivatali, közintézményi szféra vezető állásait is.

Rákosi Mátyás még 1954-ben is igazolni próbálta a nemességgel szembeni leszámolás jogosságát. Többek között kijelentette: „Egységesebb lett nemzetünk azáltal, hogy felszámolta (…) e nemzetietlen osztályokat, amelyek évtizedeken át azzal gyarapították gazdagságukat, hogy a legtöbbet ígérő idegen hatalomnak adták el a nemzet függetlenségét." Rákosiék a hamis történelemkép propagálásával a magyar arisztokráciát és a nemességet (a kettőt képtelenek voltak megkülönböztetni) a legfőbb bűnbaknak tették meg. Az emberekkel megpróbálták elhitetni, hogy ez a réteg felelős az ország bajaiért, sorsának rosszra fordulásáért, a háborús veszteségekért. A büntetéseket is ennek megfelelően igyekeztek kiszabni. Rendszeresítették az osztályellenség, az osztályharc, az osztályidegen, a reakciós, a klerikális (a nagypolgárságra, illetve a módosabb parasztságra kivetítve a burzsuj, illetve a kulák) fogalmát. Származás alapján különböztették meg az embereket. Az egyesekkel szemben felróható bűnök mellett sokak érdemeit elhallgatták, és kollektív büntetést alkalmazva súlyos csapásokat mértek ártatlan emberek tízezreire, közöttük olyanokra is, akik szembeszálltak a megszálló németekkel és nyilas kiszolgálóikkal.

A fővárosban 1946 februárjáig csaknem 34 000 embert vettek őrizetbe. Volt arisztokraták, tisztségviselők, egyházi személyek gyilkosaival szemben viszont nem indítottak eljárást, ha pedig mégis, akkor hamarosan felmentették őket (pl. a gyömrői gyilkosságok elkövetői esetében). Az 1946 májusától bevezetett úgynevezett B-listázással hatvanezer közalkalmazottat távolítottak el állásából. Az 1947. évi IV. törvény rendelkezett a nemesi címek és rangok megszüntetéséről, majd az érintettek ellen kíméletlen intézkedéseket léptettek életbe. A rendszer az „arisztokraták fogalmát nagyvonalúan kiterjesztette a köznemesi származású polgárokra is, különösen akkor, ha rendelkeztek valamilyen elvehető tulajdonnal. Az ide sorolt munkaképes értelmiségiek túlnyomó többsége nehéz fizikai munkára kényszerült, mivel másfajta álláshoz nem jutott; az 1951-ben kezdődött tömeges kitelepítések embertelensége vetekedett a szovjet gulág-rendszerével. A volt nemesi családok gyerekeit az iskolai adminisztráció a nevük mellett feltüntetett jellel (pl. „x) különböztette meg, hogy e „nyilvántartás" segítségével megakadályozzák, illetve megnehezítsék továbbtanulásukat.

A hátrányos megkülönböztetések a Rákosi-diktatúra bukásával sem értek véget. Az 1956-os szabadságharc aktív résztvevői között alig akadtak hajdani arisztokraták és nemesek, a kádári propaganda mégis előszeretettel hangoztatta ennek ellenkezőjét, és a gyakorlatban ezt érvként használta a nemkívánatos személyekkel szemben. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957-ben hozott határozata kimondta, hogy a volt földbirtokosokat, arisztokratákat, gyár- és üzemtulajdonosokat és ezek gyerekeit továbbra is osztályidegennek kell tekinteni. Az MSZMP 1962-es, VIII. kongresszusának jegyzőkönyvében viszont már ez a kitétel szerepel: „Nincs szükség többé tanulóifjúságunk származás szerinti kategorizálására. Az 1966-os IX. pártkongresszus határozata pedig kihirdette, hogy „eldőlt a hatalomért folyó harc, a nagy osztályütközések korszaka lezárult. Ezzel szemben a Kádár-rendszer az osztályidegenekkel szembeni megkülönböztetéseket a gyakorlatban még a hetvenes években, tehát jóval az „osztályharc" végének bejelentése után is alkalmazta.

Napjainkban tapasztaljuk olykor, hogy névjegykártyákon, meghívókon, gyászjelentéseken és a sajtóban is feltünedeznek az 1947. évi IV. törvény alapján tiltott, főnemesi rangot jelző címek, nemesi előnevek és címerek. Már nem lehet meggátolni az érintett családoknak és személyeknek azt az emberi jogát, hogy e jelképek alkalmi megjelenítésével is őrizzék a családi hagyományokat, amelyeknek szerves része volt a haza, a hit, a kultúra védelme, a közösség szolgálata és a rászorulók támogatása.

Kerülve a magyar nemesség történelmi szerepének idealizálását, em lékeztetni kell arra, hogy a nemességről kialakított, politikai indíttatású torzképek néhány évtizede még szervesen beépültek az oktatásba, a propagandába. Ehhez egyes történészek is segédkezet nyújtottak. Andics Erzsébet történész például 1952 és 1981 között jelentette meg háromkötetes főművét, A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848−49-ben címmel. Ebben szerepel az alábbi kitétel: „A legelemibb népi érdekek elárulásával, az ország fejlődésének akadályozásával a magyar aulikus nagybirtokos arisztokrácia, más országbeli osztályos társaival összehasonlítva nem állt egyedül. (…) Ellenséges hadseregek: az osztrák császári, majd később az orosz cári hadseregnek is sereghajtói voltak. Tanácsaikkal a Habsburg-reakciót állandóan még messzebb menő kegyetlenkedésekre és elnyomásra igyekeztek ösztönözni. És teszik ezt nemcsak kevés egyesek, hanem a ’történelmi’ családok tagjainak hosszú sora. Egyes arisztokraták hazafias helytállása (…) nem változtat azon a megdöbbentő tényen, hogy a magyar arisztokrácia zöme 1848−49-ben a magyar szabadság halálos ellenségeinek a táborában volt."

A szerző koncepciójába nem fért be azon történelmi családok hosszú sora, amelyek bátran, önfeláldozó módon vettek részt a szabadságharcban. Bona Gábor történész, a kor kiváló kutatója írta, hogy „míg például a nemes születésűek aránya a felső vezetésben, a tábornokok és a törzstisztek között meghaladta a 77%-ot, addig ez az arány a századosi karban már csak 66, a hadnagyok és főhadnagyok között pedig kb. 50 % körül mozgott. (…) A nemesi születésű honvédtisztek valamennyi honvédtiszti csoportjánál a magyar köznemesség volt a meghatározó. Másképpen fogalmazva: a tábornoki és törzstiszti kar tagjainak többsége, a századosok mintegy 50%-a, a hadnagyok és főhadnagyok esetében pedig a relatív többség egyaránt a magyar köznemességből származott."

A címerképek és sisakdíszek fegyvereket, illetve katonai, vitézi cselekedeteket ábrázoló motívumai a magyar nemesi címereknek több mint ötven százalékán fordulnak elő. Címereink egy része külföldi eredetű, és csak tulajdonosaik honosítása után kerültek a magyar címerek közé, mégis elmondható, hogy az említett ábrázolások nagy száma jól tükrözi a hadviseléssel, az ország védelmével kapcsolatos érdemeket, amelyek megszerzésére gyakran nyílt alkalom viharos történelmünk során. Az uralkodók a nemesség katonai jellegű kötelezettségét, a közügyekben való részvételét minden korban komolyan vették, és számon tartották. Aki megpróbált kibújni e kötelezettségek alól, annak számolnia kellett azzal, hogy kikerülhet a kiváltságosok köréből. Régi, ám szemléletes példa erre egy Sebestyén nevű férfi esete, aki Ibrány földjének birtokosa volt IV. (Kun) László uralkodása idején. Ez a nemes rendszeresen elmulasztotta a hadba vonulást, és a nemzetgyűléseken sem vett részt, ezért úgynevezett „makacssági hűtlenség" címén megfosztották Ibrány birtokától. Az elvett birtokot a király 1280-ban Sefrid ispánnak, a vajai és ibrányi Ibrányi család ősének adományozta.

Nem túlzás azt állítani, hogy ha a nemzetellenes érdekek kiszolgálása jellemezte volna a magyar nemesek és főnemesek többségét, ha az erre való hajlam határozta volna meg a többség gondolkodását, akkor a magyar történelemből hiányoznának azok a fényes fejezetek, amelyekre ma büszkén tekintünk, és talán Magyarország is hiányozna a mai Európa térképéről. Ezért is érdemes árnyaltabbá tenni a magyar nemességről kialakult képet, segítve az emlékezést azokra, akik részt vettek a harcokban, s nem rettentek vissza a legnagyobb áldozat meghozatalától sem.

Kötetünkben azoknak a nemeseknek és főnemeseknek egy részét vonultatjuk fel, akiknek vitézi cselekedeteit egykor megörökítették. Kezdeti időszaknak a Szent Istvánt követő, Árpád-házi uralkodókhoz köthető kort, záró időszaknak pedig az 1848–49-es szabadságharcot vettük. Az egykori hamis oklevelekre és ellenőrizhetetlen családi legendákra tekintettel a korai időkre vonatkozó egyes adatokat fenntartásokkal kezeltük, és csak a hitelesnek tűnőket használtuk fel. A kötetben szereplő személyek számát illetően nem törekedtünk teljességre, mivel ez a feladat meghaladta volna erőnket, valamint azért sem, mert a rendelkezésünkre álló források gyakran csak a katonai szolgálat tényéről, a rangról, illetve a beosztásról tájékoztatnak. Számos szereplő esetében mindössze néhány szavas, hiányos információt találtunk az illető vitézi helytállásáról, ezért ezekben az esetekben el kellett tekintenünk az érdemi szócikk-készítéstől, és csak e rövid utalásokat adtuk közre. E kötetben tehát olyan nemesi származású személyek szerepelnek, akiknek vitézi cselekedeteiről, háborúkban, csatákban, portyázásokban, párviadalokban való részvételéről hitelt érdemlő feljegyzések, utalások, adatok maradtak fenn.

A

Aba (Szép vagy Nagy) †1312. június 15. ♦ Aba nembeli, Aba ispán fia. A rozgonyi csatában Csák nembeli Máté seregét vezette I. Károly (Róbert) serege ellen. A királyi hadak győzelmével végződött csatában életét veszítette.

Aba ♦ Aba nembeli. Testvérével, Demeterrel együtt Kálmán halicsi király oldalán harcolt a Halics melletti csatában (1219), amelyben elesett.

Abaffy György, abafalvi és felsőlehotai ♦ Árvai várkapitány. Több ütközetben sikeresen harcolt Bocskai István fejedelem Árva vármegyébe betörő hajdúi ellen. 1608-ban ezért gróf Thurzó Györgytől birtokadományban részesült.

Abaffy János, abafalvi és felsőlehotai ♦ Árvai várkapitány (1559-től). Gróf Thurzó Ferenc főudvarmester embere. Annak halála (1576) után fia, a kilencéves gróf Thurzó György részére megvédte az árvai várat és uradalmat a fegyverrel támadó rokonokkal szemben. Thurzó György hálából Felsőlehotát adományozta neki és fiainak.

Abaffy Miklós, abafalvi és felsőlehotai ♦ Tokaji várkapitány, csapatvezér. Buda ostroma idején (1599 vagy 1602) vitézei élén megtámadta a várból kirontó török csapatot. A vezért legyőzte és lefejezte, ezért 1609-ben II. Mátyás királytól címeradományt, újabb érdemeiért pedig gróf Thurzó György nádortól 1610-ben tolnai birtokokat kapott. Ezután tokaji várkapitány, majd Báthori Gábor fejedelem híve lett. 1613-ban csatlakozott a Báthori elleni összeesküvőkhöz, és október 27-én Giczy András, Szilassy János, Ladányi Gergely, Basa János, Zámbó Balázs mellett az ő katonái is részt vettek a fejedelem meggyilkolásában. Abaffy ezután Bethlen Gábor szolgálatába állt, és több csatában is helytállt. 1619-ben Rákóczi György felső-magyarországi kapitány seregében harcolt a Lengyelország felől betörő Homonnai Drugeth György erdélyi trónkövetelő elleni homonnai ütközetben, ahol Homonnai győzött. Abaffy nem sokkal később a sárosi hadak élén Kisszebennél is megütközött vele, s ez az ütközet már Homonnai vereségével végződött. 1621-ben részt vett a császáriak kezén lévő Pozsony ostromában, illetve az utánpótlás akadályozásában. Augusztus 25-én kétezer lovassal a csallóközi Csütörtöknél megtámadott egy nagy élelemszállítmányt és a kísérő csapatokat. A harcban több száz császári katonát vágtak le, a szállítmányt pedig megkaparintották.

Ábel János ♦ Katonai pályára lépett, majd soproni városi kapitány lett. A Rákóczi-szabadságharc alatt védelmezte a várost az ostromló kurucok ellen. Az esztergomi érseki kancellária közbenjárására 1722. november 27-én címeres nemesi levelet kapott.

Ábrahám (Vörös) ♦ Ménold fia. 1291-ben III. András király seregében harcolt Albert osztrák és stájer herceg ellen. Nagyszombatnál embereivel megtámadott és legyőzött egy osztrák csapatot, majd a zsákmányolt zászlókat a királynak küldte. Pozsony ostrománál Csák Máté segítségére sietett, de a várat nem tudták bevenni. Maga és mintegy ötven katonája ekkor súlyos sebesüléseket szerzett.

Ábrán János, hosszúaszói ♦ Annak a 128 vitéznek sorába tartozik, akik Elek János mezei kapitány alatt kiválóan szolgáltak, és Báthori Gábor erdélyi fejedelemtől hajdúszabadságot (közös címert és a krasznai Hosszúaszón birtokot) kaptak 1610. december 18-án.

Achilles ♦ Hont-Pázmány nembeli. 1274-ben Mikó és Csépán nevű testvéreivel együtt harcolt a cseh Ottokár elleni háborúban, amelynek során életét veszítette.

Ádám ♦ Magyarrá vált lengyel vitéz. IV. Béla király kíséretében volt, amikor az uralkodó Dalmáciába menekült a tatárok elől. Menekülés közben harcolt az üldözőkkel, s elveszítette egyik karját. 1259-ben Ádám királyi szerviens (tisztviselő) volt, amikor IV. Béla Patakon a Sáros vármegyei Ternye birtokát adományozta neki. Talán róla kapta nevét a sárosi Ádámfölde helység.

Aitich-Horváth Ferenc, bohutai ♦ Részt vett a Rákóczi-szabadságharcban (további adatok ismeretlenek).

Ákos ♦ Ákos nembeli, Mihály fia. Már III. András alatt is elismerést szerzett a csatatereken tanúsított vitézségével, de különösen kitűnt az 1312-es rozgonyi csatában és az azt megelőző csatározásokban. A sikertelen sárosi ostrom előtt megütközött a lázadó Rikolf-fiakkal, akiket legyőzött. A rozgonyi csata után egymás után foglalta el az Amadé-fiak várait és birtokait. Később harcolt a Hont vármegyében álló Visk váránál, majd leverte a lázadó Csák nembeli István fia Péter hadait. Az Ungvártól keletre fekvő Nyevicke várának ostrománál kapott súlyos sebesülésébe belehalt.

Alaghy János, bökényi †1564 után ♦ 1526-ban százöt Zemplén megyei gyalogos puskás kapitányaként harcolt a mohácsi ütközetben. 1557-ben regéci várkapitány volt, és I. Ferdinánd pártján állt. Saját költségén fogadott 100 gyalogossal és 50 lovassal, valamint Székely Antal ungvári kapitány csapatával csatlakozott Telekessy Imre kassai kapitány seregéhez, akivel Munkács tájékáról elűzték az Izabella-pártiak csapatait. Alaghy 18 000 forinttal támogatta a kincstár hadi kiadásait. 1560-ban ezért és egyéb szolgálataiért a királytól a regéci és a tállyai várakat kapta György és Menyhért testvéreivel közösen. 1563-ban jelen volt I. Miksa koronázásán 25 lovassal. 1564-ben még élt.

Alaghy Menyhért, bökényi *1587 – †1631. június 15., Pácin ♦ Királyi ajtónálló, országbíró, Zemplén vármegye főispánja, Felső-Magyarország helytartója. 1620-ban a besztercei gyűlésen Bethlen Gábor erdélyi fejedelem kinevezte Felső-Magyarország katolikus vallásvédőjének. 1625-ben Monoky Miklóssal együtt vereséget mért az egri törökökre. II. Ferdinánd király 1629-ben Felső-Magyarország főkapitányává és helytartójává tette. Pácin várában hunyt el, negyvennégy éves korában. Az Alaghy család utolsó tagja volt.

Alapi Gáspár, nagykemléki *1530-as évek − †1584. május 29. ♦ Horvát bán, híres törökverő, Alapi János horvát albán (vicebán) fia. Katonai pályáját Szigetvárott kezdte, ahol előbb hadnagy, majd vicekapitány lett. 1566. június 17-én Siklósnál megtámadta és megverte Szulejmán szultán seregének egyik szárnyát. A szultán emiatt határozta el Sziget ostromát. Zrínyi Miklós a halála esetére őt nevezte ki utódjának és a vár parancsnokának. A kirohanás és a vár elfoglalása után életben maradt. A törökök elfogták, de apró, idomtalan termete miatt nem ismerték fel. Később sikerült kiváltania magát a rabságból. 1573-ban Kanizsa várának kapitánya volt, amikor a Szigetről portyázó Ali bég földúlta a külvárost. Ez idő tájt horvát bánként Stubicánál leverte a horvátországi parasztfelkelést.

Alapi János, nagykemléki †1567 ♦ Horvát albán (vicebán), kapitány, aranysarkantyús vitéz, Alapi Boldizsár horvát albán (vicebán) fia, Zrínyi Miklós szigetvári hős sógora (felesége Zrínyi Margit volt). Huszonnyolc éven keresztül, egészen 1567-ben bekövetkezett haláláig több sikeres csatát vívott a törökök ellen. Szentilonánál (Rakovac mellett) 1557-ben legyőzte a Ferhád boszniai pasa vezette török hadsereget.

Almási Dávid †1660, Nagyvárad ♦ A váradi diákcsapat hadnagya, aki 1660-ban csapatával a vár védői között harcolt az ostromló törökök ellen. A vár falai alá ásott aknákat augusztus 24-én hajnalban az ellenség felrobbantotta, majd általános rohamot indított. Ekkor a védők apraja-nagyja a romos falakra vonult. Az asszonyok és a lányok (miként a hős egri nők) forró vízzel, olvasztott faggyúval és kövekkel segítették a védőket. Az önfeláldozó küzdelemben sokan elestek. Almási Dávid és több diák is holtan maradt a helyszínen. Aznap a törökök nem tudták bevenni a várat. Erre csak három nappal később került sor. Akkor a megmaradt háromszáz védő kapitulált az 50 ezres túlerővel szemben, és másfél hónapi hősies ellenállás után átadták Váradot Ali pasának, a török sereg vezérének.

Almási János ♦ Honvéd főhadnagy. A világosi fegyverletétel után vármegyei szolgabíró volt Torda vármegyében. Elhunyt Tordán, 1883-ban.

Almásy Ignác József ♦ Lovassági tábornok. Vitézségéért 1777-ben grófi rangot kapott Mária Teréziától. Eleinte az ő ezredsegédtisztje volt a későbbi tábornok, a franciák ellen vívott Rajna menti csaták (1796–97) legendás hőse, Mecséry Dániel alezredes.

Alpáry Simon, bolli ♦ Zemplén vármegye követe volt az országgyűlésen 1559-ben és 1569-ben. A zempléni felkelő nemességet 1561-ben és 1565-ben is vezette. Utóbbi alkalommal Lazarus Schwendi kassai főkapitány seregéhez csatlakozva részt vett Tokaj ostromában. (János Zsigmond fejedelem tábornoka, Némethy Ferenc csak tíz napig tudta tartani a várat, amely ezután a királyi sereg kezére került.) Alpáry 1570-ben zempléni alispán lett. Négy évvel később leköszönt. Vele a bolli Alpáry család is kihalt.

Alsó Sándor, nagypestényi *1813, Kudu – †1873 ♦ Honvéd őrnagy. 1848 novemberétől százados, 1849 márciusától őrnagy és zászlóaljparancsnok, májustól balázsfalvi térparancsnok volt. Részt vett az erdélyi harcokban. Aradon tizenkét évi várfogságra ítélték, de 1852-ben kegyelmet kapott.

Alvinczy József, borbereki báró *1735. február 1., Alvinc − †1810. november 25., Buda ♦ Császári tábornagy, Alvinczy Mihály százados fia. Már tizenöt évesen egy huszárezredben szolgált. A hétéves háborúban (1756−63) kapitányi rangot szerzett, és több csatában kitűnt vitézségével. Habelschwertnél elfogta a hesseni herceget, ezért Mária Terézia 1763-ban bárói és tábornoki ranggal jutalmazta. Később Ferenc császár (magyar király) katonai oktatója lett. 1789-ben Belgrád alatt, a törökök elleni harcokban ismét érdemeket szerzett, ezért előléptették altábornaggyá. 1790-ben a belga forradalom ellen küldött osztrák hadakat vezényelte. (A Leyden elleni támadás során leesett a lováról és megsérült, ezért kénytelen volt visszatérni Bécsbe.) 1792−93-ban mint osztályparancsnok részt vett a forradalmi Franciaország elleni hadjáratokban. Nagy érdemeket szerzett a Neerwinden mellett kivívott győzelemben, és sikereket aratott a Châtillon, Landrecy, Charleroy és Fleurus mellett vívott ütközetekben is. 1793. szeptember 6-án Hondschooten mellett viszont vereséget szenvedett. Két évvel később táborszernagyként állították a rajnai hadsereg élére, de már nem vezethette háborúba az osztrák csapatokat, mert kinevezték az udvari haditanács tagjává. Később ismét módja nyílott arra, hogy a harctereken kamatoztassa hadvezetői tudását, a Bonaparte tábornokkal vívott ütközetekben azonban nem tudott sikereket elérni. 1796 novemberében harmincezer fős osztrák seregével megkísérelte fölmenteni Wurmser tábornagy Mantova erődjébe szorult seregét, de Bonaparte Arcole közelében legyőzte. Alvinczy 1797 elejére pótolta veszteségeit és újra próbálkozott, ám hiába volt túlerőben, a Rivolinál vívott háromnapos csatában ismét súlyos vereséget szenvedett Bonaparte tábornoktól. A harmincezres seregből körülbelül tízezer ember tudott elmenekülni. Ezután kinevezték Magyarország fő hadikormányzójává. Egy anekdota szerint, amikor az 1809-es győri csatából a Napóleon serege elől megfutamodó magyar nemesi felkelőket (inszurgenseket) korholta, egyik katonája elébe állt és ezt kérdezte: „Kend az az Alvinczy†" Ezután átnyújtotta a pisztolyát, amelyről hiányzott a kakas és a kovakő, majd szemére vetette a tábornoknak, hogy ilyen rossz fegyverekkel látták el őket. Alvinczy József 1808-ban tábornagyi rangot kapott és kinevezték a katonai reformbizottság elnökévé. Ötvenhét év katonai szolgálat volt mögötte, amikor 1810-ben elhunyt. Végakaratának megfelelően katonai temetőben helyezték örök nyugalomra, és temetésén József nádor is lerótta kegyeletét.

Amadé †1311. szeptember ♦ Országbíró, nádor. Aba nembeli Dávid ispán fia. Rokonaival, Péterrel és Ivánkával együtt részt vett a II. Ottokár cseh király ellen vívott 1278-as morvamezei csatában, ahol megsebesült. 1282-ben is harcolt a fellázadt kunok elleni hód-tavi csatában. Országbíró volt 1283-ban és 1289-ben, majd több alkalommal nádor, így például 1288–89, 1290–91 és 1299–1301 között, továbbá Vencel és I. Károly (Róbert) uralkodása idején is. Az 1285-ös tatár betörés idején Újvár vármegyében legyőzte a támadókat. Sok foglyot kiszabadított, és tíz tatár főember fejét vitte IV. (Kun) László elé. III. Andrásnak is hűséges támogatója volt. 1291-ben harcolt az Albert osztrák és stájer herceg ellen indított hadjáratban, ezért a király megerősítette Ung vármegye birtokában. 1304-től Amadé I. Károly (Róbert) oldalára állt. Gönci várában külön udvart tartott, és királyi felségjogokat gyakorolt (például várjobbágyokat nemesített). Az elűzött I. (Łokietek) Ulászló lengyel fejedelmet befogadta, majd trónja visszaszerzésében is hathatósan segítette. 1309-ben, I. Károly (Róbert) koronázásakor a király után ő volt az ország első embere, az Újvár vármegyéből kialakult Sáros és Abaúj, valamint Zemplén, Szepes, Szabolcs, Bereg, Ung és Torna vármegyék ura, aki Kassa birtokára is igényt tartott. 1311-ben az ellene lázadó kassai polgárok megölték, két fiát (Jánost és Dávidot) pedig elfogták. A többi Amadé-fiú, testvéreikre tekintettel, kénytelen volt kiegyezni a kassaiakkal. A I. Károly (Róbert) által támogatott, számukra rendkívül hátrányos megállapodás miatt még ebben az évben szakítottak a királlyal, és Csák Mátéval kötöttek szövetséget. Amadé halálával megkezdődött az Aba nemzetség hanyatlása.

Amadé ♦ Aba nembeli. Amadé fia. Borsa Kopasz lázadása idején (1316–1317) testvéreivel együtt ismét szembefordult I. Károly (Róbert) királlyal. Micsk sárosi, ungi és zempléni ispán legyőzte seregüket, váraikat és birtokaikat pedig elfoglalta. Az Amadé-fiak ekkor Lengyelországba menekültek, ahol Łokietek Ulászló királynál és fiánál, Kázmérnál menedékre leltek. Gönc közelében álló várukat (Omode vára) I. Károly (Róbert) leromboltatta.

Amadé-fiak ♦ Aba nembeli Amadé nádor idősebb fiai: János, Miklós, Dávid és László, az 1312-es rozgonyi csatában önálló seregrész vezérei. Csák Máténak Nagy Aba által vezetett seregével egyesülve harcoltak I. Károly (Róbert) hadai ellen. A csatában Miklós és Dávid életüket veszítették. Testvéreik a vesztett csata után Lengyelországba menekültek.

András †1312. június 15., Rozgony mellett ♦ Hont-Pázmány nembeli András fia, I. Károly (Róbert) király híve. Testvérével, Ivánkával együtt harcolt Csák Máté és az Amadé-fiak ellen a rozgonyi csatában. Mindketten holtan maradtak a harcmezőn.

András ♦ Ders fia. IV. László király maga látta, milyen hősiesen harcolt a győri ütközetben, ahol meg is sebesült. A király ezért 1274-ben megerősítette birtokaiban.

András ♦ Draskó fia. Elesett 1241-ben, a muhi csatában.

András ♦ Gut-Keled nembeli, Dénes fia. 1316-ban csatlakozott Borsa Kopaszhoz. A lázadás leverése után II. Uroš szerb királyhoz menekült, majd 1319-ben a szerbek oldalán részt vett a Macsói bánságért folyó harcokban.

András ♦ Jákó fia. 1291-ben III. András király seregében harcolt Albert osztrák és stájer herceg ellen.

András mester ♦ A Palugyay család őse. 1294-ben Demeter mester seregében részt vett a Bihar vármegyei Adorján várának ostromában. A harcok során megsebesült.

András ♦ Mihály fia. Nógrádi (varsányi) nemes. Az Amadé-fiak oldalán harcolt az 1312-es rozgonyi csatában.

András ♦ Országbíró. Hont-Pázmány nembeli Ivánka fia, a ghymesi és gácsi Forgách család őse. Az 1241-es muhi csatában saját lovát adta a menekülő IV. Béla királynak, majd gyalog folytatta a küzdelmet. Szerencsésen életben maradt. 1247-ben koronaőr, 1249-ben pedig főtárnokmester lett. 1250 után ő építtette Ghymes és Znió várát. 1262-ben IV. Béla oldalán, V. István ellen harcolt az isaszegi csatában, ahol kiszabadította az elfogott Henrik nádort. Élete vége felé, III. András trónra lépésekor (1290) ismét felemelkedett a ranglétrán, mert nyitrai főispán és országbíró lett. 1293-ban már nem élt.

András ♦ Sárosi plébános. 1330-ban elesett a havasalföldi hadjáratban, amikor a csapdába csalt magyar sereg csaknem teljesen elpusztult a Basarab vajda ellen vívott négynapos harcban.

Andrásffy (Tertina) Károly, dévényújfalusi *1823, Bécs – †1853. március 3., Bécs ♦ Honvéd főszázados. Bem tábornok seregében harcolt Arad és Temesvár ostrománál. Az utóbbi helyen megsebesült (1849. augusztus 9.). A szabadságharc leverése után emigrált, majd 1851-ben Kossuth kérésére titokban hazatért. Elfogták, halálra ítélték és kivégezték.

Andrássy Aladár, csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf ♦ Az 1848–49-es szabadságharcban Bem József mellett szolgált. A harcokban többször is bátor helytállást tanúsított.

Andrássy Bertalan †1448 ♦ Hunyadi János erdélyi vajda páncélos lovasainak alvezére. Része volt a törökök felett aratott 1441-es szerbiai győzelemben, majd egy évvel később az Erdélybe betörő Mezid bég elleni harcokban is nagy érdemeket szerzett (egy összecsapásban a béget is megölte). Még ebben az évben a havasalföldi törökellenes harcokban súlyos sebet kapott. 1448-ban a második rigómezei csatában ismét Hunyadi oldalán küzdött. A törökök győzelmével végződő harcban hősi halált halt.

Andrássy Boldizsár ♦ Székely fővezér. Az 1467-es erdélyi lázadás idején Mátyás király oldalán állt. A III. (Nagy) István moldvai vajda elleni sikertelen hadjáratban megsebesült. Állítólag Mátyás király valamennyi hadjáratában részt vett.

Andrássy Dávid, nemeskéri *1762. december 20., Győr – †1813. augusztus 27., Drezda ♦ Tábornok. Katonai pályáját 1778-ban kezdte. Dicséretesen harcolt a törökök és a franciák elleni háborúkban, s ennek megfelelően haladt felfelé a ranglétrán. 1809-ben, az asperni csata után ezredes lett. 1810-ben a Mária Terézia-rend vitézévé avatták. 1812-ben előléptették vezérőrnaggyá. Elesett a Napóleon ellen vívott drezdai csatában.

Andrássy György, csíkszentkirályi és krasznahorkai báró *1650 körül – †1725 ♦ Kuruc generális. Előbb Thököly Imre, majd II. Rákóczi Ferenc híve. 1685-ben Krasznahorka várát védelmezte az ostromló császári sereggel szemben. 1703-ban II. Rákóczi Ferenchez csatlakozott. Előbb ezredes, majd generális lett. A szabadságharc több csatájában szerzett vitézi érdemeket. 1704 decemberében a nagyszombati csatában a kuruc sereg balszárnyán harcolva lovas ezredével elsöprő rohamot intézett a császáriak ellen, akiknek vonalait áttörte, nagy veszteségeket okozva nekik. Az 1705-ös pudmerici csatában a gyalogság jobbszárnyán, csapatainak élére állva, kivont karddal rohant az ellenségre, amelyet megvert és visszaszorított. Nem rajta múlott, hogy a kuruc sereg végül vereséget szenvedett.

Andrássy Gyula, csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf ♦ Az 1847–48-as országgyűlésen Zemplén vármegye követe, később főispán lett. Schwechatnál a zempléni önkéntes csapatot vezette. A debreceni forradalmi kormány követe volt Törökországban. A szabadságharc leverése után Franciaországba menekült.

Andrássy Imre †1460 ♦ Szilágyi Mihály fegyvernöke (apródja), 1460-ban részt vett a pozazini ütközetben, ahol Szilágyi Mihály seregét a túlerőben lévő törökök tőrbe csalták és legyőzték. Andrássy Imre a csatában kapott nyíllövésbe belehalt. (A törökök itt fogták el a keményen védekező Szilágyi Mihályt, akit Konstantinápolyba vittek, majd a szultán parancsára lefejezték.)

Andrássy István, csíkszentkirályi és krasznahorkai báró *1650-es évek ♦ II. Rákóczi Ferenc generálisa, a betléri kastély építője, Andrássy Miklós fia. Korábban Thököly Imre híve volt. 1703-ban Rákóczihoz csatlakozott. Előbb ezereskapitány, majd 1706-tól generális, főstrázsamester és Alsó-Magyarország generálisa lett. A szabadságharc több nagy csatájában hadakozott. Nagy érdemeket szerzett például az 1706-os, diadalmas győrvári ütközetben. 1710-ben feladta Lőcsét a császáriaknak. Ehhez az eseményhez fűződik a lőcsei fehér asszony legendája, amely szerint Andrássy kedvese, egy lőcsei szépasszony (garamszegi Géczy Julianna) ellopta a vár titkos ajtajának kulcsát, majd beengedte a labancokat a várba. Az asszony a híresztelések és a róla szóló regényes történetek ellenére nem volt áruló, csupán közvetített a szembenálló felek között. Andrássy a megadásról szóló megállapodás alapján adta át Lőcsét Georg Löffelholz altábornagynak. A kuruc generálist hatalmaskodásai miatt sokan Andrássy basának hívták.

Andrássy János, csíkszentkirályi és krasznahorkai *1568 − †1596. november 17. ♦ Andrássy Márton fia. 1596-ban Egerben harcolt az ostromló törökök