Háborúban Bizánccal - Magyarország és a Balkán a 11-12. században

By János B. Szabó

Bizánc. Fényűző pompa, sötét ármányok, vérre menő teológiai viták, kifinomult művészet - egy birodalom ezeréves története sűrűsödik össze ebben a szóban. Ám annak mára már elhalványult az emlékezete, hogy ez a birodalom évszázadokon át milyen fontos szerepet játszott északi szomszédja, a Magyar Királyság történetében.
E könyv ennek a bonyolult és ellentmondásos viszonynak egy részletét, a 11-12. századi magyar-bizánci küzdelmek történetét idézi fel, méghozzá széles politikai és kultúrtörténeti keretbe ágyazva. Eközben betekintést nyerhetünk Európa két évszázadának hatalmi politikájába, végigkövethetjük Árpád-házi királyaink dinasztikus politikáját, családi viszályait - és erejük, tekintélyük lassú gyarapodását is.

A kötet szerzője, B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa. A hadviselő felek fegyverzetét, viseletét, felszerelését bemutató tanulmányt Boldog Zoltán régész-fegyvertörténész írta és illusztrálta.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789631366587

Book preview

Borítómapmap

B. Szabó János

Háborúban Bizánccal

Magyarország és a Balkán

a 11–12. században

Corvina

© B. Szabó János, 2013

Térképek © Pénzes Szabolcs

Illusztrációk és tanulmány © Boldog Zoltán

A térképeket Nagy Béla készítette

A borítót Kiss István tervezte

Kiadja 2020-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6658 7

Elektronikus verzió:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Somogyi Győzőnek,

akinek az első könyvemet köszönhetem,

és aki a bizánci hadtörténet elmélyült kutatójaként

kezdte egykor pályáját

Előszó

„Bizánc. Fényűző pompa, sötét ármányok, vérre menő teológiai viták, kifinomult művészet: egy birodalom ezeréves története sűrűsödik össze ebben a szóban. Ám az, hogy a Bizánci Birodalom közel négy évszázadon keresztül milyen fontos szerepet játszott a magyarok történetében, mára már eléggé elhalványult az emberek emlékezetében. Az egykori szomszédság emlékei közül a hadakozások történetét idézi fel ez a könyv ..." – ezek voltak a magyar-bizánci háborúkról szóló, Somogyi Győzővel közösen készített előző könyvem első sorai 1999-ben.

Meg is kaptam értük a kritikát, hiszen a történetírás „nem felejt": ha Bizánc története netán sokáig nem is volt a nemzetközi tudományosság érdeklődésének homlokterében, a hazai történészek közül mindig akadt olyan jelentős személyiség, aki behatóan foglalkozott a középkori Magyar Királyság és a birodalom kapcsolataival.

Talán-talán igazuk volt a kritikusoknak, és a történelemszerető érdeklődők sem feledkeztek meg erről az izgalmas időszakról. A Bizáncban nevelkedő magyar király, III. Béla sorsát Fehér Tibor az Aranyváros hercege című ifjúsági könyvében izgulhatták végig a diákok, a felnőtteket pedig Passuth László nagysikerű történeti regényei közül az I. Mánuel bizánci császár életéről szóló Bíborban született című mű nyűgözte le. Ezek a könyvek a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben több tízezer példányban jelenhettek meg – Passuth regényét 2005-ben ismét kiadták – így néhány évtized alatt akár százezernyi érdeklődőhöz is eljuthattak. Ma már mindez szinte elképzelhetetlen, és nincs az a történelemkönyv, ami Bizánc szerelmeséhez, a regényíró Passuthoz mérhető hatást gyakorolhatna az olvasók tömegeire.

Az internet térnyerése a közelmúltban átrajzolta a tudomány és a laikusok világát is. Míg egykor Magyarországon a szakkönyvtárak ritka külföldi könyvei között kellett kutakodni például a viselet és a fegyverzet kutatóinak, ha újabb adatokra szerettek volna lelni, az internetre kerülő hihetetlen mennyiségű képi és szöveges információ a szó szoros értelmében „lerombolta" a régi kereteket, és egészen új dimenziókat adott mind a tudományos kutatásnak, mind az információszerzés hétköznapibb formáinak. Ennek köszönhetően a puszta tények sokkal könnyebben hozzáférhetővé váltak, így érdemesnek tűnt a hadszervezet és a hadiesemények mellett – lehetőségeink szerint – a politikai háttér bemutatására nagyobb hangsúlyt helyezni. Mivel a kora középkor sajátos forrásadottságai miatt sokszor épp a triviálisnak tűnő adatokat (például neveket, dátumokat) kénytelen nélkülözni munkájában a kutató, igyekeztem a szövegben jelezni a felmerülő kronológiai bizonytalanságokat, – sőt, lehetőség szerint még az egyes kutatók eltérő véleményét is.

Ráadásul 1999 óta a nagyvilágban és itthon is alaposan megváltozott a bizantinológia helyzete. A bizánci történelem és kultúra kutatása manapság igazi reneszánszát éli, még a korábban kifejezetten „elhanyagolt" területnek tűnő bizánci hadtörténetről is sorra jelennek meg az újabb és újabb ismeretterjesztő és szakmunkák a világban. Közben itthon magyarul is megjelentették a külföldi alapmunkákat, és felnőtt egy kiváló új tudós generáció. Közéjük tartozik ifjú szerzőtársam is, a régész-fegyvertörténész Boldog Zoltán, akinek e kötet illusztrációit, értő és alapos viselet- és fegyverzetleírásait köszönhetjük. Új kutatási eredmények, új szempontok sokasága gazdagítja tehát a régi témát ebben az új könyvben, amelyet a Tisztelt Olvasó remélhetőleg ismét érdeklődéssel és haszonnal forgathat majd.

Személyes szempontok is vezéreltek, amikor ismét e téma felé fordultam. Bár az 1241. évi tatárjárásról és az 1526. évi mohácsi csatáról írott könyveim általában kedvező fogadtatásra találtak az olvasóknál, azért kaptam néhány félig tréfás megjegyzést is, hogy miért csak a nemzeti katasztrófák serkentenek írásra. Jóllehet most is úgy vélem, hogy azokat az eseményeket hagyományosan rengeteg félreértés és félreértelmezés övezi a magyar köztudatban – ezért újragondolásuk, újramesélésük is egy vélhetően egészségesebb történeti tudat kialakítását szolgálja –, a hagyományosan dicsőbbnek vagy sikeresebbnek vélt időszakokra sem árt időről időre visszapillantani, mert azok körül is akad elég félreértés vagy téves közhely.

Végezetül, hogy mitől lehet talán épp ez a téma aktuális manapság nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség számára is? A 11–12. század vizsgálata remélhetőleg már nemcsak a fiatal Magyar Királyság és az Árpád-ház történetének jobb megértéséhez segíthet hozzá, hanem Magyarország mindenkori geopolitikai helyzetének és lehetőségeinek átgondolásához is. Saját népünk közelmúltját is szem előtt tartva remélhetőleg a Római Birodalom „egyenes ági" utódjára, a Bizánci Császárságra is másként tekinthet majd egy magyar olvasó: az ősi hagyományait, egyedi magaskultúráját védelmezni kívánó bizánci államférfiak dilemmái és cselekedetei, vagy a 11–12. századi hatalmi elitek sokszor rövidlátó, szűkkeblű politikája, nyers hatalomvágya, szinte öngyilkosságszámba menő döntései sem feltétlenül annyira távoli és idegen történések, mint hihetnénk nyolc-kilenc évszázad távlatából. Tragikus történelmi sorsfordulók mindenkor jutottak bőségesen más népeknek is – a kérdés az, ki és hogyan áll fel egy-egy kudarc után.

Köszönetet mondok mindazoknak, akik tanácsaikkal, észrevételeikkel segítették munkámat: szerető családomnak, egykori és mai kollégáimnak, Langó Péternek, Mráv Zsoltnak, Spekner Enikőnek, Molnárné Aczél Eszternek, egykori szigorú kritikusomnak, Szabados Györgynek, a bizánci hadtörténet új magyar kutatójának, Tősér Mártonnak, a munkát a „távolból" támogató Bárány Attilának, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori és a Budapesti Történeti Múzeum mai kedves és segítőkész könyvtárosainak, valamint a Corvina Kiadó kiváló munkatársainak, akik nélkül biztosan nem jött volna létre ez a könyv.

Budapest, 2013. június 5.

B. Szabó János

„Nagy két császár birodalma között"

1

970 tájékán nagyon fontos fordulat ment végbe a magyar történelemben. A hazai köztudatban ugyan inkább a 955. évi Lech-mezei vereség emléke él, mint a „határkő", de az új korszak valójában csak később, a balkáni területekre vezetett portyák befejezése és az onnan szedett adó megszűnése után köszöntött be a magyarok földjén. Nem tudhatjuk, hogy mi is történt pontosan a 970. évi arkadiopoliszi vereség utáni évtizedekben a Kárpát-medencében, de az biztos, hogy az ekkoriban hatalomra kerülő Géza nagyfejedelemnek (971–997) szakítania kellett az addigi agresszív magyar külpolitikával. A magyarok útját nyugaton, Németföldön és Itáliában erős falként állta el a 962-ben létrejött Német-római Császárság, délen pedig 967 és 970 között a Bizánci Birodalom számolt le megdöbbentően rövid idő alatt a bolgárok államával –, s a források alapján úgy tűnik, hogy mindkét eseménynek a magyarok voltak a kiváltó okai.

dekor „Nem létező" birodalmak

Az európai történetírásban és a magyar történeti irodalomban két olyan elnevezés is meghonosodott, amelyek nem fedik pontosan azt a nevet, amellyel egykor a kortársak a saját államukat illették. Az egyik ilyen a Német-római Császárság elnevezés, amit a mai fülnek kissé megtévesztően hangzó középkori „Szent Római Birodalom elnevezés helyett szokás használni, hogy könnyebben meg lehessen különböztetni az ókori Római Birodalmat a 962-ben feltámasztott „utódtól.

Hasonló szándék húzódott meg a „Bizánci Birodalom elnevezés megalkotása mögött is, ami csupán 1557-ben született meg a Konstantinápoly helyén fekvő ókori görög gyarmatváros, Büzantion nevéből, és amit még a történészek is jobbára csak a 18. század óta használnak. Az ókori Róma valós örököseként ugyanis a bizánciak magukat birodalmuk végső bukásáig, az 1400-as évek közepéig „rómainak, államukat pedig „Római Birodalomnak, vagy egyszerűen csak „Rhómániának nevezték. Tették ezt teljes joggal, még akkor is, ha a nyugaton újraálmodott frank és német alapítású „római birodalmak urai és „ideológusai időről időre igyekeztek kétségbe vonni az általuk csak lekicsinylően „görögnek" nevezett császárság kontinuitását ókori elődjével. (Már a kora középkori Magyarországon maguk a kortársak is előszeretettel használták a görög elnevezést a Bizánci Birodalomra és annak többnyire valóban görög nyelvű lakóira.) Könyvünkben mégis a ma használatos megnevezéseket alkalmazzuk, mert azok nagyban megkönnyítik a régi ismeretekhez való kapcsolódást és a korszakban való további tájékozódást.

I. Ottó német királynak (936–973) nem kis részben a magyarok felett Augsburgnál aratott győzelme adta meg azt a tekintélyt, amire szüksége volt a német és itáliai területek feletti uralma kiterjesztéséhez és császárrá koronázásához. Az viszont jóval kevésbé közismert, hogy 967-ban a bizánci császár, II. Niképhorosz Phókasz (963–969) is azért fordult a bolgárok ellen, mert 967-ben hiába írt fenyegető hangú levelet Péter bolgár cárnak (912–970), hogy „ne engedje, hogy a türkök [magyarok] átkeljenek a Dunán, és a rómaiak [bizánciak] területét pusztítsák. Minthogy az ezt nem vette figyelembe, hanem mindenféle ürügyekkel elutasította, Niképhoros a khersoni elöljáró fiát… Oroszország [a kijevi Rusz] fejedelméhez, Szvjatoszlávhoz küldi, és őt sok ajándék és kitüntetés igéretével rábírja, hogy hadat indítson a bolgárok ellen."2

Szjatoszláv (945–972) vezetésével a ruszok hamarosan megsemmisítő csapást mértek Bulgáriára: a győzelem után a cári családot elfogták, az állam gerincét alkotó vezető rétegből, a bojárokból pedig egyszerűen végeztek háromszázzal. A győztes ruszok vezérének annyira megtetszett a meghódított föld a Duna mentén, hogy a magyarok és besenyők segítségével megpróbálta ott berendezni új fejedelmi központját. A bizánciak azonban 970 és 972 között legyőzték a szövetségesek haderejét, felszámolták a ruszok támaszpontjait, és hazatérésre kényszerítették Szvjatoszlávot.

Ezekkel az eseményekkel egy időben változott meg döntő módon a magyar külpolitika is: Géza követeket küldött a 972. évi birodalmi gyűlésre, amivel a magyarok békülési szándékát jelezte, és a német-római császár barátságát kereste. Hogy ennek pusztán az volt-e az oka, hogy ezekben az években a két császárság – igaz, csupán rövid ideig tartó – stratégiai szövetséget kötött, vitatható kérdés, mint azt Makk Ferenc és Bóna István markánsan eltérő nézőpontjai is mutatják. Hosszabb távon ugyanis kiderült, hogy a bolgárokat sem lehet még „leírni": egy a bolgárok oldalára pártolt örmény származású bizánci nagyúr négy fia ugyanis még sikeresen feltámasztotta a bolgárok hatalmát egykori birodalmuk nyugati részein.

Géza is számolt az ismét megerősödő déli szomszéddal, és az új bolgár cár, Sámuel fiához, Gavril Radomir trónörököshöz adta feleségül egyik leányát. A békés külpolitika jegyében egy másik leánya pedig valószínűleg a lengyel fejedelem, a majdani első keresztény király, Bátor Boleszláv (966–1025) felesége lett. (Bár az erről szóló forrás nem említi külön, hogy ez a magyar menyasszony Géza lánya lett volna.) A magyar nagyfejedelem testvérének fia, Szár László pedig állítólag „Ruthenia", azaz a ruszok földjéről hozott magának feleséget. A legfontosabb és legismertebb frigy azonban a nyugati határ biztosítását szolgálta: Géza fia, a trónörökös, aki a keresztségben a Sztephanosz, azaz István nevet kapta, a szomszédos bajor herceg leányát, Gizellát vette feleségül.

Igaz ugyan, hogy a 955. évi augsburgi vereség nyomán nem indult meg valamiféle nagy össznémet támadás a magyar területek ellen, de később I. Ottó császár testvére, Civakodó Henrik bajor herceg három évtized alatt egyedül, pusztán a saját erejére támaszkodva is képes volt visszaszerezni a magyaroktól a honfoglalás környékén elvesztett „bajor földek jó részét, a mai Ausztria területeit az „Óperenciától, azaz az Enns folyótól egészen Bécs környékéig. Így csak az öreg Henrik herceg halála után sikerült az István és Gizella házasságával is megpecsételt szövetségkötéssel ismét megszilárdítani a nyugati magyar határt.

A 10–11. század fordulóján azonban váratlanul megromlottak a magyar–bolgár és a magyar–lengyel „államközi kapcsolatok is, mert Gavril Radomir bolgár trónörökös és Vitéz Boleszláv lengyel király is elűzte magától várandós magyar feleségét. Az okokat nem ismerjük, de a magyar uralkodó ekkoriban egyik harcias szomszédja számára sem lehetett túl „hasznos szövetséges. Géza „mikor kereszténnyé lett", országában „indulatosan lépett fel tusakodó alattvalóival szemben e hit megerősítéséért",3 viszont érdemben nem tudta fegyverrel támogatni egyik külföldi rokonát sem, pedig a középkor korai századaiban ez igen fontos, ha nem a legfontosabb része volt a fejedelmi családok rokonságán alapuló „államközi", azaz dinasztikus kapcsolatoknak. Magyar részről – jelenlegi tudásunk szerint – ekkor sem délen, sem északon nem került sor katonai ellenlépésekre, hisz még az 1000 és 1001 fordulóján megkoronázott I. Istvánt is lekötötték az egységes keresztény magyar állam megteremtésével járó belső küzdelmek.

I. Istvánnak idővel éppúgy meg kellett küzdenie az anyja kezére pályázó Koppánnyal, a saját rokonával, az erdélyi Gyulával, majd a rejtélyes bolgár vezérrel, Keánnal, mint a marosvári nagyúrral, Ajtonnyal, aki viszont az ezredforduló után az al-dunai határnál, Vidin környékén feltűnő bizánciak „barátja" lett. A Bizánci Birodalom vezetői ugyanis szorgalmasan keresték a bolgárok hátában a szövetségeseket, így nemcsak a különféle szerb fejedelmecskékkel és a Temesközt birtokló Ajtonnyal ápoltak jó kapcsolatok, hanem a bolgárok és a horvátok nyugat-balkáni érdekszférájának ütközései miatt még I. Drzsiszláv István horvát királlyal is (969–kb. 996), aki állítólag még királyi jelvényeket is kapott a bizánci császártól.

A horvát király halála után 977 és 1000 között legidősebb fia, Szvetoszláv (997–1000) követte a trónon, őt azonban bolgár segítséggel elűzte két öccse, III. Krešimir (1000– 1030) és Gojszláv (1000–1020). Bulgária végső bukása után azonban már nekik is a bizánci császár vazallusaivá kellett lenniük. A bolgárok „hátában", a tenger felől Bizánc szövetségese volt Velence is. Ez a városállam formálisan még sokáig a birodalom részét képezte – vezetőjének, a dózsénak a címe is a késő római/bizánci hadvezérek és katonai kormányzók dux elnevezésből eredt –, hajóhadát pedig a birodalom adriai flottájaként alkalmazták, amiért cserébe viszont a városállam polgárai széles körű kereskedelmi kiváltságokkal rendelkeztek a birodalmon belül.

dekor A „dalmáciai játszma": a horvát címer és a sakk

Egy mondabeli történet szerint a ma is használatos horvát címer akkor született meg, amikor az első ezredforduló környékén a horvát uralkodó, Drzsiszláv – vagy mások szerint fia, Szvetoszláv – a velenceiek fogságába esett. Az előkelő fogoly fogadást kötött II. Orseolo Péter dózséval, s három sakkjátszmában elnyerte nemcsak a szabadságát, hanem még a dalmáciai városok feletti uralmat is. Ennek az emlékét őrizné a piros-fehér sakktáblát ábrázoló horvát címer, a „šahovnica".

Az Orseolók hatalmának rövid „tündöklése" után a dalmát városok valójában továbbra is egyfajta bizánci-horvát kondomínium alatt álltak a 11. században, s ebben a duális hatalmi megosztásban Velencének még jó ideig nem jutott érdemi szerep. IV. Krešimir király (1058–1074) már egyenesen a rex Croatorum et Dalmatinorum címet viselte, miközben a part menti városok dalmát lakossága azért a templomi szertartásokon egyaránt dicsőítette a bizánci császárt és a horvát királyt – és mindkét uralkodóval szemben igyekezett gondosan ügyelni saját városi autonómiája megőrzésére.

A velenceiek és a horvátok azonban egymással is időről időre ellentétbe kerültek a dalmáciai városok miatt, amelyek elvileg közvetlenül a Bizánci Birodalomhoz tartoztak. Konstantinápoly azonban messze volt, így a felettük való ellenőrzés jogát mindkét fél a magáénak szerette volna tudni. I. István magyar király koronázása előtt egy évvel II. Orseoló Péter dózse bizánci engedéllyel sikeres tengeri hadjáratot vezetett a dalmát partokon a szláv kalózok ellen, és – kihasználva a horvát trónviszályt – egy időre az ottani városokkal és az új horvát királlyal, III. Krešimirrel is elismertette a terület feletti fennhatóságát. A változást a dózse új, kibővített címe is jelezte: Dux Veneticorum et Dalmaticorum [a velenceiek és a dalmátok hercege].

Bár Velence hatalma ezután gyorsan elenyészett a térségben, s 1018-ban Orseoló Ottone dózse már jóval kevesebb sikerrel próbálta megismételni atyja hadjáratát, a középkor szemlélete szerint a jogigény ettől kezdve élt, és a tengeri köztársaság szívósan munkálkodott is annak érvényesítésén. Így lett hát Dalmácia az adriai térségben „Érisz-almája", amire előbb-utóbb minden közeli hatalom szemet vetett.

A szomszédos Magyar Királyság élén István apja békepolitikáját folytatta: felesége testvérével, II. Henrik német királlyal (1002–1024) kimondottan baráti viszonyban volt. A nyugati és keleti császársággal is baráti viszonyt ápoló Velence urához, Ottone dózséhoz pedig István király az egyik húgát adta feleségül 1009-ben. Mivel a dózse húga pedig a horvát király fiának a felesége lett, világosan látszik, hogy e rokoni kapcsolatok révén ez a három, nagyhatalmak közé szorult állam milyen szoros dinasztikus kapcsolatban állt egymással.

dekor Szent Imre jegyese

Meglepő módon a kései hagyományban István fia, a szentté avatott magyar Imre herceg menyasszonyaként több ország szülöttei is szerepelnek a térség hercegnői közül. Így egy lengyel és egy horvát ara mellett újabban még egy német-római császár leánya is „felbukkant a jelöltek között. A kutatók között azonban hagyományosan a legnépszerűbb a Szent Margit 13. századi legendájának kései magyar fordításában szereplő, közelebbről meg nem nevezett bizánci császárleány. A Vajay Szabolcs által felvetett javaslat szerint talán a császári családba „beházasított III. Romanosz Argürosz császár (1028–1034) első házasságából született leánya lehetett ez a személy.

Ekkoriban ugyanis nem osztogatták túl sűrűn a császári családból való valódi hercegnők kezét az idegen uralkodóknak – igaz, nem is volt túl sok szóba jöhető hajadon. A kor nagy bizánci uralkodójának, az aszketikus életet élő II. Baszileiosz császárnak 976–1025) nem voltak gyermekei, testvére leányait pedig jól felfogott hatalmi érdekből nagyon sokáig távol tartották a házasságtól. Az itáliai háborúkban nyújtott segítségért hálás bizánci császár így a velencei dózse idősebbik fiának is

„csupán" a legtekintélyesebb konstantinápolyi patrícius leányának, Mária Argürának kezét adta jutalmul. Igaz, a patríciusnak biztosan volt kiházasítható unokahúga is, akit már III. Romanosz császárként feleségül is adott az egyik kaukázusi grúz uralkodóhoz, de sem leányáról, sem annak magyarországi házasságáról nem tudósítanak a bizánci források.

Így Kristó Gyula – János gercsei főesperes sokak által hiteltelennek tartott krónikatöredékére támaszkodva – úgy vélte, hogy a magyar trónörökös talán mégis inkább III. Krešimir horvát király leányát vette feleségül. Mivel a velencei dózse mellett a horvát király is a bizánci császár vazallusa volt ekkoriban, így Imre házassága a két császárság közé ékelődő, mindkét nagyhatalommal békés kapcsolatokra törekvő kisebb államok egymás iránti baráti kapcsolatait erősíthette volna –, akár a bizánci császár, akár a horvát király lett volna Imre herceg apósa.

Az 1010-es években a belső viszonyok már valószínűleg nyugodtabbá váltak a Magyar Királyságban, így bővült I. István külpolitikai mozgástere is. Sámuel bolgár