A tatárjárás - A mongol hódítás és Magyarország

By B. Szabó János

A Corvina kiadásában megjelent A mohácsi csata című nagy sikerű könyv szerzője, B. Szabó János hadtörténész újabb munkájában ezúttal a 13. századba, a tatárjárás korszakába kalauzolja el az olvasót. A könyv az 1241-1242. évi magyarországi események ismertetésén túl választ keres arra a kérdésre is, hogy miért hívjuk tatárjárásnak a mongol inváziót, hogyan kerültek a mongol hadak Ázsia szívéből Magyarországra, miként sikerülhetett nekik meghódítani egész Kelet-Európát. Mindennek tükrében újszerű válaszok születtek azokra a sokszor tárgyalt felvetésekre is, hogy lehetett-e esélye a sikeres ellenállásnak Magyarországon, IV. Bélát, illetve az ország belpolitikai feszültségeit okolhatjuk-e a kudarcokért. Végül a Nagy Mongol Birodalom és a Magyar Királyság további kapcsolatait is felvázolva, a könyv magyarázatot keres arra is, hogy a magyarság miként kerülhette el a kelet-európai népek jelentős részét "eltüntető" vagy átformáló mongol hódítás legsúlyosabb következményeit.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789631366563

Book preview

Borító

B. Szabó János

A tatárjárás

A mongol hódítás

és Magyarország

Corvina

© B. Szabó János, 2007

Térképek © Pénzes Szabolcs

A borítót Kiss István tervezte

Kiadja 2020-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6656 3

Elektronikus verzió:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

I. „Kezdődik az általunk tatároknak nevezett mongolok históriája"1

Mi is az a tatárjárás?

A tatárjárásról lehet úgy írni, hogy a „tatárok csupán statiszták a magyarok „drámájában – meg is tették ezt már korábban sokan. Meggyőződésem szerint azonban így aligha lehet megérteni a történteket, hiszen a tatárjárásnak nevezett eseménysor valójában nem akkor vette kezdetét, amikor 1241 márciusában a „tatárok eljutottak Magyarországra. Történetünk szálai időben és térben egyaránt messzebbre, Ázsia távoli földjére nyúlnak vissza, így e könyv „kénytelen olvasóit rég letűnt népek, királyok, harcosok nyomán a hazánkban alig-alig ismert ázsiai történelem néhány részletén is végigkalauzolni.

1235-ben a világhódító Dzsingisz kán leszármazottai és a Nagy Mongol Birodalom más tekintélyes vezetői a mongóliai Karakorumban tanácskozásra gyűltek össze Ögödej nagykán vezetésével. Ez a gyűlés, a kurultáj határozta el, hogy a mongol hadak meg fogják támadni Kelet- és Közép-Európa népeit. Harcosaik 1236-ban érték el az első kitűzött célpontot, a Volga mentén élő bolgárok földjét, s öt évre rá a Magyar Királyságot is megtámadták.

Eltűnődtek már azon, hogy ha a keletről érkező támadók mongolok voltak, mi magyarok miért nevezzük őket mégis tatároknak, magát az eseményt pedig tatárjárásnak? Az utóbbi kifejezésre talán könnyebb a magyarázat: a régi magyar nyelvben az egyes vidékeket letaroló, pusztító ellenséges hadjáratokat ugyanis „járásnak is nevezték. Erdélyben úgy emlékeztek Rudolf császár katonai kormányzójának 1600–1603 közötti hadmozdulataira, mint „Básti-járásra, vagy a Székelyföldet ért 1661-es török támadásra, mint „Ali pasa-járására. S a „járás dúlás, pusztítás jelentése érhető tetten az egy máig használatos szóösszetételben, a sáskajárásban is.

De miért tatárjárás a mongol invázió, ha pontosan tudjuk a 13. században Ázsiába küldött keresztény szerzetesek jelentéseiből, hogy a dicsőségben fürdőző mongol hódítók „nem akarják, hogy tatároknak hívják őket, tudniillik a tatárok egy más fajta volt".2 Az utazók és krónikások próbálták ezt mindenféle szokásos névadási históriával magyarázni, hol egy folyó, hol egy régi törzsfő nevéből eredeztetve a tatár elnevezést. Volt, aki azt állította, a mongolok előhadaiban szolgáló tatárok nyomán kiáltották megfélemlített ellenségeik: jön a tatár! Csakhogy a tatárok törzse régtől a többi mongol egyik fő ellensége volt a steppén – állítólag még a legendás Dzsingisz kán apjának meggyilkolása is az ő lelkükön száradt –, s legyőzésük után a mongolok 1202-ben elhatározták, hogy „mivel a tatár nép ősidők óta nagyapáinkat, apáinkat gyilkolta, nagyapáink, apáink bosszúját megbosszuljuk, sérelmüket megtoroljuk, s a tengelyszöghöz mérve egy szálig kiirtjuk őket. Akik megmaradnak, azokat rabszolgasorba taszítjuk", s így is tettek: kiirtottak minden felnőtt tatár férfit és ifjút, aki már magasabbra nőtt szekereik tengelyénél, a nőket, a kisgyermekeket és a szolgákat pedig szétosztották a győztes mongolok között, hogy nyoma sem maradjon ennek az erős és félelmetes népnek.

Mind a mongol, mind a tatár nép neve felbukkant már a 7–8. századi írásos emlékekben, s a tudósok feltételezik, hogy eredetileg mindketten a mongol nyelvű kitan törzsszövetség részei voltak. A mongolok tette tehát „testvérgyilkosság volt a javából, s jól példázza, hogy mennyire botor dolgok azok a 19–20. századi hiedelmek, melyek a régmúlt időkben feltétlenül baráti sőt szövetségi kapcsolatokat feltételeznek akár „nyelvrokon, akár „vérrokon" népek között.

A magyar honfoglalás korában a mai Kína északkeleti részén, Mandzsúriában élő kitanok nagy birodalmat hoztak létre, sőt még az akkori Kína északi területeit is sikerült országukhoz csatolniuk, mígnem uralkodójuk hivatalosan is egy kínai császári dinasztiát alapított. A mongol nyelvű kitan nép közel két évszázadig fennálló birodalma adta Kína sokáig használatos arab nevét, melyből az ország máig használt orosz Kitaj és angol Cathay elnevezése is ered.

Mint általában minden keleti birodalomalapítás, valószínűleg ez is olyan népmozgások sorát indította útjára a steppén, melyekről alig rendelkezünk bármiféle feljegyzéssel. A jelek azonban arra mutatnak, hogy már ekkoriban különféle mongol nyelvű, köztük tatár és kitan nevű csoportok is vándorolhattak nyugatra, s az ottani török népek közé telepedve, idővel össze is olvadtak azokkal. A 12. században egy újabb hullám indult el, amikor a kitanok hatalmát is megdöntötték keleti szomszédaik. Ennek köszönhetően új mongol nyelvű nemzetségek, törzsek vándoroltak a Volga és Urál vidékén élő, hagyományosan török népnek tartott kunok közé, akiknek számos fontos nemzetségét ma már mongol eredetűnek tartják a tudósok.

Valószínűleg így válhatott egy tatár csoport a nyugat-szibériai Irtis folyó vidékén egy, amúgy török nyelvűnek tartott, törzsszövetség, a kimekek részévé, s talán emiatt lehetett egykor a térképeken Kitat nevű folyókra bukkanni a nyugat-szibériai Ob vidékén is, s emiatt tűnik fel különféle nyugat-ázsiai török népek személynevei között a Tatár és a Kitan is. Még a 14. században készült magyar Képes Krónika is említi ezeket a népneveket. Írója szerint „Szkítia határain túl, a Dontól délre élt az alánok és kitanok népe, s a 12. század első felében Magyarországra menekülő „kunok vezérét pedig Tatárnak hívták.

A középkori Magyarország keleti végein számos helynév őrzi a tatárok emlékét, s bár ezekről nem mindig lehet pontosan tudni, hogy mikori eredetűek, az azonban bizonyos, hogy egy 1176-ban keletkezett oklevél – a tatárjárás előtt bő hatvan évvel! – egy Tatár Péter nevű embert említ Erdélyben. Ezek után talán már nem is annyira meglepő, hogy amikor az 1220-as években a Nagy Mongol Birodalom hadainak első hulláma elérte Kelet-Európát, a nyugat-európai feljegyzések szerint a grúz királynő éppúgy tartarnak azaz tatárnak nevezett népek támadásáról beszélt, mint a korabeli magyar és kun híradások. (Érdekes egybeesés, hogy ekkoriban a kunoknak volt egy Terter-oba nevű nemzetsége is.)

Úgy tűnik, hogy a 13. században a tatár és a tartar elnevezés – vagy a régebbi népvándorlások okán, vagy a mongóliai tatár törzs hosszú ideig tartó dominanciája miatt – a messzi keletről érkező, mongol nyelvű népek egyik gyűjtőneve lehetett Kelet-Európában. Nem ez lenne az egyetlen ilyen eset, hiszen a középkori magyar krónikák vizsgálata során kiderült, hogy a régi magyarok sem csak egyetlen népet hívtak kunnak. (Sőt, újabban még arra is fény derült, hogy a 13. század közepén beköltöző kunok nem is nevezték így magukat – a komondor kutyafajta nevén kívül azonban nemigen őrzi hazánkban más saját nevük, a kumán emlékét.) Az is ismert, hogy a török népnév sem éppen az oszmán törökök felbukkanásakor került nyelvünkbe, s érdemes megemlíteni, hogy egykor a magyar nyelvben az összes újlatin nyelven beszélő népet az olasz névvel illették, jóllehet a kora Árpád-korban a szepességi, szatmári, vagy a Várad illetve Bodrog melletti Olaszi nevű helyek nyugati telepesei a mai fogalmaink szerint inkább franciául beszéltek.

A történelem egyik paradoxona, hogy a mongol hódítás után a 14. században már a volgai bolgárok és a kunok utódai, a leigázott kelet-európai török nyelvű népek magukat is tatároknak kezdték nevezni uraik után. Hiába tiltakoztak hát a mongolok a tatár elnevezés ellen, a steppe keleti végén elpusztított mongol nyelvű tatárok helyett a pusztaság nyugati végén a mongolok török nyelvű alattvalói támasztották fel és vitték tovább a mongolok számára olyannyira gyűlölt tatár nevet. (Ez a csavaros történet komoly tanulsággal szolgálhatna mindazok számára, akik úgy hiszik, hogy elég egy nép nevének felbukkanásait összegyűjteni a forrásokból, s máris neki lehet látni története megírásának.) A későbbi zavarok elkerülése végett e könyvben az 1241-ben Magyarországra érkező támadókat mongoloknak fogom nevezni.

Dzsingisz kán, az Ég alatti világ ura

Egykor tehát a Csendes-óceántól a Fekete-tengerig terjedő hatalmas eurázsiai steppe olyan átjárót képezett Ázsia és Európa között, ahol alig néhány év alatt kilométerek ezreit voltak képesek megtenni a vándorlásra kényszerült népek, néptöredékek. A 13. század elején ennek a hatalmas „sztrádának" a keleti végét a mandzsu-tunguz nyelvcsaládhoz tartozó dzsürcsik birtokolták. Tőlük nyugatabbra, a mai Mongólia és Észak-Kína területén különféle mongol nyelvű törzsek éltek. Ezek nyugati szomszédai Belső-Ázsiában pedig már különféle török nyelvű népek voltak, akik közül a három nagy részből álló, kuman–kipcsak–kangli törzsszövetség uralta a steppét Nyugat-Szibériától egészen a Kárpátok karéjáig. Ezt a hatalmas területet utoljára a mai Mongólia terültén élő türköknek, – a török nyelvű népek névadóinak – sikerült a 6. században egyetlen óriási birodalomban egyesíteni. A 13. században azonban ismét egy nagy jövőjű, új birodalom született a steppe keleti végén.

dekor

Dzsingisz kán

Mandzsu-kori kínai fametszet a 18. századból

„Imigyen a nemez falú jurták népeit leigázván, a tigris-évében [1206] összegyűltek [a mongolok] az Onon folyó forrásánál, kitűzték a kilenclábú jakfarkas zászlót, és Dzsingisz kánt a [nagy]kán címmel felruházták".3 Mindössze ennyi áll a korai mongol történelem legrészletesebb írásos emlékében, A Mongolok Titkos Történetében a Nagy Mongol Birodalom (Jeke Mongol Ulusz) megalapításáról. Az ekkor negyvenes éveiben járó új kán eredeti neve Temüdzsin volt, s a mongolok bordzsingin törzséhez tartozó régi uralkodócsalád sarjaként született. Apja korai elvesztése miatt azonban, viszontagságos ifjúsága során számos kemény megpróbáltatást kellett kiállnia, mire szert tudott tenni az őt származása szerint megillető rangra és vagyonra. Az ifjú azonban rátermettsége, páratlan szerencséje és erős szövetségesei segítségével előbb saját törzse, a bordzsiginek vezetését, majd 1190 körül az uralkodócsalád idősebb tagjainak beleegyezésével az összes mongolok kánjának címét és a Dzsingisz kán nevet is elnyerte. A többi nagy, mongol nyelvet beszélő törzs, a merkitek, a kereitek, a tatárok, a najmanok egyre féltékenyebben figyelték a bordzsiginek megerősödését, de a következő másfél évtizedben váltakozó sikerű harcok után az új kánnak mégis sikerült sorra leszámolnia korábbi ellenségeivel és szövetségeseivel. 1206-ra így vagy csatlakozásra bírta, vagy szétszórta, így önálló népként tulajdonképpen megsemmisítette a nagyobb mongol nyelvű törzseket.

Fogság, bujdosás, sebesülés szinte akármikor véget vethetett volna a nagykán egyre feljebb ívelő pályájának, de mivel sem egyik, sem másik nem következett be, az idő múlásával a kán egyre határozottabban hihetett abban, hogy ő bizonyosan természetfeletti hatalmak küldötte. Amikor 1206-ban nekilátott az új birodalom megszervezésének, teljes joggal hirdethette, hogy „az örökkévaló Ég akaratából az Ég és Föld erőmet megnövelte, az egész birodalmat hatalmam alá rendelte, és kizárólag az én gyeplőm alá vetette."4

Ekkoriban hatalom és szentség még nem vált el egymástól, a steppén az ősök és a természet, Kök Tengri, a Kék Ég, a Földanya vagy a Szent Hegyek tiszteletére bemutatott áldozatokat gyakran maguk a nemzetségfők vagy az uralkodók végezték el. Így amikor az ifjú Temüdzsin egy ízben a Burkan-kaldun hegyen lelt menedéket üldözői elől, megfogadta, hogy ezentúl minden reggel imádkozik és áldozatot mutat be ennek a hegynek: „ezt ivadékim ivadékai is jól véssék eszükbe! Szólt, s szembefordult a nappal, övét nyakába akasztotta, süvegét kezében lógatta, öklével mellét verdeste, és kilencszer leborult a nap felé."5

A nagy ázsiai birodalmak nagyon hasonló elvek és hitek jegyében fogantak: A Mongolok Titkos Története szerint az új kán birodalmának népe kilenc nyelven beszélt, s a kán fehér jakfarkas zászlaja is kilenc részből állt, mert a távol-keleti hagyomány szerint a kilences maga volt a tökéletes szám, az összesség, a mindenség szimbóluma.

A steppén, „akárcsak Kínában, az uralkodó – akinek hatalma az Égtől és a Földtől származott – volt a felelős az állam fennállását biztosító kozmikus harmóniáért."6

A kínaiak úgy vélték, hogy „amikor a régi uralkodók székhelyük külvárosában bemutatták az áldozatokat az isteneknek, a szél és az eső szabályossá vált, a hideg és a meleg pedig a megfelelő évszakban érkezett meg. Így a bölcs uralkodónak csak állnia kellett, arccal dél felé fordulva, s a világban rend uralkodott."7 (A legfontosabb áldozat a téli napfordulóhoz kötődött, amikor Kína császárai egészen 1912-ig leborultak a hatalmas Ég előtt, s hibátlan ökröt áldoztak tiszteletére.)

Bár a kínaiak szerették „barbárnak" bélyegezni a határaiktól északra élő steppei népeket, hiedelmeik, világképük gyökerei mai szemmel meglepő mértékben azonosak voltak északi szomszédaikéval. A hagyományok szerint a steppei népek birodalomalapítói, éppúgy, mint a kínai császári dinasztiák első tagjai, égi megbízatásból cselekedtek, s az uralkodók mindkét kultúrában az Ég Fiának tekintették magukat. Kínában ez az elnevezés, a T’ien-ci jelentette magát a császári címet, s ennek a rangnak a steppén az ázsiai hunoknál a san-jü, a későbbi birodalmakban, így például a türköknél a kagáni káni cím felelt meg. A steppei népek viszont gyakran kagánnak vagy kánnak nevezték Kína uralkodóit is, s Kínában is előfordult, hogy Égtől született kagánnak címezték a császárt. S ahogyan a mongolok között mindmáig virágzó kultusz övezi a halála után istenné vált Dzsingisz kánt, úgy az elhunyt kínai császárok is megistenültek.

Ám ahogy a Kék Égen sincs két nap, úgy az Ég alatti világnak sem lehet két ura – az Ég akaratát képviselő uralkodók ezzel a magyarázattal indokolták igényüket a föld minden népe feletti uralomra. A hivatalos kínai álláspont szerint a birodalmon kívül élő összes nép, éljen bármilyen közel vagy távol, csak arra várt, hogy előbb vagy utóbb részesüljön az Ég Fia uralmának áldásaiból. Ugyanez a szemlélet tükröződik a híres 13. századi utazó, Marco Polo Dzsingisz kánról szóló leírásában is: „mihelyt királlyá választásának híre elterjedt az országokban, a világ minden tatára elébe járult, és urának ismerte el. … És mondhatom nektek, igazságosságának és jóságosságának híre mindenütt megelőzte, és mindenki boldog volt, aki kegyét elnyerhette … és amikor a meghódított népek tudatára ébredtek, hogy a kán milyen biztonságosan és jól védi meg őket mindenkivel szemben, és hogy így semmi káruk nem származik, és meggyőződtek róla, hogy milyen nemeslelkű fejdelem, odaadó követőivé lettek, és szívvel lélekkel csatlakoztak hozzá. És amikor már akkora volt a serege, hogy úgy tetszett, a Földet is elborítja, arra gondolt, hogy meghódítja a világ nagy részét."8

Ez a világuralmi igény tükröződött a mongoloknál is használatos gürkáni, azaz „egyetemes káni címben, s erre utalhatott a Temüdzsin által felvett Dzsingisz név is. Ekörül ugyan igen sok még a bizonytalanság, de több tudós is azt feltételezte, hogy a tengert jelentő mongol szó ihlette a nevet, mivel a „tenger kán, azaz a tengerhez hasonlatos nagyságú uralkodó titulust később is használták a mongol uralkodók.

S ahogyan a kínaiak Mennyei Birodalma elméletben egészen a 19. század közepéig nem ismert el egyetlen államot sem egyenrangú partnerének, úgy a mongolok számára is gyorsan eljött az az idő, amikor már nem voltak szövetségeseik, csupán vazallusaik a világban. A hivatalos ideológia ellenére Kína urai többnyire meglehetősen rugalmasan értelmezték világuralmi „elhivatottságukat. A szomszédos népek vezetőinek – mintha csak saját tisztviselőik kinevezéséről lett volna szó – előszeretettel adományoztak kínai címeket, a távolabbi népek esetében azonban többnyire beérték azzal, hogy elfogadják azok önkéntes „hódolatát.