Magyar világjárók kalandjai

By Horányi Gábor

A Magyar Világjárók kalandjai, mely felnőtt és ifjú olvasóinak feledhetetlen perceket kínál harmincnyolc híres magyar világjáró kalandos utazását mutatja be.Köztük vannak olyan kiválóságok és nemzetközileg elismert kutatók, fölfedezők.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633743386

Book preview

HORÁNYI GÁBOR

PIVÁRCSI ISTVÁN

MAGYAR VILÁGJÁRÓK KALANDJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2001

Korrektor: Török Tünde

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-338-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Horányi Gábor, Pivárcsi István

ALMÁSY GYÖRGY

ALMÁSY GYÖRGY ÉLETE

(Zsadányi és Törökszentmiklósi) Almásy György földbirtokos családban Felsőlendván született 1867. augusztus 11-én. A dualizmus korában a földbirtokos családok sarjai számára már nem a katonai pálya jelentette elsősorban az érvényesülési lehetőséget, hanem valamely diploma, főként a jogi diploma megszerzése. Szinte természetesnek mondható tehát, hogy Almásy György is jogi egyetemet végzett Grazban, és bár ez a tudomány szinte alig érdekelte, a doktorátust azért becsülettel megszerezte. Érdeklődése már ekkor a zoológia, az állattan felé fordult, ezen belül is leginkább az ornitológia, vagyis a madártan keltette fel a figyelmét.

Minthogy tekintélyes hitbizomány fölött rendelkezett, ez megfelelő megélhetést biztosított számára és így megengedhette magának, hogy a természet iránti érdeklődésének és ezzel együtt vadászszenvedélyének hódolhasson. Utazásai, valamint tudománypártoló tevékenysége révén a kor jeles tudósainak, többek között Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Lóczy Lajos és Sven Hedin barátságát sikerült elnyernie. Már a XIX. század végén bekapcsolódott a Magyar Földrajzi Társaság tevékenységébe is. (Apja, Almásy Eduárd a Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja volt 1872-ben.) Neve Ázsia-utazóként vált ismertté, és bár jelentős felfedezések fűződtek expedícióihoz, tulajdonképpen a szó nemes értelmében mindvégig amatőr maradt. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy 1906 után már teljes visszavonultságban élte le hátralévő életét Grazban, egészen 1933-ban bekövetkezett haláláig.

GYŰJTŐ ÉS UTAZÓ

Jó anyagi körülményei lehetővé tették, hogy expedícióit maga finanszírozza. Első jelentősebb utazása 1897-ben a Duna deltájába és Dobrudzsába vezetett, ahol a nagy kiterjedésű mocsarak és lápok életét figyelte meg. Jelentős madárgyűjteménnyel tért innen haza és élményeit a Madártani betekintés a román Dobrudzsába címmel tette közzé, amellyel sikerült felkeltenie a tudományos körök érdeklődését. Az ekkor kapott biztatások hatására döntött úgy, hogy bekapcsolódik az Ázsia-kutatásokba.

1900-ban a grazi Stummer Traunfels zoológussal indult el közép-ázsiai expedíciójára és hatalmas területeket bejárva a Tiensan-hegység területén, valamint Turkesztánban és Kirgizisztánban végzett kutatásokat. Mintegy húszezer állatot gyűjtött be, amelyek között akadt néhány addig a tudomány által még le nem írt faj is. Földrajzi szempontból a legértékesebbek a gleccserekre és a glaciális formákra vonatkozó megfigyelései voltak. A sátoros pásztorok nomád életéről szóló leírásai és néprajzi gyűjteményei pedig az addigi legteljesebbnek mondható megfigyelések voltak erről a sajátságos életformáról. Hazatérve két műben is megörökítette expedíciójának történetét és eredményeit. Az első 1901-ben jelent meg Utazásom orosz Turkesztánban, a második pedig 1903-ban jelent meg Vándorutam Ázsia szívében címmel.

Másodszor 1906-ban utazott Ázsiába Herbert Archer és Prinz Gyula geográfusok kíséretében. Mivel ez alkalommal elsősorban vadászszenvedélyének hódolt, rövidesen elvált útja a fiatal és tehetséges Prinztől, aki Közép-Ázsiában maradt kutatni, míg Almásy Észak-Kína területére utazott, ahol a vadászat mellett azért geológiai, zoológiai, meteorológiai és néprajzi megfigyeléseket is végzett.

KÖZÉP-ÁZSIA TERMÉSZETVILÁGA

Közép-Ázsiának azt a hatalmas, nagyjából 3 millió négyzetkilométeres területet nevezzük, amelyet nyugati oldalról a Kaszpi-tenger és az Ural folyó, déli oldalról az Eurázsiái-hegységrendszer, keleti oldalról az Altaidák, északi oldalról pedig a Kazah-hátság fognak közre. Ennek a területnek a középpontjában a Turáni-alföld helyezkedik el, amelynek legnagyobb része az Amu-Darja és a Szir-Darja folyók hordaléka által feltöltött síkság. A földtörténeti középkor folyamán ezt az alföldet tenger borította. Ez a tenger az évmilliók során fokozatosan visszahúzódott, és csak két hatalmas tó, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó maradt vissza utána. A délen húzódó magashegységekből az Aral-tó felé hömpölygő folyók ma is sok hordalékot szállítanak. A folyók medréből a szél által kifújt apró törmelékekből az idők folyamán hatalmas sivatagok keletkeztek. A Kara-Kum és a Kizil-Kum sivatagok kialakulásában nemcsak a folyók hordaléka, hanem a nagy hőingadozás is szerepet játszott.

Ezen a területen az óceánoktól való nagy távolság miatt az északi részen mérsékeltövi sztyeppi éghajlat, délen pedig mérsékeltövi sivatagok alakultak ki. A nyarak mindkét éghajlaton szárazak és forróak, a telek pedig nagyon hidegek, így a hőingadozás értéke is nagyon magas. A sztyeppvidékeken az évi csapadékmennyiség 400 mm körüli, míg a sivatagi területeken már csak alig 200 mm. A sztyeppék olyan füves pusztaságok, amelyek a történelem folyamán többnyire csak a nomád pásztornépek számára biztosítottak szerény megélhetést. A sivatagi területen nem alakulhatott ki összefüggő növénytakaró a csapadékhiány miatt, hanem csak foltokban, főként a folyók mentén és az oázisokban tudtak megtelepedni.

A délen húzódó hatalmas hegységekre a hegyvidéki éghajlat a jellemző, amelyet a tengerszint feletti magasság alakított ki. A magasságokkal sokkal gyorsabban változik az éghajlat, mint az Egyenlítőtől távolodva. Mivel általában minden 100 m-es emelkedés után 0,5 Celsius fokkal csökken a levegő hőmérséklete, ezért a magas területek hideg szigetekként állnak ki a környezetükből. A magashegységekben kialakult függőleges éghajlati övezetességhez a talajviszonyok és a növényvilág is alkalmazkodtak.

AZ ISSZIK-KUL

„Az Isszik-Kul völgye kétségtelenül Turkesztán egyik leggazdagabb vidéke, különösen a növény- és ásványország terén" – írta 1901-ben Almásy György az Utazásom orosz Turkesztánban című könyvében. Almásy a Tien-san láncait keresztezve jutott el ehhez a hegyvonulatoktól körbezárt távoli és gyönyörű tóhoz.

Az Isszik-Kulnak Meleg-tó a jelentése. Nevét arról kapta, hogy sohasem fagy be, mert hatalmas víztömege nyáron elegendő meleget tartalékol ahhoz, hogy vizének hőmérséklete télen se süllyedjen fagypont alá. Ez a Balatonnál mintegy tízszer nagyobb felületű tó a Tien-san-hegységhez tartozó Ili-Alatau és az Alatau hegyláncok közötti tektonikus süllyedésben foglal helyet. A tó víztükre igen magasan, 1609 m tengerszint feletti magasságon helyezkedik el, és vizét sok hegyi folyócska táplálja. Az Alatau 5000 métert megközelítő csúcsairól jégfolyamok, úgynevezett turkesztáni típusú gleccserek mozognak lassan lefelé. A turkesztáni típusú gleccserekre az a jellemző, hogy alsó, mintegy 7 kilométeres szakaszukat teljesen elborítják a kőzettörmelékek. Ezek a gleccserek a hóhatár alatt elolvadva hegyi folyókként ömlenek bele az Isszik-Kulba.

A tó területe ma Kirgizisztánban fekszik. Partján sok apró település található, mert itt megterem a gabona, és a környező hegyek lejtői jelentős mennyiségű állatállomány, főként juhnyájak ellátására alkalmasak. Az itt élők főként mezőgazdasággal, valamint bőr- és a gyapjúfeldolgozással foglalkoznak.

A SZÁRIDZSASSZ FOLYÓ SZURDOKA

A Tien-san magas, hóval borított hegyláncait hatalmas törmeléklejtők, törmelékből épült platók szegélyezik. Ezeken a füves platókon legeltetik a kirgizek nyájaikat. A törmelékhátakat mélyen átvágták a hegyekből lezúduló gleccserek táplálta folyók, félelmetes, meredekfalú szakadékokat hozva létre. Egy ilyen folyóáttörés, a Száridzsassz folyó szurdokának felfedezése és leírása volt az egyébként botanikus, zoológus érdeklődésű Almásy György egyik legfontosabb geográfiai eredménye.

Az ilyen vállalkozás igazi nehézségét a veszedelmesen omladékos hegyoldalak és az oldalvölgyek nehezen áthatolhatatlan folyói jelentik. Ha magas a víz, nincs út – tartja a kirgiz mondás, amely ugyanúgy érvényes bármilyen magas hegységben, mint a Tien-sanban. A folyókon, nagysodrású patakokon való átkelés roppant veszedelmes dolog. Mivel a folyókon nincs híd, ezért ezt gyalog vagy lóháton kell megkísérelni. A gyors hegyi folyók átúszása teljességgel lehetetlen. A hömpölygő áradat pillanatok alatt elsodorja s az éles sziklákhoz csapja a túl merész utazót. Az átjutás egyetlen esélye, ha az ember lépésről lépésre, a lábát biztosan megvetve közelíti meg a túlpartot. A hegyi folyók és patakok általában nem túlságosan mélyek. Egy nagysodrású, derékig érő jeges patakot keresztezni úgyszólván lehetetlen. A combközépig, csípőig érő víz az a maximális mélység, amikor kellő ügyességgel még a túlsó part elérhető. A hegyi folyók és patakok vízállása nemcsak évszakos, hanem napszakos változást is mutat. Reggel alacsonyabb a vízszint, mert a vizeket tápláló gleccserek fagyottak. De ahogy a nap sugarai megolvasztják a gleccsereket, a vízszint gyorsan emelkedni kezd. Mivel a víz hőmérséklete elviselhetetlenül alacsony, s ebben a hideg vízben könnyen görcs állhat az ember lábába, az utazó joggal vélheti úgy, hogy a helyes stratégia a lehető legrövidebb úton a lehető leggyorsabban átkelni. De a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Ahol keskeny a folyó, ott mélyebb a víz és nagyobb a sodrás. Az átkelési helyet gondosan ki kell választani, a sietség, a kapkodás könnyen végzetes lehet. Ruhánk egy részétől célszerű megszabadulni. Részben azért, hogy ne akadályozzon mozgásunkban, részben azért, hogy száraz maradjon. Bár ez utóbbi szempont korántsem olyan lényeges. Ha az ember mozog, a vizes ruhában sem tud megfázni. Bár kétségtelen, hogy a cipő, a bakancs szárad ki legnehezebben, nagy sodrás esetén annak levétele mégsem ajánlható. Az éles kövekkel borított mederben sokkal nehezebb mezítláb megvetni a lábunkat.

Lassan, körültekintően kell a vízbe ereszkedni. Biztos, többszörösen kipróbált lépéseket kell keresni a lábnak, hogy egy talpunk alól kiforduló kő nehogy megingassa egyensúlyunkat. Éppen az egyensúlyozás szempontjából nem mindegy az sem, milyen irányban keresztezzük a folyót. Ha partra merőlegesen, vagy enyhén sodrásirányba haladunk, a mellettünk elszáguldó víz látványától könnyen elszédülünk. A legmegbízhatóbb taktika kissé a folyás irányával szemben haladni.

Almásy György a Száridzsassz szurdoka felé tartva lóháton kelt át a Küljü-szu folyón, hűséges kirgiz kísérőitől közrefogva, hatalmas terepismerettel rendelkező vezető irányításával. De az utat a jéghideg vízen át még aznap újból meg kellett tenniük, az olvadás miatt még magasabb vízszint mellett. Bár elérték a Száridzsassz folyó szurdokát, de követni a folyót már nem tudták. Míg az átkelés utáni első útszakaszon a sziklaszurdokban száguldó folyó fölött a hegyoldalban még nyílt egy alig 1 méter széles nyaktörő út a lovas számára, addig hamarosan eljutottak arra a helyre, ahol a folyó végleg összeszűkül, s eltűnik a függőleges sziklafalak között. A feljebb majd száz méter széles folyó itt már nyolc-tíz méterre szűkült össze, s őrjöngő vágtatással tört utat az éles sziklafalak között. Innen a folyó még gyalogosan sem volt követhető. Almásynak mérlegelnie kellett azt, hogy kerülő úton mégis megkísérelje felkeresni azt a helyet, ahol a folyó ismét kibukkan az áttört hegylánc túloldalán, vagy visszaforduljon. Végül az utóbbi mellett döntött. Túl nagy kitérőt kellett volna tenniük, ha folytatni akarták volna a folyó felkutatását. „Szu csong, dzsol dzsok!" Ha magas a víz, nincs út. A két hét időveszteséget Almásy György nem vállalta. Pedig télidőben a folyó bármikor keresztezhető, s ha igazán kemény a tél, akkor a befagyott folyó jegén a szurdok is végigjárható. De az igazán kemény teleken nem egykönnyen marad életben az ember a Tien-san vidékén.

A VADÁSZ ÉS ZOOLÓGUS

Almásy György szenvedélyes vadász volt. A vadászatot sportnak tekintette és portyázásai során jó társakra lelt a gyakorlott kirgiz vadászokban. Nagy büszkeséggel számolt be arról, amikor először sikerült elejtenie egyet a Tien-san hatalmas vadjuhai közül. A vadászat kegyetlen sport. Almásy megemlékezett arról, hogyan hajszolták szinte végkimerülésig a kirgizek lovaikat egy-egy ilyen vadjuhcsapat üldözése során, a ritka levegőjű hegyi terepen. Almásy, akár a ragadozó vadak, sohasem ölt céltalanul. Részben expedíciójának élelmiszer-szükségletét fedezte, részben pedig állattani gyűjteményét egészítette ki vadászatai során. Kutatóútjának legfontosabb eredménye ez az értékes, számos új fajt tartalmazó gyűjtemény lett. Kirgiz kísérői számára ez a tevékenység meglehetősen értelmetlennek tűnt.

Az elejtett nagyobb állatokat kitömték, húsukat megették, leszámítva persze azokat, amelyek fogyasztását az iszlám tiltotta. Ekkor a ragadozó madaraké lett a préda. De Almásy nemcsak puskával „gyűjtött". Kirgiz legényei osztatlan megdöbbenéssel fogadták, amikor egy folyóból a benne található puhatestű férgeket gyűjtötte össze. Almásy a madarakat is igen jól ismerte. A Tien-san számos ritka madárfaját figyelte meg és írta le útja során.

KÖZÉP-ÁZSIA NÉPEI

A Közép-Ázsia területén élő népek nagy többsége az altáji nyelvcsaládhoz tartozó török-tatár népcsoportból való, ilyenek például a türkmének, a kirgizek, a kazahok és az üzbégek. Élnek itt azonban az iráni népekhez tartozó csoportok is, mint például a tadzsikok és az afgánok.

Ezeknek a népeknek a nagy többsége sivatagi nomád vagy hegyvidéki vándorló állattenyésztéssel tartotta fönn magát. Ez az életforma még ma is megfigyelhető egyes nehezen megközelíthető területeken, de azért egyre inkább visszaszorulóban van. Az elzártság és a nagy távolságok a települések jó részét mind a mai napig önellátásra kényszerítik. A vidék nagy folyóvölgyeiben az öntözés révén a gyapot- és gabonatermelés vált meghatározóvá. Ennek káros hatásaként az Aral-tó vízszintje folyamatosan süllyed, és a teljes kiszáradás veszélye fenyegeti, mert a tavat tápláló folyók vizének nagy részét elöntözik.

Vérségi alapon szerveződő törzsi és nemzetségi szervezeteik, kultúrájuk, valamint hagyományaik mind a mai napig fennmaradtak. Területeiken rövid életű nomád birodalmak váltogatták egymást. A hódítók főként északról és kelet felől érkeztek, mert délről a hatalmas hegységek természetes akadályát képezték a hódítási törekvéseknek. A legjelentősebb kulturális hatás ezzel szemben éppen déli irányból érte őket, méghozzá az iszlám vallás révén, amelyre valamennyi itt élő népcsoport áttért. Bár az iszlám vallás és kultúra összekapcsolta ezeket a népeket, ennek ellenére az etnikai ellentétek mind a mai napig nagyon erősek. A XX. század nagy részében a terület az oroszok fennhatósága alatt áll, és csak a Szovjetunió széthullása után nyerték vissza a függetlenségüket.

KIRGIZEK KÖZÖTT

Almásy első, 1900-as expedíciójáról írt könyvében részletesen beszámolt a kirgiz emberek tipikus jellemvonásairól, nyelvük sajátságairól, ruházatukról, ékszereikről, fegyvereikről, lakásaikról, háztartási eszközeikről, gazdasági életükről, az általuk gyártott tárgyakról, vallásukról, babonáikról, szokásaikról és végül, de nem utolsósorban játékaikról. Ezek közül különösen érdekes a toguz gogor, azaz kilenc golyó nevű társasjáték, amely jó memóriát, kombinációs készséget és nagy figyelmet igényel.

A játékot két játékos játssza. Ezek egymással szemben helyezkednek el, s előttük egy deszkába vájva kilenc-kilenc kicsi mélyedés van. A játék kezdetekor mindegyik mélyedésben kilenc-kilenc darab gallyból faragott apró golyó helyezkedik el. A játék során a résztvevők felváltva lépnek, azaz az előttük lévő mélyedések egyikéből kiveszik a golyókat, s azokat a jobbra lévő következő mélyedéstől kiindulva, balról jobbra haladva, egyesével a további mélyedésekbe helyezik. Ha az utolsó golyó az ellenfél előtt lévő mélyedések valamelyikébe jut, s ott a golyók száma páros lesz, akkor ezeket a golyókat az adott lépést megtevő játékos elnyeri, s kikerülnek a játékból. A játék célja az, hogy minél több golyót nyerjünk el ellenfelünktől.

A játékot a nomád pásztorok előszeretettel játsszák, s ehhez nincs szükségük se gondosan faragott deszkatáblára, se bőr- vagy vászonzacskóba csomagolt 162 golyóra. Mélyedéseket mindenki tud kaparni a puha földbe, s golyók gyanánt megteszi az apró szemű, kemény birkabogyó. Egy természet közeli nép számára nincs semmi undorító az állatok ürülékében, hanem hasznos, mi több, gyakran nélkülözhetetlen anyagnak tekintik azt. Ázsiában elterjedt az állati trágyák tüzelőként való felhasználása. Az állatok trágyájának begyűjtése ezért fontos és felelősségteljes feladat.

Almásy leírt egy esetet, amikor egy szép fiatal kirgiz lány csak a nőkre jellemző utánozhatatlan kecsességgel és bájjal gyújtotta meg a felé nyújtott cigarettát egy, a tűzből kivett izzó trágyadarab segítségével. A gesztus, a mozdulatok, az elegancia általános és emberi, a gyújtós sajátos jellege speciálisan ázsiai. Az adott közegben, ebben a környezetben mindez éppoly természetes, mint amikor valaki öngyújtóval vagy gyufával gyújtja meg szivarját egy tökéletes gentlemanekből álló előkelő angol társaságban. Csak az utazzon távoli tájakra, aki képes elfogadni, és legalább részben átvenni az ott élők szokásait, s aki felismeri azt, hogy saját kultúrájának különcségei éppen olyan szokatlanok, nevetségesek, mi több visszataszítók lehetnek egy másik ember szemében, mint amilyen szokatlan lehet egy más értékrendre épülő, számunkra idegen kultúra.

ALMÁSY LÁSZLÓ EDE

MÉRNÖK ÉS KALANDOR

(Zsadányi és Törökszentmiklósi) Almásy László Ede 1895-ben született apja, Almásy György borostyánkői birtokán. Mint másodszülött fiú nem számíthatott jelentős örökségre, és ez egész későbbi életét meghatározta. Eastbourne-ben pont abban az időszakban folytatott műszaki tanulmányokat, amikor az autógyártás és a repülés kialakulóban volt és a nagy felfedezések még várattak magukra. Ausztriában a Steyr autógyárban kezdett el dolgozni és rövidesen már autóversenyzőként tette ismertté a nevét.

1926-ban utazott első ízben Afrikába, a Núbiai-sivatagba egy új autótípus kipróbálására, és ettől kezdve szinte minden esztendőben vezetett expedíciókat erre a területre. A kor minden vívmányát igyekezett útjai során felhasználni, utazott autóval és repülőgéppel, filmeket készített az európai szem által még nem látott szaharai tájakról. Legjelentősebb felfedezései a Líbiai-sivatag vádijainak feltérképezéséhez kötődnek.

1933-ban a Líbiai-sivatag Gilf Kebir nevű fennsíkját kutatta át, amelynek során felfedezte az arab legendákból ismert Zarzura oázist. Még ugyanebben az évben az Uveinat nevű sivatagi hegység barlangjait tárta fel és ennek során ősi civilizációk barlangfestményeit fedezte fel. Ez felkeltette a korszak híres etnográfusa, a német Leo Frobenius érdeklődését, aki a korai afrikai kultúrákat kutatta. Közös munkásságuk mintegy három éven át tartott.

1941-ben behívták katonának és német kérésre az Afrika Korpshoz vezényelték, ahol Rommel tábornok tanácsadója lett. 1945-ben kémkedés vádjával perbe fogták, de a Budapesti Népbíróság végül felmentette a vádak alól.

Felfedezéseiért szinte semmilyen hivatalos elismerésben nem részesült, mert bár rendkívül jelentősek voltak, mégsem volt az a tudós, aki szakmai alapossággal tudta volna közzétenni eredményeit. Ugyanakkor jó tollú írónak bizonyult, a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtárában megjelent érdekes útikönyvei (Autóval Szudánba, 1929; Az ismeretlen Szahara, 1934) gyorsan népszerűek lettek. 1951-ben hunyt el Salzburgban. Regényes élete a művészeteket is megihlette, Az angol beteg címmel 9 Oscar-díjjal kitüntetett film is készült afrikai, némely pontokon máig rejtélyes tevékenységéről. Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében látható mellszobra, Domonkos Béla alkotása.

EGY KÜLÖNLEGES SPORTTELJESÍTMÉNY

Almásyt technikai érdeklődésének megfelelően nemcsak a repülés vonzotta, hanem a különlegesen nehéz terepen történő autózás is. Esterházy Antal herceg társaságában ezért indult el 1926-ban egy olyan autótúrára, amelynek eredménye egy különleges rekord felállítása lett.

A Steyr-művek túrakocsijával Triesztben hajóztak be és háromnapi hajóút után megérkeztek az egyiptomi Alexandria kikötőjébe. Innen már autóval mentek Kairóig, ahol az angol hatóságoknál kijárták, hogy biztosítsák számukra az üzemanyag-utánpótlást. Március l-jén hagyták el Kairót és két nap alatt, 715 km-es utat megtéve elérték Luxor városát. Innen már a homoksivatagban követték tovább déli irányban a Nílus folyását. Május 9-én kezdték meg a Núbiai-sivatag átszelését, olyan terepakadályokon keresztül, amilyenekre autós előttük még soha nem mert vállalkozni.

Négy óra alatt a sivatagi homokban átlagosan 150 km-es utat tudtak megtenni, miközben rekkenő volt a hőség. Szerencse, hogy a Szudán felé vezető vasútvonal közelében haladtak, mert egy helyen autójuk teljesen belesüppedt a futóhomokba. Sehogyan sem tudták kiszabadítani járművüket, de egy éjszakai vonat munkásai segítettek rajtuk és így folytatni tudták útjukat. Nem sokkal később elérték a Núbiai-sivatag végét jelző Abu Hamed állomást.

Abu Hamedtől elhagyták a vasúti pályát, és a régi karavánutat követték tovább Szudán belseje felé. Egy kis kitérővel felkeresték az ősi Etiópia fővárosa, Meroé piramisait. Végül 12 napi autózás után elérték Szudán központját, Karthúmot és ezzel mintegy 2480 kilométert tettek meg különlegesen nehéz terepen. Ők voltak az elsők, akik autóval észak–déli irányban át tudták szelni a Szaharát.

A MAGYAR REPÜLÉS ÚTTÖRŐJE

Gyermekkorától vonzódott a technikai vívmányokhoz és a repüléshez. 1929-ben jó kapcsolatot alakított ki az egyiptomi kormánnyal és Kairóban repülőiskolát létesített. 1931-től az egyiptomi kormány megbízásából kezdte el a Szaharát térképezni, miközben fejlesztette a sportrepülést. 1932-ben Kairó-Heliopolis mellett alapított sportrepülőtere mára Al Maza néven nemzetközi repülőtérré vált. 1935-ben összesen mintegy 1500 kilométert repült a sivatag felett. 1937-ben ő hajtotta végre az első vitorlázó távrepülést, és ebben az időben fejlesztette ki a sivatag fölötti repülés technikáját. A második világháború idején a németek kamatoztatták repülési tudományát az észak-afrikai hadszíntéren. 1949-ben világrekordot állított fel a vitorlázórepülésben azzal, hogy vitorlázógépét egy motoros géppel Párizsból Kairóig vontatta.

KATONA VAGY KÉM?

Almásy már az első világháborúban repülőtisztként vett részt az olasz fronton. A harmincas években Kemal El Din herceg révén jó kapcsolatba került az egyiptomi kormánnyal. Szaharai kutatásai során széleskörű ismeretséget kötött a terület angol kutatóival.

1941–1942-ben a németek megbízásából öt lényegesebb repülőgépes akciót szervezett brit vonalak mögött. 1942-ben hazatért és ekkor kitüntették az I. osztályú vaskereszttel, mint tartalékos német repülő őrnagyot. 1943-ban titkos küldetést hajtott végre a Krím-félszigeten. A második világháború alatti tevékenységéről haláláig hallgatott, ezért máig sok e tekintetben a tisztázatlan részlet.

A SZAHARA VILÁGA

A Szahara a Föld legnagyobb trópusi sivataga, nyugat–keleti kiterjedése eléri az 5000, észak–déli kiterjedése pedig a 2000 kilométert, ezáltal Afrika legnagyobb kiterjedésű tája is. Északon a Földközi-tenger, keleten a Vörös-tenger, nyugatról pedig az Atlanti-óceán határolja. Délen szabálytalan, hosszú sávban érintkezik a szavannával, amelytől lassan, de folyamatosan területeket hódít el.

A Szahara geológiai alapját a földtörténeti őskorban keletkezett kristályos masszívumdarabok alkotják. Ez a kristályos masszívum erősen lekopott, de a későbbi kőzetmozgások, ezen belül is főként a vetődések révén a belső részek nagyobb darabjai kiemelkedtek, és így meglehetősen magas hegységek alakultak ki, ilyen például a Tibeszti, Ahhaggar vagy a Tasszili. A földtörténeti középkorban a Szahara északkeleti részét évmilliókig tenger borította, és ekkor nagy kiterjedésű mészkő- és homokkő takaró fedte be a kristályos alaphegységet. Ebben a korszakban keletkezett a Szahara hatalmas kőolajkincse is. A földtörténeti újkor elején a tektonikus mozgások révén létrejött törésvonalak mentén jelentős vulkáni tevékenység alakult ki, és ennek hatására nagy kiterjedésű bazalttakarók jöttek létre. Az újkorban, főként az északkeleti részeken kis kiterjedésű alföldek is kialakultak, amelyeknek egy része a tenger szintje alatt elhelyezkedő mélyföld.

Felszíne igen változatos. A belső területeken elhelyezkedő szigethegységeket kiterjedt kő- és kavicssivatagok veszik körül, a Szahara belső területeitől távolabb eső részeken pedig homok- és agyagsivatagokat figyelhetünk meg. Az itt őshonos berberek nyelvhasználata után a kavicssivatagokat szerrirnek, a homoksivatagokat ergeknek, az agyagsivatagokat tekireknek nevezzük.

A Szahara legfontosabb tájalakító tényezője az éghajlat, azon belül is elsősorban a csapadék szinte teljes hiánya, amely miatt a növényzet csak a nedvesebb területekről érkező folyók mentén és a források vagy kutak körül kialakult oázisokban tudott megtelepedni. Ezeknek az oázisoknak a legjelentősebb termesztett növénye a datolyapálma. A csapadék hiánya miatt a Szahara területén állandó vízfolyások sem tudtak kialakulni, csak az öt-tíz évenként egyszer előforduló nagyobb esőzések alkalmával kerül víz a száraz völgyekbe, az úgynevezett vádikba.

AHOL A SZÉL AZ ÚR

Mivel a Szaharában a napsugárzás egy részét elnyelni vagy visszaverni képes páratartalom minimális, ezért nappal a levegő felforrósodik, éjszaka viszont nagymértékben lehűl. Ez a nagy és folyamatos hőingadozás elrepeszti és felaprózza a felszínt alkotó kőzeteket. Növényzet hiányában nincs ami megkötné az így fellazult felszínt, és ezért a szél szabadon fejtheti ki erejét. A passzát szélrendszernek a Ráktérítő mentén folyamatosan leszálló légáramlása nem képes csapadékot hozni magával, viszont pusztító, szállító és építő tevékenységével folyamatosan alakítja a Szahara felszínét.

A szél munkaképessége elsősorban a szél energiájától függ. Ezt az energiát a súrlódás és a szállított hordalék mennyisége nagyban csökkentheti. A hordalék (például: kavics, homok, por) megmozgatása a szél sebességétől és a törmelék nagyságától függ. A szél felszíni pusztítása során hordalékával csiszol, ezt szélmarásnak vagy korráziónak nevezzük, és a felszín lazább felső rétegeit kifújja, ezt pedig deflációnak hívjuk. Ahol a szél ereje csökken, ott hordalékát szemcsenagyság szerint osztályozva rakja le. Ezért alakultak ki a Szahara szigethegységei körül kősivatagok, majd tőlük távolodva kavics- és homoksivatagok.

A SZAHARA ŐSI KULTÚRÁINAK

NYOMÁBAN

Amikor Európát még a jégkorszak uralta, a Szahara esős, emberek által sűrűn lakott vidék volt. Ennek fontos tárgyi bizonyítékai a terület számos helyén talált kőeszközök és a belső hegységek barlangjaiban talált sziklarajzok. Ezek az őskori festmények igazolják, hogy valaha ezt a tájat sűrű növényzet borította és állatvilága is igen gazdag volt.

Az őskőkorban keletkezett délnyugat-európai és az északnyugat-afrikai sziklaképek kifejezésmódjában sok rokonság van. Erre bizonyíték, hogy mindkét helyen az állatokat teljes profilban ábrázolták, és csak a nagy macskafélék (oroszlánok, leopárdok) állnak úgy, hogy miközben testük és végtagjaik profilban vannak, fejüket a néző felé fordítják. Ezekből a rajzokból az őskor afrikai vadászkultúráinak képe bontakozik ki. Ezek olyan mágikus kultúrák voltak, amelyekben a véráldozatoknak meghatározó szerep jutott. A vadászatoknak a sziklarajzokon történő megjelenítése már nemcsak e társadalmak nagyfokú szervezettségére, hanem igen fejlett hiedelemvilágra is utalnak.

A legkésőbb keletkezett rajzokon, amelyek monumentális sziklakép-galériákban maradtak fönn, már a földművelés és az állattartás kialakulására utaló ábrák figyelhetők meg. Ezek a képek az éghajlat fokozatos megváltozásáról, egyre szárazabbá válásáról tanúskodnak. A talaj kiszáradása következtében először a földművelés szűnt meg, majd a terület teljes elsivatagosodása miatt az itt élők állataikat követve déli irányban elvándoroltak, és ma már csak ezek a csodálatos barlangrajzok emlékeztetnek rájuk. A valaha itt élt népek kultúrái azonban mégsem tűntek el teljesen nyomtalanul, hiszen a manapság ezen a területen élő berberek, tuaregek, fulbék, líbiaiak és beduinok is ezeknek az ősi kultúráknak a hordozói.

UVEINAT

Észak-Afrikában évszázadok óta keringtek szájról szájra legendás történetek az „elveszett oázisokról", amelyek létezését a sivatagot átszelő, bennszülöttekből álló karavánok utasai rendre megerősítették, mégsem voltak rajta semmilyen térképen, és pontos helyüket sem sikerült senkinek meghatározni a XX. század elejéig. A fehérek érdeklődése az 1920-as években fordult a Szahara belső területei felé, ami rövidesen az angolok, franciák és olaszok vetélkedésének színterévé vált.

A Líbiai-sivatag áthatolhatatlannak tűnő homoktengerébe Hassza-nein Bey, I. Faud egyiptomi király udvarmestere vezetett hosszabb felfedezőutat 1921 és 1923 között. Hasszanein először a Kufra-oázist és környékét térképezte fel, miközben a helybéliektől igen sokat hallott távoli, általa még ismeretlen oázisokról, amelyek nevét fel is jegyezte: Uveinat, Arkenu, Merga és Zarzura. Rövidesen sikerült Kufrából egy tevekaraván segítségével a két titokzatos hegységet, Arkenut és Uveinatot megtalálnia. Mindkét hegy oázisát is felfedezte, majd fáradságos úton eljutott Szudán lakott területeire, s ezáltal ő volt az első, aki észak–déli irányban áthatolt a Líbiai-sivatagon. Az Uveinat területén pásztorkodó guraanoktól szerzett tudomást a sziklarajzok létezéséről és így ő lehetett az első utazó, aki láthatta a hegy oázisvölgyében, a