Orange is the new Black: Túlélni a női börtönt

By Piper Kerman

Piper Kerman szép karrierrel büszkélkedhet, tartós kapcsolatban él, szeretetteli családi légkör veszi körül. Az égvilágon semmi sem emlékeztet benne arra a vakmerő, fiatal lányra, akire annak idején, úgy tíz évvel ezelőtt egy bőröndnyi drogpénz csempészését bízták. De a múltja nem ereszti. A jól szituált nő, zsebében egy híres magánegyetem diplomájával most csak a 11187424-es számú fogvatartott a connecticuti Danbury szövetségi börtönében. 15 hónapra ítélték, és most egyike annak a több millió embernek, akiket az Egyesült Államok büntetés-végrehajtási rendszere magába szippant. Az első meztelen motozástól a szabadulásig Kerman megtanul alkalmazkodni e furcsa világ szigorú viselkedésmintáihoz és légből kapott szabályrendszeréhez. A társadalom minden közegéből akadnak itt nők. Apró figyelmességekkel, szikár bölcsességekkel és az elfogadottság élményével ajándékozzák meg Kermant. Szívszorító, vicces, olykor felháborító Kerman története, melynek során bepillanthat az olvasó egy női börtön mindennapjaiba. Megtudhatjuk, milyen dolgokért kerül annyi nő hűvösre, és mi történik velük odabenn.

• Language: Magyar
• Publisher: Twister Media Kft.
• Release date: Oct 21, 2014
• ISBN: 9789638989970

Book preview

cover.jpg

PIPER KERMAN

img1.jpg

TÚLÉLNI A NŐI BÖRTÖNT

img2.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Orange Is the New Black

My Year in a Women’s Prison

Spiegel & Grau, Random House, Inc

Copyright © Piper Kerman 2010, 2011, 2013

Hungarian Translation © Csulák Márta 2014

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Első magyar nyelvű kiadás: 2014

Kiadja a Twister Media Kft

1184 Budapest, Építő utca 13/C.

[e-mail]

www.twistermedia.hu

Felelős kiadó: Értékes Christos

Műszaki szerkesztő: Tóth András László

Korrektúra: Kótai Kata

Elektronikus verzió: Takács Gábor

ISBN 978-963-89899-7-0

Larrynek,

anyámnak, apámnak

és Popnak

Ring the bells that still can ring

Forget your perfect offering

There is a crack, a crack in everything

That’s how the light gets in.

– from „Anthem" by Leonard Cohen

Szóljon a harang, ha még szól egyáltalán,

Az ember ne ábrándozzon a legjobb ajánlatán,

Semmi sem tökéletes talán,

Fény kúszik be a résen át, a repedés nyomán!

– Leonard Cohen: Himnusz (részlet)

A szerző megjegyzése

||||

Ez a könyv egy visszaemlékezés, amelyben a velem megtörtént dolgokat írtam le. A börtön lakóinak és dolgozóinak nevét és esetenként a szereplők néhány jellegzetes vonását is megváltoztattam, hogy ne kavarjam fel az életüket. Ardeth Platte Nővér és Alice Gerald felhatalmaztak, hogy a valódi nevükön szerepeljenek a könyvben.

1. FEJEZET

Velem tartasz?

||||

A brüsszeli reptér csomagvárója tágas terem. Végtelenített ciklusban járnak körbe a beérkező csomagokkal megrakott futószalagok. Egyiktől a másikig cikázva próbáltam végre megkaparintani a fekete bőröndöt. Lehet, hogy egy kicsit túlizgultam a dolgot. Nem kell ekkora hűhót csapni egy elveszett bőrönd miatt. Féltem, de meg is volt rá az okom: a csomag dugig volt tömve pénzzel. Kábítószer-kereskedelemből származó pénzzel.

Mindez 1993-ban történt. 23 éves voltam akkor, és pontosan úgy néztem ki, mint a többi gondterhelt, friss diplomás nő. Bakancs helyett méretre készített, fekete hasított bőr magassarkú simult a lábfejemre, fekete selyemnadrágot és bézsszínű kosztümkabátot viseltem. Makulátlan volt a „trendi yuppie nő" jelmezem, semmi sem bontotta meg az összhangot, hacsak ki nem szúrja valaki a tetkót a nyakamon. Pontosan azt tettem, ahogy kitanítottak: feladtam a csomagom Chicagóban, és Párizson át érkeztem Brüsszelbe.

Belgiumba érve vártam a fekete, gurulós bőröndöt, de csak nem jött. Próbáltam legyűrni a bennem felgyülemlő feszültséget, és elővettem porlepte francia tudásomat, ami még a gimiben ragadt rám, és kérdezősködni kezdtem, hogy vajon mi történhetett a holmimmal.

– Elő-előfordul, hogy valami miatt célt téveszt a csomag – válaszolta a nagydarab szaki, aki a csomagoknál ügyelt. – Várja meg a következő párizsi járatot! Biztosra veszem, hogy rajta lesz!

Vajon kiszúrták a bőröndömet? Tudtam, hogy 10 000 dollárt meghaladó összeg szállítása vámáru-nyilatkozat nélkül – törvénybe ütközik. Arról nem is beszélve, mennyire súlyosbítja a helyzetet, ha az ember egy nyugat-afrikai drogbáró futára! Csak nem jöttek rá a hatóságok?! Lehet, hogy az a legjobb, ha hagyom a fenébe az egészet, és felszívódok? De mi van akkor, ha tényleg csak várni kell egy kicsit? Ha lelépek, önként lemondok az óriási mennyiségű zsetonról, ami még csak nem is az enyém! Hanem olyasvalakié, akinek csak egy telefonjába kerül, és nekem annyi. Ez az utóbbi lehetőség félelmetesebben hangzott, úgyhogy inkább vártam tovább. És végre megjött a következő párizsi gép! Odahajoltam újdonsült „barátomhoz", a csomagkezelőhöz, aki az előbb segített intézkedni. Nem valami eget verően vidám dolog ám úgy flörtölni, hogy az ember torkában gombóc van! De akkor végre megláttam a bőröndöt. „Mon csomag!" – kiáltottam, és örömömben szinte érzelgős hálálkodással integettem neki, miközben akadálytalanul átjutottam a reptér előcsarnokába, ahol már várt Billy barátom. Rögtön észrevettem a várakozók tömegében, és simán átjutottam a vámon is, rám se néztek a vámtisztek.

– Már kezdtem pánikolni. Mi volt ez?

– Taxiba, gyerünk már! – sziszegtem.

Lélekszakadva vártam, hogy a kocsi elinduljon, és végre Brüsszel felé száguldjunk.

EGY ÉVVEL KORÁBBAN. A New England-i Smith College diplomaosztó ceremóniája egy napsütötte, tavaszi napra esett. A színpompás tömegre rátelepedett a visító dudaszó, miközben Ann Richards, Texas állam kormányzója arra buzdított bennünket, hogy lépjünk ki a Nagybetűs Életbe, és mutassuk meg a világnak, mit tudunk. A családomat büszkeség töltötte el, amikor átnyújtották az oklevelemet. Frissen elvált szüleim a legjobb arcukat mutatták, alkalomhoz illően felöltözött nagyszüleim elégedetten nyugtázták, hogy legidősebb unokájuk talárt és hozzáillő, négyszögletű sapkát visel, és Amerika fehér honleányai közt feszít. Öcsém persze szétunta az agyát. Nálam összeszedettebb, céltudatosabb évfolyamtársaim továbbtanultak, vagy friss diplomásként elhelyezkedtek a nonprofit szektorban, de volt, aki visszaköltözött a szüleihez – a Bush-kormány idején kibontakozó válság idején ez volt a bevett gyakorlat.

Én viszont maradtam a Massachusetts állambeli Northamptonban. Színháztudományból diplomáztam, amitől apám és nagyapám egyáltalán nem voltak elragadtatva. Családom nagyra értékelte a tudást, orvosok, jogászok voltak szinte egytől egyig. Alig akadt egy-egy kivétel – nővért, költőt vagy bírót csak elvétve talált köztük az ember. Négy év egyetemi képzés után még mindig dilettánsnak éreztem magam. Alkalmatlan voltam a feladatra, és nem éreztem azt, hogy lenne jövőm a színházi életben. Viszont nem volt „B"-tervem sem – nem láttam lelki szemeim előtt lebegni a felfelé ívelő karriert az egyetemi életben, de ahhoz sem volt kedvem, hogy a kitaposott ösvényen haladjak, a jogi pálya felé.

Nem a lustaság volt az oka. Egész egyetem alatt dolgoztam – éttermekben, bárokban, night-clubokban. A főnökeim meg voltak elégedve velem, a kollégák szerettek, mert olyan vagyok, hogy beleadom szívem-lelkem a munkába, nem vagyok fapofa, és két műszakot is meg tudok csinálni egyhuzamban, ha kell. Az ilyen munkák és ez a közeg közelebb állt hozzám, mint az egyetem világa. Nem bántam meg, hogy a Smith-re mentem tanulni, mert tele volt okos és tettre kész lányokkal. De azt a szintet, amit a családi hagyomány elvárt volna tőlem, nem tudtam hozni. A Smith biztonságos terepnek bizonyult számomra. Épp át tudtam csúszni a vizsgákon, és végre ki szerettem volna próbálni, hogy mennyit érek. Valós élményekre vágytam, tapasztalatokat akartam szerezni, kísérletezni akartam, és jókat vitatkozni.

Friss diplomás, bostoni lány, akit vonz az alternatív világ, és nincs kialakult képe arról, hogy mit hoz a jövő… – ez voltam én. Fogalmam sem volt arról, mit kezdjek a bennem buzgó kalandvággyal, és hogyan aknázhatnám ki azt, hogy lazán viselem a kockázatot. Nem jeleskedtem a tudományokban, nem büszkélkedhettem átlagon felüli logikával. A művészetek iránti hajlam, a lelkesedés és az érzékenység volt az erősségem. Együtt béreltem lakást egy másik színháztudomány szakos bölcsésszel és annak lökött képzőművész barátnőjével, miközben egy családias kis sörfőzdében pincérkedtem. A barátaim felszolgálók, pultosok és zenészek voltak, egyiküknek sem volt még saját családja, és mindannyian feketében jártunk. Dolgoztunk, buliztunk, meztelenül úsztunk a tengerben, télen pedig szánkóztunk. Szeretkeztünk, és néha még szerelmesek is lettünk. Tetováltattuk magunkat.

Odavoltam mindenért, amit Northampton és a Pioneer Valley környéke nyújtani tudott. Órákig futhattam a falusi utcákon. Megtanultam, hogyan lehet egyszerre 12 korsó sört felvinni egy meredek lépcsőn. Vég nélküli romantikus kapcsolatokba bonyolódtam, vonzó lányokkal és fiúkkal egyaránt. Nyár elejétől késő őszig a provincetowni strandon lógtam, ha hét közben volt egy szabadnapom.

De aztán beköszöntött a tél, és kezdtem egyre pocsékabbul érezni magam. Egyetemi barátaim New York-i, washingtoni vagy San Franciscó-i munkájukról és mindennapjaikról számoltak be, engem meg elkezdett nyomasztani, hogy semmi értelmeset sem csinálok. Azt az egyet tudtam, hogy Bostonba nem megyek vissza. Odavoltam a családomért, de a szüleim válásának utórezgéseiből ki szerettem volna maradni. Ha újragondolom a helyzetet, egy InterRail-vonatjegy vagy egy bangladeshi önkéntes munka épp testre szabott megoldás lett volna, de én ott ragadtam, a völgyben.

A széles baráti körömhöz tartozott egy harmincas nőkből álló, leszbikus klikk. Állati csinosak voltak, és volt stílusuk. Tudták, mitől döglik a légy, és egyáltalán: minden a kisujjukban volt. Idősebbek is voltak nálam, és az volt az érzésem, hogy hozzájuk képest egy szégyenlős, arctalan senki, egy nagy nulla vagyok. Mégis, amikor páran közülük a szomszédságomba költöztek, összebarátkoztunk. Volt köztük egy rekedtes hangú, vállig érő, sötétszőke, göndör hajú, közép-nyugati csaj, Nora Jansen. Alacsony volt, és egy kicsit hajazott egy francia buldogra, de Eartha Kitt fehér változataként is eladhatta volna magát. Körülötte minden elvarázsolt volt. A hangja néha olyan mélyen szólt, mint egy kutyusé, és hogy tudott kinézni azokkal a csillogó, világosbarna szemekkel a göndör hajkorona alól…! Az se volt semmi, ahogy a cigarettáját tartotta! Szinte hozzánőtt a kezéhez, úgy fogta, hogy visszafeszítette a csuklóját, gesztikulációra mindig készen. Volt abban valami játékos és szinte művészi, ahogy belelátott az emberbe, és olyan áthatóan tudott figyelni, hogy egészen közel került az emberhez. Az idősebb nők klikkjéből egyedül ő tartott figyelemre méltó jelenségnek. Azért azt nem mondanám, hogy első látásra belezúgtam, de a northamptoni huszonkét éves számára izgalmas figura volt.

És aztán, 1992 őszén eltűnt. Karácsony táján újra megjelent, amikor is kibérelt egy óriási lakást. Művészi pontossággal látott neki a lakberendezésnek, design-bútorokkal és új hifivel rendezte be. Ő volt az egyetlen barátom, aki nem másokkal együtt bérelt lakást. Míg mi, többiek mindig olcsó kanapékon ücsörögtünk, ő csak úgy szórta a pénzt, hogy arra már mindenki felkapta a fejét.

Aztán egyszer meghívott egy italra. Külön, csak engem. Első randi, vagy mi, nem is tudom… Valószínűleg az, mert a Northampton Hotel volt a helyszín, ami helyi viszonylatban menőnek számított. Halványzöld előterében lelógó díszek mindenütt. Kissé zavarban voltam, amikor a Margaritámhoz sót kértem. Nora kérdőn nézett rám.

– Nincs ehhez kicsit hűvös? – kérdezte, aztán rendelt egy skót whiskyt.

Igaza volt. A januári szélben Massachusetts nyugati oldala egyáltalán nem volt szívmelengető egy hely. Nekem is valami komolyabb italt kellett volna kérnem! Jeges Margaritámmal röhejesen dedósnak tűnhettem.

– Hát ez meg mi? – kérdezte, és rámutatott a kis fémdobozra, amit az asztalra tettem.

A doboz sárgára és zöldre volt festve, és eredetileg savanyú cukorka volt benne. Napoleon volt ráfestve, könnyen ráismert az ember a kalapjáról és az arany válldíszről. A doboz egy felső tízezerhez tartozó lányé volt, akit még a Smithből ismertem. A legbulisabb jelenség volt, akit valaha láttam.

Képzőművészetire járt. Nem koleszban lakott. Fanyar humora volt, és mindenbe beleütötte az orrát. Kedves volt, és volt stílusa. Amikor megcsodáltam a dobozát, egyből nekem adta. Pont belefért egy csomag cigi, a jogsim és egy húszdolcsis bankjegy. Amikor pénzt akartam kivenni a dobozból, hogy kifizessem a rundot, Nora nem hagyta.

De hol kalandozott hónapokig? Megkérdeztem tőle, mire ő lassan végigmért. Elmesélte, hogy a nővére, akinek megvoltak a kapcsolatai, bemutatta valakinek, aki bevette őt egy drogcsempész-buliba. Emiatt kellett elutaznia Európába. Ott egy amerikai műkereskedő, akinek szintén megvoltak a maga kapcsolatai, formálisan bevezette az alvilágba, és megismertette annak törvényeivel. Neki drogot kellett behozni az USA-ba, és busásan megfizették érte.

Le voltam taglózva. Miért mondja el nekem Nora ezt az egészet? Nem fél, hogy felnyomom a rendőrségen? Rendeltem még egy italt, és majdnem tutira vettem, hogy Nora csak dumál, ott találta ki az egészet, és csak fel akar szedni. Ilyen ócska baromsággal csajozott még be senki, amióta világ a világ!

Nora húgát még csak egyszer láttam – akkor, amikor látogatóba jött hozzá. Hesternek hívták, okkultista volt, és csirkecsontból eszkábált, rontás elleni varázseszközt meg tollas csingilingiket hozott neki ajándékba. Azt hittem, ez a boszorkány egy az egyben a nővére hetero kiadásban, de mint kiderült, egy nyugat-afrikai drogkirály csaja volt. Nora elmesélte, hogyan utazott Hesterrel Beninbe, hogy megismerhesse ezt a maffiavezért, akit Alaji néven mutattak be neki, és ránézésre MC Hammer kiköpött másának tűnt. Vendégül látta Norát a rezidenciáján. Nora szemtanúja és alanya lehetett táltosszertartásoknak, és ma már rokoni köztük a viszony. Az egészben volt valami sötét, rémisztően félelmetes vadság, és persze észbontóan izgalmasnak is tűnt. El sem hittem, hogy ez a nő, akinek ilyen vérfagyasztó és nyomasztó titkai vannak, a bizalmába fogad!

Olyan érzésem volt, hogy a titkok megismerése kötelez. Ezzel kezdődött a mi fű alatti kapcsolatunk. Senki sem mondta volna Noráról azt, hogy klasszikus szépség. De jól forgatta a szavakat, vonzó jelenség volt, mestere a könnyed stílusnak, legalábbis azt a benyomást keltette. És nekem mindig bejött, ha valaki elég rámenős, de egyúttal türelmes is volt.

Az elkövetkező hónapok során egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Megnyugodtam, hogy a környéken jó pár ismerősöm dolgozik titokban neki. Izgalomba jöttem a tiltott kaland gondolatától, amit Nora testesített meg. Amikor Európába vagy Délkelet-Ázsiába kellett utaznia hosszabb időre, beköltöztem a lakásába, hogy fekete macskáira, Edithre és Dum-Dumra vigyázzak. Az éjszaka kellős közepén képes volt felhívni a világ másik szegletéből, hogy beszámoljak neki a cicák hogylétéről, miközben a távolság miatt kattogott és sistergett a vonal. Persze hallgattam az egészről, kerültem a barátaim gyanakvó kérdéseit.

Mivel a drogüzlet nem a szemem előtt zajlott, teljesen meseszerűnek tűnt az egész. Nem ismertem heroinistákat, és a függőség kínjain nem gondolkoztam. Egy tavaszi napon Nora egy gyönyörű sportkocsival, egy hófehér Miatával tért haza, és egy pénzzel teli bőrönd volt nála. Szétterítette a pénzt az ágyon, és meztelenül hempergett benne, közben vihogott. Ez volt eddigi legnagyobb szakítása. Nem telt el sok idő, mire állandó utasa lettem a kocsinak, és hallgattam, ahogy Lenny Kravitz tudakolja, hogy vele tartok-e (Are You Gonna Go My Way).

A szövődő szerelem ellenére – vagy épp amiatt – tudtam, hogy Northamptonból le kell lépnem, és kezdenem kell valamit magammal. Lisa barátnőmmel régóta gyűjtöttünk a jattból egy San Franciscó-i útra. Elhatároztuk, hogy nyár végén felmondunk a sörfőzdében, és lelépünk. (Lisa egyébként semmit sem tudott Nora titkos ügyleteiről.) Amikor szóltam a tervről Norának, azt mondta, amúgy is akar lakást San Franciscóban, és elmehetnénk együtt kinézni egyet. Ledöbbentem, hogy milyen erősek az érzései irántam.

Pár héttel azelőtt, hogy eljött az utazás pillanata, Norának vissza kellett menni Indonéziába.

– Eljöhetnél velem, legalább nem lennék egyedül – mondta. – Nem lenne semmi dolgod, csak együtt lennénk.

Soha életemben nem voltam külföldön. Igaz, hogy most akartam új életet kezdeni Kaliforniában, de erre nem lehetett nemet mondani. Kalandot akartam, és Nora feldobta nekem a labdát. Soha nem görbült egy haja szála se azoknak, akik Norát elkísérték az ilyen egzotikus utakra a northamptoniak közül, hogy segítsenek neki.  Jobban mondva mindegyikük szövevényes sztorikkal tért haza, amiket csak a kiválasztottak hallhattak. Arra jutottam, hogy ez nekem sem árthat. Kaptam pénzt a San Francisco–Párizs repülőjegyre, és Nora azt mondta, hogy a Garuda Air-nél letétbe helyez számomra egy jegyet Balira, amit a párizsi Charles de Gaulle reptéri irodájukban felvehetek majd. Ennyi az egész.

Nora törvényen kívüli tevékenységét egy kecskeszakállú pasival, Jackkel együtt – aki persze szintén benne volt a bizniszben – azzal leplezte, hogy művészeti és irodalmi lapot akarnak alapítani. Persze lehet, hogy nem ez volt a legjobb ötlet, de legalább elég megfoghatatlannak bizonyult. Amikor a szüleimnek és a barátaimnak elkezdtem mondogatni, hogy San Franciscóba költözöm, ennek a magazinnak fogok dolgozni, és ez utazásokkal is jár majd, senkit nem nyugtatott meg az ötlet, de kételyeiket nem is akartam eloszlatni, így egyfajta titokzatos személyiség lehettem. Ahogy elhagytuk Lisa B.-vel együtt Northampton határát nyugat felé véve az irányt, az volt az érzésem, hogy végre kezembe vettem a sorsomat. Bármire nyitott voltam.

Lisával egyhuzamban levezettünk egészen Montanáig. Felváltva aludtunk és vezettünk. Éjjel félreálltunk egy pihenőnél, és amikor felébredtünk, részesei lehettünk a fantasztikus, aranyban játszó, montanai napfelkeltének. Azt hiszem, sosem voltam ilyen boldog! Kicsit időztünk még a Széles Horizont államában, de aztán átszeltük Wyomingot és Nevadát, míg végre a Bay Bridge-en át beértünk San Franciscóba. El kellett érnem a gépemet.

Hogy mi is kell egy indonéziai úthoz? Na, nekem ilyesmiről fogalmam sem volt! Összepakoltam egy kiránduló hátizsáknyi cuccot, betettem egy selyemnadrágot, egy nyári ruhát, egy átalakított farmer inget, három pólót, egy piros selyemblúzt, egy fekete miniszoknyát, futócuccot és egy pár fekete cowboycsizmát. Annyira izgultam az út miatt, hogy fürdőruhát nem is csomagoltam.

Amikor megérkeztem Párizsba, egyből mentem is a Garuda Légitársaság képviseletéhez a jegyemért. Nem is hallottak rólam. Beijedtem. Leültem a reptéren egy étterembe, kávét rendeltem, és megpróbáltam kitalálni, mi legyen a következő lépés. A mobilok és e-mailek ideje még nem jött el, fogalmam sem volt, hogy találhatnám meg Norát. Ezt annak tudtam be, hogy valami fontos dologról lemaradtam, vagy elkerülte valami a figyelmemet. Végül úgy döntöttem, az újságosnál veszek egy Párizs-útikönyvet, kiveszek egy olcsó szobát a központban, a hatodik kerületben. Egyetlen hitelkártyám volt, és arról is csak kis összeget lehetett egyszerre kivenni a limit miatt. A szobámból látszottak a párizsi háztetők. Felhívtam Jacket, Nora régi barátját és egyben jelenlegi üzlettársát az USA-ban. Nem valami jó szándékú pasas volt, magát igencsak felsőbbrendűnek gondolta, folyton prostik után járt – nem voltam odáig érte.

– Párizsban ragadtam. Semmi sem úgy van, ahogy Nora mondta. Mit csináljak?

Jacket baromira felidegesítettem, de rájött, hogy nem hagyhat magamra.

– Keress egy Western Uniont! Holnap küldök pénzt a jegyre.

Napokig nem érkezett meg az ígért küldemény, de nem bántam. Kószáltam Párizs utcáin, alig bírtam magammal, annyira tetszett. Próbáltam feldolgozni az élményt. A francia nőkhöz képest úgy éreztem magam, mintha tinédzser lennék. Ez ellen tenni kellett valamit, úgyhogy vettem egypár pókhálómintás, horgolt selyemharisnyát, ami illett a Martens bakancshoz és a fekete miniszoknyához. Nem érdekelt már, hogy kijutok-e Párizsból. Ez maga volt nekem a mennyország, ha egyedül voltam is.

AMIKOR LESZÁLLTAM A FAPADOS GÉPRŐL, ami tizenhárom órán át repült Balira Párizsból, alig hittem a szememnek, amikor megláttam Billyt, aki a reptéren várt. Még a sörfőzdében dolgoztunk együtt. Ott állt a sok, apró indonéz között, szeplős arcán széles mosoly. Akár a bátyám is lehetett volna: vörösesszőke volt, égszínkék szemű.

– Nora a szállodánál vár. Tutira tetszik majd neked ez a hely! – tette hozzá.

Amikor Norához érkeztem, a luxuslakosztály hirtelen elvette az önbizalmamat. Ő viszont úgy viselkedett, mintha mi sem lenne természetesebb dolog, mint ez a közeg.

Bali olyan volt, mint egy vég nélküli buli, ahol nincsenek tabuk: éjjel-nappal napozás, ivászat és tánc. Nora meleg fiúbarátai és helyi szépségek segítségével, na meg egy kis európai és ausztrál közreműködésnek köszönhetően sikerült a pénzt költeni. Utóbbiakkal a kutai strand klubjaiban jöttünk össze. Egy utcai árusnál vettem magamnak egy bikinit és szarongot, alkudoztam ezüst ékszerekre és faragott maszkokra. Sétáltam eldugott, helyi utcákon. Beszélgettem a Nusa Dua barátságos lakóival. Kirándultunk szentélyekhez, ejtőernyős vízisízés és könnyűbúvárkodás színesítette a napjainkat. A balinéz búvároktatók megdicsérték a hosszú uszonyos, ékkövekkel díszített, csinos kis kék halacskát, amit még New Englandben tetováltak a nyakamra, és örömmel mutogatták saját tetoválásaikat. De a véget nem érő bulizás közben Nora feszült telefonbeszélgetéseket bonyolított Alajival és Jackkel.

Üzletmenetük nem volt túl bonyolult. Alaji Nyugat-Afrikából tudatta az embereivel, hogy „szerződést" írt alá ennyi és ennyi egységnyi kábítószerről. A heroin általában kifejezetten erre a célra készített bőröndök bélésébe volt bevarrva. A világ bármely pontjára szállítottak. A Norához és Jackhez hasonlók – az alvállalkozók – szervezték meg a bőröndök logisztikáját az Államokba, ahol anonim módon terítették az árut. Az már az alvállalkozókon múlt, hogy a szállítás részleteit kidogozzák. Volt, aki futárokat bérelt fel, felkészítve azokat a vám kijátszására, fizették a nyaralásukat és a költségeiket.

Nem kizárólag Norán és Jacken át érintkezett Alaji a megrendelőivel. Norával versenyre kelt Jonathan Bibby. Ő volt az a bizonyos „műkereskedő, aki korábban Norát bevezette az üzletbe. A feszültség, ha jól vettem le, abból fakadt, hogy bizonytalan volt, hány „szerződés realizálódott, hogy sikerül-e neki és Jacknek kielégíteni a megrendelői igényeket, valamint abból, hogy minden terv szerint megy-e a táskányi drogegységekkel. Minden képlékeny volt, állandó mozgásban. Nagy rugalmasságra és rengeteg készpénzre volt szükség ebben az üzletágban.

Amikor fogytán volt a pénz, elküldtek, hogy különböző bankokból vegyek fel újabb összegeket, amit Alaji utalt át. Ez már önmagában kimeríti a bűncselekmény fogalmát, bár erről nem volt korábban tudomásom. Az egyik ilyen jakartai utamon a bank után a díler elhívott, hogy nézzem meg, hogyan teríti az árut. Fiatal, meleg srác volt, Chicagóba való. Masszívan benne volt a Goth stílusban, de egész jól állt neki az öltöny is. A gazdag, kertvárosi srác és a hippi közt volt valahol félúton, aki unja a plüss ülőgarnitúrát a hotelben. Hosszú volt az út a nagy területen szétterülő városon át. Őrült forróság volt. A szemünk alig tudta befogadni a sok, új élményt – a lehetetlen autótömeget, a végeláthatatlan ketrecsort az út szélén, amelyekben az eladásra szánt kiskutyák ugattak, azt a színpompás embertömeget, amelyet csak egy ilyen dél-ázsiai metropolisz kínálhat. Az egyik közlekedési lámpánál egy koldus alamizsnát kért. A bőrét szinte feketére cserzette a nap. Nem volt lába. Elkezdtem letekerni az ablakomat, hogy a nálam lévő, több százezer rúpiából adjak neki egy keveset.

Útitársam levegőért kapkodva rám kiáltott, miközben hátrahőkölt:

– Ezt ne csináld!

Döbbenten, szinte undorral néztem rá. Aztán odaadtam a taxisnak a pénzt, aki kiadta a koldusnak az ablakon. Az úton többet egy szót se szóltunk egymáshoz.

IDŐNK – MINT A TENGER. Ejtőztünk a tengerparti klubokban, a jakartai tisztek uszodáiban és olyan night-clubokban, mint a Tanamur. Ezek átmenetet képeztek a night-club és a bordély közt.

Norával vásárolni vagy kozmetikushoz jártunk, vagy Indonézián belül kirándulgattunk – csak mi, kettesben. Nem mindenben értettünk egyet.

Egyszer, amikor Krakatoába mentünk, felfogadtunk egy hegyi vezetőt, hogy a sűrű, páradús dzsungelen át kalauzunk legyen a hegyen. Forróság volt, izzadtunk. Megálltunk ebédelni egy festői vízesés tetejénél, a tónál. Meztelenül megfürödtünk, aztán Nora rá akart venni, hogy ugorjak le a vízesésnél, ami legalább tíz méter magas volt. Egészen pontosan azt akarta, hogy együtt ugorjunk.

– Szoktak itt ugrani? – kérdeztem a vezetőnktől.

– Igen, kisasszony – mondta mosolyogva.

– Maga is ugrott már?

– Nem, hölgyem – mondta, és még mindig mosolygott.

De ha már elhatároztam, akkor ugrani kell. Elkezdtem oldalazni lefelé, ahhoz a sziklához, ami adta magát a szerencsés ugráshoz. Alattam felmorajlott a vízesés. Láttam odalent kavarogni az opálosan zöld víztömeget. Nagyon ijesztő volt az egész, és ha tehettem volna, akkor visszatáncolok az egésztől. De a szikla csúszós volt, és hiába próbáltam visszamászni, mint egy rák, már késő volt. Rá kellett jönnöm, hogy nincs más megoldás: le kell ugranom. Összeszedtem minden erőmet, és elrugaszkodtam a szikláról a levegőbe, hogy visítva érkezzek végül a szurdok mélyén fekvő, zöld vízbe. Vidáman és felvillanyozva bukkantam fel a víz alól. Percek teltek el, aztán Nora is utánam ugrott, csak úgy zengett a hangja!

Amikor ő is feljött a vízfelszínre, zihálva mondta, hogy én tiszta hülye vagyok.

– Mit akarsz ezzel mondani? Te talán nem ugrottál volna le elsőnek, ha én nem mertem volna megcsinálni? – kérdeztem meglepetésemben.

– Nincs az a pénz! – felelte. Akkor és ott meg kellett volna értenem, hogy Norában nem lehet megbízni.

Indonéziában óriási palettáról választhattunk az izgalmasabbnál izgalmasabb tapasztalnivalókból, de voltak itt azért ijesztő és mocskos ügyek is: sosem láttam ilyen hihetetlen nélkülözést, mint Jakarta utcáin, és sosem láttam ennyire vegytisztán működni a kapitalizmust, mint az indonéz gyárakban és a hotelben, ahol kihallatszott a texasi olajcégek nagyfőnökeinek jellegzetes kiejtése a bárból. Az ember igazán jót beszélgethetett egy nagypapaszerű brittel San Francisco látványosságairól vagy a bácsi versenyagarairól, akiket otthon nevelget, aztán amikor kifelé odaadta a névjegyét, mellesleg megjegyezte, hogy ő egyébként fegyverkereskedő. Amikor egyszer, naplementekor felmentem a lifttel futni a jakartai Grand Hyatt tetejére, egy buja kertben találtam magam. Elkezdtem róni a köröket a tető szélén, a futópályán, s közben hallottam, ahogy a müezzin hangja városszerte imára hívja a muzulmánokat.

Néhány héttel később, amikor búcsúzkodni kellett Indonéziától, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Kicsit meg is könnyebbültem, mert honvágyam volt már. Irány: nyugat!

Négy hónapon át Norával utazgattam. Csak néha szálltunk le pár napra az USA-ban. Állandó feszültségben éltünk, de nyomasztott az unalom is. Nem nagyon volt más feladatom, mint hogy Norát szórakoztassam, miközben a dílereit hajkurássza. Míg ő dolgozott, én magányosan csatangoltam különös városok ismeretlen utcáin. Úgy éreztem, nem tartozom ehhez a világhoz. Céltalan, gyökértelen embernek láttam magamat. Nem ilyen kalandra vágytam. Életem minden aspektusát meg kellett hamisítanom, ha a családommal beszéltem. És kezdett elegem lenni az újdonsült családomból, a drogkereskedőkből.

Amikor igazi családomnál voltam látogatóban az egyik amerikai pihenőnk során, Nora hirtelen felhívott, hogy azonnal találkoznunk kell Chicagóban. Az O’Hare repülőteret „biztonságos-nak tartották, akármit is jelentsen ez a szó. Ide érkeztek a kábítószer-szállítmányok. A Michigan Avenue-n, a Congress Hotelban találkoztunk. „Milyen förtelmes szemétdomb! – gondoltam magamban. Máskor a Mandarin Orientalban szálltunk meg. Nora röviden megmagyarázta, hogy szeretné, ha másnap Brüsszelbe repülnék egy pénzszállítmánnyal. Alaji kérte erre, nekem pedig meg kellett tennem Norának. Eddig nem kért tőlem semmit, de most szüksége volt a segítségemre. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy ez benne van a pakliban, és nem tehetem meg, hogy nemet mondjak. Féltem. Mégis úgy döntöttem, megcsinálom.

Európában a helyzet egyre zűrösebb lett. Norának nehezére esett kézben tartani az üzletet. A futároknak egyre nagyobb kockázatot kellett vállalni, ami eléggé nyugtalanította. Üzlettársa, Jack, hozzánk csapódott Belgiumban, és a dolgok ezzel csak egyre rosszabbodtak. Éreztem, hogy ez egy kapzsi, kéjsóvár és veszélyes alak, de az is kiderült, hogy valami miatt Nora sokkal jobban bízott benne, mint amennyire velem törődött.

Amikor hármasban átköltöztünk Belgiumból Svájcba, annyira féltem, hogy lassacskán eluralkodott rajtam a rosszkedv, és visszahúzódó lettem. Míg Jack és Nora szervezték a munkát Zürichben, én naphosszat csak lógattam az orrom, barátok nélkül, egyes-egyedül. Háromszor egymás után megnéztem a Zongoraleckét, és örültem annak, hogy más időben és máshol lehetek. Végigbőgtem a filmet, szép csendben.

Amikor Nora kerek perec kimondta, hogy a drogszállításban szükség lesz rám, rájöttem, hogy már nem jelentek számára semmi többet, hacsak nem keresek számára pénzt. Szót fogadtam neki, és „elvesztettem" az útlevelemet. Kaptam egy újat a követségen. Szemüvegben és gyöngysorral a nyakamban kellett járnom, valami ocsmány cipőben. Vakolat vastagságú sminkemen is áttetszett a halacskás tetoválás a nyakamon. Aztán kitalálta, hogy vágassam le a hajam, hogy konzervatívabb legyen a kinézetem. Fogvacogva tántorogtam be egy viharos szombat délután a kicsi fodrászüzletbe, ami aznap már az ötödik volt. Túlnőtt, szőke fürtjeimből valami mutatós frizurát kellett alakítani, erre próbáltam rábeszélni az eddigi négy fodrászt is, de fagyos fogadtatásban volt részem. Most viszont, amint ott vacogtam és csöpögött belőlem a víz, valaki ismerős kiejtéssel hozzám fordult:

– Segíthetek?

Majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam. Kedves srác volt, akcentusa alapján az USA déli részéből való. Fenwicknek hívták, úgy nézett ki, mint Terence Trent D’Arby. Lesegítette a kabátomat, leültetett a székbe, megkínált teával, és új frizurát csinált nekem. Finoman kérdezősködött, én pedig elmeséltem, miért vagyok nála. New Orleansról, a zenéről és Zürichről beszéltünk.

– Klassz város, de rengeteg a heroinfüggő. Az ember látja, ahogy az utcán fetrengenek.

Elszégyelltem magam. Haza akartam menni. Megköszöntem Fenwicknek a vágást, és már mentem is. Ő volt hónapok óta az első ember, akivel jóban lettem.

Ha felhívtam volna a családomat, hogy húzzanak ki ebből a szar helyzetből, amit csak magamnak köszönhettem, bármikor számíthattam volna rájuk. De sosem jutottam el odáig, hogy felemeljem a kagylót. Azt hittem, hogy ezt egyedül kell valahogy elintéznem, és csak a Fenwickhez hasonló ismeretlenekre számíthatok. Egyedül kezdtem bele ebbe a rosszízű kalandba, egyedül is kell végigcsinálnom. Habár ekkor már meg voltam róla győződve arról, hogy rossz vége is lehet.

Nora és Alaji kidolgoztak egy tervet, hogy a zürichi reptéren bőröndöt cserélünk, de szerencsémre az anyag, amit szállítanom kellett volna, nem ért oda, így megúszhattam a drogcsempészetet. Úgy éreztem, csak idő kérdése, hogy kitörjön a katasztrófa, és már nyakig benne voltam a pácban. Tudtam, hogy ebből valahogy ki kell másznom. Amikor visszaértem az Államokba, felszálltam az első, Kaliforniába tartó gépre. A nyugati part biztonságából megszakítottam minden kapcsolatot Norával.

2. FEJEZET

Minden megváltozott egy csapásra

||||

San Francisco olyan volt, mint egy menedékház, ahol meghúzhatja magát bárki, aki kicsit kilóg a sorból – így én is. Egy régi, sörfőzdei munkatársammal, Alfie-val béreltünk lakást a Lower Haight-on. Még a keleti partvidékről ismertem, és most San Franciscóban élt. Sokkos állapotban voltam. Úgy éreztem magam, mint egy égő űrszonda, amely valamilyen csoda folytán mégis visszatér a föld atmoszférájába. Amikor Alfie nem volt velem, csak ültem a lakásban a földön, és azon tűnődtem, hogy mit is csináltam. Lebénított, mennyire beleártottam magam ezekbe a dolgokba, és mennyire hagytam magam eltéríteni. Megfogadtam, hogy nem hagyom el magam többet senki és semmi kedvéért!

Azután, hogy hónapokig az alvilág életét éltem, nem ment könnyen visszazökkenni az átlagos mindennapokba. Jó ideje már a szobaszerviz, a különlegességek és a szorongás töltötte ki az életemet. De itt,