Lóri és a kihalt állatok

By Mátyás Regős

A tizenkét éves Lóri rajong a biológiáért. Álmában időnként kihalt állatok jelennek meg: a fiú a Holdkarmúval, Gyomorköltővel, Óriásalkával, Kardfogúval és Bozótpatkánnyal folytatott párbeszédek segítségével próbálja értelmezni élete eseményeit. Hogyan dolgozza fel anyja és az iskolaudvaron élő kisegér, Edmondantesz halálát, saját elhúzódó betegségét, klímaszorongását, teste zavarba ejtő változásait? S legfőképpen: mit kezdjen az osztálytársa, Panni iránti titkos érzéseivel?

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: May 11, 2022
• ISBN: 9789636031176

Book preview

Regős Mátyás

LÓRI

ÉS A KIHALT ÁLLATOK

MÓRA KÖNYVKIADÓ

Borítóterv: Radványi Maja

Az elektronikus kiadvány megjelenését támogatta a Magyar Kultúráért Alapítvány

img1.png

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

© Regős Mátyás, 2022

© Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 603 117 6 (epub)

ISBN 978 963 603 118 3 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Pacskovszky Zsolt

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2022

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

„– Fegyelem kérdése – mondta egyszer később a kis herceg. – Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is."

Antoine de Saint-Exupéry

„…és a féreg is milliárd alkotórészre osztódik, és előszivárog a röghomok (fekete és olajos és kék) alól, mintha valaki odalent-odabent megszorította volna a földet…"

Jack Kerouac

„Ki olyan bölcs, hogy a felhők számát tudná? És az ég tömlőit ki tudja megnyitni, mikor szilárd röggé keményedik a föld, s keményen egymáshoz tapadnak a hantok? Nőstényoroszlánnak te hajtod a zsákmányt? S az oroszlánkölykök éhét te csitítod, amikor vackukon a földre lapulnak, és a bozótban fekve leskelődnek? Avagy a hollónak ki ad táplálékot, amikor fiai Istenhez kiáltanak, és felágaskodnak, mert nincs, mit egyenek?"

Jób 38,37–41

1

Edmondantesz

Hosszú ideig figyeltem, és nagyon úgy tűnt, hogy Edmondantesz elpusztult. Csak a körzőm volt a zsebemben, elővettem, azzal piszkáltam meg a testét. Halló, Edmondantesz, mondtam félhangosan, de semmi válasz.

Edmondantesz és én az előző év novemberében találkoztunk. Akkor lettem beteg.

Radiátor nélkül is 37,2 volt a hőm, a bátyám rámelegített egy keveset, 37,6, ez elég volt Apának, elvitt a körzeti orvoshoz, Józan doktornő pedig felmentett a testnevelés alól, halleluja. Másnap kezemben a papírral ballagtam a tornaterem felé, már az aulában hallottam, ahogy Balázs bá üvölt a többiekkel. Úgy gondoltam, Balázs bá egyáltalán nem rossz ember, de csak üvölteni tud, van ilyen. Mindig azt mondta, neki bármilyen szóról eszébe jut egy sláger, aztán kapásból rá kellett vágnunk valamit, ő pedig énekelt. Akkor is üvöltött. Leértem a lépcsőn a tornaterem előtti kis folyosóra, még messze voltam, de Balázs bá kiszúrt. Mondj egy szót, Lórikám, üvöltötte. Csókolom, Balázs bá, mondtam, ő pedig élesen figyelt. Jól van, akkor léggömb, Balázs bá. A léggömb könnyű gázzal van tele, úgy, mint néha egyik-másikunk feje, énekelte, és közben jobbra-balra ringatta csípőjét a suhogós melegítőjében. Balázs bá gyakran elmesélte, hogy régen bokszoló volt, és Torontóban agyonverte Muhammad Alit. Felmentésem van, Balázs bá, suttogtam, legjobb példa tán az én fejem lenne, üvöltötte ő.

– Ez Demjén Rózsi, Lórikám, ismerős? Apád biztos ismeri.

– Nem ismerem – mondtam. Már ezerszer hallottam tőle, egy ideje mindig léggömböt feleltem Balázs bának, ha engem kérdezett. Jól énekelte.

– Balázs bá, van felmentésem.

Kivette a kezemből a papírt, barátságosan megcsapott, hogy döngött a hátam, úgy éreztem, hirtelen újabb két tizedet ugrik a testhőmérsékletem.

– Milyen papír? – mórikálta magát Balázs bá. – Kifelé bogarászni, miszter!

Gyakran hívott minket miszternek. Hátat fordított nekem, és eltűnt a súlyzóktól, focikupáktól, medicinlabdáktól zsúfolt tanári szobában. Elindultam kifelé az iskolaudvarra.

A lépcső tetején balra kellett fordulnom. Nagyon nem mindegy, jobbra voltak az öltözők. Persze, én az alsómat sosem vettem át, hülye lennék mutogatni magam a többieknek, alig nő valami szőr a gatyámban, a hónom alján semmi, ők meg állandóan borotvahabról meg szaftos nőkről beszélnek. Miért lenne egy nő szaftos, ezt egyáltalán nem értettem, és nekem dezodorom sem volt, sem bokszeralsóm, fecskében jártam világéletemben, nagy ügy. Maximális öltözködési sebességgel átvettem a tornaruhámat, ölembe helyeztem a hátizsákom, belefúrtam az államat a tetejébe, aztán megszámoltam a csempéket az öltöző padlóján. 31 a rövidebb, 48 a hosszabb oldalon, az 1488, többnyire így jött ki. Néha 1457 vagy 1440, mindegy. Balázs bá beszólt nekünk, indul a mandula, tisztul a Visztula, és lehetett kimenni. Általában a kapuban álltam, egész jól ment a védés.

Aznap, novemberben, balra fordultam, egyből ki az udvarra, a diákok a második csengő után szállingóztak a nagyépület felé. Balra néztem, a többiek már a focipályán picsáztak, amiből kimaradni komoly adomány a Teremtőtől. A lányok a kosárpályán sorakoztak, szép egyenes tornasorban, legnagyobbtól a legkisebbig, elölről számolva a hatodik hely, igen, ezt jól tudtam, a Panni. Távolról mindig bátran bámultam a Pannit, koszos volt a fehér tornacipője, és copfban volt a haja, az tetszett. Aztán hulahoppkarikáztak, és ugróköteleztek, Panninak összevissza ugrált a copfja. Elbambultam, Margit néni szólt oda, ne bámuld a lányokat, nagyon komolyan beszélek, kisfiam, én felugrottam ijedtemben, és ránéztem. Melegítő, arany ékszer, kedves arc: Margit néni. Az ész megáll, mondta elfordulva, én meg eloldalogtam.

A kosárpálya és a tornaterem épülete között volt egy szűk járat, ahol át lehetett vágni egy kisebb bozóton, ijesztő volt, mert a gondnok kutyáinak kerítése mellett vezetett az út. Két bivalyerős rottweiler. Soha nem értettem, mit keresnek ezek az iskolaudvaron, még ha rács mögött is, az ész megáll, mondaná Margit néni. Levettem a cipőmet, minél halkabban tudjak osonni, pedig november volt, óvatosan elmentem a kutyák mellett, hátra a tornaterem mögé. Visszavettem a cipőm, de nem kötöttem be, az kicsit nehezen megy, a nővérem, Évi szerint azért, mert balkezes vagyok, és leültem a fűbe. Verőköltő bodobácsokat láttam, ami novemberben igazi ritkaság, lassan vonszolták mintás testüket a fűben, én sajnáltam, hogy nem párzanak, olyankor érdekesek igazán, kéthasúak, így hívtam őket, a gyerekek általában szétszedik összetapadt testüket. Hasamra fordultam, és figyeltem a hangyákat, a dolgozókat, ahogy fejlett agyukkal robotolnak a buta királynő kedvéért a kiszáradt fűcsomók között.

Feküdtem a kiszáradt füvön a napsütötte novemberi délelőttben, éreztem, hogy van valami a hátamon, aztán a fülemen, odakaptam, a rohadt életbe, mondtam, aztán a tenyerembe néztem, és benne volt egy kicsi szürke egér, egy kis Mus musculus. Meg sem moccant, úgy félt, nevetséges és szomorú, ahogy koncentrált, komolyan próbálkozott, hátha sikerül láthatatlanná válnia. Rendhagyó viselkedés, gondoltam magamban, mégis miért mászik a kezembe, mindegy, ha már itt van, hajrá, Lóri, most mutasd meg.

Hosszú ideig néztem az állatot, kis házi egér, háta igen sötét, sovány egy példány, leengedtem öklömet a földre, szép lassan kinyíltak az ujjaim, és beszélni kezdtem.

– Helló, Edmondantesz, ez a te neved, én Lóri vagyok, a kerületben élek a nővéremmel, Évivel, apámmal és a bátyámmal. Ide járok iskolába, a 6. A-ba, azért nem a B-be, mert az zenei osztály, és nem vettek fel, pedig anyám azt akarta, amikor még élt. Egy hete 37 fölött van a testhőmérsékletem, neked is olyan 36 és 38 között lehet. Nem kell tornáznom, ezért fekszem itt a Sanyi bácsi rottweilerei mögött. Te mit csinálsz, kisegér? Éhes vagy? Ha gondolod, hozok valamit – leengedtem a hangsúlyt, valami válaszra vártam, Edmondantesz meg sem moccant, azt hiszem, elhitte, hogy sikerült, ó, igen, végre láthatatlan.

– Na? – kérdeztem újra. Edmondantesz elszaladt, eltűnt egy résben a tornaterem tövében, szevasz, kisegér, majd jövök, szóltam utána.

Azután minden tornaórán hátramentem a tornaterem mögé, és Edmondanteszre vártam. Vittem magammal szotyit, száraz kenyeret, amit éppen tudtam, és a kis nyílás elé szórtam neki. Edmondantesz nem jött mindig elő, de ha ott volt, nyugodtan ette fel az aznapi elemózsiát. Sok mindenről meséltem neki, a családomról, anyámról, kedvenc kihalt állataimról, még Panniról is. Edmondantesz, mondd meg, mit csináljak, suttogtam neki egyszer, mikor Panni rám néz, egyszerűen nem tudok köszönni neki, megszólalni se, meleg lesz az arcom, a lábam elzsibbad, megváltozik a hangom, olyan magas lesz, mint kiskoromban. Elmeséltem neki, hogy egy alkalommal, mikor a szünetben arról beszéltek a lányok, ki a legjobb tanuló az osztályban, Panni azt mondta, biológiából Lóri a legjobb, és mindent tud az állatokról, engem pedig kirázott a hideg, de az arcomat akkor is forróság öntötte el, aznap meg se tudtam szólalni biológián.

Nem tudom, mi van, Edmondantesz. Mikor napköziben kidobósozunk, Pannit nem akarom megdobni, és ahogy erre figyelek, engem mindig eltalálnak, aztán ki kell állnom, vagy a vonal mögé mennem, Panni a játék végéig bent marad a körben, néha meg is nyeri, mert elég gyors és sok fiúnál magasabb. Sajnos mi a sorházakban lakunk, Panni pedig a lakótelepen, ahogy a legtöbben az osztályból, az utcán már együtt szoktak menni a fiúk meg a lányok, én is mehetnék velük, buszozhatnék két megállót a telepig. De le kell fordulnom egyből az iskola után, mindig hallom magam mögött, ahogy Panni nevet, ahogy együtt beszélgetnek, várnak a buszra, nekik bérletük is van, én csak sétálok hazáig.

Azt is elmondtam Edmondantesznek, hogy elsőben én voltam Panni szerelme, emlékszem, az udvaron mondta, hátul, a távolugró gödör mellett a napköziben, akkor még kaptunk tejet és kiflit uzsonnára. Én nem mondtam neki semmit, rá se tudtam nézni, akkor is forró lett az arcom, aztán nem tudom, mi történt, talán jöttek értem, és hazamentem. Még magasabb voltam Panninál, aztán ő megnőtt, én valószínűleg később fogok, Apa