Száz vers

By Antal Szerb

Cseppben a tenger - Száz versben a költészet.
Nosztalgiák és sorsok hullámoznak, éjszakák és bánatok pillanatai válnak maradandóvá, hatalmak és látomások ragadnak magukkal a kötet lapjain. Magányosok és szeretők, istenek és halandók adnak itt randevút egymásnak; angol és francia, görög és latin, német és olasz költők, versek találkoznak egymással és a magyar fordítóikkal, fordításukkal – és remélhetőleg a versek az olvasókkal, a kötet összeállítója, Szerb Antal jóvoltából.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 7, 2020
• ISBN: 9789631440577

Book preview

I.

Magányosok

Paul Verlaine

Álma

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

Forró és különös, áldott nagy Látomás,

Aki sohasem egy s aki sohase más,

Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki

Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,

Sápadt homlokomnak verejték-patakán

Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

Mint elnémult drága szavak suhanása.

Ady Endre

« eredeti

William Wordsworth

Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet

szél hajt, céltalan, könnyedén,

s egyszer csak egy sor, egy sereg

aranyliliom tünt elém,

a tó partján, a fák alatt

ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút

ragyog s hunyorog mindenütt,

a szikrázó kis öblöt úgy

körüllobogta ünnepük;

lángszirom, táncos, büszke fej

hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők

túltündökölték a vizet, –

költő ily társaság előtt

csak boldog s vídám lehetett!

Néztem, – néztem –, nem tudva még,

hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,

gyakran kigyúl belső szemem,

mely a magány áldása, és

megint veletek lobogok,

táncoló tűzliliomok.

Szabó Lőrinc

« eredeti

Friedrich Hebbel

Két vándor

Egy néma barangol a földön.

Üzent vele az Ég,

Nem érti ő, amit hoz,

S akinek szól a titkos

Izenet, nem látja még.

Egy süket az Ég szavára

A földön utra kél,

Ennek a füle dugva,

Annak az ajka csukva,

Mig útjuk egybe nem ér.

Megszólal akkor a néma,

A süket is érti szavát,

Talányát űzi-fűzi,

Az égi igét kibetűzi,

S mennek Keletre, tovább.

Hogy e pár egymásra leljen,

Ember, buzogva kérd!

Ha kik magukba járnak,

Egymásra rátalálnak,

A világ célhoz ért.

Kardos László

« eredeti

Giacomo Leopardi

A remete rigó

A hajdani toronynak homlokáról,

Remete rigó végig a mezőkön,

Míg él a nap, dalod szállongva zenged

S a tiszta ének elbolyong a völgyön.

Körül a kikeletnek

Csilláma rezg az ujjongó mezőkön,

S láttára szívem szeliden fölenged.

Hallom: nyájak bégetnek, bőg a csorda.

A többi víg madár a szabad égen

Versengve játszik százfelé kerengve,

Zsenge tavaszuk ünnepének élvén.

Te nézed őket messziről merengve:

Neked nem kell a játék,

Hátat fordítasz társnak és derűnek,

Dalolsz és tovatünnek

Melletted évnek s életnek virága.

Ó jaj, de összevágnak

Szokásaink! A mosoly és enyelgés,

A zsenge évszak édes házanépe

S te, szerelem, testvére ifjuságnak,

(Keserű sóhaj elnyűtt napjainkban!)

Nem kellettek, nem is tudom, miért, sőt

Tőletek menekűlök;

Remeteként megűlök,

Hazámban idegenként,

Igy élem el tavaszát életemnek.

E nap, mely most az éjszakának enged,

Falunkban ünnep régi megszokásból.

A tiszta estben hallom a harangot

S acélcsöveknek távol dörrenését,

Mely házról-házra mennydörgőn barangol.

Ünneplő köntösében

A helynek ifjusága

Siet ki s az utcákon szerteszéled,

Örül egymásnak s vígadoz szivében.

Csak én járok magamban

A távoli mezőknek e zugában.

Minden gyönyörüséget

Másszorra toltam. Szemeim elbolyongnak

A csilla levegőben

Távol hegyekre és a Napot nézik,

Szelíd nappala fogytán

Mint hull le, s mintha mondaná tünőben:

A boldog fiatalság elenyészik.

Te magányos madárka, hogyha eljő

Életednek csillagok írta estje,

Nem fog bántani bánat

A multakért, hisz természet gyümölcse

Kis szived minden vágya.

De én, ha majd az aggkor

Elátkozott küszöbjét

Ki nem kerülhetem már,

Ha szívhez szólni néma lesz szemem már,

Üres a világ, s mit a holnap ígér,

A máinál sötétebb szenvedések:

Vajjon hogy nézem akkor

Ez éveket, szegény magam s magányom!

Haj, eljő majd a bánom,

S vigasztalan bár, egyre visszanézek.

Sík Sándor

« eredeti

Friedrich Nietzsche

Elhagyatva

A varjuraj

város felé surrog tova:

hó lesz hamar –

boldog, kinek van otthona.

Sötéten állsz

s hátra meredsz, – mióta már!

Mondd: merre szállsz

a tél elől, bolond madár?!

Feléd havas

sivár puszták ásitanak!

Nem nyughat az,

ki oly kifosztott, mint te vagy.

Sors átka ver:

téli bolyongással gyötör,

füst vagy, amely

mind hidegebb egekbe tör.

Károgd siket

pusztákba hörgő gyászdalod!

Vérzik szived?

Dacba, jégbe takarhatod!

A varjuraj

város felé surrog tova:

Hó lesz hamar –

Jaj, akinek nincs otthona!

Képes Géza

« eredeti

Rainer Maria Rilke

Őszi nap

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.

A napórákra árnyékod bocsássad

s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,

adj még két délies napot nekik,

add, hogy beteljesedjék mindenik

s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,

s ki most maga van, már marad magára

éjszaka olvas, folyton levelez

s a ligetben bolyg, valakit keres,

mikor a lombok őszi tánca járja.

Komlós Aladár

« eredeti

II.

Szeretők

Theokritosz

Paraszt-hexameterek

Fűzzétek nótába nevét karcsú szeretőmnek,

drága kilenc Múzsák, szebb lesz, akiről ti daloltok.

Szíria lányának csúfol mindenki, soványka

naptól barna leány – de szivem szeme mézszinünek lát.

A violák se világosak és sötétszin a jácint,

mégis színesek ők és díszei a koszorúknak.

Kecske a gyenge füvet, farkas hajszolja a kecskét,

eke után daru száll; úgy járok én teutánad.

Krőzus kincse ha lenne enyém, kiveretném

képeinket arany fogadalmúl Aphroditének,

téged a nádsippal, kezeidben rózsa vagy alma,

magamat új ruhába, vasárnapi drága cipővel.

Édes, a lábad olyan mint könnyü disz oszlopok alján,

hangod muzsika, mozdulatod kimondani nincs szó.

Babits Mihály

« eredeti

Walter von der Vogelweide

A hársfaágak csendes árnyán

A hársfaágak

csendes árnyán,

ahol kettőnknek ágya volt,

ott láthatjátok

a gyeppárnán,

hogy fű és virág meghajolt.

Fölöttünk az ág bogán

Ejhajahujj!

dalolt ám a csalogány!

Vigan futottam

ki a rétre

és kedvesem már várt reám.

Oly izgatottan

jött elémbe! –

Mily boldogság volt, Máriám!

Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!

Ejhajahujj!

Most is pirul belé a szám.

S tréfás-kacagva

hamar ágyat

vetett szép pázsitos helyen.

Nevethet rajta

s titkon vágyat

érezhet aki arra jön,

mert jól láthatja a nyomot

Ejhajahujj!

amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,

hogy mi jártunk

ott! ó hogy szégyelném magam!

Nem sejti más azt,

mit csináltunk,

csak ő maga meg én magam,

meg egy kis madár a fán

Ejhajahujj!

az nem árul el talán.

Babits Mihály

« eredeti

Johann Wolfgang von Goethe

Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az útakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Szabó Lőrinc

« eredeti

Simon Dach

Tharaui Annus

Tharaui Annus tetszik énnekem,

Ő az én földem, pénzem, életem.

Tharaui Annus visszahozta most

Hozzám szivét, a boldog-bánatost;

Én birtokom te, kincsem, Annusom! –

Lélegzetem vagy, vérem és husom!

A pusztító vihar ha törne ránk,

Mi eltökéltük: együtt állanánk.

Kór, üldözés, ború és gyötrelem,

Mind-mind szerelmünk abroncsa legyen.

Tharaui Annus, fényem és napom! –

Életed életembe foglalom!

Mint pálma törzse újra fölmered,

Bár döntögették záporok, szelek,

Ugy lesz szerelmünk újra büszke, nagy,

Ha bánat és kín elvonultanak.

Én birtokom te, kincsem, Annusom! –

Lélegzetem vagy, vérem és husom!

Ha tőlem egykor válnod kellene,

S élnél, hol nem süt Isten napja se,

Utánad mennék erdőn, tengeren,

Bilincs vasán át, dúló fegyveren!

Tharaui Annus, fényem és napom!

Életed életembe foglalom!

Kardos László

« eredeti

William Shakespeare

97. szonett

De komor tél volt tőled távol élnem,

ki a futó év boldogsága vagy!

Hogy dideregtem, nappal is sötétben,

a vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt e szakadék idő:

a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,

Május kéjét hordozta, mint a nő

özvegy méhe a holt férj magzatát:

e dús özön mégis szinte apátlan

gyümölcs és csak árvák reménye volt,

hisz minden csak veled örűl a nyárban

s ahol nem vagy, ott a madár se szól;

vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb

sápad, telet sejt és borzongva bólong.

Szabó Lőrinc

« eredeti

Elisabeth Barrett browning

A harmadik portugál szonett

Nem illek hozzád, Fejedelmi Szív!

Más a te sorsod, más az én utam,

S ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,

Ámuló szemmel néznek össze hív

Angyalaink. Királynők kegye hív

Vendégül téged, gondold meg, uram,

Mesterhez illő fény vár magasan,

S izzóbb szemek, mint az én primitív

Könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd

E fáradt, kóbor, koldus énekest,

Akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –

Ragyogj a lámpák lángkörébe fenn;

Fölkent homlokod s harmatos fejem

Már csak a Halál kapálhatja egybe.

Kardos László

« eredeti

Louise Labé

Ne vessetek meg…

Ne vessetek meg érte, asszonyok,

hogy szerettem, hogy szívem annyi tüske

sebezte föl, hogy fájó kínok üszke

parázslott bennem s annyi éjt-napot

zokogtam át. Ó, meg ne szóljatok,

hogy elbuktam. Ki erényére büszke,

a gyalázat pecsétjét rám ne süsse,

mert Ámor lesben áll, vigyázzatok,

egy szó elég, s nem lesz mentség se Vulkán

tüze, sem Adonis varázsa aztán,

ha ő halálos szerelemre gyujtott.

Megeshet, hogy bár kisebb a kisértés,

forróbban élitek a szenvedélyt és

még nálam is mélyebb örvénybe fúltok.

Lányi Viktor

« eredeti

Francesco Petrarca

159. szonett

Szerelem! állunk őt ámulva, kit

káprázatul küldött az ég a földre.

Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!

Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, – hogy elvakít

elefántcsont-disze s aranyja, gyöngye!

Mily andalítva ring e karcsu, gyönge

test, míg csábitja árnyékos csalit!

S a zöld füvet s ezerszinű virágot

nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri,

hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod

a felhőt, – földön, égen minden élni

s örülni kezd, amerre néz a drága.

Képes Géza

« eredeti

Johann Wolfgang von Goethe

Charlotte von Steinhez

Miért adtad mély tekintetünket,

hogy jövőnket sejtse szüntelen,

s ne ringasson üdvösségbe minket

földi boldogság, se szerelem?

Miért adtad, végzet, azt az érzést,

mely a furcsa forgatagon át

kémlelőn egymás szemébe néz és

tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó hiszen oly sokezernyi tompa

ember alig ismeri szivét,

céltalan lebeg s a fájdalomba

váratlanul taszitja a lét,

ujjong, ha az égre új sugárnak,

gyors örömnek hajnalpírja tör,

csak nekünk, szerelmes, árva párnak

tiltott az a kölcsönös gyönyör:

szeretni, de egymást meg nem értve,

látni egymást vágyaink szerint,

menni mindig álmok közt veszélybe,

hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiu nemlét!

Boldog, akit sejtelme becsap!

Bizonyitja már nekünk minden jelenlét

a sejtelmet és az álmokat.

Mondd, a végzet mit akar mivélünk?

Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?

Mi már egyszer, tünt időkben, éltünk,

s nővérem voltál vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,

tudtad, hogy peng minden idegem,

tekinteted engem játszva járt át,

kit aligha értett földi szem.

Irányt szabtál féktelen futásra,

mérsékelted a vadlázu vért

és a szétdult szívnek nyugovása

angyali karodban visszatért.

Könnyed bűvölettel megkötötted,

s elfeledte, hogy rohan a perc,

volt-e boldogabb, mint amikor előtted,

lábaidnál, hálásan hevert,

érezte, hogy jobb lett a szemedben,

megdobogni szíveden szivét,

ösztönét ragyogni fényesebben

s csitulni a heves, ifju vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,

halk emlékezéssé fínomult,

fájdalom a jelen és örökké

valóság a szívünkben a mult.

Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.

Félhomály csak delelő napunk.

De akárhogy kínoz is a sorsunk,

már mi nem változhatunk.

Vas István

« eredeti

Sappho után

Boldog ember, mint Uranos lakói,

A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,

S andalog kellő szavad édes hangján,

S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,

Melyre megdöbben kebelemben a szív,

Mert jelenléted leborít azonnal,

És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors

Égi tűz ömlik tetemimre végig.

Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak

Éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,

Reszketek, fúlok, s halavány virágként

Hervadó színnel rogyok a Halálnak

Karjai közzé.

Kölcsey Ferenc

« eredeti

Catullus

éljünk, lesbia

Éljünk, Lesbia drágám, és szeressünk,

a vének szigorát, az ócska pletykát

egy fillérnél többre ne is becsüljük!

A nap tud lenyugodni, kelni folyton:

bennünk hogyha a röpke fény kihuny majd,

egy éj jön csak, a végtelen, nagy alvás.

Csókolj hát meg ezerszer, s újra, százszor,

aztán másik ezerszer, újra százszor,

s ismételd meg ezerszer, újra százszor!

És csókot ha sok ezret adtam, adtál,

eltévesztjük a számolást magunk is:

úgy nem tudja a sok gonosz se, hogy hány

csókunkért is irigykedik hiába.

Kőrizs Imre

« eredeti

Charles Algernon Swinburne

Tenger és alkonyég között

Tenger és alkonyég között

a szerelem hozzámszökött.

Örömre bú jött, napra éj,

a hosszu vágyra kurta kéj,

s óh szerelem, reád mi jött

tenger és tengerpart között?

Tenger és kikötő között

az édesből keserü lett,

a vágyból könny, a könnyből láng,

holt kéjből uj vágy, uj fulánk:

s a szerelem így font-kötött

a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között

egy órát köztünk font-kötött,

de már suhant is, fürge láb,

a tegnapok után tovább

az arany vízen: jött s szökött

tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt

minden vágy meghalt, elszunyadt.

Az első csillag látta, mig

kettőnk egy lett; a második

csak engem látott magamat

tenger fölött és part alatt…

Babits Mihály

« eredeti

Edgar Allan Poe

Lee Annácska

Sok-sok hosszú esztendeje már

tengerpart bús