If váránál a tenger…

By Majoros István

A világ csak hangulat! Mégis ez teszi izgalmassá az életünket. Ezt az elillanó, szinte megfoghatatlan valamit kerestem és keresem a földi kalandjaimban. Szerelemben, családban, munkában, az élet apró részecskéiben gyerekkortól a máig. A hangulatok hosszú távon kiegyensúlyozzák egymást és megteremtik életünk harmóniáját. Innen már csak egy lépés az Istenhez vezető út. Ez a könyv egy történész vallomása prózában és versben.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 7, 2018
• ISBN: 9789631295115

Book preview

cover.jpg

Majoros István

If váránál a tenger…

Vallomások prózában és versben

A Balaton télen is csodálatos! Főleg ha az ember egy siófoki szálloda tizedik emeletéről nézi a tavat. Hatalmas, hóval borított jégtömeget lát, mely egyszerre csillog és vakít a délutáni napsütésben, míg távolabb, a túlsó part felé már minden ködbe vész. Mesés, szemet gyönyörködtető táj, mégis zord, téli hangulat a fehér, a szürke és a kék árnyalataival, s ott messze, hátul, a sötétkék már szinte fekete. A hőmérséklet mínusz 10 fok. De ezzel senki sem törődik, mert a séta a havas jégen, a hatalmas jégtábla reccsenése, rianása, a látvánnyal együtt lenyűgözi az embert. S ha néha tiszta, hómentes jeget talál, hát nagyokat csúszkál, s ettől bizony ki lehet melegedni. Csak menni – menni, sétálni s nem megállni, mert különben az egész test didereg. Mennyire más volt itt minden néhány hónappal ezelőtt. A most jéggé dermedt hullámok akkor valóban nyaldosták a partot, mozgott, hullámzott az emberekkel teli víz. Most csak a nagyon bátrak jönnek a partra és a jégre. Csak azok, akiket a tél megigéz, akiket elvarázsol, akik hajlanak arra, hogy a fény, a színek, a hangok s a képzelet segítségével a mesék jégkirályának birodalmában érezzék magukat.

Napsütötte jégmezők,

Arra járt a Szeretőm.

Amerre megy, ahol áll,

Jégvirágok, jégtáblák.

Szíve jégcsap, haja dér,

Subája meg jégpáncél.

Minden megfagy, amit ér.

A Szeretőm ő: a Tél.

Hó, ha hullik, köd, ha száll,

Rézcsengővel fut egy szán.

Rajta ül a jégkirály,

És fut a szán, fut a szán…

Jéggé dermedt habokon,

Ködben úszó dombokon,

Hegyre föl és völgybe le,

Pusztákra és erdőkbe.

Hó, ha hullik, köd, ha száll,

Nappalok és éjszakák,

Napsütés vagy holdvilág,

Tél az úr, Tél a király.

Ez a balatoni tél megbabonázott. A jégtáblákká fagyott hullámok, a hó, a napsütés, a színek és a köd sajátos keveredése indították el bennem a rímeket. Nem vagyok költő, de időnként próbálkoztam, próbálkozom a versírással. Mint nagyon sokan, én is gyermekkoromban kezdtem. Kedvenc tanárom, talán ötödikben vagy hatodikban, egy alkalommal még azt is megengedte, hogy az órai fogalmazást versben írjam meg. Akkoriban egy vonalas füzetbe kerültek a munkáim, amit a gimnázium negyedik osztályában a magyar tanárnőmnek is megmutattam, aki azonban nem igazán volt elragadtatva. Csak annyit jegyzett meg, hogy egyértelmű a fejlődés az első és az utolsó vers között. S bár azt nem tette hozzá, hogy nem én leszek a század költője, mégis volt egy olyan érzésem, ezt gondolja. Hasonló lehangoló eset jóval később is előfordult, amikor elküldtem néhány versemet egy rangos folyóiratnak. Nem igazán eredetiek, jött meg hamarosan a szerkesztő válasza. Egy pozitívum azonban itt is volt, mivel a szakértő bíráló a versek ritmusát, sajátos zenéjét emelte ki. Igaza lehetett, mert a Csillagtánc című versemnek még ma is érzem a különös lüktetését, muzsikáját.

Diszkosz-ködből szól a zene

Hullámzik, zeng a belseje,

Csillagok táncolnak ott.

Kerek formák

Csípő ringás

Elragadó

Tűzkacsintás

Vad vonaglás

Pergő ritmus

Csillaghevű táncot lejt most

Diszkosz-ködnek

Lelkes népe.

Szól a zene

Szól a zene

Pereg a tánc

Tűznevetés

Harsogja szét

Csillagbálnak

Csillagkedvét.

Kerek formák

Vad vonaglás

Pergő ritmus

Csillagbálban

Csillagtáncban

Múltad, jövőd

Megmutatjuk.

Időnként előjött bennem valami belső késztetés, hogy rímekbe szedjek egy-egy hangulatot, egy-egy érzést, ahogy ez 1968. január 15-én is történt, amikor megörökítettem a telet, ahogy akkor éreztem, láttam.

Téli mozaik

Tombol, süvölt a szél,

Száz marokkal szórja a havat.

Itt kopár fagyos föld,

Amott hóbuckákat rak.

Cinke ugrál egy kopasz faágon,

Eledelt keres, nem talál.

Most elröppen egy kerti fára.

Mit rejt magában e kicsi ház?

Jégvirág az ablakok könnye.

Csontkemény ruhákat fúj a szél.

Vackára bújik a kutya is,

Őrködik most a tél.

Kisdiák ballag az iskolába,

Csikorog a hó léptei alatt,

S a játékos téli szél

Nyakába szór egy picike havat.

Milyen precíz voltam akkoriban, negyedikes gimnazista koromban. Napra pontosan feljegyeztem, hogy mikor születtek a verseim. Hol vannak már azok a költemények, melyeket abban az időben írtam? Eltüntettem, megsemmisítettem, mert nem tetszettek, mert úgy gondoltam, ideje abbahagyni ezeket a gyerekes dolgokat. Verset írni?… ugyan minek és kinek. Még a hetvenes években, egyetemista koromban láttam Truffaut 451 Fahrenheit című filmjét, amely azt mutatja be, hogy az emberek már nem olvasnak. Sőt, elégetik a könyveket. Akkoriban, az un. szocializmus idején ez a gondolat a Nyugat, a kapitalizmus dekadenciáját, hanyatlását, az emberek közti elidegenedést fejezte ki, ezért mutatták be előszeretettel a keleti blokkban. Számomra ugyanakkor mindez a fantasztikum birodalmába tartozott, mert soha nem hittem volna, hogy ilyesmi nálunk is bekövetkezik. Csak három évtizedet kellett várni, s az akkor elképzelhetetlen, a televízió „szellemi rémuralma" valóság lett. Igaz, ekkor már Európa keleti felében is a kapitalizmust építették, építettük.

Minden ellenvetésem, sikertelenségeim ellenére a versírás vonzó volt számomra, mert szerettem a rímek fegyelmét, s azt, hogy szigorú, magam által felállított szabályok között is meg lehet ragadni az élet egy-egy pillanatát, hangulatát, olyan élményt, amit a hétköznapi nyelvhasználat nem képes visszaadni. Ezért szívesen olvastam verseket, s amikor éppen kedvem volt hozzá, érdekes sorokat, versszakokat, sőt egész költeményeket is megtanultam kívülről. Mindig a vers zenéjét, lüktetését, dallamát kerestem. Azt figyeltem, ahogyan a költő rajzol, fest, komponál a szavakkal, a rímekkel, a szavak ritmusával. Időigényes, nehéz, gyötrő dolog, s megélni végképp nem lehet belőle. De nem is ezért próbálkoztam. Magamnak és Istennek írtam, ahogy Németh László élete alkonyán. A dallamot, a zenét akartam megragadni versben, prózában. A szavak varázsát kerestem, a hangulatot szerettem volna elkapni. „A világ – csak hangulat." – mondja a német filozófus és egy magyar költő is. Éppen ezt, az életünk részét jelentő hangulatot akartam megfogni és szavakba önteni. Tudtam, a feladat nem könnyű, mert a hangulat elillan, eltűnik, mielőtt felismernénk, megfognánk, megfogalmaznánk. S ha netán felismerjük, lehet, hogy nem tudjuk megragadni, s ha mégis, nem biztos, hogy meg tudjuk fogalmazni úgy, hogy mások is megértsék azt, amit szavakba öntöttünk. Szinte a lehetetlent céloztam meg, s mindezt azért, mert úgy véltem, hogy a hangulatok – jó vagy rossz – sokasága teszi harmonikussá az életünket. Igen, az életünk maga a harmónia, ezt meggyőződéssel vallottam és vallom. Csak nem vesszük észre. Nem tudjuk, hogy a zene, a költészet, a próza és a festészet, a művészetek, az anyagi és a szellemi dolgok, a hétköznapiak és az ünnepiek egyszerre vannak meg bennünk, és csak tőlünk függ, hogy mindez mikor és hogyan teremt egyensúlyt, harmóniát az életünkben. Még akkor is, ha ez az élet, e földi kaland nem könnyű, ha szörnyű és tragikus, és akkor is, ha életünk mindennek az ellenkezője. A harmónia, ez az égi, de a földi létünkben is átélhető adomány, ajándék, bennünk, velünk van. Csak meg kell találni. Valami olyasmit akartam a szavak segítségével megragadni, megfogalmazni, amit Pitagórász és tanítványai a számokkal. Úgy gondolták, hogy a világ a számokban van elrejtve, de aki megérti összefüggéseiket, eljut a harmóniához, a világ teljességéhez, s ezáltal Istenhez. Tudtam persze, hogy az Istenhez vezető út megtalálása a legnehezebb, pláne olyan korban, amely nem is ösztönöz arra, hogy valaki elinduljon ezen a kacskaringós, nehéz, rögös úton, s amelyet ráadásul mindenkinek magának kell végigjárnia.

– 2 –

Álom és valóság. Jelen és múlt. Hol vannak életünkben azok a pontok, amelyek utat köveznek a harmóniához? Nem biztos, hogy tudjuk… talán csak sejtjük… de lehet, hogy nem is foglalkozunk ezzel. Az emberek nagy része biztosan nem. Az utóbbi időben ilyen gondolatok jártak a fejemben. Valami számadást készítettem az életemről. Lehet, hogy a szerelem az egyik ilyen harmóniához vezető elágazás az életünkben? S bár nem volt sok belőle, érdekes módon szinte mindegyik a télhez kapcsolódott, s mire eljött a tavasz, általában véget is ért. Hogy miért éppen a tél hozta ezt a csodálatos és mégis gyötrő érzést? Talán mert minden olyan mesés ilyenkor, ahogy ezt gyerekkorom egyik kedvenc verssorában megfogalmazza a költő: „Hull a hó…, hull a hó… mesebeli álom…" – cseng vissza évtizedek múltán is ez a sor. Igen, a szerelem olyan, mint az álom. A Még nem tudom, mi ez érzéseinek összessége. S ha mindehhez még hóesés is társul, no, az már olyan szép, mint az az álom, amelynek nem akarjuk a végét, s amelyet el sem hiszünk, mert úgysem lehet igaz. Pedig a hatvanas évek közepén engem is elért az első szerelem.

Egy kisváros utcáin sétáltam barátnőmmel, akit nevezzünk Verának. Mindketten gimnazisták voltunk, sőt, osztálytársak. Vera szőke volt, szelíd, mint az enyhe tavaszi szellő, s a bőre hamvas. Legalábbis én akkor így láttam. Hullott a hó, arcunkon a pelyhek örömkönnyekké olvadtak. A világ megszűnt körülöttünk, egymás kezét fogtuk, csókolóztunk a kapubejáróknál és összekoccant a fogunk… Diákszerelem, a finom simogatások, a kedves szavak, suttogások kora. Amikor ízlelgetjük a másik testét, lelkét, amikor a forró lehelet találkozik, s a száj, a nyelv, az íny, a fogak az ízek, érzések özönét zúdítják ránk. Amikor felfedezzük a szem, a szempillák s a nyak hajlatainak hatalmas és kimeríthetetlennek tűnő érzékbirodalmát. Amikor a szemek beszélnek, amikor az érintés fizikai mértékegységekben nem mérhető érzelmi tölteteket közvetít két test, két lélek között. Évtizedekkel később öntöttem rímekbe az első szerelem érzéseit, hangulatát, de ez már nem Verának szólt. Vera ugyanis a negyven éves osztálytalálkozón meg sem ismert, semmire sem emlékezett, még arra sem, hogy osztálytársak voltunk.

Szerelmes vers

Arcod, arcomhoz ér,

Szempillád simogat,

Keresem a szádat,

Hogy megcsókoljalak.

A hajad betakar,

Elrejt, mint egy sátor,

Hogy csak te, meg én

Legyünk e világon.

Még nem tudom, mi ez,

S ki vagy, mi vagy nekem.

De tudom, jó nagyon,

Hogy itt vagy most velem.

Rímek ködébe foszlik az emlékezés a már csak pillanatoknak tűnő évtizedek távolából. S vannak szerelmek, melyek már akkor is oly rövidek voltak, hogy ennél egy-egy pillanat is hosszabbnak tűnik.

– 3 –

Rongyosbálon kértem fel egy táncra. Még az arcát sem igen láthattam a félhomály miatt, s azért sem, mert sötétített szemüveg volt a lányon. Csak egy tánc – gondoltam. Nem több, s aztán… s aztán majd meglátjuk. A bálba persze azért jöttem, mert valakit fel akartam szedni. Meg akartam mutatni a feleségemnek, hogy igen, én is képes vagyok erre. Még egy éve sem voltunk házasok. Negyedéves egyetemistaként tartottuk meg az esküvőt 1973 augusztusában egy kis tolnai faluban, s akkor még úgy tűnt minden csodálatos lesz. Ősszel azonban ifjú feleségem beleesett egy libanoni orvostanhallgatóba, s az iránta való rajongás még télen sem múlt el. Igaz, ez inkább plátói szerelem volt, mégis elegem lett belőle. S amikor március elején megláttam a rongyosbál plakátját, eldöntöttem, hogy elmegyek. A szegedi főiskola szervezte ezt a bulit, s valóban a rongyosbál tele volt csinos főiskolás lányokkal.

Halk, lassú zene szólt, összesímulva táncoltunk, aztán söröztünk, beszélgettünk, majd megint táncoltunk és beszélgettünk… Felszabadultnak éreztem magam ezzel az ismeretlen lánnyal. Tudtam vele beszélgetni, táncolni, s ez nálam akkoriban ritkaság volt. S egyébként is azt mondják, hogy a tánc egy kapcsolat fokmérője. Ha két ember tud egymással táncolni, akkor a kapcsolat is jó. Ebben van valami, mert a feleségemmel nem igazán tudtam táncolni. S aztán valóban kiderült: nem illünk egymáshoz. A szörnyű az egészben az volt, hogy ezt mi is tudtuk. Nem lett volna szabad összeházasodnunk, de akkor már annyi előkészület volt a lakodalom megtartásához, hogy nem állítottuk le. Nem volt ehhez bátorságunk. Hátha… hátha valami csoda folytán minden megváltozik közöttünk… Ez azonban most egyáltalán nem érdekelt, mert ez a lány, valami fantasztikus élmény volt. Ovális arcával, sötétbarna hajával elbűvölt. Néhány nap múlva találkoztunk. Attól féltem, hogy nem fogom megismerni, mert csak a bál félhomályában láttam Évát, s attól is tartottam, hogy nem jön el. Volt már ilyen esetem, s ráadásul az önbizalmam sosem volt erős. De eljött, ott volt előttem, s ez egy pillanatra hihetetlennek tűnt. Megcsókoltam, s ezzel tudatosult bennem a valóság…, aztán megfogtam a kezét és sétálni indultunk.

Március eleje volt. Az utcák szélén koszos hóbuckák jelezték, hogy a tél még nem adta fel. A levegőben azonban már szagolni lehetett a tavaszt, érezni a természet megújulását. Azt a különös, semmivel össze nem hasonlítható illatot, ami tél végén, tavasz előtt jelenik meg, s ami áthatja az ember testét, lelkét, s amitől menni, csavarogni akar, szeretne mindent megváltoztatni. Ez az érzés szinte minden tavasszal elkapott, megérintett. Úgy éreztem, hogy a március változást hoz nemcsak a természetben, de talán az én életemben is. Ezzel azonban egyelőre nem foglalkoztam, mert csak az érdekelt, hogy éppen a Tisza parton sétálok Évával, aztán megállunk és csókolózunk… csókolózunk… csókolózunk. Egyszer csak kesernyés ízt éreztem. Persze, gondoltam, hiszen Éva cigarettázik, s a dohány illata keveredik a száj természetes ízével, illatával. No, nem méz és áfonya volt, ahogy Radnóti írja, hanem, dohányízű, dohányillatú volt ez a csókolózás. Mégsem zavart, sőt élveztem, pedig nem dohányoztam. A szerelem mindent megszépít, minden ízt kellemessé alakít. Évtizedek múltán, amikor a szagok történetével is foglalkoztam, visszaemlékeztem ezekre a pillanatokra. Akkoriban fogalmaztam meg, hogy nemcsak történelmi, társadalmi, politikai és gazdasági körülmények határozzák meg az ember életét, hanem az illatok, a szagok is, hiszen történelmileg meghatározott szagkörnyezetbe születünk és ilyen környezetben élünk. Éva esetében mindez azt jelentette, hogy ez a dohányízű, dohányszagú szerelem életemnek egyik szép kalandja lett. Igen, szerelem volt és kaland, ahogy egész életemet is kalandként éltem, élem meg. Az Évával való kapcsolat azonban nagyon rövid ideig tartott: két… vagy talán három hétig. E röpke pillanatokban mégis egy egész életet éltem át, olyat, amit mással évek, évtizedek alatt él meg az ember. Végül én fejeztem be ezt a kapcsolatot: egy hangulatos vacsora végén mondtam el Évának, hogy már nős vagyok, és nem biztos, hogy érdemes folytatni. A döntés miatt persze voltak kételyeim, mert a feleségemmel való kapcsolatot össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit az Éva iránti szerelem hozott. Később is foglalkoztatott: biztos, hogy jól döntöttem? Főleg azok után, hogy az első házasságom kétszer is tönkrement, majd véglegesen és hivatalosan is elváltunk. Mindig megnyugtattam magamat, hogy a sorsunkat úgyse mi irányítjuk, még akkor sem, ha úgy véljük, mi döntöttünk, ahogy Éva esetében tettem. A sorsunk meghatározott forgatókönyv szerint zajlik. S amikor azt hisszük, mi döntöttünk, teljesen szuverén módon, akkor is azt a forgatókönyvet valósítjuk meg, amiről nem tudunk semmit. Ezt évtizedekkel később fogalmaztam meg, sok-sok, véletlennek látszó esemény alapján. Éva esetében persze azt gondoltam, hogy ezt a kapcsolatot talán azért fejeztem be, mert olyan szép volt, s azt akartam, hogy e szépségnek, a szerelemnek a hangulata maradjon meg bennem. Vagy nem voltam elég bátor, hogy szakítsak a feleségemmel? Vagy a „forgatókönyv"? Ki tudja? Évával azonban soha többé nem találkoztam.

– 4 –

Marseille, 1974 júniusa. Egy vendéglő terasza, a Canebière, a város fő utcája mellett nem messze az öreg kikötőtől. Igen, ez az a kikötő, ahol a regénybeli hős, Edmond Dantès valamikor 1815 februárjában kikötött hajójával, előtte pedig megállt Elba szigetén, s találkozott a Bitorlóval, a száműzött I. Napóleonnal. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszerű falusi gyerekként eljutok majd abba a városba, ahol gyerekkoromnak kedvenc regényhőse élt, ahonnan If várába vitték az esküvőjéről. S most itt ülök, pár száz méterre a kikötőtől; ülök… ülök, coca colát iszom és várok… várok… csak várok és várok. Dominique nem jön. Másfél vagy két órát üldögéltem ott, beosztva az itókámat, de lehet, hogy több üveggel is elfogyasztottam, mert nagyon meleg volt. S aztán amikor épp felálltam, hogy no, most már elég, még egy francia nőre sem várok tovább, akkor berobogott egy energikus, robbanékony és nagyon csinos nő. Ő volt Dominique. Olyan kedvesen és bájosan kért elnézést az alig két órás késésért, hogy nem lehetett rá haragudni. A késés a lényéhez tartozott, szinte mindig késett, ilyen volt, ilyennek kellett elfogadni. Dominique címét egy román lánytól, akkori levelezőpartneremtől kaptam. Marseille-ben hívtam fel telefonon, s így jött össze a találkozó. Június – júliusban többször is együtt voltunk. Dominique olyan volt nekem, mint Márainak a színésznő. Nem volt vele viszonyom, nem voltam szerelmes belé, „csak" jó barátok voltunk, s jó volt csavarogni a városban, vagy moziba menni vele. Marseille-ben vele láttam először Fellini Amarcord című filmjét. Együtt voltunk július 14-én Aix-en-Provence-ban, ahol Joan Baez koncertjét is meghallgattuk. Voltam vele Avignonban, Marseille-ben pedig a tengerben fürödtünk. Kellemes volt a társasága. Sokat beszélt és gyorsan. Igaz, egyszer megjegyezte, hogy az olaszok, no, az olaszok aztán nagyon gyorsan beszélnek. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet az, amikor egy olasz még Dominique-nál is gyorsabban beszél, de ezt sehogy sem tudtam elképzelni. Dominique szerette a magyarokat, annak ellenére, hogy magyar barátjával nem jött össze a házasság. A magyarok iránti szeretete azonban megmaradt, s ezt én is élvezhettem. Kevés ilyen tiszta szívű és szeretetre méltó emberrel találkoztam életem során, mint amilyen Dominique volt. 1977-ben ismét találkoztunk, mert ezen a nyáron szerveztem magamnak egy kis európai körutat: Marseille – Barcelona – Párizs – Bécs. Kb. egy hétig voltam Marseille-ben, s Dominique egy ebédre is meghívott, így megismerhettem a családját, s aztán együtt mentünk el a Durence folyó partjára, majd onnan Cassisba, egy, a tenger fölé magasló hegy tetejére. Este onnan, a szikla széléről néztük végig a július 14-ei tűzijátékot. Nekem tériszonyom volt ebben a magasságban, de igyekeztem ezt legyőzni, mert a tenger csodálatos volt. Egy békés öböl, melyre ráesteledett, s kezdődött az egész öblöt megvilágító tűzijáték, amely életre szóló élmény maradt a számomra. S aztán véget ért a marseille-i kaland, s Dominique-kal sem találkoztam többé. Még leveleztünk egy darabig, de ennek is vége szakadt. Bár a nyolcvanas, kilencvenes években többször is megfordultam Párizsban, Marseille-be soha nem mentem el. Ezt nehezményezte is Dominique egyik levelében. Annyit tudtam még róla, hogy csatlakozott Brigitte Bardot állatvédő mozgalmához, s az egyik telepén dolgozott valahol Dél-Franciaországban. Dominique is imádta az állatokat. Amikor náluk voltam, akkor éppen csak egy kutyája és öt macskája volt, egyébként ennek a többszöröse élt nála, s a lakás egyik szobája a kutyáké vagy a macskáké volt, attól függően, hogy melyik tábor volt többségben. Nekem ez kissé szokatlan volt, mert Magyarországon a hetvenes évek első felében még nem volt kutya- vagy macskakultusz. Gyerekkoromban a családnak persze mindig volt kutyája. Néhánynak még a nevére is emlékeztem: Csöpi, Boby, Vacak. Igazi házőrzők voltak, s mindig megnyugtató volt számomra, amikor éjszaka ugattak. A kutyához azonban másképp viszonyult a családom, s én is, mint a franciák. A kutya nem mehetett be a házba, nem ugorhatott fel a székre vagy a heverőre. Nem babusgattuk úgy, mint Dominique és az anyja.

– 5 –

Dominique és családja bevezető volt számomra a franciák akkor még ismeretlen világába. Könyvekből, tanulmányaimból persze sok mindent tudtam, hiszen franciát tanultam a gimnáziumban, s a történelem mellett ez a nyelv lett