Saman

By Ayu Utami

Szerelmek a zavargások idején. Ayu Utami tabudöntögető regényében a világ legnépesebb iszlám országában, Indonéziában felnőtt négy nő sorsát kísérhetjük figyelemmel. A folyamatot, ahogy megszabadulnak társadalmi kötöttségeiktől, és szexuális ébredésük történetét. Egy átalakuló világot látunk, a női emancipáció (Európából olvasva nagyon megkésettnek tűnő) XX. század végi kibomlását. Yasmin, Cok, Sakuntalá és Laila sajátos szabadságharcot vívnak, a helyüket keresik, és ezt a küzdelmet egy titokzatos hős, a korábban katolikus papként szolgált emberi jogi aktivista, Saman ösztönzi, segíti, irányítja. A női öntudatra ébredés regénye ez a könyv, a személyes drámák krónikája, a test felfedezésének könyve. Miközben a drámai csúcsponthoz a Suharto-diktatúra utolsó hetei, az eszkalálódó és egyre véresebb diáklázadások, vagyis a nagyon hirtelen átalakuló Indonézia társadalmi krízise adja a hátteret. A regény hazájában rengeteg díjat nyert, az összesen 34 kiadásban megjelent könyvet több mint százezer példányban adták el, mielőtt világhódító útjára indult.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Jun 1, 2018
• ISBN: 9789632937885

Book preview

cover.jpg

AYU UTAMI

img1.jpg

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű

Ayu Utami: Saman

Copyright © Saman by Ayu Utami, 1998

Licensed through Kepustakaan Populer Gramedia

A fordítás Pamela Allen 2005-ös angol változata alapján készült.

Fordította: Vécsei Anna

Hungarian translation © Vécsei Anna, 2018

Minden jog fenntartva.

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-293-788-5

A Komunitas Utan Kayunak

img2.jpg

CENTRAL PARK, 1996. MÁJUS 28.

Madár vagyok itt én is – több ezer mérföldet repültem egy országból, ahol nem ismerik az évszakokat. Vándormadár, aki tavaszt keresve kelt útra, a tavaszt, amikor érezni a fű és a fák illatát, melyeknek sem a nevét, sem a korát nem ismerjük.

Erdőillat, hűs kövek, gomba- és mohaszag – vajon van ezeknek a dolgoknak nevük? És életkoruk? Az ember úgy ad nekik nevet, mint a gyermekeinek, pedig a fák öregebbek az embernél. A Rafflesia arnoldi nem a Central Parkban nyílik, hanem a maláj felföld trópusi erdeiben, de mi tudjuk, hogy a két szülője angol volt, mert tőlük kapta a nevét. Az emberek úgy beszélnek a termesztett vagy vadon növő növényekről, mintha jobban ismernék őket, mint a fák a hideget, a napsütést vagy a föld melegét. Pedig az állatok nem a nevük alapján ismernek rá a fákra, és az anyaállatnak vagy a párjának sincs neve a csibéi vagy a kölykei számára. Egyszerűen csak tudják – szavak nélkül is.

Ebben a parkban az állatok olyan elégedettek, akárcsak én, a New York-i turista. Vajon fontos, hogy a szépségnek neve is legyen?

Délelőtt tíz óra.

Gyerek még az idő, az árnyékok mégis mind jobban összetöpörödnek, ahogy a tavasz hosszabbra nyújtja a nappalok óráit. Kismadarak kutatnak napfény után a levelek rései között, teljességgel feloldódva a sugarakban, melyektől aztán addig hevül bennük a szenvedély, míg csak szirmot nem bont a vágy – forrón, akár a frissen sült cipó. Néhányan közülük – ők már teli torokból csivitelnek – idén biztosan meglelik a párjukat. Mint az a kis, fehér mellényes párocska ott, szemben, a hím, sötétbarna gallérral, a nőstény világosbarnával. A nevüket ugyan nem tudjuk, de azt igen, hogy elégedettek. Vajon fontos, hogy a szépségnek neve is legyen?

A csavargó a padon láthatóan mélyen alszik gyászos pokróca alatt. Nem tudjuk, ki ő, sem azt, hogy milyen színű a bőre. Boldog vagyok – felelem majd, ha felébredve kérdőn fordul felém. Még ha csak álmában szólítana is meg. A szerelmemmel találkozom, épp, mint az a fehér mellényes madár az ágon. Valaki átölel és csókokat hint majd rám. Sétálunk, aztán megteázunk az Orosz Teaházban, ami csak néhány háztömbnyire van innen, délnyugatra. Egy kicsit ugyan drága, de kit érdekel! Végtére is, egyszer élünk!

Hiszen Siharra várok. Anélkül, hogy bárki is sejtené, hogy itt vagyok. Már, ha a csavargót nem számítjuk. Távol szülőktől, feleségektől… erkölcsbíráktól vagy a rendőrségtől. Itt az emberek is – különösen a turisták – követhetik a madarak példáját, és párosodhatnak, amikor csak fellobban bennük a vágy. Bűntudat nélkül. Hisz itt a bűn sem létezik.

Ha ideér, megmutatom a vázlataimat meg az alájuk írt verseket, amiket akkor csináltam, mikor őutána vágyakoztam. Vágyom az éhes szájra / a férfiéra, kinek fiatalsága már tovatűnt / elhullatta a homokba, honnét a vagyonát szerezte. Ezt egy akvarellre írtam. A festmény talán egy olajfinomítót ábrázol az óceán hullámai között. De a festmények és a versek nem kívánnak pontos magyarázatot. Mert ezek a dolgok az érzések lenyomatai. S talán a szépségé is.

Amint ideér, és meglátja a rajzaimat, rögtön megérti majd, hogy milyen erősen vágyakoztam forró ölelései meg az után a lázas, Skoal dohány ízű nyelve után. Élvezettel dohányzik, de mindig fegyelmezi magát tiszteletből azok iránt, akik nem viselik el a füstöt. Mostanában már inkább csak a dohány fekete magját rágja; nem füstöl, csak szopogat. Előzékeny ember. Ma reggeltől számítva éppen négyszázhuszonnégy nap telt el az utolsó csókunk – az utolsó randevúnk óta. 424 nap. Tavaly, április 22-én. A dátum belevésődött az agyamba, mert én mindig számon tartom a napokat. Mert az a nap valami keserű utóízt hagyott a számban és az erős kívánkozást egy újabb esély után. De ez egészen mostanáig lehetetlen volt. (Remélem, ma mégis lehetséges lesz.)

Egy hotelben voltunk. Remegtem a szégyentől és az izgatottságtól, mert még sohasem maradtam férfival kettesben. Ő csöndes volt, nem említette, volt-e már ilyen helyzetben. Mint az olajmunkások általában, végtelen hónapokat töltött a dzsungelben meg az óceánon, ahol közel s távol csak ótvar lebujok voltak, a prostituáltak lehangoló, penészes fülkéivel, na meg a falvak, ahol az életerős, fiatal lányok olajmunkásokra vadásztak, hogy feleségül mehessenek hozzájuk. Éreztem, hogy egy kicsit ő is ideges, amiért kettesben maradt velem, de mi volt az az én gyötrelmeimhez képest! – a fürdőszobába menekülve vártam, hogy a szobapincér behozza a rendelésünket. Hiszen bűnös voltam.

De aztán csak úgy ráhemperedtünk az ágyra, még az ágytakarót sem húztuk le; végtére is nem holmi délutáni sziesztára készültünk. Azt mondta, nagy melleim vannak. Hallgattam. Erre azt kérdezte, készen állok-e. Mire én: Kérlek, ne! Még szűz vagyok. Nem csinálhatnánk másképp? Azt mondta, gyönyörű az ajkam. – Csókolj meg, itt csókolj meg! – kértem, de valójában nem kellettek szavak. De vétkeztem. Annak ellenére, hogy továbbra is szűz voltam.

Hazafelé menet azt mondta, a legjobb volna, ha nem találkoznánk többet. (Meglepődtem.)

– Nős vagyok.

Erre azt feleltem, hogy nekem ugyan nincs barátom, de szüleim azért vannak.

– Nem vagy egyedül. Én is bűnös vagyok.

De szerinte nem ez a lényeg. – Miután megházasodtál, már nehezen mondasz le a szexről.

Megértettem. Annak ellenére, hogy még mindig szűz voltam.

Másnap elment. Talán az óceánra vagy a dzsungelbe, ahol a gazdag emberek dollárokat préselnek ki az olajból, amit a természet mély rétegeiben őriz. A hajóra, amelynek a fedélzetén én is jártam, ahol először találkoztunk, és a víz az értésünkre adta, hogy elsüllyedhetünk, a csillagok pedig azt, hogy elveszíthetjük az utunkat. Ahogyan velem is történt, miközben azon igyekeztem, hogy a nyomára bukkanjak. Hosszú hónapokon át, öt egész hónapon keresztül próbálkoztam, mindhiába. Míg egy nap, szinte a semmiből felbukkant, s felhívott a munkahelyemen.

– Miért nem keresel mostanában?

– Próbáltalak – válaszoltam neki –, de sehol sem bukkantam rád. Pedig még mindig itt vagyok. – És a szívem meglódult a gondolatra, hogy ő is Jakartában van.

– Találkozhatnánk? – kockáztattam meg. – Egy ebédre?

– És ebéd után?

– Ebéd után, hát… addigra már biztosan késő délután lesz.

– Mit szólnál egy vacsorához?

– Elutazott a feleséged?

– Honnét tudod? Felhívtad a lakásomat?

– Sihar, eddig még sohasem ajánlottad fel, hogy vacsorázzunk együtt…

Elhallgatott. Én is hallgattam.

Azután azt kérdezte, reggelizhetünk-e együtt másnap, ha este már úgyis együtt vacsoráztunk. Emlékeztettem rá, hogy még mindig a szüleimmel élek. Kérdezősködni fognak, ha nem megyek haza. – Annak ellenére, hogy felnőtt vagy és gyakran utazol? – Igen – válaszoltam. Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén felsóhajt. – És ráadásul még mindig szűz vagy. – Aznap este végül nem találkoztunk. És ugyanez a jelenet ismétlődött újra meg újra, több mint tizenhat alkalommal. Míg egy nap arra kért, ne hívjam többé. – Így lesz a legjobb – mondta. Azt kérdeztem, miért. – Nős vagyok – válaszolta. De én továbbra is csak ezt hajtogattam: miért?

– Sokszor előfordul, hogy a hívó fél leteszi, ha a feleségem veszi fel a kagylót.

– Nem én voltam – hazudtam (csak néhányszor csináltam). Vajon ki lehetett?

– A feleségem szerint ez valami figyelmeztetés.

– Látod, most meg neked van bűntudatod. Pedig nem is csináltunk semmi.

Így történt, hogy továbbra sem találkoztunk. Rettenetesen szerettem volna felhívni. Mit érezhet? Milyen lehet az arca? És még vagy két-három hónapig, mindannyiszor, ha otthon vagy az irodában megcsörrent a telefon, elöntött a remény, hátha ő az. De három hónap múltán rá kellett döbbennem, ezúttal tényleg visszavonulót fújt. Ki tudja, miért. Talán a feleségét védte. Talán saját magát. Gyakran mondta, hogy fájdalmas volna a velem való találkozás, hiszen uralkodnia kellene valamin, amit legszívesebben szabadjára engedne. Nevezzük vágynak. – Mert azután, hogy megházasodtál, már nehezen mondasz le a szexről. – Talán nekem is óvnom kellett volna őt és a feleségét. Végül is én nem voltam házas, nekem nem kellett lemondanom semmiről. De ha annyira hiányzott! Melyikünk döntsön kettőnkről? Nos, én lettem az, aki magára vállalta ezt a szerepet. Hiszen én szabad voltam. Ráadásul én léptem utoljára a színre. Három évvel ezelőtt.

img3.jpg

DÉL-KÍNAI-TENGER, 1993. FEBRUÁR

Felülnézetből és bizonyos távolságból szemlélve egy fúrósziget éppen olyan, mint lazúrkő tengerben úszó ezüstdoboz. De ahogy a helikopter egyre lejjebb ereszkedett, az eleinte oly nyugodtnak látszó tenger bugyburékoló víztömeggé változott, mely a derűs felszín ellenére, mintha hatalmas erőket tartott volna fogva a mélyben. A nő intett a pilótának, hogy csak körözzön tovább, míg rá nem talál a megfelelő szögre az alattuk emelkedő tornyok lefotózásához. Küszködve kinyitotta az ablakot, és rövidesen egy objektív lencséje tűnt fel az alacsony nyomású légkörben. A szél megborzolta rövid haját, amibe a fodrásza állhatatos rimánkodását megunva gesztenyebarna csíkokat melíroztatott. A szél zúgása és a motor fülsiketítő zaja tökéletesen lehetetlenné tett bármiféle társalgást a helikopterben ülő három ember között. A nő felfelé mutató hüvelykujjal jelezte, hogy végzett, de ennyi idő is elég volt hozzá, hogy megfagyassza az ujjait. A jármű pár percig még körözött a víz fölött, mielőtt ereszkedni kezdett volna, hatalmas örvényeket kavarva maga körül, melyek üvegszilánkszerű részecskékké forgácsolták szét az égből érkező fénysugarakat – akár a festékpontok egy Seurat-festményen.

A levegőben perzselő forróság uralkodott. Ráadásul a tengernek és a helikopter propellerének köszönhetően mindenfelől szélrohamok támadtak. Egyszer csak egy férfi jelent meg a parancsnoki híd tövében. Valószínűleg létrán mászhatott fel, de mintha egyenesen az óceánból emelkedett volna ki. A helikopterről mindenesetre nehéz volt megállapítani, mi van mögötte. A külseje rögtön elárulta, hogy nem egyszerű olajmunkás. Az arca frissen borotvált, az öltözéke a szokásos overall helyett pamutsortból és egy rendes, bár némileg lezser pólóból állt. Bemutatkozott. Rosanónak hívták vagy egyszerűen Canónak. A Texcoil képviselője volt, azé az olajtársaságé, amely teljes feltárási joggal rendelkezett az Anambas-félsziget körüli vizeken. Minden túlzás nélkül ki lehetett jelenteni, hogy ő volt az úr ezen a különös építményen. Arcán futó mosollyal, határozottan kezet rázott az újonnan érkezőkkel, de közben érezhetően kerülte a szemkontaktust. A pillantása inkább valahol kettejük között, a levegőben állapodott meg. De mindjárt tovább is vándorolt arra a férfira, aki a parancsnoki híd túloldala felől közeledett és védősisakokat szorongatott a kezében. Cano kérte őket, hogy tegyék fel a sisakokat. Itt tökéletes biztonságban vannak, magyarázta, de attól egy sirály még nyugodtan a fejükre szarhat, arról már nem is beszélve, hogy egy hirtelen manőver simán odavághatja a fejüket valamelyik rúdhoz vagy a rudat a fejükhöz. Nincs valódi veszély, de azért nem árt az elővigyázatosság. Ahogy a feliratok is hirdetik: Fő a biztonság!

A nőt Lailának hívták, a férfit pedig Tonynak. Egy kis produkciós céget vezettek – bár az együttműködés jobban tükrözte a valóságot –, ami most két, összefüggő projektre szerződött. Az egyik egy reklámfilm elkészítése egy kanadai vegyesvállalatról, a Texcoil Indonéziáról, ami egyebek mellett bányászattal is foglalkozott. A másik megbízójuk a Petroleum Extension Services volt, ami az ázsiai csendes-óceáni régió olajkitermeléséről szóló könyv megírásával bízta meg őket. A vendéglátójuk azonban kissé szétszórtnak tűnt, miközben a fúrással kapcsolatos folyamatokat magyarázta. Mintha valami nem egészen a tervek szerint haladt volna. Beszélgetés közben fürgén körbejárták a négy tartóoszloppal alátámasztott vas- és acélszerkezetet. Az overallba öltözött munkások udvarias biccentéssel köszöntötték Canót, de ahogy elhaladtak mellettük, összesúgtak a hátuk mögött. Laila kezdte kívülállónak érezni magát. Végül is ő volt az egyedüli nő ezen a különös helyen. Különös, mert csak egyetlen nő volt. Én.

A fúrósziget északi oldalán az erőteljes, északkeleti áramlat hatására vadul hánykolódott egy mentőcsónak. A hullámok ismétlődő döndülései rendre elnyomták a fedélzeten és a csónakban lévők közt folyó üvöltős párbeszédet. A bőrük olyan sötét volt, akár a rakodómunkásoké. Csak az imént végeztek néhány zsáknyi felszerelés felpakolásával egy darura akasztott gondolára, ami a fedélzettől egészen a csónak padlójáig nyúlt. A sirályok vadul rikoltozva igyekeztek leszállni a póznákra. Közben a legénység két tagja megkísérelte a belépést a gondolába, amit a többiek erősen tartottak. Az egyikük máris átugrott, de a másik még hezitált. Ekkor ért oda a hullám, ami kis híján magával sodorta. A társa azonban résen volt; abban a pillanatban, hogy a másik a gondolába lépett, a válla után kapott. Végül az óriásmarkoló egyetlen, száznyolcvan fokos fordulattal visszaemelte a csomagokból és emberekből álló rakományt a fedélzetre, ami csak úgy vibrált a tevékeny munkától.

– A Seismoclypse-től vannak. Őket bíztuk meg a kitermeléssel – közölte Cano, ahhoz a néhány férfihoz érve, akik az érzékelőberendezés darabjainak összerakásával foglalatoskodtak, amiket csak az imént pakoltak le a daruról. Úgy emlegette őket, hogy a kiszolgáló személyzet, ők meg céges embernek hívták. A cég embere, aki úgy öltözik, ahogy akar, és mindenki tisztelettel bánik vele, mert a cég része, ahonnét a pénz jön. A munkások felé vette az irányt, mire Laila és Tony is azonnal a nyomába szegődött.

Ahogy közeledünk, mindannyian engem bámulnak; egyszerűen képtelenek rá, hogy palástolják az érdeklődésüket. Végül is én vagyok itt az egyetlen nő.

Csakhogy az egyikük, s éppen az, amelyik a vállánál fogva tartotta meg a társát, mégsem tűnt olyan érdeklődőnek. Futó pillantásra méltatva Lailát, épp csak odavillantotta a szemüvegét, már hátat is fordított, hogy immár guggolva láthasson neki a gép alapos átvizsgálásának. Az overallja felső része derékig le volt tűrve, és a lánynak mindjárt feltűnt, hogy a nyaka mennyivel barnább a karjainál. És azok a karok a kemény munkától voltak olyan izmosak.

Az orromban érzem az izzadságszagát.

– Hogy haladnak a dolgok, Sihar? Úgy látom, elég lassan megy a munka – vetette oda Rosano anélkül, hogy zavartatta volna magát a vendégeitől.

A férfi előbb csak mormogott valamit, majd így válaszolt: – Több időre lesz szükségem a műszer megvizsgálásához. Nagyon úgy tűnik, uram, hogy nem fogjuk tudni egyhamar elkezdeni a munkát. Az iszapelemzés azt mutatta, hogy odalent emelkedik a nyomás. Valamennyit biztosan várnunk kell… Bapak. – Szándékosan nyomta meg a Bapakot, nem a tisztelet miatt, inkább, hogy bosszantsa az arrogáns Rosanót, aki szerette, ha így szólították. A két férfi körülbelül egyidős lehetett, mindketten harmincöt körül járhattak. Rosano talán még annyi sem volt.

A céges ember megrázta a fejét, és csettintett a nyelvével; nem ezt a választ várta. – Azt nem te döntöd el, hogy várunk-e vagy sem. Majd a fúráselemzővel ellenőrizzük a számításokat. Ti csak álljatok készen egy órán belül.

Ezután sorra bemutatta a vendégeinek a szolgálatban lévő férfiakat. Elsőként Sihar Situmorangot, az olajelemző mérnököt, aki közönyével és kemény fizikumával máris mély benyomást tett Lailára. No meg az ősz hajával. A másik férfi haja is őszbe hajlott már, csakhogy a tekintete ravaszul villant, és Laila a beszédéből úgy vélte, tanulatlan ember lehet. Hasyim Alinak hívták, és gépkezelő volt, talán ha hét évvel idősebb Siharnál. Volt velük egy huszonéves fiatalember is, aki láthatóan egy kissé ideges volt a munkája miatt. Imán volt a neve, és kezdő mérnökként dolgozott Sihar felügyelete alatt. Rosano most hanyagul bemutatta nekik a vendégeiket: Laila, fotós. Tony, író. A találkozás rövidre sikerült.

Távozáskor Laila még éppen megpillantotta, ahogy a szemüveges férfi leveti az atlétáját és felitatja vele a testéről csordogáló izzadságot. Először csak a nyakáról, a hónaljáról, majd fedetlen mellkasáról.

Ez a hely valóban olyan volt, mint valami sziget. Ebédidőben egy csapásra megint egymásba botlottak. A férfi ezúttal teljesen fel volt öltözve, szürke overallt viselt, a mandzsettákon narancssárga és kék csíkokkal. Amint meglátta az ebédlő ajtajában, Rosano azonnal magukhoz intette. Ő pedig, miután alaposan teleszedte a