Tóth Árpád összes verse II.

By Tóth Árpád

 nTóth Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, 1928. november 7.) költő, műfordító.n nTóth Árpádn„Kevés vers maradt Tóth Árpád, után. Három kötete jelent meg életében: a Hajnali szerenád, a Lomha gályán,

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633767962

Book preview

TÓTH ÁRPÁD

ÖSSZES VERSE

II

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-796-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

TÖREDÉKEK

1908

AKÁR EGY BÚS KAMASZ...

Akár egy bús kamasz, ki csendes éjszakán

Holdfényes ablakot néz, s lágy, nyári dalt dalol...

Majd nő a nyári éjek csillagos, langyos csendje,

Könnyű csipkéket s lenge selymeket

Láthatni majd a nagy kirakatokban,

És bús suhancok bámulnak merengve

Holdfényes, csipkepárnás ablakokra.

A hallgatag, szűk udvaron...

ALEXI, HAJTS...

Alexi, hajts, hallod-e? hajts!

Oly rémítőket ne sóhajts!

Én meghiszem, hogy Riga fáj,

Szívedben a bús, honi táj,

A hagymaforma sok torony,

Halak a hűs sikátoron...

1910

Ó, FONTAINE LUMINEUSE!

Ó, fontaine lumineuse! minőt az orfeumban

Láttam nem egyszer én, és mindig fáj szivem,

Ültem az emberek közt, és szivaroztam búsan,

És nem törődött vélem senkisem –

Nők drágafényü válla derengett messzi páholy

Mélyén –, s a szinpadon zengett a csodakút,

Egy szökkenő sugár vérző oszlopba nyúlt,

Majd kék esőbe bomlott, mely sír, amíg aláfoly...

KIALVÓ KRÁTERT...

Kialvó krátert látott s csendes árkot,

Kis faluban, melyen kis híd feszűl át,

S mint ócska rím tér meg a régi nagy vágy,

S a szobalányok válla s mozgóképek

Szép tájai, miket ifjonti szemmel

Élveztél s szívtál olcsó lámpalángnál

Otthon, s hívott az ágy és a halálvágy,

S csak ültél, és az asztalon szelíden

Összebújt tenyereid közül halkan

S fehéren nőtt a bánat lápvirága...

1912

Ó, ÉDES NAPSÜTÉS!...

Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul

A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,

Megannyi drága serleg, szinültig telt kehely,

Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul –

És részegít a látás, szeszéllyel kitalált

Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,

És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez

Emelem az ömlő fény egyetlen italát...

A FÉNYES LÉG MÁR...

A fényes lég már halkan elborult,

Arany tüzét beszállja esti pernye, szürke hamv,

Már kétesen világol át a fák között a sárga út,

Nagy, megvonagló test, mely hosszan elzuhant,

A fák fölötte megmeredve állanak,

Nagy lombhajuk bomlott csomókban, fénytelen,

S a síkos égen lomha súllyal száll a nap,

Elejtve mintegy s esve-esve nagy-reménytelen...

Ó, érzed-é, e néma órán, ember...

A dolgok setét tengerén kicsiny sziget,

Megengesztelődve..............

A gyász edénye lesz most csordultig telt szived...

1913

Ó, ÉJSZAKA!...

Ó, Éjszaka! álmos

Eső veri búsan a ház fedelét,

S az udvaron a cserepes virágok

Mind meghaltak s egyedül maradtak.

A NAP VÖRÖS ARANYBAN...

A nap vörös aranyban, gőggel alkonyul,

Körül a felhők hódolata gyúl,

De fellebb

Lomhább, búsabb s fenségesebb

A felleg.

Feldördül a zivatar

Isten búsongó szólóéneke,

S száll az édes, ájult mezőkre, és fanyar

Fensége zúg: a sok fehér virág

Hisztériásan reszket, összebúj.

A boglárkák kecses, zöld szárain

A szirom beteg, kénsárga láng...

Ó, LANKADÓ BŰBÁJÚ ALKONYOK...

Ó, lankadó bűbájú alkonyok,

Fáradt természet méla esti csendje,

Arany sugárral ázó langy homok,

Oldalt hajló kalászok... rendje...

1914

Ó, HOSSZÚ ÉJEK...

Ó, hosszú éjek,

Setét ruhájú,

Ólom csuhájú,

Vánszorgó percek,

Száz árva herceg,

Elátkozottak

Ó, éji órák

MIÉRT JUT ESZEMBE OLYKOR...

Miért jut eszembe olykor

Miért kisért gyakorta zsúfolt aranyozású

Fülledt pompáju vágy:

AZ IFJÚSÁGON IMMÁR...

Az ifjúságon immár túljutottam,

Napjaim lejtése már nem szilaj,

Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan

És simán, mint a hűvös, bús olaj.

Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,

Lelkem olaja.......eség,

Megkenni véled a vén szenvedések

Sajgó hegét...

HOLDTALAN ÉJEN...

Holdtalan éjen tompa derengés...

Holdtalan és messzi, messzi táj,

Mely úgy nyúlik a...

MOST ELFELEJTEM...

Most elfelejtem a késő körútat,

Amelyen késő kocsisok zörögnek...

HOVÁ MEGY...

Hová megy, aki elmegy...

Mosolyát hagyta itt, a fáradt vonalat,

Mely szája mellett...

BÚS ÉJSZAKA VOLT...

Bús éjszaka volt, s bús éjszaga volt

A háznak: a hallgatag, ódon

Lépcsők doha terjedt, s az udvaron

Lég súlya ült tunyamódon.

Hej!

Álltam a nyitott ablak előtt,

Előttem a tűzfal ócska karéjja,

Néztem a holdat a tetőfok előtt,

Visszagörbült sárga taréjja –

SÖTÉTEDIK...

Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét

Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,

S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,

Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.

Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,

Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,

S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,

S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.

Feledd, hogy görcs kezében most a kard

Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer

Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,

S ki már hozzád tért s arat, és... szívedre elfektette, óvd meg és takard.

Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,

Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,

Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,

Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,

Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.

1915

ELFÁRADT MÁR

Elfáradt már és izzadt a halál,

Kaszája csorba, s csontjai már vásnak,

Már megpihenne, alig bírja már

Terhét és undorát a gyilkolásnak,

De hét országon át még árkot ásnak...

Ily iszonyúról nem szólt még rege,

Mióta útját járja eged kékjén

Napodnak fénylő, arany kereke...

Ó, KÉK ÉS ZÖLD...

Ó, kék és zöld és arany ragyogás,

Illatok, gyanták, szél, forró sohaj,

Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,

Piros lobogó szirmok s lebegő

Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.

Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!

Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő

Viráglángnyelvek, lebegő,

Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,

Izzó arany amely zuhogva dől

A napkéselte rések boldog sebén...

AKAROM: LÉGY VÍG!...

Akarom: légy víg! egyetlen virágom,

Csattanjon orcád édes, gyenge bőrén,

Mint kedves ujj, ha évődőn csap arcul

Halovány kis orcád rózsaszínre váljon,

Mintha évődőn pajkos ütés érné

MOST MESSZE ZENG...

Most messze zeng a sok elbúsult fegyver,

A napsugár rajtuk ferdén lecsúszik,

S bágyadt katonaarcokra lekúszik,

Ágyúk zenéjét zengeti a reggel.

ALFÖLDI EMLÉK

Ákácillat s finom, fanyar homok

Kevert íze érzik a langyos légen,

........... nagy csönd és fehéren

Szétszórt tanyák, vak, néma otthonok...

Magányos séta............

...............homok

Lelkemben........... lomok,

Ó, kincsem, álmom... semmiségem...

BUJA SZAGOK ÖRVÉNYÉVEL FOROG...

Buja szagok örvényével forog

A lég, és enyhe sodra már fullasztó,

Torkunkra... láthatatlan lasszó,

Édes szorítás, tündéri hurok.

Kiáltana a zsibbadó torok,

Ám illatok közt elalél a vak szó...

ÉLETEM FÖLÖTT...

Életem fölött, a messzeségben,

Emléked ragyog, mint alkonyi égen

Az arany ormok –

Megnövekedve a szomorú télben,

S az eget is, mely még rámborul kéken,

Vállaidon te hordod.

Már völgyben járok, itt sok a bozót,

A tüske, dudva és más kínozók,

Léptem, te bátor,

Nincs új orom...

NI, ELMENT...

Ni, elment a fekete felhő,

Meg fog állni az eső –

A PESTI CSEND

A kávéházak pamlagán, a füstben,

Vagy zsúfolt és sötét, fülledt mozikban,

Sokszor gondoltam őrá,

Körútak szennyén, mint egy bűzös üstben...

Kerestem őt. Hol vagy te, messzi isten?

Kerestem őt sokszor, ha Budapestre

Rá-ráborult a drága, színes kendő,

Az alkony, gázlámpák hegyére esve...

Ó, FELHŐK...

Ó, felhők, felhők, kóbor égi delnők,

Síró szemű nők, s könnyen tovatűnők,

Ó, hársak, hársak, erdőbéli társak,

Egyhelyben állók s mélán meditálók,

S hol üldögéltem s fáztam, ó, asztalom a kávéházban!

S te, kinek sokszor tűnődtem lángján,

Párnám mellett pislogó lámpám!...

1916

VÉR S NYOMOR SZENNYEZI...

Vér s nyomor szennyezi a vén, beteg világot,

Sötét árkok során harcosok, elnyűtt arcok.

Vad puskaagyakhoz simul sovány, szakállas, árva...

Sok drága, szép tüzű ifjúi férfiszem,

Mely nők után az utcán ragyogva fordult,

Célozva hunyorít most,

Rádőlnek fáradtan a fegyver mord agyára,

S a kormos csöveken kicsapnak sárga lángok,

Ó, édes Szerelem, világ egyetlen éke,

Égő, ős óriás, megállsz,

Amíg célozni szűkül a szem szelíd fényű rése, füst marta árva szem,

És jaj, karodra hogy emeled a drágát, hova rejted el,

A félszeg mozdulat,