Mondák, eposzok, legendák

By Román József

Már a legrégibb idők emberét is foglalkoztatták az élet nagy kérdései. Hogyan keletkezett a világ? Honnan ered az élet? – és igyekezett is választ adni ezekre. A kezdet kezdetén mítoszokban fogalmazta meg a világról alkotott felfogását. Ha megismerke

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633763582

Book preview

ROMÁN JÓZSEF

MONDÁK, EPOSZOK, LEGENDÁK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-358-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

APOLLÓNIOSZ RHODIOSZ

AZ ARANYGYAPJÚ VITÉZEI

Thesszáliában, Iolkosz városában uralkodott a zsarnok Peliasz király. Peliaszt gyűlölték alattvalói, mert népét nehéz adókkal sanyargatta, és hajdanában elűzte trónjáról saját testvérbátyját, Aiszónt. Aiszón csak üggyel-bajjal tudott elmenekülni üldözői elől. Elhagyva palotáját, kincseit, csak asszonyának és egyetlen apró gyermekének, Iaszónnak életéért aggódott. Peliasz harcosai messze kergették őket a város falaitól, s amikor végre megpihenhettek egy sűrű erdő fái közt, az üldözött király szívét tovább gyötörte a gond Iaszón jövője miatt. Sok-sok napon át bolyongtak, míg végül elérték Pélion erdő borította hegyét. Itt élt egy barlangban Kheirón, a bölcs és jóságos kentaur, aki ismerte a gyógyító füvek erejét, és jártas volt mindenféle tudományokban. Aiszón kicsiny gyermekét a kentaur gondjaira bízta, és elindult asszonyával új otthont keresni. Kheirón délceg ifjúvá nevelte a gyermeket, beavatta a rejtett tudományokba, és bajnokhoz illő bátorságot öntött szívébe. Midőn Iaszón elérte tizennyolcadik évét, megköszönte Kheirón gondoskodását, és felkereste szülei házát. A környék lakosai csodálták páratlan erejét és minden veszéllyel dacoló hősiességét.

Ezalatt a gyáva Peliasz rettegve uralkodott népén. Egyre a bosszútól félt, még éjszakánként is lidérces álmok gyötörték. Szörnyű látomásaiban testvérbátyja egy vad bika hátán a vértől dagadó tenger hullámaiba űzte, máskor meg saját lányai vetették egy fortyogó katlanba. Peliasz homlokát a gond barázdái árnyékolták, sem éjjel, sem nappal nem lelte nyugalmát. Egy napon végül elhatározta, hogy felkeresi az ország leghíresebb jósait, és megtudakolja az istenek szándékát. Legjobb harcosai kíséretében elzarándokolt a dodonai susogó tölgyfához, hogy megkérdezze, mily végzetet szabtak ki rá az égilakók. A jósok válasza így hangzott:

– Thesszália fejedelme! A földi halandók sorsa az istenek kezében van. Ők derítenek ránk víg napokat, és ők borítják szemünket örök sötétséggel. A földilakók csak dús áldozatokkal engesztelhetik ki szörnyű haragjukat. Mutass be áldozatot oltáraidon, de óvakodjál a bikától és a kecskétől. És mindenekfölött ügyelj arra a férfiúra, aki fél saruban jelenik meg előtted. Mert e naptól fogva nem sok esztendő fordul meg fejed fölött.

Így szólt a különös jóslat, és a titkos szavak nem enyhítették Peliasz gondjait. Ettől a perctől kezdve szüntelenül a férfiak lábát fürkészte, és éjjelenként rémült kiáltásokkal verte fel háza csendjét.

Múltak a napok, a hónapok, az évek. Thesszália lakói Poszeidón ünnepére készülődtek. A legnagyobb áldozati oltárt a tenger partján, a bővizű Anaurosz folyó közelében emelték. Maga Peliasz is itt mutatta be gazdag áldozatát a tenger hatalmas istenének. Az ünnepségre összesereglett Thesszália valamennyi fejedelme és bajnoka.

Aiszón délceg fia, Iaszón is az ünnepség színhelyére tartott. Széles vállán azúrkék palást feszült, göndör fekete fürtjein az ifjúság szépsége sugárzott. Dárdáját kezében szorítva törtetett az erdőn keresztül. Amint kiért a sűrű fák közül, a távolban megpillantotta az oltárok égbe kanyargó füstjét. Lába előtt a folyó vize rohant a tenger felé, hátán kicsavart fákat hömpölygetve. Az ifjú habozás nélkül belegázolt a habokba. Ekkor háta mögül reszkető hangot hallott. Töpörödött öreganyóka állt a parton, kezét esdeklőn nyújtotta Iaszón felé:

– Édes gyermekem! Át kell jutnom a folyó túlsó partjára, és már reggel óta állok itt, de senki nem vállalkozott rá, hogy átsegítsen.

– Jól van, anyóka –, felelte Iaszón –, vállamra kaplak, te meg kapaszkodj az üstökömbe. Poszeidón majd csak átsegít bennünket.

Iaszón az anyókát vállára ültette, és ismét belegázolt az árba. Övig járt a zubogó hullámokban, és minden erejét megfeszítve küzdött, hogy el ne ragadja a megvadult áradat. Már-már elérte a túlsó partot, amikor lába beletapadt a ragadós iszapba. Nagy üggyel-bajjal igyekezett szabadulni. Végül is szerencsésen kievickélt a szárazra, de fél saruját leszaggatta az őrjöngő folyam. Az anyót óvatosan a fövenyre helyezte, s midőn felpillantott, a csodálkozástól elállt a lélegzete: a töpörödött vénség helyén tündöklő szépségű istennő állt Iaszón bámuló szeme előtt. Nemhiába oktatta Kheirón az ifjút a rejtett dolgok tudományára! Hófehér karjáról nyomban felismerte Hérát, Olümposz urának asszonyát. Az istennő így szólt az ifjúhoz:

– Iaszón, istennőt segítettél át a feldühödött habokon! Lejöttem az Olümposz hófödte bérceiről, hogy lássam: lakozik-e könyörület az emberek szívében. De hiába kérleltem őket, csak te szántad meg a szerencsétlent. Légy továbbra is bátor, gyermekem, és ne sújtson vasad másra, csak a bűnösökre! Akkor nem hagy el az isteni gondviselés!

–…Így szólt a hókarú Héra, és egy szempillantás alatt eltűnt a fellegek között. Iaszón pedig fél saruban tovább folytatta útját a nagy oltár felé. Peliasz király éppen vastag hájba burkolt ökörcombot helyezett az oltárra, Iaszón tisztelettel közeledett nagybátyjához, és ily szavakkal üdvözölte:

– Thesszália ura, hős királyi rokonom! Agg atyám üdvözletét hozom. Aiszón arra kér, engedd, hogy részt vegyek kék hajú, földrázó istenünk ünneplésében!

Peliasz első tekintete Iaszón lábára vetődött. Az ifjú fél saruban állott előtte. A király homlokán összefutottak a redők. Fülében visszacsendültek a jós igék: „…ügyelj arra a férfiúra, aki fél saruban jelenik meg előtted!" Felindult hangon szólt bátyja gyermekéhez :

– Gyermekem, felelj őszinte szóval: mit cselekednél te, ha isteni szózat közölné veled, hogy életed fonalát egy rokonod szakítja ketté?

Iaszón visszaemlékezett atyja intelmére. Elégszer óvta őt Peliasz álnok haragjától! Egy ideig töprengett, majd így felelt:

– Peliasz király! …A végzet az égilakók kezében van! Ám ha egy jóslat tudatná velem, hogy életemet valamely hozzámtartozó keze fenyegeti, elűzném magamtól távol, vad veszélyek közé. Megparancsolnám például, hogy ragadja el Phrixosz tölgyfára függesztett aranygyapját, melyet egy örökké éber, szörnyű sárkány őriz.

– Te mondtad ki a szót! – kiáltott Peliasz. – így legyen! Nézz a lábadra! Jósigéket hallottam: „Az a férfiú dönti veszélybe életed, aki fél saruban közeledik feléd!" Indulj hát utadra, és ne kerülj szemem elé Phrixosz aranygyapja nélkül!

Mert úgy történt hajdan, hogy Athamasz királynak két gyermeke született: Phrixosz és Hellé. Nem sokkal a gyermekek születése után anyjuk meghalt, és Athamasz új asszonyt hozott palotájába. E naptól fogva szomorú lett az árvák élete, Inó, Athamasz új felesége féltékenységében szüntelenül üldözte őket. Végül sikerült rávenni a királyt, ölje meg saját véreit. Athamasz már készülődött szörnyű tettére, midőn halott anyjuk lelke egy aranygyapjas kost küldött megmentésükre. A csodálatos kos hátára vette a gyermekeket, és a magasba röppent. Phrixosz és Hellé a csillogó gyapjúba kapaszkodtak, a gyönyörű állat pedig hegyen-völgyön át repült velük. Éppen egy tengerszoroson haladtak keresztül, amikor Hellé úgy érezte, fogytán van ereje. Phrixosz hátranyúlt, hogy húgát magához szorítsa, de már késő volt. Hellé a tengerbe zuhant. Azóta nevezik ezt a helyet Hellészpontosznak. Phrixosz kétségbeesetten repült tovább a kos hátán. Az állat végül a kolkhiszi királynak, Aiétésznek földjén tette le a gyermeket. A király jó szívvel fogadta vendégét, s a kost is pompás istállóba kötötte, és még sokáig dédelgethette őt Phrixosz. Amint a fiú férfivá érett, Aiétész hozzáadta leányát feleségül. Ekkor a jósok tanácsára feláldozták a kost, aranyos gyapját pedig Árész ligetében egy tölgyfa ágára függesztették. A kincset egy lángot okádó sárkány őrizte, ki szemét sem éjjel, sem nappal nem hunyta le. Azóta senki emberfia nem közelíthette meg a tölgyet.

Iaszón első útja Pallasz Athéné szentelt ligetébe vezetett. Az erdőben elejtett egy szarvast, és feláldozta az istennő oltárán. Hosszan könyörgött segítségért Zeusz lányához, s a bölcs Pallasz meghallgatta az ifjút. Argosz, a hajóács tölgyekből, görbeorrú hajót ácsolt az ifjúnak, s a bárka visszagörbülő orrához maga az istennő erősítette a dodonai beszélő tölgyfa egy darabját. Iaszón közben hajóstársak keresésére indult. Athéné sugallatára Hellasz legjobb daliái gyülekeztek a veszélyes útra. Eljött Zeusz szilaj fia, a győzhetetlen Héraklész, izmos lába alatt hajladozott a hajó erős pallója. Megérkezett Orpheusz, az embereket és vadakat igéző dalnok. Itt voltak Zeusz és Léda ikrei, a szép Helené édestestvérei, Kasztór és Polüdeukész. Rajtuk kívül még negyvenöt hős gyülekezett az istennő pompásan ácsolt bárkáján. A hajót alkotójáról Argónak nevezték, s mivel az ifjak legnagyobb része az ősz Minyasz lányaitól származott, az Argo hajósait, az argonautákat még a Minyák névvel is illették.

És eljött a nap, amikor a karcsú árbocra felvonták a jól szövött vásznakat. Az asszonyok zokogva gyülekeztek a parton, és keserűen átkozták Phrixosz aranygyapjas állatát. Így kiáltoztak:

– Ó, szegény ifjak! Jobb lenne halotti lepelbe burkolva a földben feküdnötök, mint e gyászos napra virradni! Inkább nyelte volna el Phrixoszt is a viharos tenger, amikor húgát, Hellét elveszítette a kos hátáról. De a csúf pára megmenekült, és most sirathatjuk legjobb ifjainkat.

Iaszón hasztalanul igyekezett csillapítani a kesergőket. Édesanyja zokogva kulcsolta át fia nyakát:

– Már el sem temethetsz drága kezeddel, kedves gyermekem! Itt maradok árván az üres házban, és elepedek utánad a vágytól!

– Ne gyötörj bús könnyeiddel, édesanyám! Rossz sorsomon úgysem változtathatsz, csak bajaimat tetézed. Az égiek mérik ránk a megpróbáltatásokat, és bármennyire fájnak, tűrjük békével. Maga a nagy Pallasz segíti utunkat. Maradj otthon nyugodtan szolgálóid között, és ne jósolj rosszabb véget hajónknak, mint maga Zeusz leánya.

A daliák már türelmetlenkedtek evezőik mellett. Eloldozták az Argo köteleit; Athéné jó szelet küldött útjukra, és a hajó kifutott a széles vizekre. Az ifjak könnyezve tekintettek otthonuk távolodó földjére, Athéné pedig büszkén szemlélte a fegyverekkel megrakott, csillogó Argót. Még a nimfák is álmélkodtak az istennő művén.

Kheirón leszállott magas hegyéről, és lólábával integetett távolodó nevelt fia után. A kentaur felesége magával hozta az ifjú Akhilleuszt, hogy megmutassa atyjának, Péleusznak, ki szintén Iaszón kíséretében indult a vészterhes kalandra.

A dús termésű barna föld csakhamar eltűnt szemük elől. Az ismert hegyfok elsüllyedt a messzeségben. A viharos szél egy sziget partjára vetette a hajót. Az ifjak dús égő áldozatot mutattak be; majd kétnapi veszteglés után a harmadik reggel ismét útra keltek. A vitorladagasztó szél, no meg szapora evezőik csakhamar Lémnosz földjére kormányozták az Argo hajósait.

Az elmúlt esztendőben szörnyű esemény történt Lémnosz szigetén. A lémnoszi harcosok régóta ádáz küzdelemben éltek a szomszédos Thrák föld népével. A legutolsó csatában szétverték a thrák daliákat, és legszebb asszonyaikat rabszíjra fűzve hurcolták haza. A gyönyörű thrák asszonyok csakhamar meghódították a lémnoszi férfiak szívét, s ezek egyre jobban megunták saját feleségüket, sőt még gyermekeiktől is elfordultak, és buja szerelmeskedéssel vagy fattyaik körében vesztegették idejüket. Minden könyörgés hiábavaló volt; a lémnoszi asszonyok arca mind fenyegetőbbé vált. Gyakran suttogtak összebújva a piactéren, vagy kimentek Héra oltárához, és ott hosszan tanácskoztak.

Így esett egy reggelen, hogy Lémnosz megcsúfolt asszonyai, elrejtve férjük harci fegyvereit, csapatostul rajtaütöttek a csalárd férfiakon, és ágyas rabnőikkel együtt mind egy szálig lemészárolták őket. Vérengző dühükben még utódaiknak sem kegyelmeztek, nehogy valamelyikük is atyja megbosszulására gondolhasson. Csak Hüpszipüle, Lémnosz agg királyának leánya gondolt atyja megmentésére. A királylány atyját egy ládába zárta, és a tengerre bocsátotta.

Halászok mentették ki, és Szikinosz szigetére tették.

E naptól fogva Lémnosz asszonyai és leányai nagyobb örömet leltek a földek gondozásában és a fegyverek csörgetésében, mint az asszonyoknak való munkában. Atyja örökéül Hüpszipüle uralkodott a férfi nélküli nép fölött, és őrködött, hogy a thrák vagy más népek férfiai ne törhessenek a szigetre. Partjaikat féltő gonddal őrizték, és senki sem tehette lábát földjükre a királynő engedelme nélkül.

Amint az Argo a sziget felé közeledett, az asszonyok felöltötték fényes fegyvereiket. A hajósok közben hírnököt menesztettek a sziget lakóihoz, hogy békés fogadtatást eszközöljön ki számukra. A királynő gyűlésbe hívatta az asszonyokat, és így szólt:

– Kedveseim! Idegen hajósok érkeztek földünkre, szállást és útravaló élelmet kérnek tőlünk. Gondoljuk meg: ha városunkba fogadjuk őket, megismerik tetteinket, és rossz hírünket költik szerte a földön.

Ekkor Polüxo állott a gyűlés elé. Vénsége miatt reszkető lábakkal, botra támaszkodva jött, körbejártatta tekintetét, és így szólt:

– Asszonyok! …mi lesz velünk, ha egy napon rajtunk üt a thrák vagy más nép tábora? Íme, e sereg is váratlanul vetődött partjainkra. Ezeket most békés szándék vezérli, de vad fegyveresek is jöhetnek, telve pusztítási vággyal. És mi lesz, amikor ezer hadnál nagyobb veszély tör rátok? Mert a korosabb nők lassan eltünedeznek, és ti szomorúan és magtalanul éritek el az aggkort. Ki műveli majd földjeiteket? Ki veti el a magot? Én földbe kerülök, mielőtt rátok szakadnak e bajok. De a fiatalok szívleljék meg szavaimat! A szerencse partjainkra hozta a hajósokat. Hívjátok falaitok közé, és tegyétek kezükbe a haza gondját.

Az asszonyok nagy tetszéssel fogadták Polüxo beszédét. Maga Hüpszipüle is így szólt:

–- Ha Polüxo terve mindenki kedvére van, nyomban követet küldök a hajósokhoz.

– Ekkor a királynő egyik asszonyát szíves szavakkal a Minyákhoz menesztette, Iaszón felöltötte dúsan hímzett bíborköntösét, és a daliák élén a városba vonult. Azonnal bevezették a fényes királyi házba, s az oszlopos csarnokban az úrnővel szemben hellyel kínálták. A királynő kegyes hangon szólt:

– Jó idegen, ne vesztegeljetek falainkon kívül, legyetek vendégeink! Szigetünket már nem lakják férfiak, valamennyien Thrák-honba költöztek. Mi üldöztük el őket otthonukból, mert szívük elfordult Lémnosz asszonyaitól, és csak thrák szolgalányaikkal szerelmeskedtek. Ha nincs kedvetek ellenére, maradjatok Lémnoszban! Földünk kövérebb a többi szigeténél, és idővel rád szállnának felséges atyám, Thoasz jogai is. Vidd el társaidnak üzenetemet, és közöld velem szándékukat!

– Ily ravasz beszéddel leplezte Hüpszipüle a férfiak leölésének dolgát. Így felelt Iaszón a királynőnek:

– Királynő, elmondom társaimnak kegyes ajánlatodat. De a fejedelmi hatalmat őrizd meg magadnak. Nem mintha megvetném e kitüntetést, de az Argo hajósaira nagy feladatok várnak.

– Iaszón elismételte a daliáknak Hüpszipüle szavait. A vitézek felmentek a városba, és Lémnosz legszebb asszonyai otthonukba vezették őket. Aphrodité fölöttébb kedvelte Lémnosz szigetét, mert férje, Héphaisztosz erre a földre zuhant, amikor hajdan letaszították az Olümposzról. Lelke örömmel volt tele, hogy ismét laknak férfiak e szigeten. Az ifjak keblébe szerelmet varázsolt, s a város visszhangzott a víg lakomától, tánctól, daltól. Iaszónt maga Hüpszipüle vezette fejedelmi lakába. A hajónál csak Héraklész maradt. Hérát és Aphroditét az áldozatok illatozó füstjével tisztelték. Utazásukat napról napra halogatták, és bizony, sokáig itt ragadtak volna, ha Héraklész nem korholja őket:

– Ó, ti balgák! Talán menyegző miatt hagytátok el otthonotokat? Vagy Lémnoszban kívántok letelepedni, és földjét szántogatni? Bármilyen kegyesek is az istenek, az aranygyapjút nem imádkozással hódítjátok meg! Vagy térjünk vissza hazánkba, és hagyjuk Iaszónt Hüpszipüle hálótermében, hadd futkározzanak gyermekei e szigeten!

Az Argo hajósai földre sütött szemmel álltak a haragvó Héraklész előtt, és válaszolni egyikük sem tudott. Nyomban felkerekedtek, s a hajót vízre vontatták. Mint rajzó méhek, úgy zsongták körül az asszonyok a daliákat hízelgő szavaikkal. Sóhajok szálltak az ég felé, könny öntözte a földet, de mindhiába, a hajó elindult. A sok gyengéd kar szomorúan integetett a távolodó ifjak után.

Az Argo hősei feszülő vitorlával repültek napestig, és egész éjjelen áteveztek Hellé tengerén, a Hellész­pontoszon keresztül. Reggel az ifjak evezési versenyre hívták egymást. Oly sebesen repült hajójuk, hogy Poszeidon széllábú paripái sem érték volna utol. Estére ismét felkelt a szél, az evezősök kimerülten ejtették le lapátjaikat, csak Héraklész csapkodta fáradhatatlanul a tengert. Midőn egy hullámtorony hátravetette a hajót, Héraklész szörnyű erővel rántott egyet roppant kőrisfanyelén, ám az evező kettétörött, s a hullám magával ragadta. Héraklész haragosan hallgatott, mert nem kedvelte a tétlenséget.

Nemsokára Kianisz földjére értek, s a lakosok nagy vendégszeretettel fogadták a fáradt hajósokat. Héraklész nyomban elindult az erdőbe, hogy új evezőt szerezzen magának.

Mialatt Héraklész az erdőben járt, hű társa, Hülasz felkapta rézkorsóját, hogy visszatérő barátjának a szent forrásból friss vizet merítsen. Héraklész kora ifjúsága óta nevelte a szépséges daliát, s ő Héraklész gondoskodását hűségével és ragaszkodásával viszonozta. Amint Hülasz az erdőben a forrás felé tartott, egy vízi nimfa megpillantotta a délceg ifjút, és szíve nyomban szerelemre lobbant iránta. Gyönyörködve bámulta Hülasznak a holdfényben ezüstösen csillogó alakját, fekete fürtjeit, és gyors elhatározással a forrás felé osont, s eltűnt a habok között. Midőn az ifjú belemerítette korsóját a vízbe, a nimfa lágyan átkarolta nyakát, és lehúzta magával a mélybe. A dalia ijedt kiáltását csak Polüphémosz hallotta; sebesen futott a víz felé, de hiába, nem bukkant társára. Kardot rántva kutatta az erdőt, hátha dühös vad támadta meg Héraklész barátját. Egy erdei úton a fenyőt cipelő Heraklésszal akadt össze. Akadozó lélegzettel szólította meg a hőst:

– Én vagyok bánatodnak boldogtalan hírnöke. Hülasz a forráshoz ment vizet meríteni, de nem tért vissza útjáról. Talán rablók támadtak rá, vagy valami fenevad áldozata lett. Hallottam kiáltását, nyomát azonban nem lelem sehol.

Héraklész ledobta terhét, és mint megvadult bika rohant a rengetegen keresztül. Harsogva szólította barátját, de hangját csak a komor sziklák verték vissza.

A bércek felett feltűnt a hajnalcsillag. Feltámadt a reggeli szél, s az Argo hajósai kibontották vitorlájukat. Eloldozták a köteleket, és máris sebesen repültek a tág terű tengeren. Csak későn eszméltek rá, hogy társaikat a parton feledték. Hangtalanul, sötét búba merülten ültek evezőik mellett, és már-már visszafordították hajójukat a part felé, amikor hirtelen előbukkant az árból a tenger jósszavú istenének, Glaukosznak feje:

– Ne merészeljétek Zeusz végzése ellen Kolkhisz földjére vinni Héraklészt! El kell végeznie Argoszban tizenkét nagy feladatot, s ha megvívta harcát, az istenek közt talál helyet, a ragyogó Olümposzon. Ne bánkódjatok sorsán, de Hülaszén sem, mert őt férjül választotta egy isteni nimfa. Polüphémosz rendeltetése pedig az, hogy a szent Kiosz torkolata felett várost alapítson Müszia földjén.

Így szólt Glaukosz, és eltűnt az örvénylő habok között. A daliák szíve felvidult az isten szavaira, és nagy erővel csapkodták a tengert evezőikkel, amíg csak hajójuk egy kies föld szélvédett öblébe nem futott.

Az Argo Amükosz király földjére érkezett. Amükosz messze földön híres volt félelmetes erejéről s a kegyetlen törvényről, mellyel az országába érkező vándorokat sújtotta. Nem hagyhatta el határait idegen férfi, mielőtt Amükoszzal halálos ökölviadalban meg nem mérkőzött. Amint a király hírét vette az ismeretlen hajó érkezésének, nyomban a partra sietett, és fennhéjázva kiáltotta az ifjak felé:

– Tudjátok meg, kalandorok, amit mindenkinek tudnia illik, aki országom földjét érinti lábával! Csak akkor evezhettek tovább e partról, ha közületek a legerősebb kiáll velem ökölviadalra! Lépjen hát elő a legbátrabb, különben megérzitek törvényem erejét!

Az Argo hajósait szörnyű indulat fogta el a király kevély beszédére. Kivonták éles kardjukat, Polüdeukész pedig így kiáltott:

– Elég a fenyegető szavakból! Engedelmeskedünk törvényednek, íme, itt állok, gyürkőzz neki!

Zeusz fia ledobta köpönyegét, és bősz haraggal nézett ellenfele szemébe. Amükosz úgy magaslott a karcsú ifjak előtt, mint egy zord kőszirt, melyet az emberek, megfélemlítésére alkottak az istenek. Amükosz szolgája két keményre cserzett bőrszíjat rakott a bajnokok lába elé, s amikor a király öklére fűzte e szíjakat, aligha sejtette, hogy utolszor áll ki viadalra halandó ellen.

A küzdők karjukat arcuk elé emelve közeledtek egymás felé. A király hatalmas ökle fenyegetően üldözte körbe Polüdeukészt, de csapásai csupán a levegőt kavarták, az ifjút el nem érték. A viaskodók egyre közelebb kerültek egymáshoz, az ütések csontot értek, csikorogtak a fogak, s az izmok pattanásig feszültek. Zihálva pihentek meg egy-egy pillanatra, s letörölték arcuk verítékét. Vérben forgó szemmel csaptak össze ismét, mint fékevesztett, megvadult bikák. Amükosz hirtelen lábujjhegyre ágaskodott, és iszonyú csapást mért az isteni daliára. Ám az kikerülte az ütést, a kemény ököl csupán a vállát súrolta. Ekkor Polüdeukész Amükosz homlokára sújtott, csakúgy recsegtek a koponyacsontok; a király fájdalmas ordítással térdre bukott, elnyúlt a földön, és kilehelte lelkét. A minyák hős népe örömkiáltással üdvözölte a diadalt. Amükosz hívei az Argo hajósaira rohantak, de a daliák nem késlekedtek a felelettel, utolsó szálig leterítették a támadókat.

A Minyák éjszaka a parton virrasztottak. Sebesültjeiket ápolták, lakomát készítettek, és Orpheusz lantjának varázslatos zengésében gyönyörködtek. Amint a nap bevonta sugarával a harmatos hegyeket, eloldották hajójuk köteleit, és vízre szálltak. Szerencsés szelek sodorták őket a Boszporusz árama ellenében, s egy napi hajózás után kikötöttek Büthünia fövenyén. E parton állott Apollón jósának, Phineusznak háza, ki nem átallotta nyíltan hirdetni Zeusz végzéseit az embereknek. Olümposz ura ezért szörnyű büntetéssel sújtotta.

A híres jós megérezte, hogy szabadítói közelednek. Rogyadozó térddel, botjával tapogatózva vánszorgott a hajósok felé, de néhány lépés után ájultan roskadt a földre. A daliák köréje gyűltek, üdítő vízzel élesztgették, s amint visszatért belé a lélek, ily szavakkal jövendölt a hajósoknak:

– Halljátok, akhájok legvitézebbjei! Mivel Apollón megáldott a jóslás tudományával, bár szememet örök homály fedi, tisztán látom: ti vagytok az Argo hajósai, akiket Iaszón vezérel az aranygyapjú országába. Az istenek nevére könyörgöm, szabadítsatok meg nyomorúságomból! Zeusz vaksággal sújtott, a vénség is kínoz, de ezeknél a rémségeknél még iszonyúbb gonosz üldöz. Asszonytestű szörny-madarak kiragadják a számból az étket, és ha valamit maradékul hagynak, oly bűzzel árasztják el, hogy kínszenvedés még csak a közelébe is menni. Az isteni jóslat szerint azonban Boreász két magzata elűzi őket. Ugye itt vagytok, ifjú daliák, Zetész és Kalaisz? Segítsetek a sorsüldözöttön!

A bajnokok szívét összeszorította a bánat. Boreász két gyermeke könnyezett. Zetész gyöngéden megfogta az agg kezét, és így szólt:

– Szegény atyám, nem ismerek nálad boldogtalanabb lelket! Miért sújtott ez az átok? Talán megsértetted az isteneket veszedelmes jóslásaiddal? Ám legyen, segítségedre leszünk, de tégy esküt, hogy nem büntetnek az égilakók, ha elűzzük a hárpiákat. Mert kegyetlen bosszút állhatnak rajtunk az égiek, ha ellenük cselekszünk!

A vén jós az ifjú hős felé fordította ijesztő, üres szemgödreit, és elcsukló hangon felelte:

– Esküszöm Apollónra, aki megáldott a jóstudománnyal, hogy az ég lakói nem büntetnek meg segítségetekért!

Ekkor a daliák nagy lakomát rendeztek. Finom ételeket tettek Phineusz elé, és Boreász két hős fia kivont karddal várta a hárpiák érkezését. Mielőtt a vén jós az étket szájához emelte volna, a fertelmes szörnyek ijesztő vijjogással csaptak le a magasból a pecsenyére. Majd dögletes bűzt hagyva maguk után, villámgyorsan eltűntek a felhők között. Zeusz fáradhatatlan erőt öntött a két daliába, s azok vad fergetegként száguldottak a tovatűnő hárpiák után. Már-már úgy látszott, hogy elérik a menekülő bestiákat – de nem! Csak a levegőt kaszabolták, mert a félelmetes szörnyek örökre tovaröppentek. Az istenek hírnökasszonya, Írisz megpillantotta Boreász fiait, sebes szárnyalással leszállt az egekből, és így szólt hozzájuk:

– Álljatok meg, Boreász hős magzatjai! Ne üldözzétek tovább Zeusz kutyáit! A Sztüx sötét vizére esküszöm, soha többé nem törnek Phineusz ellen!

Írisz parancsára a hárpiák eltűntek Kréta sötét barlangjaiban, az istennő pedig tovaszállt szivárványos szárnyain. A két dalia nyomban visszatért Phineusz házához, és kövér juhokból áldozatot mutatott be az isteneknek. Az agg férfi pedig az Argo további sorsáról jósolt a vitézeknek:

– Figyeljetek szavamra, hősök! Azért büntettek az égiek, mert előre elmondtam az embereknek az istenek végzéseit. Pedig ők csak homályos szavakkal tudatják akaratukat, és a jeleket megfejteni a halandók dolga. Most hallgassátok meg sorsotokat! Elhagyva e földet, két bolygó sziklához értek, ahol élő ember még soha nem jutott keresztül. Mert nincsenek legyökerezve a tengerfenékhez, s midőn valami közéjük kerül, rettentő robajjal ütődnek össze, könyörtelenül szétmorzsolva áldozataikat. Vigyázzatok, nehogy oktalanul odavesszetek! Bocsássatok ki egy galambot a hajóból, s ha az épségben jut át a szirteken, evezzetek teljes erővel a szurdokon át, bízzatok hős karotok erejében! Ha szerencsésen átkerültök a vészes sziklákon, még sok földön és tengeren kell áthaladnotok. De ha a galamb elpusztul, fordítsátok nyomban vissza hajótokat, s ne dacoljatok az istenek rendelésével!

Az Argo utasai rémülten hallgatták Phineusz szavait. Iaszón szólalt meg nagy sokára:

– Sorra elmondtad utunk veszélyeit, bölcs jós. Arról beszélj még, vajon viszontlátjuk-e egykor Hellasz földjét?

Így felelt az agg bölcs:

– Ha szerencsésen átküzditek magatokat a bolygó sziklák között, a bajok messze kerülnek benneteket! Egy hatalmas istennő, Aphrodité segít át e veszedelmeken. Ennél többet nem fedhetek fel előttetek, ne is kívánjatok mélyebben bepillantani a jövendő kifürkészhetetlen homályába.

Még sokáig beszélgettek egymással Phineusz és az Argo hős hajósai. A parton az ifjak oltárt emeltek isteneiknek, és bemutatták égőáldozataikat. És amint eljött a Hajnal, a hajóra vittek egy hófehér galambot, és elindultak a tarajos vizeken.

Pallasz Athéné egy könnyedén lebegő felhőről figyelte az Argo útját. A vitorlát heves szél duzzasztotta; szemük előtt csakhamar feltűntek a bolygó szirtek körvonalai. A bajnokok szíve nyugtalanul lüktetett, s fülüket majd szétrepesztette az eget reszkettető robaj. A kavargó vízen két hatalmas szirt imbolygott, falaikat simára csiszolták a felhőkig fröccsenő hullámok. A szirtek szörnyű dörejjel csapódtak egymáshoz, majd ismét kettéválva toronymagasra kavarták a tengert. A szétnyíló sziklák között csupán szűk szurdok vezetett, sebesen forgó örvényektől szántva.

Euphemosz, kezében a galambbal, kiállt a hajó orrába, az ifjak pedig minden erejükkel az evezőknek feszültek. Euphemosz hirtelen szárnyra bocsátotta a fehér madarat. A daliák meredt szemmel figyelték útját. Sebes szárnnyal repült át a keskeny ösvényen, a sziklák dübörögve csapódtak össze mögötte, de a galambnak csak farktollát csippentették le. Az Argo hajósai felriadtak, és egész testükkel az evezőknek dűltek. A visszazúduló áradat a szurdok közepére sodorta őket, majd hirtelen hegynyi hullám csapott át a fejük felett. Ez visszalódította hajójukat a szurdok bejáratáig, és hiába csapkodták evezőikkel az őrjöngő habokat. Kétségbeesve hallgatták a sziklák egyre erősödő moraját. Ekkor azonban Pallasz Athéné megragadta a hajó tatját, és hatalmasat lendítve kilökte az Argót a szurdok poklából. Az összecsapódó szirtek lemetszették a fargerendát, de a hajó nyílsebesen siklott a szabad tenger felé. A bolygó szirtek pedig szilárd gyökeret vertek a tenger fenekén, mert az istenek végzése szerint amint egyetlen utas élve halad át közöttük, mozdulatlanná kell dermedniük a mélységes vizekben. A hajósok megpihentették evezőiket, és Tiphüsz, az Argo kormányosa így szólt társaihoz:

– Barátaim, ha megmenekültünk a vészből, a hála Pallasz Athénét illeti! Ő segített át a halált hozó sziklákon. Iaszón, ne rettegj többé, a jós szava igazat mondott, túljutottunk utunk nehezebbik részén.

Így felelt Iaszón:

– Pedig átok ül rajtam, s szívemet keserűség emészti. Inkább hagytam volna feldarabolni testemet Peliasznak, minthogy titeket e nagy veszélybe sodorjalak. Éjjel-nappal gyötri a gond lelkemet. Nem a magam életéért aggódom. Benneteket féltelek, derék társaim! Vajon sikerül-e mindannyiotokát épségben visszavezetnem Hellasz földjére?

Az Argo hajósai bizakodva feleltek Iaszón szavai­ra. Serényen húzták evezőiket a szélcsendes vízi ösvé­nyeken.

Múltak a napok, s az Argo vitézei mind messzebb jutottak a haljárta tengeren. Szemük előtt egymás után tűnt fel a sok tarka vidék, egyik védelmet nyújtott, a másik veszedelmet rejtett. Fergeteges viharok csapkodták a hajót, majd langyos szél dagasztotta a vitorlát, de az evezők fáradhatatlanul húztak parttól partig.

Egy reggelen Aretiasz erdő borította foka bukkant elő a tengerből. A parti dombok felől kiterjesztett szárnyú madár közeledett, és lassú keringésbe fogott hajójuk körül. Az Argo fölé érve megrázta szárnyait, és aláhullajtott a magasból egy nagy hegyes tollat. A toll egyenesen Oileusz bal karjába fúródott. A hajósok megcsodálták a szárnyas nyilat, s míg a bajnok sebét kötözték, Euritüdész felidegzette íját, és leterítette a veszedelmes madarat. Amint az a vízbe bukfencezett, Aleosz fia, Amphidamasz így szólt társaihoz:

– A szemközti föld Árésznek, a hadak istenének birodalma. E veszedelmes tollasokat Héraklész űzte ide Árkádiából egy rézkereplővel. A nyíl aligha lesz elég fegyver ellenük. Tegyük fejünkre tarajos sisakunkat, ragadjunk pajzsot és dárdát, és a szigetre érve csapjunk rettentő lármát.

A bajnokok megfogadták Amphidamasz szavait, és feltették forgós ércsisakjukat. Egy részük evezett, a többiek pajzsukat fejük fölé tartva védték a hajót, mintha egy épületet fénylő cserepekkel fedtek volna be. Földet érve dárdáikkal a rézpajzsokat kezdték döngetni, és vadul kiáltoztak. A rettentő zajra tömött rajokban röppentek az égre a félelmetes madarak, és sűrű jégesőként hullatták gyilkos tollaikat a hősök pajzsára. Miután tollaik nagy részét elszórták, fülsiketítő vijjogással húztak el a tenger felé. A hajósok örömmel szemlélték az eget elsötétítő madárfelhő távolodását. Egyszerre négy ifjút pillantottak meg a messzeségben, amint fatörzsekbe kapaszkodva, kétségbeesetten csapkodták a hullámokat. Az Argo hajósai nyomban evezőikhez kaptak, és a vízen hánykolódókhoz eveztek. Az egyik ifjú így szólt:

– Zeuszra kérlek, hősök, segítsetek rajtunk! Az őrjöngő vihar szétvetette hajónkat, adjatok némi élelmet és száraz ruhát.

Iaszón besegítette az ifjakat a hajóba, és így szólt hozzájuk:

– Jöjjetek, barátaim, szívesen megsegítünk benneteket! De beszéljétek el, mely földet valljátok hazátoknak, és hová igyekeztetek a tarajos hullámokon?

– Úgy vélem, hallottátok már Phrixosz hírét – felelte a négy ifjú közül a legidősebb. – Egy aranygyapjas kos hátán kelt át egykor hazájából a tengeren, mert mostohaanyja halálra üldözte. Aiétész király földjén, Kolkhiszban ért partot. A király szívesen fogadta, és hozzáadta leányát, Khalkiopét feleségül. Mi négyen Phrixosz és Khalkiopé fiai vagyunk. Atyánk meghalt Aiétész udvarában, s most az ő végső akaratát teljesítve hajóztunk Orkhomenoszba, hogy megszerezzük nagyatyánk, Athamasz kincseit. Halld meg nevünket: e barna ifjú Kütiszorosz. Emennek Phrontisz a neve. Mellette áll Melasz, én pedig Argosz vagyok.

A daliák örömmel ugráltak fel evezőik mellől, és boldogan csókolgatták Phrixosz gyermekeit, akiket a szerencsés véletlen sodort útjukba. Iaszón Argoszt keblére ölelve vidáman szólt:

– Édes rokon! Így szólítalak, hiszen nagyatyáink, Khretheusz és Athamasz testvérek voltak! Én pedig Khretheusz unokája vagyok, és Hellaszból éppen Aiétész házába igyekszem társaimmal. De erről majd később beszélünk, most üdítsétek fel magatok étellel, itallal, és öltsetek illő ruhákat.

Ekkor valamennyien Árész szentélyébe siettek, hogy ökör- és juháldozatot mutassanak be a harc hatalmas istenének, majd dús lakomához láttak. Miután éhüket csillapították, Iaszón így szólt Phrixosz fiaihoz:

– Íme, a végzet Zeusz kezében van! Ő szabadította ki hajdan atyátokat a gyilkos kezekből, s most is az ő vihara vetett elénk, hogy jóra forduljon a baj. A mi hajónk Pallasz keze műve, a ti bárkátokat szétroncsolta a zúgó ár. Tartsatok velünk, barátaim, Kolkhisz földjére! Segítsetek megszerezni atyátok kincsét, a szent kos aranyos gyapját, mert nélküle nem térhetünk vissza hazánk földjére.

Phrixosz fiai reszkető szívvel hallgatták Iaszón szavait, mert tudták, hogy a durva Aiétész soha nem fogja önként kiadni a kincset. Így felelt Argosz Iaszónnak:

– Ne gondoljátok, daliák, hogy nem kívánunk segíteni benneteket! De Aiétész szertelen és kegyetlen, s a monda szerint a Nap istenétől, Héliosztól származik. Ereje Árészéhez hasonló, és elszánt kolkhiszi férfiak vannak körülötte. Roppant veszélyt rejt számotokra az aranygyapjú megszerzése: szörnyű sárkány őrködik felette, maga a föld szülte a Kaukázus oldalán!

Argosz szavára Péleusz így válaszolt:

– Nem vagyunk mi oly erőtlenek, kedves barátom, hogy ne merészelnénk szembeszállni Aiétész fegyvereivel. Valamennyien istentől származunk, s ha Aiétész nem adja ki a gyapjút szépszerével, semmit nem használ ellenünk a kolkhiszi harcosok ereje.

Alig pirkadt, az Argo messze futott Árész szigetétől. A következő éjjel elhaladtak Philüre földje mellett, ahol Philürét Zeusz atyja, Kronosz szerelmével üldözte. Midőn felesége, Rheia váratlanul meglepte őket, Kronosz sörényes mén alakjában menekült, a kecses Philüre pedig szégyenében Pélion hegyére futott, és itt szülte meg gyermekét, a félig mén, félig ember kentaurt, Kheirónt. A távolban feltűntek a Kaukázus égre törő bércei, ahová Zeusz bosszúja nehéz láncokkal kötözte Prométheuszt. És egy örökké visszatérő sas falta a lebilincselt titán máját. Estefelé megpillantották fejük fölött az elsuhanó madarat. Később Prométheusz keserves sóhaját is elhozta az alkonyi szellő, s az Argo hős hajósai elborzadva hallgatták.

Az ifjú Argosz vezetésével nemsokára megpillantották Kolkhisz lankás földjét, és eleveztek Árész ligete alatt.

Itt őrizte a szörnyeteg a drága gyapjút. Befordultak a Phaszisz folyó torkolatába, és amint az áhított földet érte lábuk, nyomban tiszta bort áldoztak isteneiknek, és segítségért könyörögtek a holtak lelkéhez. S a hosszú és veszélyes út végén a daliák meghányták-vetették az előttük álló küzdelmeket, és immár céljukhoz közel nyugovóra tértek.

Míg az Argo hős hajósai az árnyas parton szunnyadtak, az istenek tanácsot ültek Zeusz fényes palotájában. Így szólította meg Zeusz leányát, Pallasz Athénét a hókarú Héra:

– Istennő! Az Argo hajósait átsegítetted a vizek veszedelmein. Ott pihennek a vad Aiétész földjén. De még sok vész áll előttük. Hogyan segíthetnénk őket? Mert Aiétész király konok és erőszakos. Talán könyörögjenek szép szavakkal, vagy fondorlatos csellel szerezzék meg az áhított aranygyapjút?

Pallasz hosszan gondolkodott Héra szavain, majd így felelt:

– Éppen ezen tűnődtem én is, isteni Héra. De minden töprengésem hiábavaló volt, nem találtam tervet, mely célra vezetné a daliákat.

Még sokáig álltak tanácstalanul. Végül Héra eszébe villant egy gondolat:

– Jöjj, Pallasz, keressük fel Aphroditét. Talán hajlandó lesz rávenni fiát, Éroszt, hogy megsebezze Aiétész leányát, Medeát a szerelem nyilával. Mert ha Medea szívét eltölti a szerelem Iaszón iránt, a soktudományú királylány segítségével hazavihetik Hellaszba az aranygyapjút.

Pallasz örömmel fogadta Héra tervét. Nyomban elindultak Aphrodité palotájába. A szépség és szerelem istennője éppen csillogó trónusán ült, és vállára omló ragyogó fürtjeit fésülgette. Héra így szólította meg:

– Szépséges istennő, nagy gond vezérelt hozzád. Aggódik lelkünk Iaszón és bajtársai miatt, kik ott állnak immár az aranygyapjú földjén, és közeleg a küzdelem napja. Iaszón igen kedves előttem, és nem szeretném, hogy Peliasz büntetlenül kacagjon. Hiszen annyi gonoszság terheli lelkét, és az áldozatot is megtagadta tőlem. Iaszón pedig segítségemre volt. Vén anyóka alakját öltöttem, s ő átvitt az Anaurosz megáradt vizén. Csak annyit kérünk tőled, hogy parancsold meg fiadnak: gyújtsa szerelemre Iaszón iránt Aiétész leányát, Medeát. Mert a leány ismeri a titkos tudományokat, és segítségével az Argo hajósai megszerezhetik az aranygyapjút.

Így felelt Aphrodité Héra szavaira:

– Jertek velem, istennők, fiam talán több tisztelettel hallgatja meg kéréseteket, ha ti szóltok hozzá. Mert bizony, az én szavaimnak alig engedelmeskedik, olyannyira, hogy megfenyegettem: összetöröm íját és nyilait, ha felgerjeszti haragomat.

Az istennők felkerekedtek, és Érosz keresésére indultak. Nem lelték fel egykönnyen a csintalan gyermeket. Körüljárták majd az egész Olümposzt, míg végre ráakadtak. Zeusz zöld mezején kockázott pajtásával, Ganümedésszel. A kis Érosz már mindent elnyert társától, s az, bánatosan szemlélte veszteségét. Aphrodité megsimogatta fia gömbölyű állacskáját, és így szólt:

– Mit tettél megint, gonoszok fejedelme? Örülsz, hogy kifosztottad pajtásodat? Jer inkább velünk, szeretnénk megkérni valami csekélységre. Ha megteszed, megkapod azt a gyönyörű kis aranylabdát, amellyel Zeusz maga játszott kicsiny korában az Ída-hegyi barlangban. Ez lesz játékszered, ha nyiladdal meghódítod Iaszónnak Aiétész leányát.

Érosz nyomban összeszedte aranykockáit, megragadta csillogó íját, tegzét díszes övébe tűzte, és elröppent a kéklő messzeségbe.

Amikor az Argo hősei kipihenték fáradtságukat, Ia­szón tanácskozásra hívta társait.

– Barátaim – szólt –, együtt szenvedtük el a hosszú út veszélyeit, együtt fáradoztunk az evezők mellett. Most is, hogy végre megérkeztünk a hőn áhított aranygyapjú földjére, együtt kell határoznunk közös dolgainkról. Én elindulok Aiétész király udvarába, hogy csellel vagy erővel megszerezzem a sárkány őrizte kincset. Ne kísérjen más utamon, csak Phrixosz gyermekei és Telamon meg Augeiasz. Ti pedig itt várakoztok a hajónál, míg visszatérünk.

Tervét helyeselték a bajnokok. Nem is készülődtek sokáig, a kis csoport Iaszón vezetésével elindult a király palotája felé. A város közelében furcsa dolgot pillantottak meg. A sűrű fűzfákon cserzetlen bikabőrbe göngyölt férfitetemek csüngtek. E föld lakosai ugyanis csak az asszonyokat temették a földbe, a férfiakat tilos volt elhamvasztani, és dombot sem emelhettek föléjük. Az Argo vitézei elhaladtak a különös temető mellett, és rövidesen elérték Aiétész várát. Megbámulták a hosszú díszes oszlopsorokat, a rézzel kivert kőpárkányokat és a viruló kerteket. A kertek alatt négy csodás forrás fakadt, jéghideg víz bugyogott az egyikből, tej a másikból, bor a harmadikból, és csodás illatú olaj a negyedikből. Maga Héphaisztosz készítette a forrást, szintúgy a rézből kovácsolt bikákat, melyek tátott szájukból hideg tüzet okádtak. A kertből pompás folyosók szép tágas csarnokokba vezettek, s ezekből újabb folyosók nyíltak a király házanépének termei felé.

Khalkiopé, Aiétész leánya már messziről megpillantotta a távolból érkező férfiakat. Midőn felismerte fiait az idegenek között, sietve elébük futott, és nagy szeretettel borult nyakukba. A zajra előkerült az udvar népe is. Azonnal bevezették a vendégeket, és a szolgálók meleg fürdőt és illatos kenőcsöket készítettek a számukra. A kis Érosz közben láthatatlanul Iaszón körül sündörgött, s midőn az Argo hajósai megjelentek a király termében, előhúzta piciny íját, és a szerelem nyílvesszejét Aiétész leányának, Medeának szívébe röpítette. Elhalványult a királylány arca, és e pillanattól fogva le nem vette égő szemét Iaszónról. A király asztalához ültette vendégeit, s miután éhüket csillapították, Aiétész így szólt lányának gyermekeihez:

– Milyen átok állta utatokat, Phrixosz fiai? Én figyelmeztettelek benneteket a hosszú út veszélyeire, de ti, szavammal dacolva, útra keltetek. Beszéljétek el kalandjaitokat, és szóljatok, ki ez a férfiú itt mellettetek, és mi járatban van országomban?

Aiétész legidősebb unokája, Argosz felelt:

– Királyi atyánk, hajónk darabokra zúzódott egy vad viharban, de egy kegyes istenség annak a szigetnek a partjai felé segített, ahol e férfi és társai tanyáztak. Kimentettek minket a hullámok közül, elláttak ruhával, élelemmel, s bizony, nékik köszönhetjük megmenekülésünket. Éppen Kolkhiszba igyekeztek, és ha tudni kívánod utazásuk célját, azt is elárulhatom. Iaszón e hős, kit országának zsarnok királya űzött a messzi tengerekre, hogy visszaszállítsa Hellaszba Phrixosz aranygyapját. De ez az akarata az Olümposz isteneinek is, hiszen Iaszón hajóját maga Pallasz Athéné ácsoltatta. Akháj-föld színe-virága, a legjobb daliák ültek az Argo evezői mellé, hogy útjukat siker koronázza. Nem erővel, békésen, hódolattal jöttek eléd, és ha nem gáncsolod őket szándékaikban, meghálálják jóságodat, és erős karjuk segítségével leverheted ellenségeidet.

A király eleinte csendben hallgatta Argosz szavait, de haragja egyre inkább felforrt. Szeme dühödten villogott bozontos szemöldöke alól; Argosz beszédének végén felugrott az asztal mellől, és így dörgött:

– Takarodjatok a kolkhiszi földről, gonosz csavargók! Ha nem pusztultok innen mielőbb, nagy baj ér még benneteket. Jól tudom, nem az aranygyapjú hozott e földre, hanem országom és hatalmam ellen törtök! Ha nem tartana vissza a vendégszeretet, levágott kézzel és nyelvvel űznélek vissza hazátokba!

Telamon nagy indulatba jött a király szavaira, és kardjához kapott. De Iaszón lecsillapította, majd így szólt:

– Mérsékeld haragod, jó fejedelem! Nem más kincseiért keltünk át a nagy vizeken, hanem egy gonosz uralkodó parancsa űzött idáig. Enyhüljön meg a szíved, és örökké dicsérni fogjuk nevedet Hellaszban.

Aiétész legszívesebben azonnal felkoncoltatta volna az idegeneket, de okosabbnak ítélte a cselt:

– Ne szaporítsuk feleslegesen a szót – mondta. – Ha kiálljátok a próbát, melyet kiszabok rátok, tiétek Phrixosz aranygyapja. Most már a ti erőtökön múlik, hogy megszerezzétek. Íme a feladat: Két rézlábú bikám legelészik Árész zöld mezején. Orrukból lángot lehelnek. Fogd a bikákat eke