A marhakirály

By Stock, Peter (Tőke Péter Miklós)

... Mócsing Bill csodálkozva vette tudomásul, hogy Ross térdre hull előtte, s egy másodpercig azt hitte, imádni akarja. De aztán rájött, hogy tévedett, mert a férfi csak azért hullott térdre, hogy elkerülje a seriff coltjából kiröppenő golyót, amely hangos csattanással vágódott a nagy falitükörnek, és csinos kerek lyukat ütött rajta – sok-sok szarkalábbal a lyuk körül.
Ross máris talpon volt, megperdítette Mócsingot a tengelye körül, s szorosan mögéje állva, bal karjával átfogta a nyakát.
– Dobja el a fegyvert, seriff! – parancsolta, Hobsonra célozva a winchesterrel, s amikor az teljesítette a kérést, megkérdezte tőle, miféle gyilkossággal vádolja őt.
– Saját szememmel láttam, hogy lelőtted az imént Homok Hugót, aki fegyvertelen – közölte a seriff. – Ez talán nem gyilkosság?
– Önvédelemből tettem – felelte Ross. – Az az ember a tanúm rá, akitől Homok a revolvert elvette!
– Ki az az ember? – kérdezte élesen Hobson, biztosra véve, hogy senki sem fog jelentkezni, de határtalan megdöbbenésére egy polgár felnyújtotta a kezét...

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633764848

Book preview

PETER STOCK

A MARHAKIRÁLY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Tőke Péter Miklós

978-963-376-484-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tőke Péter Miklós, 1990, 2012

1.

Ian McDouglas jóleső érzéssel nézett szét birtokán, mely a sziklafal tövénél kezdődött, s a távoli dombig ért. A longhornokból álló gulya valahol a lapály közepén kóborolt, de a messzeségtől és a bokroktól nem lehetett pontosan megállapítani a helyét.

– Nem baj – szólt a farmer. – Az a lényeg, hogy én tudom, hol vannak; igaz, fiúk?

– Igaz, Mr. McDouglas – felelt a két cowboy kórusban, s az arcukon ugyanolyan békés derű honolt, mint a gazdájukén.

– Semmi pénzért nem válnék meg ettől a földtől – folytatta McDouglas, mintha magának beszélt volna. – Hiába akarja megvásárolni Gadsby, világosan az értésére adtam, hogy nem eladó!

– Azt rebesgetik a népek, hogy Howardék sem akarták eladni a tanyát – szólalt meg bátortalanul az egyik cowboy, mert nem akart vitatkozni az öreggel, aki előrehaladott kora ellenére szálfaegyenes derékkal ült a nyeregben, és szikár arcáról elszántság sugárzott; mindenki tudta a környéken, hogy makacs ember, s amit a fejébe vesz, attól nem tágít. – Malcolm se akarta eladni, Dobsonék se… Végül aztán mégiscsak meggondolták magukat, amikor azok a balesetek történtek…

– Én nem fogom meggondolni magam! – jelentette ki határozottan McDouglas. – Ami pedig a baleseteket illeti, azok valóban azok voltak!… Tudom, hogy mindenki Gadsbyt gyanúsítja, de senkinek sincs bizonyítéka ellene, s a történtek éppúgy lehetnek véletlenek, mint előre kitervelt gonoszság művei. A cattlemenek mindig becsületes emberek voltak, és soha nem vetemedtek olyan gazemberségre, mint amit Gadsbyről feltételeznek néhányan. A legényei kétségkívül elég szedett-vedett népség, és bizonyára előfordul, hogy elkapnak és megbélyegeznek egypár legelőjükre tévedt, idegen mavericket, de ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy gazfickók… Legfeljebb a lustaságukat bizonyítja, mivel ahelyett, hogy vissza…

E pillanatban több lövés dörrent a közeli sziklák mögül, és a két cowboy golyóktól találtan, fájdalmas nyögéssel lefordult a lováról…

Ian McDouglas úgy meredt a földön fekvő, halálba révülő legényekre, mintha nem akarna hinni a szemének.

– My God! – rebegte vértelen ajkakkal, és – ráeszmélve, hogy a következő golyót valószínűleg őneki szánják, gyorsan leugrott nyergéből, s úgy helyezkedett el, hogy az állat és a sziklafal közé kerüljön.

A kanyon felől most közelgő paták nehéz dübörgése hangzott; egy másodperccel később marcona lovasok bukkantak fel, arcuk elé kötött bandanna-kendővel. Félmeztelen, barna bőrű indiánok is voltak közöttük; kettő rögtön a lelőtt cowboyokra rontott, és borotvaéles késével megskalpolta őket. Aztán a vértől csepegő trófeát diadalordítással tűzték az övükbe…

McDouglas azt hitte, álmodik!… Eddig úgy tudta, elmúlt már az idő, hogy vérszomjas indián törzsek ellen kell hadakozniuk a környékbelieknek; az őslakókat már évekkel ezelőtt elkergették a földjükről, s azok távoli rezervátumokban tengették nyomorúságos életüket.

„Úgy látszik, azért akadnak még, akik szövetkeznek fehér banditákkal – állapította meg, miközben felemelt kézzel állt, és hagyta, hogy elszedjék tőle a fegyvereit. Esztelenség lett volna szembeszállni ennyi emberrel, s ezt nyilván a zsiványok is tudták, mert nem tartottak tőle különösebben; talán a revolvert is kiránthatta volna egyikük övéből, de türtőztette magát. „Ha életben hagytak, ezután sem szándékoznak megölni – okoskodott –, s ha nincs veszélyben az életem, fölösleges lenne kockáztatni… Aztán arra gondolt, vajon mennyi váltságdíjat követelnek tőle.

Egyelőre azonban nem esett szó váltságdíjról.

Sőt, jószerével egyetlen szó sem esett – mintha némák lettek volna a banditák… Teljes csendben húzták le róla a gúnyát, mígnem anyaszült meztelenül állt a kövek között; akkor ketten megragadták, s egy kiszáradt fához kötözték, arccal a törzs felé.

A farmeron halálfélelem lett úrrá, mert belátta, hogy tévedett az imént: a gonosztevők különlegesen kegyetlen módon kívánnak végezni vele.

– Megálljatok! – hörögte, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. – Én Ian McDouglas vagyok, ennek a földnek az ura, és van elég pénzem, hogy nektek is adjak belőle. Mondjátok meg, mennyit akartok, csak ne gyilkoljatok le!… Mit értek el ezzel?

Feleletet azonban nem kapott, s ez a hallgatás ijesztőbb volt minden fenyegetésnél. Tudta, hogy nem számíthat irgalomra, ezért beletörődve sorsába, imádkozni kezdett – miközben a szeme sarkából figyelte, mi történik a háta mögött… Elszörnyedve látta, hogy az egyik nagydarab gazember leoldja övéről a „bikaostort", melynek rövid, ólommal kiöntött nyeléhez közel hét méteres fonott szíj csatlakozott, karhossznyi sallanggal a végén. A sallang egyetlen ütésével tenyérnyi bőrdarabot is ki lehetett szakítani az engedetlen marhák oldalából… A férfi meglengette az ostort, majd teljes erővel McDouglasra csapott, s annak torkából állati üvöltés tört elő…

Újra és újra lecsapott a sallang, mindannyiszor véres csík maradt nyomában… A kilencedik ütést azonban már nem érezte a farmer, mert elveszítette az eszméletét…

2.

– Hello, old boy! – mondta egy kellemes férfihang. – Nem gondolja, hogy túlzásba viszi a napozást?… A tudósok ugyanis megállapították, hogy a napsugarak között károsak is vannak; éppúgy, mint az emberek közt…

Miközben beszélt, elvágta