Álmok - Harcom 5.

By Karl Ove Knausgård

Utolsó előtti kötetéhez érkezett Knausgard nagyszabású regényfolyama, a Harcom.
Az Álmokban a fiatal felnőtt Karl Ove Bergenbe költözik, hogy a helyi íróakadémiára járjon, és teljesen az írásra koncentrálhasson. Az akadémián, ahol mások mellett Jon Fossétől próbálja elsajátítani a prózaírás íratlan szabályait, egymás után érik a kudarcok. Hamarosan alkotói válságba kerül, miközben körülötte sorra publikálják könyveiket az ismerősei. A regényben tizenkilenc éves korától a harmincas évei elejéig követhetjük Knausgard szerelmeit, szorongásait, összetört és megvalósult álmait. Időközben megismerkedik első feleségével, Tonjéval, elveszíti a nagyszüleit és rettegett apját, és első könyve, A világon kívül megjelenése után egész Norvégia megismeri a nevét.
Az Álmok az íróvá és férfivá válás kegyetlenül őszinte története, s emellett a kortárs norvég irodalmi élet szórakoztató krónikája.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789631440263

Book preview

Borító

Karl Ove Knausgård

Álmok

Harcom 5.

mlogo

A fordítás az alábbi kiadásból készült

Karl Ove Knausgård: Min Kamp. 5.

Forlaget Oktober AS, Oslo, 2010

A könyv fordítását támogatta a NORLA

NORLA_logo

Copyright © 2010, Karl Ove Knausgård

& Forlaget Oktober AS, Oslo

All rights reserved

Hungarian translation © Patat Bence, 2020

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Rostás Eni

Kontrollszerkesztő Szöllősi Adrienne

Kézirat-előkészítő Schmal Alexandra

Korrektor Balogh Emerencia

Művészeti vezető Pintér József

Műszaki vezető Takács Klári

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2020

Elektronikus könyv Nagy Lajos

ISBN 978 963 14 4026 3

Hatodik rész

Az a tizennégy év, amit Bergenben töltöttem, 1988-tól 2002-ig, már réges-rég elmúlt, nyoma sem maradt, csupán epizódok formájában talán, különböző emberek emlékeiben, egy villanásnyi hol egyik, hol másik arcból, meg persze mindaz, amire én emlékszem abból az időből. De az meglepően kevés. Abból a több ezer napból, amit ebben a szűk utcás, esőtől csillogó nyugat-norvégiai kisvárosban éltem le, mindössze néhány esemény és rengeteg benyomás maradt meg bennem.

Írtam naplót, de elégettem. Készítettem fényképeket, tizenkettőt tartottam meg belőlük, egy kupacban hevernek a padlón, az íróasztal mellett, azokkal a levelekkel együtt, amelyeket akkoriban kaptam. Átlapozgattam őket, némelyikbe bele-beleolvastam, de mindig csak lehangolt, rettenetes egy időszak volt. Nagyon keveset tudtam, sokat akartam, semmi sem akart összejönni. De micsoda hangulatba kerültem, amikor oda készültem! Azon a nyáron Larsszal elstoppoltunk Firenzébe, ott maradtunk néhány napig, majd vonattal mentünk tovább Brindisibe, olyan forróság volt, hogy amikor kidugtuk a fejünket a vonat nyitott ablakán, úgy éreztük, mintha tűz égetné. Éjszaka Brindisiben, sötét ég, fehér házak, szinte valószerűtlen hőség, a parkokban hatalmas tömeg, mindenütt fiatalok mopedekkel, kiabálás, zsivaj. Beálltunk a sorba a Pireuszba tartó nagy hajó lépcsője előtt, egy rakás más emberrel együtt, akik szinte mind fiatalok voltak, hátizsákosok, mint mi. Negyvenkilenc fok Rodoszon. Egy nap Athénban, a legkaotikusabb helyen, ahol valaha jártam, őrületes hőség, aztán hajóút Pároszra és Antipároszra, ahol mindennap a parton heverésztünk, esténként meg berúgtunk. Egyik éjszaka norvég lányokkal találkoztunk, és amíg én a vécén voltam, Lars bemesélte nekik, hogy író, és ősszel kezdi meg a tanulmányait az Íróakadémián. Javában erről beszélgettek, amikor visszaértem. Lars mosolyogva nézett rám. Miben mesterkedik? Azt tudtam, hogy olykor füllent erről-arról, de hogy akkor is, ha én ott vagyok? Nem szóltam semmit, de elhatároztam, hogy a jövőben tisztes távolságot tartok tőle. Együtt mentünk be Athénba, nekem már elfogyott a pénzem, Larsnak még mindig maradt egy csomó, és úgy döntött, hogy másnap hazarepül. Egy kerthelyiségben ültünk, ő csirkét evett, csillogott a zsír az állán, én egy pohár vizet ittam. Pénzt kérni semmi esetre sem akartam volna tőle, egyedül úgy fogadhattam volna el, ha ő ajánlja fel a kölcsönt. Márpedig nem tette, így éhesen feküdtem le aludni. Másnap Lars kiment a repülőtérre, én meg kibuszoztam a város szélére, leszálltam egy autópályánál, és stoppolni kezdtem. Alig telt el néhány perc, amikor egy rendőrautó állt meg mellettem, egy szót sem tudtak angolul, de annyit értettem, hogy ott tilos stoppolni, így visszabuszoztam a központba, és az utolsó pénzemen vettem egy Bécsbe szóló vonatjegyet, egy vekni kenyeret, egy nagy üveg kólát meg egy karton cigit.

Gondoltam, néhány órás út lesz, így nem csoda, hogy sokkot kaptam, amikor rájöttem, hogy közel két napig fog tartani. A kupéban egy velem egykorú svéd fiú meg két angol lány ült, akikről kiderült, hogy néhány évvel idősebbek nálam. Már jócskán Jugoszláviában jártunk, amikor világossá vált számukra, hogy se pénzem, se ennivalóm, így felajánlották, hogy megosztják velem a magukét. Odakint a táj olyan szép volt, hogy az már fájt. Völgyek és folyók, tanyák és falvak, emberek, olyan öltözékben, ami nekem a 19. századot hozta elő, és szemlátomást úgy is dolgoztak a földeken, mint akkoriban, lóval és szénásszekérrel, kaszával és ásóval. A szerelvény egy része szovjet volt, este végigjártam a kocsikat, elbűvöltek az idegen betűk, az idegen szagok, az idegen berendezés, az idegen arcok. Amikor Bécsbe értünk, az egyik lány, Maria megkért, hogy cseréljünk címet; vonzónak találtam, és alapesetben azt gondoltam volna, hogy meglátogathatnám egyszer Norfolkban, talán össze is jöhetnénk, és odaköltözhetnék, de ezen a napon, Bécs külvárosi utcáin kóborolva semmit sem jelentett, még mindig csak Ingvild járt a fejemben, akivel egyetlenegyszer találkoztam, akkor tavasszal, de később leveleztünk: mellette minden elhalványodott. Egy izmos, harminc körüli szőke nő vitt el az autópálya mellett egy benzinkútig, ahol megkérdeztem néhány kamionsofőrt, hogy elvinnének-e, az egyikük bólintott – a negyvenes évei végén járhatott, sötét hajú, vékony férfi volt, mélyen ülő, izzó szemekkel –, csak előbb eszik valamit.

Ott álltam a meleg félhomályban, cigarettáztam, és figyeltem az út menti fényeket, amelyek egyre élesebbé váltak, ahogy leszállt az este, összeérve a forgalom zajával, amelyet csak elvétve tört meg egy-egy halk, de erőteljes ajtócsapódás, a parkolóban emberi hangok, azoké, akik a nagy benzinkút felé tartottak vagy onnan jöttek vissza.

A bent ülők csendben vacsoráztak magukban, néhány gyerekes család között, akik elfoglaltak egy-egy egész asztalt. Néma ujjongás vett erőt rajtam, az ilyesmit szerettem a legjobban, a megszokott, ismerős helyeket, az autópályát, a benzinkutat, a kávézót, amely mégis idegennek hatott, mindenütt akadtak apró részletek, amelyek eltértek a szokásostól. A sofőr kijött az épületből, biccentett felém, utánamentem, felmásztam a hatalmas járműre, hátratettem a hátizsákomat, és elhelyezkedtem. Beindította a motort, minden remegett és rázkódott, bekapcsoltak a fényszórók, lassan gurulni kezdtünk, egyre gyorsabban, de mindvégig lomhán, aztán áttértünk az autópálya biztonságos, belső sávjába, és a sofőr, akkor először, rám pillantott. Schweden? kérdezte. Norwegen, válaszoltam. Ááá, Norwegen! felelte.

Egész éjszaka vele utaztam, és még másnap is sokáig. Felsoroltunk egymásnak pár focistanevet, Rune Bratsethé hallatán fellelkesedett, de mivel egy szót sem tudott angolul, a beszélgetés ennyiben maradt.

Németországban voltam, és már nagyon korgott a gyomrom, de mivel egyetlen koronám se volt, nem tehettem mást, mint hogy szívtam a cigiket, stoppoltam, és reméltem a legjobbakat. Megállt egy fiatalember egy piros Golffal, Björnnek hívták, és messzire ment, könnyen lehetett vele csevegni, és este, amikor megérkezett, behívott a házába, és müzlivel és tejjel kínált, három adagot ettem, aztán fényképeket mutatott Norvégiából és Svédországból, ahol kiskorukban az öccsével nyaraltak, az apjuk bolondult Skandináviáért, magyarázta, ezért kapta a Björn nevet. Az öccsét Tornak hívják, mondta a fejét csóválva. Kivitt az autópályához, neki ajándékoztam a tripla Clash-kazettámat, kezet ráztunk, minden jót kívántunk egymásnak, aztán megint kiálltam az egyik felhajtóra. Három óra után megállt egy slampos, szakállas, szemüveges férfi egy piros Citroën 2cv-vel, Dániába tartott, és megengedte, hogy végig vele utazzam. Kíváncsi volt rám, érdeklődve fogadta, amikor közöltem, hogy írok, gondoltam, talán valami professzorféle lehet, egy kávézóban enni is vett nekem, aludtam pár órát, átértünk Dániába, megint vett nekem ennivalót, és Dánia közepén váltunk el, mindössze néhány órányira Hirtshalstól, azaz nemsokára hazaérek. De az utolsó szakasz lassabban ment, minden alkalommal csak néhány tíz kilométert tettem meg, este tizenegyre nem jutottam tovább Løkkennél, és úgy döntöttem, hogy a tengerparton töltöm az éjszakát. Alacsony erdőn vágtam át, egy keskeny úton gyalogoltam, az aszfaltot néhol homok borította, és nemsokára feltűntek előttem a homokdűnék, felmásztam rájuk, a tenger szürkén és simán terült el előttem a skandináv nyáréji fényben. Pár száz méternyire tőlem egy kempingből vagy bungalóparkból beszéd és motorzúgás hallatszott.

Jó érzés volt a tengernél lenni. Érezni az enyhén sós illatot és a víz felől érkező párás fuvallatot. Az már az én tengerem volt, majdnem otthon voltam.

Találtam egy mélyedést, leterítettem a hálózsákomat, belebújtam, felhúztam a cipzárt, és behunytam a szemem. Nyugtalanított a hely, úgy éreztem, bárki belém botolhat, de az elmúlt napok után annyira kimerültem, hogy elaludtam, mint egy gyertya, amit elfújtak.

Arra ébredtem, hogy esik. Lehűlve, elgémberedett tagokkal másztam ki a hálózsákból, felvettem a nadrágomat, összepakoltam, és elindultam a szárazföld felé. Hat óra volt. A szürke égből hangtalanul és szinte észrevétlenül szitált az eső, fáztam, és megszaporáztam a lépteimet, hogy felmelegedjek. Az álombeli hangulatok nem hagytak nyugodni. Apa öccse, Gunnar szerepelt benne, vagy a haragja, akkoriban túl sokat ittam, és túl sok bajt okoztam, jöttem rá, miközben sietve keresztülvágtam az alacsony erdőn, amelyen előző este átjöttem. A fák mozdulatlanul, szürkén álltak a sűrű felhőtakaró alatt, inkább halottnak, mint élőnek tűntek. A homok kupacokban terült el közöttük, folyton változó és kiszámíthatatlan, mégis mindig egyértelmű mintázataival, néhol egész folyót alkottak a finom homokszemcsék a durvább aszfalton.

Kiértem egy szélesebb útra, néhány kilométernyit azon gyalogoltam, egy kereszteződésnél letettem a zsákomat, és stoppolni kezdtem. Hirtshalsig már csak húsz-harminc kilométer lehetett az út. Azt viszont, hogy ott mi lesz, nem tudtam, pénzem ugyanis nem volt, és a kristiansand-i kompra annyira mégsem lesz könnyű feljutni. Talán lehet kérni, hogy küldjék ki postán a számlát? Hátha találok egy jótét lelket, aki megérti a helyzetemet?

Jaj, ne. Egyre nagyobb cseppekben esett az eső.

De szerencsére legalább nincs hideg.

Rágyújtottam, ujjaimmal hátrafésültem a hajamat. Az esőtől a hajzselé ragacsossá vált, kezemet a nadrágszáramba töröltem, majd lehajoltam, és kivettem a walkmant a zsákból, kotorásztam a nálam lévő néhány kazetta között, végül a Skylarkinget választottam az XTC-től, betettem a magnóba, és felegyenesedtem.

Ha jól emlékszem, egy amputált láb is szerepelt az álmomban, vagy nem? De igen. Közvetlenül térd alatt fűrészelték le.

Elmosolyodtam, aztán amikor a kis fülhallgatókból szólni kezdett a zene, különféle hangulatok törtek rám a lemez megjelenése körüli időkből. A gimnázium második osztályába járhattam. De leginkább a tveiti ház hangulata jött vissza, hogy szerelmes vagyok Hannéba, ülök a fonott székben, teázom, és a Skylarkinget hallgatom. Yngve akkor Kristinnel járt. Anyával sokat beszélgettünk.

Egy autó közeledett az úton.

When Miss Moon lays down

And Sir Sun stands up

Me I’m found floating round and round

Like a bug in brandy

In this big bronze cup

Furgon volt, a motorháztetőn cégnév állt piros betűkkel, bizonyára egy mesterember igyekszik munkába éppen, rám se nézett, amikor elzúgott mellettem, aztán a második szám mintha az elsőből emelkedett volna ki, imádtam azt az átmenetet, akkor is különös érzés töltött el, többször felemeltem a kezem, és közben lassan körbe-körbe sétáltam.

Újabb kocsi jelent meg odalent. Feltartottam a hüvelykujjamat. A sofőr ezúttal is egy kialvatlan férfi volt, aki pillantásra sem méltatott. Nyilvánvalóan egy olyan út mellett álltam, ahol sok helyi közlekedett. De attól még megállhattak volna, nem? És elvihettek volna egy nagyobb útig.

Csak két óra múlva könyörült meg rajtam valaki. Egy huszonöt év körüli, kerek szemüveges, komoly ábrázatú német fickó félrehúzódott a kis Opeljével, odaszaladtam hozzá, a hátizsákomat behajítottam a hátsó ülésre, amely eleve tele volt csomagokkal, majd beültem mellé. Norvégiából jött, magyarázta, dél felé tart, ki tud tenni az autópályánál, ami nincs messze, de talán segít rajtam egy kicsit. Yes, yes, very good, feleltem. Az ablakok erősen párásodtak, menet közben előrehajolt, és egy ronggyal törölgette a szélvédőt.

Maybe that’s my fault, mondtam. What? kérdezte. The mist on the window, magyaráztam. Of course it’s you, sziszegte. Oké, gondoltam, ha így akarja, és hátradőltem az ülésen.

Húsz perccel később egy nagy benzinkútnál tett ki, ahol fel-alá járkáltam, és akit csak láttam, megkérdeztem, hogy Hirtshalsba megy-e, és elvinne-e engem is. Eláztam, és korgott a gyomrom, az úton töltött több nap után eléggé csapzott voltam, és sokáig mindenki csak a fejét rázta, míg végül egy, a jelek szerint kenyérrel meg pékáruval megrakott teherautó sofőrje rám mosolygott, és azt mondta: Tessék, szállj be, Hirtshalsba megyek. Egész úton latolgattam, kérjek-e tőle egy kenyeret, de nem mertem, csak annyit mondtam, hogy éhes vagyok, de ő nem értette a célzást, és nem reagált rá.

Amikor elköszöntem tőle Hirtshalsban, a komp éppen indulni készült. Nehéz zsákom a hátamat verte, ahogy odafutottam a jegypénztárhoz, és lélekszakadva elmagyaráztam a helyzetet a pénztárosnak: nincs pénzem, de kaphatnék-e mégis egy jegyet, úgy, hogy elküldik nekem a számlát? Van nálam útlevél, tudom igazolni magamat, és biztosan fizetni fogok. A nő kedvesen mosolyogva rázta a fejét: nem lehet, készpénzzel kell fizetnem. De muszáj átjutnom!, erősködtem. Hiszen ott lakom! És nincs nálam pénz! Erre megint csak csóválta a fejét. Sajnálom, mondta, és elfordult.

Leültem a partszegélyen egy kőre, zsákomat a lábam közé vettem, és néztem, ahogy a hatalmas komp elindul, tovasiklik és eltűnik a tengeren.

Mit csináljak?

Felmerült, hogy dél felé stoppoljak, át Svédországba, és onnan tovább északra. De mintha ott is lenne valami víz, amin át kell kelni, nem?

Próbáltam magam elé képzelni a térképet, hogy összeér-e valahol Dánia és Svédország, de biztos nem. Egészen Lengyelországig el kell menni, aztán a Szovjetunión át Finnországba, és onnan Norvégiába, nem? Szóval még hét stoppolás. És a keleti blokk országaiba nyilván vízum is kell, vagy mi. De persze elmehetnék Koppenhágába, hisz oda csak néhány óra az út, és megpróbálhatnék pénzt szerezni a svédországi kompra. Akár koldulni is, ha kell.

Egy másik lehetőség megkérni Anyát, hogy utaljon át pénzt egy itteni bankba. Nem lenne gond, de talán beletelne néhány napba. Na és telefonra sem volt pénzem.

Kibontottam egy újabb doboz Camelt, és a kocsikat figyeltem, amelyek nyugodtan beálltak az új sorba, miközben három cigarettát elszívtam egymás után. Norvég családok, akik Legolandban vagy a løkkeni tengerparton voltak. Németek, úton észak felé. Sok lakókocsi, sok motorbicikli, és távolabb a nagy kamionok.

Kiszáradt szájjal újra elővettem a walkmant. Ezúttal egy Roxy Music-kazettát tettem be. De a zene már a második szám után kezdett eltorzulni, és villogott a lámpa, az elem készült lemerülni. Elcsomagoltam, majd felálltam, a hátamra vettem a zsákomat, és elindultam befelé a bánatos hirtshalsi utcákon. A gyomromba időnként belemart az éhség. Fontolgattam, hogy bemenjek-e egy pékségbe megkérdezni, hogy tudnának-e nélkülözni egy kenyeret, de persze nyilván nem tudnának. A gondolatát sem bírtam elviselni egy megalázó elutasításnak, és úgy döntöttem, elhalasztom addig, amikor nagyon szorult helyzetbe kerülök. Visszaballagtam a kikötőbe. Megálltam egy kávézó és büfé keverékének tűnő helyen, ahol legalább egy pohár vizet biztos kaphatok.

Az eladó bólintott, és megtöltött egy poharat a háta mögött lévő csapnál. Az ablaknál ültem le. Odabent szinte minden hely foglalt volt. Kint megint rákezdett az eső. Ittam a vizet, és cigiztem. Egy idő múlva két velem egykorú fiú lépett be az ajtón, kioldották a kapucnijukat, és körbenéztek. Az egyikük odalépett hozzám: Szabad ez a hely? Of course, feleltem. Szóba elegyedtünk, kiderült, hogy Hollandiából jönnek, Norvégiába készülnek, és biciklivel tették meg az utat. Hitetlenkedve nevettek, amikor elmondtam, hogy pénz nélkül stoppoltam idáig Bécsből, és most a hajóra próbálok feljutni. Ezért iszol vizet?, kérdezte az egyik, bólintottam, mire megkérdezte, kérek-e egy kávét, azt feleltem: That would be nice, felállt, és rendelt nekem egyet.

Együtt távoztunk, azt mondták, remélik, találkozunk a fedélzeten, majd elkerekeztek, odaoldalogtam a kamionok területére, és kérdezgetni kezdtem a sofőröket, hogy elvinnének-e, mivel nincs pénzem a hajóra. Nem, persze senki sem akart elvinni. Egymás után indították be a motort és gurultak fel a hajóra, én pedig visszamentem a kávézóba, leültem, és onnan néztem a kompot, amely ismét lassan siklott ki a kikötőből, egyre jobban zsugorodott, majd fél óra múlva teljesen eltűnt.

Az utolsó komp este indult. Ha nem jutok fel rá, kénytelen leszek elstoppolni Koppenhágáig. Ez lett a terv. Várakozás közben elővettem a kéziratot a hátizsákomból, és olvasni kezdtem. Egy egész fejezetet írtam Görögországban, két reggel is átgázoltam a vízen egy kis szigetre, arról pedig egy másikra, a cipőmmel, a pólómmal, a jegyzettömbömmel, a tollammal, a Jack című svéd regény olcsó kiadásával és a cigarettámmal, fejemen egy kis kendővel. Ott, egy sziklamélyedésben teljesen egyedül lehettem, és írhattam. Úgy éreztem, mintha megérkeztem volna oda, ahol lenni akarok. Egy görög szigeten ültem, a Földközi-tenger közepén, és az első regényemet írtam. Ugyanakkor nyugtalan voltam, mivel nem volt ott semmi, csak én, és az ebben rejlő ürességgel csak akkor szembesültem, amikor már mindent betöltött. Ott így volt, a saját ürességem lett a minden, és még akkor is ezt az ürességet érzékeltem, amikor elmélyülten olvastam a Jacket, vagy amikor a jegyzetfüzetem fölé hajoltam, és Gabrielről, a főszereplőmről írtam.

Időnként beugrottam a pazar sötétkék vízbe, de alig tettem meg néhány tempót, amikor eszembe jutott, hogy talán cápák is vannak benne. Tudtam, hogy a Földközi-tengerben nem élnek cápák, de ettől még felmerült bennem, és vizesen kikászálódtam a partra, miközben magamban szitkozódtam, mekkora baromság, félni a cápáktól, itt, mi vagyok én, egy hétéves? De egyedül voltam a nap alatt, előttem a tenger, és teljesen üresnek éreztem magam. Mintha én lennék az utolsó ember a Földön. Ettől pedig az olvasás és az írás is értelmetlenné vált.

Ám amikor elolvastam a fejezetet, amit egy olyan helyről írtam, amit a hirtshalsi kikötői negyed tengerészkocsmájának képzeltem, úgy tűnt, hogy jól sikerült. Bejutottam az Íróakadémiára, ez azt bizonyítja, hogy a tehetség megvan bennem, már csak ki kell bontakoztatni. Úgy terveztem, hogy a következő évben írok egy regényt, és jövő ősszel jelentetem meg, attól is függően, hogy a nyomdára meg hasonlókra mennyi idő kell.

A címe ez lesz: Víz felül / víz alul.

Néhány órával később, amikor kezdett besötétedni, megint végigsétáltam a kamionok sora mellett. Egyik-másik sofőr a vezetőülésben szunyókált, olyankor megkopogtattam a szélvédőt, és láttam, hogy összerezzennek, majd kinyitották az ajtót, vagy letekerték az ablakot, hogy megtudják, mit akarok. Nem, nem visznek el. Nem, nem lehet. Nem, persze hogy nem, talán nekik kellene kifizetniük a jegyemet?

A komp a kikötőben állt, ki volt világítva. Körülöttem mindenütt beindították a motorokat. Az egyik kocsisor lassan araszolt előre, az elsők eltűntek a hajó nyitott száján át, be a gyomrába. Kétségbeestem, de azt mondogattam magamban, hogy majdcsak minden rendben lesz. Elvégre ki hallott már olyat, hogy egy norvég fiatalember éhen halt nyaralás közben, vagy nem sikerült hazajutnia, és Dániában ragadt?

Az egyik utolsó kamion előtt három férfi beszélgetett. Odaléptem hozzájuk.

– Jó napot – köszöntem. – Felvinne valamelyikük a hajóra? Az a helyzet, hogy nincs pénzem a jegyre. És haza kéne jutnom. Két napja nem is ettem.

– Hová valósi vagy? – kérdezte az egyik, széles arendali dialektusban.

– Arendali vagyok – feleltem olyan szélesen, ahogy csak bírtam. – Illetve tromøyai.

– Ne mondd! – lepődött meg. – Én is ott lakom!

– Pontosan hol? – tudakoltam.

– Færvikben – válaszolta. – És te?

– Tybakkenben – feleltem. – El tudna vinni?

Bólintott.

– Szállj be. Amikor majd felgurulunk a hajóra, húzd össze magad. Nem lesz semmi gond.

Úgy is lett. Amikor felhajtottunk a hajóra, összekuporodtam a padlón, háttal az ablaknak. A sofőr leparkolt, lekapcsolta a motort, felkaptam a hátizsákomat, és leugrottam a fedélzetre. Könnybe lábadt szemmel köszöntem meg a segítségét. Utánam kiáltott: Hé, várj csak egy kicsit! Megfordultam, egy dán ötvenkoronást nyújtott oda nekem, közölte, hogy ő nem tudja mire használni, de én talán igen.

Leültem a büfében, és ettem egy nagy adag húsgombócot. A hajó kezdett kisiklani a nyílt vízre. Körülöttem a levegő megtelt izgatott beszélgetéssel, este volt, mindannyian utaztunk. A sofőröm jutott eszembe. Általában nem kedveltem ezt a típust, egy volán mögött ülve pazarolják el az életüket, nincs rendes végzettségük, kövérek, és tele vannak mindenféle előítéletekkel, és látszott, hogy ő se más, de a francba is, felvett!

Miután az autók és a motorok másnap reggel zötykölődve, berregve lehajtottak a kompról Kristiansand utcáira, a város elcsendesedett. Leültem a buszállomás lépcsőin. Sütött a nap, tiszta volt az ég, a levegő már felmelegedett. Maradt valamennyi a pénzből, amit a kamionsofőr adott, így fel tudtam hívni Apát, hogy szóljak neki, hogy jövök. Ki nem állhatta a váratlan vendégeket. Vettek egy házat néhány tucat kilométernyire, amelyet télen kiadtak, egész nyáron pedig ők használták, amíg újra el nem kezdődött a munka Észak-Norvégiában. Úgy terveztem, hogy náluk maradok egypár napig, kölcsönkérek tőlük a bergeni jegyre, és talán vonattal utazom vissza, az a legolcsóbb.

De még túl korán volt ahhoz, hogy telefonáljak.

Elővettem az elmúlt hónapban vezetett kis úti naplómat, és feljegyeztem mindent, ami Ausztriából észak felé haladva történt. A løkkeni álom több oldalt is kitöltött, olyan erős hatást tett rám, beleégett a testembe, mint egy tilalom vagy egy határpont, úgy éreztem, fontos volt.

Körülöttem sűrűsödött a buszforgalom, már alig telt el egy perc anélkül, hogy újabb busz ne érkezett volna, emberek tódultak ki belőlük. Munkába igyekeztek, láttam a szemükön, az alkalmazottak üres tekintetével bámultak.

Felálltam, és jártam egyet a városban. A Markens gate szinte teljesen kihalt volt, csak egy-két alak sietett valahová. Sirályok ráncigáltak-tépdestek valamit egy szemetes alatt, amelynek kiesett az alja. A könyvtár elé értem, a megszokás vitt arrafelé, ahhoz hasonló pánikszerű érzés töltött most el, mint amit gimnazista koromban tapasztaltam, amikor erre jártam, hogy nincs hová mennem, és ezt mindenki látja rajtam, minden alkalommal úgy oldottam meg, hogy erre vettem az irányt, ahol nyugodtan lebzselhet az ember anélkül, hogy bárki fennakadna ezen.

Elém tárult a főtér, a szürke kőtemplom a rikítóan zöld tetejével. Minden kicsinek és lehangolónak tűnt, Kristiansand kisváros, ez most, hogy megjártam Európát, és láttam az ottani viszonyokat, tisztán és világosan látszott.

Az utca túloldalán egy hajléktalan aludt a fal mellett. A szakálla és a haja hosszú volt, a ruhája rongyos, úgy nézett ki, mint egy vadember.

Leültem egy padra, és rágyújtottam. Lehet, hogy neki van a legjobb élete? Azt csinál, amit akar. Ha be akar törni valahová, hát betör. Ha seggrészegre akarja inni magát, megteheti. Ha a járókelőket akarja nyaggatni, akkor őket nyaggatja. Ha éhes, lop magának ennivalót. Persze az emberek úgy bánnak vele, mint egy darab szarral, vagy úgy tesznek, mintha nem is létezne. De ennek mindaddig nincs jelentősége, amíg békén hagyja a többieket. Így élhettek az első emberek, mielőtt összeköltöztek és földművelésbe kezdtek volna, amikor még csak kóboroltak erre-arra, azt ették, amit találtak, ott aludtak, ahol lehetett, és minden nap olyan volt, mintha az első vagy az utolsó lenne. Ennek a fickónak nincs otthona, ahová haza kell térnie, ami magához láncolná, nem kell munkába járnia, időpontokhoz alkalmazkodnia, ha fáradt, hát lefekszik, ott, ahol éppen jár. A város az ő erdeje. Folyton a szabadban van, a bőre sötétbarna, cserzett, a haja és a ruhája piszkos.

Tudtam, hogy ha akarnék, sem juthatnék el oda, ahová ő. Képtelen lennék megőrülni, hajléktalanná válni, ez elképzelhetetlennek tűnt.

A téren megállt egy régi Volkswagen busz. Az egyik oldaláról testes, lengén öltözött férfi ugrott ki, a másikról testes, lengén öltözött nő. Kinyitották a hátsó ajtót, és dobozokból virágokat kezdtek kipakolni. A cigit magam mögé hajítottam a száraz aszfaltra, a hátamra kaptam a zsákomat, és visszaindultam a buszállomásra, ahonnan felhívtam Apát.

Dühös volt, ingerült, és közölte, hogy most nem alkalmas, egy kisgyerek mellett ilyen hirtelen nem tudnak látogatókat fogadni. Ha előbb telefonáltam volna, úgy még hagyján. Nagyi jön hozzájuk, meg egy kolléga is. Mondtam, hogy értem, sajnálkoztam, hogy nem telefonáltam előbb, és letettük a telefont.

Egy darabig csak álltam ott a kagylóval a kezemben, és gondolkodtam, majd Hilde számát tárcsáztam. Azt mondta, lakhatok nála, és hogy rögtön értem is tud jönni.

Fél órával később ott ültem mellette a régi Golfban, kifelé tartottunk a városból, az ablakok lehúzva, szemünkbe sütött a nap. Hilde nevetve közölte, hogy büdös vagyok, le kell fürödnöm, ha odaérünk. Aztán leülhetünk a ház mögött a kertben, az árnyékban, és készít nekem reggelit, mert látszik, hogy rám fér.

Három napot töltöttem Hildénél, ami elég volt ahhoz, hogy Anya pénzt tegyen a számlámra, aztán felültem a bergeni vonatra. Délután indult, tűzött a nap Indre Agder erdős tájai fölött, amelyek ezt mind másképp fogadták: a tavak és folyók vize csillogott, a sűrű fenyvesek fénylettek, az erdő talaja elpirult, a lombhullató fák levelei meg-megvillantak, amikor egy szellő megmozgatta őket. E fény- és színjátékban az árnyékok egyre jobban megnyúltak. Sokáig álltam az utolsó kocsi ablakánál, és figyeltem a táj folyamatosan elsuhanó részleteit, amelyek elmaradtak mögöttünk, és helyüket az újak vették át, amelyek megállás nélkül rohantak felénk, fatörzsek és gyökerek, sziklák és kidőlt fák, patakok és kerítések folyama, aztán hirtelen megművelt domboldalak tanyákkal és traktorokkal. Egyedül a vasúti sínek nem változtak, amelyeken haladtunk, és az egész úton rajtuk ragyogó két pont, a napfény visszaverődése. Különös jelenség volt. Mint két fénygolyó, amelyek mintha egy helyben álltak volna, pedig a vonat óránként több mint száz kilométeres sebességgel rohant, a golyók mégis mindvégig ugyanolyan távolságban maradtak.

Az út során többször is hátramentem, hogy újra megnézzem őket. Felvillanyoztak, szinte örömöt okoztak, mintha valamiféle remény rejlett volna bennük.

Egyébként csak ültem a helyemen, cigiztem és kávéztam, újságot olvastam, de könyvet nem, úgy gondoltam, hatással lehet a prózámra, és elveszíthetem azt, ami miatt felvettek az Íróakadémiára. Egy idő után elővettem Ingvild leveleit. Egész nyáron mindenhová magammal hordtam őket, a hajtásoknál kezdtek vékonyra kopni, és szinte fejből tudtam mindet, mintha fény áradt volna belőlük, és valahányszor elolvastam őket, kellemes, derűs érzés fogott el. Ez ő volt: egyrészt, amire emlékeztem belőle arról az egyetlen alkalomról, amikor találkoztunk, másrészt, ami abból áradt, amit leírt, de a jövő is, az előttem álló ismeretlen. Ingvild másmilyen volt, olyan különösen más, és amikor rá gondoltam, furcsa módon én is másmilyen lettem, valami más. Amikor rá gondoltam, jobban szerettem magam. Mintha olyankor valami kitörlődött volna belőlem, és egy új kezdettel ajándékozott volna meg, vagy máshová kerültem volna.

Tudtam, hogy ő az igazi, ezt azonnal láttam, talán nem gondoltam, csak éreztem, hogy ami benne rejlik, ami ő, ami egy-egy villanásnyira megjelent a tekintetében, az olyasvalami, amibe bele akarok kerülni, vagy aminek a közelében akarok lenni.

Hogy mi volt az?

Azt hiszem, az önismerete és a helyzetfelismerő képessége, amit a nevetés egy pillanatra eltüntetett, de ami a következő pillanatban újra visszatért. Volt a lényében valami értékelés-, sőt talán kétkedésféle, és azt akarta, hogy legyőzzék, ugyanakkor félt attól, hogy becsapják. Emögött törékenység rejlett, de gyengeség nem.

Nagyon szerettem beszélgetni vele, és nagyon szerettem vele levelezni is. Az, hogy a megismerkedésünk utáni napon először ő jutott eszembe, nem feltétlenül jelentett valamit, gyakran megesett az ilyesmi, de ezzel nem lett vége, azóta minden áldott nap gondolok rá, és időközben négy hónap telt el.

Nem tudtam, hogy ő is így érez-e. Feltehetően nem, de a hangnem, ahogyan a leveleit írta, azt súgta, hogy ő is talál a dologban feszültséget és vonzalmat.

Anya Førdében átköltözött a sorházi lakásból egy angedaleni ház pincelakásába, tízpercnyire a központtól. Szép helyen volt, az egyik oldalán erdő, a másikon egy folyóig lefutó szántóföld, de a mérete egy egyetemistához illett: egyetlen nagyobb szobából, konyhából és fürdőszobából állt, semmi több. Addig akart ott maradni, amíg nem talál jobbat, amit kivehet vagy akár megvásárolhat. Úgy terveztem, hogy amíg nála leszek, a Bergenbe költözésem előtti két hétben írni fogok, ő pedig felvetette, hogy megkaphatnám a nagybátyja, Steinar nyaralóját, amely a havasi juhkarámnál állt, az erdő szélén, a tanya fölött, ahol a Nagymama nevelkedett. Anya felvitt kocsival, a juhkarámnál megittunk együtt egy kávét, aztán ő elment, én pedig beléptem a házikóba. Fenyőfalak, fenyőpadló, fenyőmennyezet és fenyőbútorok. Egy-egy rongyszőnyeg, néhány egyszerű festmény. Egy kupac magazin egy kosárban, kandalló, kis konyha.

Az étkezőasztalt áttoltam ahhoz a falhoz, amelyen nem volt ablak, egyik oldalára egy köteg papírt, a másikra egy rakás kazettát tettem, és leültem. De képtelen voltam írni. Visszatért az az üresség, amit először az Antipárosszal szemközti szigeten tapasztaltam, megint rám tört, pontosan ilyen volt korábban is. A világ üres volt, illetve semmi, csak egy kép, és én üresedtem ki.

Lefeküdtem, és aludtam két órát. Mire felébredtem, odakint már alkonyodott. A kékesszürke esti fény fátyolként terült az erdőre. Továbbra is taszított az írás gondolata, így inkább cipőt húztam, és kimentem.

Feljebb az erdőben zúgott a vízesés, de egyébként csend uralkodott.

Vagy mégsem, valahol kolomp szólt.

Lementem a patak menti ösvényhez, és azon indultam felfelé az erdőbe. A fenyők magasan és sötéten álltak, alattuk a sziklát moha borította, itt-ott kilátszottak a csupasz gyökerek. Néhol vékony, alacsony lombhullató fák próbáltak utat törni maguknak a fény felé, másutt kidőlt fák körül kisebb tisztások képződtek. És persze több hely volt a patak mentén is, ahol örvénylett, fröcskölt, csapkodott és lezuhant a víz a sziklákon és köveken. Másutt mindent sűrű, sötétzöld fenyves borított. Miközben lépkedtem felfelé, hallottam a lélegzetemet, éreztem a szívem dobogását a mellkasomban, a nyakamban, a halántékomon. A vízesés zúgása erősödött, és nemsokára ott álltam a nagy szakadék fölötti sziklán, és elnéztem a meredeken lezuhanó, csupasz hegyoldalt, amelyen a víz zubogott lefelé.

Szép volt, de nem mentem vele semmire, baktattam felfelé az erdőben a vízesés mellett, felmásztam a csupasz sziklára, amelyen egészen a pár száz méterrel feljebb lévő csúcsig fel akartam jutni.

Az ég szürke volt, a víz tisztán és átlátszón áramlott mellettem, mint az üveg. A csuromvizes moha, amin lépkedtem, néhol fellazult; ilyenkor megcsúszott a lábam, és előtűnt alóla a csupasz szikla.

Egyszer csak valami kiugrott a lábam elé.

A rémülettől dermedten álltam, moccanni se mertem. Mintha megállt volna a szívem.

Parányi, szürke lény iszkolt el előlem. Egér vagy valami kis patkányféle lehetett.

Kuncogtam egyet magamon. Mentem tovább felfelé, de az a hangyányi félelem belém fészkelte magát, kényelmetlen érzésekkel pillantgattam a sötét erdőbe, és a vízesés egyenletes hangszőnyege, amely addig kellemesnek tűnt, most fenyegetővé vált, akadályozott abban, hogy a saját légzésemen kívül mást is halljak, így hát néhány perccel később megfordultam, és elindultam lefelé.

Leültem a juhkarám mellett álló, téglából rakott tűzhelyhez, és rágyújtottam egy cigire. Tizenegy vagy talán fél tizenkettő lehetett. A juhkarám olyan volt, amilyen a húszas-harmincas években lehetett, amikor Nagymama itt dolgozott. Minden többé-kevésbé úgy maradt, ahogy akkoriban volt. Mégis minden megváltozott. 1988 augusztusát írtuk, nyolcvanas évekbeli ember voltam, a Duran Duran meg a The Cure kortársa, nem afféle hegedű- és harmonikazenét hallgattam, amilyet Nagypapa hallhatott, amikor szürkületkor egy barátjával együtt felbaktatott a domboldalon, hogy udvaroljanak a Nagymamának meg a húgainak. Minden porcikámban éreztem, hogy nem tartozom oda. Nem számított a tudat, hogy az erdő tulajdonképpen nyolcvanas évekbeli erdő, és a hegyek is voltaképpen nyolcvanas évekbeli hegyek.

Akkor hát mit keresek itt?

Írni akartam. De nem tudtam, lelkem mélyén teljesen egyedül, magányosnak éreztem magam.

Amikor az egy hét elteltével Anya feljött kocsival a keskeny, kavicsos úton, a lépcsőn ülve vártam, összecsomagolt hátizsákomat a lábam közé fogva, anélkül hogy egyetlen szót is írtam volna.

– Jól érezted magad? – kérdezte Anya.

– Persze – feleltem. – Bár nem sokat haladtam.

– Nem baj – mondta, és rám nézett. – De talán jólesett egy kicsit pihenni.

– Az biztos – bólogattam, és becsatoltam a biztonsági övet, és visszamentünk Førdébe, ahol megálltunk ebédelni a Sunnfjord szállodában. Az ablaknál ültünk le, Anya a táskáját a szék támlájára akasztotta, majd az étterem közepén álló svédasztalhoz vonultunk, hogy szedjünk magunknak. Majdnem üres volt a hely. Amikor leültünk a megrakott tányérunkkal, odajött egy pincér, én egy kólát kértem, Anya meg egy ásványvizet, és a pincér távozása után arról kezdett beszélni, hogy pszichiátriai szakápolói továbbképzést szeretne indítani az iskolában, és úgy néz ki, hogy lesz belőle valami. Helyet már talált is hozzá, az ő szavait idézve egy gyönyörű, régi iskolát, ami nincs is messze az ápolónőképzőtől. Lelke van, mondta, régi faépület, tágas helyiségekkel, nagy belmagassággal, egészen más, mint az a kőbunker, ahol most tanít.

– Jól hangzik – mondtam, és kinéztem a parkolóra, ahol néhány autó csillogott a napfényben. A folyó túlsó partján a domboldal egészen zöld volt, leszámítva egy újonnan beépített lankát, ahol házak álltak, és csak úgy vibráltak a sok egyéb színtől.

Visszajött a pincér, egyetlen húzásra megittam az egész pohár kólát. Anya a Gunnarhoz fűződő kapcsolatomról kezdett beszélni. Azt mondta, mintha internalizáltam volna, és a felettes énemmé vált volna, amely eldönti, mit tehetek és mit nem, mi helyes és mi nem.

Letettem a kést-villát, és Anyára néztem.

– Te elolvastad a naplómat? – kérdeztem.

– Nem, a naplódat nem – válaszolta. – De elöl hagytál egy könyvet, amit a nyaraláson írtál. Elvégre mindig nyíltan elmesélsz nekem mindent.

– De Anya, az egy napló volt – mondtam. – Nem szokás mások naplóját olvasgatni.

– Nem, persze hogy nem – helyeselt. – Tudom én. De mivel elöl hagytad a dohányzóasztalon, nem úgy tűnt, hogy titokban akarnád tartani.

– De azt nyilván láttad, hogy napló, nem?

– Nem – felelte. – Hiszen útinapló volt.

– Oké, oké – adtam meg magam. – Az én hibám. Nem kellett volna elöl hagynom. De mire gondoltál Gunnarral kapcsolatban, amikor azt mondtad, hogy internalizáltam? Ezt hogy értetted?

– Az álom alapján, amit leírtál, meg a gondolataid alapján úgy tűnt.

– Igen?

– Apád nagyon szigorúan nevelt. De aztán egyszer csak lelépett, és nem csoda, hogy az az érzésed támadt, hogy azt csinálhatsz, amit akarsz. Tehát két szabályrendszer szerint működsz, de mindkettő kívülről jött. Az a fontos, hogy megszabd a saját határaidat. És ennek belülről kell fakadnia. Apádnak ez nem adatott meg, és talán ezért volt annyira összezavarodva.

– Ezért van annyira összezavarodva – helyesbítettem. – Tudtommal még él. Legalábbis egy hete beszéltem vele telefonon.

– De most úgy tűnik, hogy Gunnar került apád helyére – folytatta Anya, és egy pillanatra a szemembe nézett. – Pedig Gunnarnak ehhez semmi köze, itt a te határaidról van szó. De mivel felnőtt vagy, azokat neked kell megtalálnod.

– Pontosan ezzel próbálkozom akkor, amikor naplót írok – feleltem. – De ha mindenféle emberek elolvassák, lehetetlen bármire önállóan rájönnöm.

– Sajnálom – mondta Anya. – De tényleg nem gondoltam, hogy ezt te naplónak tekinted. Akkor biztosan nem olvastam volna bele.

– Jól van, mondtam már, semmi baj – válaszoltam. – Eszünk desszertet is?

Késő estig üldögéltünk és beszélgettünk Anya lakásán, aztán kimentem az előszobába, becsuktam az ajtót magam mögött, elővettem a kis fürdőszoba falának támasztott felfújható matracot, letettem a földre, lepedőt terítettem rá, levetkőztem, lekapcsoltam a villanyt, és lefeküdtem aludni. Halványan hallottam, hogy Anya tesz-vesz odabent, meg hogy néha egy-egy autó elhajt a ház előtt. A gumimatrac szaga a gyerekkoromat, a sátorozásokat, a nyitott tájakat idézte fel bennem. Most más idők jártak, de a várakozás érzése ugyanaz maradt. Másnap Bergenbe készültem, a nagy egyetemi városba, ahol saját lakásom lesz, és az Íróakadémiára fogok járni. Esténként meg éjszakánként a Café Operába járok majd, vagy jó együttesek koncertjeire a Hulenbe. Fantasztikus. De a legfantasztikusabb az volt, hogy Ingvild is ugyanabba a városba költözik. Megbeszéltük, hogy találkozunk, kaptam tőle egy telefonszámot, amit majd felhívhatok, ha megérkeztem.

Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, gondoltam magamban, ahogy ott feküdtem a gumimatracon, teli nyugtalansággal és örömmel amiatt, ami rám várt. Hol az egyik oldalamra fordultam, hol a másikra, és közben hallottam, hogy Anya a nappaliban álmában beszél. Igen, mondta. Majd hosszú szünet következett. Igen, mondta megint. Igaz. Hosszú szünet. Igen. Aha. Ühüm. Igen.

Másnap Anya elvitt a bevásárlóközpontba, kabátot meg nadrágot akart venni nekem. Találtam egy bőrrátétes farmerkabátot, elég jól nézett ki, egy terepmintás nadrágot meg egy pár fekete cipőt. Aztán Anya kikísért a buszhoz, adott pénzt a jegyre, és amikor a busz kikanyarodott az állomásról az útra, ott állt a kocsi előtt, és integetett.

Néhány órányi erdő, tó, szédítően magas hegyek, szűk fjordok, tanyák és szántóföldek, egy komp meg egy hosszú völgy után, ahol a busz az egyik pillanatban magasan a hegyoldalban haladt, a következőben meg már szinte a vízparton, alagutak végtelen sora után a házak és táblák sűrűsödni kezdtek, megszaporodtak a települések, ipari épületek, kerítések, benzinkutak, bevásárlóközpontok és építkezési területek bukkantak fel az út mindkét oldalán. Felfedeztem egy táblát, amely a Kereskedelmi Főiskola felé mutatott, és arra gondoltam, oda járt Mykle¹ negyven évvel ezelőtt, a sandvikeni pszichiátriai klinika úgy terült el a hegyoldalban, mint valami kastély, szemben pedig a víz sziporkázott a délutáni napfényben, a vitorlák és a hajók elmosódtak a párában, a háttérben szigetek és hegyek, és Bergen alacsony égboltja.

A régi rakpart, a Bryggen végében szálltam le a buszról, Yngve éppen esti műszakban dolgozott az Orionban, oda kellett bemennem a lakása kulcsáért. A város olyan álmatagon nyúlt el körülöttem, amilyen csak késő nyári délutánokon szokott lenni. Egy-egy alak bandukolt el mellettem rövidnadrágban és pólóban, hosszú, táncoló árnyékot húzva maga mögött. Napfényben ragyogó házfalak, mozdulatlan fák, egy vitorlás futott ki a kikötőből, csupasz árbócokkal.

A szálloda recepciójánál tömeg fogadott, Yngve gondterhelten állt a pult mögött, felpillantott rám, és közölte, hogy épp most érkezett meg egy busznyi amerikai, tessék, itt a kulcs, majd később találkozunk, jó?

Busszal mentem el a Danmarksplassig, majd a maradék háromszáz métert gyalog tettem meg Yngve lakásáig, kinyitottam az ajtót, a hátizsákomat letettem az előszobában, egy darabig mozdulatlanul álltam, és azon tűnődtem, mit csináljak. Az ablakok északra néztek, a nap pedig nyugaton járt, már készült a tengerbe bukni, így a szobák sötétek és hűvösek voltak. Yngve-szagúak. Bementem a nappaliba, és körülnéztem, aztán bekukkantottam a hálószobába. Új poszter lógott a falon, egy meztelen nő kísértetszerű fényképe, az állt alatta: Munch és a fényképészet. Mellette Yngve néhány fotója, egy tibeti képsorozat, rajtuk ragyogóan vörös föld, egy csapat rongyos kisfiú meg kislány pózolt neki, sötét és idegen tekintettel. Az egyik sarokban, a tolóajtó mellett állt a gitárja az erősítőnek támasztva. A tetején jókora visszhangosító. Az ágyat egyszerű, fehér IKEA-takaró és két párna alakította át kanapévá.

Gimnazistakoromban többször is meglátogattam Yngvét, és a szobáiban számomra volt valami szentélyszerű: azt képviselték, amilyen ő volt, és amilyenné én is válni akartam. Azt, ami a létemen kívül helyezkedett el, és amibe egyszer majd én is beköltözöm.

Hát itt vagyok, gondoltam magamban, kimentem a konyhába, és megkentem pár szelet kenyeret, amit az ablak előtt állva fogyasztottam el, kitekintve a régi munkáslakásokra, amelyek az odalent futó Fjøsangerveien felé teraszosan helyezkedtek el. A másik oldalon az Ulriken tévétornya ragyogott a napfényben.

Hirtelen rádöbbentem, hogy az utóbbi időben mennyit voltam egyedül. Azt a néhány napot leszámítva, amit először Hildénél, majd Anyánál töltöttem, azóta nem voltam emberek között, hogy elbúcsúztam Larstól Athénban. Alig vártam, hogy Yngve hazaérjen.

Feltettem egy Stranglers-lemezt, és Yngve egyik fotóalbumával a kezemben leheveredtem a kanapéra. Fájt a gyomrom, de nem értettem, mitől. Mintha ki lettem volna éhezve, de nem ételre, hanem valami másra.

Lehet, hogy már Ingvild is itt van a városban? És ott ül a körülöttem lévő százezer lakás valamelyikében?

Yngve hazaért, és az egyik első kérdése az volt, mi a helyzet Ingvild-lel. Pedig nem sokat meséltem neki, mindössze pár szót, amikor még a nyáron a lépcsőn üldögéltünk, de az is elég volt ahhoz, hogy megértse: komoly a dolog. És hogy milyen hatással van rám.

Azt feleltem, hogy Ingvild is mostanában érkezik a városba, Fantoftban fog lakni, és majd felhívom, hogy megbeszéljük az első találkozót.

– Lehet, hogy ez a te éved lesz – felelte Yngve. – Új szerelem, Íróakadémia…

– Még nem vagyunk együtt.

– Lehet, de annak alapján, amit mondtál, érdeklődik irántad, nem?

– Talán egy kicsit. De kétlem, hogy rá is olyan hatással van, mint rám.

– De még alakulhat úgy. Ha jól játszod ki a kártyáidat.

– Most az egyszer?

– Nem én mondtam – felelte, és rám nézett. – Kérsz egy kis bort?

– Igen, köszönöm.

Felállt, és hozott egy kancsót a konyhából, majd bement a fürdőszobába. Sziszegő, szörcsögő hangokat hallottam, majd némi csobogást, aztán a teli kancsóval a kezében lépett ki az ajtón.

– 1988-as évjárat – közölte. – De egész jó. És nagyon sok van belőle.

Belekortyoltam. Olyan savanyú volt, hogy megborzongtam.

Yngve elmosolyodott.

– Egész jó? – kérdeztem vissza.

– Attól függ, honnan nézzük – felelte. – Hasonlítsd össze más házi borokkal.

Egy darabig szótlanul iszogattunk. Yngve felállt, és a gitárhoz meg az erősítőhöz lépett.

– Írtam egypár számot azóta, hogy legutóbb találkoztunk – mondta. – Akarod hallani?

– Igen, persze – feleltem.

– Illetve nem tudom, lehet-e számoknak nevezni őket – jegyezte meg, és a vállára vetette a hevedert. – Igazából csak néhány riff.

Ahogy ott álltunk, és elnéztem, hirtelen elöntött a gyengédség.

Bekapcsolta az erősítőt, háttal nekem behangolta a gitárt, beállította a visszhangosítót, aztán játszani kezdett.

A gyengédség elszállt, mert jó volt, amit játszott, a gitár telten és fenségesen szólt, a riffek dallamosak és fülbemászóak voltak, mint a Smiths és a Chameleons keveréke. Nem értettem, honnan szedi. Muzikalitásban és kézügyességben is messze túltett rajtam. Egyszerűen érzéke volt hozzá, ahogy belekezdett, mintha mindig is benne rejlett volna.

Csak akkor fordult felém, amikor a végére ért, és letette a gitárt.

– Nagyon jó – mondtam.

– Tetszik? – kérdezte, és visszaült a kanapéra. – Pedig semmiség az egész. Kellene hozzá szöveg, és kész számok lennének.

– Nem értem, miért nem játszol zenekarban.

– Hát – felelte –, Pållal néha játszunk egy kicsit. De amúgy nem ismerek senkit, akik zenélne. De most már itt vagy te.

– Hiszen én nem is játszom hangszeren.

– Kezdetnek írhatnál pár szöveget. Dobolni meg te is tudsz, nem?

– Nem – tiltakoztam. – Túl béna vagyok. De talán írhatnék valamit. Az tetszene.

– Akkor írj – mondta.

Közeleg az ősz, gondoltam, amikor a hosszú, alacsony tégla sorház előtt a taxit vártuk. Valamiféle mélység telepedett a világos nyári éjszakára, amit nem lehetett helyhez kötni, mégis félreérthetetlenül jelen volt. Valami nedves, sötét és magával ragadó ígéret.

Néhány perc múlva megérkezett a taxi, beültünk, gyorsan és lazán hajtott le a Danmarksplassra, el a nagy mozi előtt, egy hídon át, a Nygårdsparken mellett a központba, ahol elvesztettem a tájékozódóképességemet, az utcák csak utcák lettek, a házak csak házak, eltűntem a nagyvárosban, elnyelt, és én élveztem, mert egyúttal láthatóvá váltam a magam számára: a fiatalember a nagyvárosba tart, amely üveggel, betonnal és aszfalttal, a lámpák, kirakatok és feliratok fényében járó-kelő emberekkel van teli. Ahogy haladtunk lefelé, beleborzongtam. Zümmögött a motor, a jelzőlámpák zöldről pirosra váltottak, megálltunk egy helyen, amely bizonyára a buszállomás lehetett.

– Nem ott szálltunk le akkor régen? – kérdeztem, az út túloldalán álló épület felé biccentve.

– De, bizony – felelte Yngve.

Tizenhat éves voltam, akkor látogattam meg először Yngvét; hogy beengedjenek, megfogtam az egyik lány kezét, akivel együtt mentünk. Kölcsönvettem Yngve dezodorát, és ő két perccel indulás előtt odaállt elém, feltűrte az ingem ujját, a kezembe nyomta a hajzseléjét, figyelte, ahogy a hajamra kenem, majd közölte: jó lesz, mehetünk.

Most már tizenkilenc éves voltam, és mindent a sajátomnak éreztem.

Villanásnyira megláttam a vizet a város közepén, majd egy nagy betonépületnél balra kanyarodtunk.

– Ez a Grieghallen, a hangversenyterem – mondta Yngve.

– Szóval itt van – bólintottam.

– Ez meg a Mekka – tette hozzá máris, egy élelmiszerbolt felé bökve a fejével. – A város legolcsóbb üzlete.

– Ott szoktál bevásárolni? – érdeklődtem.

– Amikor kevés a pénzem – felelte. – Mindenesetre ez a Nygårdsgaten. Emlékszel az Aller Værste dalszövegére? „A Nygårdsgatán úgy rohantunk, mint a vadnyugaton."

– Igen – válaszoltam. – És a „Disken? „Bejutottam a Diskenbe, a rohadt nagy tömegbe?

– Az a Norge szálloda diszkója volt régen. Ott hátul. De most már más a neve.

A taxi az úttest szélére húzódott, és megállt.

– Megérkeztünk – közölte a sofőr. Yngve odanyújtott neki egy százast, én kiszálltam, és felnéztem a mellettünk álló épület feliratára. Fehér alapon rózsaszín és fekete betűkkel az állt rajta: Café Opera. A nagy kirakatüveg mögött egy csomó árnyékszerű alak ült a gyertyák apró, fényes lángpontjai között. Yngve a másik oldalon szállt ki, elköszönt a sofőrtől, majd becsapta az ajtót. Menjünk, mondta.

Megállt az ajtóban, és végignézett a helyiségen. Aztán rám pillantott.

– Itt nincs ismerős. Menjünk fel.

Követtem a lépcsőn, elhaladtunk néhány asztal mellett a bárpultig, amely pontosan ugyanott állt, mint odalent a földszinten. Korábban is jártam már ott, de csak futólag, és napközben. Ez most más volt. Mindenütt emberek ültek és söröztek. Majdnem úgy néz ki a hely, mint egy lakás, gondoltam magamban, amit telepakoltak asztalokkal és székekkel, a közepén pedig egy bárpult áll derékszögben.

– Ott van Ola! – szólt Yngve. Oda néztem, amerre biccentett. Ola, akivel azon a nyáron egyszer már találkoztam, három emberrel ült egy asztalnál. Mosolyogva integetett. Odamentünk hozzájuk.

– Hozz egy széket, Karl Ove, ide ülünk – mondta Yngve.

Állt egy szék a másik falnál, a zongora mellett, odamentem érte, anyaszült meztelennek éreztem magam, amikor felemeltem, vajon így kell ezt? Átvihetem, csak így, a helyiségen? Néhányan rám néztek, gyakorlott és tapasztalt diákok, én pedig elpirultam, de nem volt kecmec, átvittem a széket ahhoz az asztalhoz, ahová Yngve már leült.

– Ez itt az öcsém, Karl Ove – mutatott be. – Most kezdi majd az Íróakadémiát.

Mosolygott, miközben mondta. Tekintetem egy pillanatra találkozott a három ismeretlenével, két lányéval és egy fiúéval.

– Szóval te vagy az a híres öcs – szólalt meg az egyik lány. Szőke haja volt, és keskeny szeme, amely szinte eltűnt, amikor mosolygott. – Kjersti – mutatkozott be.

– Karl Ove – feleltem.

A másik lánynak fekete apródfrizurája volt, rikító vörös rúzst használt, és fekete ruhát viselt, ő is megmondta a nevét, ahogy a mellette ülő fiú, egy félszeg, vörösesszőke hajú, sápadt srác is, széles mosollyal. A következő pillanatban már el is felejtettem, hogy hívják őket.

– Kérsz egy sört? – ajánlotta fel Yngve.

El akar menni, magamra akar hagyni?

– Igen, köszi – feleltem.

Felállt. A szemem az asztalra szegeztem. Hirtelen eszembe jutott, hogy rágyújthatnék, elővettem a dohányt, és nekiláttam cigit sodorni.

– V-v-voltál R-roskildében? – kérdezte Ola.

Az általános iskola óta először találkoztam olyannal, aki dadogott. Ránézésre nem hitte volna róla az ember. Fekete Buddy Holly-szemüveget viselt, haja sötét volt, arcvonásai simák, és ugyan nem öltözött feltűnően jól, a megismerkedésünkkor furcsamód azt gondoltam róla, hogy valami zenekarban játszik. Ahogy most is. Fehér inget, fekete farmert és fekete, hegyes orrú cipőt hordott.

– Igen – feleltem. – De nem sok zenekart hallottam.

– M-miért nem?

– Sok minden más történt – válaszoltam.

– Aha, a-a-azt el tudom k-k-képzelni – jegyezte meg mosolyogva.

Nem kellett sok időt vele tölteni, hogy rájöjjön az ember, milyen meleg szívű. Örültem, hogy Yngve barátja, a dadogása pedig, ami a múltkor kissé nyugtalanított – Yngvének dadogós barátai vannak? –, most már nem tűnt annyira zavarónak, hiszen láttam, hogy van legalább három barátja. Egyikük sem foglalkozott a dadogással, sem fölényesen, sem lenézően, azt pedig, amit én éreztem, amikor megszólalt – hogy nyilvánvaló és kínos, hogy dadog, és nekem nem szabad észrevennem, mert nyilván látja rajtam, hogy ez jár a fejemben, miközben beszél, nem? –, a többiek arcáról nem lehetett leolvasni.

Yngve letette elém a sört az asztalra, és leült.

– És mit írsz? – kérdezte a sötét hajú lány, és rám nézett. – Verset vagy prózát?

A szeme is sötét volt. A viselkedésében éreztem valami következetes megfontoltságot.

Ittam egy nagy kortyot a sörből.

– Most éppen egy regényen dolgozom – feleltem. – De biztos fogunk tanulni versírást is. Verset még nem sokat írtam, de lehet, hogy muszáj lesz… hehe!

– Nem neked volt saját rádióműsorod, meg ilyenek? – kérdezte Kjersti.

– És saját lemezkritika-rovata a helyi újságban – tette hozzá Yngve.

– De igen – feleltem. – Az már régen volt.

– És miről szól a regényed? – tudakolta a sötét hajú.

Vállat vontam.

– Mindenféléről. Szerintem olyan, mintha Hamsun és Bukowski keveréke lenne. Olvastál már Bukowskit?

A lány bólintott, és lassan elfordította a fejét, hogy lássa, ki jön fel a lépcsőn.

Kjersti nevetett.

– És Hovland fog tanítani titeket – mesélte Yngve. – Ő fantasztikus!

– Igen – helyeseltem.

Rövid csend támadt, elterelődött rólam a figyelem, és miközben a többiek beszélgettek, hátradőltem. Ismerték egymást a média szakról, arról társalogtak. Egy ideig előadók és kutatók nevei, könyv-, lemez- és filmcímek lebegtek az asztal fölött. Miközben beszélgettek, Yngve szipkát vett elő, beledugott egy cigarettát, és olyan mozdulatokkal kezdte szívni, amelyektől a szipka modorossá vált. Igyekeztem nem őt nézni, úgy tenni, mintha nem venném észre, mivel a többiek is így tettek.

– Még egy sört? – kérdeztem inkább, mire Yngve bólintott, és a bárpulthoz mentem. Az egyik pultos a túloldali csapnál állt, a másik pedig éppen egy tálca poharat helyezett be egy nyíláson, amely a jelek szerint egy kis liftet rejtett.

Milyen fantasztikus, egy kis lift szállítja a dolgokat a két emelet között!

A csapnál álló pultos lomhán odafordult, két ujjamat a magasba emeltem, de nem szólt semmit, csak visszafordult. Ebben a pillanatban a másik nézett felém, és a pult fölé hajolva jeleztem, hogy rendelni szeretnék.

– Igen? – kérdezte.

Fehér konyharuha volt a vállára vetve, fehér ingén fekete kötényt viselt, hosszú pofaszakállt, a nyakán valami tetoválásféle látszott. Ebben a városban még a pultosok is jól néznek ki, gondoltam.

– Két sört kérek – mondtam.

A két poharat egy kézzel tartotta a két csap alá, miközben tekintete körbejárt a helyiségben.

Leghátul ismerős arc tűnt fel, Yngve barátja, Arvid érkezett két másik fickóval, egyenesen Yngve asztala felé vették az irányt.

Az első pultos két korsót tett ki a pultra.

– Hetvennégy korona lesz – mondta.

– De hát én nála rendeltem! – feleltem, a másik felé biccentve.

– Nálam rendeltél az előbb. Ha nála is rendeltél kettőt, akkor négyet kell kifizetned.

– Annyi pénzem nincs.

– Talán öntsük ki? Ne rendelgess összevissza. Száznegyvennyolc korona lesz.

– Várj egy kicsit – mondtam, és Yngvéhez léptem.

– Van nálad pénz? – kérdeztem. – Megadom, ha megkapom a diákhitelt.

– Nem te akartál meghívni?

– De…

– Tessék – mondta, és a kezembe nyomott egy százast.

Arvid rám nézett.

– Te vagy az? – kérdezte.

– Igen – feleltem, és elmosolyodtam, nem igazán tudtam, mit feleljek, végül a bárpultra mutattam, és azt mondtam: Csak oda megyek…, és indultam fizetni.

Mire visszaértem, leültek egy másik asztalhoz.

– Négy sört vettél? – lepődött meg Yngve. – Miért?

– Így alakult – válaszoltam. – Összekeveredtek a rendelések.

Másnap reggel esett az eső, és egész nap a lakásban maradtam, amíg Yngve dolgozott. Talán a diáktársaival való találkozás tette, talán csak a közelgő iskolakezdés, mindenesetre hirtelen elfogott a pánik, hiszen nem tudok semmit, és nemsokára ott ülök majd a többi, bizonyára sokkal tapasztaltabb és tehetségesebb hallgatóval, szövegeket írunk és olvasunk fel, és értékelnek minket.

Leemeltem egy esernyőt az előszobapolcról, kinyitottam, és lekocogtam az esőben a dombokon. Úgy emlékeztem, hogy a Danmarksplasson van egy könyvesbolt. És tényleg. Benyitottam az ajtón, és beléptem, egy lélek sem vásárolt éppen, és a jelek szerint főként irodaszereket árultak, de néhány polcnyi könyvet is tartottak, amelyeken a csöpögő esernyővel a kezemben végigjárattam a tekintetemet. Alig volt pénzem, így egy olcsó kiadás, Hamsun Éhsége mellett döntöttem. 39,50-be került, így maradt még tizenkét koronám, amin vettem egy finom kenyeret az üzlet mögött, a kis téren lévő pékségben. Baktattam felfelé a dombokon a szitáló esőben, amely a nehéz és sötét felhőtakaróval együtt az egész tájat megváltoztatta, magába zárta. Csordogált a víz az ablakokról és a motorháztetőkről, folyt az ereszekről, le a domboldalon, apró, V alakú hullámokban fodrozódva. Elfolyt mellettem, ahogy felfelé caplattam a kaptatón, miközben az eső kopogott az ernyő szövetén, a szatyor pedig, amelyben a kenyér és a könyv volt, minden egyes lépésnél a combomat verdeste.

Beléptem a lakásba. Tompa fény fogadott, az ablakoktól legtávolabb eső sarkokban sötétség ült, de minden bútor és tárgy jelenlétét zavartalanul érzékelni lehetett. Képtelenség volt nem érezni Yngvét, a lénye szinte beivódott a szobákba, és amikor a konyhapulton vágtam magamnak néhány szeletet a friss kenyérből, margarint és barna kecskesajtot vettem elő, azon tűnődtem, vajon az én szobámból milyen hangulat árad majd, és hogy lesz-e bárki, akit ez érdekel. Yngve szerzett nekem albérletet, ismert egy lányt, aki Latin-Amerikába készült arra a tanévre, a sandvikeni oldalon lakott, az Absalon Beyers gatén, és megbeszéltük, hogy átveszem tőle a lakást a következő nyárig. Szerencsém volt, a legtöbb újonnan érkező egyetemista kezdetben valamelyik kollégiumban lakott, vagy Fantoftban, ahol Apa szobája is volt akkor, amikor kiskoromban itt tanult, vagy Alrekben, ahol az első félévben Yngve élt. Tudtam, hogy ezeket a helyeket nem sokra becsülik, a központ számított a legnépszerűbbnek, leginkább a Torgalmenningen közelében, de Sandviken is a jobbak közé tartozott.

Evés után elpakoltam az ételt, és egy cigivel meg egy bögre kávéval leültem a nappaliba olvasni. Általában gyorsan olvastam, csak úgy végigsuhantam az oldalakon, nem figyeltem oda, hogyan írták meg a szöveget, milyen fogásokat vagy milyen nyelvezetet használt az író, egyedül a cselekmény érdekelt, ami teljesen beszippantott. Ezúttal megpróbáltam lassan haladni, mondatról mondatra, figyelmet fordítani arra, mi történik bennük, és ha valami fontosnak tűnik, a kezemben tartott tollal aláhúzni.

Rögtön az első oldalon felfedeztem valamit. Egy időváltást. Az elejét múlt időben írták, aztán hirtelen jelenre váltott, majd újra múltra. Ezt aláhúztam, letettem a könyvet, és hoztam egy lapot a hálószobában lévő íróasztalról. A kanapéra visszaérve felírtam:

Hamsun, Éhség. Jegyzetek, 1988. aug. 14.

Általánosságokkal kezd, a városról ír. Távoli perspektívából. Aztán a főszereplő felébred. Múlt időről jelenre vált. Miért? Feltehetőleg ez növeli a feszültséget.

Odakint szemerkélt az eső. A Fjøsangerveien forgalmának zaja szinte tengerzúgásnak tűnt. Olvastam tovább. Feltűnt, mennyire egyszerű a történet. A főszereplő felébred a szobájában, hangtalanul leoson a lépcsőn, mivel már jó ideje nem fizetett lakbért, és bemegy a városba. Ott semmi különös nem történik, csak kóborol, éhes, és ezen elmélkedik. Én is írhatnék ugyanerről. Egy alakról, aki felébred az albérletében, és elindul. De ehhez kell még valami, valami különös, például az, hogy éhes. Ez a lényeg. De mi lehetne az?

Az írás nem boszorkányság. Csak valami olyat kell kitalálni, mint Hamsun.

Ahogy ezt végiggondoltam, a szorongásom és a nyugtalanságom alábbhagyott.

Amikor Yngve hazaért, éppen a kanapén aludtam. Azonnal felpattantam, amint meghallottam, hogy nyílik az ajtó, és megdörzsölgettem az arcomat, valamiért nem akartam, hogy látsszon: fényes nappal aludtam.

Hallottam, hogy a zsákját az előszoba padlójára teszi, felakasztja a kabátját, és a konyhába menet egy rövid sziával üdvözöl.

Felismertem zárkózott arckifejezését. Senkivel nem akart társalogni, velem a legkevésbé.

– Karl Ove? – szólt be egy idő után.

– Igen? – feleltem.

– Gyere csak ide egy percre.

Engedelmeskedtem, és megálltam az ajtóban.

– Hogy vágtál te ebből a sajtból? Nem szabad ilyen vastag szeleteket vágni belőle. Megmutassam, hogyan kell?

A sajtszeletelőt ráhelyezte a sajtra, és vágott egy szeletet.

– Így – magyarázta. – Látod, milyen könnyű vékonyan vágni?

– Igen – feleltem, és megfordultam.

– Még valami – tette hozzá.

Visszafordultam.

– Amikor itt eszel, akkor tüntesd el a morzsákat magad után. Semmi kedvem folyton utánad takarítani.

– Értem – válaszoltam, és