Kakukkszó

By Robert Galbraith

Amikor egy zűrös életű modell lezuhan londoni lakása erkélyéről és meghal, mindenki azt gondolja, öngyilkos lett. A bátyjának azonban kétségei támadnak, és felfogadja Cormoran Strike magánnyomozót, hogy nézzen rá az ügyre...

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634060451

Book preview

Robert Galbraith

Kakukkszó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Robert Galbraith: The Cuckoo’s Calling

First published in Great Britain in 2013 by Sphere

Fordította: Nagy Gergely

Borítóterv: Sian Wilson

Figure © Arcangel Images

Railling © Trevillion Images

Street scene & design by LBBG

Copyright © 2013 Robert Galbraith Limited

Hungarian translation © Nagy Gergely, 2014

Hungarian edition  © GABO Kiadó, 2014

A szerző fenntartja morális jogait.

Ennek a könyvnek minden szereplője és történése (az egyértelműen közismerteken kívül) fiktív, valódi emberekhez (élőkhöz vagy holtakhoz) való esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-045-1

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Az igazi Deebynek,

köszönettel

Miért születtél a hulló hóra?

Jöhettél volna a kakukkszóra,

Vagy ha tőkén zöld fürtök ülnek,

Vagy mikor karcsú fecskék gyűlnek

Röpülni távol

Nyár halálától.

Miért haltál birkanyírásra?

Haltál volna az almahullásra,

Mikor a tücsöknek már nem jó,

S a búzaföld is ázott tarló,

S a szél mind felsóhajt,

Annyi szép meghalt.

Christina G. Rossetti: Siratódal

PROLÓGUS

Is demum miser est,

cuius nobilitas miserias nobilitat.

Boldogtalan, kinek hírétől

balszerencséje is hírre jut.

Lucius Accius: Telephus

Úgy zúgott az utca, mintha legyek zümmögtek volna. Ott nyomorgott a sok fotós a kordon mögött, hosszú orrú fényképezőgépeiket készenlétben tartva, leheletük felhőként párállott. A rendőrök el-elsétáltak előttük. Egyenletesen hullott a hó a sapkáikra, a vállukra. Kesztyűs kezek törölgették a lencséket. Időről időre kitört a kapkodó kattogás, amikor a fotósok serege a várakozás ideje alatt nekiállt képeket készíteni a fehér vászonsátorról az út közepén, mögötte a magas, vörös téglás lakóház bejáratáról, és a legfelső emelet erkélyéről, ahonnan az áldozat kiesett.

Az egymáshoz préselődő lesifotósok mögött fehér kisbuszok parkoltak, tetejükön hatalmas parabolaantennákkal, mellettük  újságírók beszéltek, némelyik idegen nyelven, körülöttük fejhallgatós hangtechnikusok tébláboltak. A felvételek szüneteiben a riporterek egy helyben topogtak, kezüket a néhány saroknyira lévő, nagy forgalmú kávézóból hozott kávéspoharakkal melengetve. Hogy elüssék a várakozás idejét, a prémes sapkát viselő operatőrök a fotósok hátát filmezték, az erkélyt, a holttestet takaró sátrat, majd úgy helyezkedtek, hogy nagytotálban vehessék a káoszt, ami hirtelen berobbant ebbe a nyugodt, behavazott mayfairi utcába, a fehér kőoszlopokkal keretezett, gondosan formára nyírt sövények szegélyezte fényes, fekete ajtók sorai közé. A 18-as számú ház bejáratát rendőrségi szalag zárta el. Bent, az előcsarnokban időnként feltűnt egy-egy rendőr, és köztük fehér ruhás helyszínelők is.

A tévécsatornák már órákkal ezelőtt megtudták a hírt. Az utca két végén kezdett gyülekezni a nagyközönség is, őket további rendőrök tartották távol. Egyesek kimondottan bámészkodni jöttek, mások csak megálltak munkába menet. Sokan mobiltelefont tartottak a magasba, hogy készítsenek néhány képet, mielőtt továbbmennének. Egy fiatalember, aki nem tudta, melyik is az a bizonyos erkély, sorban lefotózta mindegyiket. Pedig a középsőn egy sor dísznövény zsúfolódott össze, és a három csinosra nyírt, sűrű levelekből álló gömb mellett aligha fért volna el egy ember.

Egy csapat fiatal lány virágot hozott. Az operatőrök felvették, ahogy átadják a rendőröknek, azok meg nem igazán tudták, hová tegyék őket. Végül zavartan berakták egy rendőrségi kisbusz hátuljába, miközben tudták jól, hogy a kamerák lencséi minden mozdulatukat követik.

A hírcsatornák kiküldött munkatársai folyamatosan kommentáltak, spekulálgattak a kevéske kitudódott szenzációs információmorzsa körül.

– …a legfelső emeleti lakásból ma hajnali két óra körül. Az épület biztonsági őre hívta ki a rendőrséget…

– …egyelőre semmi jele, hogy el akarnák vinni a holttestet, amiből egyesek arra következtetnek, hogy…

– …nem tudni, egyedül volt-e, amikor lezuhant…

– …csoportok érkeztek az épületbe, hogy alaposan átkutassák.

Hűvös fény derengett a sátor belsejében. Ketten guggoltak a holttest mellett, készültek végre betenni a fekete műanyag zsákba. A fejéből egy kis vér csorgott a hóra. Az arca összeroncsolódott, feldagadt. Az egyik szeme kövér ránccá változott, de a másikból kilátszott némi vékonyka, tompa fehérség a felpuffadt szemhéjak közti résben. Ahogy a fény megcsillant a rajta lévő flitteres felsőrészen, azt a nyugtalanító érzést keltette, hogy a test megmozdult, mintha újra levegőt vett volna, vagy megfeszítette volna az izmait, mielőtt feláll. A fejük feletti vászonra puha ujjkoppintásokkal hullott a hó.

– Hol az a rohadt mentő?

Roy Carver felügyelő egyre jobban kijött a sodrából. Pocakos, sózott marhahússzín arcú férfi volt, ingein általában izzadságfoltok keretezték a hónalját. Ami kevés türelemmel rendelkezett, az már órákkal ezelőtt elfogyott. Majdnem olyan rég itt volt már, mint maga a holttest; a lába annyira átfázott, hogy már nem is érezte, és az éhségtől szédelgett is.

– A mentő kétpercnyire van – felelte Eric Wardle nyomozó akaratlanul is felettese kérdésére, miközben fülére szorított telefonjával a sátorba lépett. – Épp most szerveztem meg, hová álljon.

Carver mordult egyet. Rosszkedvét csak súlyosbította, hogy meg volt róla győződve, Wardle a fotósok miatt ilyen izgatott. A kisfiúsan jóképű, sűrű, hullámos barna hajú (most a hótól kissé ősz) nyomozó Carver véleménye szerint direkt kényelmesebben tette a dolgát azon kevés alkalommal, amikor kiléptek a sátorból.

– Legalább ezek eltűnnek majd, ha elviszik a holttestet – mondta Wardle, még mindig a fotósokat bámulva.

– Addig nem, amíg úgy viselkedünk, mintha ez egy kibaszott gyilkossági helyszín lenne! – csattant fel Carver.

Wardle nem felelt a kimondatlan kihívásra. De Carverből akkor is kirobbant.

– Ez a szegény liba kiugrott. Nem volt ott senki más! Ez a te úgynevezett tanúd, ez szétkokózta az…

– Itt van – vágott közbe Wardle, és Carver undorodva nézte, ahogy ismét kilép a sátorból, hogy a fényképezőgépek kereszttüzében várhassa be a mentőt.

A sztori maga mögé utasított politikai híreket, háborúkat, katasztrófákat. Minden változatában ott ragyogtak a képek a nő hibátlan arcáról, karcsú, feszes testéről. Az a néhány ismert tény órákon belül milliókhoz jutott el. A nyilvános veszekedés a híres baráttal, a hazaút egyedül, a kiabálás, amit meghallott valaki, és végül a halálos zuhanás…

A barát elvonóra menekült, a rendőrség nem nyilatkozott. Nem lehetett nyugta azoknak, akikkel a halála előtti estén találkozott. Több ezer flekknyi cikket, sok-sok órányi híradót töltöttek meg velük, és rövid időre még az a nő is híres lett, aki megesküdött, hogy hallott egy második veszekedést is, alig pillanatokkal a zuhanás előtt. Őt kisebb fényképpel jutalmazták a lapok a gyönyörű halott lány képe mellett.

Aztán a közvélemény szinte hallható csalódással nyögött fel, amikor bebizonyosodott, hogy a tanú hazudott. Ekkor ő vonult be egy elvonóra, a híres elsődleges gyanúsított pedig kijött, mintha a kis időjós házikó női és férfi alakja lennének, akik sohasem lehetnek kint egy időben.

Szóval akkor mégis öngyilkosság volt. Pillanatnyi döbbent csend után a sztori másodszor is lendületet vett. Megírták, hogy a lány kiegyensúlyozatlan volt, labilis, alkalmatlan a vadsága, szépsége révén ölébe hullott szupersztár életre; hogy az erkölcstelen pénzeszsákok, akik körében mozgott, megrontották; hogy új, dekadens életmódjától végleg összezavarodott amúgy is törékeny személyisége. Tanmese lett belőle, leplezetlen kárörömtől csöpögő, és annyi újságíró hivatkozott az apropóján Ikaroszra, hogy a Private Eye külön cikket jelentetett meg erről.

Végül ez a nagy izgatottság unalomba hajszolta magát, és már az újságírók sem tudtak mit hozzátenni, csak azt, hogy így is túl sokat beszéltek.

HÁROM HÓNAPPAL KÉSŐBB

ELSŐ RÉSZ

Nam in omni adversitate fortunae

infelicissimum est genus infortunii,

fuisse felicem.

Mert a sors valamennyi csapása közt

az tesz a legboldogtalanabbá, hogy

hajdan boldogok voltunk.

Boethius: A filozófia vigasztalása

(Hegyi György fordítása)

1

Bár valamennyi dráma és izgalom akadt Robin Ellacott eddigi huszonöt évében, mostanáig még sosem ébredt reggel azzal a biztos tudattal, hogy erre a napra egész életében emlékezni fog.

Nem sokkal éjfél előtt Matthew, a barátja, akivel már jó ideje együtt volt, megkérte a kezét az Erósz-szobor tövében, a Piccadilly Circus kellős közepén. A lány igenjét követő szédelgő, felszabadult pillanatban aztán bevallotta, hogy eredetileg abban a thai étteremben akarta előhozni a kérdést, ahol épp az imént vacsoráztak, csakhogy nem számolt a szomszéd asztalnál ülő néma párral, akik az egész beszélgetésüket érdeklődve hallgatták. Így hát azt javasolta, hogy sétáljanak egyet az egyre sötétebb utcákon, hiába tiltakozott Robin (hiszen mindketten korán keltek másnap). Végül megszállta az ihlet, és a szobor talapzatához vezette az összezavarodott lányt. Ott pedig minden diszkréciót félredobva (egyáltalán nem matthew-i módon), féltérdre ereszkedett, és megkérte a kezét a lépcsőkön kuporgó csövesek előtt, akik valami denaturáltszesz-szerűséget adtak körbe egy üvegben.

Robin szerint ez volt a valaha megtörtént legtökéletesebb lánykérés a házasság intézményének teljes történelme során. Matthew-nak még egy gyűrű is lapult a zsebében, ami most ott díszelgett Robin ujján – zafírköves, két gyémánttal, és pontosan ráillett a kezére. Egész úton, amíg beért a városba, azt bámulta az ölében fekvő kezén. Most már volt ez a történetük Matthew-val, olyan valódi családi történet, amit az ember elmesélhet a gyerekeinek, amiben apa terve (Robinnak nagyon tetszett, hogy megtervezte az egészet) dugába dől, és valami spontán dolog alakul ki helyette. Robinnak tetszettek a csövesek, a hold, és Matthew is, ahogy ott térdelt rémülten, zavartan; tetszett neki Erósz meg a jó öreg, koszos Piccadilly is, meg a fekete taxi, amivel hazamentek Claphambe. Igazából nem sok hiányzott hozzá, hogy tetsszen neki egész London, bár az alatt a három hónap alatt, amióta itt élt, még nem igazán sikerült megszeretnie. Még a vele egy metrókocsiba bezsúfolódott sápadt, türelmetlen utastársait is bearanyozta a gyűrű ragyogása. Robin kilépett a hűvös márciusi napfénybe a Tottenham Court Road metróállomásáról, hüvelykujjával végigsimított a platinakarika alján, és szinte felrobbant benne a boldogság a gondolatra, hogy az ebédszünetben talán vehetne majd néhány esküvői magazint.

A férfiak tekintete meg-megállapodott rajta, ahogy lassan átevickélt az útfelbontásokon az Oxford Street elején, időnként a jobb kezében tartott papírra pillantva. Robin minden felfogás szerint csinos lány volt, magas és telt idomú, hosszú, vörösesszőke hajjal, amely minden fürge léptével hullámzott a vállán; a hűvös levegőben még sápadt arca is kipirosodott kissé. Ma kezd egy egyhetes titkárnői turnust. Alkalmi munkákat vállalt, amióta Londonba jött, hogy Matthew-val lehessen, bár már nem tart ez sokáig. Most már ott sorakoztak a naptárában az általa igazinak hívott állásinterjúk is.

Ezekben az unalmas, rövid munkákban gyakran az volt a legnagyobb kihívás, hogy az ember egyáltalán megtalálja a munkahelyet. A yorkshire-i kisváros után, amit otthagyott, London hatalmasnak, bonyolultnak és bevehetetlennek tűnt számára. Matthew mondta is, hogy ne mászkáljon folyton nyitott útikönyvvel a kezében, mert attól turistának néz ki, és veszélybe is sodorhatja magát. Ezért aztán egyre gyakrabban elnagyolt, kézzel rajzolt térképkékre hagyatkozott, amiket a munkaközvetítőnél firkantott le neki valaki. De nem volt róla meggyőződve, hogy ettől őslakosabb londoninak látszik.

A munkaterületet körülvevő fémkerítések és kék műanyag paravánok miatt még sokkal kevésbé látta, merre is kéne tartania, mert azok eltakarták a kezében tartott papírdarabon bejelölt viszonyítási pontok nagy részét. Átment a felbontott úton egy magas irodaépület előtt, ami a térképén Centre Point néven szerepelt. A sűrű sorokban álló egyforma, négyzet alakú ablakok gigantikus betongofrira emlékeztették. Aztán továbbindult arrafelé, amerre a Denmark Streetet sejtette.

Szinte véletlenül talált rá, miután végigment egy Denmark Place nevű szűk mellékutcán, és egy rövid kis utcára jutott, teli színes kirakatokkal – gitárok, zongorák, és mindenféle egyéb zeneszerszám díszelgett bennük. Az út közepén egy lyuk tátongott, körülötte piros-fehér korlátok, és a fényvisszaverő mellényt viselő munkások már így kora reggel is füttyögtek utána – Robin úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Az órájára nézett. Mivel szokás szerint számolt időt arra is, hogy esetleg eltéved, negyed órával előbb érkezett meg. Új munkahelye épületének jellegtelen, feketére festett ajtaja a 12 Bar Café bal oldalán helyezkedett el, az irodatulajdonos neve egy letépett, vonalas papírdarabra volt felírva és odacelluxozva a második emeleti csengőre. Egy rendes napon, amikor nem ragyog az ujján ez a vadonatúj gyűrű, Robin talán lehangolónak találta volna ezt, ma azonban a koszos papírdarab és az ajtóról lepattogzó festés (akárcsak a csövesek tegnap este) pusztán életszerű részleteknek tűntek a díszletben, ahol az ő nagy, romantikus története játszódik. Megint ránézett az órájára (megcsillant a zafír, Robinnak pedig nagyot dobbant a szíve, most már egész életében nézheti ezt a csillogó követ!), és egyetlen euforikus pillanat alatt eldöntötte, hogy felmegy korábban, és mutat egy kis lelkesedést a munka iránt, ami igazából a legkevésbé sem érdekelte.

Már épp nyúlt volna a csengő felé, amikor felpattant a fekete ajtó, és egy nő rohant ki rajta az utcára. Egy furán mozdulatlan másodpercig egyenesen egymás szemébe néztek, míg mindketten felkészültek az összeütközésre. Robin érzékei szokatlanul élesen működtek ezen az elvarázsolt reggelen. A pillanat törtrészéig látta ezt a fehér arcot, de úgy érezte, annyira megjegyezte, hogy egy kicsivel később (amikor alig egy centivel egymás mellett elslisszolva sikeresen elkerülték az ütközést, és a sötét hajú nő elsietett az utcán, majd befordulva a sarkon eltűnt szem elől) emlékezetből is tökéletes képet tudna rajzolni róla. Nem is csak az arc kivételes szépsége maradt meg ennyire a fejében, hanem inkább a nő arckifejezése, amely sápadtan dühös, de mégis furcsán felvillanyozott volt.

Robin megfogta az ajtót, mielőtt az bezáródott volna, és belépett az ütött-kopott lépcsőházba. Régimódi vaslépcső kerengett felfelé az ugyanilyen ódon, ráccsal körbevett liftakna körül. Odafigyelve, nehogy a cipője sarka beleakadjon a lépcsőfokok fémhálójába, felment az első lépcsőfordulóig, el egy ajtó előtt, amin egy bekeretezett, laminált poszter díszelgett CROWDY GRAFIKAI STÚDIÓ felirattal, majd továbbindult. Csak amikor egy emelettel feljebb ért, az üvegajtó elé, akkor jött rá, milyen munkahelyre is küldték kisegíteni ma. A munkaközvetítőnél senki sem szólt erről. A lent, a csengő melletti papírdarabon látott név itt egy üvegtáblába volt gravírozva: C. B. STRIKE, alatta pedig még egy szó: MAGÁNNYOMOZÓ.

Robin teljesen mozdulatlanná dermedt, a szája kissé megnyílt. Olyan csodálat járta át, amit nem értett volna meg egyetlen ismerőse sem. Még soha, egyetlen embertársának (beleértve Matthew-t) sem fedte fel egész életét végigkísérő, titkos, gyerekes vágyát. És hogy ez pont ma történik meg, éppen ma! Olyan volt, mintha Isten rákacsintott volna (és még ezt is valahogy a mai nap varázsához kapcsolta, Matthew-hoz, a gyűrűhöz, akkor is, ha jobban belegondolva semmiféle kapcsolat nem volt közöttük).

Kiélvezte a pillanatot, úgy lépett közelebb nagyon lassan a gravírozott ajtóhoz. Kinyújtotta a bal kezét (a zafír most sötéten csillogott ebben a halványabb fényben) a kilincs felé – de mielőtt elérte volna, az üvegajtó felpattant.

Ezúttal azonban nem sikerült elkerülnie. Egy százkilós, zilált kinézetű férfi rohant bele meglepetten. Robin elveszítette az egyensúlyát, és elesett. A táskája a levegőbe repült, és karjaival szélmalomként csapkodva dőlt hátra, a halálos lépcső felett tátongó mélység felé.

2

Strike-nak meg sem kottyant az ütközés, de hallotta a női sikolyt, és ösztönösen cselekedett – egyik hosszú kezével gyorsan előrenyúlva megragadott egy maréknyi ruhát-embert. Ekkor másodszor is sikítás visszhangzott a lépcsőház kőfalai közt, ezúttal már a fájdalomé, de egy határozott fogással és rántással sikerült újra egyenesbe hoznia a lányt. A sikolyok még mindig ott pattogtak a falak között, és Strike ekkor jött rá, hogy ő is elkiáltotta magát: – Jézusom!

A lány kétrét görnyedve, nyöszörögve támaszkodott az iroda ajtajának. Abból, amilyen féloldalasan hajolt előre, egyik kezével mélyen a kabátja hajtókája alá nyúlva, Strike levonta a következtetést – úgy mentette meg, hogy jó alaposan belemarkolt a bal mellébe. A hullámos, világosszőke hajzuhatag elrejtette a lány kipirult arcának nagy részét, de Strike látta, hogy egyik, így is kivillanó szeméből a fájdalom könnyei csorognak.

– Bassza meg… elnézést! – A hangos szavak megint visszhangot vertek a lépcsőházban. – Nem láttam magát… nem gondoltam, hogy van itt valaki…

Valahonnan alulról felkiabált a fura, magányos reklámgrafikus, aki az alattuk lévő irodát foglalta el: – Mi folyik ott fent? – Még egy másodperc, és felülről is tompa méltatlankodás jelezte, hogy a lenti bár tulajdonosát, aki a Strike irodája fölötti tetőtéri lakásban élt, szintén megzavarta (talán fel is ébresztette) a ricsaj.

– Jöjjön be…

Strike az ujjai hegyével – hogy még véletlenül se érjen hozzá a lányhoz, aki az ajtónak dőlve állt – kitárta az ajtót, és sietve betessékelte az irodába.

– Minden rendben? – szólt fel újra sírós hangján a reklámgrafikus.

Strike bevágta maga mögött az ajtót.

– Jól vagyok – hazudta Robin remegő hangon, kissé még mindig előregörnyedve, a mellkasára szorított kézzel. Strike-nak háttal állt meg. Egy-két pillanat múlva felegyenesedett és megfordult. Az arca skarlátvörös volt, a szeme még mindig nedves.

A férfi, aki véletlenül így nekiment, hatalmas termetű volt. Magassága és szőrössége, na meg finoman kiemelkedő pocakja is egy grizzlymedvét juttatott eszébe. Egyik szeme feldagadt, bekékült, és egy vágás díszelgett épp a szemöldöke fölött. Az arca bal oldalán és vastag nyakán jobb felől (a gyűrött ing kigombolódott gallérja felett) a duzzadt, fehér szélű körömnyomokban beszáradt vért pillantott meg.

– Maga St-Strike úr?

– Aha.

– Én… én a helyettes vagyok.

– A micsoda?

– A helyettes titkárnő. Az Ideiglenes megoldásoktól.

Az ügynökség neve sem törölte le a hitetlenkedő kifejezést a férfi viharvert arcáról. Csak bámultak egymásra idegesen, ellenségesen.

Akárcsak Robin, Cormoran Strike is jól tudta, hogy az elmúlt tizenkét óra mindörökre megmarad az emlékezetében – az éjszaka, ami új korszakot nyitott az életében. Most pedig, úgy tűnt, a sors csinos, bézsszín ballonkabátba bújt küldöttel gúnyolódott azon, hogy az élete épp a katasztrófa felé rohan. Neki nem kellett helyettes. Amikor elküldte Robin elődjét, azzal fel is akarta mondani a szerződésüket.

– Mennyi időre küldték?

– Egy… először egy hétre – felelte Robin, akit még sosem fogadtak ennél kevésbé lelkesen.

Strike gyorsan elvégzett egy gyors fejszámolást. Az ügynökség vérlázítóan magas áraival a helyettes egyheti fizetése csak még kezelhetetlenebb mélységekbe taszítaná a tartozását. Könnyen lehet, hogy ez lenne az utolsó csepp, amit az első számú hitelezője már emleget egy ideje.

– Megbocsát egy pillanatra?

Az üvegajtón át távozott a helyiségből, majd rögtön jobbra fordult, egy apró, nyirkos vécébe. Itt bezárta maga mögött az ajtót, és belebámult a mosdó fölötti megrepedt, foltos tükörbe.

Nem éppen csinos tükörkép nézett vissza rá. Strike magas, domború homloka, széles orra és vastag szemöldöke egy bokszolónak állt, fiatal Beethovenre emlékeztetett, és ezt csak tovább erősítette a megdagadt, bekékült szeme. Sűrű, göndör, szőnyeghez hasonlóan ruganyos hajának köszönhetően kamaszkori becenevei közt helyet kapott a Fanszőrhaj is. Öregebbnek nézett ki harmincöt événél.

Belenyomta a lefolyóba a dugót, és megtöltötte hideg vízzel a repedezett, koszos mosdókagylót. Nagy levegőt vett, és lüktető fejét egyszerűen bedugta a vízbe. Az így kiszorított víz a cipőjére loccsant, de tudomást sem vett róla. Jólesett ez a tíz másodpercnyi jeges, vakon mozdulatlan megkönnyebbülés.

A fejében összefüggéstelen képek villantak fel az előző estéről, ahogy három fiók tartalmát egy katonai málhazsákba gyömöszöli, Charlotte meg kiabál vele közben; ahogy az a hamutartó eltalálja a szemöldökcsontján, amikor az ajtóból visszanéz; ahogy átgyalogol a sötét városon az irodájáig, ahol az íróasztalánál, a székben alszik egy-két órát. Aztán a végső, mocskos jelenet, miután Charlotte a hajnali órákban a nyomára akadt, és nekiugrott, hogy beledöfje azt a néhány tőrt, ami még benne szorult, amikor Strike eljött tőle; ahogy úgy döntött, hagyja elmenni, amikor kiviharzott az ajtón rögtön azután, hogy végigkarmolta az arcát; végül az az elborult pillanat, amelyben mégis utánavetette magát. És az üldözés éppoly gyorsan véget is ért, mint ahogy elkezdődött, ennek a vigyázatlan, felesleges lánynak a közbelépésével, akit így meg kellett mentenie, aztán pedig kiengesztelnie.

Szisszenő levegővétellel és egy mordulással jött fel a hideg víz alól, kellemesen tompán bizsergett az arca, a feje. Az ajtó hátoldalára akasztott kartonpapírszerű törülközővel megszárítkozott, és újra mogorva tükörképét kezdte bámulni. Most, hogy lemosta a vért, a karmolások az arcán semmivel sem látszottak súlyosabbnak a párna gyűrődéseinek lenyomatánál. Charlotte mostanra már odaért a metróhoz. Az egyik gondolat, ami az imént arra sarkallta, hogy utánaeredjen, az volt, nehogy a vonat elé vesse magát. Egyszer, még a húszas éveik közepén, egy különösen kemény veszekedés után felmászott a tetőre, ott billegett részegen, és megesküdött, hogy leugrik. Talán hálásnak is kellene lennie, hogy az Ideiglenes megoldások miatt ezúttal nem tudott utánamenni. A ma hajnali jelenet után már tényleg nem volt visszaút. Ezúttal már tényleg muszáj, hogy vége legyen.

Egyik kezével az átázott gallért rángatta a nyakán, a másikkal meg elhúzta az ajtó rozsdás reteszét. Kilépett a vécéből, és be az üvegajtón.

Kint az utcán rákezdte egy légkalapács. Robin az íróasztal előtt állt, háttal az ajtónak. Amikor Strike belépett, gyorsan kihúzta a kezét a kabátja alól, ő pedig rájött, hogy még mindig a mellét fájlalja.

– Minden rend… jól érzi magát? – kérdezte Strike, tekintetével gondosan elkerülve a sérült területet.

– Remekül. Nézze, ha nincs rám szüksége, megyek – felelte Robin, megőrizve méltóságát.

– Ne… nem kell, ne menjen – vágta rá egy hang Strike szájából, bár ő maga is undorodva hallgatta. – Egy hét… aha, az még jó lesz. Ööö… itt a mai posta… – Azzal rögtön fel is kapta a lábtörlőről, és szétterítette a lány előtt az üres asztalon, mint valami engesztelő áldozatot. – Szóval akkor, ha átnézné ezeket, felvenné a telefont, úgy általában összepakolna kicsit… a számítógép jelszava Hatherill23, mindjárt leírom… – És leírta, a lány óvatos, kételkedő tekintetének kereszttüzében. – Hát, tessék. Én itt leszek bent.

Azzal besétált a belső irodába, gondosan behúzta maga mögött az ajtót, aztán megállt teljesen mozdulatlanul, és a málhazsákot nézte az üres íróasztalon. Ott volt benne mindene, mert abban nem nagyon reménykedett, hogy a dolgainak Charlotte-nál hagyott kilenctizedét még valaha viszontlátja. A nő ebédidőre minden bizonnyal meg is szabadul tőlük, felgyújtja őket, kidobja az utcára, összevagdossa, hipóval önti le. Odakint könyörtelenül folytatta a légkalapács.

És most itt van az, hogy már lehetetlen visszafizetnie tornyosuló adósságait; hogy vállalkozása közelgő csődjéből további rémes dolgok következnek; hogy Charlotte-ot elhagyva máris dereng valami ismeretlen, bár nyilván szörnyű folytatás – így kimerültségében rászakadt Strike-ra ez az egész nyomorúság, mint valami iszonyatos kaleidoszkóp színei.

Jóformán észre sem vette, hogy megmozdult, és máris a székében találta magát, amelyben az éjszaka második felét töltötte. A papírvékony elválasztófal másik oldaláról mozgolódás tompa hangjai szűrődtek be hozzá. Az ideiglenes megoldás nyilván most kapcsolja be a számítógépet, és rövidesen felfedezi, hogy vagy három hete egyetlen e-mail sem jött munkaügyben. Aztán nekiáll kibontani a postán érkezett utolsó figyelmeztetéseket – erre ő maga kérte. Strike ismét az asztalra borult, arccal előre. Kimerült, sajgott mindene, és éhes is volt. Két karjával körbeölelte a fejét és eltakarta szemét-fülét, hogy ne kelljen végighallgatnia, hogyan válik nyilvánvalóvá megaláztatása egy vadidegen előtt, ott kint.

3

Öt perccel később kopogtak az ajtón; Strike már épp majdnem elaludt, de erre hirtelen felült a székben.

– Elnézést…

Öntudatlanul is megint Charlotte-ba bonyolódtak a gondolatai, és meglepte ez az idegen lány, ahogy belépett az ajtón. Közben letette a kabátját, így előtűnt a szorosan, egész csábítóan a testére simuló krémszínű pulóvere.

Strike a homloka közepére bámulva felelt neki: – Tessék?

– Egy ügyfél van itt. Beküldjem?

– Mi van itt?

– Egy ügyfél, Mr. Strike.

Strike csak nézte egy-két másodpercig, és közben igyekezett feldolgozni ezt az információt.

– Igen, jól van… nem, nem, legyen szíves, adjon néhány percet, Sandra, és aztán küldje be!

A lány szó nélkül kiment.

Strike alig egy pillanatot vesztegetett arra, hogy elgondolkodjon, vajon miért is szólította Sandrának, aztán máris talpra ugrott. El kellett ugyanis érnie, hogy ha lehet, ne úgy nézzen ki (és ne is olyan szaga legyen), mint aki ruhában aludt. Az asztal alól előhalászta a málhazsákját, és kihúzott belőle egy tubus fogkrémet – ebből vagy nyolc centit belenyomott a kitátott szájába. Azt is észrevette, hogy az előbbi mosakodástól elázott a nyakkendője, és az ingét elöl végig vércseppek borítják. Mindkettőt gyorsan lerántotta magáról (a gombok hangosan pattogtak a falakon és az iratszekrényeken), és a zsákjából előhúzott egy tiszta, bár meglehetősen gyűrött inget. Belebújt, vastag ujjaival ügyetlenkedett a gombokon. Miután eldugta szem elől a zsákot az üres iratszekrény mögé, sietve leült, és megdörzsölte a szeme sarkát, nincs-e benne csipa; közben pedig végig azon töprengett, ez az úgynevezett ügyfél vajon igazi-e, és tényleg hajlandó-e valódi pénzzel fizetni a magánnyomozói szolgálataiért. Tizennyolc hónapos, csőd felé rohanó zuhanása során Strike ugyanis megtanulta, hogy ezek közül egyiket sem veheti készpénznek. Két ügyfelének még mindig a nyakára kellett járnia, hogy fizessék ki a tartozásukat, egy harmadik pedig megtagadta, hogy akár egy pennyt is fizessen, mert nem tetszett neki, amit Strike talált. Tekintve, hogy egyre súlyosabban eladósodott, és a környék lakbéreinek felülvizsgálata azzal is fenyegetett, hogy elveszíti ezt a remek irodát London központi részén, amelyben pedig mindig akkora örömét lelte, Strike nem engedhette meg magának, hogy ügyvédet fogadjon. Képzeletben mostanában keményebb, nyersebb módszerekhez folyamodott, hogy járandóságait bevasalja – nagy megelégedésére szolgált volna látni, ahogy legelegánsabb adósa összekucorodik a baseballütője előtt.

Ismét nyílt az ajtó. Strike gyorsan kihúzta a mutatóujját az orrlyukából, és kiegyenesedett a székben. Igyekezett jókedvűnek, élénknek tűnni.

– Mr. Strike, az úr Mr. Bristow.

Robin nyomában belépett a lehetséges ügyfél is. Első ránézésre jó benyomást keltett. Határozottan nyúlszerű megjelenése volt, a felső ajka kissé vékonyabb, és nem takarta el jókora első fogait; az arca homokszínű, és szemüvege vastagságából ítélve kissé rövidlátó is lehetett. Viszont csodás szabású, sötétszürke öltönyt viselt, és csillogó, világoskék nyakkendője, karórája, cipője mind drágának tűnt.

Az idegen makulátlan fehér inge csak még inkább arra emlékeztette Strike-ot, hogy az ő ruháit vagy ezer ránc barázdálja. Felállt, hogy minél előnyösebben mutathassa meg Bristow-nak 190 centis magasságát, szőrös kezét felé nyújtotta, és igyekezett látogatója ruházati előnyét azzal kompenzálni, hogy a mosáshoz is túl elfoglalt ember látszatát kelti.

– Cormoran Strike, örvendek!

– John Bristow – felelte a másik, és kezet ráztak. Kellemes hangja volt, kulturált, bizonytalan. A pillantása megakadt Strike feldagadt szemén.

– Hozhatok önöknek egy kis teát vagy kávét? – érdeklődött Robin.

Bristow egy eszpresszót kért, feketén, Strike pedig nem válaszolt, mert épp akkor vett észre egy vastag szemöldökű, ronda tweedkosztümöt viselő fiatal nőt a kinti helyiségben, az ajtó mellett álló kopott kanapén. Már-már a hihetetlennel határos, hogy ugyanabban az időben két érdeklődő is érkezzen. De hát csak nem egy másik helyettes titkárnő az?

– És ön, Mr. Strike? – kérdezte Robin.

– Tessék? Ó… kávét, feketén, két cukorral. Köszönöm, Sandra – felelte, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Látta, ahogy a lánynak megrándul a szája, amikor behúzta maga után az ajtót. Csak akkor jutott eszébe, hogy nincs is az irodában sem kávé, sem cukor, de még csésze sem.

Bristow most leült, miután Strike erre kérte, és körbenézett a leharcolt irodában. Strike attól tartott, az arca csalódottságot tükröz. Valami olyasfajta idegességet látott ezen az ügyfélen, amit gyanakvó férjekhez szokott kapcsolni; ugyanakkor a férfi halványan valamiféle tekintélyt is sugárzott, főleg a nyilvánvalóan drága öltönye révén. Strike azon tűnődött, vajon hogyan jutott el hozzá Bristow. Nehéz elterjeszteni az ember hírét, ha egyetlen ügyfelének sincsenek barátai (legalábbis ezt sírták el neki rendszeresen a telefonban).

– Mit tehetek önért, Mr. Bristow? – érdeklődött, miután ő is leült.

– Nos, ööö… valójában szeretném előbb megkérdezni… azt hiszem, mi már találkoztunk.

– Valóban?

– Biztosan nem emlékszik rám, sok-sok évvel ezelőtt történt… de azt hiszem, maga jó barátja volt az öcsémnek, Charlie-nak. Charlie Bristow-nak. Aki meghalt… balesetben… kilencévesen.

– A rohadt életbe! – szakadt ki Strike-ból. – Charlie… persze, emlékszem.

És valóban tökéletesen emlékezett. Charlie Bristow egyike volt számos barátjának, akiket bonyolult, folytonos költözésekkel tarkított gyerekkora során összegyűjtött. Különös vonzerejű, vad, féktelen gyerek volt, a legmenőbb srácok csapatának vezére Strike új, londoni iskolájában. Charlie csak rápillantott a kemény cornwalli akcentusú, hatalmas termetű új fiúra, és egyből kinevezte legjobb barátjának és alvezérének. Két szédítő hónapnyi legjobb barátság és rosszalkodás következett. Strike (akit mindig ámulatba ejtett, milyen zökkenőmentes más gyerekek élete, milyen normális, rendes családban élnek, ráadásul éveken át ugyanabban a szobában) élénken emlékezett Charlie-ék házára is. Jókora, fényűző ház volt. Hosszú, napsütötte pázsit terült el előtte, a fák ágai között egy kis faházikóval, és Charlie édesanyja citromos jégkásával is megkínálta őket.

És aztán jött a húsvéti szünet utáni első tanítási nap minden előzmény nélküli iszonyata, amikor a tanárnő bejelentette, hogy Charlie nem jön vissza, hogy meghalt, a biciklijével belehajtott egy kőfejtőbe Walesben, ahol a szünetet töltötte. Gonosz, vén csoroszlya volt ez a tanárnő, nem is állta meg, hogy tovább ne mondja. Charlie-nak (aki, mint mindannyian emlékeznek rá, gyakran nem fogadott szót a felnőtteknek) kimondottan megtiltották, hogy a kőfejtő közelébe menjen, de ő akkor is odament, talán hivalkodásból – itt viszont meg kellett állnia, mert az első sorban máris zokogott két kislány.

Attól a naptól fogva Strike mindig egy nevető, szőke kisfiú dirib-darabra törő arcát látta maga előtt, valahányszor kőfejtőt látott (vagy csak elképzelt). Nem lepte volna meg, ha Charlie Bristow egykori osztályából mindenkiben ugyanígy benne maradt volna valami félelem a nagy, sötét veremtől, a meredek zuhanástól, a könyörtelen szikláktól.

– Persze, emlékszem Charlie-ra – ismételte meg.

Bristow ádámcsutkája megrándult kissé.

– Nos, igen. Szóval a neve, tudja, annyira tisztán emlékszem, hogy Charlie beszélt magáról a szünetben, néhány nappal azelőtt, hogy meghalt. A barátom, Strike, mondogatta, Cormoran Strike. Szokatlan, nemde? Honnan jön a Strike név, nem tudja? Még sosem találkoztam vele.

Nem Bristow volt az első, akinél Strike megfigyelte, hogy megragad bármilyen más mellékes témát (az időjárást, a dugódíjat, hogy milyen meleg italokat szeret), csak hogy ne kelljen arról beszélnie, amiért felkereste őt.

– Úgy tájékoztattak, a gabonához van köze – felelte. – A gabona méréséhez.

– Komolyan? Semmi köze a verekedéshez vagy a munkabeszüntetéshez, ha-ha… nem… Szóval, tudja, amikor olyasvalakit kerestem, aki ebben a bizonyos ügyben segíthetne, megláttam a maga nevét a telefonkönyvben – Bristow-nak itt elkezdett fel-le járni a térde –, és talán el tudja képzelni, hogy… hát, valami jelféleségnek tűnt. Jelnek Charlie-tól. Hogy jól gondolom.

Megint rándult egyet az ádámcsutkája, ahogy nyelt.

– Értem – bólintott óvatosan Strike. Remélte, hogy ez az ember nem valamiféle médiumnak nézi.

– A húgomról van szó, tudja – szólalt meg Bristow.

– Értem. Valami bajba került?

– Meghalt.

Strike-nak épphogy csak sikerült türtőztetnie magát, nehogy kiszakadjon belőle: micsoda, a húga is?

– Sajnálom – mondta inkább óvatosan.

Bristow gyors, rövid bólintással fogadta a részvétnyilvánítást.

– Nekem… nem könnyű ez. Először is tudnia kell, hogy a húgom… Lula Landry. Volt.

Rövid időre feltámadt Strike-ban a remény, hogy talán érkezett egy új ügyfele, most azonban lassan ismét porrá omlott, mint egy sírkő, és mindezt pokoli csapásként érzékelte a gyomrában. Ennek az embernek itt vele szemben kényszerképzetei vannak – már ha nem igazi őrült. Hogy ez a sápadt, nyúlfejű ember ugyanabból a génállományból származzon, mint Lula Landry, a bronzszín bőrű, csodás lábú, gyémánt ritkaságú szépség, az nagyjából annyira lehetetlen, mint két egyforma hópelyhet találni.

– A szüleim örökbe fogadták – tette hozzá Bristow bátortalanul, mintha kitalálta volna Strike gondolatait. – Mindannyiunkat örökbe fogadtak.

– Aha – felelte Strike. Különösen jó memóriája volt. Visszagondolt arra a hatalmas, hűvös, kifogástalan rendben tartott házra, a több hektáros, napsütötte kertre, és megjelent előtte Bristow-ék fakó, szőke anyja, ahogy ott ül a kerti asztalfőn, felhangzott a félelmetes apa távoli, dörgő hangja, előtűnt a gyümölcstortát piszkáló barátságtalan báty, és maga Charlie is, aki a bohóckodásával megnevettette az anyjukat. Kislány nem volt.

– Maga nem találkozhatott Lulával – folytatta Bristow, megint mintha Strike ki nem mondott gondolataira válaszolna. – Őt csak azután fogadták örökbe a szüleim, hogy Charlie meghalt. Négyévesen került hozzánk, néhány éve már állami gondozásban élt akkor. Én majdnem tizenöt éves voltam. Még most is emlékszem, ahogy ott álltam a bejárati ajtónál, amikor apám felsétált vele a kocsifelhajtón. Olyan kis piros kötött sapka volt rajta. Anyám még mindig őrizgeti.

John Bristow itt hirtelen, megdöbbentő módon könnyekben tört ki. A két kezével eltakarta az arcát, úgy zokogott, háta meggörbült, remegett, ujjai között könnyek és takony folyt ki. Valahányszor már úgy tűnt, egy kicsit úrrá lett magán, megint kitört belőle a zokogás.

– Elnézést… elné… Jézusom!

Lihegett, csuklott is, egy összehajtott zsebkendővel a szemüvege alá nyúlva törölgette a szemét, úgy próbált megnyugodni.

Kinyílt az ajtó, és Robin jött be háttal, kezében egy tálcával. Bristow elfordult tőle, a válla emelkedett-süllyedt, remegett. A nyitott ajtón át Strike ismét megpillantotta a kinti helyiségben a kosztümös nőt, aki most haragos pillantást vetett rá egy kinyitott Daily Express fölött.

Robin két csészét tett az asztalra, egy tejeskancsót, egy cukortartót és egy tányérka csokis kekszet. Strike egyiket se látta még soha életében. Amikor megköszönte, a lány erőtlenül elmosolyodott, aztán elindult kifelé.

– Várjon csak egy kicsit, Sandra! – szólt utána Strike. – Legyen szíves.

Fogott egy darab papírt, amit az asztalon talált, és lecsúsztatta a térdére. Bristow még mindig halk nyeldeklő hangokat hallatott, Strike pedig nagyon gyorsan és a lehető legolvashatóbb írásával azt írta a papírra: Kérem, keressen rá Lula Landryra, és tudja meg, örökbe fogadták-e, és ha igen, kicsoda. Ne beszéljen a kint ülő nővel (hogy kerül ide egyáltalán?) arról, amit csinál. Írja le a fenti kérdésekre a válaszokat, és hozza be nekem ide, de ne mondja ki hangosan, mit talált.

Átadta Robinnak a papírt. A lány szó nélkül elvette, és távozott.

– Elnézést… nagyon sajnálom – lihegte Bristow, amikor bezárult mögötte az ajtó. – Ez a… általában nem… visszamentem dolgozni, ügyfelekkel tárgyaltam… – Néhányszor mély lélegzetet vett. Így, hogy tiszta piros volt a szeme, csak még jobban hasonlított egy albínó nyúlra. A jobb térde még mindig fel-le járt. – Csak olyan borzalmas volt ez az egész – suttogta, miközben még mindig mélyeket lélegzett. – Lula… és hogy az anyám is haldoklik…

Strike-nak már összeszaladt a nyál a szájában a csokis keksz láttán, mintha több napja nem evett volna semmit, de úgy érezte, nem tűnne épp együtt érzőnek, ha falatozni kezdene, míg Bristow remeg, szipog, és a szemét törölgeti. Kint az utcán még mindig géppuskaként dübörgött a légkalapács.

– Teljesen feladta, amióta Lula meghalt. Az végleg összetörte. Elvileg múlóban volt a rákja, de most kiújult, és azt mondják, már nem is tehetnek semmit. Úgy értem, így másodszorra. Charlie után is összeomlott egy kicsit. Apám azt gondolta, egy másik gyerek segíthetne. És mindig is akartak egy kislányt. Nem ment könnyen az ügyintézés, de Lula vegyes származású is volt, nehezebb volt neki helyet találni, úgyhogy… – egy elfojtott zokogással fejezte be – sikerült elhozniuk. És mindig olyan szé-szép volt. Az Oxford Streeten fe-fedezték fel, anyámmal vásárolgattak. Leszerződtette az Athena. Ez az egyik legjobb nevű ügynökség. Tizenhét éves korára már te-teljes állású modellként dolgozott. A halálakor úgy tízmilliós vagyonnal rendelkezett. Nem is tudom, miért mondom el mindezt magának. Biztosan maga is tudja. Luláról mindenki mindent tud… vagy azt hiszi.

Ügyetlenül a csészéjéért nyúlt. Annyira remegett a keze, hogy a kávé kiloccsant tökéletesen élesre vasalt nadrágjára.

– Pontosan miben szeretné, ha a segítségére lennék? – érdeklődött Strike.

Bristow bizonytalan mozdulattal visszatette a csészét az asztalra, aztán szorosan összekulcsolta a két kezét.

– Azt mondják, a húgom megölte magát. Én ezt nem hiszem el.

Strike-nak eszébe jutottak a tévében látott képek, a fekete hullazsák a hordágyon, ahogy vibrál a vakuk fényében, míg berakják a mentőautóba; a lassan meginduló kocsi köré gyűlő fotósok, akik magasba tartott géppel próbálnak elkapni valamit a sötétített ablakokon keresztül; a fekete üvegről visszapattanó fények. Többet tudott Lula Landry haláláról, mint amennyit valaha tudni akart róla, és ugyanez volt érvényes gyakorlatilag mindenkire Nagy-Britanniában, aki nem kómában fekszik. Annyi felől bombázták őket a sztorival, hogy az embert akarata ellenére is érdekelni kezdte, és még fel sem ocsúdott, máris olyan sok mindent tudott az ügy részleteiről és olyan határozott véleménye volt, hogy alkalmatlan lett volna esküdtszéki tagnak.

– Volt vizsgálat, nemde?

– Igen, de a nyomozást vezető rendőrtiszt kezdettől meg volt róla győződve, hogy öngyilkosság történt, pusztán azért, mert Lula lítiumot szedett. Hogy mi minden kerülte el a figyelmét… még az interneten is észrevették az emberek. – Bristow teljesen lehetetlen mozdulattal Strike íróasztala felé bökött a mutatóujjával, ahol elvárható lett volna, hogy álljon egy számítógép.

Rövid kopogás hallatszott, és nyílt az ajtó. Robin lépett be, átadott Strike-nak egy összehajtott papírt, majd ismét kiment.

– Elnézést, megengedi? – kérdezte Strike. – Már vártam ezt.

A térdén hajtogatta szét a lapot, hogy Bristow ne láthassa. A következőket olvasta rajta: Lula Landryt Sir Alec és Lady Yvette Bristow fogadta örökbe négyéves korában. Gyerekkorában Lula Bristow-nak hívták, de amikor modellkedni kezdett, felvette az anyja leánykori nevét. Van egy bátyja, John, aki ügyvéd. A kint ülő nő Mr. Bristow barátnője, titkárnő a cégénél. Mindketten a Landry, May, Pattersonnál dolgoznak, a céget Lula és John anyai nagyapja alapította. A honlapjukon találtam képet John Bristow-ról, ugyanazt az embert ábrázolja, akivel épp beszél.

Strike összegyűrte a papírt, és a lábánál álló szemétkosárba dobta. Meg volt döbbenve. John Bristow nem képzelgő, ez a helyettes meg, akit ma ideküldtek neki, úgy tűnik, több kezdeményezőkészséggel és a központozás jobb ismeretével bír, mint eddig bármelyik titkárnője.

– Elnézést, folytassa csak – fordult Bristow-hoz. – Mit is mondott épp… a vizsgálatról?

– Nos, igen – folytatta Bristow, miközben nedves zsebkendőjével az orrát nyomkodta. – Hát, nem fogom eltagadni, hogy Lulának akadtak gondjai. Az igazat megvallva pokollá tette anyám életét. Nagyjából akkortájt kezdődött, hogy apánk meghalt… minden bizonnyal maga is tudja… istenem, mennyi mindent írtak róla a lapok… de Lulát kitették az iskolából, mert valami kábítószeres ügybe keveredett, aztán elszökött Londonba, és anyám mindenféle kábítószerfüggők közt talált rá az utcán. A szerektől csak súlyosbodtak a lelki problémái, aztán elszökött a klinikáról is… egymást követték a jelenetek, a veszekedések. Végül megállapították, hogy bipoláris zavara van, és kapott rá megfelelő gyógyszereket, azóta meg, már ha beszedte őket, jól érezte magát, észre sem lehetett venni, hogy beteg. Még a halottkém is megerősítette, hogy tényleg rendesen szedte a gyógyszereit, ez bebizonyosodott a boncolásnál. Csakhogy a rendőrség és a halottkém nem tudtak túllépni a pszichológiai zavarokkal küszködő lány képén. Ragaszkodtak hozzá, hogy depressziós volt, csak hát én nagyon is jól tudom, hogy Lula egyáltalán nem volt depressziós. Találkoztam is vele egy nappal a halála előtt, délelőtt, és semmi sem látszott rajta. Nagyon is jól mentek a dolgai, különösen a karrierje. Épp akkor írt alá egy szerződést, ami két év alatt ötmilliót hozott volna. Megkért, hogy nézzem át neki, és valóban piszkosul jó üzlet volt. A tervező nagy cimborája, Soménak hívják, gondolom, hallott már róla. Hónapokra előre be volt táblázva, most jött volna egy fotózás Marokkóban, ő meg imádott utazni. Szóval láthatja, semmi oka nem lett volna, hogy eldobja az életét.

Strike udvariasan bólogatott, bár nem nagyon győzték meg az érvek. Ő azt tapasztalta, hogy az öngyilkosok nagyon is képesek úgy tenni, mintha érdekelné őket az a jövő, amit már nem szándékoznak megélni. Landry rózsás, aranyszínű délelőtti hangulata könnyűszerrel sötétebbre, reménytelenebbre fordulhatott abban a másfél napban, ami a haláláig eltelt – Strike látott már ilyet. Eszébe jutott az a főhadnagy a seregből, aki felkelt éjjel a saját születésnapi bulija után, ahol mindenki szerint a lehető legjobban érezte magát. Írt egy levélkét a családjának, hogy hívják a rendőrséget és ne menjenek be a garázsba. A tizenöt éves fia találta meg a garázsban felakasztott holttestét, aki nem vette észre a levelet, amikor sietve átment a konyhán a biciklijéért.

– Ez még nem minden – tette hozzá Bristow. – Van bizonyíték is, komoly bizonyíték! Kezdetnek ott van Tansy Bestigui vallomása.

– Ő az a szomszéd, aki veszekedést hallott az emeletről?

– Pontosan! Egy férfit hallott fent kiabálni, épp, mielőtt Lula lezuhant az erkélyről! A rendőrség eltussolta a vallomást, csakis azért… Nos hát, kokaint szívott előtte. De hát ez nem jelenti, hogy nem tudja, mit hallott! Tansy a mai napig állítja, hogy másodpercekkel azelőtt, hogy lezuhant, Lula még egy férfival vitatkozott. Jól tudom, nem olyan régen beszéltem vele erről. A mi cégünk intézi a válását. Biztosan meg tudnám győzni, hogy mondja el magának is. Ráadásul – folytatta Bristow, miközben nyugtalanul méregette Strike-ot, próbálta felmérni a reakcióját – ott az a biztonsági kamera. Felvette, ahogy egy férfi a Kentigern Gardens felé tart úgy húsz perccel azelőtt, hogy Lula lezuhant volna, aztán ahogy ugyanez a férfi hanyatt-homlok rohan visszafelé, el a háztól, miután Lula meghalt. Sosem derült ki, ki volt az, nem tudták előkeríteni.

Bristow visszafogott lelkesedéssel egy kissé gyűrött borítékot húzott elő a zakója belső zsebéből, és odanyújtotta.

– Tessék, mindent leírtam. Az időpontokat, mindent. Itt van mind. Meg fogja látni, hogy minden összevág.

Az előkapott boríték nem javított semmit azon, amit Strike a férfi ítélőképességéről gondolt. Mások is adtak már át neki ilyesmiket, magányos, félresiklott kényszerképzetek lefirkantott eredményeit, kedvenc elméletek ugyanoda visszatérő, összevissza értelmezéseit, tökéletesen valószínűtlen eshetőségek bizonyítására kicsavart bonyolult időtáblázatokat. Az ügyvéd bal szemhéja rángatózott egy kicsit, az egyik térde még mindig fel-alá járt, és a borítékot átnyújtó ujjai is remegtek.

Strike néhány másodpercig mérlegelte a stressz ezen jeleit, Bristow kétségtelenül kézzel készült cipőjét, és vézna csuklóján a gesztikulálás közben előtűnő Vacheron Constantin órát. Ez az ember megteheti, hogy fizet, és hajlandó is rá, talán elég hosszú ideig, hogy Strike törleszteni tudja a leghalaszthatatlanabb első részletet.

Strike nagyot sóhajtott, és magában elfintorodva saját lelkiismeretességén, így