Orosz zsoldosok Putyin szolgálatában

By Marat Gabidullin

Szomorúan aktuális könyvet tart a kezében a kedves olvasó. A szomszédunkban zajló háborúban is fontos szerepet játszik az oroszországi Wagner-csoport, ez a 2014-ben alapított, de hivatalosan "nem létező" zsoldoshadsereg, amelyet az elmúlt nyolc évben igen sok helyen bevetettek már, Ukrajnától Szíriáig, Líbiától Közép-Afrikáig - ahogy azt a Kreml érdekei épp megkívánták.  A Wagner-csoport tagjai között vannak bűnözők, kalandvágyó fiatal férfiak, és leszerelt hivatásos katonák. Nem rokonszenves hősök vagy szerencsétlen megtévelyedettek, hanem lelketlen zsoldosok. Nem érdekli őket, hova kell menniük, kivel kell harcolniuk. Teszik, ami a dolguk, amiért a fizetésüket kapják.  A könyv szerzője és voltaképpeni főszereplője, Marat Gabidullin ennek a Wagner-csoportnak egy kiugrott zsoldosa, aki arcával vállalja, hogy mesél mindarról, amit közvetlenül tapasztalt és amit közvetetten megtudott, elsősorban a szíriai háború évei során.  Hogy miért érezte úgy, hogy "leteszi a fegyvert", arról többféleképpen is beszél a könyvben, de talán akkor jár az igazsághoz a legközelebb, amikor elmeséli, hogy a hivatalos orosz statisztikák az "elhanyagolható veszteségekről" azért lehetségesek, mert a harcok zömét a zsoldosok vívják, még ha hivatalosan nem is léteznek.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631368772

Book preview

BorítóMarat Gabidullin: Orosz zsoldosok Putyin szolgálatában

Corvina

© Éditions Michel Lafon, 2022, Moi, Marat, Ex-commandant de L’Armée Wagner

Published by arrangement with Lester Literary Agency & Associates

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Moi, Marat, Ex-commandant de L’Armée Wagner

Version française © Éditions Michel Lafon, 2022

Hungarian translation © Ádám Péter, 2022

A borítót tervezte: Székelyhidi Zsolt

Felhasznált képek: Shutterstock/PRESSLAB és Shutterstock/Victor Metelskiy

Kiadja 2022-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6877 2

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

A francia kiadó előszava

Amikor 2021 tavaszán elhatároztuk Marat Gabidullin könyvének kiadását, Veronika Dormantól, a Libération Oroszország-szakértőjétől megtudtuk, hogy Ksenia Bolchakova és Alexandra Jousset (az első újságíró, a második filmrendező) Wagner – Putyin árnyékhadserege címen dokumentumfilmet forgat a Wagner-hadseregcsoport katonáiról, és hogy a dokumentumfilmet 2022. február 22-től forgalmazzák. Az alkotóknak sikerült kameravégre kapniuk, ráadásul fedetlen arccal, a zsoldoscsapat egyik volt parancsnokát. Aki könyvben is megírta tapasztalatait; úgy volt, hogy a könyv a kockázatok ellenére a független Gonzo kiadónál Oroszországban is megjelenik. Abban az időben sokat beszéltek erről a zsoldoscsapatról, amely Maliban – egy időben a katonai junta hatalomra kerülésével – a dzsihádisták ellen indított Barkhane-hadművelet keretében a francia erők helyébe fog lépni. Akkor már a sajtóban is jelentek meg hírek a hadseregcsoport Szíriában, Közép-Afrikában meg Líbiában elkövetett túlkapásairól… Erre az orosz nyomulásra a hagyományosan francia fennhatóság alatt levő térségben sokan felfigyeltek, volt ebben valami zavaró, ha ugyan nem nyugtalanító. Mivel tisztában voltunk a tanúvallomás rendkívüli jelentőségével, azonnal felvettük a kapcsolatot előbb az orosz Gonzo kiadóval, majd magával Marat Gabidullinnal, azzal a szándékkal, hogy szeretnénk a francia olvasóhoz is eljuttatni ezt a könyvet, amelynek a szerző ezt a címet adta: Kétszer ugyanabba a folyóba.

Akkor még nem tudtuk, hogy Oroszország és Ukrajna között háború lesz a már abban az időben is érezhető feszültségből, és hogy a két ország közti fegyveres konfliktus megrázó időszerűséggel ruházza majd fel ezt a szöveget.

Mert Marat Gabidullin könyve párját ritkító tanúvallomás, amely különösen éles fényt vet hazája katonai potenciáljára. Ennek tükrében ma már valamivel többet tudunk a katonai erők szervezettségéről és mindarról, aminek latinul modus operandi a neve. Természetesen a Wagner-csoport nem azonos az orosz hadsereggel. Irreguláris zsoldoshaderőről van szó, olyan nem hivatalos formációról, amelyben nincsenek katonai rangok, és amelynek létét mindig is tagadta az orosz vezetés (ez utóbbi mellesleg tiltja a hadseregben zsoldosok alkalmazását). Marat Gabidullin „alkalmi katonának" hívja bajtársait. Akárhogyan is, a Wagner-csoport akciói mindig is a Kreml kizárólagos érdekeit szolgálták, vagy a Donbász régióban, vagy a Krím félszigeten, a Közép-afrikai Köztársaságban, Maliban vagy Szíriában. Tudjuk, a Wagner-csoport tagjai ma Ukrajnában is jelen vannak.

Emellett a Wagner-csoport, amely jórészt leszerelt hivatásos katonákból áll, majdnem mindig fej fej mellett harcol a „hivatalos hadsereg egységeivel. Amikor ő és bajtársai spártai körülmények között harcolnak a fagyos szíriai hegységekben, soha semmilyen kedvezményben nem részesülnek. Marat Gabidullin a lehető legkeményebb szavakkal írja le az orosz csapatok és a Bassár el-Aszad parancsnoksága alá tartozó „sivatagi sólymok méltatlan viselkedését, a korrupciót, az előléptetés állandó hajszolását, a meddő katonai parádék kedvelését, valamint az állandó igyekezetet, hogy a szíriaiak a lenézett teendők alól mindig kivonják magukat.

Bár tisztában voltunk vele, hogy ezek a megállapítások zavarhatják az olvasót, nem változtattunk a szövegen, már csak azért sem, mert jól kihallatszik belőle a frusztráció, amit Gabidullin érzett a zsíros anorákba és kifakult terepszínű katonaruhába bújtatott „sorstársaival", amikor találkoznak a reguláris hadsereg kifogástalan egyenruhájú katonáival.

Nyilván sok egyéb mellett ez a keserűség is közrejátszhatott abban, hogy Marat Gabidullin végül tollat fogott, és saját biztonságát is kockáztatva valóságos vádiratot írt a moszkvai vezetés ellen. Annál is inkább, mivel a szerző nem hallgat el semmit, nagyon is nyíltan beszél a politikai, gazdasági és katonai érdekek összefonódásáról, és minden kertelés nélkül ad hangot tehetetlen dühének. Gabidullin elmondja, nem egyszer nyers szavakkal, hogy az orosz hatalom valójában semmibe se veszi ezeket a kísértetkatonákat, és hogy sokszor elöregedett, ha ugyan nem működésképtelen fegyverekkel küldte ki őket az Iszlám Állam ellen a tűzvonalba. Kalasnyikovokról beszél, amiket a katonák hiába várnak, kénytelenek az elesettektől elvenni a fegyvert. Hogy az oroszok valójában ágyútölteléknek használták a Wagner-csoportot, mert elsősorban ennek katonáit vetették be az egész földkerekséget terrorizáló ellenség ellen. Felidézi az elesettek és hadirokkantak emlékét, a vereségeket, és beszél győzelmeikről is, amit mindig Oroszország győzelmeként jelentettek be; de hiába győztek, a Kreml, óvatos távolságtartással, sohase mutatta ki háláját.

Most, hogy Oroszország visszataszító háborút indított Ukrajna ellen, ennek az „alkalmi katonának" a vallomása végre megmutatja, hogy – technológia ide vagy oda – a csatákat még mindig kegyetlenséggel megvívott dulakodó kézitusával nyerik meg a hadszíntéren, pedig mi azt hittük, ez a barbárság már régen a múlté.

Előszó

Marat Gabidullin minden, csak nem jó útra tért zsoldoskatona. Azt se mondhatjuk, hogy riadóztatni akar lelkiismeret-furdalásában, azért határozta el egy szép napon, hogy szembefordul azzal a Társasággal, amelynek tagja volt. Neki nem a leleplezés fontos. Marat ugyanis katona. Egy a többi egyenruhás közül. Ráadásul homo sovieticus, aki úgyszólván minden sejtjében hordozza a mai orosz férfi skizofréniáját. Ő büszke arra, hogy tagja lehetett a reguláris hadsereg légideszant-alakulatának. Büszke rá, hogy mint a Wagner-csoport tagja zsoldosként harcolt Szíriában az Iszlám Állam ellen. Marat egyébként lelkesen meséli, hogyan vett részt abban a hadműveletben, amely lehetővé tette Palmürának az iszlamistáktól való visszafoglalását. Annak a Palmirának a visszafoglalását, amiről mindenki fantáziál, aki több ezer éves civilizációkról álmodozik. Mégse tud zavarodottság nélkül szembenézni azzal a ténnyel, hogy illegális kísértethadseregben szolgál, olyan hadseregben, amely nemrég került a hírközlő eszközök érdeklődésének kereszttüzébe, annál is inkább, mivel katonáit – Ukrajnától Szíriáig, Líbiától Közép-Afrikáig és most már Maliban is – gyilkosságokkal és nők megerőszakolásával vádolják, sőt azzal is, hogy az országban, ahol bevetették őket, rendszeresen sarcolják a civil lakosságot.

Ez a könyv nem bűntudattól gyötrődő, bűnbánó ember vallomása. Az írás épp azokból az ellentmondásokból meríti erejét, amelyektől a szerző sem tud szabadulni. Minden ízében orosz történet az övé, egy félresiklott élet meg egy üdvözülés története. Olyan alkalmi katona kalandja, aki hivatalosan nem létező hadseregben szolgált.

Marat élni akart, azért határozta el magát könyvének megírására. Arra, hogy rögzíti a tényeket. Hogy márványba vési az ő történetét is meg a fegyvertársaiét is. Azt a történetet, amit az orosz hatóságok eddig elhallgattak. Mert a Kreml szerint a Wagner-csoport nem létezik. Ez a fegyveres csoport, amit az orosz rezsim érdekei szerint a világ minden égtáján bevetnek – így a hivatalos verzió –, valójában nincs is, vagyis agyrém, a rezsim ellenségeinek beteges képzelődése. Elsősorban persze a nyugat-európaiaké. Vlagyimir Putyintól ezzel kapcsolatosan többször is próbáltak információt szerezni, de ő sohasem volt hajlandó elismerni, hogy zsoldosokat is bevetnek a harci övezetekben, és módszeresen tagadta, hogy a Kreml bármiféle kapcsolatban állna ezzel a magánhadsereggel.

Annál is inkább, mivel zsoldosokat toborozni hivatalosan törvényellenes Oroszországban, olyan tevékenység, amiért az orosz Btk 348. paragrafusa szerint hét évig terjedő börtönbüntetés szabható ki. Meg azért is, mert az orosz elnök nagyon is megtalálta számítását ebben a cinkos hallgatásban. Az államnak zsoldosokat állítani annyi, mint megtakarítani a nyugdíjat meg a fizetést, amit mindenképp ki kellene fizetni ezeknek a katonáknak, ha reguláris hadseregben szolgálnak. És ez egyben azt is lehetővé teszi, hogy elrejtsék a halottakat. Marat mindezt a következőképpen magyarázza: „A tábornokok már kezdtek nyugtalankodni az esetleges veszteségek miatt. Honfitársaink ugyanis semmiképpen sem akarják elfogadni, hogy a háború olyan esemény, amelynek áldozatai vannak. Kellett valamilyen kompromisszumot keresni. Az egyik ilyen kompromisszum egyfajta – a harcokban részt vevő – párhuzamos struktúra kiépítése, amelynek a hadszíntéren való jelenlétét szükség esetén le lehet tagadni; a megoldásnak köszönhetően a hírközlő szervek továbbra is megnyugtató képeket közölhetnek, honfitársaink pedig újra büszkék lehetnek és boldogok, újra megtapsolhatják a Vörös téren a katonai díszszemlét, és megcsodálhatják a fegyveres erők potenciálját. Harmadszor pedig azért, mert a Wagner végül is „dzsókert ajánlott Putyinnak. Más szóval az úgynevezett „hihető tagadás" lehetőségét, amivel élt is a Kreml, és semmilyen felelősséget sem vállalt a zsoldosok által elkövetett kilengésekért vagy azokért a hadműveletekért, amelyek balul ütöttek ki a hadszíntéren. Mintha csak ezt mondta volna: nekünk ehhez semmi közünk, és ha problémája van a Wagner-csoporttal, forduljon a csoport parancsnokaihoz! Ezért olyan ügyes ez a fortélyos megoldás. A Wagner ugyanis jogi személyként nem létezik, olyan fantomcég, amelynek a nyilvánosság előtt nincs vezetője, és amelynek tevékenységéért senki sem vállalja a felelősséget.

Pedig két férfi is áll a szervezet élén. Az első a szervezet alapítója és névadója: Dimitrij Utkin alezredes, másnéven: Wagner. Utkin valamikor a GRU, vagyis az orosz katonai hírszerzés kötelékében dolgozott, 2013-ban szerelt le. De már a rá következő évben maga köré gyűjti a különleges erők jó néhány veteránját, gyorsreagálású hadtestet alakít, hogy a hadtest – bekapcsolódva az Európa-barát kijevi hatóságok ellen indított háborúba – a szeparatista Donbász régióban célzott csapást mérjen az ellenségre. A zsoldoscsapat ekkor vette fel vezetője nevét. Aki a német zeneszerző után választotta ezt a nevet, meg persze a név által hordozott szimbólumrendszer se lehet idegen tőle. Dimitrij Utkin ugyanis nagy csodálója a III. Birodalomnak és különösképpen Hitlernek.

Egy európai, persze, nem tudja magában elfojtani a kérdést, hogyan lehetséges, hogy Hitler és a III. Birodalom ilyen hatással legyen olyan emberekre, akiknek szülei és nagyszülei a második világháborúban győzelmet arattak a nácik felett. És csakugyan: az orosz katonatisztek nácicsodálata paradoxonként is felfogható. A jelenség jórészt a pánszláv pogányság oroszországi térnyerésével magyarázható. A Wagner-csoport soraiban – legalábbis Marat szerint – a személyi állomány 30–40 százaléka híve a rodnoverije (kb. szláv újpogány hit) mozgalomnak; ez utóbbi a múlt század nyolcvanas éveiben született, és az etnikai kérdéseket illetően nagy hatással volt rá a német rasszista ideológia. A rodnoverek – ahogy hívják őket – a természet erőit imádják, és vissza akarnak találni a kereszténység előtti hithez, a nemzeti gyökerekhez, az orosz föld értékeihez. Antiszemiták és idegengyűlölők, emellett hívei az etnikai tisztaságnak meg a faji megkülönböztetésnek. De a hittérítők buzgalma nélkül. „Ami a többieket illeti – legyenek muszlimok, katolikusok vagy mint én, közömbösek, mindenki megmaradhatott annak, ami volt – állítja Marat. – Vallási szempontból nem akartak semmit ránk erőszakolni, nem kényszerítették ránk a meggyőződésüket." Ami mit sem változtat azon, hogy egyes rodnoverek, mint például Dimitrij Utkin, még csak nem is leplezi szélsőjobboldali és nyíltan náci beállítottságát. Marat elmeséli, hogy amikor alatta szolgált, saját szemével látta, hogy kolovrat, vagyis szláv horogkereszt meg szláv rovásírással valami szó volt a testére tetoválva. Wagner parancsnokon, egy nemrég készült fotó szerint, más tetoválások is voltak, mint például a győzelmet jelképező kettős jel, vagyis a náci SS emblémája, amit mindenki láthatott a nyakán. Az alkalmi katonák közül sokan magukévá tették ezt az ideológiát. Egyik Líbiában elesett zsoldos iPadjében a Mein Kampf is megvolt a virtuális könyvtárban. Még mindig Líbiában maradva, több iszlámellenes falfirkát találtak a Wagner-csoport által elfoglalt házak falain. De Dimitrij Utkin álneve is több kifejezést ihletett. A zsoldosok maguk közt „zenésznek hívják egymást. A közösségi hálókon pedig azzal dicsekednek, hogy „zenekar tagjai, és hogy a zenekart „zeneszerző vezeti, és hogy a világ minden táján „koncerteznek. Ők ezen a nyelven mondják el, hogy részt vesznek a harcokban. A reklámvideójukon, a jobb felső sarokban, büszkén ki is teszik a német zeneszerző portréját.

Marat Gabidullin is előhozza könyvében ezt a zenei metaforát. Őnála Utkin Beethoven lesz. Hogy nehezebben lehessen felismerni, kiről van szó? Igaz, a könyv többi részében a szerző világosan megmondja, ki kicsoda. Gabidullin olyan parancsnokot állít elibénk, akitől rettegnek a „légiósok": Utkin hol hóbortos rajongó, hol rémületet keltő szörnyeteg. A csoportnak 2014-től, mindent összevéve jó tízezer harcos volt a tagja, köztük Marat; jelenleg ötezerre becsülik a Wagner-csoportban harcoló aktív zsoldosok számát, akik készen állnak arra, hogy Oroszország határain kívül a különböző hadműveleti területeken bevessék őket.

A Wagner-csoport másik kulcsfiguráját Jevgenyij Prigozsinnak hívják; Marat őt se nevezi meg nyíltan. Holott jól ismerték egymást; alighanem valami megegyezés lehet köztük, amiért az oligarcha – még Maratnak a csoportból való 2019-es távozása előtt – értékes szívességet tett neki.

Jevgenyij Prigozsin 1960. június elsején született. Akárcsak Vlagyimir Putyin, ő is szentpétervári, és ő is jól ki tudta használni a szovjet rendszer összeomlása utáni káoszt, hogy megcsinálja a szerencséjét. Így lett a volt bűnözőből Oroszország egyik leghatalmasabb embere; Prigozsin tipikus terméke annak a kétes hírű világnak, amelyben a biztonsági szolgálatok tagjai ugyanúgy megfordulnak, mint kémek, titkosügynökök, maffiózók és egyéb börtönviselt elemek. Prigozsin is többször megjárta a börtönt. Először 1981-ben, alig húszévesen, amikor a szovjet igazságszolgáltatás rablásért, csalásért és fiatalkorúak megrontásáért tizenhárom év fegyházra ítéli. Ez a tapasztalat letörölhetetlen bélyeget hagyott rajta. Amikor kilenc évvel később, elhagyja a büntetés-végrehajtó intézetet, a Szovjetunió már utolsókat rúgja. A kilencvenes években mindent elkövettek az orosz gazdaság talpra állítása érdekében, a sokkterápia nagy lehetőségekkel járt, és a lehetőségeket meg is tudta ragadni a gátlástalan vállalkozók új nemzedéke, az a nemzedék, amely habozás nélkül alkalmazott erős embereket a konkurencia félreállítására. Progozsin is gyorsan felismeri az üzleti lehetőségeket. És nem válogatós. Kaszinó vagy élelmiszeráruház, neki egykutya. Végül hot-dog üzletláncot alapít; ez volt a posztszovjet éra első fast foodja. Ezzel párhuzamosan több luxusintézményt is létesít, ahová szívesen járnak a szentpétervári politikai elit tagjai. Az első, a Sztaraja Tamozsna, vagyis a Régi Vámház 1996-tól látja vendégül a szentpétervári polgármesterhez, Anatolij Szobcsakhoz közel álló köröket. Szobcsak egyik hű tanácsadóját is gyakran magával hozza, egy bizonyos Vlagyimir Putyint. Abban az időben általában kamcsatkai ráksaláta vagy kaviárral töltött orosz palacsinta mellett tárgyalták a legzsírosabb szerződéseket és pecsételték meg a legtartósabb barátságokat. Amikor fontos ügyfél érkezik, Prigozsin ragaszkodik hozzá, hogy személyesen szolgálja ki a vendéget. Sokan hálásak az ilyen megtiszteltetésért. Felbuzdulva az üzleti sikeren, Prigozsin gyors egymásutánban még négy méregdrága intézményt alapít. A párizsi uszályhajó-éttermek mintájára 1998-ban nyitja meg a New Islandet. Egy évre rá, 1999-ben, ez a hajóétterem lesz Putyin kedvenc kantinja, miután nemrég nevezték ki az Orosz Államszövetség ideiglenes elnökének. 2001 nyarán itt ünnepli majd a születésnapját, sőt rangos külföldi vendégeket is meghív ide, ahogyan meghívta például Jacques Chiracot. 2002-ben pedig George W. Bush amerikai elnökkel vacsorázik a hajón.

Jevgenyij Prigozsin pedig nagy karrier előtt áll az ínycsiklandó ételeknek köszönhetően. Már ekkor „Putyin séfjének" nevezik, és hamarosan megkerülhetetlen figura lesz a hatalom berkeiben. Az éttermeket üzemeltető cége, a Concord Catering számos közbeszerzési pályázat nyertese. Őt bízzák meg a hivatalos fogadásokon az étel-ital biztosításával, a laktanyák élelmezésével, és emellett az iskolai kantinok jól fizető piacát is kisajátította. Bár a moszkvai régióban 2007-ben vagy száz gyerek ételmérgezést kapott, Jevgenyij Prigozsin ezt is megúszta. Időközben ugyanis, Vlagyimir Putyin barátságának jóvoltából, gazdag és befolyásos emberré lépett elő. Az oligarcha, hálából, minden aljamunkát elvégez, ami csak hasznos a Kremlnek. Az FBI még azzal is megvádolta, hogy a 2016-os amerikai választások idején az oroszok az ő irányításával avatkoztak be a kampányba, nem csoda, hogy nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene. Ha igaz, a valóságos trollnagyüzemként működő Internet Research Agencynek is ő a vezetője; ez az ügynökség rendszeresen manipulálja a közvéleményt a közösségi hálókon. Washington már jutalmat tűzött ki a fejére: aki elfogja, annak 250 000 dollár üti a markát. De ha Wanted is, Prigozsin utolérhetetlen a Kapj el, ha tudsz!-játékban. Amit meg is nyert. Nem látták sehol, mind a mai napig szabadlábon van.

Azt beszélik, ma – a hadsereg magas rangú tisztjeinek támogatásával – a Wagner-csoport akcióit finanszírozza. 2020-tól már Európában is elfogatóparancs van ellene, mégpedig „a Wagner-csoport líbiai tevékenysége miatt. Azzal vádolják, hogy „Líbiában veszélyeztette a békét, a stabilitást meg a közbiztonságot. Jóllehet egyre több a bizonyíték mind a kibertérben, mind a Közel-Keleten és Afrikában végzett destabilizáló tevékenységére, a milliárdos igyekszik lényegtelennek feltüntetni szerepét, és tagadja, hogy bármiféle köze volna szerte a világon egyes paramilitáris alakulatok tevékenységéhez, sőt, mindenki ellen azonnal eljárást indít, aki azzal vádolja, hogy kapcsolatban áll a Wagner-csoporttal. Ráadásul úgy szervezte vállalkozáshálózatát, hogy jogilag egyetlen céget sem lehet vele összefüggésbe hozni.

Prigozsin Marat könyvében is kísért, legalábbis a sorok között, a szerzőnek azonban eszébe se jut, hogy őszintén beszéljen erről az ördögi figuráról. „Kizárólag olyan dolgokról beszélek, amit bizonyítani is tudok, olyan emberekről például, akikkel ugyan kapcsolatban álltam, de ezt igazolni nem tudom, inkább hallgatok. Nyilván, hogy az esetleges pereket elkerülje. Meg azt is, hogy bosszút álljanak rajta, amiért túl őszintén beszélt erről-arról. Ezekről a főkolomposokról tehát nem sok szó esik, Marat azonban annál szabadabban és részletesebben beszél arról, hogy milyen utat járt be a Wagner-csoporton belül, amit ő nemes egyszerűséggel csak „századnak nevez.

Ezért a századért ment harcolni Ukrajnába vagy Szíriába. Marat Gabidullin a Wagner-csoportban szolgált, és jól szolgálta a Wagner-csoportot. Számos – csak a csoporton belül adható – kitüntetést kapott, de a különböző hadműveletekben tanúsított magatartásáért az orosz államtól is kapott hivatalos kitüntetéseket. De ezeket mindig titokban adták át neki. Olyan jutalmak voltak ezek, amelyeknek kapcsán sohase mondhatta meg az igazat. Éveken át kellett hazudnia, nem árulhatta el, milyen küldetéssel bízták meg, milyen hadszíntéren vetették be, és kikkel került kapcsolatba. Hazudnia kellett, hogy megmaradhasson abban a szervezetben, amely úgy próbálta előléptetésekkel elkápráztatni a deklasszálódott, tengő-lengő férfiakat, hogy közben ágyútöltelékké degradálta őket. Mint elpazarolt puskagolyót, úgy áldozták fel őket a Kreml geopolitikai ambícióinak oltárán. Ők voltak Marat bajtársai, akiknek emléke előtt azzal tiszteleg, hogy titokban tartott tevékenységükről lerántja a fátylat. Mint mondja, voltak hősök is közöttük. Minden szempontból rendes fickók voltak, megérdemlik, hogy végre megírják róluk az igazságot, és hogy vége legyen a cinkos hallgatásnak, amellyel rejtegetni próbálják ezt a titkos hadsereget. Igazság – nagy szavak! Ennek a könyvnek végül is az a nagy érdeme, hogy egyes szám első személyben íródott.

Marat mint hivatásos katona tíz évet húzott le egy orosz légideszant-hadosztályban. 1993-ban, két évvel a Szovjetunió felbomlása után, főhadnagyi rangban kilép a hadseregből, hogy az üzleti életben próbáljon szerencsét. Az országban megkezdődött a vadkapitalizmus diadalmas időszaka, és a katonákat is beleértve mindenki szeretett volna kapni a tortából. De mivel tőkéje nincs, jobb híján katonai tudásával próbál érvényesülni. Egy keresztapának lesz a fegyverhordozója a szibériai alvilágban, végül hidegvérrel lelő egy embert. Az áldozat a rivális klán maffiózója, aki „megérdemelte sorsát". Majd következik három év fegyház, néhány év munkanélküliség és depresszió – ivásnak adja a fejét, jelentéktelen munkákat vállal, előbb biztonsági őr lesz, majd testőrködik. Annak tudatában van, hogy hátrafelé nem vezet út, a reguláris