Sztálin balerinája

By Christina Ezrahi

Akár egy balerinát is "társadalmilag veszélyes" elemnek nyilváníthattak a sztálini Szovjetunióban, s ha ez bekövetkezett, útja a Gulagig vezetett.Nyina Anyiszimova karaktertáncossal ez történt. Letartóztatásának, raboskodásának és meglepő szabadulásának történetét írta meg Christina Ezrahi bravúros oknyomozó művében, pontos körképet nyújtva nemcsak a munkatáborok, hanem a szovjet balett korabeli világáról is. A balerina fogságáról véletlenül fellelt levelei vallanak, amelyeket a táborok viszonyait bemutató korabeli visszaemlékezések, valamint az 1930-as évek és a világháború eseményeinek értő ismertetései egészítenek ki. Az olvasó nem csupán a szovjetté lett orosz balett viszontagságos sorsát, vagy a világhírű Gajane koreográfusává előlépett Anyiszimova további alkotói tevékenységét követheti nyomon, de azt is megtudhatja, miért tartotta Hacsaturján a Kardtáncot zeneszerzői "mostohagyermekének".

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789635432837

Book preview

Borító

Christina Ezrahi

Sztálin

balerinája

Igaz történet a bátorságról

és a túlélésről

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Christina Ezrahi: Dancing for Stalin: A Dancer’s Story of Courage and Survival in Soviet Russia

Copyright © Elliott and Thompson Limited, 2021

Copyright © Christina Ezrahi, 2021

Hungarian translation © Holka László, 2022

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 283 7

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Koronczai-Fekete Viktória

Szerkesztette: Helfrich Judit

Borítóterv: Földi Andrea

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Arielnek, Linának és Yarivnak

Térkép

– Mit érez, amikor a kivégzője előtt szerepel?

– Gyakorlatilag az egész ország Sztálinnak táncolt, neki szerepelt.

Lazar Seresevszkij költő, fordító,

egykori fogoly és előadó a Gulagban

(Beszkudnyikovi javító-nevelő tábor)1

Bevezető

Véletlenül bukkantam rá Nyina Anyiszimova történetére a sztálini időkből: igazi rémhistória. Egy őszi délelőtt a szentpétervári levéltár olvasótermének óriási asztalánál feszengve szemléltem egy dokumentumokkal teli mappát. Tulajdonképpen sohasem lett volna szabad a kezembe kerülnie. Odakint a Nyevszkij sugárúton kabátba, kalapba öltözött emberek siettek a dolgukra, zsúfolt trolibuszokra szálltak fel, s az Admiralitás aranyozott, tűhegyes tornya nyújtózkodott a tiszta égbolt felé. A közeli balettiskola növendékei elegánsan lépkedtek a világhírű Vaganova Akadémia veretes fakapuja felé.

Miközben egy Sztálin idején élt balerina magánjellegű iratait néztem át, kikértem a levéltár raktárából egy mappát, mert a címe felkeltette az érdeklődésemet – baljós utalást tartalmazott szovjet művészek és külföldiek kapcsolatára a rettenetes 1938-as esztendőben. A könyvtáros figyelmét elkerülte a címlapján lévő egyértelmű utasítás, miszerint azt a dossziét külön engedély nélkül tilos kutatóknak kiadni, így ott hevert előttem egy iskolásfüzet kitépett lapjaiból álló, vékonyka mappa. Minden egyes oldalán feljelentések sorakoztak takaros cirill kézírással.

Joszif Sztálin és pribékjei 1937 júliusától 1938 novemberéig a modern államok történetének leggyilkosabb kampányát folytatták a saját országuk polgárai ellen, ez a kampány ma a „nagy terror" néven ismert. A diktatúra propagandagépezete nap mint nap közölte, hogy kémek, szabotőrök, a nép ellenségei lapulnak meg minden látható és láthatatlan helyen. A hétköznapi oroszok döbbenten hallgatták a leleplezéseket, miszerint az ellenség a kormány és a hadsereg legmagasabb szintjeire is beférkőzött. A legkülönfélébb foglalkozású állampolgárok letartóztatásai és eltűnései az egész szovjet birodalmat a félelem és a gyanakvás bugyraiba taszították.

Az előttem fekvő feljegyzéseket 1938-ban írta egy fiatal balerina. Vádaskodásai vagy három tucat táncművészt, színészt és karmestert érintettek, közöttük volt a szovjet kulturális élet néhány kiemelkedő képviselője is. A beszámolók szerint az összes művész rendszeres kapcsolatokat ápolt olyan ellenséges országok polgáraival, mint Németország és Japán, vagyis az írójuk olyasmit állított ezekről a személyekről, amiért 1938-ban Leningrádban embereket tartóztathattak le, és sújthattak kémkedésért halálos ítélettel. Nem volt világos, hogy a balerina kényszer hatására vagy önként írta-e le a szavait; mindenesetre a dossziéban a legterjedelmesebb beszámolók a saját tevékenységéről szóltak, másokat azért kevert bele, hogy megkísérelje igazolni magát, s egyben felsorolta az ajándékokat, amelyeket ő és társai kaptak több évvel korábban a külföldiektől. Ártatlanságát bizonyítandó, hangsúlyozta, hogy azóta megszakított minden kapcsolatot velük.

Az ilyen jellegű vádaskodások általánosak voltak a „nagy terror idején, a szovjet élet szomorú velejáróiként: 1938-ra az NKVD, a Belügyi Népbiztosság, azaz a szovjet titkosrendőrség informátorok szövevényes hálózatát építette ki, amely gyakorlatilag az összes társbérleti lakásra kiterjedt, s valamennyi szovjet intézményt érintette. Félelemből, rosszindulatból vagy lojalitásból a besúgók terhelő adalékok végeláthatatlan folyamával látták el a biztonsági szolgálatokat. Az NKVD a kihallgatások során az embereket rendszeresen rákényszerítette arra, hogy másokra nézve terhelő vallomásokat tegyenek. Így hát nem meglepő, hogy a „nagy terror tetőpontján egy vezető balerina vádaskodásokkal teli feljegyzéseket írt. Viszont az, hogy a jelentései nem semmisültek meg, hanem fennmaradtak a magániratai között, túlélve Leningrád ostromát, a második világháború végét, a Szovjetunió összeomlását, és hogy hetvenöt esztendővel később az én mit sem sejtő kezem közé kerültek, teljesen rendkívüli volt.

A dossziéban volt egy olyan dokumentum, amelytől a hideg futkosott a hátamon. Két, egymáshoz kapcsolt lapon, szép kézírással egy harmincnégy névből álló lista, amelyen szerepelt a felsoroltak életkora és szakmai beosztása is. A jegyzék többnyire táncosokat tartalmazott, beleértve a Kirov Balett teljes élmezőnyét, valamint akadt itt néhány színész és két híres karmester is. A harmincnégy művész mindegyike kétségtelenül vendégeskedett a leningrádi német konzulátus alkalmazottjának, dr. Jevgenyij Salomé jogi tanácsadónak az otthonában.

Ahogy a tekintetem végigsiklott a lapon, úgy éreztem, a látottak visszarepítenek Oroszország történelmének arra a pontjára, amikor az egyéni sorsok olyanok voltak, mint a pettyek egy dobókockán, amelyet az NKVD perget az élet-halál játékban. A listának már a puszta léte is tönkretehette volna vezető balett-táncosok és karmesterek nemzedékét, akár el is térítve a szovjet kultúra egész menetét. Ám míg a többi feljegyzésen nem látszott külső beavatkozásnak semmilyen nyilvánvaló jele, ezen idegen kéz által odafirkált megjegyzések virítottak – tizenegy nevet pedánsan kipipáltak, hat másikat áthúztak, és odaírtak még egyet, nem a balerina kézírásával. Tisztában voltam vele, hogy azok közül a művészek közül, akiknek a nevét kipipálták, sokan hosszú és sikeres életet éltek le, viszont az áthúzott nevek között nem akadtam ismerősre, kivéve egyvalakit: Nyina Anyiszimovát, a Kirov Balett legendás táncosát.

Az áthúzott nevek képe valósággal beleégett a memóriámba. Kezdetét vette a kutatómunka, amellyel igyekeztem kideríteni, mi történt a Kirov Balett táncosaival az 1937–1938-as „nagy terror" idején. Ahogy egyre mélyebbre ástam a szentpétervári és a berlini levéltárakban, valami szürreális kezdett kibontakozni: képzelt és valódi német kémekről szólt, ártatlan táncosokról és más művészekről, akiket kivégeztek, testüket tömegsírokba hányták, emléküket törölték. Elhatároztam, hogy az erőfeszítéseimet a lista legismertebb nevének, Nyina Anyiszimovának a rejtélyes sorsára összpontosítom, akinek az életrajza mit sem veszített fényéből, habár nevét az idegen kéz áthúzta.2

Vajon megadatik-e nekem, hogy megfejtsem Anyiszimova életének titkos oldalát?

1. A letartóztatás

Nyina Anyiszimova felvette a karaktertánchoz a lapos talpú cipőt, és felegyenesedett. Körbefordult a leningrádi Kirov Színház öltözőjében, oldalt állt a tükör előtt, hogy ellenőrizze a jelmezét és a sminkjét. Arra készült, hogy Thérèse baszk asszonyt alakítsa Vaszilij Vajnonen Párizs lángjai című balettjében, abban a műben, amelynek a célja a francia forradalom dicsőítése volt.1 A hat évvel korábban keletkezett alkotás az oroszországi októberi forradalom tizenötödik évfordulója alkalmából született meg, és Sztálin egyik kedvenc balettje lett.3

Magasan ívelt szemöldökének keretei alatt Nyina beszédes barna szeme olyan tűzzel lángolt, amely igencsak illett a szilaj szerephez. Sötét haját a nyakszirtjén megkötött fehér sál fogta össze, végei a derekáig értek. Ujjatlan ruhája fölött a pruszlikot kékes fodrok díszítették, piros szoknyájának szabása rongyos szegély benyomását keltette. Vállán rozsdavörös sál volt átvetve, amelyet szorosan az övébe gyűrt. Fejét hátrahajtotta, karja előre-hátra lendült, akár a futóké, miközben sarkával gyors staccato ritmusban dobogott. Éppoly hirtelen hagyta abba, ahogyan elkezdte, nézte a tükörképét. A jelmeze kiállta a próbát, minden a helyén maradt: készen állt rá, hogy a színpadra lépjen.4

Épp kezdődött a Párizs lángjainak harmadik felvonása. A kulisszák mögött állva Nyina arra fordította minden energiáját, hogy átlényegüljön Thérèse-zé, az egyszerű asszonnyá, akiben forr a gyűlölet Franciaország ancien régime-jével szemben. Az októberi forradalmat követően az oroszországi forradalmárok támadásokat intéztek a klasszikus balett ellen, mondván, hogy az nem más, mint ebéd utáni, léha szórakoztatás, amelyet az uralkodó családjának és a cári elitnek a szórakoztatására találtak ki. Kijelentették, hogy a kommunizmus felépítésén fáradozó államban a túlélés érdekében, a társadalmi tudatosság elérése végett el kell felejteni a mesebeli hercegnőket. Nyina kirobbanó fellépései Thérèse, a forradalmár hősnő alakjában központi szerepet játszottak abban, hogy a Párizs lángjai a születőben lévő szovjet balett népszerű, diadalmas darabja lett.

Nyina keményen dolgozott, hogy elsajátítsa az orosz rendező, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij realista művészi módszerét. Társai tudtak róla, hogy a fellépései előtt néha olyan állapotba tüzelte magát, hogy „Utánam!" kiáltással robogott be a színpadra, mintha inkább egy, a népfelkelést vezető forradalmár lenne, nem pedig egy táncos, aki Oroszország egyik leginkább tiszteletre méltó színházának művésze.5

A karmester elfoglalta a helyét, és felcsendült a La Marseillaise dallama, egyre hangosabban. Felgördült a színház cári időkben készült, aranysujtásos, kék szegélyekkel díszített függönye, a nézők elé tárva egy párizsi teret, ahol munkások, kézművesek, asszonyok, jakobinusok, Franciaország vidékeiről érkezett önkéntesek osztagai készülődtek, hogy megostromolják a Tuileriák palotáját. Egyszer csak trombiták harsantak, szakadatlan dobpergés kíséretében. A színpad közepén termett két baszk férfi, majd megjelent egy harmadik, testük feszes volt, mint a megfeszített íj. Egymás felé fordulva heves táncba kezdtek, azután férfias pózba helyezkedve a lábukkal összetett ritmust kopogtak, mintha a színpad maga lenne a dob. Karjukat összefonva körbeforogtak, ugrás előtt bizonytalankodva kiegyensúlyozták egymást, kezüket az ég felé nyújtották, széttárt tenyerük lázadásra buzdított.

Egyszer csak ott termett Nyina mint Thérèse, csatlakozott a férfiak táncához, amelynek élesen metsző staccatója lágy, ám egyben szenvedélyes melódiára váltott. Nyina apró, de gyors lépésekkel mintegy lebegett a színpad két széle között, karjával körözött a levegőben, mintha csak félre akarna húzni egy függönyt, hogy bepillantson a fényesebb jövőbe. Hirtelen hátrahanyatlott, olyan mélyen, amennyire a gravitáció engedte. Arcát a közönség felé fordítva, felvillanyozottan, szapora léptekkel hátrálni kezdett, sarka kopogott a deszkákon. Kissé később a közönség, székeiből mintegy ugrásra készen, feszülten figyelhette Nyinát a Tuileriák palotáját ostromló, forradalmi tömeg élcsapatában. Magasba emelte a trikolórt, tekintetében a forradalmi düh elszántságával, ám az arca egyszeriben eltorzult: golyótalálat érte. A földre roskadt, a trikolórt átadta egy bajtársának, s a forradalom mártírjaként meghalt.6

divider

1938. január 12. volt. Egyesek önkéntelenül lelassították a lépteiket a színház előcsarnokából a kijárat lengőajtói felé tartó sorban, mint akik a kinti sötétség miatt vonakodnak elhagyni az épület varázsos ragyogású fényeit. Szétszéledve a téli éjszakában, sokan érezhették, hogy a fagyos hideg visszatér a csontjaikba, ám ennek semmi köze sem volt a külső hőmérséklethez. Nyár óta az éjszakák rettegésben teltek: emberek tűntek el. Az NKVD sötét autói, a „Fekete Máriák, másik nevükön „Fekete Varjúk a reggeli órákig cirkáltak a lakóházak között, begyűjtve az újonnan letartóztatottakat, és a város túlzsúfolt börtöneibe szállították őket.

Míg a közönséges polgároknak is, az új szovjet elit tagjainak is nehezen jött álom a szemére, addig véget nem érő munka zajlott abban a monumentális épületben, amely a Névától egy kőhajításnyira, Leningrád egyik központi útján, a Lityejnij sugárúton állt, a Spalernaja utca sarkán. Sokan még évekkel a „nagy terror" tömeges letartóztatásai után is csak suttogva merték emlegetni az épületet: Bolsoj Dom, a Nagy Ház. A bátrabbak tréfálkozásba rejtették a rémületüket, mondván: ez az épület Leningrád legmagasabb létesítménye, hiszen a zárkáiból egészen Szibériáig ellátni. Mások rövid versikét mormoltak magukban:

A Spalernaja utcában

áll egy varázsház,

gyermekként lépsz be,

vénemberként hagyod el.7

Az NKVD leningrádi részlege 1932-ben költözött a konstruktivista stílusban felhúzott új épületbe, amely fenyegetően tornyosult a birodalmi Szentpétervár körülötte lévő méltóságteljes, neoklasszicista házai fölé. A földszinti részt nyomasztó sötétszürke gránittömbökből képezték ki, szögletességét kiemelték a beléjük vágott, négyzetes ablakok. A monumentális bejárati ajtót egyszerű oszlopcsarnok szegélyezte. Ezen a masszív alapon hét további szint magasodott, a homlokzaton keskeny ablakok egyhangú soraival. Az épületet sötét kőből kirakott, hatalmas keretbe zárták, ilyenek fedték az ablak nélküli oldalait is, a lapos tetőt is; kétoldalt eltérő magasságú tornyok meredeztek. Az NKVD ügynökeinek kényelme érdekében a Nagy Házat a Spalernaja utcán lévő régi cári börtön, a hírhedt Spalerka szomszédságában húzták fel, amelynek a hivatalos – igaz, eufemisztikus – elnevezése „Előzetes Fogvatartási Elkülönítő" volt.2 A Spalerkát 1875-ben építették a vizsgálati fogságban lévők számára, bézs színű épületének földszintje vörös volt, és egy hatalmas négyzetet formált, amely körülvette a központi udvart.

1937. július 31-én a sztálini Politbüro olyan műveletbe fogott, amely az ország egész népességére kiterjedt. Aprólékosan megtervezték nemcsak a valóságos és vélt potenciális ellenség kiiktatását, de egyben külön célokat is megállapítottak a végrehajtás módjaira. Az utasítások értelmében kettőszázhatvannyolcezer-kilencszázötven személyt kellett letartóztatni, közülük hetvenkétezer-kilencszázötven főt agyonlőni, a többieket egytől tíz évig terjedő időtartamra börtönökbe vagy táborokba zárni.8

A nagyszabású műveletet az eredeti feltevések szerint négy hónap alatt le kellett volna bonyolítani, még mielőtt megtartják az új, sztálini alkotmány értelmében a Legfelsőbb Tanácsba 1937 decemberére kiírt választásokat.9 Ám az NKVD igyekvő helyi vezetői lehetőséget láttak arra, hogy demonstrálják odaadásukat, elősegítsék karrierjük felívelését, ezért pótlólagos kvótákat igényeltek; a határidőt újból és újból meghosszabbították.

Leningrádban Leonyid Zakovszkij volt a felelős a gyilkos kampány hadmozdulatainak a levezényléséért. Ez a brutális, gátlástalan alak szeretett azzal hencegni: képes lett volna akár Karl Marxot is rákényszeríteni, hogy bevallja: Bismarck ügynökeként dolgozott.10 Az NKVD irtózatos gépezete 1937 nyarán éjt nappallá téve azon dolgozott, hogy teljesítse a tervet, a letartóztatási listán szereplők elfogását.

Zakovszkij gondoskodott róla, hogy a terror kvótáit túlteljesítsék: Leningrádban 1937 végéig több mint tizenkilencezer főt végeztek ki – csaknem ötször annyit, amennyi az eredeti utasításban szerepelt.11 Jutalma nem maradt el, kétszeres előléptetésben részesült. Csakhogy az NKVD-nél dolgozni veszélyes foglalkozás volt, így nem sokáig élvezhette új beosztásait, vagyis a moszkvai részleg vezetését és a „nagy terror" nagy szervezőjének, a törpe termetű népbiztos, Nyikolaj Jezsov helyettesének a posztját: az NKVD 1938 áprilisában letartóztatta, és négy hónapra rá kivégezték mint kémet.12

Zakovszkij utódja a leningrádi NKVD élén 1938 januárjában Mihail Litvin lett, Jezsov pártfogoltja; a kopasz, drótkeretes szemüveget viselő férfi csak 1936-ban csatlakozott a szervezethez. Litvin elébe ment a letartóztatásának, és még az év vége előtt öngyilkosságot követett el.13 Ám előtte, 1938. január 31-én, alig tíz nappal az NKVD leningrádi részlegének élére történő kinevezését követően jóváhagyta a Leningrád és környéke számára megállapított, felülvizsgált kvótákat: 1938. március 15-ig háromezer személyre várt kivégzés, további ezer főre munkatábor vagy börtön.14 Még több nevet kellett kiválasztani.

Tanúsítvány

Az NKVD harmadik ügyosztálya által megállapítást nyert, hogy Anyiszimova, Nyina Alekszandrovna, született 1909-ben Leningrádban, szovjet állampolgár, pártonkívüli, az Sz. I. Kirov nevét viselő Állami Akadémiai Opera- és Balettszínház táncművésze, lakcíme Kirov sugárút 1/3., 31. sz. lakás, állandó látogatója volt a leningrádi német konzulátusnak, mivel kapcsolatban állt a leningrádi német konzulátus jogi tanácsadójával, a német felderítés felfedett rezidensével, SALOMÉVAL, kinek utasításai alapján ismeretségeket kötött szovjet állampolgárokkal, és nevezett SALOMÉ beszervezte a Szovjetunió területén Németország javára történő kémtevékenységre.15

divider

Fújt a szél 1938. február 2-án, elsuhant a Néva folyó fölött, a Péter–Pál-erőd hegyes tornyán feszületet tartó angyal mellett. A petrográdi oldal a régi Szentpétervár bölcsője volt, az a hely, amelyiknek ingoványos területén hihetetlen módon megvetették a város alapjait. Kohanyenko, az NKVD kapitánya odaért a Kirov sugárút 1/3. szám alatti Lidvall-házhoz, az art nouveau stílusában épült lakóépület-együtteshez, amelyet a tizenkilencedik század végén emeltek, amikor a negyed a város egyik legdivatosabb környékévé kezdett válni. A zegzugos udvarokkal szabdalt orosz bérpalotáktól eltérően ennek az épületnek a szárnyait az utca felé nyitott udvar köré húzták fel – ám ez a pillanat nem kedvezett annak, hogy Kohanyenkóék megcsodálják az épület játékos díszítményeit vagy az ellentétet a központi tömb dekoratív, hullámos vonalai és a szárnyak középkorias motívumai között.

Már rég leszállt az éj, ez volt a legalkalmasabb időszak a letartóztatásokra. A kapitány célszemélye valószínűleg rég álomba merült. Kohanyenko így elkerülhette a járókelők kíváncsi tekintetét a letartóztatáskor, valamint az azt követő börtönbe szállításkor. Aki ébren volt, azt jeges rémület keríthette hatalmába, amikor meghallotta a lift hangját, az ajtó nyikorgását, a baljós kopogtatást. A kapitány a ház gondnokának kíséretében megállt a 3. számú lakás előtt.

Nyina családja 1909, a lány születésének éve óta lakott ebben az épületben, ám a körülményeik drasztikusan megváltoztak az októberi forradalmat követően. Azt megelőzően a család élvezte mindazt a kiváltságot, amelyhez Nyina apja, Alekszandr Ivanovics Anyiszimov a sikeres katonai pályafutása révén jutott. Ő 1871-ben született egy olyan, bizonyos jogi kiváltságokat élvező családban, amely a „tisztes polgárok" rendjéhez tartozott. Elvégezte az Erzsébet cárnő nevét viselő testőrgárda lovassági kadétiskoláját, majd 1892-ben belépett a cári hadseregbe, ahol folyamatosan lépkedett felfelé a ranglétrán. A századfordulón az ifjú kapitányt elbűvölte Marija Oszipovna Alekszejeva, egy olyan művész leánya, aki énekesként és táncosként lépett fel a város varietéiben. A párnak hamarosan gyermeke született, Valentyina, de Anyiszimov, mint oly sok nagyra törő fiatalember, attól tartott, hogy a társadalmilag alatta álló előadóművész leányával nyélbe ütött frigye megakasztaná a karrierjét, ezért néhány évig késleltette a házasságkötést gyermeke anyjával. 1909-ben megszületett Nyina, Alekszandr Ivanovics pedig a házassága ellenére töretlenül emelkedett a ranglétrán, s a forradalom előestéjére vezérőrnagyi rangfokozatot ért el.16

Anyiszimovék jómódúak voltak. Háztartásukról több cseléd gondoskodott, s egy mademoiselle felügyelte a leányok nevelését. A famíliának volt egy kisebb birtoka Szentpétervár mellett, Peterhofban, üdülni pedig a Krímbe és a francia Riviérára jártak.17 A forradalom után azonban a család helyzete bizonytalanná vált, anyagi nehézségeik támadtak. Anyiszimov önként csatlakozott a Vörös Hadsereghez, ennek ellenére a Cseka3 kis idő elteltével, 1918-ban letartóztatta. Amikor Pétervár anarchiába süllyedt, Anyiszimov a szeretteit a város központjában lévő lakásból Peterhofba költöztette.18 Mikor pedig néhány évvel később visszatértek a petrográdi oldalra, kénytelenek voltak alkalmazkodni társbérletivé alakított lakásuk szűkössé vált viszonyaihoz. Anyiszimov 1927-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig katonai instruktorként tevékenykedett, 1934-ben tífuszban hunyt el.19 Nyina és hatvanéves anyja, Marija, valamint harmincöt éves Valentyina nővére továbbra is a véletlen által lakásukba vetett idegenek között éltek, akik mind akaratlan tanúi lettek egymás örömeinek és tragédiáinak.

Az éjszaka csendjébe éles csengőhang hasított. A gondnok a lakáson át Nyina szobájához vezette a kapitányt, és rámutatott a nőre:

– Vezetékneve? – kérdezte a kapitány.

– Anyiszimova.

– Keresztneve?

– Nyina.

– Atyai neve?

– Alekszandrovna.

– Születési éve?

– 1909.

A kapitány összevetette a táncosnő válaszait a kezében tartott lapon szereplő adatokkal. „Engedjen be a szobába! Itt a házkutatási parancs."20 Nyina édesanyját és a gondnokot utasították, hogy legyenek tanúk a szoba átvizsgálásakor. Amikor a kapitány átkutatta Nyina holmiját, félretéve mindazt, amit a vizsgálat tárgyaiként lefoglalni készült, azzal az állam egy újabb személy körül fonta erősebbre acélos szorítását. Az NKVD egy tollvonással a nép ellenségének gyanújába vonta a huszonkilenc éves táncosnőt.

Nyina 1938. február 3-án a kora reggeli órákban aláírta az NKVD sok-sok dokumentuma közül az elsőt, amelyek a későbbiekben lapról lapra egyre hizlalták a szervezetnél vezetett vizsgálati dossziéját. A jogszerűség látszatának felkeltése végett Nyina aláírása a házkutatási parancson igazolta, hogy a vizsgálat szabályosan zajlott le, egyetlen tárgynak sem veszett nyoma, kivéve az elkobzottakat, mint a személyi igazolványa, a levelei és a fényképei. A gondnok és a kapitány kötelességtudóan ugyancsak aláírták; ideje volt hát hívni a kocsit, hogy Nyinát börtönbe szállítsák.21

A táncosnő szobáját lezárták, az NKVD lepecsételte. Amikor Kohanyenko kapitány kikísérte Nyinát a ház előtt várakozó Fekete Varjúhoz, sem az anya, sem a lánya nem tudhatták, mikor látják viszont egymást – ha egyáltalán találkoznak még.

divider

A kocsi átment a Néván a túlsó partra, a rakparton vitte tovább Nyinát, elhaladt Nagy Péter nyári kertjének díszes kapuja mellett, és megérkezett a Spalerkához. A foglyot felszólították, hogy szálljon ki a kocsiból, és várjon, amíg a kísérője becsenget. Kulcscsörgést követően megnyílt a börtön vaskos kapuja, majd be is csapódott a jövevény mögött. Végtelen, homályba vesző folyosó derengett előtte, akár egy szürreális rémálomban.22 Egyik oldalán végig keskeny helyiségek sora húzódott, némelyikből tompa hangok szűrődtek ki.

Nyinát bevezették egy ilyen helyiségbe, rázárták az ajtót. A foglyok itt egy keskeny deszkalapra ülhettek, amelyet a hátsó falhoz erősítettek, fölül egy fémrácsokkal burkolt lámpa pislákolt. Bejött egy női fegyőr, ráparancsolt, hogy vetkőzzön le, és tegye fel a kezét. A fegyőr durva keze félrehúzta a fülcimpáját, szétfeszítette a száját, hogy lássa, nem rejteget-e valamit a szájüregében vagy a nyelve alatt, hátradöntötte a fejét, hogy ellenőrizze az orrlyukait, matatott a lába között, majd szemügyre vette a félretett ruhadarabjait is. Levágta az összes gombot, eltávolította az övet és a cipőfűzőket, elvette Nyina hajtűit és gumírozott harisnyakötőjét – mindezt annak a megszokott műveletnek megfelelően, amellyel az öngyilkosságokat igyekeztek megelőzni. A női foglyoknak, akik megkérdezték, mégis, hogy gondolják, hogy a sarkukig csúszó harisnyában járjanak, azt válaszolták, hogy fonják össze a harisnyák felső szegélyeit, az megtartja őket. Nyinának ezt követően megengedték, hogy felöltözzön.

A fegyőrnő megparancsolta neki, hogy kövesse; végigmentek a folyosón, és megálltak egy zárkánál. Miután Nyina belépett a sivár helyiségbe, a kulcs megfordult mögötte a zárban. Azon a télen egy éjszaka jellemzően huszonöt-harminc nőt helyeztek el az új érkezőknek szánt nagy gyűjtőzárkában, ide hozták azokat, akiket aznap éjjel tartóztattak le.23

Idővel a fegyőrnő visszatért, utasította a nőket, hogy sorakozzanak fel kettesével, hátuk mögött összekulcsolt kézzel. Hosszú folyosókon vezették őket, végigcsoszogtak az intézet falai között, amelyek az alsó felét kellemetlen szürke színre festették, a felső részét fehérre meszelték. A fedetlen lépcsőn felfelé haladva a bezártság nyomasztó érzése lett úrrá rajtuk a korlátok közt kifeszített, sűrű szövésű fémrácsok láttán, amelyek arra szolgáltak, nehogy a foglyok a mélybe vessék magukat. Az őr bekísérte őket a börtön fürdőjébe, megparancsolta, hogy bontsák ki a hajukat, mert ellenőrizni akarta, nem tetvesek-e, majd felszólította őket, hogy adják le a ruhájukat fertőtlenítésre, és zuhanyozzanak le.

A zuhanyzóból az újonnan érkezettek végigmentek egy folyosón, a végén elosztották őket a Spalerka háromszáz zárkája között.24 Első alkalommal lélegezték be a börtön jellegzetes bűzét: verejték, hal, hagyma, doh, olcsó dohány, ürülék, vizelet fojtogató szagát, és még valamilyen meghatározhatatlan, de jellegzetes illatot.25 A cellák mérete eltérő volt, de mindegyik kétségbeejtően túlzsúfolt volt. A folyosóról úgy festettek, mint vadállatokat rejtő ketrecek, hiába takarták súlyos fekete függönyök a padlótól a mennyezetig érő acélrudakat. A fegyőrnő megállt az egyiknél, és megfordította a zárban a kulcsot. Ajtónyitáskor a foglyokkal teli zárka undorító, fülledt levegője csapta meg Nyinát.26

A „nagy terror" idején a tágas, negyven négyzetméteres zárkákba összezsúfoltak vagy hetven nőt, akik között a legkülönbözőbb rendűek-rangúak fordultak elő: diáklányok, öregasszonyok, orvosnők, háziasszonyok, értelmiségiek, mérnökök, fanatikus bolsevikok és belső emigránsok. A zárka hatalmas, rácsos ablakai a belső udvarra néztek, alsó felüket deszkapalánkok fedték. Az egyik sarkot egy nyomorúságos budi és egy vörösréz mosdótál foglalta el, a másikat polcok az edényeknek. A zárka széleitől hosszú asztalok álltak keresztbe, míg a falak mentén keskeny padok húzódtak. Az ajtó közelében egy nagy halom hosszú deszkán faládák álltak.27

Az újonnan érkezettek legtöbbjéhez hasonlóan Nyinának sem volt fogalma róla, miért tartóztatták le. Készülődnie kellett volna a napi foglalkozásokra és a próbára a Kirov Színházban – öt nappal később volt esedékes a fellépése egy nagyszabású koncerten; a Leningrádi Filharmónián készültek bemutatni Grúzia, Dagesztán, Üzbegisztán, Azerbajdzsán, Örményország és a Krím népeinek nemzeti táncait. Nyina és partnere, Szergej Koreny hónapok óta dolgoztak ezen az előadáson.

Leningrád igencsak értő és kritikus balettlátogatóit Nyina nem ragyogó bravúrokkal vagy a klasszikus balerinák kifejező líraiságával hódította meg, hanem a karizmájával és a temperamentumával, valamint a spanyol, orosz, kelet-európai és egzotikus táncok előadásában felmutatott tehetségével, amelyek mind a város klasszikus baletthagyományának elválaszthatatlan részét képezték. Nyina feltűnő jelenség volt bronzszínű hajával, szokatlanul kifejező, átható tekintetével, robbanékony habitusával. Művészete és túláradó életkedve átsugárzott a Kirov Színház türkizkék, fehér és aranyozott színekben pompázó termére, ahányszor a táncosnő a kulisszák mögül a színpadra viharzott. Életöröme foglyul ejtette a közönséget, új kedvre hangolta a nézőket – akár Csajkovszkij „Spanyol tánc"-ának hangjai szólaltak meg a zenekari árok felől A hattyúk tavából, akár az üdítő krakowiak Glinka Ivan Szuszanyin operájából, vagy éppen francia forradalmi dallamok a Párizs lángjaiból. Váratlan letartóztatása épp pályafutásának újabb mérföldköve előtt szegte szárnyait.

divider

Nyina első óráinak a börtönben az őrség fülsértő parancsszava vetett véget. A zárkában zűrzavar lett úrrá, mindenki felpattant, és a foglyok nekiálltak átalakítani a körletet az éjszakára. A nők a falak mellé tolták az asztalokat, a sarkokba halmozott deszkákat a ládákra helyezték, hogy fekhelyeket alakítsanak ki. Minden fogvatartott célirányosan a számára kijelölt hálóhely felé fordult, ezek kiosztását a rangidősök sorrendjének szigorú betartásával a sztaroszta, vagyis a zárkafelelős végezte, aki felelt a rend fenntartásáért. A legjobb helyeket azok kapták, akik legrégebb óta voltak a börtönben, a legrosszabbak a frissen érkezetteknek jutottak. A zárka öt perc leforgása alatt átalakult. Azok a fogvatartottak, akiket éjszakai kihallgatásra rendeltek, kénytelenek voltak kínkeservesen átbukdácsolni a fekhelyek közötti szűk réseken. A nők az asztalokon és a deszkákon feküdtek le aludni, az új jövevények bekúsztak a pallók alá. A sztaroszta megmutatta Nyinának a helyét, alkalmasint a padlón. Gyakran előfordult, hogy csupán annyi hely maradt, hogy a foglyok csak az egyik oldalukon tudtak heverni. A földön fekvők nehezen kaptak levegőt, a fölöttük lévő korhadó deszkapallókból alápergő portól pedig bedugult az orruk.28

2. Nyina

Nyina letartóztatása egy csapásra véget vetett a mozgás köré felépített életének. Mindig is szeretett táncolni és tevékenykedni. Kislányként gyakran elkísérte az édesanyját az előadásaira. Amikor egyedül volt otthon, felpróbálta anyja jelmezeit, táncolt a tükör előtt, és kíváncsian szemlélte a képmását. Önfeledten próbálkozott, mit sem törődve azzal, hogy a ruhák lecsúsznak a válláról, a padlót seprik, egyre csak próbálgatta a mozgást, egészen addig, míg a jelmezek olyan gyűröttek nem lettek, hogy az anyja következő fellépésén már nem tudta őket használni.29 Lelkesedését még a forradalom sem fogta vissza: Nyina az első táncóráit egy magánstúdióban vette, amelyet Miklosz báró 1917-ben alapított Jekatyerina Jurjevszkaja hercegnőnek, II. Sándor cár szeretőjének és morganatikus nejének az egykori palotájában.30

Nyina ígéretes növendéknek mutatkozott, ám ez önmagában véve nem volt elegendő ahhoz, hogy biztos helyet kapjon a Pétervári Koreográfiai Intézetben, amit korábban Színházi Iskolaként ismertek.4 A forradalom megnyitotta Oroszország legrégebbi balettiskolájának kapuit a felső középosztály, sőt a legfelső osztály gyermekei előtt, akiknek a családjai korábban a leghatározottabban megtiltották nekik, hogy előadóművésznek tanuljanak. A cári balett elsősorban a cári színházakban már alkalmazásban álló művészek, jegyszedők, szabók és hasonlók családjából származó gyermekek köréből toborozta a diákjait. A forradalom azonban megnehezítette az „egykoriak életét – ahogyan a bolsevikok lenézően nevezték az Oroszország korábbi elitjéhez tartozókat, nevezetesen a nemeseket, a cári hadsereg tisztjeit, a magas rangú hivatalnokokat, a kereskedőket és az egyház tagjait. Miután mint a nép ellenségeit, eltiltották őket a felsőfokú tanintézményektől, Oroszország legelőkelőbb családjainak gyermekei az előadó-művészetek felé fordultak. A forradalom utáni Petrográd káoszában a Koreográfiai Intézet a forradalom előtti kultúra oázisaként tűnt fel, habár korántsem volt biztos, hogy a balett mint művészeti ág végül túléli a bolsevik fordulatot. A balettet azonosították az előző rendszerrel: a Romanov-dinasztiával, amely patronálta, és az uralkodó osztállyal, amely örömét lelte benne. A kultúra ügyeivel megbízott első komisszár, Anatolij Lunacsarszkij közoktatási népbiztos5 küzdött a műfajt elutasító elvtársaival, hogy életben tartsa a cári Oroszország kulturális intézményeit, de ellenlábasai elítélték az orosz balettet mint „a földesúri rezsim különös kreálmányát, „az udvar hóbortját", amely eredendően idegen a kommunizmustól és a proletariátustól.31

A balett bizonytalan jövője ellenére nagy erőpróbát jelentett felvételt nyerni az iskolába. A jelentkezők minden létező kapcsolatot felhasználtak, hogy előnyhöz jussanak a vetélytársaikkal szemben. Nyina szülei megszerezték a lány nagynénjének támogatását, akinek férje az Alekszandrinszkij Színház ismert művésze volt. Jevdokija Oszipovna elvitte nyurga unokahúgát ismerőse, Olga Preobrazsenszkaja balerina előadására, a táncosnőt az öltözőjében keresték fel. Preobrazsenszkaja már csaknem ötvenesztendős volt, fellépéseit a muzikalitása és a formák tisztasága miatt becsülték, ugyanakkor tehetséges tanárként is tevékenykedett, az iskolában az ő gondjaira bízták a felsős növendékeket. A híres balerina kifejező szemével egy pillantást vetett a lányra, és közölte a véleményét: „Nini, egy parányi, idős hölgyike, milyen nyurga kis teremtés! De lehet, hogy lesz belőle valami."32 Az új