A fekete város

By Borisz Akunyin

„A forradalom mindenképpen bekövetkezik. Csak megelőzi a világháború. Olaj helyett milliók égnek el.”

Eraszt Fandorin legújabb kalandja 1914 nyarán veszi kezdetét, mikor is a zseniális nyomozót csúnyán cserbenhagyja korábbi legendás szerencséje: egy jaltai "rutinmunka" (a cár elleni soros gyilkosságkísérlet leleplezése) alkalmával önkéntelenül egy agyafúrt politikai merénylet tétlen mellékszereplőjévé válik. A hatvanadik évéhez közeledő volt államtanácsos nem nyugszik bele hírnevének megtépázásába, és Maszával, hűséges inasával a titokzatos elkövető, egy Odüsszeusz fedőnevű anarchista után eredve Bakuba utazik.
Ám eközben váratlanul meghal Ferenc Ferdinánd, és a személyes bosszúhadjárat egy nemzetközi konfliktus megakadályozásának kulcsfontosságú epizódjává fokozódik. Vérbő küzdelmek és hatalmi intrikák közepette lépnek új ellenfelek és segítőtársak a sodró lendületű, könnyed izgalmak és remek humor jellemezte történet színpadára, miközben Fandorin - ahogyan azt tőle már megszokhattuk - ebben a kiélezett történelmi szituációban sem tud közömbös maradni a női nem iránt: küldetése során egy tekintélyes muzulmán özvegy kérlelhetetlen vágyaival is meg kell küzdenie.
Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal a tévedhetetlen detektív minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyul, ahogyan a félig keleti, félig európai, mindenestül az olajnak alárendelt városra egyre vészjóslóbb árnyékot vet a világháborúba és forradalomba sodródó Oroszország eljövendő tragédiája.

A fekete város nemcsak a méltán népszerű Fandorin-sorozat egyik legfordulatosabb része, hanem egyúttal - ahogyan azt a cím is sejteti – talán legsötétebb darabja is. Borisz Akunyin magával ragadó regénye egy olyan kaotikus korszak beköszöntéről tudósít, amelyben a józan logikára támaszkodva már egyre kevésbé lehet eligazodni, és amelynek őrületében bárkinek k

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Feb 15, 2016
• ISBN: 9789634051718

Book preview

VADÁSZAT ODÜSSZEUSZRA

– Odüsszeusz az öböltől az erdei ösvényen addig a helyig ment, amelyet Athéné mutatott meg neki. De nem ért oda. De nem ért oda! Eltűnt!

Az utolsó szót az éjszakai látogató olyan rémülten mondta ki, hogy beleremegett pödört bajuszának két vége. Váll-lapján megcsillant a cári monogram a lámpa fényében.

Abszurdum, gondolta Eraszt Petrovics. Fantazmagória. Itt vagyok a szállodai szobámban, a Cseresznyéskert-et olvasom, és a jó ég tudja, hányadszor próbálom megérteni, miért nevezte az író komédiának ezt a kibírhatatlanul szomorú színdarabot. És egyszer csak megjelenik ez a tábornoki egyenruhás őrült, és elkezd hadoválni. Odüsszeuszról meg Athénéről, meg valamilyen távcsöves Mannlicherről, és azt hajtogatja, hogy „csak maga adhatja vissza egy öreg katona becsületét". Meredt szemében könnyek, mintha egy korai, abból az időből való Csehov-darab szereplője kelt volna életre, amikor Anton Pavlovics fiatal és egészséges volt, és vígjátékokat írt.

– M-miért mondja nekem ezeket? K-kicsoda tulajdonképpen, és honnan ismer? – kérdezte az ingerültségtől a szokásosnál jobban dadogva.

– Hogyhogy? Hát nem Eraszt Petrovics Fandorin? Eltévesztettem a szobát?! – pánikolt a hívatlan látogató.

De hiszen bemutatkozott ez a csodabogár. Fandorin enélkül is felismerte volna. Ismert személyiség. A fővárosi karikaturisták roppant élethűen ábrázolják kipödört bajuszát, méreten felüli orrát és rövid, ősz szakállát. Lombadze tábornok teljes életnagyságban. Jalta városparancsnoka, ahol a cári család évente három-négy hónapot tölt el. A krími kisváros emiatt különleges státust kapott, parancsnoksága pedig teljhatalmat és rendkívüli jogokat. Zsarnokoskodása és túlcsorduló igyekezete régóta közszájon forog. A baloldali lapok „udvari mopszliként" emlegetik, és viccesen azt állítják, hogy reggelente a szájában viszi oda őfelségéhez a papucsát.

– Igen, Fandorin vagyok. Na és?

– Ahá! Nekem minden ideérkezőről jelentést kell tennem! – emelte fel diadalmasan az ujját Lombadze. – Ön a híres nyomozó, aki Moszkvából jött ide. Nem tudom, miféle nyomozás hozta a városomba, de azonnal föl kell hagynia minden üggyel!

– Eszemben sincs. T-tagja vagyok a Csehov hátrahagyott műveit kutató bizottságnak, és a megboldogult nővérének hívására jöttem ide. Egy hónap múlva lesz Anton Pavlovics halálának tizedik évfordulója, és részt veszek az előkészületekben.

Ez teljesen igaz volt: Eraszt Petrovicsot azután választották be a tekintélyes bizottságba, hogy segített megtalálni az író egyik elveszett kéziratát.

A tábornok mérgesen horkantott.

– Nézze, engem nem érdekel, kinek dolgozik most! Végtelenül fontos ügyről van szó! Őfelségének veszélyben az élete! Hajnalig mindössze két óra van hátra. Mondtam, hogy Odüsszeusz nem jelent meg a megjelölt helyen! Most valahol a Livadia-palota körül kóborol a távcsöves Mannlicherével. Kész katasztrófa!

Fandorinnak egyszerre eszébe jutott két, egymástól teljesen független dolog. (Agyának megvolt ez a különleges tulajdonsága.) Az első: hirtelen rájött, miért komédia a Cseresznyéskert. Ezt a darabot egy tüdőbeteg írta, aki megérezte, hogy szomorú élete bohózatként fog véget érni. Idegen földön hal meg, és olyan hűtővagonban hozzák haza, melyen az áll: „Osztrigaszállítmány". A tragikus szituáció komédiába illően csehovi kigúnyolása.

A második: a városparancsnok izgatott szóáradatának van értelme.

– Odüsszeusz terrorista? – szakította félbe őméltósága bőbeszédű szónoklatát.

– Mégpedig roppant veszélyes! Tizenegy éve körözik! Hallatlanul találékony! Innen a ragadványneve!

– Athéné a maga agent provocateur-e?

– Hogy képzeli? Tiszteletre méltó hölgy, aki hazaszeretetből működik együtt velünk. Tagja a bolsevik pártnak. Amikor Odüsszeusz, megadva a jelszót, megjelent nála, elárulta, hogy meg akarja ölni őfelségét. Athéné természetesen jelentette ezt az Ohranának.

– Miért nem tartóztatták le azonnal? K-kitalálom: maga látta el a mesterlövészpuskával.

Lombadze megtörölte zsebkendőjével kivörösödött homlokát.

– Odüsszeusz megbízta Athénét, hogy szerezzen neki fegyvert, és tegye lehetővé bejutását a különleges zónába – motyogta a városparancsnok. – Azt gondoltam, hatásosabb a tervezett cárgyilkosság helyszínén, fegyverestül letartóztatni. Akkor nem ússza meg kényszermunkával, hanem felakasztják.

Te pedig kapsz egy kitüntetést az uralkodó megmentéséért, zárta be gondolatban Fandorin az egyszerű logikai láncot.

– Remélem, a puska működésképtelen.

– Odüsszeusz rendkívül gyanakvó. Senkiben nem bízik. Ha rájön, hogy leköszörülték az ütőszeget, vagy tegyük fel…

– Világos. Nyilván az irányzék is tökéletes állapotban van. R-remek. És a maga ostoba Athénéje egyenesen a cári birtokok területére kalauzolta Odüsszeuszt?

– Dehogy! A közvetlenül a rezidenciát körülvevő terület az udvari rendőrség felügyelete alá tartozik. Athéné csak a különleges zóna külsőbb peremén juttatta át a gazembert. A cári sétány kerületét az én embereim őrzik.

Eraszt Petrovics tudta, hogy így nevezik a Livadia-palotától a Gaszpráig vezető területet. A cár az Udvari krónika szerint ezen a festői allén sétál végig mindennap, egyedül vagy bizalmas társaságban. Idegenek nem léphetnek a dombokon áthaladó fasorba.

– De ha nem tévedek, a cári sétány hat verszta. Fölötte rengeteg a szikla, melyek mögött száz rejtekhelyet is lehet találni.

– Éppen ez a baj. Athéné megmutatta Odüsszeusznak az ösvényt, és azt mondta, azon menjen. Fönt van egy alkalmas hely, ahonnan tisztán belátni az egész területet. Ha ott kapjuk el fegyveresen a terroristát, még egy Kerenszkijhez hasonló ügyvéd se menti meg a kötéltől. Én természetesen nem vagyok hajlandó kockára tenni őfelsége életét. A gazembert még sötétben kapnánk el. Mire őfelsége felébred, el lenne intézve az ügy…

Addigra a papucsok újra ott lesznek, gondolta Fandorin.

– A maga jóvoltából Odüsszeusz fegyverhez jutott, és most nem tudni, hol van éppen egy sziklás-bokros, több ezer gyeszjatyinányi területen. Nos, hadd k-kószáljon csak – vonta meg vállát –, jelentse őfelségének. Kibír egy napot séta nélkül, amíg az udvari rendőrség és a maga emberei átfésülik a környéket.

Őméltósága fölugrott a székről.

– És ha a gyilkos már belopózott a palota parkjába? Vagy elrejtőzött valahol kívül egy dombon vagy egy fán? Az ablakon is be lehet lőni! Távcsöves puskája van! Maga nem tudja, milyen ember ez! Bakuban négy ügynököt lőtt le, akik megpróbálták feltartóztatni. Maga a pokolbeli ördög! – Lecsüggesztette a fejét. – Ha őfelsége megtudja a részleteket… Harmincévi hibátlan szolgálat… szégyen, nyugdíjazás…

Az utóbbi nem rendítette meg Fandorint, de az előbbi fölkeltette a figyelmét.

– Magánál van Odüsszeusz dossziéja?

Lombadze gyorsan elővett egy vastag iratköteget.

– Az ég szerelmére, gyorsan! Őfelsége hétkor ébred! Az első dolga ablakot nyitni…

Odüsszeusz valódi neve Ivan Ivanovics Ivancov volt. A vezetéknevében levő „c" betű kicsit csúfondárossá tette. Egyébként nem számított, hogy hívták élete kezdetén. Az Ivancovot ál- és fedőnevek hosszú sora követte. Fandorin az álneveket csak átfutotta, ám annál figyelmesebben olvasta el az utóbbiakat. Abból, milyen illegális nevet választ valaki, következtetni lehet a jellemére. Ebből ítélve a terrorista a tollasakat kedveli: csupa madárnevet választott. (Odüsszeusznak az Ohrana keresztelte el.)

A forradalmár nagyon régen illegalitásba vonult. Egyszer sem tartóztatták le, semmilyen fizikai vizsgálatnak nem vetették alá, és ujjlenyomatot sem vettek tőle. Eraszt Petrovics alaposan megnézte az egyetlen fényképet, amely az évszázad első éveiben készülhetett. Derűs pillantású, összeszorított szájú diákot ábrázolt. Nagyon nem tetszett neki ez az okos, erős akaratot sugárzó arc. Az ilyen ifjúból bizonyos körülmények között roppant veszedelmes ember lesz. Ezt saját példájából tudta.

Odüsszeusz forradalmi pályafutásával teljességgel igazolta a fiziognómiai előrejelzést. Két kormányzó meggyilkolása, az 1905-ös moszkvai felkeléshez szállított fegyverek, merész rablások. Lenin, a bolsevik vezér személyes képviselője (ezt a nevet a politikai nyomozástól távol álló Fandorin is ismerte), valamint Koba, a kaukázusi terrorista cinkosa (róla viszont ez idáig még nem hallott). Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. Lehet, hogy egy időre külföldre utazott. Ha így volt, visszajött.

Visszaadta a dossziét.

– Irány a tyúkólba!

– Hova?

– A tyúkólba. Ahova maga beengedte a rókát.

Őméltóságának elállt a szava a felháborodástól.

– Ne merészeljen így beszélni fölkent uralkodónk, Oroszország Isten által kijelölt cárjának rezidenciájáról! – kiáltotta magához térve.

– Jobb lett volna, ha a Teremtő tehetségesebb személyt választ – vágott vissza Fandorin, miközben sietősen öltözködött. – Ne fortyogjon, tábornok. Később vitatkozzunk semmiségeken, mert Oroszország a végén még a kiválasztottja nélkül marad.

Az érv hatott. A városparancsnok maga segítette föl Fandorin kabátját. Futva igyekeztek a hintóhoz.

– Nem lehetne még a palotán kívül megtalálni a gonosztevőt? – kérdezte a tábornok a moszkvai füléhez hajolva. (A kerekek nagyon zörögtek az úttest kockakövein.) – Annyit hallottam a maga analitikusi képességéről.

– Ide nem analitikus kell, hanem ny-nyomkövető. Az udvari rendőrség főnökét mindenképpen fel kell ébreszteni.

Lombadze bánatosan sóhajtott.

A part mentén haladtak. A tenger szinte teljesen összeolvadt a még fekete éggel, de a két elem találkozásánál már egy keskeny világosabb sávot lehetett felfedezni.

Szpiridonovval, a cári Ohrana főnökével Eraszt Petrovicsnak már azelőtt is volt dolga. Ezek a találkozások mindkettőjükben kellemetlen emlékként maradtak meg, ezért mellőzték a kézfogást. De az igazsághoz tartozik, hogy az ezredes nem tett föl egyetlen felesleges kérdést sem, mindösszesen a szemöldökét vonta csak össze, mikor meglátta Fandorint. Azonnal fölfogta az ügy lényegét. Lombadze még mindig gesztikulált, átkozódott, remegtette a bajuszát, de az ezredes nem figyelt rá. Feszülten gondolkodott.

Ez a harminchét éves tiszt, aki villámgyors karriert futott be, előbb a csendőrhadtestben, majd az Ohranánál, Oroszország egyik leggyűlöltebb embere volt. Tucatjával juttatta kötélre és százával küldte kényszermunkára a forradalmárokat. Négyszer próbálták megölni, de óvatos és ravasz volt. Éppen ezen tulajdonságai miatt nevezték ki nemrég az udvari rendőrség főnökévé: ki védené meg jobban az imperátor felkent személyét? A rossz nyelvek szerint az ezredes kitűnően szervezte meg a dolgot: a kétszáz, kiválóan képzett testőr nemcsak a cárt, hanem magát Szpiridonovot is megvédte a terroristáktól.

Már az első válasza igazolta közmondásos előrelátását.

– Rendben van, tábornok. Nem jelentem a dolgot őfelségének – szakította félbe a városparancsnok szóáradatát –, amennyiben megoldjuk ezt a csekély problémát még az ébredése előtt.

Fandorin csak az első pillanatban csodálkozott. Aztán rájött, hogy a hallatlan nagylelkűségének nagyon egyszerű a magyarázata: Szpiridonov örökre adósává teszi a jaltai városparancsnokot. A szófukar ezredes ezután a nyomozóhoz fordult:

– Ha itt van, nyilván van már terve. Adja elő!

Eraszt Petrovics ugyanilyen ridegen szólt:

– Hol szokott a cár fürödni? Köztudott, hogy az uralkodó reggeli előtt, akármilyen az idő, úszik egyet a tengerben.

– Annak a sétánynak a végén. Mint látja, a fák takarják, úgyhogy abszolút veszélytelen.

– A fürdés helye is?

Az ezredes elkomorult, és megcsóválta a fejét.

– Akkor három feladat van. Át kell fésülni a palota körüli területet; ez egy. Őröket kell állítani a kerítés mögé minden olyan ponton, ahonnan lőni lehet az ablakokra; ez kettő. De biztos vagyok benne, hogy a terrorista valahol a magasban rejtőzködik, ahonnan látni lehet a fürdés helyszínét. Van ilyen hely a közelben?

– Miért olyan biztos ebben? – szólt közbe Lombadze. – A gazember a cári sétány egész hosszában lesben állhat!

– Hallgasson! – szakította félbe Szpiridonov. – Odüsszeusz tudja, hogy az uralkodót figyelmeztetik a veszélyre. Ma nem lesz séta. De arra nincs oka, hogy lemondjon a fürdésről, hiszen bármelyik alkalmas hely a park területéhez tartozik, oda pedig egy egér se surranhat be… Van ilyen hely – folytatta, ismét Fandorinhoz fordulva. – A dombon levő citrusliget. Onnan ötszáz méter a tenger. Egy távcsöves mesterlövészpuskával nem lehet elvéteni. Igaza van. Ott kapjuk el.

Fandorin és az ezredes négy nyomozóval együtt kiment a kapun. A pirkadatban a homokos ösvény málnavörösnek tetszett.

– Megértem, miért nem hozta magával a tábornokot. Úgy fújtat, mint egy gőzkazán. De miért csak négy ügynököt? – kérdezte kíváncsian Eraszt Petrovics.

– Ők a legjobb vérebeim. Minél kevesebb az ember, annál nagyobb az esély, hogy élve kapjuk el Odüsszeuszt… Ott a citrusliget. Előre, fiúk, benneteket nem kell tanítani! Maga pedig, uram, szabad, mint a madár. Ha lazítani akar, parancsoljon.

Az ügynökcsapat kettévált: ketten az ösvénytől balra, ketten jobbra bújtak a bokrok közé. Maga az ezredes a helyén maradt: nem állt szándékában kitenni magát egy esetleges golyónak. Fandorin gondolkodott, gondolkodott, aztán előreindult. Nem azért, hogy „lazítson". Kíváncsi volt, milyenek munka közben Szpiridonov vérebei.

Mindössze pár lépést tett, amikor fentről lövés dörrent. A durranás visszhangot vert a dombok között, az ezredes pedig furcsa, hörgésre hasonlító hangot adott ki, Eraszt Petrovicsot arra késztetve, hogy hátraforduljon.

Szpiridonov széttárt karral állt, és fölnézett, mintha meg akarná nézni a saját homlokát, melynek kellős közepén akkurátus lyuk feketéllett. A megölt férfi a hátára zuhant. A bokrok közül előugrottak és főnökükhöz rohantak a „vérebek". Mindenfelől – jobbról, balról, lentről, fentről – kiabálás, lábdobogás hallatszott: a jaltai csendőrök és az udvari rendőrség emberei posztjukról a helyszínre rohantak. Fandorin oda szaladt, ahonnan egy másodperccel előbb eldördült a lövés. Cikcakkban futott fölfelé, a citrusfákat kerülgetve. Ez az inadzuma basziri-nak nevezett gyakorlat mindennapi programjába tartozott, ezért két perc alatt fönt volt a tetőn.

Mégis elkésett. Egy távcsöves puska hevert a földön. Papírlap fehérlett alatta. Hektográffal kinyomtatott ítélet volt rajta, melyet a párt „a véres kutya", Szpiridonov ellen hozott. Alján ceruzával:

Végrehajtva 1914. június 14-én (1-jén). Merci mindenkinek, aki segített. A koronás tökfilkótok nem kell ingyen. Ő a mi szövetségesünk a cárizmus elleni harcban.

Odüsszeusz

A növényzet mögül egy revolveres csendőr ugrott elő.

– Ki vagy?! – förmedt rá lövésre készen.

– Egy f-fajankó! – ordított vissza Fandorin vörös arccal. (Nem a gyors fölfelé rohanástól, hanem a dühtől.)

Egyszer, sok évvel ezelőtt már történt vele valami hasonló. De akkor nem ő tehetett róla. Ma viszont – megbocsáthatatlan baklövés! – maga vezette a vadászt a zsákmányhoz.

MÉG MINDIG SZERET!

Tíz nap alatt sem csökkent a mérge, csak katasztrofálisan alacsony hőmérsékletre hűlt. A legtöbb ember gyorsan fölfortyan, és ugyanolyan gyorsan lehiggad. Fandorin ellenben ebben a nagyon ritka állapotában mintegy megdermedt, és ha a dühe nem talált kiutat, bekövetkezett lelkében a jégkorszak.

Jaltából úgy jött vissza, mintha fortyogó nitrogén töltötte volna el, amely tudvalevően mínusz 200 fokon forr föl. Valószínűleg ilyen fagyos láng táplálja azon ördögök tombolását, akik a buddhista vallás szerint a Lótusz Poklot népesítik be, ahol örökös a hideg.

Elfordult tőlem a szerencse, gondolta keserűen a Kurszk-alsóvárosi pályaudvarnál hazafelé tartva. Évekig hű volt hozzám, én meg úgy fogadtam az ajándékait, mint amik járnak. De Fortuna szeretete elfogyott.

– Mert senki sem szereti a tökfilkókat – morogta fennhangon, mire a kocsis hátranézett.

– Mit méltóztatik?

– Hajts gy-gyorsabban! – mondta komoran az utas, noha nem volt miért sietnie, és egy csöppet sem vágyott az álmos Szvercskov közben levő csendes épületszárnyba. Legföljebb a nyüzsgést követő nyugalomban, a várható remeteségben és kellemes magányos foglalatosságokban reménykedett.

Megvárta, hogy a kocsiból kirakják a kofferokat. Nehéz szívvel nézett a két jobb oldali ablak rózsaszín függönyére. Még jobban fokozódott megalázottsága és lelki fáradtsága.

Nagyot sóhajtott. Sejtette, mikor fogyott el Fortuna jóindulata. És senkit sem hibáztathatott miatta.

Komor arca a következő pillanatban megenyhült, a szája még mosolyra is húzódott a tökéletesen nyírt, keskeny bajusz alatt.

Masza, inasa és egyetlen barátja pattant ki a tornácra. Kerek képe boldogságtól sugárzott. És két hét alatt sűrű, merev sörtehaja nőtt.

Nicsak, félig ősz, csodálkozott Fandorin. Ő is öregszik. Hány éves is? Ötvennégy.

Masza általában kopaszra borotválta magát a világ legélesebb, tamahagane-ből készített tőrével. De a gazdája távollétében nőni hagyta a haját, egyrészt bánatában, másrészt, hogy a feje szűnjön meg lélegezni, mert túl sok benne a gondolat. Ha az úr nincs mellette, nincs miért erőltetnie az agyát. Hadd szunyókáljon.

Együttlétük harminchat éve alatt megtanulta egyetlen pillantással felmérni Eraszt Petrovics hangulatát.

– Nagy a baj? – Csettintett és elvette a csomagjait és az úti plédjét. De nem állt félre, hogy beengedje. – A rosszat nem szabad bevinni a házba. Maradjon kint.

Igaza volt. A mérget jobb kint hagyni, mert ha befészkeli magát, nehéz lesz kiűzni.

Fandorin elfordult, hogy jeges lángjával ne gyújtsa föl semmiről se tehető otthonát. Behunyta a szemét és szabályozta a légzését, hogy kiűzze lelkéből a terméketlen dühöt.

Szpiridonov meggyilkolása után megpróbálta forró nyomon megkeresni a bűnöst. De az első, legértékesebb órák az udvari rendőrséggel, az Ohranával, a csendőrökkel és más intézményekkel folytatott megalázó és haszontalan vitákkal teltek el. Az agyonlőtt ezredest nem is említették. Mindenkit felháborított, hogy a terrorista ilyen közel jutott az imperátor felkent személyéhez. Mindenki féltette az állását, és a másikra hárította a felelősséget, mint minden olyan esetben, amikor rendkívüli esemény történik a trón közvetlen közelében. A jaltai városparancsnok józan megfontolásból mellkasi fájdalmakra hivatkozva sürgősen ágyba feküdt, és ezzel bocsánatot nyert. Végül mindenki megkönnyebbülésére arra hárították a bűnt, aki már nem tudott védekezni: a megboldogultra. Nem neki kellett volna hivatalból gondoskodnia a rezidencia biztonságáról? Szpiridonov halálát a társadalom megnyugtatására váratlannak nyilvánították, és a beavatottaktól hallgatási nyilatkozatot követeltek.

Eraszt Petrovics csak a kormányzati hisztéria megszűntével láthatott munkához. De noha több mint egy hetet töltött Jaltában, semmi nyomra nem bukkant. Honnan jött és hová tart Odüsszeusz, nem derült ki. Kétségtelenül tudta, hogy Athéné kettős ügynök, és ezt a körülményt is a saját hasznára fordította. A japán „lopakodók hagyománya szerint „a szúnyogot a tigris farkán kell agyoncsapni, vagyis úgy kell tenni, mintha nagy célt tűznénk ki maguk elé, valójában azonban beérjük a kicsivel is. Odüsszeusz elvtárs, a bolsevik nindzsa kifogástalanul hajtotta végre a klasszikus műveletet.

Fandorin néhányszor hosszan beszélgetett Athénével, akiben nem volt semmi istennői. Ravasz, sőt találékony fehérnép, de egyáltalán nem okos, ami egyébként jellemző a kettős ügynökökre.

Megtudta, hogy Odüsszeusz sovány alkatú, középtermetű, rövidre nyírt hajú férfi, szakálla és bajusza „mérsékelt", nincs különös ismertetőjegye, egyáltalán nincs mibe kapaszkodjék a szem. Hálás köszönet az ilyen személyleírásért. Athéné a fiatalkori fényképről nem ismert rá a bűnözőre – nagyon megváltozhatott.

Sem a mesterlövészfegyveren, se Athéné otthonában nem hagyott egyetlen ujjlenyomatot sem; erről nyilván előre gondoskodott. Azt lehetett hinni, hogy csak az ügynöknő képzeletében jelent meg, a valóságban semmilyen Odüsszeusz nem létezik.

Arról, hogy mégsem ördög, hanem eleven ember, két apró baklövés tanúskodott, melyet mégiscsak elkövetett ez a természetfelettien óvatos lény.

Az egyik a gyilkosság helyén hagyott cédula volt. Illetve nem is cédula (a grafológiai elemzés semmivel nem gazdagította a profilját), hanem az aláírás.

Dossziéja szerint 1905-ben a hajdani Ivancov Rigónak nevezte magát. Romantikus forradalmi ifjúságának hajnalán a diáktársai Sólyomnak hívták. A tifliszi csendőrfőnökség jelentésében bizonyos Szajkó szerepelt, aki a leírás szerint hasonlított Ivan Ivanovicsra. Az Ohrana szakembereinek ilyen ornitológiai fetisizmus alapján Főnixnek kellett volna elnevezniük, amely ha elég, mindig életre kel. De a titkos dokumentációban a forradalmár az Odüsszeusz nevet viseli. Az aláírásból pedig az következik, hogy ő tudta ezt. Tehát valaki informálja valamelyik nyomozó szervből.

Könnyen lehet, hogy a rendőrségi ragadványnevet aláírva nem hibázott, hanem egyszerűen nyelvet nyújtott a törvény őreinek, annak jeléül, hogy egy lyukas garasra se becsüli őket.

Ennek a magyarázatnak mégis volt valami haszna. Tudván azt, hogy Odüsszeusznak az udvari rendőrségnél, az Ohranánál vagy a csendőrségen informátora van, Fandorin senkinek sem szólt a második horogról, amin a gazember esetleg fennakadhat.

A főnökei részéről tapasztalt hisztéria annyira megijesztette a buta Athénét, hogy a hivatalos kihallgatásokon csak sírt és magát hibáztatta, de nem mondott semmi újat. Fandorin máshogyan beszélt vele: együttérzéssel, atyaian, noha olykor legszívesebben jól megrázta volna a figyelmetlenségéért. A szám szerint negyedik beszélgetés közben Athénének eszébe jutott egy apróság.

Odüsszeusz egyszer zárt ajtók mögött telefonált valakinek a dolgozószobában. Ő fülét a kulcslyukra tapasztotta, és egy fél percig hallgatózott. (Fandorin később lekövette a hívást, de semmire se ment vele. Az illető a jaltai távíró- és telefonközpont fülkéjéből beszélt.) Athénének edzett memóriája volt, mert az ügynököket megtanítják arra, hogy a hallottakat szóról szóra jegyezzék meg. Eraszt Petrovics ezt ellenőrizte is; a nő minden nehézség nélkül megismételt még egy japánul mondott hosszú mondatot is.

A beszélgetés, jobban mondva a beszélgetésfoszlány így hangzott:

„Odüsszeusz: Indulj útnak, és ellenőrizd, minden a terv szerint halad-e.

Rövid válasz után: Légy a fekete városban, a sántánál. Ott nincs veszély. Pontosan egy hét múlva ott leszek. Akkor részletesen jelentesz…

Újabb válasz után: Igen, a háromórással. Ennyi…"

Tehát Odüsszeusz a beszélgetés után egy héttel, a háromórással (valószínűleg vonattal) érkezik valahova. (Hajókról nem beszélnek így, mert érkezésük az időjárási viszonyoktól függ.) Melyik várost nevezi Odüsszeusz és ismeretlen beszélgetőtársa „feketének"?

Fandorin az ördög tudja, mennyi időt fordított az Orosz Birodalom vasúti menetrendjének tanulmányozására, azt vizsgálva, mely városokba érkeznek vonatok éjszaka és délután háromkor. Huszonhét ilyen hely volt, leszámítva a legtávolabbiakat, mint Távol-Kelet és Mandzsúria, ahová egy hét alatt nem lehet Jaltából eljutni. E városok egyikében sem fordult elő a „fekete" jelző, és erre utaló asszociációkat sem talált.

Lehet, hogy valamilyen vállalat neve a „Fekete Város"? Eraszt Petrovics mindenesetre sürgős kérdést intézett a pénzügyminisztériumhoz. De semmilyen kocsma, söröző, étterem és egyéb vállalat nem szerepelt ilyen infernális néven. Valószínűleg nem hivatalos, hanem szűk körben használt elnevezés.

Íme, a nyolcnapi nyomozás eredménye. Két vékonyka szál, melyek közül az elsőről több mint valószínű, hogy valójában nem is szál, hanem gúnyolódás, és a második is könnyen elszakadhat azzal, hogy sehová sem vezet.

„A nemes férfiú nem emészti magát olyan dolog miatt, amit lehetetlen helyrehozni, hanem vállat von, és folytatja az útját. Ezt az életbölcsességet este be kell írni a Nikkibe. Vagy talán mégsem; ez csak egy banális variánsa annak az ősi imának, hogy: „Istenem, adj bátorságot ahhoz, hogy megváltoztassam, ami megváltoztatható, tégy bölccsé, hogy nyugodjak bele abba, amin nem tudok változtatni, és adj annyi észt, hogy a kettőt meg tudjam egymástól különböztetni.

Az esze azt mondta Eraszt Petrovicsnak: nincs mit tenni. A bölcsesség sóhajtott és egyetértett.

– Rendben vagyok – mondta az inasának. – Olyan nyugodt lettem, mint Buddha. Engedj be.

Masza tisztelettudóan félreállt, szabaddá téve az utat.

– Van egy újdonság, ami biztos jobb kedvre deríti, uram. A jobb oldal üres.

Eraszt Petrovics megint a rózsaszín függönyökre nézett. És tényleg jobb kedve lett.

– Az úrnő tovább lesz távol. Senki sem fogja zavarni a nyugalmát. Máris mehet a fürdőszobába. A kádat teleengedtem. Van tiszta jukata, és a renszjú-ra is odakészítettem mindent, ha fel akar vidulni…

– Honnan tudtad, hogy megjövök? – csodálkozott Eraszt Petrovics. – Hiszen nem t-telegrafáltam.

– Mindennap vártam. De most megbocsásson: rendbe kell hoznom magam. – Bűntudatosan simított végig kemény sörtehaján. – Csak azt mondja meg: a fürdő után pihen, vagy jöhet a renszju?

– Renszju.

Eraszt Petrovics könnyedén felszaladt a tornácra, ledobta a kalapját, lehúzta nyári kesztyűjét, és a jobb oldali ajtóra sandítva egyenesen a fürdőszobába ment.

A fürdővíz felszínén a pincéből felhozott jégdarabok úsztak. Gyorsan levetkőzött, fejjel a jéghideg vízbe merült, és százhúszig számolt. Két percig vissza tudta tartani a lélegzetét, ha nagyon kellett, két és fél percig is. A Lótusz Pokol ördöge, aki szilárdan befészkelte magát a lelkébe, nem bírta ki a hideget, és elmenekült.

Fandorin talpra ugrott, szájából egész gejzírt lövellt, durva szivaccsal dühödten dörgölte magát. A vér szaporán áramlott az ereiben. Életének ötvenkilencedik évében jobb fizikai állapotban volt, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Az emberi test, ahogy a szellem is, helyes fejlesztés esetében nem öregszik, hanem új képességekre tesz szert. Ha kézitusát kellett volna vívnia harmincéves énjével, a fiatalnak nem lett volna semmi esélye.

Megtörülközött, és élvezettel nézett a tükörbe. Mindig tetszett neki a külseje. Igaz, a haja teljesen ősz (egy kis brilliant blue hajszesz elegáns fehérséget kölcsönöz neki), a bajusza ellenben természettől fogva fekete. Vannak ráncai, de csak olyanok, amilyenek a jellem kifejezéséhez szükségesek. A törzsét mintha márványból faragták volna (pillanatnyilag rózsaszínből, mert a bőre kipirult a jeges víztől és erőteljes dörgöléstől).

– Kész vagy? – kérdezte, a „lopakodók" fekete öltözékében lépve ki a fürdőből. Ez a ruházat nagyon kényelmes a fizikai gyakorlatokhoz: egészen vékony, de elszakíthatatlan selyemből készült, amely összetekerve alig valamivel vastagabb egy szivarnál.

– Hai! – hallotta válaszul.

Masza már az ebédlőasztalon ült maga alá húzott lábbal. Frissen volt borotválva, különleges krémmel bekent feje fénylett, mint a nap. Arcán sűrű szövésű szemkötő, a markában bőrostor nyele.

– Hallom, uram!

– Természetesen. Adj még egy percet, hogy elkészüljek.

Fandorin ötvenedik évének küszöbére érve úgy döntött, hogy nem indul el lefelé a lejtőn, mint azok, akik előre belenyugszanak a korral járó leépülésbe, hanem magasabbra kapaszkodik. Ha így tesz az ember, kiderül, hogy az élet csúcsa még előtte van. Minden év elején új feladatot tűzött ki a következő tizenkét hónapra: egyet a testnek, egyet a szellemnek. Így esett, hogy hatvan felé közeledve nagyobb sikereket ér el a tökéletesedésben, mint egész előző életében. Néha maga is elcsodálkozott, mennyi új intellektuális és fizikai képességet fedezett föl magában nyolc év alatt. Igazuk van a bölcseknek, akik azt állítják, hogy az emberek legtöbbje csak nagyon kis mértékben használja ki forrásait, amelyeket az Isten vagy a természet helyezett beléjük. Csak a felszínről hörpölgetnek, soha nem a fenékről, ahol a legfőbb kincsek rejtőznek. Nem könnyű lejutni odáig, de a fáradság bőven megtérül.

1914 fizikai programját a nimpodzsucu középkori nindzsák által kidolgozott bonyolult művészete alapos elsajátításának szentelte. A „titkos járás" különösen nehéz tudomány. Az igazi mester olyan nesztelenül tud járni, hogy még a legélesebb fül sem érzékeli. Tanítómestere egyszer feketébe öltözve és az arcát bekormozva mutatta be Eraszt Petrovicsnak a nimpodzsucu nyújtotta lehetőségeket: éjszaka olyan észrevétlenül szaladt el a mikádó palotáját őrző őrlánc mellett, hogy senki még a fejét se fordította felé, noha a szenszej az orruk előtt haladt el.

Ez a dzsucu, mint a japánoknál minden, egész filozófiát képvisel – hogy lehet harmonikusan összeolvadni a világ szövetével? A fiatal Eraszt Petrovics annak idején nem volt felkészülve arra, hogy egyáltalán fölfogja a nesztelenség valódi értelmét; az összes tudomány közül ez sikerült neki legkevésbé. Tanítómestere türelmes és elnéző volt. Azt mondta, a nyugati barbárok testi felépítésük és temperamentumuk okán kevésbé alkalmasak erre. Olyanok, mint a fű: elég egy kis szellő, máris zizegnek. A szívük hangosan dobog, a lélegzésük felgyorsul, holott kővé kellene válniuk. A huszonöt éves Fandorin még nem tudott kővé válni, de mostanra behozta a lemaradását.

Masza erősen helyeselte ezeket a foglalkozásokat, és gazdája példáját követve az önfejlesztés sajátos kurzusát valósította meg: a bendzsucu-t,