A Nílus Egyiptomban

By Emil Ludwig

Ez a könyv Egyiptom történetét tükrözi vissza, ám azt nem a fáraó és nem a szultán, hanem a fellah szempontjából, aki minden korban bensőségesebb kapcsolatban élt a Nílussal, mint az uralkodók. Mert Egyiptom az egyetlen ország a földön, amelynek nagy folyamát minden lakója állandóan szem előtt tartja. A dinasztiák jöttek, kihasználták és elmentek, a folyam azonban megmaradt, mint az ország atyja. Hatezer évvel ezelőtt a Nílus, amely a vizet és a gabonát adta, éppen olyan sorsdöntő volt a fellah számára, mint ma, a vízművek és a gyapot korában. Éppen ezért ez az új, alulról való ábrázolásra törekvő kísérletünk a vallások és a halotti kultusz, a templomok és mecsetek ábrázolását is túlnyomóan úgy adja, amint azokat a fellah élte át, hiszen ő az alsó Nílus népe. (Emil Ludwig)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749363

Book preview

Emil Ludwig

A NÍLUS EGYIPTOMBAN

fordította

Csánk Endre

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-936-3 EPUB

ISBN 978-963-474-937-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

The Nile: The Life-Story of a River

Első kiadás: 1937

Az elektronikus kiadás az 1943. évi

magyar kiadás alapján készült

A borító Hubert Sattler (1817 – 1904) Kolosse des Memnon

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELŐSZÓ

Új könyvem előzőjétől, a »Nílus« című kötettől, a természet és történelem eltérő beosztásában különbözik.

Emberi életpályák ábrázolásához hasonlóan, egy folyam életírásában is a fiatalság tele van annak a külvilágnak képeivel, amelyből felbukkan, míg érett korában a jellem lép küzdve előtérbe; ezenfelül a vidék erősebb meghatározó tényező az ifjúkorban, később az emberek válnak azzá. Ez a témabeli eltolódás szükségképpen még erősebben jelentkezik egy olyan folyam ábrázolásánál, melynek ifjúkori országa a legújabb korig szinte történelem nélküli, öregkori vidéke viszont az emberiség leggazdagabb történelmét élte át; Uganda és Szudán egyetlen történeti évszázadára hat évezred esik Egyiptomban. Ha tehát az előző kötet háromnegyedrészét a természetnek szenteltük, s csak egynegyedét a történelemnek, a másodiknak már a fele históriai, különösen, minthogy Asszuán alatt a vidék, a növényzet s az állatvilág már csak kevéssé változik.

Ennek ellenére ennek az egyiptomi kötetnek történelmi részei az uralkodó témának megfelelően aforisztikusak kellett, hogy maradjanak, itt is, mint régibb életrajzaimban, képek lépnek a fogalmak helyére. Eközben a szociális állapot mindig fontosabbnak tűnik fel előttünk, mint a háború, és az emberek érzésvilága fontosabbnak, mint állapotuk. Amint az előző kötetben a néger és az elefánt érzéseit több együttérzéssel vázoltuk, mint a fehér emberét, úgy ebben a másodikban, amennyiben Egyiptom történetét tükrözi vissza, megkíséreltük, hogy azt ne a fáraó és ne a szultán, hanem a fellah szempontjából adjuk vissza, aki minden korban bensőségesebb kapcsolatban élt a Nílussal, mint az uralkodók. Mert Egyiptom az egyetlen ország a földön, amelynek nagy folyamát minden lakója állandóan szem előtt tartja. A dinasztiák jöttek, kihasználták és elmentek, a folyam azonban megmaradt, mint az ország atyja. Hatezer év előtt a Nílus, amely a vizet és a gabonát adta, éppen olyan sorsdöntő volt a fellah számára, mint ma, a vízművek és a gyapot korában. Éppen ezért ez az új, alulról való ábrázolásra törekvő kísérletünk a vallások és a halotti kultusz, a templomok és mecsetek ábrázolását is túlnyomóan úgy adja, amint azokat a fellah élte át, hiszen ő az alsó Nílus népe.

Emil Ludwig

ELSŐ KÖNYV

A MEGFÉKEZETT FOLYAM

I.

A LEGRÉGIBB CSODA

»Kiégetten fekszik előttünk egy pusztaság s a két határoló hegység között csodaország terül el. Nyugat felé a hegység homokból alkotott domblánc formáját veszi fel, kelet felé pedig egy sovány ló hasához vagy egy teve hátához hasonlít. Ez, ó igazhitűek uralkodója, Egyiptom. Minden gazdagsága azonban az áldott folyamtól származik, amely egy kalifa méltóságával folyik keresztül rajta. Szabályosan, mint nap és hold, árad és újra leapad. Eljön az óra, amikor a világ minden forrása lerója adóját a folyamok királyának, akit a gondviselés a többiek fölé helyezett: akkor felemelkednek a vizek, elhagyják ágyukat, elöntik a síkságokat és lerakják ott termékeny iszapjukat. Akkor minden falu elszakad egymástól, csak csónakok kötik őket össze, megszámlálhatatlanul, mint a pálma levelei.«

»Később azonban a folyó bölcsességében ismét visszatér a határok közé, amelyeket a sors írt elő számára, hogy az emberek odakint begyűjthessék a kincset, amelyeket ő bízott az anyaföldre, így Egyiptom, ó igazhitűek uralkodója, egymás után száraz homoksivatag, ezüstös víztükör, vastag iszapréteggel borított mocsárvidék, nedvesen zöld rét, mindenféle virággal díszelgő kert és ismét hatalmas, dús vetéssel borított mező képét mutatja.«

Nem költő és nem földrajztudós, nem festők és nem utazók írták le ilyen szemléletesen a Nílus alsó vidékét. Egy arab hadvezér, Amr ibn el As volt az, aki a hetedik évszázadban meghódította az országot ura, Omár kalifa számára. Egy férfiú, aki maga csupa tett és szem, így képes leírni dicsőségének célját, mintha álmodna, mint ahogy némely költő úgy tudja álmát leírni, mintha meghódította volna.

Egyiptom földjét két isten teremtette, ketten védelmezik ma éppúgy, mint egykoron, a nap és a Nílus, két férfiistenség; ők teremtették és termékenyítették meg a világ legnagyobb és legzöldebb oázisát. De magát a Nílust is a Napisten teremtette, mert Ekhnaton így énekelt: »Te teremtetted a Nílust az alvilágban és vezeted, körül a földön, amerre akarod, hogy az embereket táplálj ad.« Nincs kultúrország, amelyet ilyen hevesen árasztana el sugaraival a Napisten és minthogy a száraz sivatagok minden nedvességet elszívnak, sem gőz, sem köd nem keletkezhetik. így nap és víz, föld és víz, föld és nap mint hősi elemek tisztán, zavarodottság és átmenet nélkül válnak el egymástól, a levegő tiszta, nem tűri a mikrobákat és az éjszaka, amely nem frissíti föl az igazi trópusokat, a mérhetetlen sivatagból hűvösséget visz az oázisba, amely reggelfelé néha még harmatba is borul.

Más klímák minden logikája, amelyet a föld évről-évre újra igazol, csődöt mond ezen a keskeny földcsíkon, amely a sivatagon vonul keresztül: hiányzik az eső, vele együtt a fa és ezzel az árnyék. Amint a királysíroknál történelemelőtti, hátrafelé húzódó homlokú koponyákat találunk, nílusi vízilovak és farkasok csontjai között, úgy emelkednek ki a sivatagból a pálma- és euphorbia erdők, bennük bivaly, oroszlán és hiéna és a mezítelen ember, aki reájuk vadászik. Később ez a vadon szavannává enyhült, később sztyeppé, még később sivataggá és vele együtt lett a meztelen emberből nomád, végül pedig paraszt.

Csakhogy erre a fokra sokkal hamarabb jutott el itt, mint másutt. Először is semmiféle jégkorszak nem tolta ki a periódusokat, mint Európában. A nagy tengeröböl helyére, amelyet Hérodotosz is Asszuánig terjedőnek vélt, síkság lépett, amelyen át, így mutatják egykori folyók nyomai, az ős-Nílus folyt, a líbiai sivatagon át, hogy csak később hajoljon el s forduljon ama hosszú barázdába, amelybe a tenger mélyen benyomult. Amikor az ember fellépett, Észak-Afrika pedig állítólag lassan felemelkedett, a Nílus az ős-öblön folyt keresztül. A második teraszon, amely lépcsőzetes kimosás és lerakodás útján keletkezett, megtalálták ezeknek az embereknek első nyomait és kőszerszámait: csak az ő koruk után lett Észak-Afrikából pusztaság.

Azután már nem volt erdő, amely az embereket félelemben és állandó vadász tevékenységben tartotta volna. A csodálatos folyam összehozta és együtt tartotta őket, olyan időben és olyan számban, amely sokkal hamarabb és sokkal sűrűbben egyesítette őket, mint a világ bármely más pontján, mint akár a másik, Nílussal rokon folyamoázisban, az Eufrátesz és Tigris közében.

Talán valamennyi kultúra, mint ilyen oáziskultúra keletkezett, mint ahogy még manapság is szigeteket alkotnak az emberi pusztaság közepén és ha ezeknek a legnagyobb oázisoknak történetét a jelen korig akarjuk klímájukból levezetni, az egyiptomi kultúra legkisebb része is mint a pusztaság és víz következménye, mint a két isten, a Nap és a Nílus ajándéka jelentkezik. Mezopotámia, ez a sokkal szélesebb oázis, a körülvevő lakott hegyvidékek és sztyeppek következtében sok változásnak volt kitéve. Egyiptom, mely két tenger és három világrész között fekszik, ha leszámítjuk a sivatagot és a tengert, szomszédok nélkül, klasszikus tisztaságban, csodálatos gyorsasággal, amellett egyszerűen és ingadozás nélkül emelkedik ki az idő öléből. Klímájából fejlődik az egészség, szűkösségéből a gazdaság, egyenletességéből a boldogság.

És amint az arab sivatagokból később kiemelkedett a három metafizikus próféta, úgy a Nílus völgyének súlyos iszapföldje korai, tökéletesen kézzelfogható vallást teremtett, amelyet az életből vettek, a halottakra csak átvittek, amely nem ismerte az alkonya- tot, életteli volt és vidám. Mint a levegőjük, olyan tiszta és száraz a korai egyiptomiak minden szokása és erkölcse; mivel minden a realizmus felé hajtotta, a szűk tér csoportokban-lakásra kényszerítette őket, mivel mindenki mindenkitől függött és senki sem maradhatott magára, így már a Krisztus előtti háromezredik év körül készen állt ennek a vallásnak minden alapvonása.

Amikor a fehér emberek a távoli északon, a fekete négerek a távoli délen, amazok odaát, a tenger túlsó oldalán, emezek ugyanennek a folyamnak forrásainál még évezredeken át törvény nélkül és vad állapotban, tompa, szomorú őserdőkben az erősebb anarchiájának kiszolgáltatva verték egymást agyon, a Nílusnak ebben a keskeny oázisában egy olyan nép virágzott s nyüzsgött sűrű tömegekben, amelyet a folyam közösségre kényszerített, halászokra és parasztokra, kézművesekre és írnokokra osztott. Még annak hírét is, ami náluk kifejlődött, egyedül csak a klíma hozta el a később születettekhez, mert a sírok és a papirusz, amelyek Egyiptom történelmét tartalmazzák, pusztán a sivatagok szárazsága következtében álltak helyt évezredeken át és ha III. Ramszesz majdnem tökéletesen ép koponyáját tartjuk kezünkben, még ma is elevenen ad hírt mindarról, amit elgondolt.

II.

HARC A HALÁL ELLEN

Magányosan mozog a sivatag fényében egy ember; nagy és sötét, mint valami isten, mégis patetikus pusztulásra van ítélve, hacsak idő jártával gyors tevén vissza nem menekül az oázishoz. Csakhogy még magában a Nílus oázisában is el kellett pusztulnia a magányos lénynek, ha nem szövetkezett össze ezernyi más magánossal. Amit a vad folyam régebben művelt, évezredeken át egészen a legújabb angol vízművekig, az erő, amellyel az országot elárasztotta és férfiúi magvát, az iszapot a termőföldre dobta, mindez következmény nélkül maradt vagy mindenki harcához mindenki ellen vezetett volna, ha valamennyien nem szövetkeznek, hogy áradását előbb kiszámítsák, azután elosszák, kicsinyben elraktározzák, hogy egymást társaság és közösség, parancsolás és engedelmesség útján termékeny birtokába helyezzék a vad víznek és ajándékainak, amelyek az ezer mérföldnyire eső Abesszín-Alpokból és az ismeretlen Hold-hegységből erednek s melyek titokzatos hatalommal hullámzanak át a sivatag derekán.

A Nílus, amely természettől fogva minden esztendőben a katasztrófa erejével rohanta meg az oázist, csak emberi ész és művészet segítségével változott annak áldásává. Egy ország, amely egész életének ősanyagát, a vizet a távolból kapja, egy nép, amely minden esztendőben aggódva várja ennek a csodálatos idegennek jövetelét, hogy élhessen, bizonyos eszkimó törzsekhez hasonlatos, amelyeknek minden nyáron elhozza egy hajó azt, amire szükségük van - nem szükségképpen már a legkorábbi napokban, hosszú idővel a hieroglifák kora előtt volt-e kénytelen bizonyos rendet teremteni, olyan korán, hogy a kezdet kezdetén még az állam neve is hiányzott fogalmai köréből?

Minthogy már a történelem előtti lakók hosszában, keresztben gátakkal medencékké alakították át az egész földet, a négyszög még a szent képírásban is egy tartományt jelzett. A Nílus mentén a szükség teremtette meg az emberek összefogását, a központi hatalmat, engedelmességet. A Nílus volt, amely Egyiptom papjait, hogy az áradás idejét kiszámítsák, a csillagok megfigyelésére, azután az áradás erejének kiszámítása magasságmérésre, az egyes földek évenként elmosott határainak elhatárolása a négyzetmértékre, a tulajdon védelmére, a határvillongások kiküszöbölésére kényszerítette. A Nílus volt az a hatalom, amely csillagászatot és matematikát, törvényt és jogot, pénzt és rendőrséget teremtett, amikor a föld egyetlen más népcsoportja sem rendelkezett még ilyesmivel. Melyik nép ismerte Krisztus előtt háromezer körül az év tizenkettes beosztását és Krisztus előtt négyezer körül a naptárt? A Nílus tanította meg őket erre és Napóleon sokkal később azt mondta: »a Nílus teszi országának kormányát a leghatalmasabbá, mert Párizsból az embernek nincsen befolyása a hóra és esőre, amely Beauce vagy Brie vidékén lehull, Egyiptomban azonban közvetlen befolyása van az áradás következményeire.«

Amint ebben az iskolapéldában egy teljesen eső nélküli és szinte teljesen szomszédok nélküli országban a talaj törvénye mindenhatónak mutatkozik, ugyanakkor szemünk előtt válik illuzórikussá a vér törvénye. Mert amint később népek, népek után telepedtek le a folyam földjén, valamennyit átformálta titokzatos vizével ez a talaj: valamennyien egyiptomivá lettek. Még a tehenek is, amelyeket távolról hoznak a Nílushoz, néhány generáció múlva megváltoznak és hátukon megjelenik a határozott egyiptomi púp.

Mindez csak az esőtlen oázisban érvényes, amely a mai Kairó, egykor Memphis szélességéig, a Delta csúcsáig terjedt. Az egészséges szárazságot itt csak tavasszal veszélyezteti a Chamsing, a forró délkeleti szél, amely a világot egyszerre elsötétíti az egyiptomi sötétségnek azzal a csapásával, amely időnként, talán éppen Jézus halálakor is, Palesztinára is rászakadt. Méreg-szélnek nevezik az arabok, a levegő hőmérsékletét 48, a Nílus vizét 26 fokra kergeti föl és kiszárítja ember és növény tüdejét. Az áradás után a levegő elnyeli a kipárolgást, orr és száj kiszárad, az ajkak felhasadnak, a mosott ruha húsz perc múlva száraz.

Hogy a négy nílusi országban hogyan változnak az időjárási zónák, megmutatják az évi esőszámok: a kék forrásnál az Abesszín-Alpokban 1300 milliméter eső esik, a fehér forrásnál 1200, középső Szudánban 500, Kartúmban 100, Felső-Egyiptomban 0, Kairóban 30, Alexandriában 150 milliméter.

Milyen csodálatos népnek kell ott keletkezni, ahol az évi esőmennyiség mutatószáma nulla vagy csak valamivel több és ahol -ennek ellenére az emberek sűrűbb tömegben élnek, mint bárhol másutt a földgolyó nyugati felén? Noha Egyiptom egymillió négyzetkilométerrel nagyobb, mint Franciaország és Olaszország együttvéve, mégis majdnem az egész föld szinte tökéletesen üres sivatag marad; 14 millió lakója a Nílus völgyében zsúfolódik össze, vagyis akkora területen, amely kisebb, mint Svájc és éppen ezért szinte kétszer olyan sűrűn szoronganak, mint Belgium lakói: majdnem 700 ember egy négyzetkilométeren. Ilyen sűrűségben, amely már évezredek előtt is megfelelt az akkori lélekszámnak, csak egy tökéletesen szociális vagy tökéletesen aszociális nép fejlődhetett ki. A Nílus az előbbi mellett döntött.

Így nőtt fel az a nép, amelyet ma úgy, mint egykor régen, klímájának két istene nevel: életörömre és szerénységre a Nap, rendre és alárendeltségre a Nílus. Itt nőtt fel az az állam, amely a faraót istenné, a munkát szükségességgé, a vízművek technikáját művészetté, az értelmet és áttekinthetőséget alapelvvé tette. Mialatt a kevésszámú gazdagok a milliónyi szegénynek, itt erősebben, mint másutt, vállára rakták a kézimunka terhét, mindenekelőtt az öntözés munkáját, ezek mégis vidámak maradtak és szinte sohasem szálltak szembe a gazdagokkal. A Nap, úgy látszik, ebben az országban a forradalomra való szándékot is úgy kiszárította, mint a Nílus a maga számvilágával a filozófiára való hajlamot. A nép, amelyet évezredekkel minden másik előtt - az Eufrátesz vidékét kivéve - ilyen nagy dolgokat felfedezni látunk, nagy tudományban csakúgy mint kiszámítható emlékművekben, amelyektől legősibb szobraink is csak kevéssé távolodnak el, minden vonalon gyakorlati és vállalkozó szellemű; egy ilyen nép nem építhetett magának transzcendentális világot és az, amit a halálukból olyan tarkán elképzeltek, csak itteni életük képének utánzása volt. Az elemtől, a Nílustól való félelem istenfélővé, szociálissá és konzervatívvá tette őket. Az a nép, amely Krisztus előtt 3300 körül az írást feltalálta, ezzel az írással soha nem jegyzett fel gondolatokat vagy dalokat, úgy amint azt a zsidók fanatizmusa, a görögök gondolkodásának mélysége, a hinduk miszticizmusa feltalálta. Inkább azért írtak, hogy számláljanak, nem hogy énekeljenek, hogy tudósítsanak, nem hogy fantáziáljanak. Nem keletkezett hatalmas mitológia vagy istenmonda, hanem csupán sok legenda zűrzavara s mindezek egyetlen gondolatban csatlakoztak, ami a Napnak ezeken a fiain uralkodott: harc a halál ellen.

Ennyire erős volt az egyiptomiak napja, a sivatagi levegő tisztasága, az életadó folyam ajándéka, ennyire boldogságot adó volt az elnyomatás és teherviselés mellett az élet ajándéka a Nílus partján. Bennük fejeződik ki az egyiptomiak pátosza. A csatornák az ő eposzaik, a gátak a drámáik, a piramisok a filozófiájuk.

III.

FÖLD ÉS FAJ

A legkoraibb ember, akit Egyiptom száraz levegője máig megőrzött, ott feküdt, senki sem tudja mennyi ideig a történelmi idő előtt, Heluan mellett a puszta homokjába eltemetve s ő, urnák és állati maradványok, kések és bronz meg rézkarkötők között, meggörnyedve mint egy embrió, visszakényszerítve abba a helyzetbe, amelyet az anya testében vett föl, mágikus módon évezredekre mutat vissza, az első anyáig, az első emberig, hasonlóan ahhoz, ahogy az egyiptomi arab elbeszélő minden egyes bölcsnek vagy kalifának családfáját bátran Ádámig vezeti vissza. Honnan jött? Honnan jöttek azok, akiknek csontjai előtt már a negyedik évezredben néhány nevet neveznek meg? Kik voltak azok, akiknek újra megtalált tőrjein elefántokat és sárkányokat, vízilovakat és kígyókat, zsiráfokat és sündisznókat találunk bevésve olyan időben, amikor az Eufrátesz mentén nem ismerték sem a rezet, sem az elefántcsontot? Délről jöttek, vagy északról?

A kérdés elméleti vita marad a tudósok között; semmit sem lehet bebizonyítani, sem megcáfolni. Ugyanilyen hiábavalóan kutatják át a filológusok egy költő munkásságát, hogy egy teremtő szellem hatását keressék benne, ahelyett, hogy a veleszületett géniusznak tulajdonítanák erejét. És a faji kérdés nem még játékszerűbb-e itt Egyiptomban, ahol a klíma és természet hatalmasan parancsol és mindenkit megváltoztatott, aki a Nílushoz közeledett? A kelták voltak itt a legkorábbi faj, bizonyította Sivrey. Nem, a négerek, válaszolta Volney. A kínaiak, kiáltott Winckelmann, de Jounes az indo-polinéziaiak mellett volt. Valamennyien tévedtek, tanította Pétrie, az etiópok voltak az ősök. Mire de Rouge mosolygott és egyszer s mindenkorra kijelentette, hogy de bizony a babiloniak. Hogy milyen kevéssé a vér és mennyire a föld dönt, sehol nem válik nyilvánvalóbbá, mint Egyiptomban, ahol valamennyi -fajta, ember és állat évezredeken át ennek az oázisnak furcsa földjén egyiptomivá lett. Mi magyarázza meg a professzorok mai véleményét, ha azok az ős-egyiptomiakat hamitáknak veszik - akiknek a gallák és Szomáliák a rokonai - és akikhez a keleti deltában később szemiták vándoroltak hozzá? Inkább pillantsunk a legrégibb múmiák s azután a korunkbeli fellah-gyerekek arcába: mindkettőn olyan határozott jeleit látjuk a nyak és arc ázsiai hosszúságának a néger orr és ajak mellett, hogy ez a keverék egész nyilvánvalóan hat évezreden át kitartott és itt mint mindenütt, nem egy faj tisztasága, hanem sokkal inkább éppen idegen fajok keveredése teremtett egészséget és frissességet.

És ugyan miért ne adná meg a legegyszerűbb választ a természet és a folyam, a Nap és a Nílus? Délről jön a Nílus és amint minden időben hajókat hordott a hátán, bizonyos, hogy azok a katarakták ellenére ősidők óta le is hajóztak a folyamon. Akik már ismerték, népek és pásztorok, magukkal hozták tapasztalataikat, le a Níluson, Valószínűleg csak később nyomultak előre a sivatagon és keletről a Vörös tengeren át szemiták, azok a szakállas katonák és kereskedők, akiknek fejét a fáraók sírképeiken mindig leütik vagy hátát ostorral verik véresre. Akik sorrendben azután az északi mocsaras deltában kötöttek ki, égeiek és föníciaiak, krétaiak és perzsák, azok már valamennyien fiatalabbak, mint a történeti fáraók. Mi volna természetesebb, minthogy a felsőegyiptomi Nílus mellett négerek csontvázait, az alsó vidékén ázsiaiakét találták meg? Ha a legrégibb sírokban megszenesedett gabonát és szőlővesszőt találtak, akkor az előbbi talán, az utóbbi biztosan az Eufrátesz mellől került ide. És ha a kosfejű Amon afrikai sziklarajzokon is fellelhető, miért ne jöhetett volna több szomszédos természetes nép az állat és isten ilyen összeolvadására rá, miért ne juthatott volna a legrégibb Nílusmenti fellahnak eszébe az a gondolat, hogy a lágy iszaptalajban fadarabbal árkot húzzon és így feltalálja az ekét?

Amit építettek és teremtettek, nyilván tudták, anélkül, hogy egy idegen tanította volna rá őket. Csak egy bizonyos: Egyiptom első istenképe egy vízilótestű istennő volt.

Ennél a népnél mindenkor a Nílus volt minden dolgok mértéke, hat évezreddel ezelőtt csakúgy, mint ma. »Hadd mondják majd egykor rólam: Nílus volt!« kiáltott fel egy fáraó, aki számára utókori hírneve az örök élet egy darabját jelentette. Mindenki, aki Osiris és a halottak bírái előtt állt, fejből tudta a negyvenkét halálos bűnt, amelyek alól szent esküvel kellett tisztáznia magát és az egyik így szólt: »nem mocskoltam be a Nílus vizét, kellő időben nem tartottam vissza és egy csatornát sem zártam el gáttal.« Olyan szentnek tűnt előttük a folyam, hogy azt, aki benne megfulladt, az ottlakók bebalzsamozták és felékesítve temették el, »mintha több volna, mint egy ember holttestei A folyam olyan tökéletesen meghatározta az állami jogokat, hogy Amon isten papjai útján kihirdette: »Az a föld amelyet a Nílus eláraszt, Egyiptom és aki Elefantine alatt a Nílusból iszik, egyiptomi.«

Legmélyebben ezt is a költő értette meg: Homérosz az αίγύπτοϛ szót hímneműen Nílus, nőneműen Egyiptom értelemben használta: egy hideg nyelvtannak ebben az árnyalatában, két betűnek ebben a felcserélésében rejlik Egyiptom szimbóluma. A Nílus egyiptomi ábrázolói közül akik képtelen módon elhízott, nagyhasú és zsírosmellű férfi képében mutatták be, egyik sem, de egyetlen egyiptomi nyelvű himnusz vagy az epigonok finomkodó ábrázolása sem volt képes az ország egész mítoszát egy szóban így összefogni, mint ez az idegen tette, a görög, aki évszázadokkal Hérodotosznak a folyam teremtő erejéről való beszámolói előtt élt.

Ami a núbiai Nílust az egyiptomitól megkülönbözteti, ágyának külzete, hat nagy gránit és kvarctartalmú homokkőből álló katarakta formájában annyira korlátozta az öntözést és földművelést, hogy a folyam 1200 kilométeres futásából csak kilométernyi területet műveltek meg. Asszuántól lefelé, ahol a geológiai Egyiptom tulajdonképpen kezdődik, kagylómész uralkodik; a lágy mésztalajba ássa magának a Nílus a legszélesebb ágyát. Csak most tudja lerakni azt az iszapot, amelyet ezer mérföldön át magával hurcolt: így keletkezik a termékeny föld, tizenötször olyan nagy, mint Szudánban. A Nílus völgy, amely Wadi Halfa-tói Asszuánig a legkeskenyebb s néhol egyáltalán nem is terjed túl magán a folyón, most mégis 25 kilométerre terjed ki és ha nem volna ezer kilométernél hosszabb, normális oázis lenne a pusztában, amely olyan széles, mint amilyen hosszú s már így is megérdemelné a nagy oázis elnevezést.

De még így is az átmenet a zöld termőföldtől a sárga sivatagba néha a szó szoros értelmében csak egy lépés és aki a képet felülről nézi, a folyam fölött északi irányba repülve, alig hisz annak valóságában: az az érzése, hogy egy modellt terítettek le lábainál, hogy megmutassák, hogyan győzne a víz a homok fölött, az okosság a víz fölött, mindkettő fölött pedig a Nap ereje.

IV.

A TEREMTŐ VÍZ

Minden, ami vele történt, mielőtt Egyiptom földjére lépett, meseszerű a Nílusnál. Egy óriási tó szülötte, egyik mocsaras területről a másikra szorul, közben tehetetlen és betorkolások nélkül van kiszolgáltatva a sztyeppének és sivatagnak, majd ismét gránitfalak közé zárt fogoly - hosszú életpályája olyan hőséhez hasonlít, aki minden kalandon, veszedelmen és ellenálláson át friss erőben maradt meg, mert a végzet által kiszabott munkát csak öreg korában kell elvégeznie. A megpróbáltatások útja oly hatalmas volt, lelke úgy megkeményedett, hogy az események végén, harcainak alpesei közül a tettek völgyébe lépve, már csak meg kell jelenni, hogy puszta létezése által hasson. Ez a Nílus esete, amelynek Egyiptomban csak meg kell jelenni, hogy harc nélkül és szándéktalanul, mint teremtő erő, egy országot hozzon létre.

És amint ezt minden évben újra létrehozza, úgy eredeti a Nílus az áradás és apadás időszakai tekintetében is: nyáron, amikor a folyók mindenütt apadnak vagy kiszáradnak, dagályának teljes erejével rohan és júliusra teszi az egyiptomiak újévét. Háromnégy hónapon át, júniustól szeptemberig Felső-Egyiptomban 13-14 hüvelykkel, a deltában 7-8 hüvelykkel emelkedik. Ez alatt a száz nap alatt a férfias folyam birtokába veszi a várakozó földet, azután, egészen Isten módjára, visszahúzódik az ismeretlenségbe és csak a szimbolikus papot hagyja hátra, aki őt képviseli és templomát őrzi. így mint Istent tisztelték a partjain lakó emberek egészen a mai napig, jobban, mint bármely hódítót.

Ezt a folyót, amely kenyérré változik, ősidők óta félelemmel és kíváncsisággal figyelték az egyiptomiak és mint ahogy az anyák a várakozás idejében mindig újra meg újra azt kérdik maguktól, hogy vájjon fiú lesz-e vagy leány, úgy kérdezik az egyiptomiak a várakozás kilenc hónapjában a jeleket és orákulumokat, papokat és mérnököket, hogy vájjon magas lesz-e az áradás. Kopt szerzetesek a régi időben egy darab agyagföldet tettek ki az éjszakai levegőre, lemérték este és reggel és a súly változásából erősebb áradásra következtettek, csillagjósok számítgatták a bolygók egymáshoz való viszonyát, a középkorban az arabok a folyam sötétzöld színéből rossz áradásra következtettek, mert eső híján azokból a tavakból, amelyekből jött, minden vízinövényt magával hozott.

Ma, amikor az elektromos hullámok a kairói és asszuáni technikusoknak minden órában elmondják az áradás híreit sok parti állomásról, a víz kezelésének művészete ugyan százszorosán kifinomodott és amit egy fáraó, egy arab és egy római sem ért el nilométerével, a vízmennyiség naponkénti kiszámítását s azt, hogy hogyan kell elosztani, ma egyszerű táblázatokról bárki leolvashatja - ha azonban a hidrológia legnagyobb szakértőit a legközelebbi áradás ereje felől kérdezik meg, éppen oly kevéssé tudnak rá válaszolni, mint az őslakók, akik ugyanezeken a partokon az első gátakat építették, az első ekét még maguk húzták és a vizet az első kerekes edénykúttal emelték ki, azzal a szerkezettel, amelynek nyikorgása már akkor, évezredek előtt végigsírt a Nílus völgyén.

Ahol az ókor tévedett, mégis nem kevésbé tudott jósolni, mint mi, akik a Nílus áradásának eredetét ismerjük. Az északi szelek, mondta egy görög elmélet, visszaszorítják a Nílust a tengertől és nem engedik beletorkolni. Egy másik szerint a tenger árja veszi körül a földet és a tengerből származik a Nílus. A távoli magas hegyek hava az ok, mondta egy harmadik és Hérodotosz kigúnyolta valamennyit, noha maga sem tudott jobbat. »A természet fényes nappal is titokzatos és nem tűri, hogy fátyolét elrabolják.« Ma a monszunok titkáról beszélünk, amelyek az Abesszín Alpokon törnek meg. Senki sem ismeri fel őket, senki sem képes a felhők alakulását előre kiszámítani s így az etiópiai esőét és annak az áradásnak erejét sem, amely a Kék Níluson és az Atbarán lehömpölyög.

Ám azután, amikor már itt van, pontosan le tudjuk mérni az áradatot, ennek megfelelően tudjuk elosztani. Csakhogy ezt már a faraók is tudták. Sokkal Herodotos előtt, aki a Krisztus előtti ötödik évszázadban kutatta Egyiptomot, ismerték számait és 16 hüvelykért imádkoztak: ez az erős áradás, ezt jelenti a szakállas vatikáni Nílus-szobor is a tizenhat gyermekkel. Plinius az egészet római rövidséggel fejezte ki: »Tizenkét hüvelyknél éhínség, tizenháromnál elegendő, tizennégynél öröm, tizenötnél biztonság, tizenhatnál felesleg« - és gondolatainak vallásos hátterét fel lehet ismerni abban a megjegyzésben, hogy a pharsalusi csata évében bekövetkezett legmélyebb nílusi vízállás azt mutatja, hogy maga a folyam is kifejezést akar adni Pompeius megöletése fölötti felháborodásának. Mi történne, ha Európa folyamai a mi évszázadunkban is beleavatkoznának a politikába!

A mérések, úgy látszik, a Régi Birodalomig nyúlnak vissza. A húsz antik nilométer, amelyet Asszuán és Kairó között találtak, Makluzi arab elbeszélő szerint a parton felállított márványkutak formájában készülhetett; a kutak szélén két különböző nemű réz-sas emelkedett. Amikor azután az áradás első napján a király és papok imádkozva kinyitották a kutat, mindenki figyelt, hogy melyik sas rikolt először a kettő közül: ha a hím, akkor az nagyszerű áradást jelentett és a királynak nem volt sürgősebb dolga, mint hogy felemelje a még el sem vetett gabona árát. Ilyen praktikus ésszel tudta a fáraó a vallásos megrendülést kihasználni.

Később, a diktátorok idejében, a földrajztudósok már nem köntörfalaztak. Strabo, aki Cézár idejében írt, Egyiptomban semmit sem talált