A porcelánfestő

By Helena Marten

A gyönyörű, tehetséges meißeni polgárlány, Friederike egyetlen vágya, hogy elismert porcelánfestő lehessen. Ám a szülei akarata ellenére férjhez adnák, ezért a lány elmenekül a városból. Férfiruhát ölt, és lóháton nekivág a hosszú útnak egy újonnan alapított porcelánmanufaktúrába. Utazásának megpróbáltatásokkal teli első napja után egy fogadóban ismeretséget köt egy grófnővel és annak titkárával, Giovannival. Friederike az első pillanattól kezdve megmagyarázhatatlanul vonzódik a jóképű, titokzatos olaszhoz. Rövid, ám annál szenvedélyesebb viszony bontakozik ki közöttük, amely visszavonhatatlanul meghatározza mindkettejük jövőjét. Egy váratlan esemény elszakítja egymástól a szerelmeseket, a sebzett szívű lány azonban nem adja fel álmát, viszontagságokkal dacolva célhoz ér. Porcelánfestőként, férfiszerepben kezd új életet, próbálva elfelejteni a rejtélyes idegent, akivel egy pillanatra összekapcsolódott a sorsuk. Ám egy különleges megbízatás Franciaországba szólítja, ahol egy váratlan találkozás újra felkavarja az emlékeit és az elfojtott érzelmeit… Helena Marten (A kávé illata) regényében egy bátor fiatal nő a kezébe veszi sorsa irányítását, és harcba száll azért, hogy valóra válthassa élete álmát.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Nov 20, 2013
• ISBN: 9789636435653

Book preview

porcelanfesto_kicsi

Helena Marten

A PORCELÁNFESTŐ

gp

General Press Kiadó

ALAPÍTVA 1988-BAN 

A mű eredeti címe

Die Porzellanmalerin

© 2011 by DianaVerlag, a division of Verlagsgruppe Random House GmbH, München, Germany

Hungarian translation © Erős László

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart,

az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította

ERŐS LÁSZLÓ

Szerkesztette

SZABÓ PIROSKA

A borítótervet

KISS GERGELY

készítette

ISBN 978 963 643 565 3

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2. Telefon: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Kiadói munkaszám E3649-13

elol  Köszönetnyilvánítás  hatul

Barátnőim, Petra Hermann,Waltraud Berz és Katja Boeddinghaus nélkül ez a könyv soha nem jött volna létre. Alkotótársaim voltak, kísérőim írás közben. Nagyon köszönöm a kitartásotokat és a humorotokat!

Köszönettel tartozom lektoraimnak, Carola Fischernek és Britta Hansennek, akiknek az odaadása nélkül e könyv szintén nem íródhatott és jelenhetett volna meg.

Nem tudom eléggé megköszönni Regina Eiselének, Zivojin Lazarevicnek, Lila Oishinek és Silke Querfurthnak becses tanácsaikat, amikor az írás folyamata megakadt, valamint a segítségüket, ha értékes információkat kellett beszerezni. Hálás vagyok továbbá Jens Petersennek és Patricia Klobusiczkynak, amiért bátorítottak – ezt ők csinálják a legjobban.

Családomnak – mindenekelőtt Carl Ferdinandnak – szívből köszönöm a türelmet, megértést és az együvé tartozás élményét.

Helena Marten, 2009 nyarán

elol  Prológus  hatul

Drezda, 1753. február 13.

Carissima!

Drágám, végre megtaláltalak! Már majdnem felhagytam a kereséseddel, annyi akadály gördült a sok-sok hónap alatt az utamba. Nem ismertem az új nevedet, és azt sem tudtam, hogy ilyen „polgárivá" váltál, hogy házasságot kötöttél, családot alapítottál...

Nem tehetem meg, hogy ne számoljak be a döbbenetről, mi több, a haragról, amelyet éreztem, legalábbis kezdetben, amikor megtudtam, hogy más felesége lettél. Ilyen hamar elfelejtett! – ez volt az első, dühvel és féltékenységgel teli gondolatom. De aztán az értelem kerekedett felül bennem: Hát igen, mondtam magamban, nem várhatott egy örökkévalóságig rám, anélkül hogy bármiféle életjelet adtam volna magamról. Bizonyára gyanítod, ki állt az utamba; majd beszámolok róla, ha viszontlátjuk egymást.

De viszontlátjuk-e egymást? Sokáig tusakodtam magammal, hogy tényleg elküldjem-e a levelemet neked most, hogy szabad vagyok, de te már nem.Valószínűleg nincs jogom rá, hogy újra betolakodjak az életedbe, de egy érzés azt súgja, hogy meg kell tennem. Most – és nem később. Épp elégszer próbáltam meg kitörölni a találkozásunkat az emlékezetemből, miután értesültem a házasságkötésedről. Amint látod, nem sikerült. Odaadásod, szenvedélyed annyira felkavarta a bensőmet, mint még soha semmi.

Egyszer már mondtam neked, hogy még soha nem találkoztam olyan nővel, mint te. Hogyan csinálod...? Nem találom a szavakat... Igen, talán mert olyan őszinte, olyan igazi vagy? Semmiféle kacérság, semmilyen hamisság nem árnyékolja be a lényedet. És most szándékosan csak a belső értékeidről beszélek, mert mihelyt magam elé idézem a szépségedet, az érzékiségedet, minden porcikámban érzem a késztetést, hogy lássalak, megérintselek, birtokoljalak. A kezem arra vágyik, hogy a testedet simogassa, az ajkam a bőrödet kényeztesse, az ágyékom... Ó, Federica, inkább hallgatok, különben még megparancsolom, hogy azonnal fogják be a lovakat, és Frankfurtba vágtatok, hogy párbajozzak a férjeddel. (Nem szereted őt, ugye? Kikívánkozott belőlem a kérdés, bocsáss meg!)

Küldetésem Drezdában néhány hét múlva véget ér – művészetről van szó, ennyit elárulhatok, nagy művészetről –, aztán továbbállok, és Fürstenberg közelében (pontosabban: Corvey-ban) rendezkedem be egy időre. Te bizonyára jobban tudod, mint én, miért fontos egy ideje ez a helység. Azt rebesgetik, hogy ott is áttörés előtt állnak, és két kézzel kapnak a jó munkaerő után. Itt, az udvarnál egyszersmind úgy tudják, hogy Höchst dicsőséges napjai meg vannak számlálva. Lehet, hogy ez csupán a meißeniek vágyálma, de mint tudjuk, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Federica, sejted, mit akarok ezzel mondani. És nem csupán ezt: Fürstenbergben nemcsak új szakmai feladat várna, hanem egy olyan férfi, aki mindenki másnál többet tud adni neked ezen a világon. Bocsásd meg az önhittségemet, de ismerlek annyira, hogy tudjam, én vagyok számodra az egyetlen, az igazán hozzád való.

És ez fordítva is igaz. Szinte naponta tudatosul bennem fájdalmasan: egyetlen másik nő sem fogja újra felmelegíteni hideg szívemet. Neked sikerült csak elérned, hogy kinyíljak, egyedül neked.

Federica, szerelmem, higgy nekem: mi egymásnak vagyunk teremtve. Mire vársz még?

Lángoló szerelemmel,

Giovanni

elol  Első fejezet  hatul

Meißen, 1750

Borús novemberi délután volt. A szitáló eső szürke fátyolfüggönyként zárta el a kilátást a kertbe. Néha egy-egy széllökés nekivágta az ablak előtt álló nyírfa csupasz ágait az üvegnek. Friederike azonban nem törődött a halk, kaparó zajjal. Feszült figyelemmel tanulmányozta a bal kezében lévő képet, amely egy kínait ábrázolt, majd az asztalon álló kis porcelánfigura felé fordult.Végighúzta a finom ecsetet a festékpalettán. A porcelánfigura még teljesen fehér volt. A kínai gyermeknek hamarosan piros arcocskája lesz. Mulatságos, hegyes kalapja feketére változik. Ruhája a mintán kockás volt, és a bal karján egy sárga-zöld színű, ívelt csőrű papagáj ült. A kínai kisöccse a munkaasztalon arra várt, hogy ő is arcot és ruhát kapjon. Finom napernyőt tartott a kezében.

Friederike felsóhajtott. idén lényegesen kevesebb kínait festett meg, mint tavaly. Mintha már nem lettek volna olyan divatosak mostanában. Milyen kár, hiszen éppen a kínaiak voltak a kedvenc figurái! Nem is tudta, miért tetszenek neki annyival jobban, mint az összes kertészlányka, pásztorlányka, limonádéárus lányka, vincellér és krinolinos hölgy, aki újabban általa kívánt felöltözni.

Odakint már majdnem besötétedett. A szolgálólány épp az imént gyújtotta meg a két háromágú csillárt. A festéshez fény kellett. A műteremben több parazsas serpenyő gondoskodott a kellemes melegről. Az ősz ugyan szokatlanul enyhe időt hozott, ennek ellenére estefelé már igencsak hűvös volt. És a hidegtől megmerevedett ujjakkal a lánynak nehezére esett az ecsetet biztosan tartani.

Lépteket hallott a lépcső felől. A bátyja. Bár a divatnak megfelelően inkább szökdécselt, mintsem határozottan lépdelt, az öreg padlódeszkák mégis megnyikordultak a lába alatt. Georg kopogtatás nélkül lenyomta a kilincset, és bedugta a fejét a nyíláson. A parókája félrecsúszott, a gallérja gyűrött volt. Egész megjelenésével rendetlen benyomást keltett. Szótlanul belépett a helyiségbe, és hanyagul belehuppant a karosszékbe. Friederike felvonta a szemöldökét.

– Kedves húgocskám, de szép vagy, amikor így elmélyedsz a művészetben! – szólalt meg végül Georg.

Duzzadt ajka sugárzó mosolyra húzódott. Széles kézmozdulattal és mesteri módon tágra nyitott szemmel nyomatékosította a bókot.

– Igen, igen... – Friederikét nem igazán hatotta meg Georg lelkes tetszésnyilvánítása. Pontosan tudta, hogy bátyja tükör előtt dolgozza ki a kézmozdulatait és az arcjátékát. Épp elégszer figyelte ki őt titokban. Egyszer egy fél délelőttön keresztül az örömöt gyakorolta: újra meg újra átnyújtotta önmagának ugyanazt a könyvet, és minden alkalommal elragadtatott arcot vágott. Georg soha nem olvasott – a könyvek untatták.

– Köszönöm a bókot, Georg. Szép tőled, hogy benéztél.

– A kínaiak felől akartam érdeklődni. Ma készen kell lenniük. Unott pillantást vetett a meztelen porcelánfigurácskákra.

A hangja már nem volt olyan szívélyes.

– Sajnálom – mentegetőzött azonnal Friederike. – Nem tudtam. Mondanod kellett volna. Akkor jobban igyekszem.

– Szavamat adtam, hogy mára elkészülnek!

Georg ezt kissé duzzogva mondta, mint egy gyermek, akit igazságtalanság ért.

– Sietni fogok – engesztelte Friederike. – De jól akarom csinálni – tette hozzá. – Az utóbbi néhány napban egyszerűen túl sok minden történt. Ráadásul ma meg kellett látogatnom mamával Amalie nénit...

Szívesen mesélt volna többet is a látogatásáról Amalie néninél, édesanyja nővérénél, aki egy borkereskedő felesége volt.Tizenhárom éves lányukkal egy pompás házban laktak a városkapun kívül, a szőlők kellős közepén. Georg azonban nem engedte szóhoz jutni.

– Miattad kerülök most kellemetlen helyzetbe! Megígértem, hogy mára készen lesznek!

Friederike érezte, hogy elfutja a méreg.Tulajdonképpen miért kért bocsánatot tőle? Hiszen az egész Georg hibája! Ő nem szólt. Honnan kellett volna tudnia, hogy a figuráknak ilyen hamar készen kell lenniük?

– Hol jártál, Georg? – kérdezte mintegy mellékesen. Elhatározta, hogy ellentámadásba megy át. Semmi kétség nem fért hozzá, honnan jön éppen a bátyja: egyértelműen füstés alkoholszagot hozott magával a helyiségbe. Georg bizonyára megint beült a kocsmába, kártyázott, és a felszolgálólányok hátsóját paskolgatta.

Georg elengedte a füle mellett a kérdést.

– Most aztán benne vagyok a pácban! Ráadásul ma este Helbig kereskedelmi tanácsos is eljön hozzánk. Mit mondjak neki, kérlek szépen, ha a kínaiak felől érdeklődik?

Helbig kereskedelmi tanácsos igazgatta a meißeni porcelánmanufaktúrát. Állandó vendég volt Georg és Friederike édesanyjának, Constanze Simonsnak a szalonjában.Az asszony ugyan nem tudott lépést tartani a drezdai, berlini vagy párizsi nagy estélyekkel, de a szalonja a legelső volt a városban, afféle társasági középpontja Meißennek.

– Honnan tudhatná Helbig kereskedelmi tanácsos, hogy éppen mivel foglalkozol, vagy miféle határidőid vannak? – firtatta Friederike.

– Aztán holnap Höroldttal is beszélnem kell. Az sokkal rosszabb lesz.Tudod, hogy milyen!

Georg a homlokát ráncolta. Johann Gregorius Höroldt volt a porcelánmanufaktúra mesterfestője.Az udvari festő nagyon fontosnak tartotta a fegyelmet, és ki nem állhatta a hanyagságot.

– Ha annyira sürgős, akkor állj neki te magad is a munkának! – Én rád számítottam, kedves húgocskám!

A fenyegető felhanggal Georg nyilvánvalóan a szavait akarta

nyomatékosítani. Friederike azonban elhatározta, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. Nyugodtan elkezdte tisztogatni a munkaeszközeit. Egymás után került sorra az ecset, a kis spakli, amelyet a festékek kikeveréséhez használt, majd a paletta.

– Te sokkal szebben dolgozol.Tudod nagyon jól – változtatott taktikát a bátyja. immár mosolygott.

Georg Simons nemcsak lusta volt, de emellett tehetséget sem nagyon mutatott a porcelánfestéshez. Ezzel szemben, ezt Friederikének el kellett ismernie, igen jóképű volt, és nagyon is charme-os tudott lenni, ha akart. Nyilván ezért nézett el neki a környezete mindent, Friederikét is beleértve.

– Kérlek, bocsáss meg! Sajnálom, hogy olyan indulatos voltam. Csak fejezd be a figurákat, amilyen gyorsan lehet. Majd kitalálok valami kifogást – tette hozzá.

Egészen egyértelmű volt, hogy Georgnak most sincs kedve nekiállni a munkának. Csak ritkán festett. Ha mégis, akkor többnyire egyszerű motívumokat, amelyeket aztán Friederike finomított. Mindenre megtanította ugyan a húgát, amit tudott, de a lány hamar rájött, hogy ő a tehetségesebb és szorgalmasabb kettejük közül. Már tizennégy éves korában messze a bátyja előtt járt. Georg mindenesetre tökéletesen tudta játszani a művészt. Önállóan dolgozó díszítőfestőként tisztességes mennyiségű pénzt keresett. Friederike azonban csodálkozott, hogy a bátyja ilyen sokáig elboldogult ezzel a színjátékkal. Amikor Georg tizenhat éves lett, és a tökélyre fejlesztett semmittevésen kívül semmiféle szakmai érdeklődést nem mutatott, az apja számára világossá vált, mi lesz a sorsa. Feleségénél nemigen talált megértésre aggodalmával. Constanze Simons, a még mindig szép, karcsú, negyvenes évei közepén járó asszony, aki a férjénél jóval elegánsabb körökből származott, megvetett mindenféle munkát, és ezért nem tekintette tragédiának Georg kényelmességét. Sokat vitatkoztak erről a szülők. A kereskedői pályához Georgból hiányzott a kitartás. Majd az őrületbe kergette az apját, amikor pár hétig a könyvesboltjában dolgozott. Ahhoz, hogy egyetemi tanulmányokat folytathasson, legalább minimális érdeklődést kellett volna tanúsítania az oktatott tárgyak iránt. Konrad Simonsnak végül sikerült beajánlania a fiát Johann Höroldthoz tanoncnak. A porcelánfestők igen nagy tekintélynek örvendtek Meißenben.Valamilyen más, egyszerű iparosmesterséget a felesége aligha tűrt volna meg a családjában.Az apának azonban bármi megfelelt volna, ha ez azt jelenti, hogy a fia nem fog élete végéig az ő pénzén élősködni, és nem fecsérli el céltalanul az idejét.

Ily módon lett Georgból porcelánfestő. Alig valaki tudta, hogy nincs is rajzkészsége. Erre a gondolatra Friederikének majdhogynem nevetnie kellett. Nincs ezen mit csodálkozni, tűnődött, hiszen manapság minden művész specializálódik valamire! Az egyik csak bogarakat fest, a másik aranydíszítéseket, a harmadik kínaiakat. Georg a maga részéről viszonylag elfogadható kutyákat és macskákat produkált. Friederike ezzel szemben mindent tudott festeni, és nagyon szeretett is. Legszívesebben minden idejét ezzel töltötte volna. Leopárdokat és majmokat festett, darvakat, delfineket, pillangókat és sárkányokat, nimfákat, faunokat és harlekineket, vadászokat és szultánákat. időközben már a közkedvelt Watteau-jelenetek sem aggasztották, amelyek a természetben vagy társaságban ábrázoltak szerelmespárokat. Pedig ezeknek az aprólékosságától eddig mindig visszariadt. Nemrégiben a négy évszakot és a kilenc múzsát is megfestette – az utóbbiak különösen jól sikerültek, amint megállapította.

Természetesen olykor szórakoztatta, ha édesanyja szalonjában szellemes beszélgetéseket hallgathatott, és odakacsinthatott a fiatal férfiaknak. Szeretett apja könyvtárában üldögélni. Egy öreg házitanító Georgot és őt történelemre, földrajzra, nyelvtanra, algebrára, mértanra, vallásra és latinra tanította. Aztán valamikor feltűnt Mademoiselle Duplessis, akitől éneket, spinétjátékot, rajzolást és hímzést tanult. Mindeközben franciául beszéltek. Hogy jobban elmélyedhessen a botanikában, egyszer nekiállt összeállítani egy herbáriumot: növényeket gyűjtött és szárított. Szokásává vált, hogy szárítás előtt lerajzolja az összes kökörcsint, harangvirágot, boglárkát és margarétát.

Mindenekfölött azonban a szinek iránt érdeklődött. Nemcsak hogy szívesen olvasott róluk, vagy öltözött ragyogóan pompázó anyagokba, és díszítette a szobáját tarka párnákkal meg ágytakarókkal, de dolgozott is a szinekkel. Nem volt olyan festék, amelyet ne próbált volna ki a műtermében.Az indiai sárgát kivéve.

Friederikét elfogta a hányinger. Apja egyik természetrajzkönyvében olvasta, hogy indiában a tehenek vizeletéből nyerik ki ezt a bizonyos sárga szinárnyalatot: egy sötét, mély, vörösessárgát.Talán egyszer tényleg rá kellene kérdeznie a patikusnál.

De máskülönben már csakugyan mindent kipróbált, amit ki lehetett keverni.

A szülei szerencsére eltűrték a szenvedélyét, mert a festést és a rajzolást bájos foglalatosságnak tartották. Némelyik ifjú hölgy ügyesen tudott hímezni, neki pedig a festéshez volt tehetsége. Ha a szülei tudták volna, milyen komolyan gondolja a művészetet, alighanem kevésbé lettek volna megengedőek. Egyedül Georg vette észre, hogy Friederike csaknem minden idejét a műteremben tölti. A lány gyanította, hogy a bátyja csak azért nem árulta még be, mert a saját érdeke is ezt kívánta. De mivel annyi időt töltött festéssel, minden más feladatával állandóan sietnie kellett. Egyszer aztán az az ötlete támadt, hogy kis ajándékokkal megvesztegeti a szolgálólányt, hogy hímezzen ő helyette. Ezenkívül kifejlesztett egy technikát, melynek segítségével édesanyja bármelyik összejöveteléről, a teázásokról, kávézásokról, piknikekről, estélyekről, álarcosbálokról, játékés táncestekről el tudott osonni anélkül, hogy a hiányát észrevették volna. Mindig időben megjelent megint, mielőtt valakinek szemet szúrt volna a távolléte. Ráadásul a kezén vagy a ruháján lévő festékfoltok nélkül. Bárcsak Georg ne bámult volna rá olyan mindenttudóan! Édesanyja egy ilyen alkalommal elkapta a bátyja pillantását, és az öszszes jelenlévő előtt kérdőre vonta, hogy mire vélje a vigyorgását: vajon a húga valami rossz fát tett a tűzre, amiről neki nem szabad tudnia? Friederike nem tudta eldönteni, kinek tekerte volna ki inkább a nyakát – a bátyjának-e, vagy az édesanyjának.

– Húgocskám, ha valaki így elnéz téged, az szinte felér egy szinházlátogatással. Előbb dühösen nézel, majd magadban kuncogsz, és teljesen elragadtatottnak látszol, aztán pedig az a benyomása támad az embernek, hogy rögvest el akarsz tenni valakit láb alól.Állandóan változik az arckifejezésed! Mire gondolsz, az ég szerelmére?

Georg hirtelen ott állt előtte, majdhogynem ijedtnek tűnt, ahogy fürkész tekintettel vizslatta a lányt. Friederike észre sem vette, hogy felállt, és odalépett az asztalához. Alkoholtól bűzlő lehelete az arcába csapott. Friederike ösztönösen hátrahőkölt.

– Kedves bátyám, te ugyan jobbágyként dolgoztatsz engem, de a szellemem még mindig szabad. Nem akarod igazán tudni, mi járt éppen a fejemben, vagy igen?

Barátságos mosollyal kívánta tompítani a szavai élét, de Georg reakciója elárulta, hogy nyilvánvalóan megsértette.

– Hát, Friederike, akkor most inkább magadra hagylak. Úgy látom, van elég tennivalód. Elvárom, hogy holnapig semmi és senki által ne hagyd magad eltéríteni a munkától. Este hat órára készen kell lenniük a figuráknak, egy perccel sem később.

Kurta biccentéssel elköszönt, és lobogó kabátszárnyakkal távozott a helyiségből.

– Pfű! – sóhajtott Friederike, és az ablakhoz lépett. Kint még mindig kissé szemerkélt az eső, de legalább a szél elállt. Elforgatta a díszes vasfogantyút, és kinyitotta a jobb ablakszárnyat. Levegőt, levegőre vágyott! Kedves bátyjának újra meg újra sikerült elrontania a kedvét, és megfosztania minden lendületétől. És emellett úgy bűzlött, mint egy disznó. De mindegy is, mit akar tőle Georg, és milyen sürgősen kellene elkészülnie a kis kínaiakkal: ma már nem dolgozik tovább! Egyetlen ecsetvonást sem tesz. ideje átöltöznie. Nem mintha különösebb örömmel töltötte volna el az édesanyja szalonjában eltöltendő este, de mindenképpen némi változatosságot ígért. És talán Caspar Ebersberg is eljön majd...

Constanze Simons társasági téren igen becsvágyó volt. Olyan családból származott, amely nagy vagyonra tett szert az érchegységbeli ezüstbányákkal. Egy hasonlóan módos csehországi üveggyároshoz kellett volna hozzámennie, de ő végzetesen beleszeretett Friederike apjába, és szülei döbbenetére rangon aluli házasságot kötött. Amennyire Friederike tudta, soha nem bánta meg a döntését, főleg mivel az apja könyvkereskedőként és kiadóként széles körű általános műveltséggel rendelkezett. Az édesanyja bizonyára még soha nem unatkozott a férje jelenlétében. Ezenkívül Friederike véleménye szerint rendkívül jóképű is volt.Tudta, hogy a lányok általában hajlamosak felmagasztalni az apjukat, és minden jövendőbeli udvarlót hozzá mérni. De az ő esetében a gyermeki ítélet megfelel az objektív igazságnak, ez egészen biztos. Friederikének nevetnie kellett önmagán: akárki jön is el egy nap, és kéri meg a kezét – az apja elég magasra tette a mércét.

Egyvalamit azonban minden kiváló tulajdonsága ellenére Konrad Simons sem tudott elérni: nem volt képes megszüntetni felesége azon érzését, miszerint társasági szempontból lemarad valamiről Meißenben. Meißen nem Drezda, főleg nem Párizs, ez az édesanyja számára is világos volt. Friederike azonban tudta, hogy anyja ez okból kifolyólag időnként meglehetősen könnyen kibillen lelki egyensúlyából. Constanze Simons minden tőle telhetőt megtett azért, hogy semmi ne látszódjon rajta, és igyekezett mindenfajta rosszkedvet csirájában és a lehető leggyorsabban elfojtani. Egyszer aztán szerencsés módon az a gondolata támadt, hogy a szükségből erényt kovácsol. Szalont nyitott, és ettől kezdve a tágas nagyvilágot egyszerűen odavonzotta Meißenbe. Sikerrel, amint azt mind a férje, mind a gyermekei örömmel nyugtázták, még ha más-más okból is. Friederike számára fáradhatatlan és öntudatos édesanyja igazi példakép volt, míg Georg mindenekelőtt azokat az előnyöket élvezte, amelyekkel anyja társasági ténykedése a családja számára járt.Apja pedig, gondolta Friederike elnéző mosollyal, csak még jobban szerette, amiért olyan buzgó. Biztos, hogy soha nem tűrt volna meg maga mellett olyan nőt, aki egész nap ölbe tett kézzel ül.

Apropó, „ölbe tett kéz": már biztosan rettenetesen későre jár, ő pedig itt piszmog! Erőnek erejével kiszakította magát a gondolataiból, és kettesével véve a lépcsőfokokat lesietett a hálószobájába. idegesen csengette be a cselédet.

– Lilli, hozd ide ma estére a rózsákkal díszített kék ruhát, kérlek!

Friederike tudta, hogy a kék ruha roppant előnyös módon emeli ki a szeme szinét. Csak ebben a ruhában ragyog igazán kéken. Máskülönben ugyanis a szeme szinte szürkének látszott.

– Természetesen, nagyságos kisasszony! – hajtott térdet Lilli.

A cseléd kövérkés, helyes és összességében véve meglehetősen ügyetlen volt. Édesanyja állandóan panaszkodott rá, Friederike azonban szerette az egyszerű lányt. Ő legalább nem volt kétszinű, hanem őszintén odaadó.

Óvatosan kibújt a munkaruhájából, majd ingvállban és alsószoknyában helyet foglalt a fésülködőasztalnál. Figyelmesen szemügyre vette magát a tükörben. Egészen elfogadható, gondolta elégedetten. Hogy azt ne mondjam: nagyon is elfogadható.Talán még szépnek is lehet nevezni... Mosolygott.

Nagyon is jól emlékezett még azokra az időkre, amikor társasági események alkalmával örökké úgy érezte, hogy láthatatlan, mert soha senki nem vette észre. Néhány hónapja azonban ez megváltozott: egyszeriben mindenki őt bámulta. Még mindig nem volt egészen biztos benne, hogy helyesen értelmezi-e, amit a fakeretes kristályüvegben lát. Az arca teljesen szabályos volt. Mintha szobrász mintázta volna. Madonna-arc, mondta egyszer tréfásan az apja. inkább Magdalénáé, mintsem Máriáé, helyesbítette őt magában.Valamiféle ridegség ülte meg a vonásait, ez kétségtelen.A saját ízlése szerint azonban a pofacsontjai éppen megfelelően merészen voltak íveltek. Nem akart baba lenni, sokkal inkább amazon.A pofacsontjait és a hosszú pillájú nagy szemét is az édesanyjától örökölte, akinek az arcát alapul véve titkos megelégedésére megállapíthatta, hogy idősebb korában is csak kevéssé veszít majd szigorú bájából.

Friederike kiszedte a hajából a tűket, amelyekkel hosszú, sötét tincseit szorosan feltűzte a fejére. Lágy hullámokban omlott le a haja sápadt vállára, és körülölelte az arcát. Olyan a bőröm, mint a porcelán, amit festek, gondolta, fénylő és sima. Nagyon világos. Csak ezek a szeplők ne lennének! Kipróbált már több különböző tinktúrát, amelyet a patikus ajánlott, és amelyet külön neki készített olyan receptek alapján, amelyeket Drezdában és a francia udvarban is használtak. Egyik sem segített.

A szeplőktől eltekintve volt még valami, amit Friederike nem talált teljesen meggyőzőnek az új arcán: valamiképp hétköznapinak hatott a számára.Valahogy túl semmitmondónak, mint a kis figurák arca, mielőtt arckifejezést festett volna nekik. Üres lap, ahogy mondani szokás. Csak a legjobb barátnőjével beszélt erről.

– A lényeg az, hogy szép – mondta Charlotte –, az, hogy hétköznapi, senkit sem érdekel. – Megrázta a fejét, és nevetett. Friederikének még napokkal később is az járt az eszében, hogy Charlotte vajon mit talált olyan mulatságosnak a beszélgetésükben.

– Mademoiselle...

Lilli állt a küszöbön, a kék ruhát kinyújtott karján tartva.Vajon mióta áll ott, és figyeli? – futott át Friederike agyán. Mindegy, Lilli előtt nem kellett rejtőzködnie.

– Tedd le ide a székre, és fésülj meg először, légy szíves. És bizonyára még mosdanom is kellene – tette hozzá nevetve, amikor felfedezte a piros festékpöttyöket a nyakán meg a jobb alkarján. – Hoznál gyorsan meleg vizet a konyhából?

Áhítatosan nézegette a kék ruhát és a hozzá tartozó abroncsszoknyát.Az öltözéket Madame Pompadournak, a francia király szeretőjének legújabb kedvenc ruhája ihlette.A drezdai szabó, ez az állítólag párizsi származású öntelt férfi pontosan fel tudta sorolni, hogy a Madame mikor viselte a ruhadarabot. Monsieur Baierle a pruszlikot kevésbé szabta szűkre, mint ahogy azt a párizsi divat diktálta. A dekoltázs így is kifejezetten merész lett. Éppen annyit mutatott meg a kebléből, hogy Friederike még jól érezze magát.

– Mademoiselle, igyekeznie kell, az első vendégek már megérkeztek!

Lilli kifulladva tette le a nehéz vizeskorsót a fésülködőasztalka márványlapjára, miután megtöltötte a kovácsoltvas állványon lévő kerámiakagylót.

– Csak nyugodtan – mormolta Friederike, és lassan belemerítette a fehér mosdókesztyűt a langyos folyadékba. Óvatosan ledörzsölte vele az arcát és a karját, hogy aztán egy törülközővel megszárogassa magát. Ezután kis edénykéből kevés fehér arcfestéket vett ki,amelyet egyenletesen elkent az arcán.Az elegáns sápadtság volt a divat legfontosabb parancsa.A smink segítségével legalább rövid időre el tudta tüntetni a szeplőit. A pirosítós tégelyért nyúlt, majd némi festéket vitt fel az arcára, aztán bepúderezte magát, és kevés illatszert cseppentett a nyakára és a csuklójára. A Tánc Versailles-ban névre hallgató vanília-, narancsvirágés fűszerillatú parfüm Grasséból származott. Egy pillanatig mérlegelte, ne tegyen-e egy aprócska fekete szépségtapaszt a dekoltázsára, de azt végül túl merésznek találta, úgyhogy inkább a bal orcája mellett döntött.

Nem vette észre, hogy Lilli időközben távozott a szobából, majd újra bejött. Annál nagyobb volt tehát az öröme, amikor megérezte, hogy a cseléd frissen főtt kávét hozott neki.

– Micsoda illat! – nevetett rá a fiatal lányra, aki óvatosan elhelyezte az ezüst kávéstálcát a fésülködőasztalon a festékes edénykék és tégelyek között.

Az egész Simons család hódolt a kávézás szenvedélyének. Mielőtt reggelente felkelt, Friederike elsőként egy csésze kávét hozatott az ágyába. A kannát, a cukortartót, a tejszinkiöntőt, a csészét, a csészealjat: mindet ő maga festette meg. Ez volt az egyik első sikeres munkája. Tarka, egzotikus madárkák repkedtek az edényeken. Finom faágak hajlongtak a szélben. Friederike büszke volt erre a készletre. Jó sok időt töltött a könyvtárban, hogy kimásolja a tudományos munkákból és útirajzokból a madarakat.

– Au! – Épp a szájához akarta emelni a csészét, hogy kortyoljon belőle, de majdnem leejtette, amikor a cseléd nekilátott a hajának a fésűvel.

– Tulajdonképpen meg kellene mosnunk a haját, mademoiselle – sóhajtott Lilli. – Mit művelt, hogy már megint így össze van tapadva?

Friederike halkan nevetett magában. Szerencse, gondolta, hogy édesanyja a legritkább esetben tanúja az úrnő és a cseléd közötti beszélgetéseknek – egészen biztosan nem helyeselné kettejük bizalmas viszonyát. Sőt, nagyon is szerette újra meg újra felhívni a figyelmet előkelő származására, és igen nagy jelentőséget tulajdonított a rangbeli különbségeknek. Hirtelen ismét Georg jutott az eszébe. A kettejük között lezajlott beszélgetés természetesen nagyon kellemetlen volt, tűnődött, miközben Lilli műloknikat illesztett a hajába. De a bátyja bizonyára már régen elfelejtette a dolgot. Georg nem haragtartó, és ő sem az. idővel a szóváltásuk feledésbe merül. Mégis vegyes érzelmekkel tekintett az est elébe. Nem várt túl sokat az eseménytől. Minden úgy történik majd, mint mindig. Megjelenik a meißeni előkelő társaság, és talán még apja valamelyik levelezőpartnere vagy édesanyja egyik távoli rokona, aki épp átutazóban van Drezda felé. És – a szíve kicsit megdobbant – esetleg vagy akár egészen biztosan Caspar is ott lesz!

– És most tartsa vissza a levegőt, mademoiselle!

A lány nagy lendülettel Friederike fűzőjével kezdett foglalatoskodni, amelyre a lány időközben a merevítés nélküli ingvállat cserélte. Lilli mindkét kezével húzta-rángatta a zsinórokat, amelyek összetartották a vasés halcsontvázas rafinált szerkezetet. Olyan szorosra húzza, mintha meg akarna fosztani a pompás ételektől, amikkel édesanyám jól tartja a vendégeit, gondolta derűsen Friederike. Hogyan is férhetne el így a finom étel a hasában?

Miután Lilli segítségével felvette a pruszlikot, az alsószoknyát és a ruhát, még egyszer alaposan bepúderezte az arcát meg a haját. Aztán belebújt hímzett selyempapucsába. A széles abroncsszoknya miatt oldalazva kellett kimennie az ajtón a szobájából. Sikerült botlás nélkül leszaladnia a lépcsőn, és egy utolsó nagy lélegzet után végre belépett a szalonba.

Ott már valóban összegyűlt a legtöbb vendég. A Simons család három fogadóterme a lakóház első emeletén helyezkedett el, és mind a piactérre nézett. Fényesen ki voltak világítva. A nagy csillárokban minden gyertya égett.

A legújabb divat szerint berendezett zöld szalon közepén ott ült Constanze Simons két ismeretlennel egy kecses, hosszú lábú cseresznyefa asztalka mellett.A tartása, mint mindig, kifogástalan volt; kedvességet sugárzott, de bizonyos szigorúságot is.

Friederike képtelen volt elfojtani a mosolygást, jóllehet pontosan tudta, hogy édesanyja a szeme sarkából minden lépését figyeli. Ki lehet a két idegen? Hihetetlen, hogy az édesanyjának mindig sikerül új kapcsolatokat létesítenie!

Az asztalkához tartozó támlás székeket zöld selyemmel vonták be. Ezek is kecsesen ívelt, aranyozott lábakon álltak. A finom türkizárnyalatú, apró indamintás damaszttapétával borított falon festmények lógtak, amelyek gáláns jeleneteket ábrázoltak: lenge ruházatú nők, karjukon kosárral, szép, fiatal férfiakat bámultak, akik bárányokat őriztek, vagy lanton, esetleg viola da gambán játszottak.Több díszes keretű tükör volt a helyiségben, és a sarokban egy delfti cserépkályha barátságos meleget árasztott. Csak ennek a szalonnak a berendezése volt modern és pompázatos, amelyben anyja a vendégeit fogadta: még az ablakokat is megnagyobbíttatta, hogy több fény áradjon be a helyiségbe. A többi szobában még mindig a régebbi nehéz, sötét bútorok álltak. Az óriási tölgyfa ládák, a pompázatos faragásokkal díszített szekrények, amelyeket már több nemzedék használt előttük. A zöld szalon mennyezetét stukkódíszek ékesítették. Ám amikor az anyja freskófestőt akart hozatni itáliából, vita robbant ki a szülők között. Friederike még nagyon jól emlékezett rá, hogy a pénzről veszekedtek. Az apja azonban azt is fontosnak tartotta, hogy a felesége ne váljon gúny tárgyává.

– Mikor fog mesterséges barlangot készíttetni a számunkra, madame? – élcelődött. – Királyi felséged a közeljövőben meghív minket szarvasvadászatra? – piszkálódott máskor.

– Gyere ide hozzánk, Friederike! – szakította ki a gondolataiból a lányát Constanze Simons.

Friederike szinte kelletlenül pillantott fel, hogy néhány másodperccel később ámulva ismerje el, a gyertyák gyér fényében az asszony igazából inkább a nővérének, mintsem az anyjának látszik. Korosztálytól függetlenül minden nő fehér festéket használt az arcán, és szürkére púderezte a haját, ami ügyesen elrejtette az öregedés jeleit. Friederikének mégsem volt kedve odaülni az édesanyjához.A szomszédos helyiségben ugyanis felfedezte a barátnőjét. Charlotte Georgot és a többieket figyelte, ahogy a játékasztalnál kártyáznak.A bátyja jobbján Caspar Ebersberg ült. – Hadd mutassam be neked Henriette Hansent Hamburgból,

Friederike – hallotta édesanyja kissé türelmetlen hangját –, és a testvérét, Per Hansent. Átutazóban vannak Drezda felé, ahol Hansen úr új irodát szándékozik megnyitni.

Constanze Simons két asztalszomszédjára mutatott.

Friederike úgy vélte, nem sokszor találkozott kevésbé elegáns és világfias vendégekkel édesanyja termeiben. Mi ütött belé, hogy ekkora hűhót csap ezek körül az emberek körül?

– Lányom, Friederike – tette hozzá Hansenékhez fordulva Constanze Simons.

A hamburgi testvérpár rendkívüli módon örült az ismeretségnek, Friederikének mindenesetre nem túl gyakran volt része abban, hogy édesanyja szalonjában ennyire eufórikusan üdvözöljék. Per Hansen nagyjából harmincéves lehetett, és feltűnően puffadt arca volt. Elsőre az alaktalanság tűnt leginkább szembe rajta. Az egész arca szinte szétfolyni látszott. Nem kövér, állapította meg Friederike, csak formátlan. Az arcszine vöröses volt. A parókája, a ruhája és a csatos cipője is bizonyára drága holmi, mégsem tudtak alakot kölcsönözni a viselőjüknek. Friederikének a régi holland képeken látható kedélyes, vörös képű polgárok jutottak az eszébe róla, akik éppen nagy darab sonkát kebeleznek be.

Henriette Hansen sem volt az a kimondott szépség. inkább jelentéktelennek, zömöknek és egy kicsit merevnek hatott. Friederike abba a típusba sorolta, melyhez tartozókat az ember nem ismeri meg, ha másodszor találkozik velük, ám ők mindig emlékeznek az emberre. Néhányszor volt már része abban a kinos élményben, hogy édesanyja ünnepségén barátságosan odalépett hozzá valaki, aki szemlátomást pontosan tudta, hogy ő kicsoda, miközben ő egyáltalán nem emlékezett a beszélgetőtársa arcára, arról nem is beszélve, hogy fogalma sem volt, hogy hívják. Sietve kimentette magát édesanyjánál és Hansenéknél, és megígérte, hogy visszajön, mihelyt mindenkit üdvözölt.

Az úgynevezett keleti szalonban tarka csempe borította a falakat. A házigazda szándéka az volt, hogy a látogató úgy érezze itt magát, mintha mecsetben lenne. Az ülőbútorok alacsonyak voltak, és a szivárvány minden szinében pompázó számtalan párna takarta őket. Díszes tartókban vastag gyertyák égtek mindenfelé a helyiségben. Friederike még egzotikusan különös illatot is érezni vélt, amikor belépett a szobába.

Először is túláradó örömmel üdvözölte Charlotte Winklert, aki szorosan a bátyja, Georg mögött ült, hogy a válla fölött beleláthasson a lapjaiba. A lányon minden ragyogó és érzéki volt. Friederikét, mint mindig, amikor hosszabb ideig nem látta a barátnőjét, most is lenyűgözte a vonzereje. A ragyogó, igen élénk szeme, és a varázsosan csillogó aranyhaja. Kicsit teltebb volt, mint a divat megkívánta, akármilyen szorosra húzta is a fűzőjét. De úgy tűnt, a férfiakat ez nem különösebben zavarja – Charlotte óriási hatást gyakorolt az ellenkező nemre. Friederike gyakran jelentéktelennek érezte magát mellette, mintha egyáltalán nem is létezne.

Barátnője éppen súgott valamit Georg fülébe, amire az harsány nevetésben tört ki. Charlotte macskaszerű bájjal hátradőlt a székén, mint aki nem sok vizet zavar. Fülbevalója kacéran lengett ide-oda.

– Mi is szeretnénk nevetni! – kiáltotta Sophie Thalheimer, Friederike és Georg tizenhárom éves unokatestvére, Amalie néni és Gustav bácsi lánya. Rendkívül vonzó édesanyjától Sophie csupán csillogó sötét tincseit örökölte, egyebekben inkább az apjára ütött, aki Friederikét hegyes fülével és tömzsi felsőtestével mindig is egy terrierre emlékeztette. Sophie azonban, aki épphogy kinőtt a gyerekkorból, máris nagy jártasságot szerzett abban, miként hozza ki magából a legjobbat. Annyira ápolt volt, és annyira igyekezett tetszeni, hogy alig lehetett észrevenni, tulajdonképpen milyen kevés kellemmel is rendelkezik. A korához képest meglepően mély volt a dekoltázsa, és apró lábára egy túldíszített papucsot húzott. Csak a hangja csengett még egészen kislányosan.

A kártyaasztal körüli társaságot Caspar Ebersberg tette teljessé, aki modellezőként dolgozott a porcelánmanufaktúrában. Egy bárónak és egy drezdai pék lányának a törvénytelen fiaként látta meg a napvilágot. Friederike két évvel korábban találkozott vele először egy bálon, amelyet Amalie nénje rendezett húszéves házassági évfordulója alkalmából. A szép, sötét bőrű, izzó szemű ifjú iránt első látásra némi, önmaga számára is megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett. Miközben ösztönösen tudta, hogy inkább óvakodnia kellene az ilyen férfiaktól. De ritka találkozásaik alkalmával újra meg újra elhitte enyelgő hízelgéseit, és minden alkalommal csodálkozott, hogy aztán semmi sem történt. Egyszerűen nem szabad komolyan vennem, amit mond, beszélt megint önmaga lelkére. Egyszerűbb volna, ha egyáltalán nem venne tudomást a férfiról, de az, amellett hogy udvariatlan lenne, még felettébb árulkodó is.

Üdvözlésül Caspar Ebersberg most is úgy mosolygott rá, mintha az életben semmi nem tudna akkora örömet szerezni a számára, mint Friederike látványa. Magas, daliás férfi volt, és sűrű, fekete szemöldöke némiképp haragos külsőt kölcsönzött neki. De ha mosolygott, hirtelen nagyon megnyerően nézett ki.

– Milyen szép ma este, varázsos barátnőm!

Friederike lesütötte a szemét, és zavartan mosolygott. De ostoba dolog, hogy nincs kész, talpraesett válasza erre. Szerencsére elegendő fehér festéket vitt fel, különben a férfi még észrevette volna, mennyire elpirult. A biztonság kedvéért arca elé emelte a legyezőjét.

Caspar felállt, hogy kezet csókoljon neki. Mélyen a szemébe nézett, míg a jobbja fölé hajolt.

– Üljön ide mellém, Friederike, úgy, ahogyan Charlotte kisasszony a bátyjához. Különben előnyhöz jut, mert csak őt támogatja egy szép nő.

– Két szép nő, kedves Caspar! Elfelejted, hogy Sophie már nem gyerek. Határozottan nem az! – szólt közbe Georg.

Olyan pillantást küldött unokatestvére felé, amelytől egy jéghegy is megolvadt volna. Nem csoda, hogy a kicsi isteníti, gondolta Friederike.Vele szemben Georg kevésbé volt előzékeny.

– Ülj le, Friederike! – szólt oda neki nyers hangon, hogy a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, közömbös hangon folytassa: – Ugyanis nyerésre állok, és Caspar csak el akarja terelni a figyelmemet... Hadd folytassuk, hölgyeim – fordult oda mindkét nőhöz.

– igen, foglaljon helyet, Friederike! Mellettem! – helyeselt Caspar lelkesen, és olyan hévvel, mintha az élete függött volna tőle. Sötét szemét a lányra szegezte. Jelentőségteljes, bársonyos pillantása mintha azt sugallta volna, hogy van közöttük valami, ami még kimondatlan. Mintha volna valami a levegőben.Valami fontos és szép, amiben azonban ő még nem egészen biztos. Megkaphatsz – jelezte a tekintete.

Nem, nem megy megint lépre! Többé nem! Az egyetlen alkalomnak az emléke, amikor reagált a férfi közeledésére, még mindig dermesztően hatott rá. Édesanyja egyik ehhez hasonló estélye után történt. Egész este flörtöltek egymással. Egy kicsit ittak is – Friederike egyértelműen többet, mint máskor.Vörösbort, amelyet édesanyja egyik vendége hozott Párizsból.Azt mesélte, Dél-Franciaországban, Provence-ban készült.A párizsiak és különösen a versailles-i udvaroncok egészen odavannak érte. Caspar és ő azzal szórakozott, hogy sorra kipróbálta a különböző fajtákat és évjáratokat. Friederike már egy félóra múlva úgy becsípett, hogy alig tudott egyenesen járni. Casparnak kellett támogatnia, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Aztán egyszer csak rosszul lett, és a férfi felajánlotta, hogy kikíséri a friss levegőre. Ott azonnal jobban érezte magát, és amikor beértek a kis kerti labirintus szívébe, a férfi megcsókolta. És ő viszonozta a csókot. Egyszeriben szinjózanul, mégis mintegy kábulatban. Soha életében nem érintette még meg idegen férfi – főleg nem ilyen módon –, de az volt az érzése, hogy szerelemre született. Ha Georg és édesanyja aggodalmas kiáltása nem szakítja félbe őket, valószinűleg sokkal több is történt volna annál, mint hogy megengedte Casparnak, hogy megfogja a mellét. A férfi ezután hetekig nem mutatkozott Simonsék házában. Friederike levelet irt neki, amelyre nem válaszolt. Lehet, hogy túl gyorsan engedett neki? Észrevette netán a férfi,hogy komolyan érdeklődik iránta?Talán nem irányította elég jól a kacér játékot, vagy félreértett valamit? Mélységesen elbizonytalanodott és megbántódott. Micsoda kinos helyzet! Az volt az érzése, hogy olyan férfi után fut, aki visszautasítja. Pedig Caspar kezdte! Ő pedig esetlen, túlbuzgó kezdő módjára viselkedett. A barátnőjén kívül senkinek nem beszélt erről, és Charlotte sem tudott magyarázatot adni a férfi viselkedésére.

Friederike örült, hogy nyomós oka van arra, hogy ne üljön oda a férfihoz és a többiekhez a játékasztalnál.

– Megígértem, hogy foglalkozom anya vendégeivel, a hamburgi Hansenékkel. Hamarosan vissza kell mennem hozzájuk.

Georg a név hallatán a szemét forgatta.Anyjuk nyilvánvalóan neki is bemutatta a kevéssé vonzó testvérpárt.

– Kik ezek a Hansenék? – kérdezte kíváncsian Caspar.

– Hamburgi kereskedők, akik átutazóban vannak. Mama mindenkire lecsap, akit meghívhat a fogadásaira. Nem könnyű dolog számára Meißenben szalont vinni. Lehetséges, hogy tanult vagy igen vagyonos emberek.Vagy ismernek egy fontos embert, vagy valakit, aki ismer egy fontos embert.Valami oka mindig van annak, hogy miért hív meg embereket.

Georg vállat vonva ismét a lapjaiba nézett.

Friederike szótlanul megfordult, és visszament a zöld szalonba, ahová időközben újabb vendégek érkeztek. Miközben távozott, úgy vélte, Caspar pillantását érezi a hátán. Udvariasan üdvözölte az újonnan érkezetteket,majd csatlakozott Hansenékhez, akik most egyedül ültek a cseresznyefa asztalnál.

– Milyen szép város Meißen! – kezdte Per Hansen a beszélgetést.

Friederikének feltűnt, milyen görbén tartja magát, keskeny válla előreesik, amitől a háta szinte púposnak tűnik.

– Nagyon szép, kétségkívül.

Friederike egész eddigi életében alig fordult meg másutt, hiányzott számára az összehasonlítási alap.Az ötvenkétezer lakosú Drezdával ellentétben Meißen mindenképpen viszonylag kicsinek számított, ennyit tudott. Tekintve, hogy kevés arra alkalmas ember közül válogathatott, nem csoda, hogy édesanyjának komoly nehézséget okozott egy valamirevaló szalont fenntartani. Ők maguk elég gyakran utaztak Drezdába vásárolni vagy Constanze családját meglátogatni, balettés opera-előadásokat megtekinteni. Friederikének tulajdonképpen jobban tetszett Drezda, mint Meißen, szülővárosa azonban nyugodtabb és kellemesebb hely volt. Drezdában biztosan nem jutnék hozzá, hogy dolgozzak, annyi minden más foglalkoztatna, gondolta. Lipcsébe, a vásárra is többször elkísérte az apját.A város olyankor tele volt bódékkal és standokkal, mindenhol bűvészeket, tűznyelőket és jövendőmondókat lehetett látni. Érdekes volt, mindenképpen, de ez az óriási embertömeg egyszersmind mindig némi félelemmel töltötte el.

– Az utazásunk idefelé igencsak viszontagságos volt – ragadta magához a szót Henriette Hansen. – Kétszer borult fel a kocsink a rossz utak miatt. Rettenetes zötykölődést kellett elviselnünk! Ráadásul a kocsis folyamatosan öntötte magába a pálinkát a butykosából. Holnap továbbmegyünk Drezdába. Ha egyszer újra otthon leszünk, ki nem teszem többé a lábam a házból. Soha nem hittem volna, hogy az utazás ilyen nehézségekkel jár! – zsörtölődött. Elfúlt a hangja.

– Azért nem volt az olyan rossz, Henriette! Sok érdekes dolgot fedeztünk fel útközben, és számtalan új ötletünk támadt, hogyan bővíthetnénk az üzleti tevékenységünket, ne felejtsd el! Mindig jó látni, hogyan mennek a dolgok másutt! – fordult Per Hansen most lelkesen Friederike felé. – Tanulóéveim után öt esztendeig utazgattam apám vállalatának a megbízásából.Amszterdamban, Londonban, Danzigban, Bázelben, Frankfurtban, Milánóban és Torinóban is dolgoztam a kereskedelmi partnereinkkel. Az utazás hihetetlenül tanulságos. Rendkívül sokat tanultam ez alatt az idő alatt.

– Ezt készséggel elhiszem. – Friederikét lenyűgözték a hallottak, még úgy is, hogy esetlen tartású beszélgetőtársa leginkább egy barátságos kukacra emlékeztette.

időközben megérkeztek a zenészek. Egy vonósnégyes és egy fuvolás vidám Telemannés Vivaldi-darabokat kezdett játszani. Constanze Simons a legszívesebben egyszer Nagy Frigyes fuvolaversenyeivel is szolgált volna, de a porosz király sajnos nem engedte meg, hogy a kompozícióit közzétegyék.

Friederike beszélgetésbe elegyedett Per Hansennel, aki egyik történetet a másik után mesélte, miközben egyetlen szóval sem tudakolta, hogy őt mi érdekli. így hát nem érzett szomorúságot, amikor édesanyja a vendégeit végül vacsorához hívta.Az ebédlő fehér és arany szinben pompázott. Krémszinű, a padlóig érő damasztabroszok fedték az egy sorban felállított hosszú asztalokat, amelyeket nemes porcelánnal, cseh poharakkal és ezüst evőeszközökkel terítettek meg.Az asztaldísz az olimposzi isteneket ábrázolta. Folyami rákból készült levest, fürjtojást salátával, valamint francia fehérbort szolgáltak fel. Majd kinek-kinek kívánsága szerint őzgerincet vagy foglyot kínáltak fehérrépapürével és gombaraguval.A vacsorát a desszert koronázta meg: különböző, házi készítésű fagylaltok erdeigyümölcs-kompóttal. Hozzá könnyű magyar borokat adtak.

Friederike Per Hansen és Wilhelm Schadt, egy középkorú, tekintélyes testtömegű borosgazda között ült. Utóbbi a Rajna vidékéről származott, rendszeresen járt Lipcsébe a vásárra, és találkozott Meißenben a barátaival, akik ugyanazt a foglalkozást űzték, mint ő. Szemben velük, az asztal túloldalán Charlotte, Georg és Caspar Ebersberg foglalt helyet.Arckifejezése alapján Georg a legnagyobb figyelemmel hallgatta Charlotte csacsogását. Caspar hiába próbált bekapcsolódni kettejük beszélgetésébe.

Az asztal egyik végén Constanze Simons trónolt. Jobbján Schmiedebauer patikus foglalt helyet, aki a laboratóriumában a feleségével együtt rendszeresen alkimista kísérleteket folytatott. Mindketten nyugodt, komoly embereknek tűntek, akiknek egyetlen becsvágyó cél lebegett a szeme előtt, mégpedig az arany előállítása, amint azt Friederikének egy gyenge pillanatukban elárulták. A kívülállók tudomása szerint azonban a laboratóriumban mindenekelőtt gyógyszereket és illatszereket készítettek. Különösen jól sikerültek a köszvény és a szemölcs elleni újfajta szereik.A legjobban mindenesetre egy folttisztító fogyott.

Lisbeth Schmiedebauer rézsút ült az asztal túloldalán, szemben a férjével, jobbján Friedrich Everding, Konrad Simons egyik szerzője foglalt helyet. Utóbbi mérnök volt, és a vízépítési technikákról szóló könyve a lipcsei Szent Mihály-napi vásáron olyan jól fogyott, hogy az apjának már kétszer utána kellett nyomnia.

Remélem, nem fogja rávenni, hogy építsen szökőkutat a kertünkben, futott át Friederike agyán, amikor azt látta, hogy édesanyja beszélgetésbe merül a vízépítő mérnökkel. Ha Potsdamban ez tetszik az embereknek, hát legyen, de itt nálunk csak nevetség tárgya lenne...

Az asztal ezen végén helyet foglaló csoport Mehler profeszszort hallgatta, aki matematikát oktatott a Szent Afra hercegi és tartományi iskolában. A professzor szerény zseni volt, és kicsit selypített.Asztaltársait feladvánnyal szórakoztatta.

– Ha meggondolják, hogyan viszonyul egymáshoz egy kocka éle és egy kétszeres térfogatú kockáé... – hallotta Friederike.

A folytatás azonban már nem jutott el hozzá, és lemaradt a megfejtésről is, annyira megélénkült a beszélgetés az asztal túlsó végén. Ott ült az apja Helbig kereskedelmi tanácsossal a porcelánmanufaktúrától, Hofmeister tanácsossal és a feleségével – aki jól csengő verseket írt franciául –, valamint Henriette Hansennel. Helbigből áradt a rosszkedv.

– Pompadour személyesen foglalkozik a vincennes-i manufaktúrával. Hogyan is érvényesülhetnénk vele szemben? Mindent, amit az a hölgy csinál, azonnal másolni kezdenek. Ő határozza meg a divatot. Odavitte Bouchert, a kedvenc festőjét, aki tanácsokkal látja el a gyárat. Aztán ott van nekik Hellot is. Az az ember egy zseni. A legszebb szineket keveri ki, az ördög tudja, hogyan éri el azt a ragyogást. Az a hír járja, hogy sikerült előállítania egy olyan kék szint, amilyenről mi itt csak álmodhatunk – panaszkodott.

– Meißennel szemben nem tudnak majd érvényesülni. A manufaktúra még egyre terjeszkedik, ha jól látom a dolgot. Évről évre több embert vesztek fel, vagy talán nem? – próbálta Hofmeister nyugtatni.

– És nálunk dolgozik Kaendler meg Höroldt! A legjobb modellmester és a legjobb porcelánfestő.

Konrad Simons sem értette, hogy a kereskedelmi tanácsos miért látja ilyen sötéten a helyzetet.

– Ugyan már, Kaendler és Höroldt! Azok ketten ki nem állhatják egymást. Évek óta nem állnak szóba egymással! Akármekkora zsenik is, ugyancsak nehéz emberek. Főként Höroldt. A festők egyre csak menekülnek előle. És hová mennek? Természetesen egy másik manufaktúrába! Mi kiképezzük az embereket, aztán ellátjuk velük a riválisainkat. Modellezők is mennek el tőlünk, de legalább nem olyan gyakran. Bécsben természetesen tárt karokkal fogadják őket. De Bécs, Chelsea vagy Bow miatt nem fő úgy a fejem, mint Vincennes miatt, ahol Pompadournak mindenhova elér a keze. Hiszen a király is csak azt teszi, amit ő akar, az a pokolfajzat némber... – Kedvetlenül húzta el az orrát. – Ha még mindig az öreg Ágost* uralkodna Szászországban, akkor egy szavam sem lenne! De így nem marad nekünk más, csak Brühl gróf. Hiszen tudják, hogy a miniszterelnök szenvedélyes porcelángyűjtő... Jelenlegi uralkodónkat azonban csak az opera és a vadászat érdekli. Meg egy kicsit talán a művészet. Ám a porcelánról fogalma sincs. És a legkevésbé sem érdekli! Höchst, Berlin, Nymphenburg, Fürstenberg – csupa olyan név, amelytől meg kellene tanulnunk félni! És a fejedelem? Homokba dugja a fejét.Természetesen mindenütt ott vannak az embereink, akik folyamatosan tájékoztatnak minket az aktuális fejlesztésekről – magyarázta sietve, mintha bárki is kétségbe vonta volna stratégiai előrelátását. – így például tudjuk: a porosz király is mindenképpen saját porcelánt akar előállítani. De még nem tartanak ott, szerencsére! Höchst is problémákkal küzd:Adam Friedrich von Löwenfinck, aki természetesen Meißenből származik, túl sokat ígért, de nem volt képes igazi porcelánt készíteni. Most Ringler és Benckgraff van soron, ők tudják, hogyan kell. Bécsből magukkal vitték a titkot a Majnához. Miközben a mi piaci részesedésünk Párizsban folyamatosan csökken. Ott most hazai porcelánt vesznek. Hamarosan mindenki a saját holmiját gyártja majd, mi meg csak nézhetünk, nem leszünk sehol! Mindegy, mennyire igyekszik az ember megtartani magának a titkot, egyszer úgyis fellebben róla a fátyol! Hosszú távon egyszerűen nem lehet megőrizni.

Helbig úgy belelovalta magát a mondandójába, hogy a beszélgetőtársai közül senki meg sem tudott mukkanni. Csillogott a homloka, amikor körbepillantott, helyeslést várva a világ siralmas állapotával általában és különösen a porcelánpiaci helyzettel kapcsolatban tartott eszmefuttatásához. Konrad Simons és Hofmeister tanácsos természetesen pontosan tudta, miről beszél Helbig, főleg mivel többször végighallgatták már a sirámait, még ha nem is ilyen hévvel adta eddig elő őket, de a két Hansen felettébb zavarodottnak látszott.

– Jól értettem, kereskedelmi tanácsos úr – próbálta meg Per Hansen óvatosan felvenni a beszélgetés fonalát –, hogy üzleti problémáik vannak a porcelánmanufaktúrában?

– Még nincsenek, de hamarosan lesznek, ha így megy tovább, erre mérget vehet! – fújtatott Helbig, aki Madame Pompadour meg a titok összes többi elárulója fölött érzett felháborodásában minden udvariassági szabályt feledni látszott. – Mi természetesen mindent megteszünk, hogy úrrá legyünk a problémákon. De néhány dologgal azért még meggyűlik a bajunk.

Mély ráncok jelentek meg a homlokán, és immár inkább kétségbeesettnek, mintsem haragosnak látszott.

– De hát a meißeni porcelán a legjobb az összes közül! Mindenki meißeni porcelánt akar vásárolni.A portékájuknak kitűnő hire van egész Európában.Akárhová jutottam is utazásaim során, mindenütt áradoztak a porcelánjukról.

– Még! Még így van! – károgott Helbig. – De mindenfelől állandóan azt halljuk, hogy valahol új manufaktúrát alapítanak, és a kollégák itt is, ott is szorgalmasan kísérletezgetnek. Ha ezek közül a manufaktúrák közül csupán néhánynak sikerül igazi porcelánt előállítania, akkor a miénk már nem fog kelleni. Minek is? Az áraink nem éppen kedvezőek, és ezenkívül a szállítási költségekkel is számolni kell.Világos, hogy milyen következményei lesznek az értékesítés szempontjából, ha minden kis hercegi udvarnak saját porcelánmanufaktúrája lesz! Nemcsak hogy nem tőlünk vásárolnak majd többé, de mindenütt riválisként lépnek majd fel velünk szemben.

– A konkurencia tényleg probléma, nem csupán a porcelángyártásban. Ez valóban igaz. – Per Hansen megfontoltan bólintott. – És miért pont Vincennes olyan veszélyes magukra nézve? Messze van, Párizs mellett, ha nem tévedek...

– A kisebb hercegi udvarok a maguk kísérleteivel azért jelentenek veszélyt, mert olyan rettenetesen sok van belőlük. Egy napon valaki ráhibázik majd a receptúrára, és akkor a riválisunk lesz. De Vincennes mégis kicsit más: ott ugyanis valóban komolyan veszik a dolgot. Ott egy egyszer elkezdett kísérletet nem pihentetnek a következő öt évben csak azért, mert nem úgy sikerült, ahogyan elképzelték. Ez lehet, hogy szokás a porosz udvarban, ahol a királynak mindeközben néhány kisebb háborút is meg kell vívnia, mire eszébe jut, hogy tudakozódhatna a porcelángyártás előrehaladása felől. – Helbig megvetően fújtatott. – Nem,Vincennes-ben szívvel-lélekkel foglalkoznak a dologgal. Egyelőre még csak frittporcelánt, azaz lágyporcelánt sikerült előállítaniuk. De ahogy az imént mondtam: a manufaktúra mögött Pompadour, a király szeretője áll. Egy intelligens nő, akiben van energia és üzleti érzék, ráadásul szenvedélyesen érdekli a divat, no meg a porcelán. Minden