Mauprat

By George Sand

A francia romantikus irodalom tán legszebb szerelmes regényének hőse, Bernard de Mauprat maga mondja el nyolcvanadik évén túl élete és szerelme történetét. A vad rablólovagok nevelte fiú egyik cselvetésük során ismerkedik meg egy álomszép lánnyal, akinek a becsületét és az életét is megmenti banditatársaitól. Edmée és Bernard bontakozó szerelmét egyre több motívum színezi, számos kalandos fordulat hátráltatja vagy segíti. A lovagvár bukása után a fiúnak meg kell küzdenie új nevelőapja úri környezetével, a lány előkelő udvarlójával, züllött papok alattomos mesterkedésével, párizsi szalonok talpnyalóival, és még Amerikába is elvetődik, ahol részt vesz a függetlenségért folytatott csatákban.A regény fordulópontján Bernard ártatlanul börtönbe és törvényszék elé kerül. Nemcsak boldogsága, de élete is múlik azon, barátai és szerelme összefognak-e, ki tudnak-e állni érte és képesek-e kideríteni az igazságot. Sand regényében minden megvan, ami a kötetet a romantikus művek kedvelői számára ellenállhatatlanná teszi: áradó meseszövés, az alakok, a fordulatok változatos bősége, szép tájak, nemes érzelmek és szerelmes szívek.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763667

George Sand

George Sand (1804-1876), born Armandine Aurore Lucille Dupin, was a French novelist who was active during Europe’s Romantic era. Raised by her grandmother, Sand spent her childhood studying nature and philosophy. Her early literary projects were collaborations with Jules Sandeau, who co-wrote articles they jointly signed as J. Sand. When making her solo debut, Armandine adopted the pen name George Sand, to appear on her work. Her first novel, Indiana was published in 1832, followed by Valentine and Jacques. During her career, Sand was considered one of the most popular writers of her time.

Book preview

GEORGE SAND

MAUPRAT

Regény

Fordította

SZÁVAI NÁNDOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó Budapest, 1974

Korrektor: Virágh András

Borító: Papp Norbert

978-963-376-366-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szávai Nándor jogutódja

Marche és Berry tartományok határán, azon a vidéken, amelyet Varenne-nek hívnak, s amely terjedelmes síkság, itt-ott tölgy- és gesztenyeerdőkkel, az egész táj legbozótosabb és legkietlenebb szögletében van egy kis romba dőlt várkastély, egy vízmosás mélyén, s töredezett tornyait csak egészen közelről, a főkaputól száz lépésre fedezi fel az arra járó. Körötte a százados fák s felette a szétszórt sziklák örökös homályba borítják, s legfeljebb déli napsütésben járható ez az elhagyott út, amely egyenesen oda vezet, ha nem akarunk megbotlani a minden léptünket feltartó romokban és a bütykös fatörzsekben. Ez a sötét vízmosás s ez a szomorú várkastély nem más, mint maga Roche-Mauprat.

Nemrég történt csak, hogy az utolsó Mauprat, az egész birtok örököse, lebontatta a kastély tetőit, s eladta az épület gerendáit; aztán, mint aki arcul üti őseinek az emlékét, lerontatta a kaput is, lebontatta az északi tornyot, letörette talpig a kastélyfalat, s úgy ment el onnan a munkásokkal, lerázva talpáról a port is, és átengedve birtokát a rókáknak, a sasoknak és a viperáknak. Azóta, ha a környékbeli szétszórt kunyhókban tanyázó favágók és szénégetők a roche-mauprat-i meredek táján járnak, fölényesen fütyörésznek, vagy akár erélyesen meg is átkozzák a romokat; de csak nappal, mert estefelé a kecskefajd huhogni kezd a lőrésekben, favágók és szénégetők sietve s csöndben járnak arra, s olykor még keresztet is vetnek, hogy elijesszék maguktól a romok közt uralkodó rossz szellemeket.

Bevallom, én magam is, ha éjjel errefelé jártam, mindig valami szorongást éreztem; s nem mernék megesküdni rá, hogy viharos éjszakákon nem vágtam-e erősebben sarkantyúmat a lovamba, hogy mielőbb továbbjussunk ettől a kellemetlen szomszédságtól.

Gyermekkoromban a Mauprat név Kékszakáll és Cartouche, a haramia társaságában élt az emlékemben, s rémálmaimban többször megtörtént, hogy a mesék szörnyeinek rég felejtett legendáit alaposan összekevertem azokkal a csak nemrég történt különböző eseményekkel, amelyek a Mauprat családot oly rossz hírbe hozták az egész tájon.

Nemegyszer, vadászat közben, ha barátaimmal elhagytuk a lest, hogy egy kicsit megmelegedjünk egy–egy parázsló szénhalomnál, ahol az erdő munkásai egész éjjel együtt virrasztanak, hallani véltem, mint hal el ajkukon ez a végzetes név, ha odaértünk. De mihelyt felismertek minket, s biztosak lehettek abban, hogy egy Mauprat szelleme se rejtőzött el közöttünk, halk hangon olyan históriákat kezdtek nekünk mesélni, hogy minden hajszálunk égnek meredt, s még csak eszem ágában sincs, hogy olvasóimmal is közöljem őket; elég kár, hogy már az én agyam is csupa seb és homály tőlük.

Nem mintha az a história, amelyet most majd elmesélek, különösebben kellemes vagy derűs hangulatú lenne. Ellenkezőleg, elnézést kérek, hogy ily sötét történettel kedveskedem; azonban abban a benyomásban, amelyet rám gyakorolt, van valami vigasztaló, és – ha szabad így szólnom – valami lélekerősítő elem, hogy – remélem – a következmények mindenért kárpótolni fognak. Egyébként én magam is csak nemrég hallottam ezt a históriát; ön is kér tőlem egyet: az alkalom olyan szép, hogy lustaságom vagy meddőségem semmiképp sem tudja elszalasztani.

Múlt héten ismerkedtem csak meg azzal a Bernard Mauprat-val, családja utolsó sarjadékával, aki, miután rég elszakadt ettől a szörnyű rokonságtól, a várkastély lerontásával óhajtotta jelképezni, hogy mennyire irtózott gyermekkora emlékeitől. Ez a Bernard az egész vidék egyik legbecsültebb embere, szép vidéki házban lakik, sík tájon, Châteauroux irányában. Épp a közelében voltam, egy vele ismerős barátomnál, aki előtt nem titkoltam, mennyire szeretném őt megismerni; s barátom már vitt is hozzá, jó fogadtatást ígérve.

Nagyjából úgy-ahogy ismertem már az aggastyán érdekes történetét; de már rég szerettem volna részleteit is megismerni, s főképp tőle magától hallani. Ebben a különös sorsban egész filozófiai talányt véltem látni. Épp ezért arcvonásait, magatartását s háza belsejét különös érdeklődéssel figyelgettem.

Bernard Mauprat legalább nyolcvanadik évét járja, bár viruló egészsége, egyenes tartása, szilárd járása s minden testi gyengeség hiánya legalább tizenöt-húsz évvel fiatalabbnak mutatja. Arcát minden bizonnyal rendkívül szépnek találtam volna, ha zordon kifejezése nem emlékeztet, akaratlanul is, hírhedt elődeire. Attól félek, hogy külsőleg valóban hasonlít hozzájuk. De ezt csak ő egyedül tudta volna megmondani, mert sem barátom, sem én egyetlen Mauprat-t sem ismertünk; de hát ezt persze sem ő, sem én nem mertük tőle megkérdezni.

Úgy vettük észre, hogy cselédei mesébe illő gyorsasággal és pontossággal szolgálták ki, ahhoz képest, hogy mindnyájan Berry-vidékiek voltak. Mindamellett a legkisebb, csak látszólagos késedelemre a háziúr azonnal felemelte a szavát, összevonta fehér haja alatt még mindig igen fekete szemöldökét, s pár türelmetlen szót mormogott, amire a leglustább is valósággal szárnyra kelt. Megvallom, hogy ez eleinte meglehetősen felháborított; úgy találtam, hogy az ilyen modor nagyon is a Mauprat-kra vall. De az a szelíd, szinte apai hang, amelyen egy perc múlva megint szóba állt velük, s a cselédség buzgalma, amelynek, ha jól láttam, semmi köze sem volt a félelemhez, egykettőre kibékített vele. Mivelünk egyébként elragadóan udvariasnak mutatkozott, s a legválasztékosabb kifejezésmóddal élt. Sajnos, a vacsora végén, egy nyitva feledt ajtón át, valami hideg szélroham csaphatta meg öreg koponyáját, amire olyan irtózatos káromkodásban tört ki, hogy mi ketten, barátommal, meghökkenve néztünk össze. Az aggastyán ezt rögtön észrevette.

– Bocsássanak meg, uraim – mondta –, látom, kissé darabos modorúnak tartanak; pedig hát keveset látnak; egy rossz törzsnek, szerencsére, időben levágott vén sarja vagyok, amelyet jó földbe ültettek, de azért görcsös és kemény maradtam, akárcsak a vadmagyal, ha leválasztják a törzséről. Sok-sok erőfeszítésembe került, amíg idáig jutottam, ebbe a szelíd, nyugodt állapotba, amelyben most itt láthatnak. Ha mernék, szemrehányást tennék a gondviselésnek: azért, hogy az életet, sajnos, nekem is oly rövidre szabta, mint a többi halandónak. Ha ahhoz, hogy farkasból emberré váljunk, negyven-ötven évig kell küzdenünk, legalább száz évig kéne még élni, hogy élvezhessük is a győzelmünket. Bár ugyan mit érnék vele? – tette hozzá szomorú hangon. – Már nincs velem az a tündér, aki átváltoztatott, hogy örülhetne a művének. Ej, mindegy! Itt az ideje, hogy mindennek vége legyen!

Aztán énfelém fordult, s rám nézve nagy, fekete, különösen beszédes szemével, így szólt hozzám:

– No, lássuk, kis fiatalember, úgyis tudom, mi vezeti hozzám: kíváncsi, ugye, a históriámra. Jöjjön közelebb a tűzhöz, ne féljen, egészen nyugodt lehet. Mauprat vagyok, az igaz, de azért nem dobom a tűzbe. Hallgasson meg, nem szerezhet nekem nagyobb örömet. Pedig a barátja jól tudja, hogy nem szeretek magamról beszélni: a legtöbb esetben félek, hogy ostobákkal van dolgom; de hát önről már hallottam, ismerem a jellemét meg a foglalkozását: megfigyelő és elbeszélő, vagyis, bocsánat a szóért: kíváncsi és fecsegő.

Nevetni kezdett, én magam is erőltettem a nevetést, bár egy kicsit félni kezdtem, nem akar-e csúfot űzni velünk: s akaratlanul azokra a rossz tréfákra gondoltam, amelyekkel a nagyapja a várába látogató kíváncsi és oktalan vendégeket bosszantotta. Ő azonban, miután felkelt, barátságosan karon fogott és leültetett a jó tűz előtt, egy csészékkel rakott asztal mellé:

– Ne haragudjék – mentegetőzött –, az én koromban már nehéz kigyógyulni az örökletes csúfolódó kedvből; az enyémben semmi durvaság sincs. De komolyan mondom, örülök, hogy önt itt láthatom nálam, és hogy elbeszélhetem egész életem történetét. Aki oly szerencsétlen volt, mint én, megérdemli, hogy hű életírót kapjon, hadd legyen, aki emlékét minden gáncstól mentesíti. Hallgasson hát meg, és közben ne vesse meg a kávénkat.

Odanyújtottam neki egy csészével, szó nélkül; de egy kézmozdulattal elhárította magától, s oly mosollyal, mintha azt mondaná: „Ez csak a ti elpuhult nemzedéketeknek való."

Utána ily szavakkal kezdte meg elbeszélését:

1

Tudtommal nem lakik messze Roche-Mauprat-tól, így hát sokszor járhatott a várromok közelében; vagyis, ugye, nincs arra szükség, hogy részletesen leírjam. Annyit elmondhatok róla, hogy sose volt kellemesebb tartózkodási hely, mint mostanában. Amikor leüttettem a tetejét, a nap először süthetett azokra a nedves falakra, amelyek közt gyermekkoromat töltöttem, és a gyíkok, amelyeknek azóta átengedtem őket, sokkal jobb tanyát leltek ott, mint amilyen az enyém volt. Azok legalább láthatják a napot, s a déli nap fényében melengethetik hideg testüket.

A Mauprat-knak volt egy idősebb és egy fiatalabb ága. Én az idősebb ágból származom. Nagyapám, az öreg Tristan de Mauprat, egész vagyonát elpazarolta, még nevét is meggyalázta, s oly gonosz volt, hogy emléke máris legendákkal keveredik. A parasztok ma is látni vélik, ahogy a szelleme felváltva hol egy varázsló testében tűnik fel, aki a gonosztevőket a varenne-i tanyák felé irányítja, hol meg egy vén fehér nyúlban, amelyik meg a rossz szándékú emberek előtt mutatkozik. Amikor én világra jöttem, az ifjabb ágból már nem élt más, mint az egyetlen Hubert de Mauprat, akit csak lovagnak neveztek, mivel a máltai rend tagja volt, s aki éppen olyan jó volt, amilyen gonosz az unokatestvére. Mint családja legifjabb tagja, nőtlen óhajtott maradni; de mikor egyedül maradt több fiú- és leánytestvér közül, felmentette magát a lovagi fogadalma alól és megnősült, egy esztendővel az én születésem előtt. Mielőtt ilyen változást hajtott volna végre az életében, mondják, nagy erőfeszítéseket tett, hogy az idősebbik ágban olyan örököst találjon, aki méltónak mutatkoznék beszennyezett nevének megtisztítására. Rokona, Tristan dolgaiban igyekezett rendet teremteni, és még hitelezőit is több alkalommal kielégítette. De mikor látta, hogy jósága csak még inkább elősegíti a család megrögzött bűneit, s hogy tisztelet és hála helyett csak titkos gyűlöletre lel és durva féltékenységre, lemondott minden egyezségről, szakított rokonaival, s idős kora ellenére (akkor már elmúlt hatvanéves) megházasodott, csak azért, hogy örökösei legyenek. Lett is egy lánya, s vele vége lett minden örököst váró reményének; felesége ugyanis kevéssel azután meghalt, valami olyan heves és hirtelen betegségben, amelyet az orvosok miserere-kólikának hívnak. Ott is hagyta a vidéket, s csak ritkán tartózkodott a birtokán, amely hat mérföldre volt Roche-Mauprat-tól, Varenne és Fromental határán. Bölcs és igaz ember volt, felvilágosodott szellemű, mivel apja nem ellenkezett századának szellemével, s jó nevelésben részesítette. Amellett erélyes jellemű és vállalkozó kedvű maradt; s mint ősei, ő is büszkén hordta előnév gyanánt a lovagkori Koponyatörő melléknevet, amely századok óta öröklődött a Mauprat–k ősi törzsében. Az idősebb ág viszont olyannyira elfajult, jobban mondva annyira megőrizte a feudális rablólovagság szokásait, hogy azt meg az Útonálló melléknévvel csúfolták. Apám, mint Tristan legidősebb fia, egyedül házasodott meg a családban. Én lettem egyetlen gyermeke. El kell, hogy mondjak itt valamit, amiről csak később szereztem tudomást. Hubert Mauprat, amikor hallott a születésemről, azonnal elkért a szüleimtől, s kötelezte magát arra, ha kedve szerint nevelhet fel, hogy én leszek az örököse. Apám akkoriban halt meg, baleset érte vadászat közben, s nagyapám visszautasította a lovagnak ezt az ajánlatát, sőt még azt is kijelentette, hogy az ifjabb ág vagyonának az ő, Tristan fiai a törvényes örökösei, s következőleg mindenképp tiltakozik az én javamra való testálás ellen. Akkor történt, hogy Hubert-nek végül is leánya született. De mikor hét évvel később felesége meghalt, és csak ezt a kislányt hagyta maga után, az akkori nemesség vágya, hogy nevét mindenképp megörökítse, őbenne is oly erős volt, hogy kérését másodszor is megismételte anyám előtt. Nem tudom, anyám mit felelhetett, beteg lett, s hamarosan meghalt. A vidéki orvosok most is a miserere-bajjal érveltek. Nagyapám ott volt anyám mellett, betegsége utolsó napjaiban…

Adjanak csak abból a spanyol borból, mert hideget érzek a lábamban. Semmiség, csak az emlékek hatása, ha mesélni kezdek róluk. Egykettőre elmúlik.

Felhajtott egy nagy pohár bort, s mi is követtük a példáját: mivel mi is fázni kezdtünk, ahogy szigorú arcát néztük s pattogó és szakadozott elbeszélését hallgattuk. így folytatta:

Hétéves koromra árva lettem. Nagyapám minden pénzt és értéket összeszedett anyám házában, amit csak magával vihetett; a többit mind otthagyta, s mivel, mint mondta, nem akart összekapni a törvény embereivel, meg se várta, hogy a halottat eltemessék, megfogott engem kabátom gallérjánál, s rávetett a lova farára, majd így szólt:

– Gyámfiam, te velem jössz, s eszedbe ne jusson pityeregni, mert nincs ám sok türelmem a siránkozó kölykökkel!

Csakugyan, pár perc múlva oly erős korbácsütéseket mért rám, hogy én abba is hagytam a sírást, magamba húzódtam, mint egy teknős a maga páncélburkába, s útközben még lélegezni se mertem.

Nagyapám magas termetű aggastyán volt, csontos és félelemkeltő. Mintha most is magam előtt látnám, úgy, ahogyan akkor láttam. Ez az egész este kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Akkor ott egyszerre megvalósult mindaz a sok rémület, amit anyám ébresztett bennem, ahányszor szörnyű ipáról és haramia sógorairól mesélt nekem. Emlékszem, a hold olykor átvilágított az erdő sűrű lombozatán. Nagyapám lova sovány volt, erős és gonosz, akárcsak a gazdája. Minden korbácsütésre veszedelmesen ágaskodott, s nagyapám bőven osztogatta ezeket az ütéseket. Villámgyorsan szökkent át a vízmosásokon és a hegyi patakokon, amelyek át– meg átszelik az egész Varenne-vidéket. Minden egyes rázására elvesztettem az egyensúlyomat, és ijedten kapaszkodtam egyszer a ló farszíjába, máskor meg nagyapám ruhájába. Ő maga mit se törődött velem, s ha netán leesek a lóról, gondolom, meg se állt volna, hogy felszedjen a földről. Olykor, látva, hogy félek, durván csúfolni kezdett, s hogy növelje a félelmemet, még jobban ugratta a paripáját. Már hússzor is úgy elcsüggedtem, hogy majdnem elengedtem magam; de ösztönös életkedvem nem tűrhette, hogy engedjek az ilyen pillanatnyi kétségbeesésnek. Végül is, úgy éjfél felé, megálltunk hirtelen egy keskeny kis bejáróféle előtt, s a felvonóhíd egykettőre felemelkedett mögöttünk. Nagyapám leemelt a lóról, úgy, ahogy voltam, elborítva valami hideg verejtékkel, s odadobott egy magas, csúf, nyomorékforma legénynek, aki mindjárt bevitt a házba. Ez a legény Jean nagybátyám volt, a ház pedig Roche-Mauprat.

Nagyapám akkor, nyolc fiával, utolsó maradéka volt errefelé azoknak a kis feudális zsarnokféléknek, akik annyi századon át özönlötték el Franciaország földjét. A civilizáció, amely akkor már egyre sebesebben haladt a nagy forradalmi válság felé, mind alaposabban irtotta ezeket a prédálásokat és szervezett zsiványkodásokat. A nevelés világossága, egy bizonyos jó ízlés, a gáláns versailles-i udvar távolra sugárzó fénye s talán a nép közeli és szörnyű ébredésének előérzete a kastélyokba is behatolt, valamint a kisnemesek félig paraszti udvarházaiba. Még nálunk is, ezekben a belső központi tartományokban, amelyek helyzetüknél fogva a legmaradibbaknak mutatkoztak, a társadalmi méltányosság érzése már erősebb volt a régi barbár szokásoknál. Nem egy megátalkodott zsivány volt kénytelen megjavulni, minden előjoga ellenére, s több helyen a végsőkig sanyargatott parasztok maguk bántak el uraikkal, anélkül, hogy a törvényszék beleavatkozott volna a dolgukba, s anélkül, hogy a rokonság bosszúra inert volna gondolni.

E közhangulat ellenére, nagyapám soká fenntartotta hatalmát a vidéken, anélkül, hogy különösebb ellenállásba ütközött volna. De mivel nagyszámú családról kellett gondoskodnia, s mivel fiai, akárcsak ő, sokféle bűnnel voltak megáldva, végül is a hitelezők kezdték gyötörni és ostromolni: ezek már nem ijedtek meg nagyapám fenyegetéseitől, inkább ők fenyegették meg, hogy előbb–utóbb megjárja velük. Így hát egyre az volt a gondja, hogyan meneküljön a végrehajtók elöl, s hogyan tudja kikerülni a mindegyre kitörő veszekedéseket, amelyekben nagy számuk, herkulesi erejük és jó egyetértésük ellenére a Mauprat-k most már a rövidebbet húzták, mivel a nép mindenkor az ő szidalmazóikhoz csatlakozott, s szükség esetén kővel is meg-meghajigálta őket. Amire Tristan maga köré gyűjtve egész maradék nemzetségét, mint ahogy vadászat után a vadkan is összeszedi szétszóródott malacait, visszavonult várkastélyába, felhúzatta a felvonóhidat, s bezárkózott az embereivel, tíz-tizenkét jobbággyal, valamint a cselédeivel, akik mind vagy vadorzók, vagy katonaszökevények voltak, s éppúgy érdekükben állt, mint neki, hogy elvonuljanak a világtól (ez volt a kedvelt kifejezése), s biztonságba helyezkedjenek a jó erős várfalak mögé. A várudvarban roppant halom vadászfegyvert halmoztak fel, muskétákat, karabélyokat, mordályokat, karókat, de még vadászkéseket is, a kapus pedig parancsot kapott, hogy senkit se engedjen a ház közvetlen közelébe, legfeljebb ha két embert, azokat is egy puskalövésre.

Ettől fogva Mauprat és gyermekei szakítottak a polgári törvényekkel, mint ahogy előbb már szakítottak az erkölcsi törvényekkel. Kalandorok módjára megszervezték a bandájukat. Míg vadászó jobbágyaik vadhússal látták el a házat, ők a környező tanyákra vetettek ki törvénytelen bírságokat. A mi vidékünk parasztjai, amint tudják, korántsem gyávák, inkább félénkek, szelídek, csupa lagymatagságból, s mert nem bíznak a törvényekben, amelyeket sosem értettek meg, s amelyeket még ma is alig-alig ismernek. Egy francia tartomány sem őrzött meg több régi hagyományt, s egy sem tűrte tovább a feudalizmus visszaéléseit. Másutt talán sehol sem tartották meg, mint ahogy nálunk megtartották, legalábbis mindmáig, bizonyos kastélyos urak jogát a községükbeli urasági címre, és sehol sem egyszerűbb megijeszteni a népet valami képtelen s lehetetlen politikai újság hírével. Abban az időben, amelyről szólok, a Mauprat-k, mint egyetlen hatalmas család a vidéken, oly kiterjedt vidéken, amely távol volt minden várostól s kapcsolat nélkül a külvilággal, könnyűszerrel meggyőzhették alattvalóikat arról, hogy hamarosan vissza fogják állítani a jobbágyságot, és hogy jaj lesz azoknak, akik ellenkezni merészelnének. A parasztok haboztak, nyugtalanul hallgatták azt a pár embert maguk között, akik a függetlenséget hirdették, s végül is megadták magukat. A Mauprat-k sose kértek pénzt. Ennek a vidéknek parasztsága a pénzt szerzi meg a legnehezebben, s ezért attól is válik meg a legerősebb ellenkezéssel. A pénz drága: az egyik közmondása, mivel a pénz az ő szemében mást jelent, mint a testi munkát. Inkább amolyan kapcsolatnak nézi a külvilág embereivel és dolgaival, előrelátó vagy óvatos szellemi erőfeszítésnek, alkunak, értelmi küzdelemnek, amely mindenképp kiragadja gondtalan szokásai közül, egyszóval észbeli munkának; s az ő szemében minden munka közül ez a legnehezebb és legnyugtalanítóbb.

A Mauprat-k, akik ismerték ezeket a szokásokat, s akiknek nem voltak nagyobb pénzszükségleteik, mivel már rég lemondtak adósságaik fizetéséről, nem is követeltek mást, csak élelmiszereket. Az egyik paraszttól baromfiban kérték azt a bizonyos adót, a másiktól borjakban, a harmadik gabonát, a negyedik takarmányt adott és így tovább, arra is vigyáztak, hogy kellő gonddal zsaroljanak meg mindenkit, s hogy mindegyiktől csak azt kérjék, amit erőltetés nélkül adhatott; mindenkinek védelmet és segítséget ígértek, és bizonyos fokig meg is tartották az ígéretüket. Állandóan irtották a rókákat meg a farkasokat, befogadták s elrejtették a katonaszökevényeket, segítettek a parasztoknak az állam becsapásában azzal, hogy jól meg-megijesztették a vámőröket és az adószedőket.

Főképp azt használták ki, hogy a szegényeket olyan könnyen rá lehet szedni igazi érdekeik dolgában, s meg lehet fosztani őket természetes szabadságuk s igazi méltóságuk elvétől. Az egész vidéket bevonták abba a szakadárságba, amelyben a törvényekkel szemben éltek, s annyira meg tudták rémíteni a törvények megtartását ellenőrző hivatalnokokat, hogy maguk a törvények pár év alatt egyszerűen feledésbe merültek; s így történt, hogy mialatt nem is olyan nagy távolságra Franciaország nagy léptekkel haladt a szegények felszabadítása felé, a Varenne-vidék hátrafelé iparkodott, s egyszerűen visszatért a régi földesúri zsarnoksághoz. A Mauprat-knak könnyű volt megrontani ezeket a szegényeket: hajhászták a népszerűséget, hogy ezzel is elüssenek a vidék többi nemesemberétől, akik külső modorukban továbbra is megőrizték ősi hatalmuk kevélységét. Nagyapámnak ez arra volt jó, hogy rávegye a parasztokat, ők is osztozzanak vele rokona, Hubert de Mauprat iránt érzett ellenszenvében. Amíg ez robotosainak oly módon adott kihallgatást, hogy ő karosszékben ült, azok meg hajadonfőtt álltak, Tristan de Mauprat mindig az asztalához ültette őket, velük együtt ivott az önkéntes hódolatul hozott borból, s még haza is kísértette őket éjszaka az embereivel, mert ekkorra már mind holtrészeg volt, s fáklyával a kezükben az egész erdőt felverték ocsmány énekeikkel. A nemi erkölcstelenkedés végleg eltévelyítette a parasztokat. A Mauprat-knak csakhamar minden családban volt viszonyuk, amit azért is megtűrtek, mert bizonyos haszonnal járt, meg aztán, ki kell mondanom, a hiúság okából is, sajnos. Fokozta a bajt, hogy a tanyák jó messze voltak egymástól. Ahol nincs ellenőrzés, ott botrány sincs. A legkisebb falu is elegendő lett volna ahhoz, hogy bizonyos közvéleményt teremtsen és respektáltasson is; de ehelyett csak szétszórt kunyhók, elszigetelt gazdaságok mindenfelé; a cserjések és pusztaságok oly távolságban tartották egymástól a családokat, hogy semmiféle ellenőrzést sem gyakorolhattak egymáson. Mert a szégyen erősebb, mint a lelkiismeret. Fölösleges elsorolnom, hányféle szála szövődött az aljasságnak az urak és rabszolgák között: kicsapongás, zsarolás, csőd, ezek voltak ifjúságom mindennapi példái és életelvei, s közben folyt a dáridózás. Körülöttem csúfot űztek mindennemű méltányosságból, a hitelezők se kamatra, se tőkére nem számíthattak, a végrehajtókat, ha követelőztek, egyszerűen megverték, s a csendőrségre még rá is lőttek, ha nagyon is közeljött a vártornyokhoz; a várbeliek dögvészt kívántak a legfőbb törvényszék fejére, éhhalált az új tanok filozófusainak, halált a Mauprat-k ifjabb ágának, s főképp a XII. század kényurait utánozták. Nagyapám egyre ősi családfájáról s elődeinek hőstetteiről beszélt; sajnálta a régi jó időket, mikor a kastélyuraknak kínzóeszközeik is voltak odahaza, várbörtöneik s főképp ágyúik. Nekünk viszont csak vasvillánk meg póznáink voltak jócskán, valamint egy rossz tűzfegyverünk, amellyel Jean bátyám egyébként igen jól tudott célozni, s amely épp elegendő volt arra, hogy kellő távolságban tartsa a kerület gyenge katonai erejét.

2

Az öreg Mauprat álnok és vérengző vadállat volt, afféle átmenet a hiúz és a róka között. Könnyedén és ékesen beszélt, s emellett sima jólneveltsége is segítette ravaszságában. Rendkívül udvariasan és meggyőzően bánt azokkal, akiken bosszút akart állni. Értett ahhoz, hogy valamiképp magához édesgesse őket, s aztán borzalmas módon bánt velük, amazok meg, tanúk híján, nem is igen kérhették az igazságszolgáltatás segítségét. Oly ügyesen szövögette aljasságainak hálóját, hogy a vidék döbbenete már-már tiszteletté változott. Búvóhelyén kívül másutt nem is lehetett meglelni, bár gyakran kijárt, s látszólag minden különösebb óvintézkedés nélkül. Mestere volt a gonoszságnak, s fiai, ha nem is szerették, mert ezt az érzést nem ismerték, mindenképp hatása alatt voltak visszataszító fensőbbségének, s szinte rajongó fegyelmezettséggel és pontossággal engedelmeskedtek neki. Ő volt mindig a megmentőjük kétségbeesett helyzetekben, s ha a magány szállongani kezdett olykor e fagyos boltívek alatt, az ő szilajan mókás szelleme mindig talált az ilyen haramiatanyához méltó szórakozásokat. Néha szegény kéregető barátokat gyötörtek és rémítgettek: leperzselték a szakállukat, a mély kútba engedték és ott tartották őket az élet és halál mezsgyéjén, míg csak trágár nótával vagy gyalázkodó káromlással meg nem váltották magukat. Az egész környék ismeri annak a királyi írnoknak a kalandját, akit négy végrehajtója kíséretében engedtek a kastélyba, sőt megkülönböztetett vendégszeretettel fogadtak. Nagyapám úgy tett, mintha semmiképp sem gátolná őket kötelességük teljesítésében, sőt udvariasan segédkezett az árverésre szánt ingóságok összeírásában; aztán, amikor mindezek végeztével felszolgálták az ebédet, és az asztalhoz ültették a király embereit, Tristan így szólt az írnokhoz:

– Most jut eszembe, elfelejtettem egy gebét odalent az istállóban. Nem valami értékes állat, de még kifogásolhatják, hogy nem vette jegyzékbe, s mivel látom, derék emberrel van dolgom, nem akarnám megtéveszteni. Jöjjön, nézzük meg, egy perc alatt végzünk.

Az írnok gyanakvás nélkül követte az öreg Mauprat-t, s mikor az istállóhoz értek, az öreg, aki elöl haladt, azt mondta a másiknak, hogy csak a fejét dugja be; az írnok így is tett, csak hogy szívesnek lássák, kötelessége teljesítésében ne tartsák túlságosan aggályoskodónak. Akkor Mauprat hirtelen rácsapta a nehéz ajtót, és oly rettentő erővel szorította a falhoz a nyakát, hogy a szerencsétlennek egészen elállt a lélegzete. Mikor aztán Tristan úgy vélte, hogy már elég volt a büntetésből, ismét kinyitotta az ajtót, nagyon udvariasan bocsánatot kért elővigyázatlansága miatt, és a karját nyújtotta, hogy visszavezesse az írnokot az ebédlőbe; ez persze nem merte visszautasítani. De mihelyt beért a terembe, társai közé, egy székre vetette magát, s halálsápadt arcára, véres nyakára mutatva, vádat emelt az ármányos csapda miatt. Nagyapám viszont, a maga gúnyos és fölényes ravaszságával, arcátlan komédiába kezdett. Komoran szemére vetette az írnoknak, hogy igaztalanul vádolja, és miközben továbbra is udvariasan és szelíden beszélt vele, tanúknak hívta a többieket magatartásának igazolására, s kérte, nézzék el, hogy szűkös körülményei miatt csak ily egyszerűen tudja megvendégelni őket, holott pompás ebédet tálaltak az asztalra. A szegény írnok nem mert ellenkezni, s hogyha félholtan is, de részt vett a lakomán. Társait annyira megtévesztette Mauprat biztos fellépése, hogy végig vígan ettek-ittak, az írnokot meg bolondnak és hazugnak ócsárolták. Részegen hagyták el Roche-Mauprat-t, fennen magasztalva a háziurat, és csúfolva az írnokot, aki, szegény, házához érve, holtan rogyott le a lováról.

Fiai, az öreg Mauprat ereje és büszkesége, egyaránt hasonlítottak rá, egyrészt testi erejükben, másrészt féktelen erkölcseikben, s többé–kevésbé eszességükben és gunyoros gonoszságukban is. Az igazat megvallva, valóságos haramiák voltak, készek mindennemű rosszra, és teljesen közönyösek bármilyen nemes cselekedettel vagy egy jobb érzéssel szemben; de volt bennük valami elkeseredett bátorság, amiben én nemegyszer a nagyság káprázatát éreztem. De ideje már, hogy magamról is szóljak és elmondjam, hogyan fejlődtem ebben a borzalmas fertőben, ahová isten mindjárt a csecsemőkor után vetett.

Nem volna igazam, ha csak azért, hogy együttérzéssel hallgassák életem első éveinek történetét, azt mondanám, hogy nemes szívvel, tiszta és meg nem rontott lélekkel születtem. Ezt, uram, én magam sem tudom. Ki tudja, talán nincsenek is meg nem rontható lelkek, talán vannak. Ezt sosem fogjuk megtudni sem ön, sem más. Nagy kérdés ez és még megoldásra vár: „Vannak-e legyőzhetetlen hajlamok bennünk, s a nevelés vajon csak megváltoztatni tudja–e őket, vagy teljesen megszüntetni?" Én nem merek véleményt mondani: nem vagyok metafizikus, sem lélekbúvár, de filozófus sem; viszont, kedves uraim, rettentő élet van mögöttem; ha törvényhozó volnék, kitépetném a nyelvét vagy levágatnám a karját annak, aki azt merné hirdetni, vagy akár még le is írni, hogy az ember szíve vagy szervezete változhatatlan, s hogy jellemét éppoly kevéssé lehet alakítani, akár egy tigris étvágyát. Isten megóvott attól, hogy ezt higgyem.

Magamról annyit, hogy anyám helyes dolgokra tanított, de persze talán nincsenek meg bennem az ő jó tulajdonságai. Már őnála is szilaj voltam, de ez komor és zárkózott szilajság volt: vak és fékezhetetlen voltam dühömben, óvatos és szinte gyáva a veszedelem órájában, s eszeveszetten merész, ha már meg kellett küzdenem vele, más szóval: félénk is, hős is, mert szerettem az életet. Makacsságom nem ismert mértéket: csak anyám tudott meggyőzni; s bár nem sokat gondolkodtam, mert értelmem későn fejlődött, valami delejes szükségtől hajtva engedelmeskedtem anyámnak. S már ez az egyetlen befolyás is, amelyre visszaemlékezem, azután, később, egy másik nőé, aki szintén hatással volt rám, jó útra tudott téríteni. De anyámat elvesztettem, mielőtt még bármire is komolyan oktathatott volna; s amikor Roche-Mauprat-ba kerültem, már csak valami ösztönös utálatot érezhettem mindaz iránt, amit itt láttam, és ezt is csak nagyon gyengén, ha meg nem sokszorozza a félelem.

De tiszta szívvel köszönöm az égnek azt a sok-sok durvaságot, amit itt tapasztalnom kellett, és főképpen Jean bátyámnak irántam való gyűlöletét. Szerencsétlen sorsom nem engedte, hogy közönyös legyek a rossz iránt, és szenvedésem megtanított arra, hogy gyűlöljem azokat, akik elkövetik.

Ez a Jean valóban családjának legvisszataszítóbb tagja volt: amióta lezuhant a lóról és örökre nyomorékká lett, gonoszsága már azért is megnőtt, mert neki nem volt oly sok alkalma, hogy kedvére töltekezzék benne. Neki otthon kellett maradnia, mikor a többiek kalandra indultak, mivel nem tudott lóra ülni, s harci örömükben csak akkor volt része, ha a csendőrség – lelkiismerete nyugtatására – ímmel-ámmal támadta a várat. Ilyenkor ott ült a maga terve szerint terméskőből épített sánca mögött, megcélzott muskétájával egy-egy csendőrt, s egyszeriben megtalálta, ahogy mondogatni szokta, a hosszú-hosszú tétlenségben megkopott álmát és étvágyát. Nem is várt mindig támadásra, hogy felmásszon kedvelt búvóhelyére; gyakran kuporgott ott, mint a zsákmányra leső macska, s mihelyt meglátott egy járókelőt, aki jelszó nélkül közeledett, íziben ezen a célponton gyakorolta ügyességét, s persze megfutamította az idegent. „Lesöpörtem az utat" – szokta ilyenkor mondani.

Mivel fiatal korom miatt nem mehettem nagybátyáimmal vadászatra és harácsolásra, Jean lett a nevelőm és tanítóm, vagyis a porkolábom és hóhérom. Nem mesélem el ennek a pokoli életnek a részleteit. Közel tíz évig kellett tűrnöm ennek a szörnynek többé-kevésbé féktelen szeszélyei szerint a hideget, az éhséget, a megalázást, a zárkát és a verést. Azért is gyűlölt olyan nagyon, mert nem tudott megrontani; makacs, vad és faragatlan természetem megóvott ocsmány kísértéseitől. Talán semmi hajlandóság nem volt bennem az erény iránt; de szerencsémre annál több hajlamot éreztem a gyűlöletre. Inkább szenvedtem volna ezer halált, semmint hogy kedvébe járjak zsarnokomnak; úgy nőttem hát fel, hogy nem ismertem meg a bűn iránti vonzalmat. Viszont olyan különös fogalmaim voltak a társadalomról, hogy nagybátyám foglalkozása semmi ellenszenvet sem keltett bennem. Gondolhatják, hogy Roche-Mauprat bástyái közt, ebben az állandó ostromállapotban körülbelül úgy nőttem fel, s úgy láttam a világot, ahogy egy fegyveres csatlós láthatta a hűbériség barbár idején. Amit a mi búvóhelyünk falain kívül gyilkolásnak, fosztogatásnak és kínzásnak neveztek, azt mi harcnak, győzelemnek, hódolatra bírásnak hívtuk. Az emberiség történetéből csak a lovagkor legendáit és balladáit ismertem, amelyeket esténként nagyapám szokott mesélni, amikor, ahogy ő mondotta, nevelésemmel foglalkozott; s ha az akkori időről tettem fel neki kérdéseket, azt felelte, hogy megváltozott minden, a franciák mindnyájan hitszegők és árulók lettek, megfélemlítik a királyukat, aki viszont gyáva módon cserbenhagyta a nemességet, emezek meg nyulak módjára lemondanak előjogaikról, és eltűrik e bugrisok garázdálkodását. Csodálkozva, sőt szinte felháborodva hallgattam koromnak, ennek a számomra felfoghatatlan kornak a rajzát. Nagyapám nem mondhatnám, hogy nagyon tájékozott volt a történelemben: nem is láttam Roche-Mauprat-ban egyetlenegy könyvet sem, talán csak Aymon négy fiának lovaghistóriáját s pár ilyen krónikát, amelyeket cselédeink a vásárokról hoztak haza. Három név úszkált csak tudatlanságom óceánján, Nagy Károlyé, XI. Lajosé és XIV. Lajosé, mert nagyapám legtöbbször őket hívta tanúságul a nemesség megcsorbított jogainak védelmében. Én magam még az uralkodókat és a királyi családokat se tudtam megkülönböztetni, és abban sem voltam biztos, nem beszélgetett-e már nagyapám Nagy Károllyal: mert őt sokkal gyakrabban és szívesebben emlegette, mint bárki mást.

De ha ösztönös életerőm arra bírt is, hogy megcsodáljam nagybátyáim hőstetteit és magam is részt kívánjak bennük venni, másrészt az a hideg kegyetlenség, amelyet megfigyelhettem náluk, valahányszor visszatértek külső portyázásaikról, és az álnokság, amellyel gyanútlan embereket odacsalogattak, hogy azután megzsarolják, vagy pedig meggyötörjék őket, mindez igen különös és kínos érzéseket keltett bennem, s bármily őszintén beszélek is róluk, most sem tudom világosan megmagyarázni őket. Mivel erkölcsi elveket nem ismertem, természetes lett volna, ha megelégszem az erősebb jogával, hisz ennek a gyakorlását láttam úgyszólván mindennap; viszont azok az állandó megaláztatások és szenvedések, amelyek Jean bátyám részéről éppen e jognál fogva értek, arra bírtak, hogy azért mégse elégedjem meg vele. Megértettem a bátrabb jogát, és szívemből megvetettem azokat, akik, akár a halál helyett, azt a gyalázatot választották, amelyben Roche-Mauprat-ban részük volt. De ugyanakkor azt is éreztem, hogy csak a vérszomjas mohósággal lehet magyarázni és elfogadni a foglyoknak, nőknek és gyermekeknek e megfélemlítését és gyötrését. Nem tudom, volt-e már bennem annyi jóság, hogy sajnáljam az áldozatokat, de bizonyos, máris megvolt bennem az az önző szánakozás, amely természetes sajátságunk, és amely fejlettebb fokon szeretetté nemesedik a művelteknél. Durva külsőm ellenére szívem e gyötrelmek láttán bizonnyal csak a félelemtől és az utálattól reszketett, hisz zsarnokaim szeszélyéből bármely nap én is megismerhettem őket; annál is inkább érezhettem ezt, mert Jean bátyám, mihelyt észrevette, hogy e borzalmak láttára elsápadok, gúnyos hangon vetette felém:

– Te is így jársz majd, ha engedetlen vagy.

Csak annyit tudok, hogy rettentő émelyedés fogott el ez emberhez nem méltó dolgok láttán; a vér megfagyott ereimben, torkom valósággal összeszorult, s menekültem, csak ne halljam a szívet tépő jajkiáltásokat. Később már valahogy közönyösebb lettem a borzalmas benyomásokkal szemben. Érzékeim eltompultak, és a megszokás elég erőt adott, hogy elrejtsem azt, amit ők az én gyávaságomnak hívtak. Szégyelltem, ha gyengének látszom, ezért én is arcomra kényszerítettem azt a hiénamosolyt, amelyet az ő arcukon láttam. De sosem tudtam elfojtani azt a görcsös reszketést, amely e borzalmak láttára időnként mégis el-elfogott, sem azt a halálos didergést, amely ereimet dermesztette. A nők, akiket félig jószántukból, félig erőszakkal cipeltek Roche-Mauprat falai közé, mindig valami megfoghatatlan zavart keltettek érzékeimben. Éreztem, mint éled bennem ifjúságom tüze, és vágyakozón pillantottam bátyáim e zsákmányai félé; de ezt a kamaszos sóvárgást valami érthetetlen aggodalom kísérte. Aki csak körülöttem élt, mind megvetette a nőket; s ezt az érzést hiába próbáltam elhatárolni a gyönyör szomjától, amely hajtott. A fejem egészen zavaros volt, s felzaklatott idegeim szilaj és beteges ízeket kevertek érzéseimbe.

Különben is éppoly rossz természetem

Reviews for Mauprat

[anselme_1 · Rating: 5 out of 5 stars]

Magnifique. Avant de lire 'Mauprat', j'avais lu les romans champêtres de George Sand - la mare au diable, la petite Fadette, François le champi, les Maîtres Sonneurs. J'ai trouvé 'Mauprat' encore plus captivant que ces romans: les émotions y semblent encore plus puissantes, le lecteur suit les souffrances et les moments de bonheur des personnages de manière la plus directe. L'histoire est toute aussi passionnante que celle du 'Comte de Monte-Christo' de Dumas, sauf qu'ici, la force motrice n'est pas la vengance, mais un amour bizarre et fascinant. Le langage est très beau, comme d'habitude chez George Sand. Ne serait-elle pas un peu la George Eliot française?