A csillagvölgyi patikus felesége

By Imre Eszter

Csillagvölgy egy mesebeli kisváros, melynek keletkezése legendás: réges-régen, amikor még az idő másképpen telt, mint napjainkban, az ég a völgybe omlott, és a lezuhant csillagok porából emberek születtek, akik aztán csillagporból építettek maguknak utat, várost, házakat és egy patikát. Ebben a patikában gyülekeznek esténként a csillagvölgyiek, és beszélgetnek, vitatkoznak, vagy csak nézelődnek, miközben a mindenki által kedvelt öreg csillagvölgyi patikus színes főzeteit és leheletfinom porait készíti. A patikus napjai egyformák, életében az időnek nincs tétje. Soha nem történik vele semmi, soha nem megy sehová a patikán és az otthonán kívül. Eközben egy messzi füvészkertben egy fiatal, kék hajú lány pihen az égig érő fa tövében. Egyik nap levele érkezik a csillagvölgyi patikustól, akit addig csak hallomásból ismert. Levelezésük addig elképzelhetetlen események sorát indítja el. Nemcsak a saját életük, hanem a körülöttük élő emberek élete is kizökken a megszokott mederből, és mire rádöbbennek, hogy mi történik velük és körülöttük, addigra már minden megváltozott, és nincs visszaút.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Mar 25, 2022
• ISBN: 9786156409447

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Szűcs Anna

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A borító Vida Krisztina

festményének felhasználásával készült

© Imre Eszter, 2022

© Napkút Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6409 44 7

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

Az öreg patikus megnősült

…du­ru­zsol­ta az éle­dező Csil­lag­völgy. Ezt zúg­ták a haj­nal kö­dé­ben meg­már­tó­zott, tá­vo­li hegy­csú­csok, a messzi feny­ves meg­annyi, reg­geltől gyön­gyöző tűje, a friss har­mat és a völgy mé­lyén éb­redő vá­ros. Az em­be­rek hi­tet­len­ked­ve néz­tek egy­más­ra, majd a pa­ti­ka be­já­ra­tá­ra ki­füg­gesz­tett táb­lá­ra:

Zár­va.

Ami­óta Csil­lag­völgy lé­te­zett, ilyen még nem for­dult elő. Soha sen­ki nem lát­ta zár­va a pa­ti­kát. Sőt, az sem gyak­ran for­dult elő, hogy az aj­ta­ja be lett vol­na csuk­va. Mire a vá­ros fel­éb­redt, ad­dig­ra a pa­ti­ka aj­ta­ja min­dig nyit­va állt. Kora reg­gel, mire a pék fel­kelt, hogy megsüs­se a ke­nye­re­it – kí­vül ro­po­gós, be­lül puha, mint az álom – és a min­den­ki-ked­ven­ce om­lós diós kif­li­jét, ad­dig­ra a pa­ti­ka már nyit­va állt, és az öreg pa­ti­kus ke­zei kö­zött üveg­csék csi­lin­gel­tek, sza­gos, szá­rí­tott fü­vek rop­pan­tak. Nagy szem­üve­gén ke­resz­tül a vi­lá­got vég­te­len­ké­ken kém­lelő sze­mei előtt szí­nes po­rok al­kot­tak ál­la­tok­ra, fák­ra és me­se­be­li lé­nyek­re em­lé­kez­tető felhő­ket. Noha a csil­lag­völ­gyi­e­ket min­den­fé­le be­teg­ség messziről el­ke­rül­te, ha még­is va­la­mi ki­sebb ron­tás érte az em­bert, a pa­ti­kus­nál min­dig min­den­ki meg­ta­lál­ta a szá­má­ra szük­sé­ges gyógy­írt. Ta­lán nem is lelt még sen­kit olyan nya­va­lya, ami­re az öreg­nek ne lett vol­na meg­fe­lelő el­len­sze­re. Ám az em­be­rek nem csak ezért jár­tak a pa­ti­ká­ba, sőt: azt már a leg­ele­jén el kell mon­da­nunk, hogy a pa­ti­kus na­gyon rit­kán volt egye­dül oda­bent. Ál­ta­lá­ban, míg ő nap­hosszat a pult mö­gött állt, szí­nes-sza­gos pa­nác­e­á­it ké­szít­ve, ad­dig egy-két, de sok­szor több em­ber is ült vagy fel-alá sé­tál­ga­tott a pa­ti­ká­ban, és az élet nagy dol­ga­it vagy a sze­szé­lyes, csil­lag­völ­gyi idő­já­rást vi­tat­ták, eset­leg szót­la­nul bá­mész­kod­tak. Néha meg­kér­dez­ték a pa­ti­kus­tól, hogy ez vagy az mire való, miből ké­szül, mire az öreg hosszas me­sé­lés­be kez­dett Csil­lag­völgy fü­ve­iről, fá­i­ról, a messzi feny­ve­sek­ben csor­do­gá­ló, taj­té­kos pa­ta­kok­ról, rit­káb­ban pe­dig a so­sem lá­tott ten­gerről.

A le­gen­da sze­rint ré­gen, annyi idő­vel azelőtt, amennyit em­be­ri elme fel­fog­ni sem ké­pes, volt egy­szer egy mély­sé­ge­sen mély, fe­ne­ket­len völgy. Kö­rü­löt­te he­gyek és feny­ve­sek, fö­löt­te a csil­la­gos ég. Ez a csil­la­gos ég foly­ton fész­kelő­dött, lük­te­tett, oly­kor szét­né­zett maga kö­rül. Ilyen­kor szél tá­madt, ami kí­mé­let­le­nül el­bánt a feny­ve­sek­kel, és az ég aka­ra­ta el­le­né­re is el­hul­la­tott pár csil­la­got. Egy­szer az­tán ak­ko­ra vi­har ke­re­ke­dett, hogy rá­sza­kadt az ég a völgy­re, és az összes csil­lag be­zu­hant an­nak a lát­ha­tat­lan mé­lyé­re. Nem ma­radt az égen egy sem, és egy­sze­ri­ben meg­for­dult a vi­lág: a völgy­be zu­hant csil­la­gok vi­lá­gí­tot­ták be a fe­ne­ket­len mély eget. Telt az idő, is­mét annyi, amennyit em­ber fel sem fog­hat, és a vi­har­vert ég­ből alá­hul­lott csil­la­gok fé­nye las­san ki­aludt. Ez­után por­lad­ni kezd­tek, és a le­gen­da sze­rint ebből a por­ból szü­let­tek a völgy első em­be­rei, akik az­tán az idők so­rán a töb­bi csil­lag ma­rad­vá­nyá­ból épí­tet­ték az ott­ho­na­i­kat. A csil­lag­por ki­fogy­ha­tat­lan­nak tűnt, az em­be­rek­nek nem kel­lett ag­gód­ni­uk, hogy eset­leg nem jut elég, így a há­zak épí­té­se tel­jes egyet­ér­tés­ben és bé­ké­ben zaj­lott. Mi­után már min­den­ki­nek volt hol lak­nia, még min­dig csil­lag­por­ban úsz­tak, így foly­tat­ták az épít­ke­zést. A le­gen­da sze­rint a pa­ti­ka volt az első, amit az ott­ho­nok után meg­épí­tet­tek. Ak­ko­ri­ban még nem így hív­ták, sőt egy­ál­ta­lán nem volt neve. Ami­kor lét­re­hoz­ták, az em­be­rek af­fé­le me­ne­dék­ként te­kin­tet­tek rá, aho­vá vissza­hú­zód­hat­nak, ha bár­mi tör­tén­ne. En­nek el­le­né­re nem épí­tet­ték nagy­ra – az első csil­lag­völ­gyi em­be­rek apró há­za­kat épí­tet­tek, a ma­i­ak sze­rint azért, mert aki a csil­la­gok­ból és az ég­ből épít­ke­zik, az az em­be­ri lép­tékről meg nem fe­led­kez­het. A pa­ti­kát is en­nek meg­fe­lelően épí­tet­ték. Oda hord­ták be az­tán azo­kat a fü­ve­ket és kü­lön­böző nö­vé­nye­ket, amik a csil­lag­por kö­zött te­rem­ni kezd­tek. Az idő ak­ko­ri­ban más­képp telt, mint ma, és még a leg­első csil­lag­völ­gyi em­be­rek éle­té­ben meg­je­len­tek az égen az újabb égi­tes­tek. A csil­lag­por­ból épült vá­ros első la­kói szem­ta­núi vol­tak az új nap, hold és csil­la­gok ke­let­ke­zé­sé­nek. Lát­ták azt is, ahogy a völgy erdői élet­re kel­nek, sé­tá­ik után friss, il­la­tos er­dei vi­rá­gok­kal dí­szí­tet­ték csil­lag­lak­ja­i­kat. Így ke­let­ke­zett és épült Csil­lag­völgy és a pa­ti­ka.

A vá­ros je­len­le­gi la­kói ugyan­annyi­ra ke­ve­set tud­tak a pa­ti­kus­ról, mint Csil­lag­völgy ke­let­ke­zé­séről. Őt is csak a száj­ha­gyo­má­nyon ke­resz­tül is­mer­ték, ami alap­ján az idős pa­ti­kus az egyet­len olyan em­ber, aki je­len volt Csil­lag­völgy ke­let­ke­zé­sé­nél, egyi­ke lé­vén az első csil­lag­völ­gyi­ek­nek, akik a vá­rost meg­épí­tet­ték. Sen­ki nem tud­ta vol­na pon­to­san meg­mon­da­ni, hogy mennyi idős le­het, ő pe­dig nem so­kat tár­sal­gott a töb­bi­ek­kel. De ez mit sem vál­toz­ta­tott azon, hogy min­den­ki sze­ret­te, és a sze­mé­lyé­nek min­den bi­zonnyal nagy sze­re­pe volt ab­ban, hogy a pa­ti­ka so­sem állt üre­sen. A csil­lag­völ­gyi­ek ked­vel­ték a tár­sa­sá­gát, ha a fü­vekről és az or­vos­sá­gok­ról kér­dez­tek va­la­mit, min­dig szí­ve­sen vá­la­szolt, noha egyéb eset­ben szin­te soha nem be­szélt, és ilyen­kor is in­kább csu­pán sa­ját ma­gá­nak mor­molt. Azúr­kék te­kin­te­té­ben fel­csil­lant min­den, amiről me­sélt: Csil­lag­völgy és messzi vi­lá­gok erdői­nek kris­tály­tisz­ta esői, buja dzsun­ge­lek ned­ves-zöld le­ve­lei, ti­tok­za­tos fő­ze­tek és po­rok sej­tel­mes tör­té­ne­tei, és taj­ték­zó vi­ze­ken tük­röződő messzi, ma­gas egek.

Ezen a reg­ge­len azon­ban a pa­ti­ka zár­va volt, az em­be­rek pe­dig ta­lál­gat­ták, hogy mi le­het en­nek az oka. A csil­lag­völ­gyi szél fel­kap­ta, majd vé­gig­re­pí­tet­te a vá­ro­son a hírt, hogy a pa­ti­kus megnő­sült.

– De ki­vel? Hi­szen nem is volt sen­ki­je!

– Ho­gyan? Mi­kor?

– Ez őrült­ség, ha ed­dig nem nő­sült, ilyen idő­sen már biz­to­san nem fog.

– Biz­tos csak el­uta­zott!

– El­uta­zott? Ő? Hi­szen em­ber­em­lé­ke­zet óta nem tért le a pa­ti­ka és az ott­ho­na köz­ti út­vo­nal­ról!

– Mon­dom én, hogy megnő­sült, ál­lí­tó­lag egy kék hajú, na­gyon fi­a­tal lányt vett el!

– Még­is hol hal­lot­tál te ilyet? Os­to­ba­ság! Mó­kás ked­ved­ben vagy, de azért re­mé­lem, nincs sem­mi gond az öreg­gel.

Ilyen és eh­hez ha­son­ló ta­lál­ga­tá­so­kat du­ru­zsolt a vá­ros – a pa­ti­ka azon­ban csak nem akart ki­nyit­ni.

Ramona kinyitotta a szemét

és meg­pil­lan­tot­ta az arca előtt pi­henő kéz­há­tat. Ál­mo­san kö­vet­te te­kin­te­té­vel a bar­nás bőr­ben a rán­co­kat, vé­gig a fér­fi őszes al­kar­ján. Sze­ret­te ezt a ke­zet, eny­hén ér­des érin­té­sét, ami­kor az ar­cá­hoz ért, és min­den­nél job­ban sze­ret­te, ami­kor a fér­fi ol­dalt fek­ve há­tul­ról ma­gá­hoz húz­ta, és a lány álla, nya­ka hoz­zá­ért az al­kar­já­hoz. Ami­kor a fér­fi elő­ször ölel­te át, úgy érez­te, hogy a tö­ké­le­tes öle­lés­ben fek­szik. Úgy si­mult a kar­ja­i­ba, mint­ha min­dig is ott élt vol­na, az idő­södő ka­rok és a fér­fi me­le­gen emel­kedő-süllyedő mell­ka­sa kö­zött. Sze­ret­te a má­sik ha­sát érez­ni a há­tán, és puha lég­zé­sét a nya­kán. Az il­la­tát az el­al­vás előt­ti pil­la­na­tok­ban, és a bi­zo­nyos­sá­got, hogy reg­gel, ami­kor át­for­dul a má­sik ol­da­lá­ra, az ég­kék szem lesz az első, amit az­nap meg­lát. „Ui.: Ál­modj va­la­mi mély­ké­ket. Nem tu­dom, ezt mi­ért írom, de… ál­modj va­la­mi mély­ké­ket."

Egy jú­ni­u­si dél­utá­non kap­ta az első le­ve­let a pa­ti­kus­tól. Ak­ko­ri­ban vet­te át az öreg fü­vé­sz­asszony he­lyét a kert­ben, és a nö­vé­nyek gon­do­zá­sa mel­lett a tá­vo­li kun­csaf­tok­kal való kap­cso­lat­tar­tás is a fel­ada­tai közé ke­rült. Azon a jú­ni­u­si na­pon mit sem sejt­ve sé­tált a falu pos­tá­já­ra, ahol mint min­den nap, az­nap is át­vet­te a fü­vész­kert­nek cím­zett le­ve­le­ket. Te­kin­te­tét egy­ből meg­ra­gad­ta egy kis mé­retű bo­rí­ték, mely­nek felső sar­kán áram­ló, tisz­ta kéz­írás­sal volt fel­tün­tet­ve a kü­lö­nös fel­adói cím: Csil­lag­völ­gyi Pa­ti­ka.

Ked­ves Ra­mo­na!

Egye­ne­sen ma­gá­hoz cím­zem le­ve­lem. Előd­jétől tu­dom, hogy ez az igény­lés már ma­gá­hoz fog meg­ér­kez­ni, mi­vel a cso­dá­la­tos fü­vé­sz­asszo­nyunk hosszú idő után úgy dön­tött, ide­je át­ad­nia a he­lyét a fi­a­ta­lab­bak­nak, aki je­len eset­ben maga. Is­ten hoz­ta a fü­vész­kert­ben, re­mé­lem, örö­mét leli a mun­ká­já­ban, és ez­úton – bár csak rö­vi­den, mi­vel ma­gam­ról iga­zán nem sze­re­tek be­szél­ni – be is mu­tat­koz­nék: Csil­lag­völgy pa­ti­ku­sa va­gyok, és ha min­den jól megy, nem fo­gom ma­gát gyak­ran zak­lat­ni, csak pár ha­von­ta, fél­éven­te egy-két apró ké­rés­sel, hogy­ha ezt-azt nem tu­dok ma­gam be­sze­rez­ni. Nem tu­dom, is­me­ri-e Csil­lag­völ­gyet, eset­leg me­sélt-e róla ma­gá­nak a fü­vé­sz­asszony, ha igen, ké­rem, néz­ze el ne­kem, hogy sem­mi újat nem mon­dok. Ki­csi vá­ros va­gyunk egy völgy mé­lyén, sze­ret­jük a fü­ve­ket, a nö­vé­nye­ket, én a pa­ti­ká­ban ezek­ből igyek­szem a leg­jobb tu­dá­som sze­rint el­ké­szí­te­ni a kü­lön­fé­le be­vált gyógy­íro­kat. Eh­hez szok­tam a fü­vé­sz­asszony se­gít­sé­gét kér­ni oly­kor, ha egy-egy rit­kább nö­vényt kell be­sze­rez­nem. Ezért írok most ma­gá­nak is, rög­tön a mun­ká­ba ál­lá­sa leg­ele­jén. Az aláb­bi­ak­ra len­ne szük­sé­gem, ké­rem, je­lez­ze, mi­kor­ra tud­ja őket be­sze­rez­ni, és el­kül­de­ni Csil­lag­völgy­be:

5 kék­szi­rom-vi­rág

3 egész szál fe­hér ánizs

1 kö­tés mály­va­láng

2 db ha­ló­ka­bim­bó

12 pi­ros­men­ta-le­vél

1 ma­rok­nyi kant­árfű

… és a szo­ká­sos – kér­dez­ze a fü­vé­sz­asszonyt.

Kö­szö­net­tel,

a csil­lag­völ­gyi pa­ti­kus

Ra­mo­ná­ban szunnya­dó me­leg­ség éb­redt a le­vél ol­va­sá­sa köz­ben, hogy az­tán las­sú fo­lyá­sú pa­tak­ként csor­do­gál­jon ben­ne még hosszan az­után is, hogy be­fe­jez­te az ol­va­sást. A pa­ti­kus so­rai mint­ha kü­lö­nös nyu­gal­mat tár­tak vol­na fel ben­ne, és hossza­san ol­vas­ta vol­na még eze­ket a so­ro­kat. Hal­lott már Csil­lag­völgyről. A fü­vé­sz­asszony me­sélt neki a le­gen­dás csil­lag­vá­ros­ról, és a pa­ti­kust is em­lí­tet­te né­hány­szor, bár a lány­nak min­dig az volt az ér­zé­se, hogy az asszony va­la­mi fon­to­sat nem árul el róla. Ám igaz, hogy kü­lö­nö­seb­ben nem is kér­dezős­kö­dött. Most vi­szont a ke­zé­ben volt a le­vél, és nem tud­ta hova ten­ni a lis­ta vé­gén sze­replő „a szo­ká­sos" meg­jegy­zést, így egye­ne­sen a fü­vé­sz­asszony há­zá­hoz in­dult, hogy némi út­ba­iga­zí­tást kér­jen.

Oda­bent az asszony el­árul­ta neki, hogy mit je­lent a rej­té­lyes „a szo­ká­sos" ké­rés a pa­ti­kus le­ve­lé­ben. Ál­lí­tó­lag ő volt az egyet­len élő em­ber, aki még je­len volt Csil­lag­völgy meg­épí­té­se­kor, fi­a­tal su­hanc­ként csu­pán. Ám az ak­ko­ri­ban kü­lö­nö­sen múló idő fö­löt­te is ugyan­úgy el­járt, mint bár­ki más fö­lött. Később, nem sok­kal az­után, hogy el­kez­dett a pa­ti­ká­ban dol­goz­ni, sze­rel­mes lett. A lány messzi­földről ér­ke­zett, és csak a vé­let­len foly­tán ke­rült Csil­lag­völgy­be, egé­szen rö­vid idő­re, ez vi­szont mind­kettő­jük­nek bő­sé­ge­sen elég volt ah­hoz, hogy őrül­ten egy­más­ba sze­res­se­nek. A lány­nak azon­ban ha­ma­ro­san vissza kel­lett tér­nie a szülő­föld­jé­re, és azt kér­te a fi­a­tal pa­ti­kus­tól, hogy tart­son vele. Az ifjú úgy érez­te, hogy meg van köt­ve keze-lába, le­he­tet­len jó dön­tést hoz­nia. Sze­ret­te a lányt, min­den­nél job­ban, vi­szont sze­ret­te Csil­lag­völ­gyet is, az em­ber pe­dig nem tud­ja ott­hagy­ni a szülő­föld­jét, ha azt az egy­ko­ron föld­re zu­hant ég ma­rad­vá­nya­i­ból sa­ját maga épí­tet­te. Így hát kín­ke­ser­ves gyötrő­dé­sek után vissza­uta­sí­tot­ta a lány ké­ré­sét, ami­vel olyan ha­ra­got éb­resz­tett ben­ne, hogy az azon nyom­ban el­át­koz­ta, majd nyom­ta­la­nul el­tűnt. Csil­lag­völgy töb­bet so­sem hal­lott róla.

Az átok sze­rint a pa­ti­kus­nak egye­dül kell meg­öre­ged­nie, és ami­kor el­jön az éle­té­ben az a pil­la­nat, ami­kor már nem fi­a­tal, de még nem is annyi­ra öreg, hogy té­to­va na­po­kon a böl­cses­ség za­ma­tát íz­lel­get­hes­se, ak­kor egy­sze­ri­ben örök­re meg­áll fö­löt­te az idő. Meg­hal­ni so­sem fog, de a kor­ral járó kü­lön­fé­le nya­va­lyák mind­egy­re ki­kez­dik majd a tes­tét. Az ezek okoz­ta gyöt­rel­mek­re csak a sma­ragd­fa kér­géből szár­ma­zó szu­rok hoz­hat neki eny­hü­lést, ám ebből a fá­ból a vi­lá­gon egyet­len­egy lé­te­zik, ami az öreg fü­vé­sz­asszony kert­jé­ben ta­lál­ha­tó. Ezért kért hát a pa­ti­kus az asszony­tól sza­bá­lyos idő­kö­zön­ként egy üveg­cse szur­kot. Az évek so­rán a ké­rés szo­kás­sá vált kö­zöt­tük, elég volt, ha a fü­vek alá a pa­ti­kus csak annyit írt: „a szo­ká­sos". Ar­ról azon­ban a pa­ti­kus még nem tu­dott, hogy a sma­ragd­fa kér­gén egy ide­je nem képző­dött szu­rok. A fü­vé­sz­asszony­nak volt némi el­kép­ze­lé­se, hogy mi­ért tör­tén­het ez, de még nem si­ke­rült alá­tá­masz­ta­nia, ezért egyelő­re nem tu­dott mon­da­ni sem­mit. Ám mos­tan­ra bi­zo­nyos­sá vált, hogy nem csu­pán a fa át­me­ne­ti sze­szé­lyéről van szó, ha­nem el­kép­zel­hető, hogy a vi­lág utol­só sma­ragd­fá­ja örök­re meg­ta­gad­ta az em­be­rektől a szur­kot. Ezt vi­szont Ra­mo­ná­nak kell a pa­ti­kus­sal kö­zöl­ni, a fü­vé­sz­asszony pe­dig tel­jes mér­ték­ben rá­bíz­ta, hogy ezt mi­ként fog­ja meg­ten­ni. Csu­pán annyit ta­ná­csolt, hogy mi­ha­ma­rabb írja meg neki, hogy a pa­ti­kus­nak le­gyen ide­je fel­ké­szül­ni, még mi­előtt el­kez­de­ne be­te­ges­ked­ni. In­nentől ez már Ra­mo­na dol­ga, mond­ta az asszony, és egy biz­ta­tó mo­soly kí­sé­re­té­ben el­bo­csá­tot­ta a lányt.

Ra­mo­na, ke­zé­ben a pa­ti­kus le­ve­lé­vel, ha­za­sé­tált, és gon­dol­ko­dás nél­kül el­kezd­te meg­ír­ni a vá­laszt:

Ked­ves csil­lag­völ­gyi pa­ti­kus!

Kény­te­len va­gyok így szó­lí­ta­ni, mi­vel a ne­vét nem árul­ta el. Most jö­vök a fü­vé­sz­asszony­tól. El­me­sél­te, hogy mit je­lent az „a szo­ká­sos" a le­ve­le vé­gén. Nem tu­dom, ho­gyan mond­hat­nám ezt más­képp: a fü­vé­sz­asszony sze­rint a sma­ragd­fa vél­hető­leg már nem fog több szu­rok­kal szol­gál­ni az em­be­rek­nek. Ter­mé­sze­te­sen azon­nal írok ma­gá­nak, ha ez vál­to­zik, de egyelő­re nem tu­dok se­gí­te­ni. Na­gyon saj­ná­lom, és ké­rem, szól­jon vissza, hogy ettől füg­get­le­nül a töb­bit küld­jem-e, vagy ha bár­mi egyéb­bel se­gít­sé­gé­re le­he­tek.

Ba­rát­ság­gal,

Ra­mo­na

Két nap múl­va Ra­mo­na már egy újabb le­vél­lel a ke­zé­ben sé­tált ha­za­fe­lé. Ott­hon so­kad­já­ra is meg­érin­tet­te a kü­lö­nös me­leg­ség, ami­kor a pa­ti­kus le­ve­lét új­ra­ol­vas­ta.

Ked­ves Ra­mo­na!

Mond­tam, hogy nem­igen szok­tam ma­gam­ról be­szél­ni. A ne­vem pe­dig tu­laj­don­kép­pen nem is fon­tos. Sej­tet­tem, hogy kö­ze­leg ez a pil­la­nat, a szu­rok sem tart­hat örök­ké. A töb­bit at­tól még el­küld­he­ti. Kö­szö­nöm, hogy se­gít egy messzi föl­dön élő öreg­em­ber­nek. Re­mé­lem, jól érzi ma­gát a fü­vész­kert­ben – fü­vek és fák kö­zött fi­a­tal­nak len­ni ál­dás.

Kö­szö­net­tel,

a pa­ti­kus

Ked­ves pa­ti­kus!

Hát le­gyen, ak­kor ezen­túl csak így fo­gom szó­lí­ta­ni. Va­ló­ban, fü­vek és fák kö­zött ál­dás a le­á­nyok éle­te. Ma meg­lo­csol­tam az il­la­tos já­cin­to­kat, és köz­ben eszem­be ju­tott, hogy ta­lán ma­gá­nak is jót ten­ne, ha már szu­rok nincs, leg­alább be­le­sza­gol­ni a kert meg­annyi cso­dá­já­ba. Ta­lán vol­na olyan ha­tá­sa, mint a szu­rok­nak. A har­ma­tos gyöngy­vi­rág il­la­tá­nál nincs is jobb gyógy­ír. Bár ta­lán nem egy pa­ti­kus­nak kéne gyógy­írok­ról ta­ná­csot ad­nom, be­lá­tom. Kül­döm a fü­ve­ket, ké­rem, je­lez­ze, ha ép­ség­ben meg­ér­kez­tek.

Ba­rát­ság­gal,

Ra­mo­na

A pa­ti­kus vá­la­sza ez­út­tal még ha­ma­rabb, egy na­pon be­lül meg­ér­ke­zett. Ra­mo­ná­ban a már meg­szo­kott me­leg­ség­gel ele­gye­dett kí­ván­csi­ság éle­de­zett, ahogy a so­ra­it ol­vas­ta. A le­vél szűk­sza­vú volt, de a lány mind­egy­re azt érez­te, hogy a fér­fi sok­kal töb­bet ír neki an­nál, ami sza­vak for­má­já­ban a pa­pír­ra ke­rül.

Ked­ves Ra­mo­na!

Hol van már a har­ma­tos gyöngy­vi­rág il­la­ta! A meg­annyi cso­dá­ról nem is be­szél­ve… a fü­ve­ket meg­kap­tam, kö­szö­nöm szé­pen. Mel­les­leg nem te­geződ­het­nénk? Egy­szerűbb tán, no meg a múl­tunk is meg­van már hoz­zá.

a pa­ti­kus

Ked­ves pa­ti­kus!

Örü­lök, hogy meg­ér­kez­tek a fü­vek, vál­ja­nak a csil­lag­völ­gyi­ek egész­sé­gé­re! Ré­szemről te­geződ­he­tünk, per­sze. Ami pe­dig a cso­dá­kat il­le­ti: ott van­nak a min­den­ko­ri ker­tek­ben, csak meg kell őket ke­res­ni.

Ba­rát­ság­gal,

Ra­mo­na

Hát ak­kor szia, Ra­mo­na!

A csil­lag­völ­gyi­ek­nek nem kell sem­mi az egész­ség­hez, nincs itt be­teg­ség. A fü­vek, fő­ze­tek, po­rok in­kább a sa­ját ma­gam szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra szol­gál­nak, mi­vel időt­len idők óta nem szegő­döm már a min­den­ko­ri ker­tek­ben rü­gyező cso­dák nyo­má­ba. De azért me­sél­hetsz a fü­vész­kertről… bár­mit, ha gon­do­lod. Szí­ve­sen ol­va­som.

Szép na­po­kat,

pa­ti­kus

Hát ak­kor szia,

túl so­kat be­szélsz ar­ról, hogy hol van­nak már a cso­dák… ennyi erő­vel akár a nyo­muk­ba is ered­het­nél… Mit me­sél­het­nék ne­ked? Ezt a le­ve­let épp egy égig érő fa tö­vé­ben írom, ez az egyik ked­venc he­lyem a kert­ben. Gyak­ran idő­zöm itt, csen­des, de még­is min­dig tör­té­nik va­la­mi, fő­leg ilyen­kor, nyár ele­jén. Dél­utá­non­ként van, hogy itt al­szom. Nem tu­dom, mi­ért, de itt ta­lál­nak rám a leg­éde­sebb ál­mok. Biz­tos azért, mert annyit ta­nul­má­nyo­zom a fü­vé­sz­asszony kis min­den-ha­tá­ro­zó köny­vét. Rám hagy­ta, ami­kor át­vet­tem a he­lyét, és arra biz­ta­tott, hogy jár­jam vele a ker­tet, és fi­gyel­jek oda az ap­ró­sá­gok­ra. Na­gyon ér­de­kes könyv, a te szur­kod – nézd el ne­kem, kér­lek, hogy fel­ho­zom – még csak nem is a leg­ér­de­ke­sebb ré­sze. Mond­juk szá­mod­ra va­ló­színű­leg nem len­ne annyi­ra ér­de­kes, mert biz­tos csu­pa kü­lö­nös fü­ve­ket is­mersz, de ne­kem egy-egy nö­vény annyi­ra hi­he­tet­len! So­kat ke­res­gé­lek itt a kert­ben, az­tán min­dig vissza­té­rek a fám alá, és hogy­ha el­al­szom, csu­pa szí­nes, il­la­tos ál­mot ál­mo­dom. Ten­gerről és min­den­fé­le vi­zekről is szok­tam, nem csak ker­tekről. Egy­szer pe­dig, nem is olyan ré­gen, egy lá­tó­asszonyt ál­mod­tam, aki le­ve­lek­ből jó­solt, és azt mond­ta, hogy ott fo­gok élni, ahol a kék­ség van. Nem ér­tet­tem, hogy mit akar­hat ez­zel mon­da­ni, de rög­tön utá­na el­kez­dett a ha­jam­mal ját­sza­ni, amit már évek óta kék­re fes­tek. Kép­ze­lem, hogy most meg­lepőd­tél. Azért kék, mert né­hány év­vel ez­előtt fel­fe­dez­tem a kék­szir­mot – azt ol­vas­tam róla, hogy ha két nap és két éj­sza­ka fő­zik, ak­kor a leve olyan kék lesz, ami­hez fog­ha­tót más­hol nem lát­ni, az­tán azt is ol­vas­tam, hogy haj és bőr fes­té­sé­re is al­kal­mas, így ki­pró­bál­tam. Vé­gül tel­je­sen hoz­zám nőtt. Nem túl össze­függő, amit ír­tam, tu­dom, de me­sé­lés­nek ta­lán meg­te­szi. Mi­lyen Csil­lag­völgy?

Ra­mo­na

Az a fü­vész­könyv va­ló­ban ér­de­kes ol­vas­mány, fi­a­tal­ko­rom­ban én is gyak­ran bön­gész­tem. So­kat kö­szön­het neki a pa­ti­ka. A „szur­kom" mi­att ne ag­gódj, va­ló­ban fel­ké­szül­tem már erre, nem tra­gé­dia. A fa alatt al­vás­sal vi­gyázz, fő­leg, ha na­gyon éget a nap. Csil­lag­völgy ma­rad, ami­lyen min­dig is volt: Csil­lag­völgy. Itt soha nem tör­té­nik sem­mi, és én ezért igen há­lás va­gyok. Reg­gel ki­nyit a pa­ti­ka, az em­be­rek jön­nek-men­nek, néha kér­dezős­köd­nek. So­kat be­szél­nek. Este be­zár, és min­den­ki al­szik. Ha ün­nep van, ezt-azt fel­dí­szí­te­nek, a pék hoz aján­dék­ba sü­te­ményt. Nem gon­dol­nám, hogy egy ma­gad­faj­ta fi­a­tal lány­nak bár­mi ér­de­kes­sel tud­na szol­gál­ni. Tény­leg kék a ha­jad?

Lá­tom, si­ke­rült meg­ra­gad­nod a lé­nye­get: a ha­jam tény­leg kék! Tet­szik, amit Csil­lag­völgyről me­sélsz. A Kert­ben is csend van, lát­szó­lag itt sem tör­té­nik sem­mi, de még­is… úgy ér­zem, eze­ken a csen­des he­lye­ken tör­tén­nek az iga­zán fon­tos dol­gok. A fám alatt, a fü­vektől bó­dult ál­mok­ban. Csil­lag­völgy­ben is biz­tos sok­kal több fon­tos do­log tör­té­nik, mint a for­gal­mas vá­ro­sok­ban. A fü­vé­sz­asszony me­sél­te a vá­ros­ról szó­ló le­gen­dát, és őt hall­gat­va, úgy érez­tem, hogy be­le­sze­ret­tem. Egy vá­ros, amit csil­la­gok­ból szü­le­tett em­be­rek épí­tet­tek, szin­tén csil­la­gok­ból? Ha egy vá­ros­nak ilyen le­gen­dá­ja van, csak­is cso­dás hely le­het. A le­ve­ledből úgy tű­nik, hogy az em­be­rek sze­re­tik egy­mást ná­la­tok. És a pa­ti­ka! Mi­ket szok­tál oda­bent csi­nál­ni, ha az em­be­rek so­sem be­te­gek? Em­lí­tet­ted, hogy a sa­ját szó­ra­koz­ta­tá­sod­ra ezt-azt, de ez mit je­lent? Tény­leg, a fü­ve­ket már fel­hasz­nál­tad? Mi ké­szül belő­lük? Már ha nem ti­tok per­sze… Ér­de­kel­nek a fő­ze­te­id. Én csak a friss nö­vé­nye­ket is­me­rem, és iz­gal­mas el­kép­zel­ni, hogy ezek­ből a zöl­dek­ből, ami­ket itt lá­tok és le­sze­dek, va­la­mi­kor, va­la­hol min­den­fé­le kü­lön­le­ges fő­ze­tek és po­rok lesz­nek. Me­sélj!

Meg­néz­ném egy­szer a kék ha­ja­dat… túl so­kat kép­zelsz tán Csil­lag­völgyről. Tény­leg nem olyan ér­de­kes. Em­be­rek va­gyunk, há­zak­ban élünk, vég­zi min­den­ki a dol­gát. A sze­re­tet meg… hát nem is tu­dom. Ré­gen gon­dol­koz­tam már ilyes­mi­ken. Élünk és kész. A pa­ti­ka sem túl ér­de­kes, va­ló­színű­leg el­un­nád, ha itt töl­te­nél egy fél na­pot. Az em­be­rek va­ló­ban nem szok­tak be­te­ges­ked­ni. Ami­ket ké­szí­tek, a sa­ját kí­ván­csi­sá­gom ki­elé­gí­té­sé­re csi­ná­lok, na meg va­la­mit kez­de­nem kell ma­gam­mal, és ezen kí­vül nem iga­zán van mit. Most épp egy ba­golyá­lom fő­ze­ten dol­go­zom. Még soha nem ké­szí­tet­tem, egyelő­re csak kí­sér­le­te­zem. De nincs vele sok mun­ka, tu­laj­don­kép­pen in­kább vá­ra­ko­zás­sal jár. Vál­to­zó, hogy a hoz­zá­va­ló­kat mennyi ide­ig kell főz­ni, szá­rí­ta­ni stb. Maga a mun­ka gya­kor­la­ti­lag órák­ban mér­hető, de a vá­ra­ko­zás sok­kal hosszabb. Ta­lán ősz vé­gé­re el­ké­szül.

A sze­re­tet pont ennyi: élünk és kész. Min­den más már nem sze­re­tet. Nagy szél volt ma a kert­ben, meg­tép­te a fá­kat és a vi­rá­go­kat. Eszem­be ju­tott a vá­ros, ahol ez­előtt lak­tam. Nem vol­tam min­dig itt, sőt csak nem­rég ke­rül­tem ide. Azelőtt egy ha­tal­mas vá­ros­ban él­tem, nem olyan­ban, mint Csil­lag­völgy. Ren­ge­teg ott az em­ber, és ők nem csak él­nek és kész. Sze­rin­tem nem sze­re­tik egy­mást, leg­alább­is nem tud­tam vol­na el­kép­zel­ni, hogy a pék ün­ne­pek­kor friss sü­te­ményt vi­gyen bár­ki­nek is. Bár­me­lyik pék, bár­ki­nek. Sok min­dent lát­tam ott, meg is szok­tam, de nem sze­ret­tem. Per­sze utó­lag jöt­tem rá, hogy meg­szok­ni és meg­sze­ret­ni va­la­mit két tel­je­sen kü­lön­böző do­log. De már ott el­kezd­tek ér­de­kel­ni a fü­vek, és el­kezd­tem ta­nul­ni őket. So­kat jár­tam az erdő­be, a vége felé egy­re töb­bet. Az­tán az egyik fü­ves­könyv ál­tal rá­ta­lál­tam a kert­re, és úgy ke­rül­tem ide. Hi­á­nyoz­nak az em­be­rek néha. De tu­dom, hogy oda, ahon­nan el­jöt­tem, már nem tud­nék vissza­men­ni. Meg sze­re­tek is a fü­ve­ink kö­zött élni. Csak azért néha tény­leg hi­á­nyoz­nak az em­be­rek… Az olya­nok, akik sze­re­tik egy­mást. De nem akar­lak un­tat­ni, bo­csáss meg, ha most ki­csit hosszú­ra nyúlt. Hagy­lak is vissza­tér­ni a fő­ze­ted­hez. Mel­les­leg sze­rin­tem te kép­zelsz túl so­kat a ha­jam­ról…

Régi idők ele­ve­ned­nek fel előt­tem, ami­kor a le­ve­le­i­det ol­va­som. Ak­ko­ri­ban töp­reng­tem ha­son­ló­kép­pen, mint te most. Hogy mi a sze­re­tet, és ho­gyan él­nek az em­be­rek. Nincs en­nek túl sok je­lentő­sé­ge most már. Majd rá­jössz te is, de ad­dig még sok­szor álom­ba kell szen­de­rül­nöd az égig érő fád alatt. És majd egy­szer az sem lesz már fon­tos, hogy a sa­já­tod­nak ne­vezd, hogy a te fád le­gyen az. De most így van jól. Most még nem is kell át­érez­ned, hogy bár­hol élsz, az em­be­rek ugyan­úgy hi­á­nyoz­nak, mert az élet lé­nye­gé­ben csu­pán hi­ány, és… mind­egy is, nem akar­lak le­han­gol­ni. Mos­ta­ná­ban haj­la­mos va­gyok az ef­fé­le „emel­ke­dett" han­gu­la­tok­ra. Kel­lett ne­ked egy öreg­em­ber­rel le­ve­le­zés­be el­egyed­ned… Ér­de­kel azért, va­jon ho­gyan él­he­tett a fa tö­vé­ben alvó, fü­vek kék hajú le­á­nya egy olyan ha­tal­mas vá­ros­ban? Mit csi­nál­tál ott? Per­sze nem kell me­sél­ned róla, ha nem sze­ret­nél, de tu­dod, bár­mit írsz, szí­ve­sen ol­va­som. Fé­lek, én nem tu­dok ha­son­lók­kal szol­gál­ni, a fő­ze­temről is csak annyit mond­ha­tok, hogy a kant­árfű még szá­rad – a má­so­dik le­ve­led óta, ami­ben el­küld­ted –, és még ugyan­ennyi ide­ig kell neki. Ad­dig néma csend és… hi­ány.

Néha fáj té­ged ol­vas­ni. Ez a le­mon­dás… de hi­szen tu­dod te is. Azt ké­red, me­sél­jek, pe­dig biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ne­ked sok­kal több me­sél­ni­va­lód akad. A fü­vek sze­rel­me­se­ként az élet nem le­het hi­ány. Va­la­mi­ért ezt mon­do­ga­tod, de köz­ben… lé­nyeg­te­len, nem az én dol­gom, és nem is aka­rok rossz he­lyen ta­po­ga­tóz­ni. Me­sé­lek in­kább az egy­ko­ri vá­ro­som­ról! Azon mond­juk min­dig mo­soly­gok, ami­kor a le­ve­le­i­det ol­va­som, és azt ké­red, me­sél­jek… mint­ha tud­nád, hogy azért élek, hogy el­me­sél­hes­sem… Szó­val a vá­ros. Messze van, na­gyon messze. Egy­ál­ta­lán nem úgy él­tem ott, aho­gyan itt. Ott lett kék a ha­jam. Nem volt soha csend, vagy­is in­kább én ke­rül­tem el messziről… Ha na­gyon ke­res­tem vol­na, biz­tos ott is ke­rült vol­na egy égig érő fa, ami­nek a tö­vé­ben al­hat­tam vol­na. De nem bír­tam a csen­det, azt hi­szem. Fél­tem tőle, és em­be­rek közé, a tö­meg­be me­ne­kül­tem. A zajt sem sze­ret­tem, sok­szor fáj­tam tőle, de jobb volt, mint a csend, ami lép­ten-nyo­mon fe­nye­ge­tett. Min­den­fé­lét ki­pró­bál­tam a vá­ros­ban, utó­lag sok min­den­ről azt hit­tem, hogy szé­gyel­lem, de az­tán rá­jöt­tem, hogy tu­laj­don­kép­pen nem is. Büsz­ke sem va­gyok azok­ra a dol­ga­im­ra, de az utób­bi idő­ben egy­re ke­vés­bé ér­de­kel büsz­ke­ség és szé­gyen. A fü­vek kö­zött iga­zán mind­egy. Előt­tük nem kell sem sza­bad­koz­ni, sem alá­za­to­san meg­ha­jol­ni. De ho­gyan is ju­tot­tunk ide?

Igen, a fü­vek előtt nem kell sza­bad­koz­ni, de mon­dok job­bat: az em­be­rek előtt sem! Per­sze könnyű ezt úgy mon­da­nom, hogy gya­kor­la­ti­lag a pa­ti­ka fa­lai kö­zött élek. Kí­ván­csi­vá tet­tél, ami az előé­le­te­det il­le­ti… biz­tos nem le­he­tett olyan sú­lyos, a nők sze­ret­nek tú­loz­ni. Min­den­eset­re éles vál­tá­son le­hetsz túl. Nem baj, meg­erő­södsz! Fa meg, ami­nek a tö­vé­ben alud­ni le­het, min­dig akad… lá­tod, nem is szó­lok le­mon­dó­an. Az én me­sél­ni­va­ló­i­mat meg in­kább hagy­juk, ahogy lá­tom, van épp elég a lel­ke­den. Ami volt, az már mind na­gyon ré­gen volt, ta­lán igaz sem volt… a pos­tás ma meg­je­gyez­te, hogy gyak­ran já­rok arra mos­ta­ná­ban. Iga­za van, ta­lán egész ed­di­gi éle­tem so­rán össze­sen ír­tam annyit, mint ami­óta el­kezd­tünk le­ve­lez­ni… én sem tu­dom, ho­gyan ju­tot­tunk idá­ig, biz­tos a fü­vek te­het­nek róla… de bár­mi is le­gyen az oka, min­dig örü­lök, hogy­ha írsz.

Nos, igen, nem sok koc­ká­za­tot vál­lalsz a négy fal kö­zött, on­nan meg könnyű ta­ná­cso­kat osz­to­gat­ni! Per­sze tá­vol áll­jon tő­lem az él­celő­dés… Itt is fel­tűnt a pos­tás­nak, hogy sok a le­vél, tett is egy-két ked­ves meg­jegy­zést. De ugye leg­utób­bi al­ka­lom­mal meg­ta­nul­tuk, hogy sza­bad­koz­ni nem­csak fü­vek, ha­nem em­be­rek előtt sem kell! Én is örü­lök, ami­kor írsz, sze­re­tem a le­ve­le­i­det. Mos­ta­ná­ban sok­szor ka­pom azon ma­gam, hogy bár­mit lá­tok-hal­lok, bár­mi tör­té­nik, gon­do­lat­ban már meg is írom ne­ked. Te vi­szont ra­va­szul meg­pró­bá­lod há­rí­ta­ni a ma­gad ré­szét, ami a me­sé­lést és a múl­tat il­le­ti, ne hidd, hogy el­ke­rül­te a fi­gyel­mem a csel! Sze­rin­tem nem is a nők, ha­nem a fér­fi­ak tú­loz­nak, élő pél­da vagy rá te ma­gad is: min­den le­he­tet­len, min­den régi, hi­he­tet­len, és köz­ben min­den csu­pa hi­ány… nem ve­szed ész­re az el­lent­mon­dást?

Jó, hogy a kert­ben vagy, a fü­vé­sz­asszony mel­lett… Bölcs asszony, hall­gass rá. So­kat ta­nul­hatsz tőle. Ré­szemről nem volt sem­mi­lyen csel, a vi­lá­gért sem. A múlt olyan, mint­ha egy má­sik élet lett vol­na. A je­len pe­dig na­gyon hosszú­ra nyú­lik, és csak nem akar vége len­ni. Sőt nem is lesz soha vége. Örök je­len­re va­gyok kár­hoz­tat­va, so­sem ha­lok meg, de vár­ha­tó­an las­san ki­kez­di a tes­te­met az idő. Olyan le­szek, mint bár­me­lyik öreg, annyi kü­lönb­ség­gel, hogy a ha­lál ígé­re­te nem csil­la­pít­ja majd a szen­ve­dé­se­i­met. Nyo­masz­tó a tu­dat, hogy ami most van, az vár rám… mon­da­nám, hogy éle­tem hát­ra­lévő ré­szé­ben, de iga­zá­ból örök­re. Med­dig tu­dom még el­szó­ra­koz­tat­ni ma­gam a fü­vek­kel? Né­zem az éle­tet, de ve­lem nem tör­té­nik. Mi­nek a múlt, mi­nek a me­sé­lés… te azért tudsz me­sél­ni, mert van múl­tad és van jövőd, nem köt a je­len. Te tu­dod, hogy lesz más is, mint ami már volt, és mint ami most van. Így van ér­tel­me me­sél­ni. De ha nincs vál­to­zás, nincs ér­tel­me meg­szó­lal­ni.

Nincs ér­tel­me meg­szó­lal­ni, azt írod, még­is min­den nap írsz le­ve­let. Tán még­is vol­na ér­tel­me? A cse­le­ke­de­te­id el­lent­mon­da­nak a sza­va­id­nak. Ha nem vol­na ér­tel­me szól­ni, nem men­nél el min­den nap a pos­tá­ra, hogy fel­add a le­ve­led. Bor­zasz­tó le­het tud­ni, hogy so­sem halsz meg. Azt is el­hi­szem, hogy félsz a be­teg­ség­től. De ez a fé­le­lem len­ne az oka, hogy ki sem moz­dulsz a pa­ti­ká­ból? Hi­szen amíg szu­rok volt, ad­dig sem moz­dul­tál. Sze­rin­tem te ma­gad száműz­ted ma­gad az örök és vál­to­zat­lan je­len­be, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san a múlt­ról áb­rán­do­zol. Vagy egy eset­le­ges má­sik je­len­ről. Mi len­ne, ha egy nap fel­kel­nél, és csak út­nak in­dul­nál? Vagy va­la­mit más­képp csi­nál­nál, mint min­den reg­gel és min­den nap. A na­pok csak ak­kor egy­for­mák, ha félsz. Pe­dig az em­ber­nek va­ló­já­ban nincs is oka fél­ni. Még ak­kor sem, ha ő a csil­lag­völ­gyi pa­ti­kus.

Út­nak in­dul­ni? Út­nak in­dul­ni… lép­ten-nyo­mon vissza­kö­szön a múlt. Hal­lot­tam én ezt már va­la­mi­kor, hogy út­nak kéne in­dul­ni. So­kat töp­ren­gek mos­tan­ság. Mi ta­ga­dás, el­in­dí­tot­tál ben­nem va­la­mit. Os­to­ba­ság, hisz so­sem lát­ta­lak, azt sem tu­dom tu­laj­don­kép­pen, hogy ki le­hetsz. En­nek el­le­né­re min­den reg­gel az­zal a gon­do­lat­tal éb­re­dek, hogy