A Szahara lelke

By Ferdinand Ossendowski

Ferdinand Ossendowski (1876–1945) lengyel író, újságíró, világjáró, felfedező és egyetemi tanár volt. Szentpéterváron járt egyetemre, ahol orosz szakon végzett. Egyetemi professzorának segédjeként eljuthatott távoli országokba, megfigyelni azok termé

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633761281

Book preview

FERDINAND OSSENDOWSKI

A SZAHARA LELKE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-128-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Amidőn visszatekintek Algérián és Tuniszon át tett utazásomra s midőn rendezem jegyzeteimet e kötet számára – azokat a jegyzeteket, melyeket szállodákban, hivatalos helyiségekben, kis kocsmákban, útszéli mór kávéházakban és vásártereken, koldusok és kalózok utódai közt, palotákban, berberek, kabilok és arabok házaiban, sátraiban és kunyhóiban, a mecsetek előtt vetettem papírra vagy dolgoztam ki, vagy pedig vadászkirándulások közben a síkságon vagy a Dsudsura hegycsúcsai között, római vagy föníciai romok között vagy a Szahara végtelen sivatagain – most érzem, mily nagy hálával tartozom egyeseknek tanácsaikért és útbaigazításaikért.

Ezt érezve, nagy öröm számomra, hogy köszönetet mondhatok mindazoknak, akik segítettek nekem s főleg, hogy kifejezhetem őszinte hálámat a vendégszeretetért, kedvességért és barátságért, amelyben részesített Steeg szenátor, Algír kormányzója és az ő főtitkára M. Dubieuf, M. de Castillion St. Victor, a francia miniszter Tuniszban, M. Charles Courtin, a Maillot kerület kormányzója és a kis lengyel kolónia tagjai, élükön a konzul, M. Arséne Antoine Rosée.

Varsó, 1925.

Ferdinand Ossendowski

ELSŐ FEJEZET

A KALÓZOK VÁROSA

„Cuando Uegué vencido en ésta tierra

tan nombrada en el mundo, que en su

seno tantos piratas cubre, acoge y cierra

no pude al Uanto detener el freno que

a pesar mio sin saber lo que era me ví

el marchito rostro de agua lleno."

Cervantes: El trato de Argel,

Escena II, Jornada I.

Amikor legyőzötten e földre értem,

mely oly híres a világon, mely keb-

lében annyi kalózt fed, befogad és

bezár, nem tudtam sírásomat féken

tartani, úgyhogy akaratom ellenére,

nem tudva, mi az, hervadt arcomat

vízzel tele láttam.

– Üdvöz légy, ó régi, hősi város, amelynek a hitetlenek vérével áztatott földjét kővé változtattad! – így írt Zahrat en-Najera, a költő és tudós, akit megihletett Algír nagysága és szépsége.

A kopár szikláknak és megszaggatott hegyeknek a régi századok adták az Al-Dsezair nevet s ebből lett a későbbi hódítók ajkán „Aldsír". A legendák és mesék sűrű ködéből, melyeket az elmúlt idők történetírói és krónikásai terjesztettek, büszkén emelkedik ki a fehér város, mint ismeretlen hősök síremléke, fényes, fehér emlékmű, amely ragyog az égő nap sugaraiban s visszaveri képét az azúrkék tenger ritmikusan mozgó hullámaiban.

– Icosium a nevem! – protestál egy felirat régóta néma szava a Bab Azun utca egyik roskadozó házán: „Icosium, a Caesarok városa!"

– Al-Dsezair beni Mezghanna, ez a város halhatatlan neve, amely örökké él az emberek emlékezetében – suttogják az arab legendák.

– Argel, a kalózok és kegyetlen rablók városa! – hirdetik a spanyol krónikások.

És úgy látszik, mintha Beni Mezghanna sötét, nomád törzse, akik messziről, a Nílus túlsó partján levő helyről jöttek, a római cohorsok, a hatalmas kalózkapitányok seregei, Spanyolország büszke hidalgói s más harcosok, támadók és elnyomók csapatai, akik itt találkoztak, mintha mind versenyeztek volna, hogy ki adja a végleges nevet ennek a városnak, amelynek teraszai felemelkednek egészen a hegyek csúcsáig, ahol ma is láthatók a régi török haszba sötét falai. Ez az az erődítmény, amelyen a rég elmúlt idők látták a bejlerbejenek, a sztambuli szultán tisztjeinek zászlait vagy pedig a hatalmas kalózok vértől ázott lobogóit.

De a múlt évszázadoknak egy ihletett szelleme számára egyszerűen csak Argel volt… Türelmetlen sietéssel mentem végig a Colonel Combe utcán s eljutottam ahhoz a barlanghoz, amelynek bejárata előtt áll annak az írónak mellszobra, akinek neve az egész világé: Miguel de Cervantes Saavedra. Bátor, vitéz harcos volt Lepanto, Corfu, Navarrin és Tunisz csatáiban, azután rab, akit öt hosszú éven keresztül kegyetlenül kínozott Arnaut Mami és Huszein pasa Algírban és örök időkig a Don Quixote de La Mancha halhatatlan szerzője.

Török és kalóz börtönőreinek láncait hurcolva 1575-től 1580-ig szenvedett a bejlerbej kastélyának börtöneiben. Négyszer szökött meg s négyszer fogták el ismét Argel vad urainak vértől ázott kezei. Végül barátai kiváltották s visszatért szeretett spanyol hazájába, hogy hírnevét az egész világon elterjessze.

Figyelmesen nézve a Don Quixote nagy írójának arcába, mintha hallottam volna, amint suttogja a történetet:

– A szabadság rövid perceiben, melyek tele voltak aggódással és vágyakozással szeretett hazám iránt, ott ballagtam Argel utcáin, a palotáknak, házaknak, kunyhóknak, piszkos, rettenetes odúknak ebben a formátlan tömegében, amelyet a falak gyűrűje vesz körül a hegyek alatt. Követtem szemeimmel a szűk, kanyargó utakat, amelyek a sziklák közt másznak fel a hegyekre. Végighaladtam a szűk sikátorokon, amelyek ott kígyóztak a kinyúló erkélyek és verandák alatt. Megcsodáltam a török főnökök és janicsárok, a renegátok, a betegek és a kalózvezérek kastélyait és házait. Fölöttem a háremekben gyönyörű rabszolgák énekeltek; lent a börtönökben a rabok nyögtek, keresztények mindenféle nemzet kebeléből. Végighaladtam a hosszú Szuh utcán, a keleti kaputól a nyugatiig, megállottam és figyeltem a franciák, spanyolok, olaszok és görögök, az albánok, törökök, arabok és zsidók nyelvére s a kabilok és a sivatag nomádjainak különös beszédjére.

– Isten veled, Don Miguel de Cervantes Saavedra! Most már tudom, mit keressek Algír fehér városában, ebben az Argelben, ahol mártírságod éveit szenvedted.

Ezek a gondolatok keletkeztek bennem, midőn búcsút vettem Cervantes szobrától és a város szíve felé fordultam, a régi arab városrész felé, ahol tulajdonképp zagyva lakosság él összekeveredve, akiknek ősei itt verődtek össze a török uralom idejében. Modern francia épületek érintik és hatoltak belé több helyt s a régi város úgy tűnik fel, mint egy megújított, kidíszített Párizs. Egyes helyeken az európaisítás elemei beljebb is elhatoltak a közepe felé, ahol itt-ott nagy modern épületek emelkednek Al-Dsezair apró régi házai fölé. Szerencsére a modernizálás lassan halad, úgyhogy az utas még érezheti az elmúlt idők misztikus levegőjét.

A Kaszba utca – ez volt a Szuk utca, mikor Cervantes járt benne – végigmegy az egész városon, a vezető fonál a szűk, kanyargó sikátorok és zsákutcák tömkelegében. Némelyik mintha fel akarna mászni a hegy csúcsáig, néhol ki nem faragott kockakövekből készült lépcsők vezetnek fölfelé s kétoldalt gyakran tiszta, friss víz folyik lefelé a hegyi tavakból vagy forrásokból. Bezárt verandák nyúlnak ki az utca fölé s gyakran összeérnek a szemben levő ház erkélyével, úgyhogy sötét sikátorokat alkotnak, amelyek néha olyanok, mintha titokzatos, sötét alagutak volnának. Itt-ott a vastag fal mély fülkéje szökőkutat rejt, amelynek pihenést nem ismerő sugara csobog és csattog, midőn a márványtálhoz ütődik.

A vak falak, amelyeken csak néha látunk egy apró ablakot, s ezt is féltékenyen őrzi a vasrács, nem árulják el a jómódú kereskedők házainak, az arab törzsfők vagy a molláhk palotáinak nagyságát és pompáját. De néha megállítja a kóborló utas szemét egy márvány fülke fehérsége vagy egy gyönyörű kapu bronz lapja. Ezek a nehéz falakkal bíró épületek a régi darok, amelyek egykor a kalózoké, a török agáké, pasáké és kereskedőké voltak vagy a renegátoké, akiket olyan nagyra becsültek a szultánok, mert értékes tanácsokat adtak nekik a háború és az ország kormányzása ügyében. Azóta régen más kezekbe kerültek ezek a házak s az új tulajdonosok megtöltötték áruikkal, gépeket helyeztek el bennük, úgyhogy ma gépek és szerszámok kattognak azokban a csarnokokban és lakomázó termekben, ahol hajdanában hatalmas és bátor kalózkapitányok hangosan énekelték dalaikat s töltögették serlegeiket s ahol az őrök korbácsai alatt keresztény rabszolgák nyögtek, ezek az ismeretlen mártírok, akik Krisztus nevével ajkukon haltak meg, mert Benne volt egyetlen reményük. Idegen államok konzuljai, lelkészek és külön követek használták fel befolyásukat, hogy kiváltsák a gazdag és előkelő családokból származó foglyokat. De ki törődött a szegények sorsával, a nép gyermekeivel, a fregattok és gályák egyszerű hajósaival, akiket a Földközi-tengernek ezek a kegyetlen kalózai elfogtak?

Felfelé haladva a meredek hegyen, a szűk utcák feljutnak a hegy csúcsáig, ahol a berberek erődítményei voltak, míg a törökök el nem foglalták, ők azután nagyobb és erősebb falakkal vették körül s ezeken belül gyűjtötték össze Észak-Afrika török birtokainak legnagyobb kincseit. A régi város épületeinek ebben a zagyva tömegében, mely fölé emelkedik a Kaszba, kanyargó utcáinak és sikátorainak tömkelegében rátalálhatunk az elmúlt századok maradványaira, a gyászos múlt emlékeire.

Ha követjük az asszonyok tömegét, akik távoli otthonukból vándorolnak a remény oltára felé s halk imát morzsolnak szívükben a termékenységért, elérjük Szidi Mohammed es-Serif marabut (tudós) régi mecsetjét, benne a szent sírjával, aki 1541-ben halt meg, továbbá csodálatos forrását, melynek áldott vizét Algír minden asszonya imádja.

Kissé messzebb emelkedik Dsama Szafir mecsete, melyet egy hollandi renegát, Szafar ben Abdallah emelt, aki új építészeti motívumokat hozott be, nyolcszögletű kupolával bővítette az épületet s a templom belsejét perzsa ma jolikával díszítette. Közel hozzá, egy kis muzulmán temetőben, fekszik két hercegnő teste öreg olajfák árnyékában. Sírjukon jövendőt mondanak és csodák történnek. Vak koldusok és rongyos asszonyok csapatai nyüzsögnek a kis temetőben, kockát vagy kavicsot vetnek maguk előtt a földön s a keletkezett figurákból vagy alakokból jósolják meg azoknak a sorsát, akik az ismeretlen, titkos jövő függönye mögé akarnak pillantani.

Nappal, az égető nap sugaraiban a régi város zsúfolt és zajos. Számtalan boltban, sátorban és kis műhelyben folyik a szorgos munka s az arabok, berberek és kabilok kínálgatják áruikat az utcán. Éjjel, mikor a gyéren elhelyezett lámpákat meggyújtják az utcasarkokon, a tömeg eltűnik a házak és lakások mélyében. Az a néhány járókelő, aki elsuhan a szűk utcákban, egész másnak látszik a megváltozott világításban. Még külsejük is más, mert nem viselik fél-európai öltözetüket, hanem felveszik a hagyományos burnuszt s a csuklyát ráhúzzák vörös fezükre. A sötétség óráiban a város lakosai merészebben néznek az elkésett európai arcába, néha egy-egy szitkot mormolnak, megvetéssel és gyűlölettel.

Az épületek láthatatlan belsejéből hangos zene hallatszik ki, a le nem függönyözött sötét, bűzös, füstös kocsmák és kávéházak tele vannak nyüzsgő tömeggel. Kártyáznak, kockát vetnek, hallgatják a vándor zenészeket és énekeseket s megvitatják a város, a gyarmat és az egész muzulmán Afrika őket érdeklő ügyeit. Itt, ha egy jó arab tudós a tolmácsunk, elüldögélhetünk egy sarokasztal mellett, iddogáljuk az illatos kávét s hallgatjuk a véget nem érő elbeszéléseket a vakmerő kalózokról – Algír legendáját és büszkeségét.

Mikor először jöttem ide, hogy megismerjem ez érdekes város titokzatos belsejét, nagy segítségemre volt M. Arséne Antoine Rosée, a lengyel tiszteletbeli konzul, egy francia úr, aki telve van szeretettel és megértéssel Algír iránt. Vele járkáltam a városban éjjel és nappal s az ő szíves tanácsait követve járkálhattam és figyelhettem magam is.

Egy este egy bennszülött vezetővel mentem az arab városrészben egy kávéházba, hogy hallgassam a bárdok elbeszéléseit. Egy öreg arab játszott a derbukán s mély, hosszan elnyújtott hangon mondotta el ezt a kalóztörténetet:

– Ha hátat fordítasz a városnak és tekinteted a tengerpart felé fordul, irányítsd lépteidet a Matifu hegyfok felé. Ott találsz egy helyet, amelyet az öreg emberek Hamsának neveznek. Vértől ázott a földje; a dzsinek bosszúja születik ott. Fölötte van Arbal, egykor hatalmas kastély, falai közt mecset; most romhalmaz, a beomlott falakat áloé- és fügefák nőtték be. Ott, ahol a mecset volt, egy vörös kőoszlop áll ma.

– Húszéin Talem, a rettenthetetlen kalózvezér építette a kastélyt és a mecsetet. Nagy volt az ő hatalma, száz fegyveressel felszerelt, gyors fregattokból álló hajóraj hallgatott szavára. A hitetlenek rettegtek Húszéin nevétől, s amikor fejszés címere a vizeken haladt, egyetlenegy spanyol vagy olasz hajó sem merte elhagyni a kikötőt.

– Az történt, hogy midőn Húszéin egyszer Al-Dsezair-ból Gibraltárba hajózott, egy francia hajóval találkozott, elfogta a hitetlen gályát s legénységét rabszolgává tette. A hajón volt egy nő, akinek ifjúsága és szépsége arra bírta a bátor kapitányt, hogy feleségül vegye. Az Annája nevet adta neki s jobban szerette, mint életét, jobban, mint dicsőségét. Minden kívánsága parancs volt számára s érette elhagyta hajóit. Mint egy hű kutya nézett szemeibe s leste kívánságait.

– Tele volt boldogságának kelyhe, midőn hirtelen egy betegség lepte meg Annaját. Noha a leghíresebb varázslók és orvosok ültek össze és törték rajta a fejüket, nem tehettek semmit és nem találtak orvosságot. Amíg szépséges felesége hervadt és lankadt, mint az őszi levél, egyszer egy napon egy bölcs kakin[1]* jött Huszeinhez és így szólt hozzá:

– Építs egy mecsetet Allah dicsőségére. Menj el Mekkába és imádkozzál feleségedért. – Engedve a parancsnak, egy mecsetet építtetett, boltívei hófehér márványoszlopokon nyugodtak. Azután útnak indult Mekkába.

– Útközben egy szolgája azt a szomorú hírt hozta, hogy felesége eltávozott a házból s elhagyta őt. Dühös haragra lobbant és sietve visszatért az üres házba. Elindította háromszáz hűséges kalózát, hogy felkutassanak minden helyet a tengeren és szárazon, hogy megtalálják Anna ját.

– Egyik csapata megtalálta férfinak öltözve Ténés mellett s visszahurcolták urához. A kalózvezér nem szólt hozzá egy szót sem, nem mondott sem üdvözlést, sem szemrehányást, hanem bevezette a mecsetbe, odakötözte a középső oszlophoz s bezárta a templom kapuját. Éjjel Húszéin maga nyitotta ki az ajtót s bebocsátott a mecsetbe egy éhes oroszlánt. Reggel már csak Annája fehér csontjait találták meg.

– A mecsetet felgyújtotta s minden elpusztult. Csak a középső oszlop, beszennyezve egy asszony vérétől, állott a romok közepette. Sötét, bíbor színe ma is megvan. Ehhez az oszlophoz jött Húszéin minden reggel imádkozni, sírni és gondolkozni – a hatalmas, kemény és könyörtelen Húszéin Talem, „a tenger fejszéje". Midőn halálának órája közeledett, az oszlop aljába egy kőedényt tett tele arannyal, áldozatul a gyűlölet és bosszú dzsinjeinek, akik ott lakoztak.

– Ez gyakran megesik, emberek. Az asszony lehet éltetek napja vagy méreg, amely megmérgezi utolsó óráitokat is.

Később a mór kávéházakban a hasonló elbeszéléseknek egész tömegét hallottam a régi Algírról, a kalózok városáról. Még fülembe csengtek a bárdok énekei, amikor végighaladtam a kanyargó utcákon a modern város felé, amelyet olyan pompázóvá és vonzóvá tettek mai uralkodói, a franciák. Széles, jól kövezett utcák, tele előkelően öltözött férfiakkal és nőkkel s ragyognak a villamos lámpáktól; fényűzően berendezett szállodák, éttermek és kávéházak; a legelőkelőbb párizsi házak fiókjai; villamos vasút, színházak, zene, klubok, egyetem – van itt mindez, de még ebben az új Párizsban is megtaláljuk a múltnyomait.

Elsősorban itt van a két mecset: Dsama-el-Dsdid és Dsama-el-Kebir, mindegyiknek megvan a maga titokzatossága és legendája. Az előbbi a bizánci mecsetekhez hasonlít. Egy török basa építtette egy keresztény rabszolgával, aki kereszt alakot adott neki s ezért jutalmul karóra feszíttette. A másik, a régi Icosium egy keresztény templom romjain épült. Építészeti formája egy régi mecsetre emlékeztet, amely még ma is áll Cordovában s azt mutatja, hogy mór mesteremberek is dolgoztak rajta. Mind a kettő óriási nagyságú, könnyen elfér benne több ezer igazhitű. Ezekben a mecsetekben a Korán régi másolatai találhatók, melyeket andalúziai művészek írtak le és illusztráltak – a mór művészet igazi kincsei.

A francia gyarmat fővárosának egyik nevezetessége a botanikus kert, melyet Hardy és Kiviére urak alapítottak és tartanak fenn. Csodálhatjuk benne a pálma, fikusz, bambusz, Chamaerops excelsa, Dracaena és Latania hosszú sorait; vannak benne tavak tele vízinövényekkel, aranyhalakkal és apró pontyokkal; eukaliptusz és araukária sűrű bokrai, melyek Algír éghajlata alatt elfelejtették szülőhazájukat, Ausztráliát és Dél-Amerikát s gyors és hatalmas növésnek indultak az új talajban. A városban szerteszét láthatók a régi idők és a régi emberek emlékei, egy muzulmán temető Szidi Abd er-Rahman Bu-Kobrin sírjával. Erről a titokzatos szentről a kabilok azt mondják, hogy testét két külön sírban temették el, s ez a hit arra bírta a törököket, hogy a szentnek állítólagos két testét egy sírba tegyék, nehogy a zarándokok két külön helyen gyülekezzenek. Továbbá itt van Cervantes barlangja, a híres kalóz, Murád forrása, aki félelemben tartotta Szardiniát és híres volt mint varázsló; a híres föníciai hajó, a Rusguniae romjai; és valami sokkal modernebb és egészen más, „A vad asszony szakadéka".

Ez a különös név természetesen azt a gondolatot kelti az emberben, hogy egy vad nő, talán a kabilok közül, itt valami nagy hőstettet hajtott végre vagy valamiféle kegyetlen bosszút állott. A valóságban egészen másképp áll a dolog. Rövid idővel azután, hogy a franciák elfoglalták Algírt, egy fiatal és vonzó külsejű francia leány egy kis kocsmát nyitott a hegyszakadékban, ahol abszintot és meg nem engedett italokat mért ki a helyőrség katonái között. A hatóság el akart járni ellene, de a harc hosszú és nehéz volt, mert a leány nyelve éppoly éles volt, mint a fogai s használta is őket, hogy itala ne jusson a rendőrök kezébe. „A vad asszony" elmondhatja Horatiusszal, hogy halála után emléke megmaradt az emberek között.

Algír szép és festői városa mint egy fehér madár terjeszkedik el a tengerparttól a Kaszba csúcsáig s a modern Musztafa külváros úgy terül el, mint két szárny s visszatükröződik a folyton nagyobbodó kikötőben, melyet a Nagy Kabylia hegylánc őriz.

Feleségem és én a Figig oázisból jöttünk ide, miután átszeltük a Magas-Fennsík területét és Algéria egész nyugati részét, Tlemszenen, Szidi Bel Abbeszen, Orléansville-en és a szent városon, Milianán keresztül, ahol Szi Ahmed ben Juszufnak, a titokzatos prófétának és tudósnak, a nagy szatirikusnak és cinikusnak hamvai nyugszanak. Ez a Ben Juszuf, andalúziai mór, híres tudós és varázsló volt, aki természetfölötti hatalmát és okkult tudományát csakis a szegények és nyomorultak javára használta. Az ő kritikus, aszkéta szelleme megvetette a városok egészségtelen, bűnös, mulatozásba és dőzsölésbe merült életét. Mondásai egyenesek és őszinték voltak s szavai és elnevezései rátapadtak a városokra.

Csercselt például így jellemezte:

– Csercsel utálatos város! Noha utcáid szélesek és tereid tágasak, azok, akik határaid közt laknak, nyomorultak, bitangok és tolvajok. Az idegennek, aki nem hajós vagy kovács, semmi dolga nem lehet itt, csak siessen és rázza le lábairól az út porát.

Milianáról, ahol hosszabb időt töltött, így beszélt:

– Miliana… Miliana!… Itt mindent és mindenkit az asszonyok kormányoznak; a férfiak csak az asszonyok rabszolgái!

Nem tudom, mennyire igazak az öreg varázsló mondásai, de midőn meglátogattam Milianát, úgy láttam, hogy a férfiak lusták és tétlenek, míg az asszonyok dolgosak és szorgalmasak. Ha ez a megfigyelésem helyes, megértem, hogyan történhetett, hogy Miliana derék férfiai az asszonyok piros és sárga papucsainak uralma alá kerültek.

Mivel a próféta ilyen sikeresen hízelgett a milianai hölgyek hiúságának, nem lep meg bennünket, hogy kedveltjük lett s dicsérték mindenfelé. Más városokban nem volt ilyen népszerű a gúnyos próféta és gyakran csúfolódásnak, sőt üldözésnek is volt kitéve. Valami nagyon kellemetlen kalandja lehetett Ténès-ben, mert így szidta ezt a várost:

– Ténès! Trágyadombon épültél; vized véres, levegőd megmérgezett. Allahra! Ben Juszuf egy éjszakát sem fog tölteni falaid között.

Dél felől, a Szahara küszöbétől utazva Algírba, láthattuk, mily gyors fejlődésnek indult ez a francia gyarmat. A földművelésnek minden ága látható volt: gabonaföldek, szőlők, olajfaerdők, gyümölcsösök, dohányültetvények. Orléansville mellett láttuk a gyapottermesztés első kísérletét, ahol 600 hektár van már művelés alatt. A futó áttekintés a rohanó vasút ablakából is megmutatta nekünk az első kísérletek sikerét a földművelésnek mindezen ágában.

Az Algírban szerzett statisztikai adatok ezt kétségtelenné tették. Az egész gyarmat területe 57,6 millió hektár, ebből 20,8 millió esik a termékeny északra és 36,8 millió a terméketlen délre. Ez a nagy terület csak gyéren népesült; a francia statisztika szerint a bennszülöttek száma ötmillió, az európai gyarmatosoké 830,000. Európai befolyás alatt az északi terület bennszülöttjei mindinkább szívesen foglalkoznak földműveléssel; ezt bizonyítja a tény, hogy már 5,2 millió hektár megművelt föld van a bennszülöttek birtokában és 2,2 millió az európaiaké. Délen csak 103000 hektár van művelés alatt s ennek oka a kedvezőtlen talaj és a rossz éghajlati viszonyok.

Mit termelnek ezen a 7,5 millió hektár megművelt földön? Szőlőt, mindenféle gabonát, olajfát, gyümölcsöt, dohányt, főzelékfélét és alfa-füvet, ami keresett nyersanyag sokféle ipar számára. Hárommillió hektár erdő borítja a területet, bőven van itt fenyő, cédrus és lombjaikat ősszel hullató fák. A legelőkön és a völgyekben juhnyájakat és mindenféle szarvasmarhát láttunk.

Azonban az ásványok Algéria természeti gazdagságának legfőbb forrásai. Azonkívül van sok gyógyforrás; ezek közül legnépszerűbbek a Hammam Rhira