A kristálynézők

By Harsányi Kálmán

Ha a kristályt nézed, eljuthatsz legmélyebb személyiségedig, megismerheted lelked zugait – így vélekednek az ősi indiai kristálynézők. Ám Balog Fábián író, regényünk főhőse nem elégszik meg ezzel. A fantázia világába száműzi könyörtelen felesége, aki nemc

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633742365

Book preview

HARSÁNYI KÁLMÁN

A KRISTÁLYNÉZŐK

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-236-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓFÉLE

Teóriaalkotás vágya nélkül arról van némi mondanivalóm, amit a modern regényírás magától értetődő föltételein kívül magam elé szabtam.

Az életből, a világból, a gondolatok és érzések végtelen tömegéből ki-ki annyit ért meg, amennyi kifejletten, fejledezőben vagy csírában benne magában is megvan. Azért nevezzük az értő és érző felsőbbrendű embert – némi hiúskodó túlzással – mikrokozmosznak. Mert valósággal az egész világ kicsiben csupán az a lélek lehetne, amelyben az összes emberi érzések egyaránt kifejlődhetnének, s amely magába tudná ölelni a legszélsőségesebben ellentmondó gondolatokat is. Olyasvalakié, aki – mondjuk – Krisztus tanítását teljesen át tudná érezni, de ugyanúgy át tudná érezni az Antikrisztusét, és – mondjuk – De Sade márkiét is. A megértésnek és átérzésnek ekkora foka azonban valóságos emberi lélekben elképzelhetetlen, mert végletes abnormitás, mert túl van már az ember természet megszabta ideáltípusán. Még a legfelsőbbrendű ember is csak relatív értelemben mikrokozmosz, vagyis egyszerűen csak bő tartalmú én, akiből – alkotni vágyó ösztön sugallatára s tudatos érlelések után – akár egész énrajok nyüzsöghetnek ki, mint ahogyan, teszem föl, a legfelsőbbrendűek egyikéből: Balzacból kinyüzsögtek.

Az énegyének ilyetén termelése, vagyis a bennünk meglévő csírák kifejlesztése a szülő én méhen kívül, az agyvelő legtelevényebb földjén: a képzeletben történik. (Cserepekben, üvegházban, ha jobban esik úgy mondani, hiszen a természettel szemben minden emberi „teremtés" cserepekben, üvegházban megy végbe.)

Maga a regényírás vágya, úgy vélem, akkor kezd bennünk ébredezni, mikor már körülfognak a magunk teremtette alakok, a kicsiny csírákból fölsarjasztottak, a félig fejlettből teljessé növeltek vagy az egészükben véres-gyökeresen kitépettek: ami napról napra, évről évre folytatott éber álmaink eleven, hús-vér egyénekké érett ködgomolyagai.

Körülfognak, és mi megkezdjük az értékelést, válogatást. A különálló egyének első sorba kerülnek, a változatok a hátuk mögé vagy sehová.

Rendületlen meggyőződésem lévén az embereknek minden tekintetben való teljes és tökéletes örök egyenlőtlensége: mindenekfölött azt kell e magam teremtette lelkekben megvizsgálnom, mennyire különböznek a látószögeik. Mert emberek között ez az elképzelhető legnagyobb különbség, s mert minden embernek elsősorban látószöge a sorsa.

Kísérletezem velük. Együgyűnek látszó optikai játékkal teszem őket próbára. Sarkammal, mint siheder fiúk, nagy átmérőjű kört vonok a földön, bekötözöm a szóhoz még nem jutott, de bennem már élő eleven teremtések szemét, s egymástól megfelelő távolságra odaállítom valamennyit a pontosan megvont kör vonalára. Azután szerzek valahonnan néhány görbe kályhakürtődarabot, amelyekből – egyre megy, mit: dinnyét, tököt, Yorick-koponyát vagy futballt használva alattuk pontnak – öles kérdőjelet formálhatok. Ezt a rögtönzött kérdőjelet fölállítom a kör középpontjába, leoldom a szemekről a köteléket, és megkérdezem attól, aki pontosan szemben áll az én kályhakürtő-csinálmányommal: mi az, amit a kör közepén lát? „Kérdőjel! – fogja mondani, rendületlen határozottsággal. Azután megkérdezem azt, aki emettől kilencvenfoknyira áll, tehát profilban, egyenes vonalban látja tákolmányomat: mi az, amit ő lát? „Felkiáltójel! – fogja mondani ugyanolyan rendületlen határozottsággal. És ha kívánom, mind a ketten esküvel, becsületszóval erősítik meg, amit mondtak. Mert igazat mondtak mind a ketten; olyan igazat, hogy ölre mennek érte… Óceánmeder is kevés volna annak a véghetetlen sok könnynek, vérnek befogadására, mely ilyen igazságokért folyt, folyik és folyni fog a valóságban örökké.

Ez a groteszk optikai játék kísérletemben akkor fordul komolyra, mikor alakjaimat az élettel, a világgal, az örök kérdőjelekkel állítom szembe.

Bámulom és irigylem azt a regényírót, aki egyszerre tudja hősjelöltjeit a kivetítésre vállalt korképbe belerebbenteni, mert egységes készet ad egyetlen műben, amelyhez nekem egész sorozat – egymástól független – regénydarabra lesz szükségem. Ha ebben az egyben tudtam volna kifejezni mind azt, amit kifejezni akarok: most végképp letenném a tollat, vagy egészen másfelé irányítanám; mert íróösztönöm és a fejlődésbe vetett hitem egyaránt ellene mond minden maga megismétlésnek. De ebben a műben még csak elindultam, nem jártam körül a kört, az ahány-annyiféle látószög képviselőiből alkotottat. Tíz, húsz, nem tudom, hány kötet regény kellene ahhoz, hogy körüljárjam s megírjam azt, aminek megírására vállalkoztam: a kort, amelyben élek s élni fogok.

Alakjaim – az életből, vagyis az életnek bennem folyó képéből kiszakítottak s kifejlesztettek – már élnek, s múlttal mögöttük, jövővel maguk előtt, várják a sort. Sok közöttük vezetésre méltó, sok csak a háttérben föl-fölbukkanó; de bármilyenek legyenek is, lelkük, jellemük és sorsuknak fő titka: a látásuk szöge már meghatározott. Belesodortam és bele fogom őket sodorni a velem élő, velem változó kor áradatába, örvényeibe, holt vizeibe. Olyanokba – esztendők múltán –, amilyenekre most még nem is számíthatok. Tegyék majd, amit tenniök kell, éljék színes vagy fakó, nagyszerű vagy kicsinyes életüket, bonyolódjanak össze, terpeszkedjenek végig az egyik regényen, villanjanak át a másikon s hulljanak ki majd valamelyikből – elintézetten.

A kristálynézők, ez a regény, regénydarab, vagy minek nevezzem, csak egy ember sorsát intézi el, nem valamennyiét, aki benne szerepel. És a korképet is jóformán csak egy látószögön keresztül mutatja. Hiba ez? Lehet. De akár hiba, akár nem, bizonyos, hogy ellenkezője abszurdum volna. Mert ez a történet – nem állandó írásmodort jelentve, hanem szükségszerűen – tizenkét nap alatt játszódik le. Teljes lehetetlenség, vagy egyszerűen csak mesemondás volna tehát ezen a tizenkét napon belül minden alakjának sorsát kikerekíteni s lélekrajzát teljesen befejezni.

Hogy egy-egy későbbi regényben ki jut majd közülük vagy a még színre sem kerültekből szóhoz, és ha hozzájut, milyenhez jut: azt ismét játék dönti el. Ezúttal a hangok rejtelmes világából való: a Chladni-féle hangalakzatokkal való kísérlet.

Választott miliőmet érclemezzel szimbolizálom, még csak elgondoltan élő alakjaimat pedig homokszemekkel. Ezeket a homokszemeket kiborítom – gyűszűből, ha tetszik – arra az érclemezre. Rendszertelenül, egy kis halomba. A rendezést azután rábízom egy örök törvényre. Hegedűvonót húzok végig a vékony érclemez élén, a lemez hangot ad, és csoda történik, régen megfejtett, diákmulattató laboratóriumi csoda: a homokszemek parányi halma megbomlik, megindul, s rendszeres, szabályos alakzatokba illeszkedik. A szemecskék pergő táncban vonulnak keresztül-kasul egymáson, míg mindenik a maga helyére nem ér, s el nem készül a rajz. Ez a rajz a mű alaprajza. Minden szem a lemezen marad, amelynek ottmaradtat a vonóval kicsalt hang megköveteli, a többi fölösleges, s lehull. Visszakerül a gyűszűbe, hogy más lemezen, más hangra – az előbbi alakzat homokszemecskéivel együtt – ismét megtizedelten: más figurákká igazodjék. És szélre kerül, aki középen volt, főhelyre, akinek az előbbi lemezen szerep sem jutott és így tovább…

Ez a játék pedig akkor fordul komolyra, ha a vonó azzal is számot vet, amit későbbre tervez. Azért mondom ezt, nehogy valami izmust sejtsenek jelszavamnak, amelyet következő regényeimben mással s ismét mással kellene fölcserélniök, míg csak be nem fejeződik a talán évtizedekig készülő egész. Le az izmusokkal, ha igazán meg akarunk érteni valamit a világból! Vagy ami egyre megy: markoljuk föl rendre valamennyit. Az izmus, bármi szó járul elébe, a körülbelül egy látószögű látások gyűjtőműszava. Egy-egy pont mind azon a körön, amelyről szóltam s amelyen körüljárni: megértés vagy megkísérlése a megértésnek…

Budapest, 1914. március havában

Harsányi Kálmán

Történt 1913. január 13-24.

I.

Nem sokat törődött azzal, hogy dilettáns zenebolondnak nézik majd, aki tüntetni készül a tudományával, magával vitte a Máté-passió egész zongorakivonatát a Vigadóba. Ott álldogált vele az előcsarnokban, egy pillér tövében, és a zeneköltők örök fejedelmének neve kikandikált hóna alól a címlapon. Az a négy betű, amelyből – kegyeletes, megtisztelő szándékkal – Liszt Ferenc olyan komoly zenei szójátékot csinált. B-A-C-H. A témák kifogyhatatlan bőségszaruja még a nevét is odaajándékozta témául az utókornak.

Balogh Fábián odaadó, mély bensőséggel hódolt az alkotó művészek emez egyik legnagyobbikának, s érezte, hogy van valami ízlés ellen való vétség hódolatának ilyetén rikító kinyilvánításában. De kezének egy önkéntelen legyintése elárulta, hogy már fölmerülésekor elhessegeti magától e kicsinyes gondolatot. Ez a legyintésféle kézmozdulat különben igen gyakori volt nála. Valamelyik orvos ismerőse nagyfokú idegesség kétségtelen jelét látta benne.

Ő maga azonban mélyebben járt az okfejtésben; tudta, hogy ez a lépten-nyomon megismétlődő gesztus csak az ő kettős énjének szüntelen párbeszédeit fejezi be vagy vágja ketté. Azokat a vitákat és hangtalan szócsatákat, amelyeket énjének két folyton hadakozó fele vív: a dolgok színét és a dolgok visszáját látó. Az az ujjai hegyével a levegőbe írt lélektani hieroglif többnyire pozitív és negatív érveinek kiegyenlítődését jelentette nála. Szavakra sohasem igyekezett lefordítani ezt a gesztust. Tudta, hogy egészen híven nem fejezheti ki szó. De ha lefordította volna, úgy csak ilyenféle szavakkal írhatta volna körül: „Minek? Ejh, nem mindegy, akárhogyan is van? Megtörtént, hát meg kellett történnie! Úgyis mindegy!" Ezzel a parányi mozdulattal lesöpört agya sakktáblájáról minden figurát. És mikor már lesöpörte, mindig olyasfélét gondolt: szeretnék nevetni rajta, de nem tudok. Valósággal pedig csakugyan nevetett olyankor. De nem tudta, hogy nevet. Ebben már ő tévedett, ugyanúgy, mint a keze mozdulatán meghökkent orvos. S erre már csak ő maga mondta belső, igaz meggyőződéssel, hogy galvanikus rángás.

Erre az estére várva várt már régen. És valami különös jó érzéssel töltötte el, hogy – sok hosszú esztendei távollét után – éppen ezen a napon került vissza Budapestre. Budapestre, ebbe a szerinte inkább más világvárosok plakátragasztóival és nagydobosaival, mint az ország magvetőivel és aratóival együtt érző különös gyarmatvárosába tízféle ellentmondó kultúrának és álkultúrának. Ismerte jól. Szerette is, de csalódottan, keserűn. Most, hét év után csak újdonsült téglái és friss rombolásai voltak előtte merőben újak, a lelke nem, mert azt odaadó gonddal tanulmányozta abban a kis vidéki zugban is. Hírlapjaiból, irodalmi szenzációiból, szerteröppent szállóigéiből, vagy ahogyan ő maga szokta mondogatni mindezekről együttesen: a virágporából. Budapestet óriás virágnak látta, amelynek szakadatlanul sarjadó, folyton új meg új nyurga porzóiról szanaszét sodorja a szél a virágport. Szívós erejű, csodálatosan életerős spórák milliárdjait, amelyek minden bibét meglátogatnak, elcsábítanak és megtermékenyítenek az országban. Természettudományos analógiát keresett e jelenséghez, de nem talált. Hanem a valóságot mégis tisztán látta, és tényeket vizsgálva állapította meg, hogy ez egyetlen óriás virág hány őseredeti magyar virágot alakít át előbb variációvá, majd egészen új fajjá, szálló, lebegő porával. Tanulmányt is készült írni erről a jelenségről. De még addig sem jutott vele, hogy toll után nyúlt volna. Magányosan folytatott párbeszédeiben óriás hadoszlopokban vonultak föl az érvei, hogy egyrészt milyen üdvös, másrészt milyen káros volna mindezt megírni. És mivel pro és kontra egyenlő erőket vonultatott föl: még mielőtt tollhoz nyúlhatott volna, elintézte az egészet egy kézlegyintéssel. És nevetett hozzá. De nem tudta, hogy nevet.

Most is Budapest lelkét nézegette a ruhatár előtt nyüzsgő emberáradatban. Mintha az agyában élő kész kép apró darabokra tört volna, s lábon járó mozaikkockák sürögtek-forogtak volna körülötte. Mosolyogva állapította meg, hogy e kissé torz, tragikomikus kép egyharmadát össze tudta volna állítani a gyalog érkezett belépő palástos hivatalnoknékból, az udvarhölgyeknek öltözött kiskokottokból, a nagykokottokat mímelő tisztességes asszonyokból, a milliárdosi gőggel hömpölygő börzeügynöknékből meg mindezek férfi kísérőiből, akiknek kelletlen vagy gyanúsan elégedett képe, redőkkel fölbarázdolt vagy hájasán mosolygó ábrázata egyaránt bele látszott törődni, hogy az ide belépő asszony ragyogni köteles. Bizonyos, hogy Balogh Fábián körülrakhatta volna a mozaikképét mogyorónyi nagyságú hamis gyémántokkal. És az is bizonyos, hogy a kocsibejáró körül több volt a suhogó selyemköpeny, mint a fogat, és a ruhatár előtt több a hermelin, mint a lakáj.

Szeme meg-megakadt a lornyonnal, gukkerrel fölfegyverkezett jámbor anyákon is, akik mindenekfölött a szólóénekesek profilját óhajtották közelebbről megszemlélni, hogy legyen valami mondanivalójuk, ha másnap netalán nyilatkozniok kell e ritka művészi eseményről. Leányaikon meglátszott, hogy ma lelkiismeretesebben vergődtek a prelúdiumok és fúgák dallamhálójában, mint máskor, és most igen boldogok, hogy fehérben, rózsaszínben vannak.

Az egymást üdvözlők, ismerkedők, otthoniasan mozgók, otthoniasan mozogni akarók, nagyképű előkészítők, kommentátorok, dallamfütyörészők, motívumspecialisták, magántudósok, zeneakadémikusok, őszinte műsortanulmányozók, a műsortanulmányozókat őszintén megvető céhbeliek, a karénekesek lámpalázas hozzátartozói, a gyermekkórus hangos öcsserege, az elegánsan közönyösek és a fölizgultat játszók már kezdték odafönn megtölteni a termet. Balogh Fábiánt igen érdekelte a közönség. Addig nézelődött, míg jóformán egészen ki nem ürült körülötte a csarnok. Már csak egy-két szomorú csodabogár, egy-két zongoratanítóvá konyult exzseni, egy-két röstelkedő szellemi arisztokrata csemete surrant föl mellette a karzatra. Ezeket is megmosolyogta, s maga is utánuk ment.

Fönn a karzaton már nem akart nézelődni. Érezte, hogy igen eltelt csúfolódó, kicsinylő gondolatokkal, s ideje volna megtisztulnia tőlük, nehogy zökkenővel jusson a földöntúli szférákba.

Megkereste tekintetével azt a helyet az orgona tájékán, ahol húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt mint kisdiák énekelt a Máté-passió utolsó budapesti előadásakor, a gyermekkórusban. Visszaszálltak a gondolatai első nagy lelki élményéhez, amikor könnyes szemekkel, elfacsarodott szívvel, valami megmagyarázhatatlan riadt szomorúsággal érezte, először életében, hogy végtelenül kicsi, és bár részt vesz, nem a maga akaratából vesz részt végtelenül nagy dolgokban, ügy érezte, hogy a föltornyosuló hanghullámok óceánokon keresztül sodorják a vágtató fekete felhőkig s a fekete felhőkön túl a ragyogó égboltig. És hogy sírnia kell. És hogy fázik. És hogy dióhéj csupán, amelyet az összeroppanás határpillanatában dédelgetve cirógat meg egy rengeteg marok. És hogy mindent másnak lát, mint eddig. És hogy tisztul, de fájdalommal szakadoznak le róla a tisztátalanságok. Elgondolta, hogy milyen megviselő, milyen túlságosan is rásúlyosodó gyötrelmes gyönyörűség volt az akkor az ő zsenge gyermeklelkének. És megremegett a gondolatra, hogy most az ő mindenre megedzett férfilelkével is szenvedni fog.

A két zenekar már elhelyezkedett, az énekkarok fölálltak, az orgonaművész a regisztereit igazgatta, a gyermekeket vállon fogva sorakoztatta helyűkre az ő külön fiókkarmesterük, a magánénekesek bevonultak, a karmester megjelent. A közönség elcsöndesedett. Pedig még folyt a hangolás, mely a suttogó beszélgetést rendesen hangosabbá fokozza. De még a hangolás is másként folyt le ma, mint egyébkor. A hegedűk briliáns futampróbái, a fúvóhangszerek fölfelé kapaszkodó cikornyái, lefelé kúszó öblögetései mind elmaradtak. Ma nem volt szükség virtuózkodásra, csak művészetre. Az a háromszáz-egynéhány ember a dobogón ma technikai nehézségek nélkül készült megbirkózni a minden művészetben legnehezebb föladattal: a magasztosán egyszerűvel.

A vezénylő pálca fölvillant, és néhány másodpercnyi halálos csönd után megkezdődött az Úr kínszenvedése a legnagyobbszerű emberi nyelven, a hangok nyelvén elmondva. És bekövetkezett, amitől Balogh Fábián annyira tartott: zökkenővel jutott bele. Már a bevezetés első ütemei elfacsarták a szívét. Az ezzel a névvel nevezett megfoghatatlant is meg a fizikait is. Az első kórus berobbanásakor összegubbaszkodott, belebújt a kottáiba, szerette volna valami egészen idegen gondolathoz terelni az érzéseit, hogy lebírja valahogyan feltoluló zokogását, és azon tépelődött, hogyan fog két hosszú órán keresztül tülekedni remegő álla idegeivel, ziháló melle fölcsuklásaival és azzal az elzárni nem tudott acélos kis izomzsilippel, mely a szeme sarkában mindenáron föl akart pattanni, hogy utat nyisson a könnyeinek.

Néhány nyugalmasabb ütem lecsillapította kissé, ügy érezte, hogy hirtelen megerősödik. Fölegyenesedett, és egész lelkével figyelt. A második kórus fölzúgása azután hirtelen újra összeroppantotta, s elképzelni sem tudta, hogyan, de érezte, hogy néma jajszókat kell kiáltania valami visszhangos nagy ürességbe a lelke mélyén, és hogy ezt nem bírhatja soká, mert belészakad. Nagyon elgyötörte ez a többször is váltakozó megkeményedés és ellágyulás; az utolsóig megfeszült benne minden ellenálló akarat, míg föl nem zengett a gyermekkar üde, ezüstös szava, mely azután végképp elvette minden erejét. Megadta magát, és nem röstellte többé sem mások, sem önmaga előtt, hogy a könnyei egymás után peregnek végig az arcán.

A bevezetésnek vége szakadt, de hol van még a többi, hogy bírja ki végig?

A recitativónál bántotta kissé, hogy olyan szabatosan jut füléhez az evangélista minden szava. Szerette az evangélium minden szavát, de most nem akart semmi szót, csak zenét, mert tisztábban érezte ki az igazi örök Krisztust a muzsikából, mint a szavakból. Most Bach volt az igazi tolmács. Az evangélistának elevenből írott malaszttá, írott malasztból zeneszöveggé kopott szava csak gügyögött mellette.

A korálist mintha az egész emberiség énekelte volna. Vagy inkább csak az emberiség java. Közöttük ő is. Két alakban. Átszellemült gyermekarcával meg a mostanival.

A következő korálisnál megsokasodott ez a két arc. És egyre nőtt a sokasága. Könnyein keresztül már csak ezt a képet látta. És most már egyedül csak ő énekelt, de százszorosan, ezerszeresen, milliószorosan, két különvált tömegben. Egykori gyermekarca azonosan sokszorozódott monstre karrá az orgona tövében. Van Eyck híres oltárképén ilyen egyek az éneklő angyalarcok, melyeket az azonegy átszellemülés közös vonása varázsol egyformákká. És ott is a végtelenségig folytatódnék soruk, ha el nem vágná az obligát keret.

Balogh Fábián látományának nem volt kerete. Magát a végtelent látta. A végtelent, betöltve önmagával.

Férfiarcának megszámlálhatatlan mása is olyan egyformának látszott eleinte abban a látomásban, mint a gyermeké. Hanem azután egyszerre csak megbomlott e sok egyforma arc nyugalma. Gondolatok, emlékek, átélt gyönyörök és fájdalmak kezdtek színes és szürke ködgomolyagokban átsuhanni fölöttük. És ő látta, hogyan lélegzi be egyikük ezt, másikuk azt, s hogyan változik el utána. Az egyetlen arc töméntelenné lett, és most homályos ködfátyolon keresztül előtte lebegett az egész élete, végigírva arcának sok ezer változatán. .Mennyi seb, mennyi ború, istenem, mennyi ború, mennyi seb!" Ezt ettől kapta, ezt amattól, ezt önmagától, azt mindenkitől, ezt senkitől, és mégis vérzik, az nem vérzik, nem is látható, boncolókés sem tudná kimutatni, és mégis van…

A zene folyt, hullámzott, hömpölygött, dagadt, tornyosult, az egekig vágott föl körülötte; vitte, sodorta magával, és ő emlékeinek úszó szalmaszálai után kapkodott. Mind kisiklott a kezéből, de kévéstül merültek föl a szeme előtt újak meg újak, véresen-elázottan, összecsapzottan, szétzilálhatatlan csomókban. Azután kezdtek átalakulni. Megnőttek, átformálódtak, és egy özöntől söpört otthon úszó romjaivá lettek. Majd emberformát öltöttek magukra, és könyörögtek neki, átkozták, segítségért kiáltottak hozzá, belekapaszkodtak, vitték magukkal, lenyomták a víz alá, fogukat verték belé, és a szívébe haraptak.

Följajdult. Föl kellett jajdulnia.

Szomszédai riadtan tekintettek rá, de intett nekik, hogy hagyják békén, már elmúlt, nincs rosszul, csak kerülgette valami.

Az a valami nemcsak kerülgette, de meg is fogta már. Hallotta a zenét, de nem tudta, mit hall. Már váltakozva muzsikált neki Bach meg az élete sorsa. Nem tudta különválasztani őket, eggyé forrt bódult agyában mind a kettő, és már nem emelte följebb, csak gyötörte. Némi enyhülést hozott neki a karok elcsöndesedése és egy magányos oboaszólam. Ebben az oboában egyvalaki beszélt hozzá, s bár ez az egyvalaki volt a legfájdalmasabb sebe, legalább pillanatokra megmenekült a többitől. Csak ne tért volna vissza annyiszor az a síró, panaszos oboa! Talán nem is tért vissza annyiszor, mint amennyiszer ő hallotta.

Már rövid időre sem tudott visszazökkenni többé a tiszta zenei élvezetbe. Csak ült, gondolataiba süppedten, sebeiben vájkálva, míg meg nem váltotta lázas gyötrődésétől a szünet. A tapsok meg a rákövetkező zsibongás. Akkor felocsúdott.

Első gondolata az volt, hogy hazamegy, de nem tudott fölállni. És elgondolta, hogy azt a sok szívébe törött tövist ő a maga erejéből úgysem tudná kihuzigálni, hátha jobb, ha – tüzet tűzzel! – rábízza ezt is a legfölségesebb harmóniákra. Elhatározta, hogy végighallgatja az egész passiót. Maradt.

Tétova tekintete végigsiklott a termen, de nem tudott sehol sem megpihenni. Szomszédai megjegyzéseit csak fél füllel hallotta, de ez éppen elég volt arra, hogy messzire sodorja attól a világtól, amelyben az imént még annyit szenvedett. A jobbról-balról fölkapott szavak, éretlen bírálatok, cinikus hetvenkedések az ő mindig tágra nyílt lelki szemei előtt kezdték a dolgokat visszájukra fordítani. Bosszankodva vette észre, hogy nagy elernyedtségében éppen ez a mindennek fonákra fordulása erősíti meg.

Hát engem összezúz, legázol minden, ami nagy? Hát nekem tehetetlenül kell a könnyeimbe fúlnom, mikor fölmerül előttem a legnagyobbszerű világ? És akkor kapok erőre, mikor a legkicsinyesebb világ penészgombáit pillantom meg? Az imént még megmoccanni sem tudtam, és most ökölbe szorul a kezem, amiért egy nagyképű buta fickó itt körülöttem beszaladgálja összes ismerőseit: vajon észrevették-e, hogy ezt meg ezt a tételt kihagyták. Miért dühöngök én most ennek az együgyű majomnak a hencegésén? Miért érzem én magamat most olyan erősnek, hogy százával tudnám ezeket a szajkókat kihajigálni az ablakon? Hát szabad nekem ilyesmin fölingerülnöm? Szabad egyáltalán tudomásul vennem? Mikor a San Pietro in Vincoliban Mózes előtt álltam, csak gügyögtem és dadogtam, sápadoztam és remegtem; de mikor egy ilyen sihederrel kerülök szembe, csak úgy árad belőlem a szó, és vagdalkozom, mint egy megháborodott brávó. Hát nem kicsinyesség ez? Hát lehet emberi lélek még kicsinyesebb? Hát van a kicsinyességnek még utálnivalóbb foka?

Ingerülten pattant föl a helyéről, és föl-alá kezdett járkálni a folyosón. Azután a párkányhoz lépett, félig öntudatlanul vállon fogott valakit, valósággal odább tette, és ő könyökölt ki a helyén. Az a szerencsétlen, esti lapja mellől fölriasztott férfiú nagyot nézett, de nem mert neki szólni. Túlságosan erélyes ellenfélnek ítélte, s elsompolygott. Ő neki magának fél perc múlva már fogalma sem volt róla, hogy másvalaki helyét foglalja el, s leült.

Mikor egyszerre látott sok embert maga előtt, mindig úgy érezte, hogy ürességbe bámul. Most is úgy volt vele. Nem szenvedhette tömegben az embert. Tudta, hogy csődületeikben a kivételesen nagyobbszabásúakat – az ő embereit – majdnem minden esetben maguk alá gyűrik a silányak. Tudta, hogy a tömegítélet mindig a silányak szája íze szerint alakul. De annyira remegett most attól, hogy újra megrohanják lázas látomásai, hogy mégis belemerült abba a megvetett tömegbe. Elhatározta, hogy szemelgetni fog belőle. Kikeres magának egy-egy jelentősebb arcot, és megpihen rajta a tekintetével.

Előbb a könnyes szeműek között keresgélt. Többet talált, mint gondolta volna. Meghódolt nekik, és szerette őket.

Azután a száraz szeműekre került a sor. Meglepetten állapította meg, hogy ezek között többségben vannak a nők. Amabban a férfiak vezettek.

Miért van ez így? Nem tudnak a nők egész lélekkel kiszabadulni a fizikai világból? Végképp nincsen, vagy csak igen kis fokban van meg bennük az a képesség, mely a férfit minden gondolataival és érzéseivel egyetemben oly könnyen kapcsolja abszolút dolgokhoz? Vagy azért kell így lennie, mert csupán azt a tragédiát érzik át, amelynek bármily halovány kis mását ők maguk már átélték? Jézus tragédiája tiszta férfitragédia, mit élhettek volna át ők ebből?

Észre sem vette, hogy mindezt egy ragyogó, vidám leányarcra tapadva gondolja el. Egészen öntudatlanul és mégis egyedül csak azért, hogy megmagyarázza és kimentse azt a napsugaras derűt, mely az után a rettenetes zenetragédia után is végig tudott ömleni azon az üde, egészséges, hamvas-piros arcon. Hirtelen az egész női nemet egyetlen típusba foglalta össze, és ennek a típusnak, ennek a matematikai középarányosnak összes sajátságai mind természetes okokkal magyarázták meg neki, hogy nincsen azon semmi megütődni való, amiért az a fiatal leányarc még csak el sem borult azon, ami az ő férfilelkét a világűr fekete éjszakájában