Zsidó származású magyar orvosok

By Alexander Emed

A háború befejeztével a 25 évig tartó, törvényekkel is támogatott korlátozások megszűntek, és a zsidó orvosok szabadon érvényesíthették tehetségüket. Politikai szempontból bizonyos mértékben előnyük is volt keresztény kollégáikkal szemben, hiszen az előző rendszerben nem viselhettek köztisztségeket, így nem „kompromittálódhattak” az új hatalom szemében. A zsidók ráadásul örömmel és hálával fogadták a bevonuló szovjet katonákat, mivel valóban a fel¬szabadulást, az életet jelentették számukra. Az elszenvedett üldözések hatására, gyakran hiú reményekkel eltelve, máskor puszta karrierizmusból sokan léptek be közülük a kommunista pártba, s vállaltak politikai szerepeket is…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633448441

Book preview

ALEXANDER EMED

ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÚ MAGYAR ORVOSOK

(150 ÉLETRAJZ)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-844-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Alexander Emed

ELŐSZÓ

Zsidó orvosok – mint arra egy 1151-ben kiadott rendeletből következtethetünk – már az Árpád-házi királyok alatt működtek hazánkban, főként a királyi és nagyúri udvarokban. Az első, név szerint ismert, hazai születésű zsidó orvost, Moyses de Hungariát Nagy Lajos zsidóellenes rendelete késztette emigrációra. Zsidó orvosok a 15–17. század közt is működtek, elsősorban fejedelmi, királyi udvarokban, ám számuk mindvégig igen csekély maradt. A budai, majd pesti Orvoskaron, miután az a nem katolikusoknak is engedélyezte a doktorátust, az első, itthon végzett izraelitaként Österreicher Manes József 1782-ben kapott diplomát. (A szintén zsidó Oppenheimer Bernát ugyan már 1775-ben végzett Nagyszombatban, de csak 1782-ben kaphatta meg oklevelét.)

A jogegyenlőség elnyerése után a 19. század harmadik harmadában a zsidó orvostanhallgatók száma a magyar egyetemeken jelentősen megnőtt. 1897-ben Pesten az orvostudományi kar összes hallgatóinak száma 707 volt, ebből 365 zsidó vallásúnak vallotta magát. Arányszámuk az első világháborúig lényegében nem változott, s így feltehető, hogy a 20. század elején a magyar orvosok legalább egyharmada, de talán fele zsidó volt. A Monarchia liberális világában a zsidó fiatalság szabadon érvényesíthette tehetségét, így a századvégen Budapest zsidó orvosai között több főorvost és tanszékvezető tanárt találunk. A 19. század második felében a Második Bécsi Iskola híres tanárai a Monarchia fővárosába vonzották az orvosi pályára készülő fiatalokat. Az orvossá avatottak részben az egyetem klinikáin dolgoztak. Közöttük 34 magyar zsidó orvostanárt számláltam meg.

Az első világháborút követő, 1920-ban megszavazott, „numerus clausus néven ismert törvény – amely a maga nemében első volt Európában – mind az orvosi pályára készülők, mind pedig az orvosok életében tragikus változást hozott. A törvény előírta, hogy a felsőoktatásba felvett zsidó vallású hallgatók aránya nem haladhatja meg a zsidóknak a népességen belül megállapított arányszámát, amely hat százalék körül mozgott. A törvény a felsőbb szemeszterek hallgatóira is vonatkozott, s ennek következtében 1560 zsidó egyetemi hallgató nem fejezhette be tanulmányait Magyarországon. A fiatal orvosok szakképesítése is korlátokba ütközött, mivel az egyetemi klinikákon a „fajvédő szervezetek tagjai csak a legkivételesebb esetekben engedélyezték a felvételt, s az ott dolgozó zsidó tanársegédek számát is korlátozták. A medikusok külföldi, főleg olasz egyetemeken kezdték vagy folytatták tanulmányaikat, s ezzel egy időben az orvosok kivándorlása is kezdetét vette.

A zsidó orvosok nagy része Amerikába, Németországba emigrált, és tudásuk a nyugati orvostudományt gazdagította. A Zsidókórház volt az egyedüli hely, ahol egy fiatal zsidó orvos munkát és szakképesítési lehetőséget talált. A kórház vallásfelekezetre való tekintet nélkül vette fel a betegeket, s így a benn fekvő páciensek fele keresztény volt. A Szabolcs utcai kórház a főváros legmagasabb nívójú egészségügyi intézményének számított, s a politikai, szellemi és gazdasági élet legismertebb képviselői is a Zsidókórházban kezeltették magukat.

1938-ban meghozták az első zsidótörvényt, amely egyelőre „csak" gazdaságilag sújtotta a zsidó lakosságot. Ezzel egy időben igen sok zsidó orvost hívtak be megszégyenítő munkaszolgálatra. A hirtelen fellépő orvoshiány a keresztény lakosság körében is sok szenvedést okozott. Az első zsidótörvénynek is voltak azonban már halálos áldozatai: a kiváló Liebermann Leó professzor a törvény megjelenése napján szíven lőtte magát, Ugyanekkor az emigráció újabb hulláma is elindult nyugat felé.

Az első zsidótörvényt a következő években továbbiak követték, majd 1944. március 19-én, a német hadsereg bevonulása után kezdetét vette a „végső megoldás végrehajtása. Magyarország összes vidéki településeiből deportálták a nem katonaköteles zsidó lakosságot, és az ország, Budapest kivételével – mindössze hat hét alatt – „zsidómentessé vált. A német hadsereg lefoglalta a Zsidókórházat, a röntgenosztály személyzetét hamis vádak alapján deportálták, s a benn fekvők közül később a nyilasok több neves személyt elhurcoltak és megöltek. Az orvosok a Wesselényi utcai iskolában szükségkórházat szerveztek, és ott folytatták munkájukat. 1944-ben Budapest neves orvosai közül több, köztük Pólya Jenő is a nyilas uralom áldozata lett. Sokan a munkaszolgálatnak, mások rokonaik, barátaik vagy derék és bátor emberek segítségének köszönhették csak életben maradásukat. 1944. október 16-án az SS-ek Pusztavámon az úgynevezett „orvosszázad" 215 tagját gyilkolták meg. Az idősebb vidéki orvosok a német koncentrációs táborokban pusztultak el.

A háború befejeztével a 25 évig tartó, törvényekkel is támogatott korlátozások megszűntek, és a zsidó orvosok szabadon érvényesíthették tehetségüket. Politikai szempontból bizonyos mértékben előnyük is volt keresztény kollégáikkal szemben, hiszen az előző rendszerben nem viselhettek köztisztségeket, így nem „kompromittálódhattak" az új hatalom szemében. A zsidók ráadásul örömmel és hálával fogadták a bevonuló szovjet katonákat, mivel valóban a felszabadulást, az életet jelentették számukra. Az elszenvedett üldözések hatására, gyakran hiú reményekkel eltelve, máskor puszta karrierizmusból sokan léptek be közülük a kommunista pártba, s vállaltak politikai szerepeket is.

1945 tavaszán Magyarországon újra kezdetét vette az orvosok képzése, s mindazok, akik az elmúlt években a numerus clausus vagy a háború miatt „kimaradtak", és életben maradva hazatérhettek, most szabadon iratkozhattak be az egyetemre. Az előadótermekben nem volt elég hely, és a tanárok mozikban tartották az előadásokat. Az egyetem vezetősége a tanári kar tagjai közé választotta a Zsidókórház és a különböző közkórházak neves zsidó orvosait, s így az újjászerveződő egészségügyi szolgálatban, valamint az orvosi karokon a háború után már sok-sok zsidó orvost találunk. A zsidó orvosok emigrációjának újabb nagy hullámát csak 1956 hozta el. (A magyar orvosi emigráció sajnos, bár mindig változó okokból, ám azóta is folyamatos maradt.) A mai, nagyjából 38 ezres magyar orvostársadalomban e hosszú és szomorú történet eredményeképpen a zsidó orvosok aránya immár elhanyagolhatónak mondható.

Könyvemben 150 zsidó származású, neves magyar orvos életrajzát közlöm. Az eddig általam feldolgozott életrajzoknak ez csak kisebbik része, ám gyűjteményemet nem afféle lexikonnak szántam: elsőrendű célom az emlékezés volt. Tisztában vagyok vele, hogy számos, arra érdemes személy ezúttal nem szerepel e kötetben – hogy csak a legnagyobbakat említsem, például Alexander Ferenc, Mauthner Lajos, Hirschler Ignác, Korányi Sándor sem –, de terjedelmi korlátok egyelőre nem tették lehetővé ennél több biográfia közlését. Egyes életrajzokhoz a felhasznált irodalmat is csatoltam, másoknál ettől eltekintettem. Ennek az a magyarázata, hogy ezek az életrajzok eredetileg különféle lapokban jelentek meg, amelyek mind más és más követelményeket támasztottak, illetve lehetőségeket nyújtottak a publikálás alkalmával.

Az alább olvasható életrajzok, amellett hogy – mint általában embertársaink életrajzai – önmagukban is érdekes, megdöbbentő, olykor megindító olvasmányok, remélem, kellően bizonyítják a zsidóság kiemelkedő szerepét a magyar orvostudomány történetében. Sőt, talán egyben az elmúlt 200 esztendő magyar történelmének is érdekes és különleges dokumentumaiul szolgálnak majd.

DR. EMED ALEXANDER

Haifa, Izrael

ÁDÁM LAJOS

(1879–1946)

Ádám Lajos a két világháború közötti időszakban a magyar sebésztársadalom egyik kiváló, nemzetközi hírű képviselője volt. Szegény család gyermekeként Hont megyében, Tengernye nevű faluban született 1879. május 1-jén. A budapesti Orvostudományi Egyetemen 1904-ben avatták orvossá, első munkahelye a Szent István Kórház sebészeti osztálya volt, ahol Hültl Hümér professzor mellett dolgozott. Hültl – akinek műveltségén, kiváló emberi tulajdonságán kívül a műtéti technikája is legendás volt – korán felismerte Ádám rendkívüli képességeit, és tág teret biztosított működésének. Hatéves kórházi tevékenysége alatt 4000 műtétet végzett, és kiforrott sebészként hagyta el a kórházat. Amikor megvált a Szent István Kórháztól, az akkori igazgató, dr. Müller búcsúzóul ezt mondotta: „Dr. Ádám, ön volt a kórház legjobb alorvosa. „Hiszen nem is ismert, igazgató úr – válaszolta szerényen. „Éppen azért volt jó alorvos, mert nem kellett, hogy megismerjem." Később egy Torontál megyei sebész főorvosi munkahelyre pályázott, amit azonban nem nyert el. Ez a kudarc nem keserítette el, és 1912-ben a Dollinger professzor vezetése alatt álló I. Sebészeti Klinika dolgozója lett. A balkáni háború kitörésekor a Magyar Vöröskereszt Egylet Bulgáriába küldött missziójának vezetését Dollinger professzor ajánlatára Ádám fogadta el. A háborúból visszatérve a klinikán folytatta munkáját, és 1914-ben strúmaműtétet végzett helyi érzéstelenítésben, ami akkor nagy feltűnést keltett. Ebben az évben első tanársegéd lett, és 1916-ban a Zsigerek sebészete tárgyköréből magántanári kinevezést szerzett. A háború alatt különböző hadikórházakban működött. Babics Antal, aki tanítványa volt, 1946-ban így emlékezett meg róla: Az első világháború idején mutatta meg valójában, hogy az emberszeretet milyen teljesítményekre ösztökélheti a hivatásában feloldódó orvost. A szó legteljesebb értelmében reggeltől estig a műtőasztal mellett állt, és mint sokszor elmondta: „Gyerekek, akkor voltam boldog, ha tízedik műtét után megpihenve azt éreztem, hogy valami haszna van embertársaimnak a munkámból."

A háború befejeztével Ádám Lajos 40 éves korában feleségül vette gr. Nakó Erzsébetet, akivel a származási és vallási különbségek ellenére is boldog házasságban élt. 1919-ben a budapesti székesfővárosi Zita Kórházban, majd a Kun utcai kórházban sebész főorvossá nevezték ki. 1926-ban nyilvános rendkívüli tanárként a III. sz. Sebészeti Klinika élére került, és ugyanott 1930-ban nyilvános rendes tanárrá nevezték ki.

Egyetemi tanári működését rendkívüli nehéz körülmények között kezdte meg: kinevezésétől évek hosszú során sok méltatlan támadásnak és mesterségesen szított gyűlöletnek lett a célpontja. A vidéki zsidó családból származott Ádámot az első világháború utáni „keresztény kurzus idején nevezték ki, és néhány klinikai igazgató nem kívánta őt a Pázmány Péter Tudományegyetem tanárainak társaságában. Koholt vádakat terjesztettek, azt állították, hogy „hálás páciensei nyomására nevezték ki, megsértve az egyetem autonómiáját. További híresztelések szerint egyesek lepénzelték a diákokat, hogy vegyenek részt Ádám előadásain. Röpcédulákon ócsárolták, gyűléseken tiltakoztak kinevezése ellen. Sokáig nem kapott meghívást a kari gyűlésekre és a tanártestület formális találkozásaira. Törvényszéki tárgyalásra került sor, amiről a pesti napilapok is beszámoltak. A Magyarság című napilap 1930. október 23-i számában Egy katedra címen a kinevezése ellen felhozott összes vád olvasható. Az országgyűlés képviselőháza már jóval előbb, 1927. február 16-án tárgyalta Ádám Lajos ügyét. Az ellenséges légkör ellenére szótlanul és hallatlan szorgalommal végezte munkáját. Ádám páratlan gyöngédséggel bánt betegeivel, és a műtét alatt hasonló kímélettel a műtét alá kerülő szövetekkel.

Tudományos működésének legfontosabb eredménye a helyi érzéstelenítésben való operálás művelése, terjesztése és tökéletesítése volt. Nagyszámú dolgozata között a legtöbb ezzel foglalkozik. Itthon meghurcolták Ádámot, külföldi szakmai körökben viszont annál nagyobb volt a sikere. 1934-ben a Mayo Klinikára hívták meg, Rochesterbe. Amerikában meglátogatta a New York-i, chicagói és baltimore-i egyetemi klinikákat. 1937-ben a brazil sebésztársaság meghívására Rióban tartott előadást a helyi érzéstelenítésről. 1938-ban több kiváló amerikai sebész jött Pestre munkájának tanulmányozására. Ezek között volt a Mayo Klinika vezetője, és Lewis professzor, a Johns Hopkins sebészetének osztályvezetője.

Az amerikai vendégek önálló sebészeti osztály ígéretével hívták az újvilágba. Ádám azonban az elmúlt évek szenvedései ellenére sem volt hajlandó elhagyni szülőföldjét. Asszisztense, Gömöri György azonban elfogadta a meghívást, és Amerikában a modern hisztokémiai tudomány egyik megalapítója lett. Mayo Európából való visszatérte után azt írta, hogy az összes sebészek közül Ádám professzor munkássága tetszett neki a legjobban. 1939-ben John Edelmann professzor meghívására a New York-i Post Graduate Hospitalban tartott előadást, majd a német megszállás, a nyilasok korszaka következett, és Ádám a halálra ítéltek közé tartozott. A Gestapo elvitte – letartóztatták, de később szabadon engedték. Majd nyugdíjazták, és megfosztották állásától. 1944 októberében subileusos tünetek jelentkeztek rajta. Egykori tanítványát, Mester Endre professzort hívatta, aki az irrigoszkópiás röntgenképről megállapította a tragikus diagnózist, a bélkarcinómát. Akkori adjunktusa, Matusek Béla végezte el a műtétet.

A háború befejeztével Ádám lett a II. sz. Sebészeti Klinika igazgatója. A hosszú évekig tartó becsmérlés, mellőzés, a nyilasok által való nyugdíjaztatás után Ádám a feledés és a megbocsátás szószólója lett. Akkor tűnt ki igazán szívjósága, lelki nagysága. Tudta jól, hogy élete végéhez közeledik, és valóban csodálatos magatartásával utolsó erejéig kitartott munkahelyén.

1946 júniusában az egyetemi élet legmagasabb rangjában részesült: Rector Magnificusszá választották. Könnyes szemmel fogadta a tanári kar üdvözlését, és szinte magát mentve mondta: a rektori méltóságot el kell fogadnia, mert azzal az adott helyzetben, a háború utáni nehéz időkben érdemes munkát fejthet ki az egyetem érdekében.

Ádám Lajos 1946. november 17-én távozott az élők sorából.

Ádám Lajos új sebészeti iskolát alapított: Az 1900-as évek elején a sebészek éteraltatásban operáltak, nagy metszéseket végeztek, és a műtét gyors végrehajtásának nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az Ádám-iskola a legtöbb műtétnél áttért a helyi érzéstelenítésre. 1935-ig a műtétek 81%-át, később pedig 92%-át végezték helyi érzéstelenítésben. Alapelve a gondos sterilitás, váltott műszerek, finom, lehetőleg kis metszéseket végző, szöveteket, szerveket kímélő műtéti technika, gondos műtéti előkészítés és utókezelés.

Az Ádám-iskola működését hármas irány jellemezte: a betegek gyógyítása, az orvosképzés és a tudományos kutatás. A III. sz. Sebészeti Klinikán 20 év alatt 34 650 műtétet végeztek. A nem szövődményes műtétek halálozása 3,1%, a szövődményeseké 6,8% volt. A klinika különös súlyt fektetett a hasi műtétekre: így érthető, hogy a gyomorműtéteik száma 2152 volt, ebből 1288 esetben végeztek gyomorresectiót. Nagy és változatos traumatológiai beteganyag is megfordult a klinikán. További fontos művei: a fistula stercoralis, az osteomyelitis műtéti megoldása, a Basedow-kór műtéti előkészítése, a rák és a nyelőcső-gurdélyok. Életének utolsó éveiben a Kulenkampff-féle „gomblik-metszésből" távolította el az epehólyagot. Ádám professzor nagy gondot fordított a medikusképzésre. Sebészeti propedeutikát, majd gyakorlati sebészetet adott elő. A sebészképzés eredményeként mintegy 150 sebész tartozott az Ádám-iskola tagjai közé.

Közleményeinek száma eléri a százat, és igen jelentősek azok, amelyek a fájdalom és a helyi érzéstelenítés kérdéseit tárgyalják. A helyi érzéstelenítésről 1935-ben a Surgery Gynecology and Obstetrics-ban, 1940-ben az American Journal of Surgery-ben is publikált. Értékes műve A fájdalomcsillapítás fejlődése a sebészetben, amelyben részletesen tárgyalja a fájdalomcsillapítás történetét az Ebers-papirusz és az Ájurvéda idejétől napjainkig. 1935-ben jelent meg A rákkérdésről, 1936-ban Az élet megbecsülése című munkája.

Kutatásainak és kísérleteinek nagy részét arra fordította, hogy embertársait minél tökéletesebben megkímélje a gyógyításuk közben fellépő fájdalmaktól. „Az emberi tudomány éltető eleme a szeretet, enélkül minden ismeret, tudomány értéktelen és fejlődésre képtelen marad" – mondotta. Ezt a szeretetet nemcsak hirdette, hanem gyakorolta is, tanúskodik erről százezernél több betege, tanítványai és környezete. Az utolsó évtizedekre terjedő szomorú időben, amikor a fasizmus keresztre feszítette a szabadságot és a szeretetet, az egyetemen néhányadmagával egyedül volt a szabad szellem, a lelkiismereti szabadság, a függetlenségi gondolat és a szociális haladás hirdetője.

IRODALOM

Babics Antal: Ádám Lajos. Orvosok Lapja (1946) 23. szám

Frigyesi József: Ádám Lajos emlékezete és a helyi érzéstelenítés kérdésének megoldása a nagy nőgyógyászati műtétekben. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947

Mester Endre: Megemlékezés Ádám Lajos professzorról születésének 100. évfordulója alkalmából. Orvosi Hetilap 26 (1979) 2302–2304.

Regöly-Mérei Gyula: Ádám Lajosról. Orvosi Hetilap 38 (1973) 2302–2304.

Szappanos Mihály: Dr. Ádám Lajos. Magyar Nőorvosok Lapja 1947. január

BACH IMRE

(1895–1966)

Bach Imre szegedi zsidó polgári családból származott. Szülővárosában végezte a középiskolai és Budapesten az egyetemi tanulmányokat. Az első világháború idején, 1918-ban avatták orvossá. 1919-ben a budapesti Városi Kórház belosztályán dolgozott, és a következő évben németországi tanulmányútra indult, ami három évig tartott. Előbb a Krankenhaus am Urban biokémiai intézetében dolgozott, majd Berlinben a Charité Kórház I. sz. Belklinikáján tevékenykedett. Elméleti tudásának továbbfejlesztése céljából a Szegedi Gyógyszertani Intézetben folytatta kutatómunkáját 1924 és 1928 között. Érdeklődése ezután egy másik alaptárgy, a kórszövettan felé irányult, és a Szegedi Kórbonctani Intézet tanársegéde lett.

Itt habilitálták magántanárrá 1933-ban A fermentek orvosi vonatkozása tárgyköréből. A következő tíz évben a Szegedi Belgyógyászati Klinikán tevékenykedett. 1944-ben deportálták családjával. Vele együtt „kirándult" Rusznyák István és Purjesz Béla is: azonban értük meghúzták a harangot a szegedi egyetemi hatóságok, és őket visszahozták Ausztriából. Bach Imre, aki eddig csak Schiller, Goethe és Heine Németországát ismerte, most egy, az eddigitől merőben különböző Németországot tanult megismerni. Törhetetlen akaratereje azonban hazasegítette, és édesanyját, aki a szép szeretetét oltotta belé, tolókocsival gyalog tolta vissza Győr városáig. Ezek az idők nem múltak el nyom nélkül felette.

A felszabadulás után új utak nyíltak meg előtte: Budapesten kinevezték a Péterfy Sándor utcai kórház belgyógyászati osztályának vezető főorvosává. Bach Imre most gyümölcsöztette mindazt, amit a korábbi szegedi és külföldi kutatásai korszakában tanult. Széles műveltségű, humanista gondolkodású ember volt, aki sikeresen vezette osztályát, és híre-neve gyorsan terjedt Budapesten.

Belátta, hogy a modern időkben az orvostudomány differenciálódik, és ő az endokrinológia felé indult. A mellékvesekéreg-működés egyik legkiválóbb ismerőjévé vált, és az egy vegyértékű kationok jelentőségének felismerése a hypertonia patomechanizmusában világszerte ismertté tette nevét. Tanított, nevelt, és állandóan tanult. 1947-ben kinevezték rendkívüli tanárnak. Tudományos cikkeinek száma meghaladja a hetvenet.

Ő nem a mennyiségre törekedett: munkásságát a megbízhatóság és pontosság jellemezte. Csak az igazat írta. 1954-ben nyerte el a „Kiváló orvos" címet, és a következő évben tagja lett az MTA I. sz. Klinikai Bizottságának. Nagy örömet jelentett számára, amikor az angol Royal Society of Medicine tagjai közé választotta – 1960-ban.

1964-ben jelent meg tankönyve Gyakorlati endocrinologia a bel- és gyermekgyógyászatban címen, amelyet Barta Lajossal, a gyermekgyógyászat egyetemi tanárával írt. Julesz Miklós társaságában és közreműködésével munkálkodott a Magyar Endokrinológiai és Anyagcsere Társaság megalapítása érdekében. Sajnos már nem élhette meg az alapítói ünnepségeket.

Bach Imre a régi humanista művelt orvosok egyik utolsó képviselője volt. Szerette a művészetet s az irodalmat. Szeretett utazni, és fáradhatatlanul járta a múzeumokat. Minden érdekelte, ami az embertől ered és ami az emberért van. A magyar orvostudomány egyik kiváló személyiségét vesztette el benne.

BALÁZS MÁRTA

(1927–1994)

Balázs Márta professzor, a János Kórház osztályvezető patológusa 1927-ben Szolnokon született, zsidó polgári családban. Tizenhét éves korában a családjával együtt deportálták, ám a fiatal leány nagy szerencsével túlélte a megpróbáltatásokat, az éhezést, a kínokat, és a háború befejezése után beiratkozott a pesti egyetem orvosi karára. 1951-ben kapta meg orvosi diplomáját. Ám ekkor újabb meghurcoltatás várt rá: mint megbízhatatlan polgári elemet Sápra telepítették ki.

Orvosi munkásságát 1952-ben, a Szabolcs utcai kórház kórbonctani osztályán kezdte el, ahol dr. Vecsey Anna volt a főorvos. 1963-ban az osztály, új szerepét tükrözve, az Orvostovábbképző Intézet patológiai tanszéke lett. Ezt először dr. Lapis Károly, majd 1968-tól dr. Juhász Jenő vezette. Balázs Márta igen szorgalmasan dolgozott, és tehetségével, intelligenciájával gyorsan haladt az egyetemi ranglétrán. Tanársegédből adjunktussá lépett elő, és 1972-ben, 20 éves egyetemi munkálkodás után új feladat várt rá. Meghívást kapott a Szent János Kórházba, ahol 1973. február 1-jén elfoglalta a patológiai intézet főorvosi állását, miután 1972-ben már elnyerte a kandidátusi címet.

A kórház kórbonctani intézetéhez külső kórházak is tartoztak: így évente 2000 körül volt a boncolások száma, és a szövettani vizsgálatoké mintegy 6000-re rúgott. Ezt az óriási munkát öt orvos, két gyakornok és öt asszisztensnő végezte el. Az osztály műszeres felszerelése igen elavult állapotban volt, és Balázs Márta mindent elkövetett a felújítás érdekében. Sikerült a szövettani és fotólaboratóriumot új és nagy teljesítményű eszközökkel, korszerű mikroszkópokkal felszerelnie. Balázs Márta fő érdeklődési köre a gasztroenterológia volt, s annak keretében sokat foglalkozott a vastagbél gyulladásos és daganatos betegségeivel, a máj patológiájával. Igénybe vette az elektronmikroszkópia lehetőségeit is, gyakran felkereste azokat az intézményeket, amelyek már rendelkeztek ezzel a műszerrel. Nagy figyelmet szentelt az oktatásra: héthavonta rendeztek klinikopatológiai konferenciát, és kéthetenként a Kútvölgyi Kórház patológusaival közös folyóirat-referálót tartottak, s minden év elején megtartották az osztályközi klinikopatológiai értekezést.

Balázs Márta az I. számú Kórbonctani Intézetben 1974 óta rendszeresen adott elő a medikusok számára. 1989 óta német nyelven is tanított. Oktatói munkájáért címzetes docensi, majd címzetes egyetemi tanári kinevezést nyert, 14 éven át vezetett speciálkollégiumokat. A II. számú Kórbonctani Intézet felkérésére minden évben német nyelvű előadásokat tartott a nőgyógyászati patológia tárgyköréből. Igen gazdag irodalmi munkásságot fejtett ki: szaktanulmányait magyarul, angolul és németül írta. Dolgozatainak száma 200 körül volt.

1989-ben kapta meg az orvostudományok doktorátusi rangját. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Patológiai Bizottságának. 1976-tól 1989-ig ő állt a kórház tudományos bizottságának élén. Nagy műveltség, szaktudás és intelligencia: ezek voltak egyéniségének jellemző vonásai.

Hatvanöt éves korában nyugdíjba vonult, ám súlyos betegen tovább vezette a Budai MÁV Szanatórium Patológiai Osztályát. Hatvanhét éves korában, 1994-ben hunyt el, s vele a magyar patológia nagy alakja távozott az élők sorából.

BARA DÉNES

(1925–2008)

Bara Dénes a Szegedi Tudományegyetem Patológiai Intézetének nyugalmazott egyetemi tanára hosszan tartó, súlyos betegségben 2008. április 16-án elhunyt. Eredeti neve 1961-ig Bachrach volt. A hasonnevű város a Rajna mellett fekszik, ahonnan Bacharach és Bachrach néven számos híres rabbi származott. Heinrich Heine, a nagy német költő Der Rabbi von Bacharach címen igen szép novellában örökítette meg egyikük emlékét.

Bara Dénes valószínűleg a bacharachi zsidók egyik kései, távoli leszármazottja volt. Szegény polgári családban, 1925. november 16-án, Budapesten született. Középiskolai tanulmányait a Barcsay Gimnáziumban végezte 1943-ban. 1944-ben munkaszolgálatra vitték. Édesapját Theresienstadtba deportálták, ahonnan nem tért haza. Önéletrajzában részletesen ismertette a szörnyűségeket, amelyeket mint munkaszolgálatos élt át, és a Németország felé indított halálmenetből véletlen szerencse folytán menekült meg.

A háború után egyedül maradt nővérével, mivel édesanyja már előbb meghalt. 1945 tavaszán Szegeden beiratkozott az orvosi fakultásra. Tanulmányait az amerikai Joint támogatásával folytathatta, és 1950-ben avatták orvossá.

 A Szegedi Orvostudományi Egyetem Kórbonctani és Kórszövettani Intézetében 1947-ben mint externista kezdte munkásságát, a kórbonctani és kórszövettani vizsgálatokból 1954. február 26-án szakorvosi képesítő bizonyítványt szerzett. Ugyancsak akkor lett adjunktus. 1957-ben védte meg kandidátusi értekezését A hypothalamicus neurosecretio főbb kérdései címmel, amelyben kísérleti kutatásainak eredményeit összegezte.

1958-ban a Centre National de la Recherche Scientifique (Párizs) 14 hónapos ösztöndíjban részesítette, aminek eredményeként további neuroendokrinológiai kísérleteket végzett a Collège de France hisztofiziológiai laboratóriumában. 1963 januárjában docens lett, majd 1970. július 1-jén egyetemi tanárrá nevezték ki. 1979. október 5-én további szakorvosi képesítést szerzett hisztológia-patohisztológiából és citológiából. 1985-ben, 60 éves korában nyugdíjba vonult, és a Kórbonctani és Kórszövettani Intézet szaktanácsadója maradt. 1991-ben professor emeritusnak választották.

Bara tudományos tevékenységének középpontjában a neuroendokrinológia területén végzett kutató- és kísérleti munka állt. Harmadéves medikus volt, amikor csodálattal olvasta Roussy és Mosinger francia nyelvű szakkönyvében, hogy a kutya agyalapján a felső nyaki szimpatikus ganglion kiirtása után mikroszkóposan kolloidcseppek szaporodnak fel. A fiatal kutató fejében természetesen felmerült a jogos kérdés a kolloid anyagok keletkezésére és kémiai összetételére vonatkozólag. A kolloidcseppek előidézése céljából a műtét helyett a paraszimpatikus túlsúlyt előidéző gyógyszeres kezelés mellett döntött, és a fokozott kolloidáramlást picrotoxin adagolása útján igyekezett elérni. Az intézet igazgatója, Korpássy professzor jóindulatúan fogadta tervét, Hetényi Géza professzor pedig nagylelkűen vállalta a kísérlet költségeit.

Bara a Patológiai Intézetből bevonta Kovács Kálmánt, s a Belgyógyászati Intézetből Varró Vince és Oláh Ferenc csatlakozott hozzájuk. A picrotoxinnal végzett kutyakísérletek sikerrel jártak, mivel az agyak metszeteinek vizsgálatából kiderült, hogy az agyalapon és az agyfüggelékben a kolloidgombok gyöngyöztek, amelyeket Kraus-féle festéssel csillogóvá tettek. A negyedéves orvostanhallgató 1949-ben a Magyar Pathológusok Társaságának ülésén mutatta be mikroszkópos leleteit. A kutatások következő szakaszában – a Gömöri György által leírt hisztokémiai módszerrel – kimutatták, hogy a kolloidgyöngyök az idegsejtek által termelt antidiuretikus hormonok. Az agyalap elülső részében ilyen antidiuretikus hormonok raktárát ismerték fel, amelyek mennyiségét különböző behatásokra változtatni lehet. Ezek a megfigyelések lényeges szerepet játszottak abban, hogy azóta az idegsejtekben világszerte számtalan anyagot fedeztek fel.

A belklinikával közös munkásságról 1951-ben dr. Bara a szegedi patológus-nagygyűlésen számolt be, és a Hypothalamus and water metabolism. Studies on the antidiuretic substance of the hypothalamus and hypophysis címen az Acta Med. Scandinavica folyóiratban (1951, 141, 137.) ismertette kutatási eredményét. Újabb közleményét Histochemical examination of the colloids of the hypothalamo-hypophyseal system címen az Acta Morph.Sci.Hung. (1953. 3, 169) adta ki.

1953-ban fogott hozzá kandidátusi értekezése megírásához, amely újabb, Kőszegi Bélával végzett vizsgálatain alapult. Bemutatta az antidiuretikus központok sejtjeinek szekréciós ciklusát: a mellső hypothalamus nagy idegsejtjei (nucleus supraopticis és paraventricularis) könnyen aktiválódnak a vér ozmitikus nyomásának emelkedésekor, amit kísérletesen dehidrációval vagy sóoldat gyomorba juttatásával lehet előidézni.

1956-ban Bara Dénes életének további meghatározó időszaka a CNRS-ösztöndíj volt a Collège de France hisztofiziológiai laboratóriumában. Önéletrajzában így írt erről: „Az ösztöndíj elnyerése két faktoron múlt: kapcsolatom és az 1956-os magyar forradalom hatására jelentkező, szinte korlátlan befogadási készség." A Benoit Intézet a Bois de Boulogne-ban, Párizs legszebb részében volt. Kétszobás laboratóriumot kapott, amely eredetileg a világhírű Voronoff professzor munkahelyének egy része volt, aki állatok heréjének beültetésével próbálta megnövelni a férfiak nemi potenciáját. A párizsi kísérletekben a köztiagy különböző részeiben képződő azon anyagok milyenségét kívánta kimutatni, amelyek az agyfüggelék hormontermelését s az egész hormonrendszert befolyásolják. A kísérleteket patkányokon végezte, és a képződési helyeket agylaesiókkal, illetve koagulációs sérüléssel határozta meg. Az eredmények a következők voltak: az elülső részek laesiója az agyfüggelék nemi szervekre ható működését károsítja. A hátsó hypothalamus sérülése a pajzsmirigy működését irányító agyfüggelék hormonok képzését határozza meg, a mellékvesekéreg agyi troph hormonjának termeléséért felelős hypothalamicus régió pedig az egész köztiagyat magába foglalja. A rendkívül érdekes kísérletekről a francia akadémia lapjában számolt be.

A párizsi tanulmányút nemcsak a kutatások továbbfejlesztését szolgálta. Alkalma nyílt a francia főváros értékeinek megismerésére, és számos kiránduláson vett részt. Hosszú ideig együtt lehetett feleségével és szegedi tanítómesterével, Korpássy professzorral is.

Párizsi tapasztalatairól hivatalos beszámolói útján és elbeszélései során intézeti munkatársai, barátai is részletes tudomást szereztek. Színes elbeszélőkészséggel remekül tudta előadni élményeit. Szegeden a patológiai diagnosztika, valamint az oktató tudományos munka töltötte ki napjait. 1967-ben azonban visszautasították nagydoktori értekezését. Ez lelkileg igen súlyosan érintette, és kutatómunkát éveken át nem végzett. 1970-ig prof. Ormos Jenővel társprofesszorként dolgoztak, Ormos azonban megszerezte a nagydoktori diplomát, s ezután ő lett a vezető.

A következő korszakban Skalicki József munkatársával az agy metabolikus topográfiájával foglalkozott enzimhisztokémiai sajátságok alapján. Gyönyörű színes fotókat nyertek, nemcsak a hypothalamus-magvakról, hanem az Ammon-szarvról és az epiphysis epithalamus rendszerről. 1975-ben a nagydoktori értekezés újból írt változatát ismét beadta, de azt is elutasították.

Pályafutása utolsó éveiben fő segítőtársa Bozóky Béla lett, akivel főleg humánpatológiai kérdéseket kutatott, és fiatal tehetséges orvosokat tanított kutatómunkára. Erről a korszakról önéletrajzában megjegyezte, hogy „sok más kollégának is egyengettem szakmai és tudományos pályáját, többen egyetemi tanárok lettek".

Felesége, dr. Szabó Éva szerint a következők nevezhetők tanítványainak: László Aranka, Skaliczki József, Bőti Zsuzsa, Kemény Éva, Bozóky Béla, Pokorny Lajos, Lantos Péter, valamint Petko Emma.

Prof. Bara Dénes a tudományos munkásság célját a kutatások útján elérhető újabb és újabb eredmények elérésében látta, s miután arra a meggyőződésre jutott, hogy a jövőben nincs erre további lehetősége, 60 éves korában, 1985. november 16-án nyugdíjba vonult.

Irodalmi munkássága 141 tudományos dolgozatot foglal magában, amelyek hazai és külföldi szaklapokban jelentek meg. A Major problems in neuroendocrinology Ed. by E. Bajusz and G. Jasmin (Basel, 1964) című könyvben ő írta a The Relation of Structure and Function in the Anterior Hypothalamic Nuclei című fejezetet.

A következő szakmai társaságokban volt tag: Magyar Pathológusok Társasága 1951-től, Korányi Sándor Társaság 1960–1970, International Academy of Pathology 1971-től, Society of European Comparative Endocrinologists 1970-től.

Prof. Bara igen szerény, kedves ember volt, aki mindig készségesen állt munkatársai segítségére. A kiváló családapát s szerető férjet felesége, dr. Szabó Éva, valamint fia, lánya és unokái gyászolták.

IRODALOM

Bara D.: Önéletrajz. (Kézirat) 2007

Ormos J.: Bara Dénes dr. (1925–2008). Nekrológ. Szegedi Egyetem (Szegedi Tudományegyetem lapja) 2008. április

Ormos Jenő levelei Emedhez.

Bara Dénesné dr. Szabó Éva és Bara Tamás levelei.

Bara D.: Curriculum vitae. (Kézirat) 1998

BARTA LAJOS

(1913–2000)

2000-ben, 87 éves korában hunyt el Barta Lajos, az I. sz. Gyermekklinika egyetemi tanára, aki a második világháborút követő korszakban a gyermekkori cukorbetegség egyik kiváló szaktekintélye volt.

Gyermekkoráról így emlékezett meg: „Én Sopronban, művelt vallásos környezetben nőttem fel: apám évtizedeken át az ortodox zsidó hitközség titkára volt. Fő foglalkozása azonban matematika–fizika szakos tanár volt. 35 éven át a magyar államot szolgálta mint reáliskolai tanár. Szigorúan szombattartó volt, de szombaton is volt egy órája, amikor fejszámolást tanított. Apám kiválóságának köszönhetem, hogy a numerus clausus ellenére is felvettek a pesti egyetemre."

Negyedéves orvostanhallgató korában az I. sz. Szemklinika pályadíját nyerte el A csarnokzug klinikai és histológiai vizsgálata c. munkájával. 1937-ben avatták orvossá. Az ún. keresztény kurzus miatt az egyetemi klinikai továbbképzés lehetőségei zárva voltak előtte, és a Bródy Adél Gyermekkórházban kapott állást. Azután jöttek a megszégyenítő munkaszolgálatos évek. Erről a korszakról a következőket írta: „Munkaszolgálatot csapatnál és kórházban teljesítettem, és a német megszállás után a gettókórházban találtam menedéket, és sikerült megmentenem családomat is."

A háború után, 1945-ben kezdte el klinikai munkásságát az I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán, és ott is fejezte be 1983-ban. Gyermekgyógyászatból 1945-ben szerzett szakképesítést kitűnő eredménnyel, és 1948 óta rendszeresen tartott előadásokat Gegesi Kiss professzor megbízásából a Gyermekgyógyászat tantárgy keretén belül. 1957-ben egyetemi adjunktus, 1960-ban pedig egyetemi docens lett, és rendszeresen szigorlatoztatott és államvizsgáztatott gyermekgyógyászatból. 1961. november 20-án A juvenilis diabetes mellitus kezelésekor insulin-bevitelre észlelhető ellenregulatió jelentősége és mechanizmusa c. disszertációjával az orvostudományok doktora fokozatot nyerte el. Gegesi Kiss Pál felterjesztésére 1973-ban nevezték ki egyetemi tanárrá. 1983-ban vonult nyugdíjba, de még évekig bejárt a klinikára, ahol négy évtizedet dolgozott.

Barta Lajos gazdag irodalmi munkásságot fejtett ki: több mint 300 dolgozatot publikált, és 10 szakkönyvben volt társszerző. Közleményei részben hazai, részben külföldi folyóiratokban jelentek meg. Nagy nemzetközi folyóiratok szerkesztőbizottságai fogadták el közleményeit. Gegesi Kiss Pállal közösen írott könyve: Diabetes mellitus csecsemő- és gyermekkorban – amelynek első kiadása 1956 tavaszán jelent meg – hosszú ideig a gyermekdiabetológusok kézikönyve volt. A munkát lefordították németre és oroszra is, és két kiadást ért meg. 1975-ben ő szerkesztette a Válogatott fejezetek az endokrinológiában című munkát (A gyakorló orvosok könyvtára).

Tudományos munkásságában kiemelkedően az endokrin és anyagcsere-betegségekkel foglalkozott. Ennek keretén belül vizsgálta az újszülöttkor és csecsemőkor cukoranyagcseréjét és vesefunkcióját. Vizsgálatai kiterjedtek a gyermekkori diabetes csaknem minden vonatkozására. A diabetes gyógykezelése szempontjából igen jelentősek az éjszakai rejtett hypoglikaemiák felismerésére és az azt követő ellenregulációs szakban gyors állapotromlásra vonatkozó megállapításai. A gyermekkori diabeteses kómával kapcsolatban meghatározta a tejsavacidosis jelentőségét. Számos új ismerettel gazdagította az 1-es típusú diabetes mellitus patogenezisét és klinikumát. Részletesen vizsgálta az ún. „brittle diabetes-t, amelyet ő a „vércukor szertelen ingadozásainak nevezett, és kimutatta ennek az állapotnak a veszélyeit. Ő volt az első, aki Brooser Gáborral együtt fluoreszcein angiográfiát végzett diabeteses gyermekeknél.

Megalapította a Magyar Gyermekdiabetes Szekciót, és ő lett ennek első elnöke. A cukorbeteg gyermekek nyári nyaralását is ő szervezte meg. Tudományos munkássága eredményeit több hazai és külföldi kongresszuson, részben mint előadó, részben mint felkért referens, több ízben ismertette. Kutatásait a Magyar Tudományos Akadémia folyamatosan támogatta, és többször részesült akadémiai jutalomban.

A Magyar Gyermekorvosok Társasága a gyermekkori kövérségről tartott referátumát Bókay Emlékéremmel tüntette ki. A Magyar Diabetes Társaság 1984-ben elsőként tüntette ki a Pro Diabetologia díjjal. Az Endokrinológiai és Anyagcsere Társaság vezetőségének és az MTA Endokrinológiai Bizottságának tagja. Tagjává választotta a Deutsche Gesellschaft für Kinderheilkunde és az European Association for Study of Diabetes.

Barta Lajos széles látókörű, művelt ember volt, s szelíd, szeretetre méltó természetével sok barátot szerzett magának. Egykori páciensei pedig hálával emlegetik gyógyító, gondoskodó munkásságát.

IRODALOM

Barta L.: Curriculum vitae. 1977. nov. 30.

Gegesi Kiss P.: Barta Lajos működési bizonyítványa. 1969. január 27.

Madácsy L.: In Memoriam Prof. dr. Barta Lajos I. sz. Gyermekklinika Évkönyv. 2000

Tulassy Tivadar levele dr. A. Emedhez. 2003. július 29.

BARTA OTTÓ

(1916–1992)

Barta Ottó a Pécsi Orvostudományi Egyetem neves ortopédtanára, 1916. november 6-án született Zólyomban. Ez a felvidéki kisváros ma Szlovákiához tartozik. A trianoni békeszerződés megkötése után szülei Újpestre költöztek, s így már ott járt elemi iskolába, és ott végezte középiskolai tanulmányait is.

A numerus clausus miatt nem vették fel a magyar egyetemekre, ezért Bolognában tanult és ott avatták orvossá. Az olasz diplomát 1941-ben, Debrecenben honosította. Előbb az Újpesti Önkéntes Mentőegyesületnél működött, majd az Újpesti Károlyi Kórházba került orvos gyakornoknak. 1941.