Inka utazás

By Tamás Prágai

A tudományos ismeretszerzésen túl könyvemet bátor szívvel ajánlhatom azon, növekvő számú olvasó kezébe, akiket már megérintett a dzsungel; azoknak nem kevésbé, akiket meg fog érinteni. Számos, ez idáig föl nem becsült jelentőségű személyes tapasztalatot, megfigyelést és jó tanácsot tartalmaz e könyv, mely bizonyára minden tényleges és potenciális dzsungellátogatónak hasznára lesz. Válaszolni próbál arra, hogy: - mi is a mandioka igazi szertartása; - mit és mikor gyónt meg Kupa vezér; - eszik-e vagy isszák a kirrawát; - létezik-e holtbiztos nyerőszisztéma a rablórömiben; - volt-e szupernóvakitörés 2004-ben a Cassiopeia csillagképben; - hány f-fel írják inkául a sült hús szót, és egyáltalán léteznek-e az inka nyelvben kettős mássalhangzók; - hogy zajlik a kaguárvadászat; - hogyan kell védőállást foglalni monszunviharban; - mi a bortakony, egyszóval: minden kérdésre, ami manapság egy értelmes, tájékozott, gondolkodó és nyitott látókörű olvasóban egyáltalán fölmerülhet.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632636009

Book preview

Napkút Kiadó Kft.

1043 Budapest, Tavasz u. 4.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Bognár Antal

Borítóterv: Kamarás Bálint és Klemm Gabriella

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Prágai Tamás jogutódja, 2016

© Napkút Kiadó, 2016

ISBN 978 963 263 600 9

Az e-book megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

„Mért költöd arra életed felét,

hogy földerítsd a titkok éjjelét?

Csak egy hajszál van Jó és Rossz között

– és mondd, barátom, mennyit ér a lét?"

(Omar Khajjám)

Előszó az olvasóhoz

Mindjárt a kezdet kezdetén meg kell említenem e szöveg létrejöttének némely furcsaságát: az első szövegkönyvet, az Inka utazás legarchaikusabb anyagát – az Első fóliót – egy szál spagettiben elrejtve találtam, a Piazza Montecuccolin, egy gyanús külsejű olasz pincér tálalta elém egy tál kiadós A la carbonaréban.

A dátum 2011. augusztus 29-e: az újságok címlapjai zsúfolásig telve azzal a hatalmas vihart kavart zsarolási üggyel, amelyet ma már csak „spagettimaffiaként" emlegetnek, és amelyet, tegyük hozzá, mindeddig nem sikerült fölgöngyölíteni.

A lelet jelentőségével nem voltam azonnal tisztában, de éreztem, hogy a legnagyobb körültekintéssel kell eljárnom. A spagettiszálat lelógattam a tányér széléről, majd oly módon, hogy részben a szalvéta, részben a mellettem levő székre helyezett aktatáska a műveletet teljes egészében eltakarja, zsebembe csúsztattam – mindvégig rettegve a leleplezéstől, kitéve az összejátszó és éberen figyelő személyzet kereszttüzének.

Néhány héttel később, Párizsban került sor alaposabb mikroszkopikus és szövettani vizsgálatra, mely során megállapítást nyert, hogy az Első fólió hordozóanyaga átlagos, tojáspótlóval és tönkölyliszttel készült szálas tészta, erősen előrehaladott fertalizációs állapotban, itt-ott virulens penészlenyomatokkal. A szöveget mikrofilmen rögzítettem, és közöltem az Értesítő-ben, de a nyomda szokásos késlekedésének következtében csak a XLII. évf. 2. számban jelent meg (p. 124–143).

Longfly úr, a Royal Academy titkára másnap este fölkeresett magántelefonomon, és jelentősnek nevezte a publikációt.

Biztatására késlekedés nélkül Londonba, majd New Yorkba siettem, ahol sikerült találkozót kieszközölnöm Thornflowes úrral, az inkakutatás nemzetközi szaktekintélyével és veteránjával, aki éppen Vegetáriánus inka konyha című publikációján dolgozott. Mindazonáltal miután meggyőztem az esemény jelentőségéről, talált időt zsúfolt napirendjében a velem való konzultációra, és értékes szóbeli tájékoztatása mellett rendelkezésemre bocsátotta Sobriewicz nála lévő tudományos levelezését.

A kutatás ettől fogva olajozottan haladt. Thornflowes úr mozgósította érdekemben a CIGA titkos levéltáránál lévő – mint kiderült: meglehetősen befolyásos – kapcsolatait, és az ő révén hozzájuthattam a szigorúan titkos és bizalmas Sobriewicz dossziéhoz.

Ugyancsak az ő segítségével sikerült találkozót megbeszélnem Genovéva Rosenberggel, Sobriewicz féltestvérével és bizalmasával, akivel Budán, a *** cukrászdában találkoztam, és aki szintén számos bizalmas információt bocsátott rendelkezésemre.

Mivel a fölgyülemlett anyag jelentősége és súlya csak ekkor vált nyilvánvalóvá előttem, képességeim reális ismeretében megrettentem a földolgozás várható nehézségeitől. Ismételt köszönet illeti Thornflowes és Longfly urakat, akik ezen nehéz időszakban bizalmukkal segítettek.

Néhány megjegyzés a könyvről

Az inkakutatás átláthatósága végett azt tartottam legcélravezetőbbnek, ha a breviárium szerkesztése során a Sobriewicz által elhatározott felosztást és fejezetbeosztást követem, amely megegyezik a könyv végén közölt tartalomjegyzékkel.

Eltérő betűtípussal szedtem

Arnold Sobriewicz regényének elkészült részleteit, valamint az egyéb, általa is publikálásra szánt szépirodalmi, illetve tudományos szövegeket, függetlenül attól, hogy a szerző életében megjelentek-e vagy sem, de a megjelent szövegek elérhetőségét minden esetben adatolom. Mivel már-már tudományos közhely, hogy a tudományos és szépirodalmi diskurzusforma virtuális textualitása a mélystruktúra dekonstruktív aktivitása során emulgeálódik, nem tartottam szükségesnek a kétféle kommunikációs aspektust tipográfiailag különválasztani.

Dőlt betűvel szedtem viszont

a Sobriewicz-kutatás egyéb dokumentumait: magándokumentumainak, hozzám került naplójának, feljegyzéseinek és levelezésének szövegét, valamint azokat az egyéb – esetleg nem is Sobriewicz által írt, de hagyatékában fennmaradt, Inka-kutatást érintő szövegeket is, amelyeket egy alapítandó Sobriewicz-emlékmúzeum létrehozása céljából a Royal Academy of Anthropology számára adományoztam, és ezennel felhívom olvasóim szíves figyelmét a nemes vállalkozás támogatására. (A kezdeményezés bankszámlaszáma a Kiadónál elérhető).

Tény, hogy a szöveg(ek)be számtalan olyan töredék kerülhetett, amely(ek) minden vonatkozását a szöveggondozó nem tárhatta fel, ezen munka további kutatást igényel. Mindazonáltal a meglehetősen töredékes, összefüggéstelen, nehezen követhető szövegrészleteket legjobb tudásom szerint restauráltam, kiegészítettem, egyszóval: mindent megtettem az állagmegóvás érdekében.

A műtárgyélvezetet a könyv végén található Hevenyészett tárgy- és névmutató és inka szószedet segíti. A szószedet kivonatos inka nyelvtant is tartalmaz. A szövegben vastagon szedett szavak vonatkozásai közt a mutató hívószavai igazítanak el.

A tudományos ismeretszerzésen túl könyvemet bátor szívvel ajánlhatom azon, növekvő számú olvasó kezébe, akiket már megérintett a dzsungel; azoknak nem kevésbé, akiket meg fog érinteni.

Számos, ez idáig föl nem becsült jelentőségű személyes tapasztalatot, megfigyelést és jó tanácsot tartalmaz e könyv, mely bizonyára minden tényleges és potenciális dzsungellátogatónak hasznára lesz. Válaszolni próbál arra, hogy:

• mi is a mandioka igazi szertartása;

• mit és mikor gyónt meg Kupa vezér;

• eszik-e vagy isszák a kirrawát;

• létezik-e holtbiztos nyerőszisztéma a rablórömiben;

• volt-e szupernóvakitörés 2004-ben a Cassiopeia csillagképben;

• hány „f-fel írják inkául a „sült hús szót, és egyáltalán léteznek-e az inka nyelvben kettős mássalhangzók;

• hogy zajlik a kaguárvadászat;

• hogyan kell védőállást foglalni monszunviharban;

• mi a bortakony,

egyszóval: minden kérdésre, ami manapság egy értelmes, tájékozott, gondolkodó és nyitott látókörű olvasóban egyáltalán fölmerülhet.

A szövegben előforduló Omar Khajjám-idézetek Szabó Lőrinc fordításai.

Ezúttal köszönöm meg a perui Sancho Alvarez Egyetem segítségét, amely ösztöndíjjal járult hozzá Inkában végzett kutatásaimhoz, valamint Walter Thornflowes úr állandó és szíves támogatását, amely nélkül e könyv nem jöhetett volna létre. Mivel e könyv számos dokumentuma eredetileg az ő személyes tájékoztatására készült, most, a kiadás során sem változtattam a szöveg bizalmas – tegező – stílusán. A könyv közvetlen őszinteségét, mely élvezeti értékét bizonyára nem csökkenti, tekintsék a szerző pongyolaságából fakadó gyengeségnek.

Prágai Tamás

Villa Bárdocska, 2014. július 2-án

Bortakony

Azon évszak beköszöntekor, melyet a fehérek „nyaralószezon-nak neveznek, azaz a kezdet kezdetén, amikor először állt meg Inka főpályaudvarán, forró gőzök és párák lebegtek a halántékok, homlokok, nyakak, hónaljak – egyszóval: testek – felett, többféle elhatározás született benne; de legfőképpen az, hogy ha már belekezdett, végigcsinálja az egészet. Az évnek ezt a szakát mi, naivok, „aratás kezdetinek, „legnagyobb dologidőnek vagy egyszerűen: „gürinek nevezzük. Van, aki azt mondja: nyár.

Az, hogy „a kezdet kezdetén", persze megint viszonylagos. Sokféleképpen lehet számítani az időt. Legegyszerűbb a növények ideje szerint. A hóvirág. A kankalin. A szamóca ideje. Az árpával érő körte ideje. A szilvaszedés. Dió. A szüret. A kökény, a csipke, a naspolya ideje… Embernek és állatnak ilyen – konkrét és valóságos – ideje nincsen.

– Legyen! – mondta, tizenhat éve, öt hónapja és huszonnyolc napja, Inka főpályaudvarán. Néhány nap múlva vízhatlan sátorlapjait és a tábori konyhát az őserdő határán, Pálmajor település közelében állította fel.

Pálmajort Sancho Alvarez kalóz és hittérítő nevezte el Remete Szent Pálról, akit a naivok Téli Pálnak neveznek. Ő, akkori énem, akit Ő-nek nevezek, mert idegen volt – nyüzsgő, szájas és európai, azaz: fehér, „fontossága teljes tudatában; mondhatom szebben is: utazó – olyasvalaki, aki sehol sincs otthon, „szállodaszobák uhuja, de céltudatos és elvei vannak; olyasvalaki, akivel ma már nem szívesen barátkoznék. A forgalmi iroda előtt állt meg, és poggyászát, a vízhatlan matrózzsákokat és a gyűjtőfelszerelést a tűzoltószertár bejáratának támasztotta.

Tizenhat év. Néhány perc, és 2004-et írunk. Dolgozószobámban ülök – Pálmajorban. A kamrából falaztam el ezt a kis lyukat, épp elfér benne a nagybátyámtól megörökölt íróasztal, könyvespolc, szék… és a kacatok, kacatok, kacatok! Eleinte még voltak látogatóim itt, a civilizáció hátulra vetett vagy egyszerűen eltolt „bástyájában, írói hátraőrs (vajon hogy vélekedne erről a védműről Toby Shandy, Sterne hadi-öregje, milyen avítt élvezettel csócsálná gyengeségeit, fogyatékosságait, mint valamiféle tavalyról a padláson felejtett üveges szalonnadarabkát), szánakozva dicsérték a kilátást – a zöld dombokat, fákat, villanypóznákat és disznóktól röfögő ólakat a sárkunyhók, avagy, ahogy itt nevezik őket, a „porták között.

Milyen elhatározások? Nos, talán erről a legnehezebb beszélnem, bár – ad 1 – világosan idézhetném akkori énem feljegyzéseit, hiszen akkor még elhatározások is, feljegyzések is voltak. Kezemben régi, fölpöndörödött és megsárgult gyűjtőnapló, utazásainak, remeteségének és világba való visszatérésének története, afféle szent életrajz, igaz, a szentség leghalványabb gyanúja nélkül. A gyűrött jegyzetcédulák, szakácskönyvi receptek, lottószelvények, bonyodalmas és véghetetlen regényem agyonkorrektúrázott lapjai közül került elő, tizenhat év előtti énem dőlt betűs feljegyzéseivel:

Két deci vörösbor az Utasellátóban. A megírandó regény első fejezete: A bortakony.

Apropó: regény? Mintha ez a kérdés máris ad 2 tételünkhöz vezetne, hiszen éppen ez, a regény most már halaszthatatlan megalkotása volt az elhatározás, a lapis philosophorum, amolyan erogén zóna, melynek ingerlése mindig a teljes személyiség erekcióját váltotta ki: olyan érzelmi kitörést, mely minden racionális és praktikus észérvet félresöpört. Vele, akkori énemmel ma leginkább ez a mozzanat köt össze: olyan személyiségvonásnak bizonyult ez a fiktív történetekben megmutatkozni akaró ferde hajlam, amely legközelebb áll az énhez, a mélymaghoz, az események és a viselkedés kivasalhatatlan összetartójához.

Félek, hogy máris leteszed kezedből ezt a könyvet. Bortakony, írta akkori énem dőlt betűivel a hátizsák tetejére dőlve a főpályaudvaron, miközben három kotlóstyúk kárált a drótkerítés mögött, és azóta sem tudtam megszabadulni ettől az ízléstelenül hivalkodó szótól. Mit lehet várni egy ilyen szerzőtől?

Önnek, aki bizonyára érdeklődő, kulturált, művelt ember, egy igen fontos vállalatnál igen fontos állást tölt be, munkaértekezletekre, sőt, tovább megyek: konferenciákra jár, gondosan jegyzetel naptárkönyvébe, és akinek minden perc fontos, bizonyára nincsen ideje erre a könyvre. A borítón látható cím alapján tudományos, valósághű és tájékoztató jellegű művet szeretne olvasni Inka történetéről, vízrajzáról, adórendszeréről és a naivok szokásairól. Igaza van. Miért ne? Az is meglehet, hogy Ön „irodalmi ember": végre szusszan egyet a nehéz nap után, nem kapcsolja be kedvenc tévéműsorát, hanem a kulturálódás végett Arnold Sobriewicz feljegyzéseit nyitja ki.

Nem gondolom, hogy bármit is tudnék nyújtani Önnek. De higgye el: ha művemet nem veszi kézbe, magával értek egyet. Én az Ön oldalán állok –

írta Ő, akkori énem, par excellence, mint valamiféle poszt-posztmodern szerző a maga egyetemi posztján, aki eljátszhat a sikertelenség (a halandóság) gondolatával – a nemlét gondolatával, elegánsan és könnyedén, mint a halhatatlan istenek. De nekem ostobaságaival és földszagú blaszfémiáival együtt is létezésem, énem énje, személyiségem lenyomata (ez) a könyv. Mint egy cizellált kehely: minden szó nemes, aranyló és illattal terhes ital; sokszor megforgattam a számban édességét és savasságát, aromáit, olajos zamatát; de poshadtságát is tizenhat éve kóstolgatom.

Sajnálatos, nagyon sajnálatos.

Három kotlóstyúk kárált a drótkerítés mögött, amikor először Inka földjére léptem, és átható szaga volt a levegőnek. Nyár volt, forró ciequuwa –

írja a napló, és már itt megjelenik valamiféle korszerűtlen, vidéki realizmus, mintha valaki az útirajz anekdota-girlandjai közé fűzné a személyiség mindenen áthatoló Moebius-szalagját, visszalopja a személyiséget, két vadászkaland és a hegyvidék festői leírása közt; igen, útirajz, a nagy elődök nyomán, a műfaj előnyeivel és fogyatékosságaival. Ő, akkori énem, már a tűzoltószertár előtt elhatározta, hogy könyvet ír majd élményeiről. Akkor még csak remélte, hogy lesz kaguárvadászat is (a 6.8 mm-es gyorstüzelő éppen az utolsó pillanatban mond csődöt – vagy ez már a szépírói fantázia terméke lenne?), de ami fontos: hajszálfinom hátteret vonni a személyiség apokalipszise mögé, mint a mozi fénykorában, amikor a stabilan rögzített kamerák előtt óvatosan elmozdul – a díszlet.

Inka fehér foltja még a mások által látott civilizációknak –

írja a dőlt betű, a napló. Első és egyetlen volt – gondolta nagyképűen –, aki az északi szélesség és keleti hosszúság ezen és ezen fokán éppen az ő szemével látta volna a dolgokat, éppen az ő szemével és éppen úgy; valóban: ahogyan ő, még sohasem látta a dolgokat ember.

Hát aztán. Mindenki lát valahogy. Az, hogy valakinek szeme van, még nem ok arra, hogy az önéletíró (indián)tollával ékeskedjék. Igazuk van. Bizonyára nincsen idejük arra, hogy egy elsüllyedt földrészről érkező palackposta hieroglifáival bajlódjanak. Tizenhat év távolából (tizenhét! elmúlott éjfél!) már engem is idegesít a stílus, idegesítenek a gyűjtőnapló dőlt betűi:

Vállalkozásom küldetés és menekülés mesterséges, keserédes elegye; a civilizáció száműzöttje és előretolt helyőrsége vagyok – felfedező; még ha hittérítő lennék vagy geográfus! De egy gyerekkorból fölnőni nem tudó vernegyula, aki maga ül a vasgolyóra… Mesterséges emberpéldány, homunculus, „tulajdonságok nélküli ember". Vagy inkább csak emberke, hi-hi. Íme, az emberke, koromfia. (Kor, korom, denevér, guanó etc.)

A pályaudvar lombikjába alig hatolt be zaj, amikor kirakodtam a peronra – a tömeges jövés-menés, büfé, hangosbemondó sem akadályozott, hogy az emberke-létről tépelődjem.

Az antropológus Goethe! Micsoda eredeti gondolatok! Érdekes, hogy akkori énem feljegyzései mennyire elkerülik azt a tényt, hogy mégiscsak hazatalált: elhatározása, és ez már az ad 3 pontunk, már ott, Inka főpályaudvarának peronján megerősítést nyert: érdemes volt belevágni. Tulajdoníthatjuk a sorsnak vagy gondviselésnek (vigyázat! mindkét fogalom mást takar, mint amit elvárnánk), de bizonyos elhatározások mentén mégis kirajzolódik valamiféle mágneses mező, a körülmények, a vasreszelék elrendeződése az üveglapon. Kupa vezér, az inka Koppány ébredt így egy pünkösd-időbe eső hajnalon (talán az utolsó pünkösdje volt), kitekintett az égetett agyagsáncokkal övezett földvár lábainál elterülő kikötőre, és jelenlétének pillanata magába foglalta a hely megelőző és azt követő valamennyi pillanatát: bár lehet, hogy ez erősnek tűnik, és felesleges is akkori énem megérkezését a jelenlét ilyen mérvű intenzitásához hasonlítanunk. A pillanat pikantériája egyébként, hogy Paulus Hungarus rétor is, akiről egyébként szintén szó lesz, hazatérőben Bolognából, itt, Inkavárott találkozott azzal a lénnyel, akit az inka mitológia „belső szellemlénynek" vagy „mélymagnak nevez. A fehérek számára leginkább a „déjá vu élmény nyújt a ráébredés hasonló módjának ismeretére példát: a ráébredés eszmélkedés valamire, ami a legrégibb időktől fogva tudott.

Két különböző életút találkozott tehát – ha egymással nem is, erről egyelőre szó sincs, de: önmagával, és alighanem ez a metszőpont az, ha ugyan, amelyből akkori énem regénykísérlete eredeztethető, bizonyos sallangok, fodrok és csipkék alatt egy ilyen értelmezés számára mutatkozik meg a ruha kissé merész, mégis célirányos szabása, amely nem eltakarja, hanem kiemeli a test vonzó, tehát személyességtől áthatott arányait.

„Szűk a mindenség a természetesnek, a művi dolgok zárt teret keresnek." De minek ide, ó, Mester, vegykonyha, minek? Hát nem elég vegykonyha ez a sűrű és átláthatatlan massza, a trutymó, amiben vagyunk? Vagy éppen ezért? Még bíztál a határokban, abban, hogy a lombik fala elválaszt a képlékeny anyagtól? Hogy a lombik elválaszt a világtól? Ó, romantikus elődök! Micsoda gyermeki naivitás! Művészi paranoia!

Vizsgálódásaim homlokterébe befészkelte magát a tér, terjeszkedett, mindent betöltött Inka geográfiája…

A fehér agytérkép! A szellemi orákulum!

Talán éppen ezért nem bírt ő, akkori énem belehelyezkedni a cselekvés áramába, ami maga lett volna a helyes cselekvés vagy az igazság, azaz inkául, a mi nyelvünkön xindu (akkori énem azt írná: a tao). Túlságosan kívül maradt az időn. Nem vett tudomást arról, hogy most, akkor, éppen történik az idő. Benne kell az időben lenni.

Ezért állt Inka peronján magába és feljegyzésibe merülve, tudomást sem véve a dolgokról, sem az időről, de még az időjárásról sem, ami utat enged az időnek: hiszen nem tudta még a legalapvetőbb összefüggéseket sem a madarak röpte, az alkonyi égalj színe és a gnú máj-foltjainak elrendeződése között. A forró szélben a viaszosvászon matrózzsákoknak támasztott lepkeháló lifegett csak mint Delimán kettéhasított agyveleje Sziget alatt (az igazi tudathasadás), vagy a gnú füle: hősi zászló.

Utazó vagyok, túlságosan európai, túl sokat emlékezem.

Lehet, hogy a poggyász volt túl nehéz; megártott. (Aztán hozzászokott, hogy cipelje.) Érzetek kóvályogtak a lombik falán belül. Még nem ébredt rá elszigeteltségére sem, bőre még nem itta be Inka sötét levegőjét, még nem tapasztalta meg, hogy van „kint és „bent. Nem volt része annak, ami körülveszi. Teljesen naiv volt, akarom mondani, fehér. Vagy mégsem? Már ott, a pályaudvaron? Miért fogalmazódott volna meg benne különben valami különös viszony, érzékei és tudata, vagy ha úgy tetszik, akkori önmaga és akkori énje között, félig közöny, félig elfogadás, „tolerancia"? Hiszen a viszony már távolságot feltételez! Már akkor! A kezdet kezdetén! Legalábbis erről árulkodnak az emlékirat-saláták. De még messze volt attól, hogy ő én legyen.

Vagyok, tehát vagyok –

áll a gyűjtőnaplóban, sum ergo sum, karteziánus szentencia, biztonságminimum: ha nem is éppen nagyvonalú, legalább bevallottan kisstílű, mint az öregkanonok-módszer a tarokkban, amikor az üres körbe betesszük a pagátot. (L. még: kaktuszvirágjáték, nyerőszisztéma, névlicit.) Nem, a kockázat jelentőségét még nem is mérte fel: nem értette, mennyivel nagyobb szabású maga a próbálkozás, a döntés, hogy Inkában éljen, és nem pusztán mint utazó, hanem mint senki; szemhatára még egyáltalán nem fogta be a teljes perspektívát. Az embernek óhatatlanul ez az érzése erről a karteziánus izéről: jó, jó, nem lehet tudni, de akkor már megsaccolni sem érdemes? Miféle lét csimborasszója ez, miféle kétszáz pengő fix biztonság? Hiszen ez a legnaivabb és legevidensebb lemondás! Ha másról nem: a bizonytalanságról; ha ugyan nem olyan szómágiát űzünk, amelyben túlságosan nagy szerep jut az ellentéteknek. De meg lehet-e szabadulni az ellentétektől? Mert azt hisszük, könnyebb úgy? Kiirtani a fehér vagy a bennszülött ént? Csak ahogy a lólábat elrejtik: próbálkoztam vele. De tizenhat év után is megmaradt ez-az (könyvtár, kávé mézzel, hajfodrász, asztalitenisz), fehér énemből valamicske fragmentum, részecske, amely sem anyagként, sem energiaként nem értelmezhető. Igaz, a „természetes arrogancia", a fehérség bukéja, aromája fokozatosan veszni kezdett ételéből, sőt, alighanem már akkor, az állomás lombikjában sótlanodni kezdett, bomlani, zavarosodni a lögybő, az élet vize.

Küldetésem a küldetés hiánya. Nem lehetek csuhás szerzetes, nyakamban mázsás kereszttel; sem a civilizáció apostola, Albert Schweitzer-i humanitas, injekciós tűvel a fülem mögött. Szemlélődni akarok, merengeni a trópusokon. Elereszteni fülem mellett a szavakat. Tulajdonságaim elől menekülök –

áll a naplóban.

Persze! Még mit nem! Éppen hogy tulajdonságainak hiánya elől! (Nem tudta, hogy ő még nem én!) A homunculus nincs tisztában azzal, hogy nincsenek tulajdonságai! Úgy tudja, hogy vannak tulajdonságai! (Pedig egy homunculusnak nem is lehetnek tulajdonságai!) Épp ez a mesterséges lét azon paradoxona, amely telehordja hordalékaival civilizációnkat, úgy, hogy kétszer bele sem léphetünk: föltöltődött, és kifutott alólunk – a meder. Mintha két folyékony tükröt fordítanánk egymás felé; akkori énem nem látta ürességét, hiszen minden tükör csak a másik tükör ürességét mutatja; a lét azon katarzisa, amely csak a nagy személyiség közelében tárul fel, teljességgel ismeretlen volt számára. Persze, ez bizony sekélyes horizont. Szó sincs tehát arról, hogy küldetését a vállalkozó kedv túltengésének tulajdonítsuk. Ez az üresség ösztönözte felfedezőútra, mint minden nagy utazót, önmaga üressége; és a félelem, hogy akármilyen távoli vidéket bejárhat, ott sem talál mást, csak ürességet.

Ezt az egyetlen mozzanatot, megérkezésének pillanatát megpróbálom most a tőlem telhető hitelességgel megvilágítani. Az önmagukra reflektáló tükrök terébe itt került az első folt, légy, vagy csupán légypiszok, amely a tökéletes, hibátlan perspektívát eltorzította. Mégis, a tükrökben megjelenő kép máris mutatni kezdett: még nem valakit, sőt, még csak nem is valamit: de már kép volt, látvány, szemlélet, azaz: fölismerés.

Amikor azon évszak beköszöntekor, amelyet inkául ciequuwának neveznek, először állt meg Inka főpályaudvarán, és poggyászát, a vízhatlan matrózzsákokat és a gyűjtőfelszerelést a Tűzoltószertár bejáratának támasztotta, A., – aki nem azonos Abimélekkel, Jerubal fiával, aki hetven testvérét mészárolta le egyetlen