Ajtó a hátsó konyhához

By Johann Lippet

Wiseschdia, Vizejdia, Kisvizésdia. A romániai Bánság nyugati csücskében fekvő falu a központi helyszíne Johann Lippet családregényének, mely a huszadik század második felébe kalauzolja az olvasóit. Anton Lehnert a második világháború végén Romániából Ausztriába menekült, majd ott alapított családjával az ötvenes évek elején tért vissza szülőföldjére, hogy új életet kezdjen. A Lehnert-család életén keresztül nyomon követhetjük a bánsági svábok ötvenes-hatvanas évekbeli küzdelmeit a megélhetésért, a zárt falusi társadalom tragédiákkal, pletykákkal, fel nem dolgozott múlttal terhes hétköznapjait. Az ajtó a hátsó konyhához egyszerre tabló egy családról és közelkép a romániai valóság egy szeletéről – kicsit másképp, mint ahogy eddig magyar olvasóként megszokhattuk. Lippet műve ugyanakkor nemcsak családregény, hanem egyúttal a kitelepedés regénye is. A nyolcvanas évek romániai kisebbség- és falupolitikája következtében ellehetetlenülő bánsági svábok a tömeges kivándorlás mellett döntenek, így a Lehnert-család több tagja is új életet kényszerül kezdeni Németországban. Abban a Németországban, ahol bevándorlóként, emigránsként, a legtöbb esetben idegenként érezték magukat a Romániából érkezett, német kultúrájukat több száz éven keresztül megőrző bánsági svábok . Johann Lippet regénye amellett, hogy egy letűnt kor és kultúra leletmentése, jelenünk Európájának aktuális kérdéseit is feszegeti.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632637419

Book preview

fordítása

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1043 Budapest, Tavasz u. 4.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Szenkovics Enikő

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Johann Lippet, 2017

Das Feld räumen. Copyright © 2005, Verlag das Wunderhorn, Heidelberg

© Vincze Ferenc, 2017

© Napkút Kiadó, 2017

ISBN 978 963 263 741 9

Támogatónk

The European Commission support for the production of this publication does not constitute an endorsement of the contents which reflects the views only of the authors, and the Commission cannot be held responsible for any use which may be made of the information contained therein.

Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. Ez a kiadvány a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásáért.

Johann Lippet: Die Tür zur hinteren Küche, Wunderhorn, Heidelberg, 2000

Das Feld räumen, Wunderhorn, Heidelberg, 2005

i. rész

Éles áll, két mély ránc, keskeny száj; alig észrevehető ajkak, egyetlen vonás; a kiálló pofacsont fölött két mélyedés, és benne a szemek; vastagra csomózott fekete fejkendő keretezi az arcot; egyenes felsőtesttel ül a széken; az egymásra helyezett kezek ölében nyugszanak; a hosszú fekete szoknya alól kikandikálnak a cipőorrok; csak az arc és a kezek emelkednek ki alakjának szinte kontúrtalan feketeségéből. Dédnagyanya egy családi fényképen. Mellette, szintén ülve és feketében egy hasonló korú asszony és férfi. Ez a három személy foglalja el a fénykép előterét. Kissé hátrébb, az öregek mindkét oldalán két-két gyerek áll, három lány és egy fiú. Két szintén feketébe öltözött és fejkendős idősebb asszony között, a fénykép hátterében pedig egy tetszetős nő, ők hárman egy fejjel alacsonyabbak, mint a két őket keretező férfi.

A személyek öltözete arra enged következtetni, hogy a felvétel egy fontos családi esemény alkalmából készült, máskülönben nem rendeltek volna fényképészt. A fénykép szemlélője egy ceruzával, német állóírással írt jegyzetet fedez fel a fotó hátoldalán: 1961 én az unokám és a négy dédunokám.

A dédnagyanya számára tehát a tizenkét személyből csak öt említésre méltó. A többiek egymáshoz fűződő rokonsági kapcsolatairól sokat lehetne spekulálni. A fénykép szemlélője abból indul ki, hogy a nagycsalád teljes létszámban jelen volt a fényképezésen, így hát döntött. A fényképen a következők láthatók: két dédnagyanya, egy dédnagyapa, négy dédunoka, egy nagyanya, ennek két fia, a nagyanya lánytestvére és a négy gyerek anyja.

1

1956 októberének egyik reggelén lovas kocsi döcögött Wiseschdia felé a földúton. A járművek koptatta út ide-oda kanyargott a sík vidéken, iránya jól kivehető volt a gyepes föld közepén. A két ló húzta, bőröndökkel megpakolt társzekéren egy férfi, egy nő, négy gyerek és egy tizennyolc éves fiú ült. A fiatal férfi a gottlobi állomásra ment a családjáért, hogy onnan hazavigye őket. A férfi és a nő tizenegy év után tért vissza a Bánságba; Ausztriában házasodtak össze, ott jöttek világra a gyerekek. Wiseschdiában a férfi anyja, apai nagyanyja, anyai nagyszülei és nénikéje várták őket.

A férfi tizenhét évesen menekült el a Romániából visszavonuló német csapatokkal, és hamarosan be is sorozták a Waffen-SS-be. Katonaélete csupán néhány hónapig tartott: az egyívásúak szétszórt csapatát amerikai katonák támadták meg Ausztriában, és hadifogságba került. Szabadon bocsátása után az amerikaiaknak dolgozott. A nő Biledből származott, és 1945 januárjában építőmunkára deportálták a Szovjetunióba. 1947 őszén, az átvészelt malária után, egy transzportnyi munkaképtelennel együtt a Drezda közeli szovjet megszállási övezetbe vitték. A parasztok ellenérzéssel telve alkalmazták a hozzájuk munkára beosztott lányokat és asszonyokat. Felpuffadt testük mindannyiukat a terhesség gyanújába keverte. A következő év őszén az asszony kalandos szökéssel került ki Ausztriába, lánytestvére egy orvoscsalád alkalmazottjaként szökött vele együtt Biledből 1944 őszén Ausztriába. Megtalálta a testvérét és elszegődött szolgálónak egy paraszthoz, itt ismerte meg jövendőbeli férjét, aki vasárnaponként ezen a portán kereste meg a kenyerét.

Romániában napvilágot látott egy dekrétum a repatriálás és a repatriáltak amnesztiájának megkönnyítéséről: a befogadó ország a megszálló csapatok visszavonulása után arra kényszerítette a menekülteket, hogy döntsenek valamely állampolgári státuszuk mellett. Ők pedig engedtek a nyomásnak és az otthoni eszményképeknek: a dédnagyanya háza rendelkezésükre áll, remélhetőleg a kisajátított föld egy részét is visszakapják, segíteni is fognak nekik, munka pedig mindenfelé található, és a négy gyermek miatt is talán biztosabb életük lesz odahaza. A férfi terve, hogy kivándoroljanak Ausztráliába, a nő ellenállásán elbukott.

– Ott van Wiseschdia – mondta a férfi tizennyolc éves testvére a gyerekeknek, és az ostornyéllel a távoli templomtoronyra mutatott.

Az út jobbra kanyarodott, és a learatott kukoricaföldek mentén haladtak tovább a látóhatáron felbukkanó három magas nyárfa irányába, a templomtorony ugyanis már nem volt látható.

A férfi huszonkilenc évesen tért vissza feleségével és négy gyerekével a szülőfalujába. Apját nem ismerte: 1927-ben, az ő születésének évében, mindössze hat hónap sorkötelezettség után Vaslui-ban meghalt. Ez az ország keleti felében, a Szovjetunió határán levő hely nemcsak az elhunyt szülei számára feküdt a világ végén. A nagyapa akkoriban két hold földet adott el, hogy cinkelt koporsóban hazahozassa a fiát. A szigorú tiltás ellenére éjszaka felnyitották a koporsót – a család biztos lehetett a falubeliek titoktartása felől.

A letelt gyászév után az özvegy a fiával együtt a szülőkhöz költözött. A ló, a tejelő tehén és a föld, melyet magával vitt a házasságba, ismét a család birtokába került. Mindamellett két évig tartott, míg egymással megbékéltek, és a faluközösség elégedetten és elismerően vette tudomásul a családfő döntését, aki egy portát adományozott az özvegy és a gyerek számára. Házat vettek, földet tagosítottak, állatot és felszereléseket bocsátottak rendelkezésükre, mindent egyenlő arányban. Az egyik távoli rokont szolgának fogadták, és a földeken való szezonmunkáknál a nagycsalád is besegített.

Az özvegy és a szolgáló házassága 1938-ban villámként sújtott le a falura, és az is megosztotta a faluközösséget, hogy hat hónapra rá egy fiú jött a világra. A hajdani apósáék a gazdaság rájuk eső részét visszakövetelték, mivel unokájuk volt vagyonuk kizárólagos örököse. A fiú a rá következő éveket hol az anyjánál, hol apai nagyszüleinél töltötte, és mostohaapja 1942-es katonai behívója után legfontosabb támaszává vált anyjának, aki 32 évesen gyakorlatilag másodszor is özvegy lett: férje a háború után többé nem tért haza, Németországban telepedett le.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta a tizennyolc éves, akit a gyerekek Peter bácsikának szólítottak, és akinek a tájszólását csak nehezen értették. A falu templomtornya már elég közel volt.

A falu bejáratánál egy nő tűnt fel hirtelen az út közepén. Peter Huber, látván, hogy az asszony fejvesztve szalad feléjük, megállította a lovakat. A név ismétlődő kiáltása szívszaggató zokogásba csapott át. A hazatérő Anton Lehnert leugrott, és átölelték egymást. Az asszony könnyáztatta arccal a lovas kocsihoz lépett, a gyerekek döbbenten lestek odabentről. Anton Lehnert bemutatta a családját:

– Maria, Erika, Kurt, Hilde, Susanne.

– Én vagyok Rosi, Potje Rosalia – mondta, és kezet nyújtotta Mariának.

– S ő a nagymama? – kérdezte Kurt az apját.

– Nem, ez itt Rosi néni.

Nem tudott betelni a gyerekkel, aztán megsürgette őket: otthon már vártak rájuk. Mielőtt a lovas kocsi elindult, Anton Lehnertnek meg kellett ígérnie, hogy még ma meglátogatja őt a családjával.

– Hóóó! – kiáltott oda Peter Huber a lovaknak, majd a bakon Anton és közte ülő Kurtnak adta a gyeplőt, és bátorítóan biccentett neki. Rosalia Potje a lovas kocsi után integetett, a gyerekek és Maria, aki a hátsó ülésen ült, visszaintegettek.

Behajtottak a faluba. Emberek tódultak az utcára, néhányan odamentek a kocsihoz, és Anton Lehnert felé nyújtották a kezüket: Isten hozott itthon!

Peter Huber beirányította a lovakat a kitárt kapun. Az udvaron négy feketébe öltözött asszony és egy idős férfi állt, a szomszédok a kerítés mentén sorakoztak. Még mielőtt a kocsi megállt volna, Anton Lehnert leugrott róla. Egy asszony kitárt karokkal rohant felé, jajveszékelése az egész udvart betöltötte. Peter Huber segített Mariának és a gyerekeknek leszállni. A kicsik, látván, hogy a még mindig jajveszékelő, bő fekete szoknyás asszony feléjük indul, szorosan az anyjukhoz simultak. Kurt elhátrált az ölelése elől, Erika, mielőtt feje eltűnt volna a fekete szoknya redői között, az apja után kiáltott, Hilde a kocsi mögött álló Kurthoz menekült, Susanne pedig szipogva ölelte át anyja nyakát. Felsikoltott, mikor az asszony Mariát átölelte.

– Fejezd már be a jajveszékelést, a gyerekek teljesen összezavarodtak – kiáltott rá az anyjára Peter Huber. Anton Lehnert odalépett a földbe gyökerezett lábú, felsorakozott családtagokhoz. A legapróbb asszony átölelte a nyakát.

– Most már újra itt vagyok, nagyanya – vigasztalta a férfi az asszonyt.

A többiek üdvözlése is szívélyes volt, ám nem túláradó. Végül a hazatérő Anton Lehnert bemutatta nekik a feleségét, és az idegenek óvatos tartózkodással üdvözölték.

– Gyertek már ide, gyerekek! – kiáltotta Anton.

A csöppségek a nagybácsijuk köré gyűltek, és az ő kíséretében közelebb jöttek ugyan, de megtartottak valamennyi biztonsági távolságot.

– Ő itt a Lehnert dédnagymama, ő a Bettendorf dédnagymama, a Bettendorf dédnagytata, ő pedig itt Huber nagyanya testvére, nénjének szólíthatjátok. Majd megszoknak titeket a gyerekek – biztosította őket Anton, és karjába vette Susannét.

– Gyertek be! – javasolta Katharina Huber, és a kapubejáratban cigarettázó férfiaknak is odakiáltott: – Csak befelé!

– Én inkább kimegyek, és mindent megmutatok a gyerekeknek – mondta Peter Huber.

A többiek elindultak befelé a házba, Anton és Maria a tisztaszoba lépcsőfeljáratánál álltak, és sorra üdvözölték az odalépő férfiakat.

– Vigyázzatok! – Peter Huber megragadta az egyik ló kantárát, a gyerekek pedig követték a kocsit a színbe, és kíváncsian nézték, ahogy a nagybácsi leszerszámozza a lovakat.

– Most bemennek az istállóba és enni kapnak. Mindig tartsátok a távolságot! Értitek, amit mondok?

Az istállóban egy tehén állt, a gyerekek az udvarig hátráltak, mikor az felbőgött.

– Nem bánt titeket, meg van kötve!

Peter Huber bekötötte a jászolba a lovakat és megpaskolta a nyakukat, majd egy nyaláb szalmával lecsutakolta őket.

– Ez az én lovam, és ez a nagytatáé. De már nem sokáig. Tavasszal megy a kollektívába. Ezt ti még nem értitek. Most megitatjuk őket.

A lányok körbeállták a szivattyús kutat, a bádogvedrek megtöltésénél Kurt segédkezett. Miután megitatták a lovakat, Peter Huber az unokaöccse kezébe nyomta a két faedény egyikét, és a gyereksereg vele együtt elhagyta az istállót.

– Ezek a vékák, kukoricát hozunk velük.

Mindannyian lementek a kőlépcsőn, mely az istállótól a ház bejáratához vezetett. A hatalmas, masszív faajtó zárjában egy nagy kulcs állt. A nagybácsi kinyitotta az ajtót, és a falnak hajtotta.

– Ez a padlás. Kurt és jómagam felmászunk, ti meg szépen itt maradtok – mondta a lányoknak. Peter Huber egy kézbe fogta mindkét vékát, és Kurttal együtt felment.

– De sötét van odafent – kiáltotta kettejük után Erika.

– Ne félj, nincs annyira sötét – bátorította Kurtot a nagybácsi.

Mikor ismét biztos talajt éreztek a lábuk alatt, Kurt elengedte a nagybácsi kezét.

– Ott jön be a fény, az oromlyukakon és az üvegcserépen keresztül – magyarázta Peter Huber az unokaöccsének.

A füstölőkamrához értek, és a nagybácsi kinyitotta az ajtaját.

– Be akarsz nézni?

Kurt megrázta a fejét. A nagybácsi dicshimnuszt zengett a füstölt kolbászról meg a sonkákról, majd megálltak két gabonarakás előtt.

– Ez búza, ez pedig kukorica. Mi azt mondjuk, hogy termény és kukorica. A kukorica a tyúkoknak és a disznóknak való.

Leereszkedéskor Kurt az odaerősített vastag kötélbe kapaszkodott, ahogyan a nagybácsi mutatta neki, húgai bátorították közben.

Erika és Hilde igényt tartott egy-egy vékára. Hasuk fölé szorítva ölelték, úgy cipelték, majd a hátsó udvarban a nagybácsi segítségével letették azokat. A gyerekek szétszórták a magvakat az odasereglő szárnyasoknak.

– Elég lesz! Ez itt a két kakas. Az egyik komisz, és vasárnapra levágjuk. És most menjünk a disznókhoz.

A gyerekek a nagybácsi mögött keresztülvágtak az udvaron, s egy fehérre meszelt kerítés előtt megálltak. Lábujjhegyre csipeszkedtek, és átlestek a kerítés fölött. Peter Huber, a kerítésen áthajolva, egy csonka seprűvel kiseperte a kővályút, és beleöntötte a maradék tengerit. A zajra négy disznó bukkant elő az ólból.

Hilde felkiáltott: a komisz kakas a hátára szállt. A nagybácsi elhajította a vékát, megragadta a kakast, és a szárnyainál fogva többször a földhöz csapta.

– Most már nem kell levágni – állapította meg.

A nagyanya, Katharina Huber és Maria futva érkezett a hátsó udvarba. Peter Huber némán nyújtotta át az élettelen állatot az anyjának. Hilde szipogva mesélte el, mi történt. A nagyanya a hóna alá csapta a döglött kakast. Kurt csatlakozott a többiekhez és bement velük a házba, habár a nagybácsi megígérte neki, hogy megmutatja a kertet.

Hosszú asztalt és székeket állítottak a tornácra. A férfiak boroztak, a két asztalfőn az öreg Bettendorf és a hazatérő Anton Lehnert ült. Anton az útépítésnél végzett munkájáról és az amerikaiakról mesélt.

Maria a gyerekekkel a szobában lévő kereveten foglalt helyet. A nagyanya, Katharina Huber süteményt hozott.

– Csak ne túl sokat ebéd előtt – mondta Maria, és elvett egyet.

– Hagyd, hogy egyenek ezek a gyerekek. Végre otthon vannak.

Ölében keresztbe tett kézzel ült a két dédnagymama a hatalmas ingaóra alatti székeken, és visszautasították a felkínált süteményt.

– Hol van hát Lissi? – kérdezte Katharina Bettendorf.

– A konyhában, anya. Hiszen tudod.

– Utánanézek.

– Én pedig hazamegyek – mondta Anna Lehnert dédnagyanya, azzal felállt.

– De…

– Nem, nem eszem veletek. Hiszen mondtam már. Isten áldjon! – Anna Lehnert kezet nyújtott Mariának és végigsimította Kurt haját.

– Nem kell elkísérned, egyedül is megtalálom az utat – mordult rá egyetlen menyére, és elhagyta a szobát.

A tornácon ácsorgó férfitársaság az egészségére emelte poharát, és Anton kikísérte nagyanyját az utcára.

– Végre magunkra vagyunk. Tudtam, hogy öreg napjaimra haza fogsz jönni hozzám. – Anna Lehnert átölelte az unokáját, és köszvényes kezével megsimogatta a fejét.

2

Susanne Schmidt végre megkapta Maria lányától a régen várt levelet, melyben hazatértének dátuma állt. Hamarosan levelet ír Wiseschdiából, s ha közbejön valami, táviratozik. Már egy hét is eltelt a jelzett érkezés napja óta, ám semmilyen hír nem érkezett.

Wiseschdia mintegy harmincöt kilométerre fekszik Biledtől. Susanne Schmidt először 1948-ban, lánya leveléből hallott erről a faluról: „A jövendőbeli férjemet Anton Lehnertnek hívják és Wiseschdiából származik", közölte az anyjával, és megkérte, küldjön neki egy hiteles születési bizonyítványt. A lánya anyósától, aki ugyanezen év őszén legfiatalabb fia kíséretében meglátogatta őt, azt is megtudta, hogy a falunak nincs vasútállomása. Az asszony a kezdetektől fogva nem volt rokonszenves a számára. A meglepetésszerű és rövidre szabott látogatás után Susanne Schmidt megalázva érezte magát: egy valamikor tehetős parasztasszony meglátogat egy, a háború alatt kétszer kifosztott, egyedülálló nőt, és végig érezteti vele szegénységét. Az azóta már rokonságba került két család semmilyen kapcsolatot nem ápolt egymással.

Susanne Schmidt zsámolyon ült a nyitott tornácon, egy halom kukorica előtt. A háza körüli kis kertjének termése volt ez. A kollektív gazdaság biztosította megélhetését. Felpillantott, a távolban vonatfüttyszót hallott. Háza a faluszéli legelő mentén állt. A Temesvár felől érkező vonat ráfordult az állomás irányába vezető kanyarra. Az érkezési és indulási időpontok időbeli tájékozódásul szolgáltak számára. Hamarosan érkeznie kell a postásnak.

Amikor a lánya hazatéréséről szóló levelet megkapta, a postás után rohant, utol is érte a saroknál: nemsokára kapnia kell egy levelet, talán egy táviratot, és vajon megbízhat-e benne. A román postás, aki törve ugyan, de beszélt bánsági svábul, szolgálati kötelességére hivatkozott.

Susanne Schmidt a kapu előtt állt. Látta a postást betérni a biciklijével az utca felső végén, majd rákanyarodni a kitaposott gyalogösvényre. A háza és az első szomszéd háza közé benyúltak az övékkel párhuzamos utca házainak kertjei.

– Ismét semmi, talán holnap – mondta a postás, és elhaladt mellette, a szomszédos utca bejáratánál magasodó három nyárfa irányába.

Csak nem történt valami? Susanne Schmidt lefejtett kukoricacsuhéval töltött meg egy széles zsákot. A szalmazsákba szánta őket, és még ki kellett száradniuk a padláson. De nemcsak ezzel készült gyerekei fogadására. A keresztgerendák között, a füstölőkamra előtt egy oldal szalonna meg egy sonka lógott még az előző évből egy, a koromtól megfeketedett cöveken; a padlás mestergerendájának támasztva két zsák állt, egyikben kukorica, a másikban búza; liszt, kristálycukor és disznózsír hevert elszállításra készen az éléskamrában.

– Minden, ami az elindulás áthidalásához szükséges – mondta a szomszédasszonyának.

– Én is adhatok két tyúkot.

– Szó sem lehet róla. Az én nyolcamból megkap Maria hármat, és karácsonyra egy fél disznót. Úgyhogy anyóséknak egy szavuk sem lehet…

Susanne Schmidt aznap a megszokottnál később ment lefeküdni. Az ágy szélén ült hálóingben, az éjjeliszekrényen olajlámpa égett. Kibontotta a haját, átfésülte, majd nekiállt befonni a copfját.

Annak idején, mikor a front átvonult a Bánságon nyugat felé, és 1945 januárjában a híresztelések a munkaképes németek Oroszországba való elhurcolásáról szóltak, Susanne Schmidt arra az elhatározásra jutott, hogy kialakít egy rejtekhelyet az éléskamrában Maria számára. Az éléskamrából az udvarra vezető ajtót a férje egy évvel a halála előtt kívülről befalazta, a széles ajtókeretet azonban meghagyta és belülről szabadon hagyta.

Azon a bizonyos vasárnap délutánon, amikor Maria hazatért az uraságtól, hogy lássa az anyját és friss fehérneműt vigyen magával, az asszony beavatta lányát a tervébe. Odaállítottak egy régi szekrényt a kívülről befalazott ajtókeret elé, és az így keletkezett üreg Maria rejtekhelyéül szolgált.

– Mert nem akarlak téged is elveszíteni. – Vér szerinti fiáról és másik lányáról, akik elmenekültek, Susanne Schmidt semmit sem tudott.

Hétfő éjjel Maria váratlanul hazaállított. Az uraság azt javasolta, meneküljön el vele együtt, minden elő van készítve és százszázalékosan biztos. Elutasította az ajánlatot, az anyja nélkül nem megy vele.

– Hiába készítetted elő a rejtekhelyet. Mindenki tudja a faluban, hogy itthon vagyok. A listákat már összeállították, engem is meg fognak találni. Azt akarod tán, hogy mindkettőnket elhurcoljanak Oroszországba, vagy hogy lelőjenek? Jelentkezni fogok, és akkor legalább egyikünk itthon marad.

Maria vonakodása annyira határozott volt, hogy az anyja nem mert ellentmondani neki. Ám ahogy Maria még aznap megmutatta neki a becsomagolt bőröndöt, jócskán feldühödött.

– Elment a józan eszed? Ezzel akarsz Oroszországba menni?

Ez nem hétvégi kirándulás vagy kéjutazás lesz, hosszú időre Oroszországban fog maradni, az út hosszú és a tél kemény, legalább az első időkre fel kell készülni.

Nekiálltak csomagolni: pihepaplan és pihepárnák batyuként; cukor, tea, disznózsír, szalonna, sonka, kenyér és ruhák két fakofferben.

Másnap süteménykészítés közben – egyszerű kevertet sütöttek, hogy ne romoljon – megjelent a falubeli rendőr: Maria Schmidt, 1926-os születésű, holnap hajnali hatkor jelenjen meg csomagjával együtt a pályaudvaron.

Azon az utolsó éjszakán Susanne Schmidt és a lánya még hosszú ideig ébren feküdt egymás mellett a hitvesi ágyban – Maria mindig itt aludt az anyjával, amikor otthon éjszakázott –, és emlékeket suttogtak egymásnak attól a naptól kezdődően, amikor Susanne Schmidt, született Gerber, a házasságon kívül született fiával még férjezettként beköltözött az egy évvel korábban megözvegyült Johann Schmidt házába, és a férfi két kislányának az anyja lett. Tizenhét éve történt, és ki csodálkozik azon, ha ezen az utolsó éjszakán csak szép emlékeket idéztek fel.

A pályaudvari búcsúzás rövid volt. Ölelés és könnyek: gyere haza egészségesen! A szülők és a rokonok végignézték, amint hozzátartozóik felszálltak a marhavagonokba: a nők balra, a férfiak jobbra. A vonatot kísérő katonák minden felvilágosítást megtagadtak a célállomásról vagy az esetleges köztes megállókról.

Délutánra elterjedt a hír, miszerint a szállítmányt a mintegy tizenöt kilométerre fekvő Perjamoschban megállították. Másnap reggel Susanne Schmidt, két másik anyával, lovas kocsin elindult, további ruhákat és főtt ételt vittek magukkal.

A perjamoschi iskolát katonai őrhellyé alakították át. Belépni tilos! Az asszonyok megvesztegették a hátsó udvar bejáratánál álló őrséget, és egy kifutófiú értesítette a lányokat. Csupán két méterre közelíthették meg a kerítést. Beszélni csak a legszükségesebbet és gyorsan! Az anyák egy közeli házban felmelegítették a magukkal vitt ételt, és Maria esdeklő rimánkodás után átvehette.

– Két nap múlva ismét itt vagyunk – súgta oda lányának Susanne Schmidt –, nem Oroszországba, hanem valahová az ország belsejébe visznek dolgozni. – A falu lakói az asszonyokban és saját magukban is reményt ébresztettek. A következő látogatáskor az iskola már üresen állt: a szállítmány előző este indult Oroszország felé.

Susanne Schmidt elfújta az olajlámpát, az esti imádságot belesuttogta a sötétségbe. Tizenegy év telt el Maria elhurcolása óta, tizenhét a szörnyűséges háború kitörése óta, és ő átélte ezt az időt, melyet már világtörténelemnek neveztek.

3

Anton Lehnert két hete lakott családjával a Bettendorfként született, Lehnertként megözvegyült anyja, Katharina Huber házában. A telepes, aki 1951-ben Anton nagyanyjához, Anna Lehnerthez, született Potjéhez beköltözött, nem tartotta be azon ígéretét, miszerint a hazatérő számára felszabadít egy szobát. Csak amikor Anton a községi tanács illetékes képviselőjének kíséretében jelent meg, aki a telepest a rendelkezés betartására utasította, volt hajlandó emez a helyiséget kiüríteni.

Maria levelet írt az anyjának, melyben tájékoztatja őt szerencsés megérkezéséről, és levélbeli ígéretéhez híven családjával együtt meg is látogatta. A biledi látogatás alatt a nagyanya, Anna Lehnert és Rosalia Potje kimeszelték és lakályosan berendezték a szobát.

– Megcsináljuk egyedül – mondta a menyének, és mindenféle segítséget elutasított. Három ágy, egy asztal, székek, két szekrény állt a szobában, a ledeszkázott padlóra kézzel készített rongyszőnyegeket terítettek. A többi helyiségre a telepes továbbra is igényt tartott.

1951 nyarán a Bánság lakóit, akiket a hivatalos nyelvhasználat megbízhatatlan elemeknek nevezett, a baráti szocialista országokon belül renegát Jugoszláviához közeli határvidékről minden vagyonukkal együtt áttelepítették a Bărăgan pusztájába, és az újonnan alapítandó települések régióiban kényszertartózkodásra ítélték őket. A vidék ily módon lakatlanná vagy csak részben lakottá vált házait román telepesek foglalták el, akik ekképpen házhoz és földhöz jutottak. Az öt évig tartó oroszországi deportálás után ekkor sok német számára a Bărăganba való elhurcolás következett, mely ismét öt évig tartott.

Anna Lehnert örült, hogy többé már nem egyedül kell egy fedél alatt laknia az idegennel.

– A jövő Isten kezében van, ennél rosszabb már nem történhet – mondta bizakodóan, amikor unokái hazatérte már biztossá vált.

Anna Lehnert férje 1945-ben akasztotta fel magát. Már 1919-ben, amikor a Bánság egy részét Romániához csatolták, megállapította, hogy rossz idők fognak következni. Büszke volt, hogy a magyar hadseregben szolgált. Nevét nem magyarosította, de a császárnak tett szolgálata után búzazsákjait János Lehnert felirattal látta el. A Vaslui-ban katonáskodó fia halála után másodszor is összeomlott számára a világ, és 1919-es feltételezéseit beigazolódni látta. Unokája megszületésekor, akit az apja nevére kereszteltek, ismét bizakodással fordult az élet felé. A menye megszülte a nemzetség fenntartóját, alapvetően minden egyéb cselekedete közömbös volt számára. Anton volt minden büszkesége. Amikor unokája úgy döntött, hogy elmenekül a német csapatokkal, nem nézte jó szemmel. Az 1945-ben bekövetkezett kisajátítások után János Lehnert levonta a számára egyetlen lehetséges konzekvenciát.

Idáig jutott: Anton Lehnert átvette az örökségét. A telepes üdvözlése szóba sem jöhetett nála. A románra behatolóként tekintett mint tulajdonának jogtalan birtokosára. Három lovas kocsi állt Anton Lehnert otthona előtt az utcán. A telepes megtagadta az udvar hátsó részébe vezető kapu kinyitását, az első udvarban viszont a lovas kocsi nem tudott megfordulni, erőszakhoz folyamodni pedig botorság lett volna. A szomszédok, Rosalia Potje, ennek apja és a két kocsis segítettek Antonnak és testvérének lepakolni a szekereket: Maria hozományát, melyet Peter Huber hozott el Biledből, a három nagy költözőládát Ausztriából, melyek tegnap végre megérkeztek a gottlobi pályaudvarra, Anton hozományát, illetve az utazóbőröndöket.

A kukoricával, búzával és liszttel teli zsákok a padlás elülső felébe kerültek, melyre Anton és a nagyanya igényt tartott, az élelmiszerkészletek az éléskamrába; az egyik láda számára már nem volt hely a szobában, a folyosón maradt.

Anna Lehnert, a nagyanya bort töltött a segítőknek, a jövőre koccintottak.

– Egy éven belül Antoné lesz az egész szőlős, és többé nem kell megosztani a telepessel.

– Isten hallgassa meg szavaidat. – Peter Potje a fatálcára tette poharát, mellyel testvére a folyosón állt.

A segítők elbúcsúztak, Peter Huber sem maradt ott enni, várta haza az anyja. Anna Lehnert bevezette dédunokáit az éléskamrába, és megmutatta nekik a számukra eltett kompótokat: meggy, cseresznye, alma, körte, barack, szőlő. Az aszalt gyümölcsöt – zsinegre felfűzött almát és papírra helyezett szilvát – nem akarták megkóstolni.

– Még nem tudjátok, mi a jó. – S azzal bezárta az éléskamrát, és a kulcsot kötényzsebébe csúsztatta.

– Egyelőre el vagytok látva, aztán majd kiderül, miként tudsz egyedül boldogulni – mondta Katharina Huber a fiának a házából való kiköltözéskor, amire emez mogorván reagált. Egy férfi- és egy női órát meg három ezüstláncocskát adott el Anton – úgy tűnt neki – előnyösen egyik ismerőse közvetítésével a községi hivatalnoknak, a magával hozott szerszámokat a faluban tette le. Abban reménykedett, hogy az állami gazdaságban majd talál magának munkát.

4

Kemény tél volt. Anna Lehnert úgy hitte, emlékezne arra, ha az utóbbi öt évben ilyen sok hó hullott volna. Mariával seperni kezdték az utcát, esteledett már.

A telepes sohasem sepert. Télre elhozta a juhait Riedből, és a hátsó udvarban tartotta őket. Tavasszal minden telepes elmegy majd Komloschra, ahol üresen álló házakat utaltak ki nekik – ezt híresztelte Elisabeth Loibl, aki biztosította Anna Lehnertet, hogy ezt a saját telepesétől hallotta. Hogy miként értette meg magát Elisabeth Loibl amazzal, mikor a falubeli idősek egyáltalán nem beszéltek románul, Anna Lehnert számára örök rejtély maradt.

Anton a családjával és nagyanyjával a ház négy helyiségéből kettőt lakott, és Anna Lehnert határozta meg a nap ritmusát. Reggelente Maria ügyelt arra, hogy segítsen a nagyanyának a reggelikészítésben, akinek a szobája egyúttal a közös konyha is volt. Ha Maria akkor jelent meg, amikor a nagyanya még nem végzett az öltözködéssel, amaz rosszallását pusztán egy maga elé mormogott jó reggelttel fejezte ki, és ha akkor lépett be a konyhába, amikor a tűz már égett a kályhában, az sem volt rendben.

Nyílt összetűzésre akkor került sor, amikor a nagyanya Maria szemére vetette, hogy elkényeztette a gyermekeket.

– Miért nem esznek sosem rántott levest reggelire? Mindig csak teát!

– Holnaptól tejet fogok vásárolni nekik a telepestől, már megbeszéltem – kontrázott Maria.

Ilyet még nem látott a világ: a háta mögött üzletel az oláhval, miközben ő évekig ügyelt arra, hogy ne elegyedjen párbeszédbe vele, abban a reményben, hogy az, amilyen gyorsan csak lehetséges, kiköltözik; annyi akadályba kellett már beletörődnie, mindent csak a családjáért tett, és ez a hála érte; nem bántja a lelkiismeretüket a férje, aki ha még élne és mindezt látnia kellene…

– És hogy értetted meg magad vele?

Maria ekkor már nem tudta türtőztetni magát. A nagyanya ne higgye, hogy csak ebből a faluból áll a világ; egy nagyközségben nőtt fel, és az iskolában románul is tanult. Eddig egyedül nevelte a gyerekeit, és Ausztriában gyümölcsöt és mást is ettek, olyasmit, amiről a nagyanya még csak nem is hallott.

– Holnaptól én főzök a gyermekeimnek.

Anton már korán reggel elment Hatzfeldbe, a rajon központjába, hogy a gyermekek újonnan elkészült születési bizonyítványát elhozza. Amikor hazaért, Maria a gyermekekkel a szobában ült, a nagyanya pedig a közös konyhában, rongyot tépett.

– Mi történt itt?

Kérdőre vonta Mariát, aki elsírta magát, s ezt látván a gyerekek is zokogni kezdtek. A nagyanya letörölte könnyeit, orrát köténye sarkába törölte. Maria ettől kezdve többször fog külön főzni a gyerekeknek, a tej pedig mégiscsak fontos számukra, szólt Anton döntése. Ha beköszönt a tavasz, és elkezdődnek a kerti munkák, úgysem lesz már ideje főzni, adta be a derekát a nagyanya.

Anna Lehnert az elnyűtt seprűre támaszkodott, és arra várt, hogy Maria melléje érjen.

– A hátsó udvarban semmit sem fogunk csinálni, seperjék csak fel ők a saját szarukat. Mit eszünk ma vacsorára? Antonra várunk?

Amaz útban volt a testvéréhez, hogy a nagykalapácsot az akáctörzshasításhoz kölcsönkérje. A nagyanya, még a telepes beköltözése előtt, gyorsan kivágatta a fákat a kertből, és a törzseket megőrizte. Az utca felőli hosszú léckerítés néhány oszlopa elrohadt, újakra kell cserélni. Ez alkalommal Anton a kerítést is ki akarta javítani, egy új csak később jöhet számításba. Úgy döntött, továbbra is az állami gazdaságban fog dolgozni, Mariának azonban még nem szólt erről.

Tavaly a falu teljes lakossága, megmaradt javaikkal együtt, belépett a kollektívába. Több mint egy évtized telt el a kisajátítás óta, és akik az oroszországi deportálásban és a bărăgani elhurcolásban nem voltak érintve, a háztáji kertben és az államtól vagy a komloschi román hadiözvegyektől bérelt földben termesztett zöldséggel tartották fent magukat. A szőlőket, bár azokat úgyszintén kisajátították, bérbe adták nekik, mivel a telepesek egyáltalán nem ismerték ki magukat a szőlőtermesztésben. Olyan évtized volt ez, melyben minden lehetségessé vált és minden elképzelhetetlen bekövetkezett.

– Bár egy pohár borra térj be hozzánk – szólt a testvéréhez Peter Huber, mire Anton leállította a nagykalapácsot a folyosón.

A konyhaasztalon egy palack bor és két pohár állt. Katharina Huber töltött a fiainak.

– És? Döntöttél? – kérdezte az asszony.

– Igen, nem lépek be.

– Fafejű vagy, mindig ki akarsz lógni a sorból. Hiszen mi is beléptünk!

– Ti nem vagytok én.

Anton köszönés és nagykalapács nélkül hagyta el anyja házát. Az asszony fia hirtelen dühkitörése miatt szinte hanyatt vágódott a meglepetéstől, és még arra sem volt alkalma, hogy feltartóztassa. Anton Lehnert a mezőn keresztül ment haza, február vége volt, már sötétség honolt. Jobbra, az eperfaerdő előtt kivehetők voltak az új istállók és a kollektív gazdaság szerszámraktárának körvonalai.

Mindent elloptak, tőlem aztán semmit nem fognak kapni. A nagyapa észnél volt, még gyorsan eladta a lovát egy cigánynak. De talán el sem vették volna tőle. Az öreg Piringer, Wolf, Schadek, Müller és az öreg Bratan is megtarthatta a sajátját. Valószínűleg már ők is, a lovaik is túl öregek voltak számukra.

Törvények és rendelkezések zűrzavara szabályozta Wiseschdia lakóinak életét, napi rendszerességgel történtek túlkapások és mulasztások.

Odahaza Maria és a nagyanya vacsorával várta, a gyerekek aludtak már. És míg Anton evett, kettejük elé tárta a tervét, az anyjával való szóváltást viszont egy szóval sem említette.

A Fermánál marad. Ott télen is van munka, a melegágyak előkészítésén dolgoznak. Megvan még az üvegvágója Ausztriából, továbbra is fűtött barakkban dolgozhatna, ráadásul minden hónap végén kiadják a fizetését. Míg elkezdődik a munka a kollektívában, addigra már egy halom pénzt kereshetne itt. A kollektívában mégis csak minden harmadik hónapban fizetnek, és ősszel a fő fizetség a természetbeni járandóság. A búzát a kollektivistáktól vennék majd meg. Tavasszal kiköltözik a telepes, igen, ez egészen biztos. És akkor az egész háztáji kert az övék lesz, vethetnek majd, amire még szükségük lehet: krumplit, kukoricát, zöldséget. A kertet rosszul művelte meg, de a telepes megígérte, hogy az istállótrágyát itt hagyja. És a szőlős…

– Mit gondolsz, nagyanya?

– Ahogy akarod, te vagy a férfi a házban.

Maria le akarta takarítani az asztalt, ám a nagyanya ragaszkodott ahhoz, hogy ő csinálja, és jó éjszakát kívánt nekik.

Az ágyban Anton suttogva mesélte el Mariának az anyjával való viszályát. Nem első alkalommal történt, és Maria ezúttal is szótlanul hallgatta.

– És máskülönben… Ismered Schmidt Hanst?

– Melyiket?

– A kollektíva elnökére gondolok.

– Csak látásból.

– Nagyon jól helyezkedik, és most megjátssza a nagyurat. Mindenki tudja a faluban, hogy mit tett, de még senki sem merte neki elmondani a véleményét. Ám a múlt héten Schmidt Hans összeakadt a kocsmában Ritter Thomasszal, akit előbb Oroszországba, majd a Bărăganba is elhurcoltak. Thomas mindennek lehordta, majd gazembernek nevezte Hansot. Az meg úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Hogy vajon emlékszik-e még arra a bizonyos dologra Oroszországgal kapcsolatosan, kérdezte Thomas, majd azt kiabálta, hogy azt senki sem felejti el, és hogy mindenkinek el fogja mesélni, milyen ember is ez a Schmidt Hans elvtárs. Szabo János és Wolf Peter közbeléptek, kiráncigálták Thomast a kocsmából, és odakint elpáholták. Hans teljes lelki nyugalommal megitta a pálinkáját, és azt mondta: Thomas örülhet, ha nem jelenti fel propaganda miatt. János bele van bolondulva a pártba, és Peter Hans Schmidt sógora. Aztán kijöttem, és Thomasszal hazaindultam. Jól helybenhagyták! Thomas ezután mindent pontosan elmesélt nekem, de mindent, úgy, ahogy történt. Az oroszországi elhurcoláskor Schmidt Hans kiváltotta magát, és helyette Hehn Franznak kellett mennie, aki meg is halt ott. Hans, miután Wolf Susi visszatért Oroszországból, feleségül vette e nőt, aki odakint igencsak kényes szerepet vállalt: ő volt a barakkfelügyelő. Te is azt mesélted, hogy a legrosszabbak mindig a mi fajtáink voltak, akik valamiféle funkcióhoz jutottak. A falubeli lányok megesküdtek, hogy mindent visszafizetnek neki. De aztán Schmidt Hans feleségül vette. És egy ilyennek hagyjam, hogy parancsolgasson nekem?

– Ne húzd fel magad annyira!

Anton kikelt az ágyból. A szobával szomszédos éléskamrában lefekvés előtt mindig rágyújt még egy cigarettára.

5

A gazdaság telephelye, ahol Anton dolgozott, két kilométernyire feküdt Wiseschdiától, és egy nagyobb állami gazdaság részét képezte, melynek székhelye a szomszédos faluban, Triebswetterben volt. A zöldségföldek, melyek egyik falutól a másikig nyúltak, a Galatzka folyó két oldalán terültek el, mely egyszerre szolgált öntöző- és vízelvezető csatornaként. Késő ősztől februárig csak férfiak dolgoztak a gazdaságban: a régi melegágyakat eltakarították, újakat szereltek fel helyettük, a kereteket összeszegelték, földet vittek rájuk, trágyát szitáltak, ablakkereteket javítottak, új üveglapokat vágtak be, fűzfa kosarakat fontak, a betakarításhoz való ládikákat kiigazították. Munkára asszonyokat csak akkor kerestek, amikor a melegágyak megműveléséről és szabadban való ültetésről volt szó. Ők jelentették a fő munkaerőt a paradicsom, a paprika, a padlizsán és a káposzta betakarításakor. Az idősek és a gyerekek napszámosként segítettek. A főszezon alatt a falvakból traktorok szállították ki utánfutókon a munkaerőt a környékre. A férfiak a zöldség elszállításáról gondoskodtak a triebswetteri állomáson, vagy az öntözéshez voltak beosztva. Április végén a nagy motoros szivattyúkat vas futóműveiken traktorok szállították ki a csatorna mentén a helyükre, és ott felállították őket. Három férfi felelt a beindításukért, a szivattyúk és motorok karbantartásáért, a motorina utántöltéséért, a hűtőfolyadék leeresztéséért és feltöltéséért. Kettő közülük német volt, hajdani harckocsivezetők a második világháborúban.

A gazdaság telephelye két fabarakkból állt. A nyitott deszkaszínben sorakozott a négy traktor, télen pedig a motoros szivattyúk; a barakkot, melyben a karbantartó műhely és a brigádvezető irodája volt, fűtötték.

Április elején a triebswetteri német brigádvezető javasolta Antonnak, hogy kiegészítésképp vegyen át egy éjjeliőri állást.

– Egyre több a lopás, mint tudod, a deszkának, ablakkereteknek folyton lába kél.

– De hisz nem vagyok még öreg.

– Hagyd már abba! Ion már nem tud egyedül helytállni. És még keresel is valamicskét ezzel.

– Hát jó, ám legyen.

– Sötétedéstől hajnali kettőig kell őrt állni, napközben meg a megszokott munka. És akár jöhetsz valamivel később is.

Éjjeliőr! A faluban senki sem neszelheti meg! Ez a vénemberek munkája, akik amúgy sem tudnak már aludni. Anton egy hónapban egyezett meg a brigádvezetővel, és most máris több lett tíz nappal. E hét végén feltétlenül le kell járnia ennek a mellékfoglalkozásnak.

Az öreg éjjeliőr a barakk előtt várta. Örült, hogy Anton korábban jött, mert Triebswetterbe kellett mennie, ahol meg akart nézni egy tehenet, és ezt előre megbeszélte az eladóval. Anton nagyjából megértette, mit akar Ion, a román nyelvvel ugyanis hadilábon állt.

– Kettőig legyen itt – mondta Anton.

– Akár tízszer is – biztosította Ion, majd elindult.

Éjszakánként a brigádvezető irodája volt az őrök tartózkodási helye. Aznap Ion nem rakott tüzet az öntöttvas kályhában. Május első napjai voltak. Anton leült a vaságyra és rágyújtott egy cigarettára. A barakk plafonján egy kampón lógott az égő olajlámpa.

Meleg év lesz. Még két éjszaka, szombatról vasárnapra már nem jövök.

Antont nemcsak azért aggasztotta az éjjeliőrként eltöltött idő, mert ezt a mellékfoglalkozását titokban kellett tartania, hanem mindenekelőtt azért, mert ezeken az éjszakákon számtalan kérdés zúdult rá: megérti-e egymást Maria és a nagyanya? Hozzá fog-e szokni Maria a falusi élethez és a munkához? Fognak-e társaságot találni a gyerekek, és vajon mi lesz belőlük? Továbbra is veszekednie kell-e az anyjával, ezzel pedig veszélyeztetnie a családi békét? Vajon csak véletlenekre és szerencsés körülményekre hagyatkozhat terveit illetően, hogy gondtalan megélhetést biztosítson a családjának? Létezik-e egyáltalán bármi, ami kizárólag a saját akaratán múlik?

Anton lovas kocsi döcögését vélte hallani, ekkor már majdnem tizenegy volt. A fluoreszkáló számlapú karóra, melyet egyébként csak vasárnaponként hordott, Ausztriából származott. Kilépett a barakk elé, és a csatorna irányába fülelt.

Már nincs messze a hídtól. Most megállt.

Anton fejét behúzva szaladt az úton a kocsiszín felé, ahol a traktorok álltak.

Csak zajt ne csapjon! A kutya nem ugatott, egészen biztosan Ion után ment. Már várható volt, hogy egyszer valaki lopni fog.

Antonnak görcsbe rándult a gyomra. Leguggolt, térde nekiütődött egy karónak, megragadta. A melegágyaknál alakokat látott, üvegtáblák csörömpöltek.

Négyen vannak, de nem, ott is van még egy.

Anton kihúzta a karót a földből és rohanni kezdett. Megrémült, amikor meghallotta saját kiáltását: – Állj! Ki van ott?

Röviddel azelőtt, hogy odaért volna a hídhoz, a lovas kocsi nagy sebességgel menekült Wiseschdia irányába.

Két melegágyból kilopták a paradicsompalántákat. Anton visszahelyezte az ablakkereteket, és rájuk gördítette a nádból készült gyékényszőnyeget.

– Hé! – hallotta meg a halk kiáltást. A karóért nyúlt, és megfordult.

– Én vagyok az!

Tízlépésnyi távolságra, a feljáróúton Peter Huber állt. Anton odament a testvéréhez, aki fűzfa kosarat tartott a kezében.

– Honnan vannak azok a paradicsompalánták?

– Szóval igaz, hogy éjjeliőr vagy.

Peter Huber letette a kosarat, és megkínálta Antont egy cigarettával, de ő kiütötte a kezéből.

– Tűnj el, a kosár meg itt marad!

– Nem magamnak loptam, hanem a kollektívának, túl kevés van nekik. Bizony szegényebbek vagyunk, mint ti. Csak nem fogsz engem elárulni!

– Nem érted, amit mondtam? És egyhamar ne kerülj a szemem elé!

A barakkban Anton az ágy elé állította a kosarat, melyre mésszel ez volt ráírva: G. A. C. 1. Mai Vizejdia.

Az elátkozott rohadt életbe!

Anton a fűzfa kosárral a hóna alatt hagyta el a barakkot, és a csatorna irányába igyekezett. A négymaroknyi palántát beledobta, majd széttaposta, darabokra tépte a kosarat, és a vízbe hajította.

A visszaúton Ion jött vele szembe meglehetősen izgatottan. Anton elmesélte neki, már amennyire ezt románul tudta, hogy mi történt. Ma addig marad, míg megérkezik a brigádvezető, mondta. Hogy felismert-e valakit, érdeklődött Ion.

– Nem – felelte.

A barakkban egy üveg bor állt az asztalon. Ion meghívta Antont, hogy igyon vele az előnyösen megkötött vásárra.

6

Anton Lehnert legszívesebben elhallgatta volna felesége elől a zöldségfarmon történt lopást. Mivel azonban csak reggel ért haza, muszáj volt elmesélnie neki. A brigádvezető szabadnapot adott neki, és biztosította arról, hogy tisztázni fogja az esetet Hans Schmidttel, amennyiben – miként Anton feltételezi – a wiseschdiai kollektív gazdaság embereiről van szó.

Anton a hátsó konyhában ült Mariával, és végezetül így szólt: – Ide jutottam, lopáson kapom a saját testvéremet, és aztán még hazudnom is kell.

– Azért csak beszélhetnél vele erről.

– Ha még egyszer fölényeskedni mer, olyasmiben lesz része… úgy ellátom a baját, hogy majd fájlalhatja a taknyos orrát!

– Ne húzd fel magad ennyire!

– Kimegyek a kertbe. Rosinak pedig egyetlen szót se, majd úgyis meg fogja tudni.

Ez az eset éppen Rosalia Potjének való csemege volt, hogy újra pletykálhasson a szomszédasszonyaival a Huberekről. Tudta, hogy Anton ennek nem örülne, de számíthatott nénikéje hallgatólagos beleegyezésére. Anna Lehnert kapcsolata fiútestvére családjával Anton hazatérte után is szoros maradt, és ezért az idős asszony nagyon hálás volt. Férje halála után rá volt utalva testvére segítségére. Lánytestvére házában ő végezte a férfimunkát: kerítést javított, tetőcserepet cserélt, malacot vásárolt, elvitte a malomba a búzát, szántott. Az asszony fizetség ellenében segített Potjééknél a kertben. Úgy tekintett rájuk, mint egyetlen rokonaira. Az öreg Bettendorffal sohasem volt bensőséges kapcsolata, és hajdani menyéhez fűződő viszonya is kimerült abban, hogy Peter Huber újév alkalmával anyja jókívánságait is átadta. Potjéék voltak és maradtak a rokonság, és a hajdani közös szerzemények a családhoz tartoztak: az ácsfűrész, a fűrészbak, a szőlőzúzó és a szőlőprés. De az is előfordult, hogy Potjéék ugyanazon az estén akartak fát fűrészelni, amikor Anton is tervezte, és ilyenkor szó nélkül alkalmazkodott.

Szinte egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy röviddel a sötétség beállta előtt Anna Lehnert ne ugrott volna át gyorsan a testvéréhez, aki az utca végén lakott. Felkötött kötényében gyakran vitt magával valamit Meinhardnak, testvére unokájának: barackot, almát, körtét; télen kompótot, lekvárt vagy bonbont. Mariának az volt az érzése, hogy Kurton kívül a nagyanyának az ő gyerekei nem igazán számítanak. Belenyugodott ebbe, és nem is hozta szóba azóta, hogy Anton megállapította: – Ez újfent csak a te képzelgésed.

Maria csak ritkán, legfeljebb röviden, vasárnap délutánonként látogatta meg Potjééket. Rosalia gyakrabban jött látogatóba, és elmesélte Mariának a falubeli híreket. Ez sokszor parttalan családtörténetbe torkollott, mely a kiegészítő magyarázatok ellenére átláthatatlan maradt Maria számára.

Rosalia Potje, hogy megmeneküljön az oroszországi deportálás elől, férjhez ment egy Peter Bucur nevű románhoz. Korán meghalt anyjának a fiútestvére közvetítette a házasságot. Hogy azt Rosalia meg is tagadhatná, az apjában fel sem merült. Először is a deportálás fenyegette, másodszor pedig engedelmeskednie kellett az akaratának, mivel egy házasságon kívüli gyermek megszülése szégyent hozott volna a családra. Rosaliát továbbra is Potje Rosinak hívták, senkinek sem jutott volna eszébe a faluban őt Bucur Rosinak hívni, hacsak nem rosszindulatból.

Peter Bucur mindennap bement a kollektív gazdaságba, odahaza az udvarban vagy a kertben keresett munkát magának; telente egész nap az istállóban vagy a nyári konyhában üldögélt, fűzfa kosarat font, seprűt kötött, kukoricacsuhét hántott.

– Ugyan már, az csak szolga abban a házban – közölte bizalmasan Mariával szomszédasszonya, Katharina Weber. Lehnert házában nem beszéltek Peterről.

Egyszer Maria, kapával a vállán kiment a kertbe, és látta, hogy Anton lelépi a szőlőskert jobb oldalát. Tőle nem messze állt meg, és leszúrt egy utolsó karót a földbe. A kert ezen oldalát karókkal jelölte meg.

– Na itt vagy végre! Oda kerül egy darabka lucerna, és egészen a végére takarmányrépa; a másik oldalára kukoricát vetünk. Miért nézel így? Igen, ősszel tehenet veszünk. Ne félj, megoldjuk a fejést, nem nagy boszorkányság. Bele fogsz szokni a falusi munkába. Egy ideig Ausztriában is parasztasszony voltál. Na, munkára!

Anton Lehnert megmutatta a feleségének, hogyan kapálják a szőlőt: a talajt fellazítja, egyszerűen csak megkapargatja maga előtt a földet, de figyelmesen, nehogy a hajtásokat kivágja. Megjelent nagyanya is, és csatlakozott Antonhoz és Mariához.

– Egészen jól megy – szólt bátorítón.

Az ő családjában mindig mindenki paraszt volt, mondta a nagyanya, mikor a telepes kiköltözése után Mariával kimeszelték a hátsó konyhát, és közben Maria az apjáról mesélt neki.

Johann Schmidt a három biledi borbély egyike volt. A legelőn található olcsó házhely felemésztette az összes megtakarított pénzét. A ház építésével még várt volna néhány évet, hitelt akart felvenni az építőanyag megvásárlására. Egy évre rá azonban kézbesítették neki a bérlakásába a községi tanács határozatát: aki a következő év folyamán a saját otthonok építése