Kettesben a tragédiával

By Hegedüs Géza

A regény főszereplője, egy tehetséges fiatal színésznő, 1954-ben megkapja Az ember tragédiája Éva-szerepét, s a könyv nélkül tudott drámát olvasva, minden színhez a maga életéből társít eseményeket, helyzeteket és hangulatokat: újraéli a saját múltját. A történet egyidejűleg játszódik egy vidéki város forró augusztusi napján s az 1944–54 között eltelt évtizedben – kalandos életutat, szerelmeket és csalódásokat, pátoszt és tragédiákat s főképp a személyi kultusz éveit idézve –, a háttérben pedig az emberiség évezredei peregnek le. A regény címének tehát több jelentése van.
A Kettesben a Tragédiával tizenkettedik elkészült darabja az Európa közepén című regényciklusnak. S akárcsak a többi regény, ez is önmagában megálló, zárt kompozíciójú mű, de jó néhány alakját már ismerheti az olvasó a ciklus korábbi regényeiből; itt, természetesen, az utak tovább vezetnek, a jellemek tovább formálódnak, s változik a jellemek tudatvilága is, hiszen az egész regényfolyam legfőbb elbeszélnivalója: hogyan változik a tudatvilág a mi korunkban, a mi köreinkben, a mi emberöltőnkben.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633742808

Book preview

HEGEDÜS GÉZA

KETTESBEN

A TRAGÉDIÁVAL

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó

Budapest, 1969

Korrektor: Török Tünde

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-280-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

BE VAN FEJEZVE A NAGY MŰ, IGEN

Van úgy, hogy az ember szeszes ital nélkül is olyan mámorhoz vagy még inkább révülethez hasonló állapotba kerül, amelyben felfokozottan vesz tudomásul minden életjelenséget, miközben az az érzése, hogy nem egészen úr saját mozdulatai felett. Összekuszálódó lélektani és élettani tényezők egyenest az elragadtatásig, az áhítat és a lélekbeli szárnyalás boldogító összhangjáig emelhetik maga fölé azt a bizonnyal idegeink útvesztőiben meghúzódó létezőt, akit világnézetünk vagy fogalomrendszerünk szerint nevezhetünk léleknek, energiának, ösztönkomplexusnak, egyéniségnek, vagy egy szótaggal: énnek. Valószínű, hogy ha ilyen állapotban vagy az állapot beállta előtti negyedórában még egy-két pohárka konyak, rum vagy pálinka – vagyis olyan töményebb szesz, amelyet a vendéglátóipar röviditalnak nevez – bár nem részegítő mennyiségben, de a képtársításokra mégis lazító hatással járul az élettani összetevőkhöz, akkor a szellemnek ez a mámora a szakértelemben vett részegség egyes tüneteit is létrehozhatja.

Fülöp Veronikának, a pusztavári Állami Bornemisza Péter Színház színésznőjének sem az a két apró pohárka vodka okozta ezt a mámoros állapotot. Ennyit ő máskor meg sem érez; ha többet iszik, inkább émelygősen rosszkedvű lesz az italtól. Hanem amikor ezen az augusztus végi délelőttön – 1954-ben – Bikszády Bandi a maga rejtélyeskedő mosolyával az igazgatói szobában közölte vele, hogy lesz, ami lesz, ők előkészítik Az ember tragédiájá-t, és amint odafent Budapesten a minisztérium nem egyértelműen tiltakozik, hanem az igazgató kockázatára bízza a bemutatót – be is mutatják –, akkor valahol a mélységben már örvényleni kezdett a boldog szédület. De még szorongásféle akadályozta, hogy mindent el ne árasszon. A szorongás a következő mondatot várta. A következő mondatig azonban Bikszády még rejtélyeskedett. Felállt, odament a sarokban álló vaskasszához, bonyolult mozdulatokkal kinyitotta a páncélajtót, kivette a három lakattal őrzött vodkás üveget, két pohárkát is kerített. És csak amikor már mindezt az asztalra tette, akkor mondotta erőltetetten közömbös hangon:

– Évánál, persze, rád gondoltam.

Hogy pontosan ekkor kezdődött-e a szédület, vagy fél perccel később, amikor felhajtották az első pohárkát, arra Veronika már a következő pillanatokban sem emlékezett. Csak arra, hogy minden egyéb válasz helyett azt mondta:

– Adj még egyet.

A második pohárka után pedig – és ez már tagadhatatlanul részegségre vallott – kezet csókolt a harmincöt éves színigazgatónak.

Bikszády elkészült, hogy egy ilyen közlés után az úgy vágyott szerepet 27 éves korában elérő színésznő arcon vagy éppen ajkon csókolja, de ez a kézcsók megzavarta. Nem tudta, mit is mondjon, de meg kellett éreznie a szokásos gesztusokon túláradó örömet. És jó érzés volt, hogy ekkora örömet szerezhetett. Meg akarta erősíteni ígéretét, és egyszerre ünnepélyes hangon, csaknem szavalva hozzátette:

– Esküszöm mindenre, ami szent, hogy Éva a tiéd.

A színésznő akkor felnevetett:

– Csak tudnám, hogy mi szent neked.

– Akkor becsületszavamra fogadom – mosolygott az igazgató.

– Esküdj Sztálin emlékére – mutatott Veronika a falon függő képre, amelyen a tavaly óta halott Sztálin éppen pipára gyújt.

Bikszády két ujját esküvésre emelte, úgy mondotta:

– Esküszöm Sztálin halhatatlanságára és pipájának soha el nem szálló füstjére, hogy néhai Madách Imre, volt sztregovai lakos Az ember tragédiája című drámai költeményének Éva néven ismert női főszerepét a pusztavári Állami Bornemisza Péter Színházban Fülöp Veronika elvtársnő, Csanaki Gyula budapesti újságíró elvált felesége kapja. Úgy legyen. Ámen.

Nem volt ebben a játékos szövegben még rejtett ellenérzés sem Sztálin történelmi személye vagy tanítása ellen, de bizonyos, hogy még egy esztendő előtt sem tartotta volna illőnek ilyen frivol formában ajkára venni a halott nagy tanító nevét. Az utóbbi esztendő folyamán azonban előbb suttogó, azután már nem is suttogó hangok hangzottak el arról is, hogy Sztálin személyének is, tanításának is előbb-utóbb szembe kell néznie a kritikával. Bikszády Endre óvatos is volt, stílusérzéke is mindig biztonságosnak bizonyult; ha ő játszani mer Sztálin nevével, akkor az nem veszélyes, de még csak a napi ízléssel sincs ellentétben. Ez a hangváltozás – ha tetszik: enyhülés – az utóbbi évben fokozatosan következett be. Kezdetben csak Koller Gusztáv, a gazdasági igazgató – aki már 1919-ben vöröskatona volt – kezdett nyilvánosan is Sztálin elvtárs helyett Sztálint mondani, később általánossá vált. Lehetséges, hogy a könnyedebb hangvétel politikai kérdésekben itt a színházban úgyszintén a gazdasági igazgató irodájából indult ki. Fülöp Veronikának mindenesetre eszébe jutott azonnal Koller Guszti hunyorgó szemű arca, és hogy Guszti nem is olyan bizonyos, hogy Sztálin pipájának sohase száll el a füstje. De Koller Gusztáv sok mindent mond Fülöp Veronikának, amit másokkal nem közöl.

Bikszády, az igazgató befejezvén az esküszöveget, kezeit zakójának zsebébe dugta, és az előbbi játékosan ünnepélyes hang helyett erőltetett hangsúlytalansággal egészítette ki az esküt:

– Ezért nem kell lefeküdni velem. Nőt lehet kapni egy Hippiáért vagy Cluviáért is. Az Éva szerep nem valuta. Ezt neked kell eljátszanod, mert te tudod eljátszani. Menj haza, és olvasd el újra a Tragédiát.

Nem is tudja Fülöp Veronika, hogy amikor kitántorgott a szobából, miért is nem csókolta meg Bikszádyt. Ez most így helyesebb is volt. Csak amikor már a hátsó kiskapuhoz, a művészbejáróhoz ért, akkor egy hirtelen ötlettel megfordult, visszarohant a kétemeletnyi lépcsőn, átlibbent a titkári szobán, benyitott az igazgatói ajtón, megállt, és alig hallhatóan mondta:

– Köszönöm.

És már ment újra, le a lépcsőkön, ki a kiskapun az utcára, a tér felé. A lábai nagyon bizonytalanul vitték, néha a házfalakhoz kellett támaszkodnia. Ilyenkor érezte, hogy kezei is mennyire remegnek. A tanácsház előtt az jutott az eszébe, hogy felszaladhatna Bonifácz Pali bácsihoz, az oktatási és népművelési osztály vezetőjéhez, ehhez az ősz hajú, szivarozó bölcs emberhez, hogy elbeszélgessen vele a Tragédiáról és Éva szerepéről. Pali bácsi képes lenne letenni a soron levő aktát, talán még a következő ügyfelet is várakoztatná, ha nagy füstöt bodorítva magyarázhatná Madách eszméit. De csak játék volt ez a gondolat is, Veronika már ment tovább, át a téren; egy teherautó hangosan rátülkölt, mert kis híja elébe nem lépett. Most arra gondolt, hogy Boltos Bélát kellene felhívni telefonon, utazzék le azonnal Pusztavárra, és egy estét beszélgessenek át Az ember tragédiájá-ról. Boltos Béla, ez a távoli cousin talán még Bonifácznál is többet tud Madáchról meg az emberiség útjáról meg a Bibliáról, Ádámról és Éváról. Ha most nem is hívja fel, amint legközelebb Budapesten lesz, okvetlenül beszélni kell vele a szerepről. Hiszen azt is Bélának köszönheti, hogy színésznő lett. Béla mondta ki a benne csak lappangó vágyat, hogy színésznőnek kell lennie. Ő ajánlotta be Csanaki Gyuszi útján akkor régen – hat évvel ezelőtt – Rátkai Mártonhoz, és a nagy komédiás mondta először, hogy Fülöp Veronika tehetséges. Hogy megsiratta Marci bácsit, amikor oly hirtelen meghalt. Béla még azt is tudja, hogy kezdettől fogva erre az Éva szerepre vágyott. Még el sem indult a színészi pályán, még népi kollégista volt, amikor a maga életét, saját korán viszontagságos útját ismerte fel Éva évezredeken átlépő útjában. Béla jobban ismeri őt, mint Csanaki Gyula, aki pedig négy évig a férje is volt.

Olvassa el újra most Az ember tragédiájá-t? Csaknem kívülről tudja. És memóriájával még Boltos Béla is meg van elégedve, pedig Bélánál jobb emlékezőtehetség közel s távolban nincsen. Veronika tudja a Tragédiát, saját élettörténetében éli. És akkor zárta Bikszády Bandit a szívébe, amikor tavaly júliusban elkészült a színház, és az első társulati ülésen, vagyis az ünnepélyes megnyitón, a pirossal letakart asztalnál az új színház új igazgatója ezzel kezdte az ünnepi megnyitóbeszédet:

– Be van fejezve a nagy mű, igen.

Tavaly, amikor érthetetlen hivatalos álláspontok miatt még gondolni sem lehetett a Tragédia előadására, amikor Madáchot afféle indexre tett szerzőnek tartotta a színházi közvélemény, akkor a különben oly óvatos Bikszády Endre Madách szavaival nyitotta meg a pusztavári színházat. Igaz, nem is tagadta, előzetesen megkérdezte Bonifácz Pali bácsit, hogy szabad-e így kezdenie, és állítólag Pali bácsi tájékozódott a pártbizottságnál, mielőtt igennel válaszolt volna. De akárhogyan is történt: ez a színház Madách igéjével indult, tehát kezdet óta adóssága a Tragédia, amelyben – lám – Fülöp Veronika lesz Éva.

Hazaérkezett, a Kálmánszeghy-kúriához. Itt lakik, amióta Pusztavárra érkezett. Akkoriban halt meg Kálmánszeghy Kálmán, a hajdani főjegyző. Unokaöccse, Kálmánszeghy Dénes valami tudj’ isten mi miatt börtönben ül. Kálmánszeghy Dénesnének, Adrienne-nek kapóra jött Fülöp Veronika, aki ideérkezése napján azonnal a Kálmánszeghy házban keresett otthont magának. Amikor a színháznál jelentkezett és ott Koller Guszti, a gazdasági igazgató elmondta, hol találhatna szállást, azonnal megütötte fülét a Kálmánszeghy név. Apai nagyanyját Kálmánszeghy Leonának hívták. Családi hagyományból tudta, hogy a dédapa, Kálmánszeghy Sámuel, a hajdani negyvennyolcas honvédtiszt innét Pusztavárról származott. Az ismeretlen előd tehát ebből a régi pusztavári kúriából indult el. Amikor bekopogott oda, és bemutatkozott a ház asszonyának, első kérdése volt, mit tudnak ott ama Kálmánszeghy Sámuelről. Adrienne azonban nem sokat tudott férje családjáról. Talán még férje sem ismeri az egész családfát. Csak Kálmán bácsi tudott minden Kálmánszéghyről II. Endre király óta. De Kálmán bácsi nemrégen meghalt. Éppen az ő szobája az, amelyet a ház magára maradt asszonya megfelelő albérlőnek kiadna. Amúgy is évek óta fél, hogy idegeneket lakoltatnak a túl nagy lakásba. Igaz, ezt a házat – a város legrégebbi épületét – Városi Múzeumnak szemelte ki a tanács, illetve a tanács nevében Pali bácsi, és azért nem költöztetnek be senkit, hogy ne kellessék azután kiköltöztetni őket. Múzeumra pedig egyelőre nincs keret a költségvetésben, tehát a család még jó egynéhány évig biztonságban érezheti magát az ősi otthonban. De azt nem lehet sohase tudni; egy erőszakos új lakáshivatali vezető talán nem veszi tekintetbe az eddigi meggondolásokat, és ki tudja, miféle embereknek kiutalja a fölöslegesen üres szobákat. Tehát már csak ezért is jó egy rokonszenves albérlő, aki ráadásul még csak alkudni sem akar a valóban szép és kényelmes szállásért. A megcsappant létszámú Kálmánszeghyek erre a pénzre is igen-igen rászorultak. Veronika megnézte a szobát, nagyon tetszett, a színházhoz is közel van, azonnal be is költözött. Adrienne-nel már az első beszélgetésre összebarátkozott. Csodálatosan vidám kedélyű asszony, aki annyi rászakadó baj közepette, két kisgyermek nevelési gondjával, egykori úrikisasszony létére áruházi kiszolgálóként is megtartotta derűjét.

Néhai Kálmánszeghy Kálmán szobájában, régi nemes ősök ünnepélyes arcképei között, magas, zsúfolt könyvszekrények, véghetetlen törvénygyűjtemények, gót betűs német klasszikusok és porszagú magyar remekírók tövében rendezkedett be az idekerült színésznő. A Kálmánszeghy ősök merev arccal néznek a falakról a térre nyíló két ablak közé állított nagy tükörre, amely előtt kis öltözőasztalon arcfestékek és illatszerek sorakoznak. A törvénykönyvek és klasszikusok alatt pedig József Attila, Radnóti Miklós versei, szovjet regények, kommunista brosúrák hökkentenék a régi ízlést, ha volna még ebben a házban, aki ragaszkodik a régi ízléshez. De Kálmánszeghy Kálmán halott, Kálmánszeghy Dénes börtönben, Adrienne-t a régi irodalom ugyanúgy nem érdekelte, mint az új. A gyerekek pedig az iskolában azt tanulják, hogy az ő elődeik mindenestől népellenes bűnökben leledzettek.

Amikor Veronika magára zárta szobája ajtaját, legszívesebben végigfeküdt volna a díványon, hogy szabadjára engedje indulatait. Lehet, hogy sírásban, lehet, hogy nevetésben tört volna ki ez az indulat, Mindegy: így is, úgy is a szárnyaló boldogság értelmes szavakkal ki nem fejezhető megnyilvánulása lett volna.

Mégse feküdt le. Egyszerre érezni kezdte, hogy milyen meleg van. Ebben a spalettával elzárt szobában ugyan hűvösebb, mint odakint. De itt is mindenekelőtt le kell vetkőzni. Lerúgta szandálját, levetette könnyű ruháját. Nadrágocskában-melltartóban állt a tükör elé. Nem gyújtott lámpát, a spaletták szélén beszüremlő fény félhomályában figyelte nyúlánk alakját, kissé kócos fekete haját.

– Ez hát Éva – mondotta hangosan. – Te vagy, Éva.

De úgy találta, hogy ez még nem egészen Éva. Az a kevéske alsónemű is túlontúl korhoz kötött. Évának mindig más a ruhája, más-más a lelke is, de a meztelen teste minden színben, minden korban azonos, Évának minden szín után teljesen meztelenre kell vetkőznie, és teljesen újra kell öltöznie a következő színhez, hogy mássá legyen a lelke.

A részegség felszabadultságával mert egyedül hangosan beszélni.

– A lét megelőzi a tudatot, a ruha megelőzi a lelket. Ruha teszi a lelket.

Kigombolta melltartóját, és a székre dobta, azután kibújt a kis nadrágból is.

– Szervusz, Éva – köszöntötte a félhomályban meztelen tükörképét. – Bikszády Bandi nem kívánja, hogy lefeküdj vele. Pedig nagyon szeretné. De így büszkélkedhet maga előtt, hogy milyen magasztos ember. Azért mondja, hogy nem kellesz neki, mert ezért elvárja, hogy meghatódj tőle, és megjutalmazd a szerelmeddel. De hát kivel akarsz lefeküdni, Éva? A fáraóval? Vagy Miltiadésszel, Tankréddel, Keplerrel, Dantonnal? Minden színben le kell feküdnöd valakivel. És végül mindig kiderül, hogy valamennyi ugyanaz: Ádám. Csak valamennyinek más-más elképzelése vagy mániája van, akárcsak Ádámnak színről színre. Bikszády Ádámnak most az az elképzelése, hogy Éva előveszi a Tragédiát, és újra elolvassa. Hát szervusz, Éva, én most olvasok.

Egy széken hevert ujjatlan nyári selyempongyolája. Belebújt, jó hűvös tapintású anyag volt. Aztán a könyvei közül kivette Az ember tragédiájá-t. Nem nyitotta ki az ablaktáblákat, inkább meggyújtotta a dívány melletti kis lámpát. Végigfeküdt, és olvasni kezdte, illetve kívülről mondta, csak szemeivel is követte a szöveget, nehogy kihagyjon egy szót.

„Dicsőség a magasban Istenünknek! – Nyomban eszébe jutott az a latin himnusz is, amelynek első sorát fordította Madách a Tragédia kezdő sorává: „Gloria in excelsis Deo… Boltos Béla mutatta és fordította neki egyszer ezt a középkori latin verset. Ez Béláéknál volt.

Különös jó barátság ez, ami azóta tart, hogy Béla meg ő felfedezték egymást mint távoli rokont. Nemegyszer érzi úgy, hogy szerelem is lobbanhatott volna fel közöttük. Igaz, Boltos Béláról úgy hírlik, hogy példaszerűen hűséges férje Juliskának. Csak éppen sehogyan se tudja elképzelni róla. Egészen bizonyos, hogy szüntelenül szerelmes a feleségébe. Hatévi házasság után is mintha a mézesheteknél tartanának. Mintha nem is kétgyermekes családapa és családanya volna a Boltos házaspár. De Bélának egészen házasságáig hírhedetten sok nővel volt dolga. És olyan mindig izgatott, mindenre kíváncsi, minden nő közelében még csillogóbban beszédessé váló férfi, hogy Veronika számára elképzelhetetlen Béla valóságos hitvesi hűsége. Lehetséges, hogy kitűnően játssza a hűséges férj szerepét? A monogám férfi szerepét? Annyi bizonyos, hogy Veronikát sose akarta megkísérteni, noha jól lehetett érezni, hogy ha együtt vannak, Bélában vibrálni kezd az elektromosság. Igaz, Juliska is valamikor Csanaki Gyuláné volt. Amikor már elvált Gyuszitól, akkor került össze Bélával. És ugyanabban az időben lett Fülöp Veronika Csanaki Gyuláné. Négy évig éltek együtt. Nem is volt rossz. Csak hát…

De most nem akarja házassága emlékeit idézni. Olvasni akar. A mennyei seregek dicsérik a Teremtőt és a teremtést. Ettől fél úgy a kultúrpolitika? Van, aki azt hiszi, hogy a bibliai rege idézése már klerikális agitáció? Hiszen akkor Homéroszt is be kellene tiltani, hátha akad, aki elhiszi az olümposzi isteneket.

A mennyei seregek dicsfényben énekelnek. És íme megszólal maga az Úr:

Be van fejezve a nagy mű, igen.

Ezzel nyitotta meg tavaly a színházat Bikszády Endre.

Ettől kezdve színháza van Pusztavár városának, és ebben a színházban színésznő Fülöp Veronika, akit élete első tizennyolc évében Ringtahler Verának hívtak.

Milyen régen volt! Olyan régen, mint Ádám és Éva paradicsoma, mielőtt belépett volna Lucifer, hogy véget vessen a tudatlanság és öntudatlanság boldogságának.

Mennyi mindent kellett átélnie az embereknek azóta: a paradicsomi öntudatlanság óta. És Fülöp Veronikának a Ringtahler otthon óta. És Budapestnek meg Pusztavárnak meg az egész országnak ki tudja, mióta, mindaddig, amíg elkezdődött 1945-ben az életünk… és azóta is…

AH, ÉLNI, ÉLNI: MILY ÉDES, MI SZÉP!

Az emlékezésnek nincs mérhető időtartama. Azt természetesen nem mondhatjuk, hogy az elmúlt mozzanatok újramegjelenése a tudatban időn kívül történik, mivel a mozgás azonos azzal az idővel, amelyben megnyilvánul, a tudattartalom pedig képzetek mozgása, amely elválaszthatatlan az idegrendszerben lezajló fiziológiai mozgástól is. Ezeknek az emlékmozgásoknak azonban nemhogy nincs műszerrel mérhető távolsága, de még csak nem is arányos azzal a külső időbeli mérettel, amellyel a felidézett történetek lezajlását mérhetjük, vagy mérhetnénk, ha emlékezés közben gondot fordítanánk a magánmúlt történeti igényű rögzítésére. Amíg Fülöp Veronika az úgyszólván kívülről tudott szöveget olvasva az angyalok dicshimnuszának első sorától eljutott a megszólaló Úr szövegének első sorához, tehát összesen tizenkét betéve tudott sort elolvasott, nyilván másodpercekben is alig kifejezhető idő múlt el, miközben odafigyelt a szöveg értelmére is. Ezenközben kergették egymást az emlékezés mélyrétegeiből felhullámzott képek onnét kezdve, hogy az indító szavak latin eredetijének szövegét Boltos Béla mondotta neki, odáig, hogy Bikszády Endre az Úr madáchi szavaival nyitotta meg tavaly a Bornemisza Péter Színházat. E képek mögött azután hol a tudat előterében, hol haloványabb háttérként, de mégis a tudat jelenlétén belül, egymás mellett, vagyis időben kifejezve egyidejűleg különböző képek váltak bentről érzékelhetővé, ha tetszik, látomássá. Méghozzá igen aránytalanul. Hiszen ami egykor pillanatokig tartott, az emlékezésben ugyanannyi időparányt kívánt, mint ami esetleg évek alatt következett be. Akárcsak az álomban, amikor pillanatok alatt hosszú folyamatokat élünk át, máskor meg egyetlen pillanat görcsösen és nyomasztóan reked a tudatunkba – ugyanígy az emlékezésben, még akkor is, ha a képzettársítás nem is csaponghat egészen szabadon, mert egy meghatározott szöveg képei, eszméi, szavai mintegy zárt rendszerben hívják az emlékképeket. Egy-egy fordulat nyomán elfelejtett, vagy elfelejteni igyekezett évek élménysorozata válhat eleven látomássá a mérhetetlen pillanattöredék alatt, de az is megtörténhet, hogy elménk huzamosan megpihen olyan mozzanatoknál, amelyek annak idején csak pillanatnyi időmúlást vettek igénybe.

Fülöp Veronika kezdetben észre sem vette, hogy Madáchot olvasván emlékeket idéz. Madáchcsal akart találkozni újra, az emberiség útját akarta Madách útmutatása alapján Évaként végigélni. De a 13-ik sornál, vagyis amikor az Úr megszólalt, abban a sajátos, részegséghez hasonlatos, mégis oly józan elragadtatottságban, azt vette észre, hogy most kettesben a Tragédiával, együtt válik számára látomássá az emberiség útja, a saját eddigi útja és közben sok minden, ami körülötte történt e világban. Így azután, amikor a második színben az emberiség mesés hajnala tárult elébe, egyszersmind saját életének hajnali időszakát is oly szemléletesen élte „újra, mint soha azóta, hogy a felszabadulás után, a kezdetektől merőben különböző életet akart élni. De éppen azért, mert a jól ismert sorok olyannyira egybeötvözték az emberiség útjának nagy folyamatát az ő saját életének emlékeivel, úgy érezte, hogy most hirtelen sokkal jobban érti az egész Tragédiát, mint bármikor eddig. Ma vette észre először, hogy amikor a cselekmény a mennyek országából a földre tér, és a színen megjelenik az ember, az első szót nem Ádám mondja, hanem Éva. Ő kiált fel tudatra ébredve: „Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!"

Egészen elfeledkezett arról, most jutott eszébe, mennyire megragadta ez a kiáltás, amikor először olvasta. Tizenegy éves volt, második gimnáziumba járt. Milyen csúnya, nyeszlett, fekete kislány volt. Keservesen látta, ahányszor csak a tükörbe nézett, hogy túl nagy az orra. Érdekes: azóta már az orra se olyan nagy. Hányszor emlegették szép, finom vonalú orrát.

Most fel kell nevetni, ahogy eszébe jut tizenegy éves kori tükörképe. Ijesztően sovány arc, túl nagy orr, száj. Csak a két fekete szem ígér valamit. De az a két derékig érő hajfonat! Mama megkövetelte, hogy így viselje a haját. „Így illik a jól nevelt úrilányoknak." De papának is így tetszett. Papának mindig az tetszett, ami mamának. Papa szerelmes volt mamába. Talán nem is volt dolga soha más nővel attól kezdve, hogy megházasodtak. Ezek a szülőkorbeli emberek képesek voltak egy életen át hűséges házasok maradni. Vagy csak mi képzeljük így, mert így vártuk el a szüléinktől?

A hajdani hálószobában ott függött Ringtahler Alfonznak és nejének házassági fényképe. Az újdonsült férj zsakettben, az új asszony fehér fátyollal, mirtuszkoszorúval. Lehetséges, hogy mama csak az esküvői nászéjszakán lett papáé? És papa sem kívánta másképp? Pedig milyen komoly férfi volt. Férfiak és nők, szerelmesek és érdekből házasodók évszázadokon keresztül úgy léptek holtomiglan-holtodiglan házasságra, hogy fogalmuk sem volt, milyen az: egymással. Sőt: a nők egyáltalán nem tudták meg, milyen az: más férfival lefeküdni. Soha nem tudták összehasonlítani, mi a különbség két ölelés között. A férfiak ugyan tudtak összehasonlítani, de éppen ahhoz kötötték az életüket, akit előzőleg nem próbálhattak ki. És évszázadokig a válásnak még a gondolata is képtelenség volt, de később is annyi akadályt állított a törvény, az erkölcs, az illem, a társasági meggyökerezettség, hogy egyszerűbb volt boldogtalannak maradni, mint válni. Elképzelhetetlen, milyen sok boldogtalan házasságban élő ember formálta az évezredek történelmét. De papáék házassága boldog házasság volt. Papa mindenesetre mindvégig szerelmes volt mamába, tehát bizonyára jó volt neki mama szerelme. Mama pedig saját magába volt szerelmes és abba a társadalmi rangba, amelyet a Ringtahler név és család adott neki. Ehhez papa még szép és daliás férfi is volt.

Látja azt a régi esküvői képet.

Dr. Ringtahler Alfonz 39 éves volt, amikor megnősült. Magas, szőke, oldalt elválasztott hajú, pödört bajszú, sötétkék szemű férfi. Ez a pödört bajusz furcsán idegen, hiszen később már oly jellegzetesen simára beretvált arcú volt. De 1920-ban – ekkor készült a kép – a valamirevaló férfiak még bajuszt viseltek. Ringtahler a háború alatt hadbíró volt, és amikor vége volt a háborúnak, elmúltak a forradalmak is, törvényszéki tanácselnök lett. Hamar juthatott volna még tovább előre, hiszen köztisztelt jogtudós volt, egyetemi magántanárságot is szerzett perrendtartásból, az apja – a nagyapa – nagy tekintélyű régi pesti ügyvéd, sokáig városatya (mindig kormánypárti). A forradalmak alatt csendes visszahúzódásban élt. Már agglegénynek számított, amikor feleségül vette az akkor húszéves Nyitrai Nórát.

Vajon hogyan élhetett papa, mielőtt megnősült? A szülők rettenetesen titoktartók voltak az ilyesmiben. Pedig a nagyon jó megjelenésű fiatal bíró, a háborús katonatiszt nyilván nem élt aszkéták módjára. Bizonyára előbb is volt szerelmes. Az ember nem 39 éves korában kezdi. De attól kezdve bizonyára csak mamába volt szerelmes.

Milyen gyönyörű asszony Ringtahlerné azon a képen. Később is gyönyörű volt. Elég bánatot is okozott Verának anyja közismert szépsége. Saját magát csúnyának tudta. Az anyja is csúnyának látta a leányát.

Telt idomú, de mégis karcsú termetű, fekete hajú, nagy, fekete szemű, fehér bőrű leány volt Nyitrai Nóra, Nyitrai Fülöpnek, a dúsgazdag felvidéki likőr- és ecetgyárosnak a lánya. Ringtahler Pál, a nagypapa, volt Nyitraiék ügyvédje. Innét az ismeretség, az előkelő pesti patríciusfamília és az egyáltalán nem előkelő, de nagypénzű zsidó család között.

Ringtahler Alfonz feleségül vette Nyitrai Nórát, és nyugdíjaztatta magát bírói állásából. Ügyvédi irodát nyitott; az ügyvédség sok munkát és nagy jövedelmű, gondtalan jólétet biztosított mindhalálig. Kezdetben Verának eszébe sem jutott gondolkodni afelett, hogy apja miért nyugdíjaztatta magát a várható nagy karrier elől. Később úgy gondolta, hogy ezt belátásból tette, tudván, hogy aki az ő köreikben zsidó lányt vesz feleségül, az úgyis betette az ajtót a további felemelkedés előtt. De valójában 1920-ban ez még nem is volt így. Akkor a katolizált feleséget még nem tekintették zsidónak, és Bethlenék korában egy ilyen házasság csak tehertétel volt, de nem akadály. Mégis: lehetséges, hogy Ringtahler Alfonz még csak megjegyzésekre sem akart okot adni, inkább hátat fordított a bírói hivatásnak. Lehetséges azonban, hogy felismerte: a híres ügyvéd fia, a gazdag gyáros veje, ha ráadásul még oly járatos a jogi rejtelmekben, ügyvédként megszerezheti azt a nagypolgári jólétet, amelyet a bírói fixfizetés nem biztosít. Nyitrai Nóra fényűző feleség volt, az ő hitvesi szerelmét csak nagy jövedelemmel lehetett biztosítani. És úgy látszik, annak a szőke, pödrött bajszú férfinak fontosabb volt a magánéletének az a gyönyörűsége, amit feleségétől kaphatott – és vélhetőleg megkapott –, mint akármilyen ragyogó közhivatali pályafutás. De az utóbbi időben még arra is gondolt Fülöp Veronika, hogy az apja talán egészen más okból nyugalmaztatta magát. Fel kell figyelni a dátumra. 1920. A halálos kommunista perek éve. Azt ugyan nehéz elképzelni, hogy apa rokonszenvezett volna a kommunistákkal. Régivágású polgárember volt, alighanem őszintén vallásos (ámbár végül mégis inkább az öngyilkosságot választotta, mint a megaláztatást, s ez nem dogmák szerinti katolikus erény), társadalmi-politikai eszményei inkább kötötték 67-hez, mint 48-hoz, az ő számára Magyarország mindiglen a Boldogasszony védelmébe ajánlott királyság maradt, amelynek legjobb helye a Habsburgok Osztrák–Magyar Monarchiájában volt. Érzelmileg, eszmeileg és politikailag tehát nemhogy a kommunistákat, de Károlyi republikánusait is ellenségeknek kellett, hogy tartsa. Ugyanakkor azonban a római jog elvein nevelkedett, törhetetlenül szakszerű jogász volt, tehát tudta – tudnia kellett –, hogy a kommunista perekben nem a korrekt jogi alakszerűség érvényesült, hanem az ellenforradalom gyűlölete. Az ellenforradalom sokszorosan több embert ölt meg törvényekre hivatkozva, mint a forradalom történelem gyújtotta indulatokból. A kommunisták ellen hozott halálos és hosszú évekre szóló ítéletáradatnak a legnagyobb része jogi műértelemben justizmord volt. Ez pedig nem férhetett össze Ringtahler Alfonz jogászi lelkiismeretével, de még csak az atyai házban magába szívott Tisza Kálmán mintájú felszín-liberalizmussal sem. Tehát nem volt hajlandó részt vállalni egy olyan bíráskodási gyakorlatban, amely nem állt összhangban erkölcsi-jogfilozófiai meggyőződésével. S minthogy visszavonulása anyagilag még előnyös is volt, és így még csak magyarázkodnia sem kellett amiatt, hogy köreiktől idegen, bosszantó megjegyzésekre okot adó családi kapcsolatokba került házassága révén – tehát egyszerre volt okos, erkölcsös és kényelmes, amikor a nagy karrierkilátások elől nyugdíjaztatta magát. Leánya sok-sok évvel később mindezt végiggondolva, önéletrajzaiba következetesen azt írta, hogy magas rangú bíró édesatyja 1920-ban azért kérte nyugdíjaztatását, mert nem azonosította magát a kommunista perekkel.

…Papa nagyon kedves ember volt. Ő sosem tartott csúnyának. Ő mindig úgy látta, hogy mamához hasonlítok. Papa mindig komolyan vett. Kicsi koromban ő mesélt. De nem igazi meséket, hanem a görög meg a germán mitológia isteneiről. Zeuszról, Wotanról… Elmesélte Odüsszeusz és Siegfried kalandjait. Tízéves koromban Jókait adott olvasni: a Minden poklokon keresztül-t. És tizenegy éves koromban ő mondta, hogy olvassam el Az ember tragédiájá-t. Mama bosszúsan mondta, hogy úgysem fogom megérteni, de papa nevetett. „Nem baj. Megért annyit, amennyit megért. Amire kíváncsi lesz, majd megkérdezi."

Nem is lehetett volna mástól megkérdezni, csak papától. Mama nem vett komolyan. Mama talán azt sem tudta, hogy nem szereti a gyermekeit. Pedig nem szerette. Csak magamagát szerette. Papának a tekintélyét, a nagy jövedelmét szerette, meg azt, hogy annyira szerelmes belé. Bizonyára nem csalta meg, mert mást sem szeretett…

Ha mamát megkérdezte, hogy mi az a meteorológia – valakitől hallotta ezt a szót –, azt válaszolta: „Ez még nem neked való, majd ha felnőttél." Ezért gondolta Veronika nyolcéves korában, hogy a meteorológia valami csúnya szó, vagy valami titokzatosan csúnya bűn. Papát már nem is merte megkérdezni, mi lehet az a meteorológia. De Palit sem lehetett megkérdezni.

Pali, a bátyja hat évvel volt idősebb: már kamasz, amikor a húga kisgyermek, és ifjú, amikor a húga kamaszodni kezdett. Soha nem volt bizalmas barátkapcsolat a testvérek között. Mire Vera nagylánnyá érett, Pali indulatosan vett tudomásul mindent, ami otthon van.

A gyerekek előtt sokáig eltagadták, hogy részben zsidó származásúak. Ez annál könnyebb volt, mert a Nyitrai szülők is kikeresztelkedtek, amikor leányuk Ringtahlerné lett; emellett távol is éltek, a csehszlovákiai Losoncon, és Ringtahlerné is csak ritkán látogatta szüleit, azok is ritkán jártak Budapestre; az unokák pedig alig-alig ismerték őket. Vera mindössze kétszer volt látogatóban a losonci nagyszülőknél, ahol nagyon idegenszerű volt minden. De hiszen idehaza, Ringtahler nagypapánál és nagymamánál is nagyon idegen volt a levendulaszagú lakás, Leona nagymama szegfűszeges befőttje. A részben zsidó származásról sehol sem esett szó. A harmincas évek közepén az akkor ötödik gimnazista Pali antiszemita szólamokat kezdett hangoztatni. Vera kilencéves volt, még elemibe járt. Egy ízben az ebédnél Pali megkérdezte apjukat, hogy miért nem hoznak olyan törvényeket végre Magyarországon is a zsidók ellen, mint amilyeneket Hitler Németországban. És miért nem kutatják fel, kinek volt valamelyik eltitkolt nagyszülője zsidó. Akkor az iskolában is jobban tudná az ember, kivel barátkozzék.

– Ugyan hagyd az ilyen hülyeségeket! – kiáltott rá akkor érthetetlen indulattal apjuk. Nem értették, mivel papa nem volt indulatos ember. De Vera azt is észrevette, hogy mama sápadt lett, aztán felugrott, és kiszaladt a fürdőszobába. Papa meg utána.

Ebéd után papa a dolgozószobába hívta a két gyermeket. Szokatlanul komoly volt. Leültette őket a bőrkarosszékekbe.

– Nagyon fontos dolgot akarok mondani nektek.

Pali felcsattant:

– Akkor mit keres itt ez a vakarcs? Verával is fontos dolgokat akarsz közölni?

– Vele is, Pali, ugyanúgy tartozik őrá, mint rád.

Hirtelen nagyon nagy csönd borult rájuk. Hallani lehetett a kandalló tetején négy kis oszlopon álló óra szerkezetének perregését. Papa az íróasztal karosszékébe ült, onnét nézett fiára és leányára. Soha ilyen gondterheltnek nem látták az arcát. Vera ekkor vette észre először, hogy a hajában sok az ősz szál. (Ötvenöt éves volt akkor, de a szőke emberek későn szoktak őszülni.) Végre megszólalt:

– Te Pali, az ebédnél olyan kérdést tettél fel nekem, amit bizonyára nem kérdezel, ha tudod, amit most el fogok mondani nektek. Nagyon helytelen, hogy eddig eltitkoltuk előttetek. Könnyebb lenne sok minden ezután, ha kezdettől fogva tudnátok. Most divatos antiszemitának lenni. Most még karriert is könnyebb csinálni antiszemita jelszavak hangoztatásával. Ne szólj közbe, Pali, és ne is gondold, hogy most én múlt századból örökölt eszméim alapján prédikálni akarok nektek. Azt jól tudod, hogy itthon soha rossz szó nem esett senkiről a származása miatt. Mi nem ismertük az antiszemitizmust. A ti nagyapátok, az én apám, akit ti még ismertetek, mint városatya, az elsők között volt, akik küzdöttek a zsidók egyenjogúságát kimondó törvényekért. Pedig nem voltak zsidó elődei, mint nekem vagy nektek…

A kilencéves Verát elragadta ez a fenséges komolyság. Izgatottan várta a titkot. De a tizenöt éves Pali előbb kivörösödött, azután hirtelen falfehér lett, homlokáról csöpögni kezdett a verejték. Sose hallott nyüszörgő hangon ennyit tudott kimondani:

– Nekünk?… Nekem?

– Igen, fiam. A ti édesanyátok zsidónak született, mint oly sokan e világon és ebben az országban is. De Leona nagymama édesanyja is zsidó volt.

Pali felugrott. Vera soha nem tudja elfelejteni azt az arckifejezést a kék szemű, szőke arcon. Nemcsak a rémület ült a kifejezésen, hanem a gyűlölet is minden előd ellen, aki őt ebbe a gyalázatos helyzetbe hozta. Előbb szólni se tudott, lihegett. Mintha menekülni akarna, úgy nézett körül. Apjuk nagyon szomorúan nézett rá. Végre mint aki hazugságon kapta saját atyját, felkiáltott:

– Nem igaz! Nem lehet igaz! Kálmánszeghy Leona nem lehet zsidó.

– De az ő édesanyja, Eugénia dédmama Herczog Eugéniának született – magyarázta keményen tartott higgadtsággal az apa. – Kálmánszeghy Sámuel, a negyvennyolcas honvédtiszt, aki hosszú évekig szenvedett rabságot hazafiúi magatartásáért, feleségül vette legjobb barátjának, a magyar szabadságért vértanúhalált halt Herczog Ignácnak a húgát. Herczogék pedig zsidók voltak. Ülj le, Pali, és gondold csak meg, amit mondok.

Pali visszatántorgott a karosszékhez.

Vera jól emlékszik, hogy ő semmi bánatot nem érzett a titok kiderültén. Sőt még egy kicsit örült is neki, hogy a fölényeskedő Pali most ilyen megalázottnak érzi magát.

Apjuk pedig így folytatta:

– Azt se felejtsétek el, hogy az én ügyfeleim nagyobbik része is zsidó vagy zsidó származású. Gyárosok, nagykereskedők. Ha nem volnának, mi nem élhetnénk ilyen jól. Hallottátok már nem egynek a nevét. Én képviselem anyai nagyszüleitek gyárát, ezek a losonci nagyszülők pedig, most már tudjátok, zsidók. Itt van azután másik fontos ügyfelem, Boltos Endre. Az ő felesége ugyanabból a Herczog családból származik, mint Leona nagymama néhai édesanyja, tehát ennek a Boltos Endrének a felesége az én másodfokú unokahúgom. Más ügyfelekhez nem kötnek ilyen rokoni kapcsolatok, de nem kevésbé fontosak ahhoz, hogy ti gondtalanul éljetek, és készülhessetek az életre. Ezek most sok megaláztatásban részesülnek. Azt is mondhatjuk, hogy üldözik őket. És te, Pali, kevésnek tartod a megaláztatásukat. Te halálos veszedelmet idéznél rájuk, és saját magadra is. Nem gondolsz arra, hogy a történelem ezer évei alatt milyen ártatlanul üldöztek és gyilkoltak kiszolgáltatott tömegeket. Te az ókori Rómában talán Nero mellett álltál volna, amikor a keresztényeket üldözték halálra? Te a középkorban azt sürgetted volna, hogy égessenek meg máglyán minél több eretneket? Te helyesled talán, hogy a reformáció idején katolikusok üldöztek protestánsokat és protestánsok katolikusokat? Üldözöttnek lenni nem szégyen, és az üldözöttek mellé állni erény.

Nem tudott tovább beszélni, mert Pali ráborult a bőrkarosszék karjára, és mint egy kisgyerek, keservesen, zihálva sírni kezdett. Az apa komoly arccal felállt, odament hozzá és csitítva simogatta az összekócolódott szőke hajat. A fiú felnézett, és nyögte a szavakat:

– És én most álljak az osztály elé, és kiáltsam ki, hogy büdös zsidó vagyok, köpjetek szemen, ne álljatok szóba velem? Hiszen én sem állok szóba, akiről kiderül, hogy félzsidó… És énbennem még 50%-nál is több a zsidó. Hogy jutott eszedbe zsidó nőt feleségül venni, ha már benned is volt negyedrész zsidó?

Ringtahler igyekezett higgadt maradni, de most már volt némi indulat a szavaiban:

– Te félig ő vagy. Ha nem őt veszem feleségül, akkor te nem vagy.

Pali felugrott:

– Én nem akartam lenni! Hogy mertetek világra hozni? Micsoda lelkiismeretlenség, hogy magadnál alsóbbrendű embernek adtál életet!?

Megfordult, kirohant a szobából. Apja utána. Még jó időben. A másik szobában nyitva volt az ablak. A fiú már a párkányon volt, amikor Ringtahler megragadta és visszarántotta. Anyjuk csak most lépett be a másik ajtón. Felsikoltott és elájult. Ettől Pali visszazökkent az életbe. Apa és fiú együtt hajoltak az alélt anyához, felemelték, és a hálószoba díványára tették. Mire Vera is a hálószobába érkezett, anyjuk már magához tért és görcsösen sírt. A leány tizennyolc évvel később, a pusztavári Kálmánszeghy-kúria homályos szobájának díványán, kezében Az ember tragédiájá-val is úgy emlékszik, hogy sem azelőtt, sem azután ennyire nem szerette, és nem sajnálta édesanyját. Odament hozzá, megölelte, megcsókolta, és ezzel akarta vigasztalni:

– Mama, én nagyon örülök, hogy zsidó származású vagyok, és büszke vagyok rá, hogy te zsidó vagy.

Erre Pali idegesen, ijesztően, felnevetett, anyjuk egyre zokogott, de apjuk letérdelt mellé a földre, megölelte és arcon csókolta:

– Te vagy a legokosabb és a legjobb mindnyájunk között.

Erre a dicséretre Vera úgy érezte, hogy az oly izgalmas, érdekes történetnek tulajdonképpen ő a hősnője.

„Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!"

Két évvel ezek után olvasta először.

Palival akkor is bajok voltak. Akkor éppen cionista akart lenni, és visszatérni ősei nagyobbik részének hitére. Nem tudott szabadulni a fajelmélet varázsa alól, és ha nem lehetett antiszemita, mindenestől zsidó akart lenni. Papa akkor hosszan beszélgetett vele odabent a dolgozószobában. Pali még hallgatott az okos szóra. Később, amikor már jogász volt, magányos, különc ember lett. Riadtan idegenkedett minden politikától, nem volt barátja, misztikus filozófiák érdekelték, teozófiát és antropozófiát emlegetett. Vera máig sem tudja, mik ezek. Azután a háború kellős közepén, amikor éppen doktorátusra készült, bejelentette, hogy nősülni akar.

Talán ez lett volna a legokosabb, hogy rendbe jöjjön zavart élete. Anyjuk azonban elrémült a gondolatra, hogy így hamarosan nagyanya lehet. A szép Ringtahlerné 44 éves korában rettegett a megöregedéstől. Pedig milyen fiatalnak látszott! Sírórohamot kapott, amikor Pali a családi asztalnál elmondta szándékát. Arra sem volt az anya kíváncsi, hogy ki az a leány… Még a nevét sem volt hajlandó meghallani. Kiabált a fiával, hogy rendes ember addig nem nősül, amíg nincs saját tisztességes jövedelme. És most, háborúban, őrültség minden ilyen gondolat. Nemcsak Pali, hanem Vera is jól érezte, hogy anyjukat csak az bőszíti fel, hogy egyhamar nagyanya lehet. Pali pedig kíméletlen volt, és gúnyosan mondta, hogy vegye végre tudomásul az öregedést. Erre apjuk, aki eddig hallgatott, haragosan az asztalra ütött, és kijelentette, hogy aki nem teljes korú, az szülői beleegyezés nélkül nem nősülhet. Márpedig az anya ugyanúgy szülő, mint az apa. Várja ki Pali a 24-ik születésnapját. És ha akkor is úgy kívánja, a saját felelősségére azt csinálja életével, amit akar. De kétséges, hogyan tart el egy asszonyt, amíg nem kész ügyvéd. Ehhez pedig négy év ügyvédjelöltség kell a doktorátus után. És a doktorátushoz is hiányzik még egy szigorlata. Egyelőre örüljön, hogy nagy összeköttetésekkel, tanulmányaira való tekintettel néhány hónapi hazai szolgálat után leszerelhetett. Kortársainak nagy része a tűzvonalban van, és nem a nősülés a legfőbb gondjuk.

Pali – mint nemegyszer – ekkor is felugrott és elrohant.

Ebéd után papa és mama sokáig beszélgetett a