Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról

By Déry Tibor

 
1971-ben jelent meg először a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (amelynek színpadi változata is nagy sikert aratott). Formája szerint riport ez a könyv egy beategyüttes hangversenyéről, valójában jóval több: a korokon átívelő emberi agresszivitás és gonoszság rajza, azoknak az indulatoknak fájdalmasan ironikus ábrázolása, amelyekkel minden időben és társadalomban szembeszegül a szeretet, szerelem és jóság újra és újra föllobbanó örök kísérete.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446843

Book preview

DÉRY TIBOR

KÉPZELT RIPORT EGY AMERIKAI POP-FESZTIVÁLRÓL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Nádler Rita

978-963-344-684-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Déry Tibor jogutódja

József – nevezzük Józsefnek – tovább hajtott. Vagy egy fél kilométerébe került, s egy bosszús vállrándításába, amíg végül elhatározta, hogy mégiscsak felveszi kocsijába az országút mentén integető fiút. Az öreg Ford-motor hátmenetben fülsiketítőn bőgött, mialatt a fiú boldogan hadonászva szaladt a faroló kocsi felé.

– Elébb is meggondolhattam volna, igaz? – mondta József a leeresztett ablakon át. Még nem nyitotta ki az ajtót.

– Nem baj – mondta a fiú rekedt hangján. – Köszönöm. József a mezítelen lábát nézte. – Várjunk még! – mondta.

– Vedd le a kezedet a kilincsről!

Nem tetszett neki a lába. Sáros is volt, a beszáradt sárréteg fölött poros is, maga egy meteorológiai jelentés. József alighanem ezért menekült még egy fél kilométert, míg a lelkiismerete meg nem állította. Igaz, a fiú arcával, a fiatal, rendezett vonású, bár kissé nőies arcával hamarébb ki lehetett békülni, noha az is piszkos volt, nemcsak borostás.

– A cipőd a hátizsákodban van? – kérdezte József.

A távoli magas hegyek fölött hirtelen beborult, még mielőtt a hajnali nap felkapaszkodhatott volna a hóborította csúcsok fölé.

– A cipőm? Attól fél, hogy bepiszkítom a tiszta kocsiját?

– Velem ne gúnyolódj! – mondta József. – A kocsim piszkos. De azt veszem föl a piszkos kocsimba, akihez kedvem van.

– S hozzám nincs?

József önkéntelenül felfigyelt; nem a szóra, hanem a hangra, mely hordozta. A hang bandzsított. Az egész ember mintha bandzsított volna: jobb kezének egy rejtőző legyintésével, farának egy alig észrevehető szemérmetlen mozdulatával is. A szeme is mintha felvillant volna a szaruhártya mögött. Nem lehetett szembenézni a testével: az nem nézett vissza.

– A kocsim piszkos. De azt veszem föl a piszkos kocsimba, akihez kedvem van.

– S hozzám nincs?

– Hova igyekszel? – kérdezte József. – Montanába?

– Oda – mondta rekedten a fiú.

József tovább nézte a meztelen lábát. – Hát persze. Az még kétszáz mérföld. Mire gyalog odaérnél, a redőnyöket rég lehúzták.

Az egyik orrcimpája tövében egy apró, piros, mérges pattanás rejtőzött, egy tűhegynyi fehér ponttal a közepén, József csak most vette észre. A szeme is mintha újra felvillant volna. – Hát csak elvisz? – kérdezte ingerülten.

Az országúton, amely csak néhány távoli hegyi települést kötött be a forgalmi hálózatba, nagy csönd; József már egy órája egyetlen kocsival sem találkozott. Lovassal is csak egyszer, csöndesen poroszkált az út szélén a virradat vegyes fényében, megható volt.

– Az még kétszáz mérföld – mondta József. – Mire gyalog odaérnél…

– Nem visz el?

– A piszkos kocsimmal?

A fiú elnevette magát, a nevetése is rekedt volt. – Már hogy volna piszkos! Van olyan tiszta, mint a lábam nagyujja.

– Hát lehet – mondta József.

A fiú újra nevetett. A nevetése is kancsalított. Kissé kihúzta magát: jó alakja volt, karcsú, feszes, a vékony dereka alatt hosszú combokkal s kissé lányosan húsos, izmos üleppel. Még mindig nevetett. József hirtelen szimatot fogott, a szeme közé nézett. De még nem volt bizonyos a dolgában.

– Elvigyelek? – kérdezte.

A fiú rekedten nevetett. – Ha kedve van rá.

– Még tán meg is szolgálnád?

– Attól függ – mondta a fiú. – Ha elvisz Montanába. Egyébként hogy érti, hogy megszolgálom.

– Tudja a fene – mondta József.

Tulajdonképp nem is nagyon érdekelte a játék – miféle szellemi vagy lelki kielégüléssel szolgálhatna végül is? –, de most már, hogy elkezdte, a végére akart járni. Ami elkezdődik, az fejeztessék is be. Úgy kerülgették egymást, mint két birkózó, lesvén, hogy mikor kaphatják el alsó fogással az ellenfelüket. József nyilvánvalóan fölényben volt, csak a másik kockáztatott: egy kétszáz mérföldes utat. – Tudja a fene, hogy mit akarhatnék tőled – mondta József. – Pénzed nyilván nincs, még benzinköltségre sem. Vagy?

– Egy grandom sem – mondta a fiú. József bólogatott. – Gondoltam. Mit szívsz?

– A fogamat – mondta a fiú. – Nem élek az izékkel. Ha arra gondol, hogy egy hajórakomány LSD-t vagy másmilyen izét hintáztatok a hátizsákomban…

– Nem arra gondolok – mondta József. – Elfogyott a cigarettám.

A fiú nevetett. – Nekem is.

– Tehát?

– Hogy érti?

– Mintha olyasvalamit hallottam volna – mondta József –, hogy meg akarnád szolgálni.

– Azt mondtam?

– Olyasfélét.

A fiú nevetett, majd újra kihúzta magát, kivillantotta hibátlan fehér fogsorát, ülepét kifeszítette. Játéka most már oly egyértelműnek látszott, hogy József kinyitotta a kocsi ajtaját. – Szállj be! – mondta. Utálkozott, de nem mutatta. Már tudta, hogy nem tévedett, az ajánlat félreérthetetlen volt, mint egy neon fényreklám; az világított a fiú szemében is. De József nehézkes természetű ember, meg is akart bizonyosodni feltevése igazáról, jóllehet alapjában véve ez a bizonyosság már nem érdekelte: olcsó rejtvény volt. Egyébként is sietnie kellett, ha idejében el akart érni a fesztivál nyitányára. Mick Jagger! Mick Jagger! Mick Jagger itt, Mick Jagger ott, Mick Jagger mindenütt! Menny és pokol ura, fentről is, lentről is egyidejűleg tátja száját az emberiség boldogabb felére. Az élet leírhatatlan édességét adjuk-vesszük mindhalálig! De arra mindenképp jó lesz az útitárs – mondta József –, hogy a hosszú úton eltérítse vagy legalábbis lehalkítsa erünniszekként rikoltozó gyötrelmes gondolatait. A szeme sarkából egy gyors pillantást vetett a fiúra. A lábára is, amelyet ez, amennyire az ülés engedte, maga alá húzott.

A nap már fölkelt, de a hegyek fölött gyorsan szálló felhők egyre-másra félbeszakították sugárzását. Rendhagyó felhők voltak, a síkság fölé érve, amelyen az országút futott, mintha hirtelen lejjebb ereszkedtek volna a föld színe fölé. József feltekintett az égre: esőt ígérnek? A várható hőség ellenére nem örült volna neki, egész éjjel úton volt, a jobb lába a pedálon, s a karja már annyira megmerevedett, hogy időnként teljesen elzsibbadt, s ha esik, s a beton megázik, sötétedés előtt aligha ér be a táborba. Az öreg Ford-motor eddig nem hagyta cserben, kissé lármás volt, de 120 kilométert is lehúzott, ha biztatták. Szerencsére az út oly egyértelműen egyenes volt, mint egy gyilkosság. Forgalom semmi. A motor zabálta a benzint, bőgött, de tette, amit kívántak tőle.

József fel-felnézett az égre: nem értette a felhőjárást. Kisebb kumuluszok váltakoztak a fél égboltot beborító sötét, viharfelhőszerű alakzatokkal, de mögöttük ismét csak apró bárányfelhők úsztak ki a látóhatárra, az újra kizuhogó napfénybe. Valamennyi a kocsival egy irányban tartott, Montana felé. Hol szétszaggatták az ég tengerét, hol épp csak bepettyezték, hol olyan áradással zúdultak rá, hogy árnyékuk, ameddig a szem ellátott, az egész síkságot befullasztotta. A föld elsötétedett, mintha egy új özönvíz káromlására készülne. Felhők?

Isten bocsásson meg bűnös lelkünknek, miserere me Domine secundum magnam misericordiam tuam, a te nagy irgalmasságod szerint, nem felhők voltak. Nem felhők? Nem felhők? Nem felhők, hanem madarak. Mondják, hogy Ninive pusztulásakor akkora madárrajok vonultak az elítélt város fölé, hogy elsötétítették a napot. A mindenség csapóajtói kinyíltak, s a mélyből s a magasból madarak bugyborékoltak, minden buborék egy tömény madár volt, amely a szomszédjával összefolyva s gyorsan tovább növekedve egy meg-meg-lebbenő tömör lepedővel elválasztotta a földet az égtől, a sötétséget a fénytől. S lőn sötétség. A bosszú s a büntetés kohéziója oly erős volt, hogy a máskor csak magányosan vagy párosával szálldogáló ragadozó madarak is falkákba verődtek, s az apró énekesmadarak félelem nélkül özönlöttek nyomukban. Hatalom s gyöngeség elegyedve, egymást kiegészítve, fel-alá bukva s ki-kifröccsenve egymás tömegéből, véget nem érő áradatban szállt Montana felé; az emberi értelem pupillájában úgy látszott, hogy a természet jobbik fele madártestekké állt össze, s támadásra indult a Montanában gyülekező alsó rétegek ellen. De ki ne ejtsd azt a szót, hogy: pokol! Mit tudsz te a pokolról? Mit tudsz te arról, hogy a természet mint egy eszét vesztett, kiválasztott madár, mely egyik szárnya hegyére áll a levegőben, miképp őrzi meg egyensúlyát? Mit arról, hogy a felkunkorodó alsó tüzek határa hol ér véget, s a felülről buggyanó özönvíz mit olthat el, hogy kárt ne tegyen életünkben?

Az első bárányfelhő, amelynek madár voltát József megfejtette, kitárt szárnyakon lebegő keselyűkből állt össze, feltehetően királykondorokból, melyeknek tiszta fehér hasa a bárányfelhők lágy göndöreit hamisította József megütközött szeme fölé. Evezőik s farktollaik ugyan feketék voltak, s a sörteszerű tollakkal fedett arcuk s nyakuk húspiros, de minthogy két- vagy háromezer méter magasságban repültek, csak fehér hasuk világított az alulról rájuk tűző nap fényében. Állítsuk, hogy több százan is összeverődtek? – bibliai sokaságuk mégiscsak annyi volt a földi szem lokátorernyőjén, mintha egy gomoly sodródnék az égen a szél lassú, spondeuszi ütemére.

– A kondor, mely a Magelhaes-szoros mentén és Patagóniában közvetlenül a part menti meredek szirteken fészkel – mondta József, a visszapillantó tükörbe tekintve, majd unalmában megnyomva a pedált –, 7000 méter magasra is felszáll. Lassú szárnycsapásokkal emelkedik az égbe, majd egyenletesen úszik a levegőben, meg sem lebbentve hatalmas szárnyait, melyeknek nyílása a három métert is eléri. A hím valamivel magasabb egy méternél, a nőstény valamivel alacsonyabb.

– S hogy táplálkozik az ég királya? – kérdezte József a visszapillantó tükörbe tekintve, majd unalmában megnyomva a pedált.

– Döghúson él – mondta József, a visszapillantó tükörbe tekintve, majd unalmában megnyomva a pedált. – Ahol egy állat elhullik, harminc-negyven madár ereszkedik a tetemére. Elsőnek a hulla legkevésbé ellenálló részeit szaggatják ki, szemét kivájják, fülét, nyelvét, nemzőszerveit kitépik. A végbél körül, a lágybőrű részeken nyílást vágnak, hogy hozzáférjenek a hasüreghez.

– Az állat belsőségeit kedvelik? – kérdezte József, a visszapillantó tükörbe tekintve, majd unalmában megnyomva a pedált.

– Megvárják – mondta József, a visszapillantó tükörbe tekintve, majd unalmában megnyomva a pedált –, míg a nap melegének hatására a gyorsan kifejlődő gázok szét nem vetik a rothadó hasfalat. ínyencfalatuk a lágy vastagbél s az illatosán erjedő zsigerek.

A kis gomolyfelhő mögött, mint a végítélet dörgése, melyet ezúttal nem lehetett hallani, mert az öreg Ford-motor túlkiáltotta, gyorsan terjeszkedve