A Vénusz óceánja/A Merkúr óriás Napja

By Isaac Asimov

A Vénuszon a gyarmatosító emberek víz alatti civilizációját katasztrófa fenyegeti. A Tudományos Tanács legfiatalabb tagja, David „Lucky” Starr a bolygóra érkezve azzal szembesül, hogy egyre többen esnek valamilyen elmekontroll áldozatául. Egy későbbi kalandja a Merkúron játszódik, ahol egy nagyszabású projekt keretében azon dolgoznak, hogy a Föld jövője érdekében napfényt juttassanak a világűrbe. A Fény Tervezetet azonban valaki szabotálja, és Starr-ra vár a feladat, hogy a végére járjon a szövevényes rejtélynek.

A Paul French álnéven írt ifjúsági sorozat Isaac Asimov könnyed és kalandos oldalát mutatja meg, miközben nem ad fel semmit a klasszikus science fiction tudományos igényességéből és a szerzőre jellemző sodró és világos stílusból. A harmadik és negyedik könyv, A Vénusz óceánja és A Merkúr óriás Napja most közös kiadásban, új fordításban jelenik meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Kiadó
• Release date: May 3, 2023
• ISBN: 9789635664184

Isaac Asimov

Isaac Asimov was the Grand Master of the Science Fiction Writers of America, the founder of robot ethics, the world’s most prolific author of fiction and non-fiction. The Good Doctor’s fiction has been enjoyed by millions for more than half a century.

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Isaac Asimov: Lucky Starr and the Oceans of Venus

Doubleday Science Fiction, Inc., Garden City, New York, 1954

Isaac Asimov: Lucky Starr and the Big Sun of Mercury

Doubleday Science Fiction, Inc., Garden City, New York, 1956

Fordította: dr. Sámi László (A Vénusz óceánja),

Tamás Gábor (A Merkúr óriás Napja)

Lucky Starr and the Oceans of Venus

Copyright © 1954 by Isaac Asimov

All rights throughout the world are reserved to Asimov Holdings LLC.

Foreword copyright © 1972 by Isaac Asimov

Lucky Starr and the Big Sun of Mercury

Copyright © 1957 by Isaac Asimov

All rights throughout the world are reserved to Asimov Holdings LLC.

Foreword copyright © 1972 by Isaac Asimov

Hungarian translation © dr. Sámi László, Tamás Gábor, 2023

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2023

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Roboz Gábor

Tördelő: Gelányi Mariann

Borítóterv: Szabó Vince

ISBN 978-963-566-418-4

gabo.hu

facebook.com/GABOKIADO

instagram.com/gabo_kiado

Elektronikus verzió v1.0

Tartalom

A Vénusz óceánja

Előszó

1. A Vénusz felhőin át

2. A tengeri kupola alatt

3. Élesztő!

4. A megvádolt tanácstag

5. „Vigyázz, jön a víz!"

6. Elkéstem!

7. Kérdések

8. Hajsza a tanácstag után

9. Elő a mélységből

10. A húshegy

11. A felszínre?

12. A városba?

13. Elmék találkozása

14. Elmék harca

15. Az ellenség?

16. Az ellenség!

A Merkúr óriás Napja

Előszó

1. A Nap kísértetei

2. Őrült vagy épeszű?

3. A halál vár az egyik szobában

4. A vacsoraasztalnál

5. A veszély iránya

6. Előkészületek

7. A Merkúr tárnái

8. Az ellenség az aknákban

9. Sötét és világos

10. A napoldal

11. Szabotőr

12. Előjáték egy párbajhoz

13. A párbaj eredménye

14. Előjáték egy tárgyaláshoz

15. A tárgyalás

16. A tárgyalás eredménye

A GABO SFF-sorozat korábbi kötetei

A GABO Kiadó e-könyveiről

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is

A VÉNUSZ ÓCEÁNJA

Margaret Lessernek, és a többi lánynak a részlegen

Előszó

Ez a könyv 1954-ben jelent meg először, és a Vénusz felszínének akkori leírása megfelelt a korszak uralkodó csillagászati nézeteinek.

1954 óta azonban a Naprendszerünk belső régiójával kapcsolatos ismereteink a radarsugarak, rakéták és más technológiai vívmányok használatának köszönhetően jelentős mértékben továbbfejlődtek.

Az 1950-es évek végén a Vénuszról érkező rádióhullámok mennyisége alapján úgy tűnt, a bolygó felszíne talán jóval forróbb, mint azt korábban hittük. 1962. augusztus 27-én útnak indítottunk a Vénusz irányába egy „Mariner II" nevű űrszondát, amelynek 1962. december 14-én sikerült 34 000 km-re megközelítenie a Vénuszt. A bolygó által kibocsátott rádióhullámok mérése során kiderült, hogy a felszíni hőmérséklet valóban mindenütt jelentős mértékben meghaladta a víz forráspontját.

Ez azt jelenti, hogy távolról sem beszélhetünk az ebben a könyvben leírt, egész planétát elborító óceánról. Épp ellenkezőleg: a Vénusznak egyáltalán nincs óceánja. A bolygó teljes vízkészlete gőz és vízpára formában létezik a felhőzetében, a felszíne pedig rendkívül forró és csontszáraz. Továbbá, a Vénusz légköre sűrűbb, mint azt eleinte véltük, és csaknem kizárólag szén-dioxid alkotja.

1954-ben még azt sem tudtuk pontosan, hogy a Vénusz mennyi idő alatt fordul körbe a tengelye körül. 1964-ben a felszínéről visszaverődő radarsugarakkal kimutatták, hogy a bolygó 243 naponta végez egy teljes fordulatot (ami tizennyolc nappal hosszabb, mint az éve, vagyis a keringési ideje), ráadásul más bolygókhoz képest „rossz", vagyis azokkal ellentétes irányba forog.

Remélem, olvasóim mindennek ellenére élvezni fogják ezt a történetet, de nem szeretném, ha a szövegtől esetleg félrevezetve tényként fogadnák el az anyag bizonyos részeit, amelyek 1954-ben talán még „pontosnak" számítottak, mára azonban elavulttá váltak.

Isaac Asimov

1970. november

1.

A Vénusz felhőin át

Lucky Starr és John Bigman Jones fellőtték magukat a zérógravitációs kettes számú űrállomásról, és sodródni kezdtek a part mentén cirkáló, nyitott légzsilippel várakozó űrkomp felé. Bár tény, hogy testük vaskosnak és kissé groteszknek hatott a szkafandereikben, mozdulataik a gravitációmentes környezetben töltött hosszú gyakorlatozás kecses eleganciáját tükrözték.

Emelkedés közben Bigman ívben megfeszítette a hátát, és a nyakát nyújtogatva vetett még egy búcsúpillantást a Vénuszra. Hangja fülsértő erővel szólalt meg a Lucky űrruhájába épített rádió fejhallgatójában.

– A kénköves kozmoszát neki! Odanézz, micsoda szikla! – Bigman teste teljes százhatvan centis magasságában megmerevedett a látvány keltette izgalomtól.

Bigman a Marson született, ott is nevelkedett, és még soha életében nem járt ilyen közel a Vénuszhoz. Ő a rőtvörös bolygókhoz és a sziklás aszteroidákhoz volt szokva. Egyszer még a zöld és kék színekben pompázó Földre is ellátogatott. De itt és most csak valami tiszta szürkeség és fehérség tárult a szeme elé.

A Vénusz betöltötte a fél égboltot. Mindössze háromezer kilométernyire lehetett az űrállomástól, amelyről épp távoztak. A bolygó túloldalán volt még egy másik űrállomás is. Ez a Vénuszra érkező űrhajókat fogadó, páros kikötőként szolgáló két átellenes állomás háromóránként megkerülte a planétát; úgy követték egymás orbitális nyomát, akár a saját farkukat kergető kiskutyák.

Ám ezekről az űrállomásokról – bár elég közel voltak a Vénuszhoz – semmit sem lehetett látni a bolygó felszínéből. Nem rajzolódtak ki rajta kontinensek, óceánok, nem látszottak sivatagok, sem hegyek, sem zöld síkságok. Mindent elborított a vakító fehérség, amit csak helyenként törtek meg mozgó, szürke vonalak.

Ezt a fehérséget kavargó, vastag felhőréteg alkotta, amely örökösen beburkolta a Vénuszt, a szürke vonalak pedig azokat a határsávokat jelölték, ahol a felhőtömegek találkoztak és összecsaptak egymással. E frontok mentén vízpára mozgott lefelé, a szürke vonalak alatt pedig, a Vénusz láthatatlan felszínén folyton szakadt az eső.

– Hiába bámulod a Vénuszt, Bigman – jegyezte meg Lucky Starr. – Most jó darabig épp eleget láthatod majd, egészen közelről. Inkább a Naptól kéne búcsút venned.

Bigman felhorkant. Az ő marsi körülményekhez szokott szeme még a Föld Napját is túl fényesnek és puffadtnak látta. A Vénusz orbitális pályájáról viszont a Nap valóságos felfuvalkodott szörnyetegnek tűnt. Csaknem két és félszer olyan fényesnek látszott, mint a Föld Napja, és négyszer olyan vakítóan ragyogott, mint a Bigman számára ismerős marsi. Ezért ő személy szerint a legkevésbé sem bánta, hogy a Vénusz felhői elfedik a napot. Annak is örült, hogy az űrállomás mindig úgy fordult, hogy eltakarja a napfényt.

– Na, te őrült marsi fenegyerek, beszállsz végre? – kérdezte Lucky Starr.

Bigman egyik kezének lezser mozdulatával leállította magát a nyitott légzsilip szájánál. Még mindig a Vénuszt nézte. A látható fele vakítóan ragyogott a napfényben, ám az égitest keleti oldalán már megjelentek az éjszaka árnyai, és sebesen kúsztak feléjük, ahogy az űrállomás tovább száguldott orbitális pályáján.

A még mindig felfelé mozgó Lucky a kellő pillanatban elkapta a zsilip száját, és Bigman ülésének nyomta másik űrruhás kezét. A gravitációmentes körülmények között Bigman apró teste lassan befelé bukfencezett, miközben Lucky alakja kifelé bucskázott.

Lucky karján megfeszültek az izmok, ahogy egyetlen könnyed, olajozott mozdulattal feljebb lebegett és besiklott. Pillanatnyilag nem sok oka volt a derűre, mégis önkéntelenül is elvigyorodott, amikor meglátta, hogy Bigman a levegőben szétterpeszkedve lebeg, és kesztyűbe bújtatott ujjbegyével igyekszik megkapaszkodni a belső zsilip falában. A külső zsilipkapu bezárult, amint Lucky keresztülhaladt rajta.

– Ide figyelj, te nyavalyás, egyszer majd én is jól faképnél hagylak, aztán kereshetsz magadnak egy másik… – kezdte Bigman méltatlankodva.

Levegő tört be sziszegve a kis helyiségbe, majd kinyílt a belső zsilipkapu. Gyorsan keresztüllebegett rajta két alak, ügyesen kikerülve Bigman kalimpáló lábfejét.

– Netán gondjuk akadt, uraim? – kérdezte az elöl haladó, egy sötét hajú, meglepően nagy bajuszú, köpcös figura.

– Segíthetünk valamiben? – tette hozzá a második, magasabb, vékonyabb, világosabb hajú, de ugyanolyan impozáns méretű bajuszt viselő férfi.

– Azzal segítenének, ha adnának egy kis helyet, hogy levehessük végre az űrruhánkat – felelte Bigman fennhéjázón. Miközben beszélt, a padlóra huppant, és máris kezdte lehámozni magáról a szkafanderét. Lucky közben már kibújt a sajátjából.

Együtt áthaladtak a belső zsilipen, amely aztán szintén bezárult mögöttük. Az űrruháik külső felületei még őrizték az űr fagyos hidegét, és most dérréteg képződött rajtuk, ahogy a part menti űrkomp meleg levegőjéből kicsapódott és rájuk dermedt a pára. Bigman kilökte a szkafanderét a sikló meleg, nyirkos levegőjéből a csempézett szárítóállványra, ahol leolvadhatott róla a jég.

– Lássuk csak – kezdte a sötét hajú férfi. – Önök ketten William Williams és John Jones. Jól mondom?

– Én vagyok Williams – bólintott Lucky. Mostanra teljesen természetessé vált számára, hogy rendes körülmények között is az álnevét használja. A Tudományos Tanács tagjainak szokása volt mindig elkerülni minden nyilvánosságot. Most pedig – tekintettel a Vénuszon kialakult zavaros és bizonytalan helyzetre – ez különösen tanácsosnak tűnt.

– Úgy hiszem, a papírjainkkal minden rendben, és a poggyászunk is felkerült a fedélzetre – folytatta Lucky.

– Igen, minden rendben – erősítette meg a sötét hajú. – George Reval vagyok, a pilóta, ő pedig itt Tor Johnson, a másodpilótám. Pár perc, és indulunk. Ha szükségük van bármire, csak szóljanak.

Azzal a kicsinyke kabinjukhoz kísérték a két utast, Lucky pedig magában felsóhajtott. Soha nem érezte igazán kényelmesen magát az űrben – kivéve a saját gyorscirkálójában, a Shooting Starrban, amely most az űrállomás hangárjában pihent.

– Egyébként hadd figyelmeztessem önöket, hogy amint kilépünk az űrállomás keringési pályájáról, vége a zérógravnak – jegyezte meg Tor Johnson mély hangon. – Vagyis egyre erősödni fog a gravitáció. Ha netán űrbetegek lennének…

– Űrbetegek! – rikkantotta Bigman méltatlankodva. – Te bolygóközi bugris! Hiszen én már csecsemőként jobban bírtam a gravitációs változásokat, mint te most! – Megpöckölte ujjával a falat, lassú lebegőbukfencet vetett, majd újra megérintette a falat, és egy centivel a padló felett lebegve fejezte be a mozdulatsort. – Majd alkalomadtán ezt próbáld utánam csinálni, ha elég férfiasnak érzed magad!

– No lám, tökmag létére hogy felvágták a nyelvét! – jegyezte meg a másodpilóta vigyorogva.

Bigman azonnal elvörösödött.

– Tökmag?! – üvöltötte dühösen. – Na, ide figyelj, kisapám… – De Lucky nyugtatóan a vállára tette a kezét, ezért végül a kis marsi visszanyelte a további mondandóját, és csak annyit mormogott sötéten: – Viszlát a Vénuszon.

Tor még mindig vigyorgott, miközben követte főnökét a hajóorrban lévő parancsnoki híd felé.

Bigman, akinek tüstént elpárolgott a mérge, kíváncsian fordult Luckyhoz.

– Mondd csak, te mit szóltál ezekhez a bajuszokhoz? Még életemben nem láttam ekkorákat.

– Ez csak egy vénuszi szokás, Bigman – felelte Lucky. – Úgy tudom, a Vénuszon gyakorlatilag mindenki ilyet növeszt.

– Igazán? – hümmögött Bigman, és ujjával megtapogatta csupasz felsőajkát. – Kíváncsi vagyok, nekem hogy állna egy ilyen.

– Mármint egy ilyen nagy? – Lucky elmosolyodott. – Betakarná az egész arcodat.

Félrehajolt Bigman ütése elől, és abban a pillanatban a padló enyhén megremegett a talpuk alatt, ahogy a Vénuszi Csoda felemelkedett az űrállomásról. Az űrkomp orra az egyre szűkülő spirálú röppálya felé fordult, amely mentén majd „aláereszkednek" a Vénuszra.

Amint az űrkomp gyorsulni kezdett, Lucky Starr érezte, ahogy elárasztja a már rég esedékes megkönnyebbülés. Barna szeme elrévedt, tekintete töprengővé vált, finom vonású arca kisimult. Magas volt, első pillantásra karcsú termetű, ám a csalóka látszat mögött acélos izmok rejlettek.

Az élet nem kímélte Luckyt: már eddig is jócskán kijutott neki jóból és rosszból egyaránt. Még gyermekként elveszítette a szüleit egy kalóztámadás során, méghozzá épp annak a Vénusz bolygónak a közelében, amely felé most tartottak. Az édesapja legjobb barátai, Hector Conway, immár a Tudományos Tanács feje, valamint Augustus Henree, ugyanezen szervezet egyik részlegének igazgatója.

Luckynak egyetlen cél lebegett a szeme előtt a tanulás és kiképzés évei alatt: hogy egy nap majd ő is belép ebbe a Tudományos Tanácsba, a hatalma és tevékenysége révén az egész galaxis legfontosabb, mégis legkevésbé ismert szervezetébe.

Alig egy éve annak, hogy az akadémián való lediplomázását követően teljes jogú taggá vált, és elkötelezte magát az emberiség fejlődése, és a civilizáció ellenségeinek megsemmisítése mellett. Jelenleg ő a Tanács legfiatalabb tagja, és ez valószínűleg még jó pár évig így is lesz.

De zsenge kora ellenére máris megvívta és megnyerte első csatáit. A Mars bolygó sivatagjaiban, és az aszteroidaöv gyéren megvilágított sziklái között már volt alkalma találkozni gaztettekkel, és győzedelmeskedni felettük.

Ám a bűnök és a gonosz elleni háború nem rövid távú konfliktus, és ezúttal a Vénuszon készülődött valami baj, ami csak annál felkavaróbbnak tűnt, mivel az ügy részletei egyelőre homályba burkolóztak.

A Tanács vezetője, Hector Conway töprengve lebiggyesztette az ajkát, és így szólt:

– Nem tudom biztosan, hogy ez egy szíriuszi összeesküvés a Szoláris Konföderáció ellen, vagy csupán pitiáner gengszterkedés. Az ottani, helyi embereink mindenesetre hajlanak rá, hogy komolynak tekintsék az ügyet.

– Leküldtétek már valamelyik hibaelhárítónkat? – kérdezte Lucky, aki csak nemrég érkezett vissza az aszteroidaövből, és aggodalmasan hallgatta a fejleményeket.

– Igen, Evanst – felelte Conway.

– Lou Evanst? – csillant fel Lucky sötét szeme. – Ő volt az egyik szobatársam az akadémián. Remekül érti a dolgát.

– Igazán? A Tanács vénuszi irodája kérvényezte az eltávolítását, és azt is, hogy indítsunk vizsgálatot ellene korrupció vádjával!

– Micsoda? – Lucky döbbenten talpon termett. – De Hector bácsi, ez lehetetlen!

– Szeretnél odamenni, és személyesen utánajárni?

– Hogy szeretnék-e? A hatalmas csillagokra és a kicsiny aszteroidákra! Bigman és én tüstént indulunk, amint repüléskész állapotba hozták a Shooting Starrt.

Most pedig Lucky elgondolkodva nézte a kerek hajóablakot repülőútjuk utolsó szakaszán. Az éjszaka árnyai előkúsztak, és beborították a Vénuszt, így egy jó órán át nem látszott más, csak a sűrű feketeség. A Vénusz hatalmas tömege kitakarta az összes csillagot.

Aztán ismét kijutottak a napfénybe, ám a kémlelőablakban ezúttal csupán szürkeség látszott. Túl közel jártak már ahhoz, hogy szemügyre vehesse a bolygó egészét. Sőt, még ahhoz is túl közel, hogy a felhőket lássa. Valójában már mélyen behatoltak a felhőrétegbe.

Bigman, aki épp végzett egy jókora csirkesalátás szendviccsel, megtörölte a száját, és így szólt:

– A zűrös űrre mondom, utálnám, ha ilyen szutyokban kéne elvezetnem egy hajót.

Az űrkomp szárnyai szétnyíltak, hogy kihasználják a légkör nyújtotta előnyöket, és ennek eredményeként határozottan megváltozott a hajó mozgásának minősége. Érezhetővé vált a szélrohamok csapkodása, a jármű ide-oda hánykolódott a süllyedő és emelkedő áramlatok között.

Az űrben közlekedő hajók nem alkalmasak a sűrű és csalóka légkörben való navigálásra. Ez az oka annak, hogy a Földhöz és Vénuszhoz hasonló bolygóknál, amelyeket vastag levegőréteg burkol, szükség van űrállomásokra. A mélyűrből jött hajók ezekre az űrbázisokra érkeznek. Onnan pedig bevonható szárnyú bolygóközi űrkompok és cirkálók ereszkednek alá a planéta felszínére, meglovagolva a becsapós légáramlatokat.

Bigman, aki bekötött szemmel is elvezetett volna egy hajót a Plútóról a Merkúrig, elveszett volna az itteni légkör első sűrűbb gomolygásában. De még Lucky sem szívesen vállalta volna magára a pilótaszerepet az őket beburkoló felhőréteg láttán, pedig az akadémián kapott intenzív kiképzése során többször is repült már hasonló part menti kompokon.

– Amíg az első felderítőink le nem szálltak a Vénuszon, az emberek mást sem láttak a bolygóból, csak ezeknek a felhőrétegeknek a külső felszínét – jegyezte meg Lucky. – Akkoriban még igen fura elképzeléseik voltak erről az égitestről.

Bigman nem válaszolt. Épp a celloplex tárolórekeszt ellenőrizte, nem rejtőzik-e ott még egy csirkesalátás szendvics.

– Nem tudták, milyen gyorsan forog a Vénusz a tengelye körül, vagy hogy egyáltalán forog-e – folytatta Lucky. – Még a Vénusz légkörének összetételében sem lehettek biztosak. Azt tudták ugyan, hogy tartalmaz szén-dioxidot, de a csillagászok egészen az 1900-as évek végéig úgy hitték, a Vénuszon nincs víz. Csak az első űrhajók leszállása után derült ki az emberiség számára, hogy ez nincs így.

Lucky hirtelen elhallgatott. Gondolatai önkéntelenül is elkalandoztak, és visszatértek a kódolt űrtelegramhoz, amely repülés közben érkezett, tízmillió mérföldnyire a maguk mögött hagyott Földtől. Lou Evanstól, egykori szobatársától kapta, akinek a szubéteri csatornán megüzente, hogy úton van hozzá. A válasza rövid volt, nyers és világos. Így szólt: „Ne gyere ide!"

Csak így, ennyi. Ez egyáltalán nem vallott Evansre. Lucky számára egy ilyen üzenet egyértelműen azt jelezte, hogy baj van, méghozzá jókora. Úgyhogy természetesen nem tehette meg, hogy „nem megy oda", sőt, feljebb tekerte a fúvókák teljesítményét, mire a hajó még nagyobb sebességre kapcsolt.

– Ha belegondolsz, Lucky, elég fura érzés, hogy egykor, hajdanán, az emberek mind a Földön voltak összezsúfolva – fejtegette épp Bigman. – És akármit is csináltak, nem távozhattak onnan. Mit sem tudtak a Marsról, a Holdról vagy bármi másról. Borsódzik tőle a hátam.

Ebben a pillanatban lépték át a felhőréteg határát, és az egyszeriben elébük táruló látványtól még Lucky borongós gondolatai is elenyésztek.

Hirtelen történt a váltás. Az egyik pillanatban még végeérhetetlennek tetsző, tejfehér köd borított mindent, a másikban már csak áttetsző levegő vette körül őket. Alattuk minden ragyogó, gyöngyházként irizáló fényárban úszott. Fölöttük a felhőpaplan szürke hasa húzódott.

– Hé, Lucky, odanézz! – lelkendezett Bigman.

Odalent minden irányban, számolatlan mérföldeken át a Vénusz terült el, egybefüggő kékeszöld növénytakaróval borítva. Sehol nem törték meg bemélyedések vagy kiemelkedések tökéletesen sík felszínét, mintha egy óriási szeletelőgéppel gyalulták volna simára.

Nem látszott semmi olyasmi, ami szokványosnak hatott volna normál földi környezetben. Se utak és házak, se városok és folyók. Mindenütt csak az egyhangú, kékeszöld vegetáció húzódott, ameddig a szem ellátott.

– A szén-dioxid az oka – magyarázta Lucky. – A levegőnek az a része, amelyből a növények táplálkoznak. A Földön a légkörnek csak háromszázad százaléka, itt azonban csaknem tíz százalékot tesz ki ez a gáz.

Bigman, aki évekig dolgozott a marsi farmokon, ismerte jól a szén-dioxidot.

– De mitől van ilyen világos, ha ennyi itt a felhő?

Lucky elmosolyodott.

– Bigman, megfeledkezel róla, hogy a nap több mint kétszer olyan fényes itt, mint a Földön. – Majd ahogy ismét kipillantott az ablakon, a mosoly elhalványult, majd teljesen lehervadt a képéről.

– Ez fura… – mormolta.

Hirtelen elfordult a kémlelőnyílástól.

– Bigman, gyere velem a pilótafülkébe! – kérte sürgetően.

Két hosszú lépéssel kinn termett a kabinból. Újabb kettővel máris a pilótafülkéhez ért. Az ajtó nem volt bezárva. Kinyitotta. Mindkét pilóta, George Reval és Tor Johnson is a helyén ült, tekintetük a műszerfalra szegeződött. Egyikük sem fordult feléjük, ahogy beléptek.

– Uraim! – szólította meg őket Lucky.

Semmi válasz.

Megérintette Johnson vállát, és a másodpilóta karja idegesen megrándult, lerázva magáról Lucky ujjait.

A Tudományos Tanács ifjú tagja most már két kézzel, erősen megragadta Johnsont.

– Bigman, kapd el a másikat! – kiáltotta.

Kis termetű társa máris támadásba lendült: nem kérdezett semmit, csak egy harci törpekakas dühével vetette rá magát célpontjára.

Lucky ellökte magától Johnsont. Az hátratántorodott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és ellentámadásba lendült. Lucky lebukott egy súlyos ökölcsapás elől, és oldalról bevitt egy kemény jobbegyenest a másik állkapcsára. Johnson eszméletét vesztve a padlóra rogyott. Csaknem ugyanebben a pillanatban Bigman gyors, gyakorlott mozdulattal megcsavarta George Reval karját, és úgy földhöz vágta, hogy a férfiból kiszaladt a szusz.

Bigman mindkét pilótát kivonszolta a fülkéből, és rájuk zárta az ajtót. Arra ért vissza, hogy Lucky lázasan igyekszik átvenni a vezérlőpult feletti irányítást.

Csak ekkor kért magyarázatot a történtekre.

– Mondd, mi a fene történt?

– Nem húzták fel a gép orrát – felelte Lucky komoran. – Néztem a felszínt, és túlságosan gyorsan közeledett. Sőt, még mindig ez a helyzet.

Kétségbeesetten próbálta megtalálni a csűrőlapok, vagyis a repülés szögét szabályozó szárnylapátok vezérlőműszerét. A Vénusz kék felszíne most már sokkal közelebb volt hozzájuk. Valósággal száguldott feléjük.

Lucky szeme a nyomásmérőre villant. Ez jelezte a rájuk nehezedő légoszlop tömegét. Minél magasabbra szökött a mutató, annál közelebb jártak a felszínhez. Most már kevésbé gyorsan kúszott fölfelé. Lucky keze még szorosabban fonódott a kétágú botkormányra, és egymáshoz préselte a villákat. Ez lesz az! Nem mert túl gyorsan túl nagy erőt kifejteni az irányítókarokra, nehogy a hajótest körül vadul süvítő szél teljesen leszaggassa a csűrőlapokat. De már csak alig kétszáz méternyire jártak a zérómagasságtól.

Lucky kitágult orrcimpákkal, a nyakán kidagadó izmokkal addig birkózott a csűrőlapokkal, amíg sikerült széllel szembe fordítania azokat.

– Egyenesbe jövünk – zihálta halkan Bigman. – Lassulunk…

De már nem maradt elég hely. A zöldeskék szőnyeg egyre feljebb és feljebb kúszott, amíg végül teljesen betöltötte a pilótafülke ablakát. Majd a Vénuszi Csoda – fedélzetén Lucky Starr-ral és Bigman Jonesszal – még mindig túlságosan nagy sebességgel és túl meredek szögben száguldva a Vénusz bolygó felszínébe csapódott.

2.

A tengeri kupola alatt

Ha a Vénusz felszíne valóban olyan lett volna, amilyennek első pillantásra tűnt, a Vénuszi Csoda bizonyára ripityára törik és hamuvá ég. Lucky Starr ígéretes karrierje pedig abban a pillanatban véget ért volna.

Szerencsére azonban kiderült, hogy a már messziről olyan szembeszökő, sűrűnek tűnő vegetáció nem fű, nem is erdő vagy bozótos, hanem hínár. A lapos síkság nem föld vagy szikla volt, hanem víz: a teljes Vénuszt beborító világóceán felszíne.

A Vénuszi Csoda még így is fülsiketítő robajjal csattant a hullámok közé, átszaggatta a nyálkás algatömeget, és forró zubogással süllyedt a mélybe. Lucky és Bigman a falnak csapódott.

Egy átlagos jármű talán darabokra hullt volna, ám a Vénuszi Csodát úgy tervezték, hogy kibírja a nagy sebességgel való vízbe merülést. Erre szolgáltak szilárdan tartó hegesztései és áramvonalas alakja. A szárnyak – amelyek visszahúzására Luckynak nem volt sem alkalma, sem kellő tudása – leszakadtak, és a vázszerkezet hangosan csikorgott az erős megrázkódtatástól, de tengerálló maradt.

Egyre mélyebbre süllyedtek a vénuszi óceán zöldesfekete homályába. A fentről beszüremlő, felhőréteg által szórt fényt csaknem teljesen kiszűrte a sűrű hínárerdő. A hajó mesterséges világítása pedig nem kapcsolt be, a jelek szerint a becsapódás ereje tönkretette az automatikát.

Lucky szédült, érzékei megzavarodtak.

– Bigman! – kiáltotta.

Nem érkezett válasz. Vakon tapogatózva maga elé nyújtotta a karját. Ujjai megérintették Bigman arcát.

– Bigman! – kiáltotta újra. A kis marsi kolléga mellkasára fektette a tenyerét: érezte Bigman egyenletes szívverését. Luckyt elöntötte a megkönnyebbülés.

Nem tudhatta, mi történik a hajóval. Azzal tisztában volt, hogy így, az őket beburkoló szuroksötétben nem lesz képes irányítani. Csak abban reménykedhetett, hogy a víz keltette súrlódás eléggé lefékezi a járművet, mielőtt a tengerfenéknek ütköznének.

Előhúzta az inge zsebébe rejtett, ceruzaméretű, mini zseblámpáját. Az ujjnyomással aktiválható, arasznyi műanyag rúd fénye felragyogott, előrevilágító sugárkévéje szétterült, láthatóan anélkül, hogy ettől gyengült volna az ereje.

Lucky újra megtapogatta és finoman megvizsgálta Bigmant. A marsi homlokán csúnya púp éktelenkedett, de amennyire Lucky meg tudta állapítani, nem tört csontja.

Bigman szemhéja megrebbent. A kis ember felnyögött.

– Csak nyugi, Bigman! – suttogta Lucky. – Minden rendben lesz. – Ebben azonban távolról sem lehetett biztos, ahogy kilépett a folyosóra. Tudta: a pilótáknak életben kell lenniük, és együttműködést kell tanúsítaniuk. Csak így remélhetik, hogy a hajó valaha is eléri úti célját.

A pilóták felültek, és hunyorogva pislogtak a fülke ajtaján kilépő Lucky zseblámpája fényében.

– Mi történt? – nyögte Johnson. – Az egyik pillanatban még a botkormányt markoltam, aztán… – Tekintete nem tükrözött haragot vagy ellenségességet, csupán fájdalmat és zavarodottságot.

A