Rajzold le holtan!

By Heather Graham

A Miami-Dade megyei rendőrség megoldhatatlannak tűnő rejtély előtt áll. Már öt éve hiába keresik egy sorozatgyilkosság tettesét, amikor megint egy fiatal nő kegyetlenül megcsonkított holttestére bukkannak. Eközben egy autópályán különös baleset történik, amelyet sokáig egyedül csak Ashley Montague, a rendőrakadémia tehetséges hallgatónője tart többnek balesetnél. Jake Dilessio nyomozó kezdetben sem a lányról, sem az elméletéről nem akar hallani, ám Ashleyt kiváló rajzkészsége miatt hivatalosan is bevonják a felderítésbe, így Jake kénytelen együttműködni vele. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és végül ugyanaz a szörnyű gyanú fogalmazódik meg bennük…

• Language: Magyar
• Publisher: Vinton Kiadó Kft.
• Release date: Dec 19, 2014
• ISBN: 9789635385225

Book preview

ELŐHANG

A szobában csak a hold fénye törte meg a sötétséget. A nő szeme hatalmasra kerekedett, amikor hirtelen rádöbbent, hol van, és ki mellett fekszik. Agya lázasan dolgozott, miközben megpróbálta felidézni az utóbbi órák történéseit. Semmire sem jutott. Emlékezetéből minden kitörlődött. Azt hitte, nagyon óvatos és ügyes volt, de nem. Csapdába esett.

Feszülten fülelt, és az egyenletes levegővételekből kitalálta, hogy a férfi alszik. Neki pedig most nem azon kell tépelődnie, hogy mit tett, és milyen kínos helyzetbe sodorta magát a nyomozásával. Nem vesztegetheti az idejét arra, hogy felmérje a következményeket. Ezekben a pillanatokban egyetlen gondolata lehet csupán. A menekülés.

Vigyázva az oldalára fordult, nesztelenül kikelt az ágyból, és felöltözött.

– Te meg hova készülsz? – A férfi felkönyökölt az ágyon, és őt figyelte.

A nő mosolyt varázsolt az arcára, odament hozzá, és csókot lehelt a homlokára.

– Micsoda éjszaka! – mondta megjátszott könnyedséggel. – Úgy érzem, elpusztulok, ha nem ehetek most azonnal fagylaltot. És kávét is innék. Egészen kába vagyok – tette hozzá.

Azt csak remélhette, hogy váratlanul feltámadt vágyaival nem fog gyanút ébreszteni. Éppen most, miután eljutott ide, a legbensőbb szentélybe.

– A mélyhűtőben biztosan van fagylalt. Kávét pedig mindig tartunk itthon.

– Én nem akármilyen fagylaltot szeretnék, hanem azt az új fajtát, amilyet a Denny árul. Szerencsére ők éjjelnappal nyitva tartanak. Meg aztán… Tudod, furcsa érzés, hogy itt vagyok. Nálad.

A nő belebújt a cipőjébe, aztán felvette a táskáját. Ahogy a vállára akasztotta, meglepően könnyűnek érezte.

– Sajnálom, de sehova sem mész – mondta a férfi nyugodtan, és ő is felkelt.

A félhomályban a nő nem láthatta jól, de így is tudta, hogy csupa izom a teste. Sokat tesz azért, hogy megőrizze a formáját. Ez az egyik szenvedélye. Több más mellett. Ő pedig hibát követne el, ha alábecsülné az erejét.

– Csak fagyit ennék – makacskodott tovább.

A férfi lassan odament hozzá. Arca nem mogorva volt, inkább csak szánakozó.

– Hazudsz. Azt hiszem, megkaptad, amit akartál. Amit kerestél. Sajnálom, de nem mehetsz el.

A nő belenyúlt bőrtáskájába, és a fegyverét kereste.

– Már nincs ott a pisztolyod – jegyezte meg a férfi csendesen, és még egy lépést tett felé.

A fegyver valóban eltűnt. A nőre rémület tört rá. El kell tűnnie innen. Amilyen hamar csak lehet.

– Mit tervezel velem?

– Nem akarok fájdalmat okozni neked. Komolyan nem.

A rohadék! Persze hogy nem akar fájdalmat okozni neki. Csak meg akarja ölni.

Amikor a férfi megint közelebb lépett hozzá, meglengette a táskáját, és az arcába vágott vele. Utána még teljes erőből a lába közé is rúgott. Hallotta, hogy levegő után kapkod, s miután összegörnyedt a földön, ő kirohant a hálószobából.

Kétségbeesetten a kijáratot kereste, de egyszer csak földbe gyökeredzett a lába. Valaki elállta az útját, és azt a valakit ő nagyon jól ismerte. Elképedésében tátva felejtette a száját. Mindenkire számított volna, csak erre az emberre nem. Most viszont azonnal lehullt a hályog a szeméről. Hát persze! Ezért jöttek rá a kilétére.

– Te szemét! – sziszegte.

– Csak most már gazdag szemét.

A nő agyát elborította a düh, és keserű lett a szája íze. Most tudta csak igazán, mekkora veszélybe sodorta magát. Az undortól és a haragtól megszólalni sem bírt. Mindaz azonban, amit kiderített, ettől még tény marad.

Végül sikerült összeszednie magát. Józan esze győzedelmeskedett, és már tudta, mit kell tennie. Elkerülni innen. Biztonságba jutni. Futni kezdett, és úgy rohant, mintha az ördög kergette volna vasvillával. Elérte a bejárati ajtót, remegő kézzel elfordította a zárban a kulcsot, és már kint is volt a házból. Riasztó nem kezdett el visítani.

Persze hogy nem. Arra felfigyelne… a rendőrség.

Tudta, hogy nem veszítheti el a fejét. Miközben végigszaladt a kocsibeállón, háta mögül lépteket hallott. Egyre közelebbről. Azzal hiába is próbálkozna, hogy kihozza a garázsból az autóját. Sokkal hamarabb utolérnék. Egy lehetősége maradt. Ki kell jutnia az útra. Valaki, egy korán kelő talán majd erre jön a kocsijával.

Őt magát is meglepte, hogy ilyen gyorsan is tud futni, ha kell. Nem, nem csak azért, mert így kell lennie. Végső kétségbeesésében. Tovább rohant a kertkapu felé, és közben belenyúlt a táskájába. Megkönnyebbült, amikor keze a mobiljához ért. Ez legalább még megvan. Elővette, és benyomogatta a rendőrség számát.

Semmi sem történt. A telefonját meghagyták, az akkut azonban levették róla.

Rendületlenül futott, és fel sem merült benne, hogy takarékoskodnia kellene az erejével. Hajtotta az ösztöne, a felszökött adrenalinszintje és az, hogy életben akart maradni.

Fülét sípoló hang ütötte meg, ám szinte azonnal rájött, hogy csak a saját ijesztő zihálását hallja. Már alig kapott levegőt, de tudta, hogy ki kell tartania. A házból kijutott, és ezzel máris aprócska győzelmet könyvelhet el. Most már csak addig kell kibírnia, amíg segítséget talál. Mielőtt még utolérnék.

Nagyokat nyelt, és elszántan nem vett tudomást arról, hogy ég a tüdeje és fájnak az izmai. Nem kímélheti magát, mert hosszú út áll még előtte. Összeharapta a fogát, és leküzdötte a rátörni akaró rémületet.

Végre elérte az utat. Nem is hitte volna, hogy vidéken ilyen sötét az éjszaka. Nagyvárosban nőtt fel, és ott mindig világos volt. Itt viszont…

Hirtelen fény vakította el. Egy autó! Épp akkor bukkant fel, amikor neki a legnagyobb szüksége volt rá. Szinte fel sem tudta fogni, hogy csoda történt. Odarohant az út szélén leparkoló kocsihoz, és feltépte a vezető ajtaját.

– Hála istennek! Csússzon át a másik ülésre! Igyekezzen! – mondta.

És akkor megérezte, hogy hátulról egy pisztoly csöve nyomódik a bordái közé. Aztán a férfi suttogását is meghallotta. Ő még csak nem is lihegett.

– Vége a játéknak.

A nő megdermedt, és tekintete a sofőr arcára tapadt. A mosolygó arcot azonnal felismerte, és összeszorult a szíve. Magában azért imádkozott, hogy nyerjenek megbocsátást a bűnei. A legsúlyosabb közülük a büszkeség és az elbizakodottság volt. A túlságosan nagy büszkesége és a fafejűsége. Egyedül akarta kideríteni az igazságot. Magának kívánta a dicsőséget.

A dicsőséget… Hogy ez milyen nevetségesen hangzik itt és most! Bámulatos, hogy valaki, akibe annyi becsvágy szorult, mint őbelé, ilyen nagyon be lehet gyulladva.

Csak ne ess pánikba! Ne add fel! – győzködte magát gondolatban. Azt tedd, amit tenned kell! Használd az eszedet! Vesd be a sokszor bevált trükköket, a pszichológiai ismereteidet, mindent, amit tanultál! Csak úgy maradhatsz életben. És imádkozz! Bánd meg, hogy igazságtalanul megbántottál másokat!

– Menjünk! – mondta a férfi fagyos hangon.

– Itt is lelőhetsz.

– Kétségtelenül. Egyelőre azonban azt fogod tenni, amit én mondok. Amíg élünk, remélünk, és ez rád is igaz. Akkor is, ha nem sok esélyed van arra, hogy megforduljon a kocka. Rajta, szállj be a kocsiba! Ülj be a sofőr mellé! Most azonnal, és csak szépen, lassan! Ne felejtsd el, hogy itt vagyok mögötted!

A nő engedelmeskedett a felszólításnak. A férfi nem tévedett. Az utolsó pillanatig, az utolsó leheletéig küzdeni fog. Miközben a hátsó ülésről rászegeződött a pisztoly, lázasan gondolkodott. Mire készülhet a pasas? Hogyan akarja elmosni minden nyomát annak, hogy ő itt járt?

Amikor visszaértek a ház elé, kinyílt előttük a garázskapu. A kocsi megállt, a férfi kiszállt mögüle, őt is kirángatta, és mutatta neki, hogy menjen előtte.

– Teszünk egy kis kirándulást – mondta. – Számodra sajnos ez lesz az utolsó – fűzte hozzá mogorva vigyorral az ajkán.

A pisztoly csöve még mélyebben a hátába nyomódott, és neki nem maradt más választása, be kellett ülnie a saját kocsija kormánya mögé. A férfi melléje szállt be, mögéjük pedig egy ismeretlen, a cinkosa, aki ott várt rájuk, és egy szót sem szólt.

A férfi ráparancsolt, hogy induljon, ő pedig ráadta a gyújtást. Tudta, hogy ezzel az apró mozdulattal egy lépéssel máris közelebb került a halálhoz. Hogy elterelje a figyelmét a félelméről, és hogy ne vegyék észre rajta, mi megy végbe benne, beszélni kezdett:

– Nem ismerek nálatok mocskosabb disznókat. Ennek az egésznek semmi köze a valláshoz. Sok-sok embert becsaptatok, amikor üdvösséget ígértetek nekik.

– Ajjaj, rajtakaptál minket! Okos csaj vagy, de annyira azért nem, hogy meglásd a fától az erdőt.

A nő a visszapillantó tükörből megpróbálta kivenni a mögötte ülő arcát. Ő árulta volna el? Szent ég, mennyire ostoba volt! Rájöhetett volna az igazságra, de hát a többiek sem gyanakodtak. Kicsit sem. Végül is érthető, hogy nem feltételeztek ilyen ocsmányságot valakiről, aki maradéktalanul tisztességesnek tűnt. Bárcsak felfigyelt volna valamire!

Hátán a hideg futkosott, de uralkodott magán, és türelmetlen, fölényes hangot ütött meg:

– Még mind a ketten megúszhatjátok a halálbüntetést. Engedjétek meg, hogy elvigyelek benneteket a rendőrségre! Ha elmondjátok az igazságot, biztosan lehet szó vádalkuról.

– Nem engedhetünk futni – válaszolta a mellette ülő vészjóslóan halkan. – Sajnálom, de nem.

A nő ebben a pillanatban megértette, hogy a férfi valóban nem szeretne fájdalmat okozni neki. Őszintén sajnálja, hogy azt kell tennie vele, amit meg fog tenni. Csakhogy a döntés nem az övé. Mert itt nem ő parancsol.

– Ha velem történik is valami, azzal számotokra semmi sem oldódik meg. Dilessio, amíg csak él, a nyomotokban lesz.

Háta mögül dühös hangot hallott, és összerezzent. Talán jobban tenné, ha befogná a száját.

– Dilessio semmit sem tud majd bizonyítani.

– Ahhoz téged előbb egyébként is meg kellene találniuk – tette hozzá a mellette ülő ugyanolyan halkan, ahogyan az előbb is beszélt.

Tisztán érezhető volt, hogy ő is fél. A nő pedig rádöbbent, hogy a töredékét sem derítette ki annak, ami itt igazából folyik. A felismeréssel azonban menthetetlenül elkésett. Még hogy okos csaj!

Egy kiút azért talán mégis van, ötlött hirtelen az eszébe. Beletaposhat a gázba, nekihajthat egy fának, és magával ránthatja a halálba ezt a két szemetet.

Éppen meg akarta tenni, amit kigondolt, amikor a férfi megragadta a kezét, és gorombán elrántotta a kormányról. A kocsi kanyarogni kezdett.

– Jól van, itt megállhatunk – szólt előre a másik a hátsó ülésről.

A nő keze pokolian fájt az erős szorítástól, de megpróbált nem tudomást venni róla. Hiába törte a fejét azon, hogyan szabadulhatna meg ettől a két alaktól, semmi sem jutott eszébe. Be kellett látnia, hogy életre-halálra ki van szolgáltatva nekik.

Az ütés hátulról, váratlanul érte, és olyan erős volt, hogy a feje nekivágódott a szélvédőnek. Minden elsötétült körülötte, a fájdalom is kegyes semmivé foszlott, de valahonnan messziről még eljutott hozzá a férfi halk hangja:

– Komolyan soha nem akartalak bántani. Sajnálom. Őszintén sajnálom.

Uram, bocsáss meg nekem, bűnös léleknek! A nő imádkozni akart, de lassanként a szavak is darabokra hullottak, mint egy leesett üvegpohár cserepei. Végül pedig már nem maradt más, csak a feketeség.

1. FEJEZET

Öt évvel később

Ashley utólag bevallotta magának, hogy a történtekről ő is tehetett. Igen, mert megijedt attól a férfitól. Az ijedezés pedig nem áll távol a félelemtől. Ezt nem tagadhatta, bár kicsit sem örült annak, hogy ilyen semmiségek is félelmet ébreszthetnek be. Ahhoz pedig, amire feltette az életét, ez nagyon-nagyon nem illik.

Semmi kétség, az ő hibája is lehetett, de hát még reggel hat óra sem volt. Nick egyik-másik törzsvendége időnként igencsak korán állít be. Hajnalok hajnalán bekopogtatnak hozzá, mert tudják, hogy már fent van. Arra viszont ő azért a legkevésbé sem számított, hogy az egyikükkel még napfelkelte előtt fog összefutni.

Ráadásul éppen fülén volt a mobilja. Azt hitte, Karen vagy Jan hívja, mert tudni akarják, elindult-e már. Annak ellenére is fogadta a hívást, hogy keze tele volt a kávéjával, a kézitáskájával, a kulcsaival és az utazótáskájával. A vonal másik végéről azonban nem valamelyik barátnője hangját hallotta meg, hanem Len Greenét.

Len jó ideje a rendőrségnél dolgozott már, és az ő előmenetelére olyan jóindulatúan odafigyelt, mintha legalábbis az apja lenne. Azért hívta fel ezen a korai órán, mert tudta, hogy perceken belül útnak indul, és előtte még jó pihenést szeretett volna kívánni neki. Arról is meg akart győződni, vallotta be, hogy nem aludt-e el, s a megbeszélt időben ott lesz Janért és Karenért. Ashley nevetve megköszönte a figyelmességét, de azért kicsit sértetten azt is hozzátette, hogy soha sehonnan nem szokott elkésni.

A férfi még elmesélte neki, hogy munka után a tűzoltó barátaival talán ő is elmegy majd Orlandóba, és ott esetleg összejöhetnének. Aztán elbúcsúztak egymástól, éppen akkor, amikor Ashley kinyitotta az ajtót. Előtte senki sem kopogott be hozzájuk, és zajt sem hallott odakintről. Csak azzal volt elfoglalva, hogy semmit se ejtsen ki a kezéből. Kiviharzott az ajtón, és nagy lendülettel összeütközött valakivel.

A ház előtt álló alak arcát a sötétben nem tudta kivenni. Utazótáskáját ijedtében a pasas lábára ejtette, a hóna alá szorított süteményesdoboz leesett a földre, bögréje pedig, amelyet ugyanabban a kezében tartott, amelyikben a kulcsait is, kicsúszott az ujjai közül. A forró kávé mindkettőjüket beterítette, és a férfival egyszerre káromkodták el magukat.

– A francba!

– A francba!

A férfi, aki olyan napbarnított volt, mint az egész napot a strandon töltő szépfiúk, rövid ujjú farmeringet viselt. A felső gombjait nyitva hagyta, és a kávé így egyenesen a mellkasára fröccsent rá. Ashley rémülten hátrált egy lépést, de a sikoltásról már lemondott, mert úgy sejtette, hogy az idegen semmi rosszban nem sántikál.

– Hogy a fene enné meg! – hebegte.

– Számból vette ki a szót – felelte a férfi, és végigsimított az ingén, amelyen csúnya foltot hagyott a kávé. – Én csak Nickhez akartam bemenni.

– Ilyen korán?

– Már megbocsásson, de ő kért arra, hogy ilyenkor jöjjek.

Nyilván Nick egyik barátja, és most igencsak mérges, gondolta Ashley, aztán a homlokát ráncolva tetőtől talpig végigmérte a férfit. Most már rájött, hogy korábban is látta, de nem sokszor. Nem tartozik a bár elmaradhatatlan törzsvendégei közé, akik minden vasárnap itt bámulják a tévében a meccset. Ő legalábbis csak néhányszor figyelt fel rá, és olyankor a fickó mindig csendesebb, nyugodtabb volt, mint a többiek. És mindig ült, most viszont kiderült róla, hogy legalább egy méter kilencven magas.

A haja és a szeme is fekete, és látszik rajta, hogy sok időt tölt a szabadban. A jachtkikötőben legalábbis sok ilyen barnára sült izompacsirtát lehet látni. A pasas levágott szárú farmernadrágja és nyitott inge megmutatta, hogy rajta is bőven van izom. Az ingét alighanem kutyafuttában kapta magára, hogy ne sértse meg Florida állam törvényeit. Azok ugyanis tiltják, hogy valaki ing és cipő nélkül lépjen be egy bárba vagy étterembe.

Csakhogy ez az ürge nem a bár bejárata előtt álldogált, hanem a magánlakásokhoz vezető hátsó ajtónál.

– Kopoghatott volna – mondta neki Ashley.

Bosszantotta, hogy úgy beszél, mintha védekezne. Arra pedig semmi oka, elvégre kettejük közül ő az, aki itt lakik.

– Éppen arra készültem, amikor rám öntötte a kávéját – felelte a férfi.

Egyértelműen bocsánatkérést várt, de Ashley most mindenre gondolt, csak arra nem. Megijedt, és ez bosszantotta. Ez itt az ő háza, és semmi oka nem volt annak a feltételezésére, hogy valaki itt fog álldogálni az ajtaja előtt. Arról már nem is szólva, hogy a kávéból az ő ruhájára is bőven jutott. Akkor fog elnézést kérni, ha majd piros hó esik!

– A fenébe! – csúszott ki megint a száján, amikor meglátta, hogy a dobozból kiborult a sütemény, és a sirályok már fel is fedezték maguknak. – A süteményeimet elfelejthetem – villantotta dühösen a férfira a szemét. – És erről maga tehet!

– Talán nekem kellett volna vigyáznom a dobozára?

A férfi hangja és leereszkedő arckifejezése kicsit sem tetszett Ashleynek. A pasas úgy nézett rá, mintha fel nem tudná fogni, miért sopánkodik ilyen semmiség miatt. Csakhogy ő ajándékba kapta a süteményt. Sharon hagyta ott a pulton egy rövid üzenet kíséretében, amelyben kellemes hétvégét kívánt neki.

– Kár érte! Egy barátnőm sütötte, és nagyon finom volt. – Ashley elhallgatott, mert most már ő maga is nevetségesnek érezte, hogy ekkora felhajtást csap a sütemény miatt. – És most még át is kell öltöznöm, pedig már így is késésben vagyok. A jövőre nézve jó volna, ha megjegyezné magának, hogy csak tizenegykor nyitunk. Nick egyébként már felkelt. Szólok neki, hogy itt van.

– Valamit még kifelejtett a kárfelvételéből.

– Ugyan mit?

– A kávéja megégette a mellkasomat. Akár fel is jelenthetném.

– Akkor majd elmondom, hogy maga be akart hatolni a házamba, és ezért tönkrement a blúzom.

– A süteményeiről már nem is szólva.

– Így igaz. Úgyhogy jelentsen csak fel nyugodtan! Ne fogja vissza magát! – Ashley ezzel megfordult, belépett a házba, és az ismeretlenre csapta az ajtót. – Nick! Vendéged van – kiáltott be a nagybátyjának. – Egy goromba fráter – tette hozzá halkan.

Nem várta meg, hogy Nick válaszoljon, inkább besietett a hálószobájába, és gyorsan átöltözött. Mire végzett, Nick már a konyhába kísérte a látogatóját. Jól ismerhették egymást, mert kávézás közben élénken beszélgettek, de elhallgattak, amikor Ashley elment mellettük. A fekete hajú fickó hűvös tekintettel végigmérte, ám hogy mire jutott magában, azt ő nem tudta leolvasni az arcáról. Igaz, a véleménye a legkevésbé sem érdekelte. Nagybátyja sem tőle, sem az alkalmazottaitól nem várta el, hogy bárkit is a szívükbe zárjanak, csak mert a ház vendégei.

– Ashley… – kezdte Nick.

– Sharon felkelt már? Meg kell köszönnöm neki a sütit – mondta Ashley, miközben lopva ő is felmérte a korai látogatót, akit most jobban láthatott.

A vonásai kellemesek voltak, hanyag tartása pedig mérhetetlen magabiztosságról árulkodott. Nyilván úgy gondolja, hogy az összes nőnek az ég ajándékát kell látnia benne. Ashley gyorsan elkapta róla a szemét.

– Sharon az este nem maradt itt, mert ma korán egy választási rendezvényen kell segédkeznie – felelte Nick. – Van még egy perc időd?

– Sajnos nincs. Ha nem indulok el most azonnal, dugóba kerülök. Légy jó!

Ashley tudta, hogy nem volt igazán kedves, de egyetlen porcikája sem vágyott udvarias bemutatkozásra és semmitmondó bájcsevegésre.

– Vezess óvatosan! – figyelmeztette a nagybátyja.

– Úgy lesz – felelte Ashley, és arcon csókolta Nicket. – Szép napot! Szeretlek.

A ház előtt felkapkodta a földről a holmiját meg azt a néhány süteményt, amelyből még nem lett a sirályok fényűző reggelije. Odabentről hallotta, hogy nagybátyja zavartan mentegetődzik az ismeretlen előtt.

– Sejtelmem sincs, mi üthetett bele ma reggel. Ash egyébként a világ legkedvesebb teremtése.

Sajnálom, Nick, gondolta Ashley, és erősen remélte, hogy ez a kellemetlen alak nem tartozik a bácsikája igazán jó barátai közé.

A megbeszélt idő után negyedórával érkezett meg Karenhez, és huszonöt perc késéssel vette fel Jant. Miután pedig a három barátnő már együtt volt, egyiküket sem zavarta többé a várakozás. Mindnyájan örültek, hogy néhány vidám napot tölthetnek majd el közösen. Időközben a balesetből megmaradt süteményeket Jan kezdte eltüntetni.

– Én is megkóstolnám – mondta Karen.

– Nem hiszem, hogy ízlene neked – felelte Jan vigyorogva.

Végül azért előreadta a dobozt, és Karen előbb Ashleyt kínálta meg.

– Kösz, nem kérek – rázta meg ő a fejét, és a vezetésre összpontosított.

– Ashley így marad karcsú – jegyezte meg Jan. – Hála a jól begyakorolt „kösz, nem kérek" válaszainak.

– Ez csak azért van, mert rendőr akar lenni – bölcselkedett Karen.

Ashley felnevetett.

– Ez csak azért van, mert még otthon jól belaktam vele – vallotta be.

Ez egyébként igaz is volt. Mielőtt a sütemény nagy része a sirályok lakomájává lett volna, ő valóban jó csomót megevett belőle.

– Szerinted diétásak? – kérdezte Karen bizakodón.

– Abban ne reménykedj! Ami ilyen finom, az tuti, hogy hizlal – felelte Jan nagy sóhajjal. – De majd ledolgozzuk a kalóriákat. Amint megérkezünk a szállodába, bevetjük magunkat a medencébe, leúszunk jó pár hosszt, aztán még futunk is egyet a parkban.

– Utána pedig még éhesebbek leszünk – mondta Karen kishitűen. – Miért kellett neked egyáltalán sütit hoznod az útra, Ashley?

– Mert különben megálltunk volna egy gyorsétteremnél, és sokkal zsírosabbat ettünk volna. Eredetileg még többet akartam hozni, hogy egész útra kitartson.

– És miért nem hoztál?

– Mert az ajtóban összeütköztem egy pasassal, aki Nickhez jött látogatóba, és kirepült a kezemből a doboz. Az ő hibája volt, nem az enyém.

– Valahol úgyis meg kell állnunk, hogy kávét vegyünk. Az jó lesz a süteményhez. Addig egy szemet sem eszem már belőle. Majd csak a kávéhoz.

– Tej is jó volna.

– Az a fánkhoz illik. A süteményhez pedig a kávé.

– Az is volt nálam – dünnyögte Ashley.

– Azt is elejtetted?

– Igen – mosolygott rá Ashley a visszapillantó tükörből Janre. – Vagyis ráöntöttem arra a fickóra. Meg saját magamra is. Át kellett öltöznöm, és ezért késtem el tőletek.

– Leöntötted Nick jó barátját? – kérdezte Jan. – Nem volt dühös?

– Nem hiszem, hogy jó barátja lenne, bár párszor már láttam a bárban. Persze hogy dühös volt, de végül is ő tehetett róla.

– Arról, hogy lelocsoltad kávéval?

– Ott állt az ajtóban. Ki a fene számít hajnalok hajnalán látogatóra?

– Neked kellett volna – vélte Karen. – A kikötőben a lakóhajókon élő összes vén szivar tudja, hogy Nick mindig korán kel, és inkább nála isznak kávét, semmint ők főzzék meg maguknak.

– Szóval úgy indítottad a napot, hogy leforráztál egy vén szivart? – kérdezte Jan. – Ez nem vall rád. A törzsvendégeitek szerint te vagy a világon a legrendesebb lány, és Nick boldog lehet, hogy vagy neki.

– Remélhetőleg nem tetted tönkre egy kriptaszökevény szívritmus-szabályozóját.

– Nem hiszem, hogy annak a pasasnak baja lenne a szívével.

– Nem vén szivar volt? – ébredt egyszeriben kíváncsiság Janben.

– Nem. Fiatal menő csávó – felelte Ashley.

– Eddig miért hallgattad el, hogy jó pasas? – tudakolta Karen.

Ashley a homlokát ráncolva elgondolkodott. Egy ideje már nem segített annyit a nagybátyjának a bárban, mint régebben, de azért semmi sem kerülte el a figyelmét. Az arcokat mindig jól megjegyezte, mert szerette lerajzolni őket. Általában minden vendégre emlékezett, és most egyszeriben furcsának találta, hogy a korai látogatót ugyan már látta korábban, de nem igazán vett tudomást róla.

– Egy szóval sem mondtam, hogy jó pasas – felelte Karennek.

– Kár! Azt hittem, Nicknek új törzsvendége van. Egy dögös fickó – mondta Jan csalódottan.

Ashley hallgatott.

– Figyelj! Azt sem mondta, hogy nem dögös – jegyezte meg Karen.

– Nem hiszem, hogy közelebbről is szeretném megismerni – mondta Ashley.

– Miért? Mert udvariatlan volt? – kérdezte Jan. – A szavaidból azt vettem ki, hogy te sem voltál igazán előzékeny vele.

Ashley a fej ét rázta.

– Nem voltam udvariatlan. Talán csak egy kicsit mérges. Még az is lehet, hogy elnézést kellett volna kérnem, de siettem, ő pedig megijesztett. Őszintén szólva, alaposan begyulladtam tőle. Olyan… komor volt. Vagy inkább sötét.

– Sötét? Mármint a bőre? Latin? Afroamerikai?

– Nem. Úgy értettem, hogy olyan volt, mint akinek sötét szándékai vannak.

– Vagy úgy! – mondta Karen.

– Egyébként sötét is. Fekete a haja meg a szeme, és barna a bőre. Látszik rajta, hogy szereti a napot és a tengert.

– Fekete haj és barna bőr. Izgi!

– Jó alakja van?

– Azt hiszem, igen.

– Lehet, hogy gyakrabban kellene Nickhez járnom – jegyezte meg Karen.

– Mintha neked vadásznod kellene a pasasokra! – mondta Jan.

– Nagyon is kell. Szerinted kivel találkozom én egy általános iskolában? És hol kellene keresgélnem?

– A keresés nem gond. Ezer és egy alkalom van rá. Megtalálni az igazit, az a nehéz – felelte Jan.

– Nick bárja aligha jó ötlet. Az összes pszichológus azt tanácsolja, hogy ilyen helyeken ne ismerkedjünk férfiakkal. Akkor már inkább egy bowlingteremben kellene próbálkoznod.

– Utálok bowlingozni – sóhajtotta Karen.

– Akkor a bowlingpályákról is lemondhatsz – mondta Jan. – És ezzel megint ott tartunk, ahonnan elindultunk. Hogyan találjuk meg az igazit? Hármasban talán megoldhatjuk az emberiség legnagyobb gondját.

– Én naponta oldom meg hat és tíz év közötti gyerekek gondjait – emlékeztette Karen a barátnőjét. – Felelősséggel tartozom az országunk sorsát a jövőben eldöntő nemzedék szellemi és erkölcsi fejlődéséért. Ez emberpróbáló feladat. Ashley pedig azért tanul, hogy majd el tudja csípni a bűnözőket. Azt javaslom, hogy erre a hétvégére felejtsük el a másodlagos dolgokat, és csak a legfontosabbakkal foglalkozzunk. Azzal, hogy szépen lebarnuljunk és formás maradjon a fenekünk.

– Nem kellene túl magasra tennünk a lécet – tanácsolta Jan. – Már az is győzelem lenne, ha találnánk olyan pasikat, akik gyakran zuhanyoznak, időnként értelmes szó is elhagyja a szájukat, és egy kicsit táncolni is hajlandók. Kapok még sütit?

– Ez nem is hangzik olyan rosszul – mondta Karen. – Azt hiszem, én is eszem még egyet, és nem várok a kávéra. A következő pihenőhelyig még legalább húsz perc van.

Ashley szeme sarkából odanézett a barátnőjére. Karen az újabb szelet süteményéből éppen leharapott egy pici darabot, és élvezettel elrágcsálta. Ő mindig mindent nagyon lassan evett meg, egy süteményt akár egy teljes óráig is tudott majszolni. Így aztán persze nem is volt rajta súlyfelesleg. Égszínkék szeme és hosszú, világosszőke haja skandináv ősökre vall, akárcsak a családneve, az Ericson. Jan viszont sötét hajú, sötét szemű, csak egy méter hatvanegy centi, és ugyanolyan temperamentumos, mint latinos hangzású családneve, a Hevia. Barátnőit Ashley már iskoláskoruk óta úgy emlegette, hogy a fehér és a piros rózsa.

Ő maga vörös haját és zöld szemét anyai ági őseitől, a McMartin családtól örökölte. Apja után Montague-nak hívták, és ősei ezen az ágon túlnyomórészt francia eredetűek voltak, de ereikben indiánok vére is folyt. Ennek köszönhetően csak pár szem szeplő volt az orrán, és leégés nélkül is gyorsan lebarnult. Egy méter hetven centis magasságával éppen Karen és Jan között helyezkedett el, és ők gyakran ugratták is azzal, hogy ő a tüske a rózsaszálakon.

Még az általános iskolában barátkoztak össze, és azóta mindent megosztottak egymással: az első szerelmük titkait, az első szerelmi csalódást, a nagylánnyá cseperedés apró győzelmeit és vereségeit. Ezt a hétvégét már mind nagyon várták, mert úgy alakult az életük, hogy csak ritkán találkoztak. Karen egy általános iskolában tanított, és közben egyetemre is járt, hogy később majd gimnáziumi tanár lehessen. Az énekesnő Jan nem hitte, hogy valaha is világsztár lesz belőle, de azért nagyon élvezte a hivatását. Az éneklés mellett dalokat is szerzett, és egyre sikeresebb lett. Kísérőivel már országszerte fellépett nevesebb művészek koncertjei előtt. Ashley pedig három hónapja a rendőrakadémiára járt, s ott mindent lelkesen megtanult, amit csak tanítottak nekik, jogot és nyomozási technikát éppúgy, mint önvédelmet.

– Mit gondolsz, a bácsikád elveszi Sharont? – kérdezte Jan.

Sharon Dupre, aki az isteni süteményt sütötte, egy éve volt már Nick barátnője.

– Talán. Sejtelmem sincs – válaszolta Ashley, miközben gyors pillantást vetett a műszerfal órájára. – Nick megrögzött agglegény. A horgászás és a bárja nagyon sokat jelent neki. Ha Sharon együtt tud élni ezzel, lehet, hogy házasság lesz a vége.

– Nicknek is el kell fogadnia, hogy ingatlanügynökként Sharon sokat van távol – jegyezte meg Jan.

– Igaz – felelte Ashley. – Bár nem úgy tűnik, mintha ez Nicket zavarná. Neki az élni és élni hagyni a jelmondata – tette hozzá.

Nála jobban pedig ezt senki sem tudhatta, elvégre a nagybátyja nevelte fel. Még ma is gyakran elszomorította, hogy a szüleit szinte nem is ismerte. Csak hároméves volt, amikor életüket vesztették egy autóbalesetben. Nicket, aki odaadóan és szeretettel pótolta számára az apját és az édesanyját, egyenesen istenítette. Teljes szívéből azt kívánta neki, hogy boldog legyen. Ám hogy agglegényként vagy Sharon férjeként lesz-e az inkább, azt már neki magának kell eldöntenie.

– Nézd ezt a klassz nadrágot! – dőlt előre Jan, hogy megmutassa egy divatlap fényképét Karennek. – Mit gondolsz, annak is jól állna, akinek vastag a combja?

– Tényleg tök jó – helyeselt Karen.

Jan megjátszott felháborodással barátnője karjára csapott a magazinnal.

– Hé! Én azt akartam hallani tőled, hogy nincs is vastag combom.

– Ja, bocs! Nem vastag a combod. Azt hiszem, az én kerek fenekemen sem mutatna rosszul ez a gatya.

– Állatira tetszik nekem – mondta Jan.

– Hé! Én azt akartam hallani tőled, hogy nem is kerek a fenekem.

– Irigylem a combodat és a fenekedet, mert nekem egyik sincs – sóhajtott nagyot Jan, aztán hirtelen másra terelte a szót. – Nem a Metropolitan Rendőrséghez kellett volna menned, Ashley, hanem Coral Gables-be vagy Dél-Miamiba. Ott vannak a legjobb pasik. És még rendesek is.

– A Metropolitannél valóban szemetek a zsaruk – tette hozzá Karen.

Ashley oldalról odapillantott rá, és felvonta a szemöldökét.

– Ezt csak azért mondod, mert bemértek, és egy nagy halom pénzt legomboltak rólad – mondta. – Én viszont a Metropolitanhez akartam kerülni.

Miami-Dade megye, amelyet Greater Miaminak is neveztek, több mint két tucat kisvárosból és községből állt. Közülük néhány saját rendőrséget tartott fenn, és az mindenféle bűncselekménnyel foglalkozott. Mások viszont a rendfenntartást a Metropolitan Police-ra bízták, amelynek embervédelmi osztálya és törvényszéki részlege egyébként a megye egész területén illetékes volt. Ashley mindig is itt szeretett volna dolgozni.

– Mindenhol vannak jó zsaruk. Egyesek még értelmesek is.

– Te pedig valóban veszettül hajtottál, amikor lemeszeltek – mondta Jan a hátsó ülésről Karennek. – Vigyázz, mert Ashley már feni rád a fogát! Ha majd meglesz a vizsgája, és gyorshajtókra fog vadászni, inkább ne száguldozz kilencven mérfölddel az autóúton!

– Annyival még soha nem mentem – tiltakozott Karen. – Egyébként most Ashley is rákapcsolt.

– Csak két mérfölddel megy többel, mint szabad – válaszolta Jan. – Nyilván te sem akarsz Orlandóig csigatempóban vánszorogni.

Mielőtt még a barátnője befejezte volna a mondatot, Ashley a fékre lépett.

– Na tessék! – dünnyögte Jan.

– Nem Karen miatt van. Valami történt ott elöl – mondta Ashley.

Az előttük haladó kocsik féklámpái hirtelen kigyulladtak, gumik csikorogtak, és mögöttük kis híján egymásba futott két autó. Közel jártak a díjfizető kapuhoz, itt mindkét irányban öt sáv volt, és néhány száz méterrel távolabb lehetett ráhajtani a kelet-nyugati autópályájára.

Ashley szorosan az előtte levő autó mögött megállt, és innen már látta, hogy két autó összeütközött. Még nem volt kiképzett rendőr, de már az akadémiára járt, és egy baleset helyszínét nem hagyhatta el addig, amíg oda nem érkeztek meg a helyszínelők. Éppen erre gondolt, amikor Jan, akiben régebben felmerült, hogy nem tanítónő lesz, hanem jogász, előrehajolt hozzá.

– Nem kell megállnunk. Most jött meg egy járőrkocsi.

A baleset csak kevéssel korábban történhetett, és a rendőrök is valóban most érkezhettek ki, mert még nem zárták le a sávokat. A balesetet szenvedett autók vezetői már kiszálltak, és a kocsijuk mellett álltak. Egyikük tenyerébe hajtotta a fejét, másikuk pedig, valószínűleg az összeütközés okozója, üres tekintettel maga elé meredt. Ashley, miközben lassan elhajtott az összetört járművek mellett, megkönnyebbülten látta, hogy egyik sofőr sem sérült meg.

Más viszont igen. Kicsit távolabb a betonon egy férfi feküdt a hasán, oldalra fordult fejjel. Meglepő módon csak fehér alsónadrág volt rajta, és nagyon úgy tűnt, hogy meghalt.

Ashley mindent megtett azért, hogy rendőr lehessen. Azokat a videókat is bátran megnézte, amelyekből megtudhatta, miféle szörnyűségekkel kell egy rendőrnek a munkája közben találkoznia. Az autópályán fekvő halott látványa most mégis felzaklatta.

– Jézusom! – suttogta mellette Karen.

– Mi van?