Lángoló Rózsaszirmok

By M. G. Brown

Meg kell tanulnom egyedül küzdeni, azért a két személyért, akiket a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretek. De ahhoz, hogy visszakapjam az egyiket, meg kell mentenem a másikat; akkor is, ha ő nagyon nem kér a segítségemből. Ez lesz életem legnehezebb csatája, mert dacára annak, hogy erős boszorkánnyá váltam, az erőmet nem hívhatom segítségül. Ezt a háborút ugyanis nem boszorkányerővel és nem is kardokkal vívják, ez a szívek csatája…

• Language: Magyar
• Publisher: M. G. Brown
• Release date: Nov 8, 2018
• ISBN: 9786158100717

Book preview

1. fejezet

– Állj meg, Smith! – kurjantott David halálra vált képpel.

– Szerinted mennyire érdekel, mit ugatsz? – lökte oda Daniel abban a lekezelő, bunkó stílusban, ahogy előszeretettel szólt hozzá Davidhez, már, ha nagyon muszáj volt csevejbe elegyedniük.

David nagyot fújt, majd homlokán morcosan összeszaladtak a ráncok, felkúsztak szinte olyan magasra, hogy szemébe lógó, szőke frufruja teljesen eltakarja őket, mintha csak azt szerette volna eltitkolni előlünk, hogy mennyire aggódik a testi épségemért.

– Nem hiszem el, hogy megteszem ezt – rázta meg a fejét olyan stílusban, mintha önön döntését bírálta volna egy rosszalló fejcsóválással, majd előkapta a zsebéből a telefonját, pötyögött rajta egy pillanat erejéig, végül beszélni kezdett valakihez. – Hol vagy, haver? … Egy kicsit ragadnia kellene a kezednek. … Egy kristályt, és hozd a Smith kúriába! … Nincs most időm kifejteni. Próbálj meg sietni! … Csá!

Amint lezárta a telefonbeszélgetést az elköszönéssel, visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe, és jelentőségteljesen pislogott Danielre, egyértelműen arra célozva, hogy vegye el a torkomtól azt a piszok élesnek érződő tőrt.

– Minek a kristály? – kérdezte Daniel ahelyett, hogy fejet hajtott volna David akarata előtt.

– Ez az egyetlen ötletem, oké? – tárta szét a kezeit az angyal. – A kristállyal itt tudjuk tartani a baba lelkét.

– A lelkét? – horkantam.

– Igen, Catie. Számomra is hihetetlen, de a boszorkányoknak is van olyan.

– Számomra meg az a hihetetlen, hogy neked van olyan – mordultam fel.

– Sss! Neki nincs. De hadd beszéljen! – intett le Daniel.

Nyugodtabban fogtam volna be a számat, ha nem cirógatta volna a nyakamat azzal a veszélyesen éles tőrrel, de világosabb volt a delelő Napnál, hogy Daniel még véletlenül sem bízik David szavaiban, és nem lesz olyan balga, hogy hagyja magát palira venni.

– Te Azrael örököse vagy – kezdte David.

– Jaj, hagyjuk már ezt! – csattant Daniel. – Meg rajtam kívül van még neki vagy ezer örököse. A vérvonalak szétáradnak. Ki tudja, talán Cathy-ben is benne van.

– Nyilván – húzta félre a száját David. – De jelen pillanatban te vagy az egyetlen ezen a kurva helyen, akiről biztosan tudjuk, hogy magában hordozza, hova tovább, már használta Azrael képességeit.

– És? – kérdezte Daniel flegmán.

– És ez azt jelenti, hogy megmentheted a lányodat, nagyokos.

– És ezt csak most mondod, te seggfej? – csattant Daniel.

– Egy ötletem van, Smith. Az az egy is rajtad múlik.

– Akkor meg beszélj már, a Teremtőre!

– Vezesd a baba lelkét a kristályba!

– Mi van?

– Mit nem lehet ezen érteni? Vezesd a baba lelkét a kristályba! Hosszútávon ez az egyetlen esélyetek, ha ebben az életben találkozni akartok a kis lélekkel, akit ajándékba kaptatok.

Meglepően szépen beszélt. Pár nappal korábban még „kölyöknek nevezte a babámat, hirtelen pedig „ajándék lett belőle, meg „kis lélek". Kezdtem azt hinni, hogy Davidnek is van szíve, csak ügyesen elrejti a kíváncsiskodó külvilág elől. Vagy még inkább nyalizott Danielnek, nehogy az átvágja a torkomat. Szerintem David valóban elhitte, hogy Daniel megtenné. És nagyon is jól hitte. Egy tizedmásodperc elég volt ahhoz, hogy eldöntsük: bármi áron megmentjük a kisbabánkat. A földi életünk árán is. Végtére is, ő tényleg a szerelmünk manifesztációja volt. Mi hívtuk őt életre, innentől kezdve pedig a mi felelősségünk volt a megvédelmezése. Furcsa, de tényleg bármire képes lettem volna érte, és tudom, hogy Daniel is.

– Ezt nem értem – mondta Daniel összezavarodva. – Hogy segíthet ez rajtunk?

– Úgy, hogy ha azt a kis testkezdeményt nem is, de őt magát megmentheted. Nem ez tesz minket azzá, akik vagyunk – csípett bele a húsába –, hanem az, ami idebent van – tette a mellkasára a kezét. – Ha megmented a lelkét, mindent megmentesz, ami ő.

– Most lényegében arról beszélsz, hogy szippantsam ki a gyermekem lelkét Cathy-ből?

– Arról beszélek, hogy helyezd biztonságba a lelkét. Ha nem indul meg vissza, el sem veszhet a Holtak Útján. Itt marad veletek, aztán ha Catie kész lesz rá, visszaköltözik a hasába, és megszületik.

– Hogyan? – kérdeztem értetlenül.

– Hogyan-hogyan? – horkant David lenézően. – Pont úgy, mint amikor megfogant. Meg pont úgy, mint ahogy mind megfogantunk. Kamatyoltok, természetesen úgy, ahogy szoktatok: eszetlenül. Ha megtermékenyül a petesejt, kinyílik az aurád, és befogadja az új lelket.

– És mi garantálja, hogy ezt a lelket? – tettem fel a kérdést.

– Smith – bökött Daniel felé a fejével. – Mikor az emberek a holtak világával próbálnak kapcsolatba lépni, magukba engedik a Pokolban sínylődő lelkeket. A lélek rátapad az első olyan testre, amiből energiát szívhat el. Ugyanezen az elven fog működni ez is. Kamatyoltok, Smith pedig segít a kisasszonynak abban, hogy kit kell megtalálni. Habár, szerintem magától is tudni fogja. Aztán rád tapad, mint egy kis pióca, és amint élhető közeget talál magának, értsd, egy megtermékenyült petesejtet, olyan sebesen befészkelni magát, mint a sicc. Minden lélek meg akar születni, és küzdeni is fog azért, hogy megszülethessen.

– Akkor minek a kristály? – kérdezte Daniel értetlenül.

– Mert, ha huzamosabb ideig magadon hordasz egy lelket, beledöglesz. Egy test csak egy lelket képes ellátni energiával. A terhesség más, mielőtt megszólalnátok – emelte meg a kezét. – Olyankor a test a testet táplálja, nem a lelket.

– Ez az egész veszélyes lehet Cathy-re?

– Nem. Az apja – bökött a ház felé –, viszont veszélyes lehet Catie-re, úgyhogy azt ajánlom, húzzunk el innen a büdös picsába, mielőtt a jó öreg Walcott rájön a turpisságra!

– Nem bízok benned.

– Az szopás, Smith, mert nem igazán van más választásod, hacsak nem akarod lefejezni az asszonyt.

– Te magad mondtad, hogy ez csak test. Majd ujjászületik – vetette oda Daniel.

– Ja – bólintott David. – De szerinted lennék olyan rendes és kedves, hogy hagynálak kinyiffantani magadat, hogy az új életben ismét együtt lehess Catie-vel? – húzta kaján vigyorra a képét. – Addig tartanálak életben, amíg csak tudlak. Ha kell, százhúsz éves korodig, hogy sose találjatok egymásra. És most add vissza a tőrömet! – nyújtotta ki felénk a kezét.

– Ha átvágsz – kezdte Daniel, miközben átnyújtotta Davidnek a tőrt –, elintézem, hogy beszáguldj a Káoszba!

– Kussolj, és inkább hozd a nődet, mielőtt Walcott intézi el, hogy mind a Káoszban kössünk ki!

– És mi lesz anyuval? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Egyszerre csak egy probléma – mondta Daniel, majd felkapott az ölébe, és megindult velem, a mellettünk lépkedő David társaságában.

Habár nem volt a legbiztonságosabb, visszatértünk a kúriába. Képtelenek voltunk addig távolabb kerülni a kicsiny falutól, amíg nem kerülök mozgatható állapotba, és nagyon nem úgy állt a dolog, hogy hosszabb útra lehessen indulni velem, mindaddig, amíg nem normalizáljuk a kialakult helyzetet. Pontosabban, amíg el nem engedem a babámat, hogy élni tudjak.

Azt hittem, darabokra hullok. Nem a fájdalomtól, hanem a kíntól, ami a lelkemet emésztette. Ami gyötrőbb volt mindenféle, a fizikai test által megélhető szenvedésnél. Különös, hogy egészen eddig a pontig a hátam közepére sem kívántam a babavárást, az anyaság gondolatától pedig egyenesen rázott a hideg, ennek ellenére, amint felsejlett a babám elvesztésének lehetősége, az anyai ösztöneim a maximumon kezdtek pörögni. Kár, hogy már csak akkor, amikor vajmi keveset tehettünk a kislányunkért. Ez a vajmi kevés is elég volt azonban ahhoz, hogy reménykedni merjek. Akármit is forgatott a fejében David, akármilyen különös – és minden bizonnyal tiltott – mágiát kívánt rajtam alkalmazni, illetve Daniellel kiviteleztetni, reménykedtem benne, hogy sikeres lesz. Muszáj volt annak lennie.

Amint visszatértünk a kúriába, az első utam a fürdőszobába vezetett. Lerogytam a vécére, és az ég tudja, mennyi idő után először, elmormoltam egy csöndes imát. Könyörögtem a Teremtőnek, a Jóistennek, vagy annak, akinek, hogy legalább addig húzzuk ki, amíg Logan megszerzi a kristályt, amit David kért tőle.

– Kicsim, kérlek… – temettem az arcomat a tenyerembe, a vécén gubbasztva. – Kérlek, ne hagyj itt minket! Apával belehalunk, ha elveszítünk téged.

Nyomoromban legszívesebben lerobbantottam volna a falon függő méretes tükröt, de nagyon nem jött volna jól hét év balszerencse, és az erőmet sem pocsékolhattam. Szüksége volt rá a kislányomnak, hogy velem tudjon maradni, amíg Logan megérkezik.

– Nem veszítjük el! – mordult fel Daniel. – Hallani sem akarom ezt!

– Nem, persze, hogy nem – ráztam meg a fejemet sokkosan.

– Na, gyere, álljunk fel innen! – ragadta meg gyöngéden a könyökömet.

Azt se tudtam, hova megyek, csak mentem. Nagyon különösen érzékeltem magam körül a valóságot. Olyan volt, mintha lett volna a világ egy külön buborékban, én pedig mellette lebegnék egy másik buborékban, ahonnan látom ugyan az eseményeket, mégsem vagyok bennük jelen.

Olyan érzésem volt, mint amikor Walcott az őrzők börtönében lecsapolta az erőmet. A fülem zúgni kezdett, és a fel-felvillanó csillagocskák is megjelentek a szemem előtt. Egyértelműen kezdtem kifogyni a varázserőből, ami azt jelentette, hogy a testem védekező módba fog kapcsolni, és kiveti magából azt, ami veszélyezteti az életemet. A gondolatba beleborzongtam, majd azzal a lendülettel meg is szédültem, kicsusszantam Daniel kezei közül és idétlenül elterültem a kanapén.

– Ide kell hozni Lindát! – hördült fel a mellém guggoló Daniel.

– Minek? – horkant David. – Hogy itt lábatlankodjon?

– Hogy adjon Cathy-nek erőt – köpte oda Daniel. – Ez a megoldás – jelentette ki diadalittasan. – Ha Cathy erőt kap Lindától, nincs szükség arra a rohadt kristályra, és Cathy meg Királylányka rendben lesznek.

– Kockáztatnál, Smith?

– Ez nem kockázat! Ez remény!

– De, ez kockázat. Kockáztatod Catie életét, mert, ha nem működik a terved, rövidesen meghal. Kockáztatod a vörös tyúk életét, mert, ha Catie rátapad, és nem tudjuk róla leszedni, ő fog kinyiffanni. És kockáztatod a lányod életét is, mert semmi sem garantálja, hogy a terved működhet.

– A te tervedre sincs garancia!

– Én bízok magamban, Smith. Te elmondhatod magadról ugyanezt?

– Én jobban bízok a testvérek közötti kapcsolatban, mint egy ismeretlen mágiában.

– Nem tudhatod, mi zajlik Catie testében. Egy előrehaladott vetélést sem a testvér-, sem az angyalmágia nem állít meg. Egy apró hiba, Smith, és oda lesz a lányod, talán Catie és Linda is.

– A vetélés vérzéssel jár, nem?

– Egy idő után.

– Jó, hát Cathy nem vérzik, úgyhogy gondolom, még van időnk.

– Igen, pont úgy néz ki, mint aki dúskál az időben – mutatott rám David.

– Nem érzel olyat, hogy véreznél, igaz, Cica? – beszélt hozzám anélkül, hogy figyelembe vette volna David szavait.

– Ü-ü – ráztam meg a fejemet.

– Görcsölsz?

– Nem.

– Fáj valami?

– Igen, és olyan, mintha az egész testemet szivattyúznák.

– Persze, mert nincs erőd. Itt fáj? – tette a hasamra a kezét.

– Igen – nyöszörögtem. – Baromira.

– Itt van az erőközpont.

– Ne kombinálj, Smith! – szólalt meg David.

– Te ne kombinálj! – vágott vissza Daniel. – Királylányka jól van, Cica. Hidd el nekem, hogy jól van! Ha ez a seggfej elugrik Lindáért, pillanatokon belül helyrejöttök.

– Honnan tudod, Baby?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy honnan tudom. Érzem. Ösztön. Fasz tudja!

– Catie! Smith most nincs döntésképes állapotban! Ne kockáztass!

– Nem tudom… – ráztam meg a fejemet kétségbeesetten.

– Cica, bízz bennem! – szorította meg a kezemet életem párja. – Királylányka jól van!

– Figyelj ide, Catie! Ha elindult egy folyamat a testedben, nem tudok veled mit kezdeni. Felfogtad? Sem én, sem Logan, de még Andrei sem.

– Jó! – nyögtem fel. – Akkor maradjon az eredeti terv.

– Nem! – állt ellen Daniel. – Ez egy hülye terv. Veszélyes és kockázatos. Csak adjunk egy esélyt a testvérmágiának!

– NEM-ÉRZEM-A-LÁNYOD! – tagolta a szavakat ingerülten David. – Stimmt?

– Mi… mi az, hogy nem érzed? – kérdezte Daniel értetlenül.

– Ándungos egy boszorkány lesz – csóválta meg a fejét David. – Majd jusson eszetekbe pár év múlva, hogy a jó öreg David mit mondott!

– Ezt nem értem – fújta Daniel.

– A lányod rém makacs, Smith. Visszalöki az erőmet, és elfedi Catie-t is. Azt hiszi, hogy bántani akarom.

– Hát, talán akarod is! – köpte oda Daniel ingerülten. – Szerintem arra játszol, hogy kiiktasd a lányomat, hogy visszaszerezhesd Cathy-t. Csak úgy közölném, hogy nem a gyerek tart össze minket!

– Baby! – szóltam rá. – Ennek most nincs itt helye!

– Ez a tag odáig van érted! – csattant. – És bevet mindent, hogy elválasszon minket egymástól.

– Hülye vagy, Smith! Egy ártatlan baba életével nem játszanék.

– Ó, nem? – vonta fel a szemöldökét Daniel hitetlenkedve.

– Baby! – förmedtem rá. – Azért a genyóságnak is van határa.

– Daltonnál? – horkant. – Kétlem.

– Próbálom menteni a gyermekedet, Smith! Ha téged kutyákkal is tépetnélek szét, Catie-nek nem okoznék ilyen lelki traumát.

– És még volt pofád ezt kimondani. Azok után, amit…

– DANIEL! – gátoltam meg az erőfitoktatást. – Marad az eredeti terv. Az a legbiztosabb – határoztam.

– Cica…

– Ne haragudj, Baby, de a gyermekünk életével nem lutrizok. Ha David azt mondja, hogy a kristály-módszer száz százalékban működhet, akkor azt választom.

Daniel megadóan sóhajtott.

– Működhet? – kérdezte az angyaltól.

– Ha nem cseszed el, biztosak lehettek benne, hogy a lányotok megmenekül.

– Jó! – adta meg magát életem párja. – Akkor legyen így. De, ha átvágsz, angyal, és elveszítjük…

– Nem okoznék Catie-nek fájdalmat! – vágott Daniel szavába ingerülten. – Te se tedd!

– Még te ugatsz ilyenekről nekem? Kettőnk közül te vagy az, aki…

– Baby, a Jóistenre kérlek! – vágtam a szavába elgyötörten. – Ne most!

– A fasz kivan! – vágott bele a földbe az öklével. – Ez a kurva Logan is!

– Rajta van az ügyön – kelt Logan védelmére David. – Már háromszor hívtam. Aggódik Catie-ért. Olyan gyorsan ügyeskedik, amennyire csak telik tőle.

– Akkor teljen tőle jobban! – csattant életem párja. – A kislányom lelke a tét, a kurva életbe! Ha már ezt az opciót választottuk, akkor csináljuk is, bassza meg!

Logan, mintha csak hallotta volna Daniel felcsattanását, megjelent a nappali közepén, és sebes futtában mellettem termett. Hiába volt egy pökhendi fasz, és nem voltam a szíve csücske, őszinte aggodalommal tette a homlokomra hatalmas tenyerét. Legalábbis úgy tűnt, hogy valóban aggódik értem.

– Hogy vagy? – simította ki a szememből a hajamat.

– Ha azt mondom, hogy szarul, elhiszed? – motyogtam az orrom alatt.

– Hoztam neked valamit, amitől remélhetőleg jobb kedvre derülsz – forgatta meg a kristályt az ujjai között.

– Haladjunk! – kapta ki a kezéből a kristályt Daniel. – Mit kell tennem? – fordult az angyalok felé.

– Én ebben nem vagyok járatos – emelte maga elé a kezeit Logan. – Ez a mágia magasiskolája. Még angyalberkekben sem szokványos. Azt sem tudom, Dalton honnan tud ilyeneket – intett David felé.

– Dalton mesterien kezeli a kényszerhelyzeteket – vetette oda David. – Emlékszel, milyen voltak a Holtak Útján lenni? Emlékszel, hogy vezetted vissza a lelkedet?

– Alig.

– Akkor szedd össze magad! – paskolta meg Daniel vállát Logan. – Elvégre, benned van Azrael vére, nem bennünk.

– Mi van, ha elrontom?

– Hát… – húzta el a száját Logan. – Ennél rosszabb már nem lehet. Nem igaz?

– Örülök neki, hogy ilyen tapintatos vagy! – förmedt rá Daniel.

– Elég legyen! – csattant fel David. – Langnek igaza van!

– Kurvára nem akarom elbaszni, oké? – vágott vissza Daniel.

– El ne kezdjetek veszekedni! – parancsoltam rájuk.

Fojtogatott a sírás, de nem akartam még azzal is gyengíteni magamat, és csökkenteni a babám esélyeit a túlélésre, hogy megadom magam a gyötrő érzésnek.

– Na, jó! – mondta Daniel, majd hosszan fújta ki a levegőt. – Össze kell szednem minden emlékfoszlányomat.

– A baba nem fogja hagyni Catie-t – kezdte David. – Szóval, ki kell játszanod.

– Mégis hogy játsszak ki egy icipici magzatot?

– Fogalmam sincs. Nem az én gyerekem – közölte David nemes egyszerűséggel. – Valahogy érd el, hogy bízzon benned!

– De azt mondod, visszalökött.

– Az a különbség kettőnk között, Smith, hogy nem az én kisfickóm dugta be a nagy, tuskó fejét Catie petesejtjébe, hanem a tied. Ergo, te vagy az apja, nem én. Remélhetőleg apuban majd bízik annyira, hogy félreteszi a Heffernan-makacsságot.

– Basszus! – nyögött fel életem párja.

– Figyelj! – szólalt meg Logan. – A lélek nemcsak az édesanyát, de az édesapát is választja. Te sem vennél meg, mit tudom én, mondjuk, egy autót, látatlanban. Ismer téged. Ha ti még nem is ismeritek őt, ő már rég ismer titeket. Pontosabban, még. Mire megszületik, majd szépen elfelejti.

– Ez most komoly? – pislogott Daniel meglepetten Loganre.

– Hát persze! Mindig a kis lélek választja a szülőpárt. Azt a párt, aki beleillik a karmájába, és akitől a legtöbbet tud tanulni, sőt, akiket tud tanítani. Ez amolyan árucsere forgalomhoz hasonlít. És nagy általánosságban a lelkek egy lélekcsaládból származnak, ami azt jelenti, hogy az életeik során már találkoztak és közük volt egymáshoz. Szóval, egészen biztosan ismer titeket, és ha közös gyereketek van, ti is ismertétek egymást a múltban – magyarázta Logan.

– Előző életünkben? – lepődött meg Daniel.

– Szerintem igen. És tuti, hogy a kicsivel is ismeritek egymást. Szóval, én a helyedben érzéseket küldenék neki. Olyasmit, hogy szereted, és bízhat benned, és kövessen.

– Te mégis honnan tudsz ilyeneket? – kérdezte David döbbenten.

– Nem csak te vagy okos, Dalton – válaszolta Logan büszkén.

– Oké, oké, oké! – hadarta Daniel. – Szóval, küldjek pozitív érzéseket a babának, és csalogassam ki Cathy pocakjából.

– Az se árt, ha tudja, hogy az apja vagy, és éppen megmenteni próbálod – mondta Logan.

– És közben még Azrael erejét is használjam, amit tudatosan még sosem tettem – beszélte meg magával a dolgot életem párja. – Na, jó! Azrael! – sóhajtott Daniel. – Ha hallasz! Fogalmam sincs, mit csinálok, de kérlek, segíts! Ez a pici a te örökséged – célozta a szavait az ég felé. – Szerinted hall engem? – fordult oda Loganhez.

– Egészen biztos vagyok benne – válaszolta az angyal.

– Azt se tudom, hogy kell csinálni – mondta Daniel kétségbeesetten.

– Mikor kicsiként elkezdtük tanulni az angyalmágiát, mindig úgy mondták a tanítók, hogy engedjük el a tudatos énünket, csak a célra fókuszáljunk és engedjük, hogy ösztönösen használjuk az erőnket – magyarázta Logan.

– Hogy engedjem el a tudatos énemet, miközben a tudatomnál kell lennem, hogy megnyugtassam Királylánykát?

– Megoldod – lökte oda David lazán. – Ha gyereket tudtál csinálni, ez is menni fog.

– Hát… azért a gyerekgyártáshoz nem sok ész kell… – motyogta Daniel.

– Mondjuk, jogos – értett egyet David. – Elvégre, nektek is sikerült – engedélyezett magának egy félmosolyt. – Na, mindegy! Mehet?

– Még mindig nem tiszta teljesen, hogy hogyan tudom ezt kivitelezni – mondta Daniel ahelyett, hogy reagált volna David csipkelődésére.

Ránéztem a kétségbeesett arcra, ami olyan falfehér volt, mint egy albínó hulláé, mégsem rendült meg a hitem egy pillanatra sem. Mindennél és mindenkinél jobban bíztam Danielben, és tudtam, hogy képes lesz megmenti a kislányunkat. A lelkemet tettem volna rá, hogy nem fog kudarcot vallani.

– Én a helyedben sietnék a gondolkodással! – mondta Logan aggodalmasan. – Lassan besűrűsödik a vére.

De jó! Egyszer elvérzek, egyszer besűrűsödik a vérem… Mi lenne, ha egyszer, csak egyetlen egyszer nem a véremhez lenne köze valaminek?

– Lilith megmondta – kezdtem. – Megmondta, hogy tapasztalatot kellett szerezned. Sikerülni fog, Baby.

Olyan erőtlenül beszéltem, hogy azon sem lettem volna meglepődve, ha Daniel egyetlen szavamat sem érti, de sötét szeme olyan fénnyel villant rám, hogy kétségem sem volt afelől, hogy célba találtak a szavaim.

– Szerinted jól döntünk, Cica? – kérdezte bizonytalanul.

– Persze, hogy jól! – felelte helyettem David. – Haladj már! Nem akarjuk, hogy meghaljon!

– Fájni fog Cathy-nek?

– Nem – nyugtatta meg David.

– És a babának? – aggodalmaskodott Daniel.

– Nem tök mindegy? – húzta el az orrát David. – A lelke múlik rajta.

Még látni sem bírtam, hogy mi folyik körülöttem. Vagyis, igazából, nem is volt benne semmi látványos, ezért inkább behunytam a szememet, hogy átbűvöljem magamat egy olyan álomvilágba, ahol nem éppen a gyermekem lelkét szippantja ki a méhemből a tulajdon édesapja. Persze, képtelen lettem volna elaludni, de a szemhéjaim bámulása valamelyest elterelte arról a figyelmemet, amit Daniel próbált véghez vinni. Hála az égnek, semmit nem éreztem, mint ahogyan azt sem éreztem, amikor belém költözött egy kis élet. Egyetlen ember lehetett a nappaliban, aki tökéletesen érzett minden egyes másodpercet, az pedig Daniel volt. Vagy, ha nem érezte, akkor bizony füstbe ment az egyetlen tervünk, ami – David szerint – használható lehetett.

Hallottam Daniel ideges zihálását, de nem szólalt meg. Egészen biztos voltam benne, hogy megfeszített erővel koncentrál. Talán nem is lett volna képes véghez vinni a dolgot, ha nem a mi babánkról van szó. Hatalmas motivációs tényezőt jelenthetett számára, hogy a saját gyereke életét kellett megmentenie, ugyanakkor őrült nagy nyomás is lehetett. Bele sem mertem gondolni, hogy mik játszódhattak le a fejében.

– Szép munka, boszorkánymester! – csendült David hangja, fogalmam sincs, mennyi idő után.

– Sikerült? – kérdeztem azon nyomban.

A szemhéjam olyan hirtelen pattant fel, mintha sosem lett volna csukva.

– Nézd meg magad! – mosolygott rám David úgy, mintha ő lett volna a Mikulás, aki ajándékot nyom a szégyenlős gyermek kezébe. – Ez nem boszorkánykő, Catie – vette ki Daniel kezéből a kristályt, és az ujjaim közé nyomta. – Azért ragyog, mert magába zárt egy lelket. Add csak vissza! – vette el tőlem a kristályt. – Látod, mennyivel másabban ragyog nálam, mint nálatok? – kérdezte, miközben újra visszanyomta a kristályt a kezembe.

Igaza volt. Danielnél és nálam sokkal-sokkal fényesebben ragyogott, mint amikor ő fogta a kezében. Olyan volt, mintha a kis lélek reagált volna arra, hogy éppen ki zárja a markába. Egyértelműen így is volt.

– Bírod magad, boszorkánymester? – kérdezte David Danieltől. Eddig a pillanatig fel sem fogtam, hogy ki van ütve.

– Úristen! – sikkantottam. – Mi baja van?

– Szerinted mégis mi? – kérdezte Logan olyan hangnemben, mintha tudnom kellett volna, hogy mi baja van Danielnek. – Angyalmágiát használt. A félemberek nagy része meg sem tudja csinálni. De, akinek összejön, az is kiüti magát napokra. Szarul van.

– Helyesbítek – szólalt meg David, miközben a grabancánál fogva megemelte a mellkasomon pihenő Danielt. – Piszok szarul van. Szedd össze magad, Smith! – csapkodta meg Daniel arcát.

– Istenem! Lesz valami baja? – jajveszékeltem.

– Bizony – bólintott David. – És borzalmas lesz.

– Brutális – tódította Logan.

– Már-már elviselhetetlen – folytatta tovább David.

– Kibírhatatlan – fokozta Logan.

– Jézusom! Miért, mi baja lesz?

– Napokig szenvedni fog – mondta Logan vigyorogva.

– Olyan lesz… – vihogott David.

– Mint egy ember – tört ki Loganből a kacagás.

– Nem lesz ereje – hahotázott David.

Úgy röhögcséltek, mintha valamiféle cirkuszi előadáson üldögéltünk volna. Kicsit sem zavarta őket, hogy Daniel éppen magán kívül van, nekem lassan besűrűsödik a vérem, és még a babám lelkét is kiszippantották belőlem, hogy egy kibaszott kristályban sínylődjön.

– Hogy rohadnátok meg! – bődültem fel. – Nem zavar benneteket, hogy Daniel totál kész van, a kisbabám pedig gyakorlatilag halott?

– Smith-nek semmi baja – csapkodta meg a kába Daniel hátát David.

– A lurkó pedig jó helyen van – vette át tőle a szót Logan. – Közelébe nem jár a halálnak.

– Az egyetlen szívás, hogy kezdheted elölről az okádós időszakot – nevetett ki David. – Nyomi!

– Gyökerek! – morogtam oda. – Jól vagy, Baby? – simogattam meg Daniel kezét.

– Mmm…

– Mi a jó büdös faszom folyik itt? – süvített végig a nappalin a megelevenedő Andrei ingerült üvöltése. – Mi van a kölyökkel? – ugrott oda Daniel mellé.

– Ki van ütve – pusmogta Logan riadtan.

– Mi az, hogy ki van ütve? Miért van kiütve? Összement Walcott-tal?

– Angyalmágiát használt – felelte az angyal az orra alatt.

– Mi a kurva anyámat használt? – üvöltött Andrei.

– Kényszerhelyzet volt, oké? – kezdett mentegetőzésbe David.

– Elpofáztam, hogy nem csinálsz semmit, amíg ide nem érek! Megmondtam, hogy rögtön itt leszek!

– Nálad a „rögtön" minimum egy órát jelent, és igazam is lett – vetette oda David. – Amíg te fialtattál, én megmentettem Catie-t – bökött felém a fejével.

Andrei keze olyan sebesen libbent, hogy alig volt érkezésem érzékelni. Inkább már csak arra eszméltem, hogy fülsiketítő csattanással megállapodott David tarkóján, mire a jól megtermett angyal megrogyott, és szinte felakadó szemekkel idétlenül megkapaszkodott a kanapé karfájában. Soha életemben nem láttam még ekkora, orbitális méretű taslit. Ha én kaptam volna, egészen biztosan leszakadt volna a fejem, és kirepült volna a világűrbe.

– Ha még egyszer a hátam mögött kontárkodsz, és beleütöd az orrodat olyanba, amihez nem értesz, lecibálom a faszodat, és lenyomom a torkodon! Világosan fogalmaztam, Dalton?

– Igen, Mester – krákogta David.

– Mi történt itt? – fordult oda Loganhez. – Halljam!

– Hát az úgy volt… – kezdte Logan megilletődve, majd töviről hegyire elmesélte az eseményeket Andrei-nak, körülbelül három percbe belesűrítve, aminek az lett a következménye, hogy az angyal iszonyatos, szó szerint ijesztő haragra gerjedt, aztán borzalmasan elverte Davidet és Logant is, amiért ahelyett, hogy megvárták volna őt, kotnyeleskedni mertek. Végül David el lett zavarva Walcott házához, hogy kiszabadítsa anyut, Daniel pedig Logan-, míg én Andrei karjában végeztem, de csak ennyit fogtam fel a történésekből, mert szerintem az angyal elaltatott. Vagy az is lehet, hogy magamtól ájultam ki, ebben nem lehettem biztos.

*

– Mit csináljak, Nina? – ütötte meg a fülemet Andrei hangja, de még nem voltam annyira magamnál, hogy vissza is tudjak térni a valóságba.

– Legyél bölcs, mint mindig! – csilingelt egy csöndes, kellemes női hang.

– Hallgassak? – kérdezte az angyal gondterheltnek tűnő hangon.

– Hacsak egy kicsit is olyan, mint az apja…

– Másabb. De ő is megtenné.

– Akkor hallgass, Andrei!

– De valamit akkor is tennem kell. Ez nem mehet így tovább.

– Szólj a Körnek!

– Azt nem lehet. Kérdéseket szülne, és nem tehetek szégyenbe egy férjezett ladyt. És családi viszályt sem szíthatok.

– Előbb-utóbb úgyis minden kiderül.

– Hadd ne legyek már én a szarkavaró!

– Mióta érdekelnek téged az ilyenek? – kérdezte a nő mosolygósnak tűnő hangon.

– Mindegy – mondta Andrei válaszként. – Szerinted?

– Szerintem kutya baja.

– Én sem látok semmi olyat, ami aggodalomra adna okot.

Én láttam, de nagyon is. Épp csak kipislogtam a szemhéjaim alól, máris megpillantottam a lábaimat, de azok aztán olyan durván szét voltak pakolva, hogy inkább gyorsan visszacsuktam a szememet, hogy ne is lássam a rettenetet. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, milyen nap van, kik vannak körülöttem és hol vannak a szeretteim, de valami annyira nyomott – nyilván valami kábító bájital –, hogy képtelen voltam kérdéseket feltenni, vagy ha más nem is, legalább megmozdulni. Csak annyit sejtettem, hogy jó kezekben vagyok, és valami miatt azt éreztem, hogy előbb-utóbb minden rendben lesz. Már, ha nem kapok több bódító vackot, mert egyelőre csak arra voltam képes, hogy aludjak…

Mint utóbb kiderült, Andrei magánklinikájára kerültünk; nem is annyira miattam, sokkal inkább Daniel miatt, aki totál megcsúszott, és nem az, hogy varázs-, még fizikai ereje sem nagyon volt; pontosabban, nem tudta magából előcsalogatni. Életemben először viszont örültem neki, hogy gyengének és kiszolgáltatottnak kell látnom, mert amíg ápolgattam és gondoztam, addig se a történteken járt az eszem. Inkább megfújtam neki a levest, etettem kiskanállal, segítettem neki fürödni, még a vécére is kikísértem, azért is, mert mindenki más segítségét elutasította, és persze azért, hogy lefoglaljam magamat és a gondolataimat.

– Catherine! – szólalt meg a szobába betoppanó Andrei. Éppen az alvó Danielt figyeltem, miközben szüntelenül szorongattam jéghideg kezét. Olyan erőltetetten szuszogott, mintha minden levegővételért meg kellett volna küzdenie. Szerintem így is volt. – Késő van, bogárkám. Aludj! – tette a vállamra a kezét.

– Még mindig nagyon gyenge – néztem fel az angyalra.

– Angyalmágiát használt. Örüljünk neki, hogy egyáltalán életben maradt.

– Mert… meghalhatott volna? – nyeltem egy hatalmasat.

– Él, és csak ez számít – kerülte meg a kérdésemet. – Mindhárman éltek – mondta jelentőségteljesen. 

– Mennyit kell várnunk, hogy…

– Semennyit – vágott a szavamba.

– Nem kell regenerálódnom, vagy ilyesmi?

– Az már megvolt – jelentette ki határozottan. – Bízz bennem, Catherine! – tette még hozzá, egyértelműen a bizalmatlankodó tekintetem láttán. – Vigyázok rád, bogárkám, ebben az egyben egészen biztos lehetsz.

Épp megkérdeztem volna, hogy miért vagyok neki olyan rohadtul fontos, hogy vigyázzon rám, de valaki bekopogott aztán be is nyitott az ajtón, ami ellehetetlenítette a bizalmas beszélgetést.

– Dr. Chenkova! – kukkantott be egy ápolónőnek tűnő őrző a résnyire nyitott ajtón, miközben nagyon halkan megszólította Andrei-t. – Bocsásson meg, hogy zavarom, doktor úr! A fia keresi.

– Melyik? – fújta ki Andrei fáradtan a levegőt, mintha tisztában lett volna vele, hogy melyik fiáról van szó, és ez előre jelezte volna, hogy fárasztó éjszakának néz elébe.

– Tony – felelte az őrző szinte már olyan stílusban, mintha szégyellné magát a válasz miatt.

– Már megint az a nő? – mordult fel az angyal.

– Garatmandula gyulladása van.

– Jó, akkor szedjen antibiotikumot!

– A fia ragaszkodik hozzá, hogy nézzen rá a lányra.

– Én meg ragaszkodom hozzá, hogy tüntesse el azt a nőt a magánklinikámról!

– Most ezt így mondjam meg, Dr. Chenkova?

– Felőlem cifrázhatja is.

– Apu! – harsogott végig egy hang a folyosón olyan erővel, hogy a hangosan szuszogó Daniel összerezzent álmában. – Apu!

– Ez már mindennek a teteje! – torzult el Andrei arca idegesen, az ápolónő pedig azon nyomban kirohant a szobából, minden bizonnyal azért, hogy csendre intse a hangoskodó angyalkölyköt. – Addig ne csináljatok semmit, amíg édesanyád nincs melletted! – intézte hozzám a szavait.

– Ezt hogy érted?

– Nyugodtabb lennék, ha főzne neked egy bájitalt.

– Bájitalt?

– Hogy biztosan minden rendben menjen. Jelen helyzetben nincs helye hibafaktornak.

– És anyu segíthet?

– Édesanyád a Heffernan család legtehetségesebb boszorkánya. Ha valaki segíthet, akkor az ő. Meg persze én. Úgyhogy, mielőtt cselekednétek, eljöttök szépen mindketten! Értem?

– Természetesen – bólogattam hevesen.

– Apu! – dörrent újra a férfihang a folyosón.

– Ne haragudj, bogárkám, de én most megyek, és úgy megverem ezt a gyereket, hogy nyakon fossa magát. Holnap rátok nézek – engedett el egy mosolyt. – És aludj! – emelte meg a mutatóujját.

– Aludhatok Daniel mellett?

– Apu!

– Hát, ha elfértek – tárta szét a kezeit derűsen.

– Megoldom. Majd kuporgok.

– Jól van – hagyta rám. – Engedelmeddel megyek, és agyoncsapom a fiamat.

– Hát… tedd! – rántottam egyet a vállamon.

Andrei épp csak elhagyta a szobát, ingerült morgolódás, egy fiú durcás nyivákolása és minimum három brutálisan nagy pofon hangja rondított bele a magánklinika éjjeli csendjébe, ami éppen elég volt ahhoz, hogy Daniel kiszakadjon az álomvilágból, és megébredjen.

– Mi történik? – krákogta erőtlen hangon.

– Itt van Andrei kölyke valami mandulagyulladásos picsával, és Andrei-ért kiabál.

– De bunkó – motyogta kimerülten.

– Jól vagy, Baby? – simítottam végig az arcán.

– Te?

– Rendben leszek.

– Akkor én is rendben leszek – szorította meg a kezemet túl erőtlenül ahhoz, hogy megnyugtassanak a szavai.

Odabújtam mellé a szűkös kórházi ágyon, és úgy merültünk újra álomba, hogy egyetlen szó sem esett köztünk. Nem akartam beszélgetni, mert semmi pozitív dolgot nem tudtam volna mondani, annak meg nem lett volna értelme, hogy a lelki nyomorommal tovább nehezítsem Daniel felépülését. Így is volt elég baja, mind lelkileg, mind testileg, úgyhogy egyszerűen csak mellette voltam, és szerintem ugyanezek a gondolatok futottak végig az ő agyán is. Elértünk életünk és a kapcsolatunk legmélyebb pontjához, és megtippelni sem tudtam volna, mennyi időbe fog telni, mire kievickélünk az agóniából. Egy dologban voltam csak biztos: ha nem kapaszkodunk össze, hogy egymást támasszuk, belefulladunk a sors kreálta bűzös mocsárba. A kérdés csak az volt, hogy lesz-e erőm talpon maradni, vagy végül Danielre fog hárulni a feladat, hogy biztos kézzel tartson engem, miközben önmagáért is meg kell küzdenie.

2. fejezet

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy angyalmágiát használni ennyire veszélyes. Már másfél hete rostokoltunk a klinikán, de Daniel állapota sehova sem javult. Nem úgy az enyém, már, ami a fizikai hogyan létemet jelentette. Lövésem sincs, hányszor vizsgált meg Andrei, amíg ki voltam ütve, de miután magamhoz tértem, kétszer is terpesztenem kellett, mire a zárójelentésemre is rákerült, hogy egészséges és nem mellékesen, fogamzóképes vagyok. Nem tudtam eldönteni, hogy perverz, vagy csak nagyon alapos, és mivel az angyalokkal való negatív tapasztalatomból kiindulva az előbbire tippeltem, végigzokogtam mindkét vizsgálatot, másodjára már olyan keservesen, hogy be kellett hozzám rángassák Lindát, hogy megnyugtasson, mert azt persze nem mertem közölni, hogy perverziót sejtek a háttérben.

– Nyugodj már meg, hallod? – fogta a tenyerébe az arcomat. – Andrei rendes, és nem akar bántani, csak ezer százalékon teljesít. Ő a legjobb orvos, akit csak ismerek. Én például havi szinten járok hozzá.

– Mégis miért? – bömböltem. – Könyörgöm, mondd, hogy nem vagy beteg! Azt már tényleg nem élném túl.

– Hahó! Egy angyallal járok. Szeretek havi szinten megbizonyosodni róla, hogy nem mondott csődöt a tripla védekezésünk.

– Arra ott a teszt.

– Azt hetente csinálok, de abban nem bízok annyira, mint Andrei-ban – legyintett.

– Ne már! – pislogtam fel az arcába. Annyira letaglóztak a szavai, hogy még sírni is elfelejtettem. – Komolyan megér neked ennyi nyűglődést ez a hülye Logan? Fúj, Linda! A nőgyógyászati vizsgálat a világ leggusztustalanabb vizsgálata, és te havi szinten bevállalod ezért a balfaszért?

– Hm, szerintem a végbéltükrözés gázabb – rántott egyet a vállán.

– Mi a fenéért volt neked végbéltükrözésed? – törtem ki ingerülten.

– Egyszer – emelte meg az ujját –, de csak egyetlen egyszer…

– Ó, te jó ég!

– És soha, soha többet! Soha, de soha!

– De miért vagy ilyen hülye? – temettem az arcomat a tenyerembe.

– Fiatal voltam és szerelmes. De ez titok!

– És szétreccsent a segged? – borzongtam bele a gondolatba.

– Nem, de baromira vérzett és kibaszottul fájt. És hát beijedtem. Azt meg mégsem mondhattam a dokinak, hogy seggberakattam magam, úgyhogy előálltam az „egyszer csak ilyen lett, doktor úr, fogalmam sincs, miért" dumával.

– Banyek! De ciki. Ezt Matt tette veled?

– Nem – rázta meg a fejét. – Ezt én tettem magammal. Azt hittem, hogy ha megcsinálok ilyen hülyeségeket, magam mellett tudom tartani. De nem ment – nevette el magát. – Ugyanúgy félre ment, tök mindegy volt, mit csinálok. De tanultam belőle. Jó sokat.

– Az anális szexből?

– A Matt-tel való kapcsolatomból. Soha többet nem leszek ilyen csicska. Annak a gyökérnek milliónyi megcsalást elnéztem, aztán rájöttem, hogy szerethetek én akármennyire valakit, ha megcsal, akkor annak a kapcsolatnak meszeltek.

– És te sosem csaltad meg?

– De igen. De csak bosszúból – rántott egyet a vállán. – Sosem azért, mert élveztem volna.

– Mégis hány pasival feküdtél te össze? – kíváncsiskodtam.

– Sokkal, Cathy – nevette el magát. – Ne akard tudni!

– Megvan a húsz?

– Meg – röhögött olyan lazasággal, mintha a ribancság valamiféle nevetséges dolog lenne.

– A harminc is?

– Hagyjál már! – csapott rá a homlokomra kacarászva. – Akadt egy pár, maradjunk annyiban.

– Jesszus! Logan tudja ezt?

– Persze. Még listát is mellékeltem neki a lyuksógorokról. Jaj, de hülye vagy!

– Bleee! – nyújtottam ki a nyelvemet, és másfél hete először elengedtem egy aprócska nevetést. – Amúgy kivel jobb? Matt-tel vagy Logannel?

– Erre most komolyan válaszoljak?

– Epekedek, nővérkém.

– Előre szólok, hogy nem azt a választ fogod kapni, amire vársz.

– Nem? – kérdeztem döbbenten.

– Arra számítottál, hogy isteníteni fogom Logant, igaz?

– Nagyon vehemensen magasztaltad a potenciáját annak idején.

– Csak, hogy csesztessem Danielt – nevette el magát. – Egyébként nem rossz Logan – váltott át komolyabb hangnemre. – De Matt jobb volt.

– Az a balfasz? Mégis miben?

– Abban, hogy ő volt az első szerelmem, és szerintem ezt sosem fogja felülmúlni senki.

– Szereted Logant, Linda? – kérdeztem rá arra, ami a hallottak fényében a legjobban érdekelt.

Különös volt, amit mondott, mert akármilyen lepedőakrobatával is akadtam volna össze, tuti biztos voltam benne, hogy senki sem tudná lekörözni Danielt. És nem azért, mert a világ összes férfija közül ő volt a legjobb szerető; nyilván nem. De számomra ő volt a legjobb, mert ezt teszi a szerelem. Ha viszont Lindának nem Logan a legjobb az ágyban, akkor ott már a baj nem kicsi.

– Persze. Jó arc – felelte könnyedén.

Jó arc? Eh…

– Na, gyere! – ragadott kézen.

– Hova? – kérdeztem értetlenül, miközben beletrombitáltam egy zsebkendőbe.

– Hozzunk Danielnek valami értelmes kaját, hogy mikor felébred, jól megtömhesse a hasát. És én is éhes vagyok. Te nem?

– Itt meglepően jó a kaja – vontam vállat.

– Napi ezer euróért lehet is.

– Mennyi? – nyüszítettem.

– Menjünk! 

Bóklásztunk egy kicsit Dublinban, de nem igazán figyeltem, hogy merre járkálunk. Csak követtük Linda telefonján a térképet a legközelebbi étteremig, aztán betértünk a Lemonbe palacsintázni. Meglepett, hogy árulnak nálunk olyan palacsintát, mint amit Olaszországban ettem, mert anyu mindig amerikait csinált, és azt hittem, hogy felénk nem is ismerik ezt a vékony tésztás változatot. A Szent Terézben sosem kaptunk desszertet, étteremben meg csak a húsokig jutottam, úgyhogy jól beégtem a pincérnő előtt, amikor rácsodálkoztam a hatalmas, banános palacsintára. Szerintem azt hitte, hogy valami gagyi turista vagyok, aki megpróbál helyi akcentussal beszélni, vagy ilyesmi. Felpakoltunk egy csomó kaját és nyalánkságot, aztán visszaindultunk a süvítő, csípős szélben, amihez túl lenge öltözetnek számított a könnyed kis tavaszi kabát, amit én is és Linda is viseltünk. Sietősen csattogtunk a kórházig, és én már fél lábbal bent is voltam az épületben, amikor megütötte a fülemet egy keserves, szívszaggató zokogás.

– Menj, menj, menj! – sürgetett a mögöttem topogó Linda.

– De valaki sír – kukkantottam hátra.

Egy alak kuporgott a nedves lépcsőn, egy átázott, zöld pulóverben, kapucnival a fején, és olyan hangosan zokogott, hogy nem is értem, hogy nem vettük észre, amikor elcsattogtunk mellette. Egy fél pillanatra még belém állt a gyomorgörcs, mert azt hittem, hogy Danielt hallom, aztán persze rájöttem, hogy hála az égnek, nem életem párja zokog a zimankóban, hanem egy ismeretlen, saccra Daniel körüli srác.

– Azért siess! Van elég bajunk, nem hiányzik másé is.

– Ne legyél már ilyen bunkó! – biggyesztettem le az alsó ajkamat, majd kihátráltam az ajtóból, odatipegtem a sráchoz, és leguggoltam mellé. Csodák csodájára Linda is követett, habár ő nem guggolt le, csak mellettünk toporgott. – Hé! – bátorkodtam megérinteni a srác vállát. – Minden oké?

Teljesen az arcába volt húzva a kapucnija, úgyhogy nem láthattam a szemeit, hogy meggyőződhessek róla, milyen állapotban van, de a kétségbeesett zokogás nem éppen azt sejtette, hogy minden rendben lenne vele.

– Nem! – fakadt ki olyan hangon, mintha egész végig azt várta volna, hogy valaki a hogyan létéről érdeklődjön, és végre kipanaszkodhassa magát.

– Tudunk esetleg segíteni?

– Nem – rázta meg a fejét.

– Kérsz palacsintát? – szólalt meg Linda meglepően kedvesen.

– Aha – bólintott a fiú szipogva.

– Epres – mondta Linda, miközben odanyújtotta neki az egyik elcsomagolt adagot.

– Köszi! – mondta az anélkül, hogy felnézett volna ránk, majd remegő kezekkel átvette a finomságot.

Ránéztem Lindára, aki egy hosszú pillanatig morfondírozott magában, majd lepakolta a lépcsőre a cuccot, és mintha csak haverok lettek volna, lepottyantotta a fenekét a srác mellé, és még a kezét is ráhelyezte a combjára.

– Gáz van valakivel? – kérdezte, miközben a fejével a kórház felé intett, mintha a srác láthatta volna a mozdulatot.

– Velem van gáz – sírta el magát újra a fiú. – Kurvára nem tudom, hogy ki vagyok. Rohadtul kurvára nem tudom!

– Nem tudod? – kérdezte Linda értetlenül.

– Voltam valaki. Azt hittem, hogy vagyok valaki. Aztán kiderült, hogy a fasz tudja, hogy ki vagyok. Csak így! Csak úgy ennyi év után. Mindegy! – sóhajtott egyet, miközben kicsomagolta a palacsintát. – Úgysem értitek.

– Húszévesen tudtam meg, hogy a halott anyám baromira él, és igazából nem is az anyám. Aztán most megismertem a valódi anyámat, akit rohadtul elrabolt a valódi apám.

– Tizennyolc évesen tudtam meg, hogy az apám igazából nem az apám, és hogy van egy nővérem, aki ő itt melletted.

– Oké… – nyögött fel a srác. – Talán mégiscsak értitek.

– Jaaa! – nevette el magát Linda. – Szóval, ne aggódj, srác! – paskolta meg a fiú combját. – Nem csak neked van ilyen elcseszett életed. És még palacsintát is kaptál. Ez már extra indok egy mosolyra.

A srác keserédesen felnevetett, majd betömött egy nagy falat palacsintát a szájába, a műanyag villa segítségével.

– Elárulod a neved? – bratyizott tovább Linda.

– Anthony – nyújtott neki kezet a srác.

– Melinda – rázott vele kezet Linda.

– Na és te? – fordult felém a méretes kapucni.

– Catherine – engedtem el egy mosolyt. Kezet inkább nem ráztam vele, mert tele voltak a kezeim kajával megpakolt szatyrokkal.

– Üdv, csajok! Nincs esetleg egy bagótok?

– Nekem van – felelte Linda sebesen, majd fittyet hányva a kajás szatyrokra, elveszett a táskájában, és még meg is gyújtotta a srácnak a cigarettát úgy, hogy bevette a saját szájába, majd amint fellángolt, átnyújtotta neki.

– Köszi! – motyogott ki Anthony a kapucni alól.

– Igazán nincs mit – vigyorgott Linda idióta módon. – És amúgy tanulsz még? Vagy esetleg dolgozol?

– Mindkettő. Építészhallgató vagyok, de már a szakmában dolgozom.

– Tényleg? Csak így, diploma nélkül?

– Állítólag őstehetség vagyok – engedett el egy apró, de véletlenül sem boldog nevetést a fiú.

– Wow! Hát ez menő.

– Ja – hagyta rá Lindára. – Na és te?

– Én újságírást szeretnék tanulni.

He?

– Galway-ben?

– Ja – bólintott Linda.

– Én is oda járok. Maradok még plusz két évet, úgyhogy, ha sietsz, talán találkozunk.

– Posztgraduális képzés?

– A legjobb akarok lenni – mondta a fiú válaszként.

– Kétségem sincs afelől, hogy az leszel.

Mi a lószar ez a beszélgetés? Jesszus!

– Linda! – szóltam oda neki.

– Hm? – pillantott rám csak úgy mellékesen.

– Szerintem már totál kihűlt a kaja.

– Jó, hát majd betesszük a mikróba – legyintett. – Már úgyis mindegy neki, nem?

– Daniel már vár minket – mondtam jelentőségteljesen, de szerintem Linda a mondat felét nem hallotta, mert az Anthony nevű srác olyan köhögő rohamot kapott, hogy azt hittem, menten elpusztul a szemünk láttára.

– Jól vagy? – mérte végig Linda bizonytalanul a köhécselő fiút.

– Persze – köhögte a srác. – Csak nagyon tüdőre kaptam a füstöt.

– Akkor edd inkább a palacsintát! – mondtam oda. – Sajnos nekünk mennünk kell. A vőlegényem kicsit gyengélkedik, és csak kiszaladtunk neki kajáért.

– Persze, hogyne. Menjetek csak. Nekem úgyis dolgom van a nyomorommal. Köszi a palit – intett a cigis kezével, amiben a villának kellett volna lennie.

– Remélem, minden megoldódik – mondta Linda a szempilláit rezegtetve, mintha a fiú kilátott volna a kapucni alól. – De addig is, tessék: gyógypuszi.

Tátva maradt a szám. Azt hittem, hogy látni fogok egy laza gyógypuszit, ami önmagában véve is kifejezetten megbotránkoztató lett volna, mert lövésünk sem volt arról, hogy ki ez a srác, de az, hogy előttem nyaltak össze olyan igazi szerelmesen, maga volt a „Hű, baszd meg szituáció szuperlatívusza. Ráadásképpen az egész csak annyi volt, mint egy kézrázás. Amolyan „Helló-Helló, aztán szét is rebbentek, mintha ez csak így lenne természetes, végül Linda lazán felpattant, odalökött egy annyit, hogy „Örültem", és rezzenéstelen arccal bebattyogott a kórházba.

– Mi a fasz? – csattogtam mellé letaglózva.

– Nem tudom – nyüszített fel halálra vált képpel.

– Mi a jó büdös franc volt ez?

– Kussolj! – szűkölt.

– Te komolyan összecsókolóztál ezzel a random pacákkal?

– Kussolj már, Cathy, a franc essen beléd!

– Te jó ég! – nevettem el magam. – Én még ilyet életemben nem láttam.

– Mit? – mordult fel duzzogva. – Csókolózó embereket?

– Ilyen szituációban csókolózó embereket. Hányszor csaltad már meg Logant?

– Nem csaltam meg! – csattant sértetten. – Én gyógypuszit akartam adni. Nem tehetek arról, hogy lekapott.

Amúgy ebben igaza volt. Mármint, ránézésre tényleg egy laza puszinak indult a dolog, aztán az Anthony nevű srác se szó, se beszéd, csókot kreált a puszikezdeményből. Ugyanakkor Linda is sáros volt, mert nem igazán ellenkezett, és még a szemeit is becsukta, amit szerintem olyankor csinál az ember, ha csókolózik, nem akkor, ha arcra puszit ajándékoz valakinek. Tuti biztos voltam benne, hogy ezt a sors rendezte így, akárcsak engem és Danielt.

– Úristen, Linda! – vigyorodtam el tiszta szívemből. – Megtaláltad életed szerelmét.

– Ó, Cathy! – horkant lesajnálóan.

– Ez egy jel volt. Menj ki hozzá gyorsan, és kérd el a számát!

– Dehogy kérem! Majd biztos én kérem el egy pasi számát.

– Azt hittem, vagy ennyire emancipált.

– Hát amúgy lennék – rántott egyet a vállán. – De szeretem, ha meghódítanak. De azt nem egy bőgőmasina fogja megtenni. Na, menjünk! – intett a fejével a liftek felé. – És kussolsz! – parancsolt rám. – Ez egy fura dolog volt, amiről soha többet nem beszélünk!

– Hát jó – hagytam rá. – Számon lakat – bólintottam cinkosan.

Ahogy beléptünk Daniel szobájába, kezdődött az újabb sokk. Életem szerelme az ágyban feküdt, élettel telve, ragyogó, életerős szemekkel, és jóízűen falatozgatott, mintha csak egy éjszakai ébredésből tért volna magához, nem egy hosszas, kimerítő angyalmágia után lábadozna.

– Hát te? – pislogtam rá meglepetten.

– Így keltem – csámcsogta.

– Éhesen? – nevetett fel Linda.

– Is – vigyorodott el Daniel. – De basszus! Olyan, mintha álmomban feltöltöttek volna. Keményebb vagyok, mint gondoltam. Te hogy vagy? – kérdezte tőlem elszomorodó szemekkel.

– Hagyjuk! – mondtam sebesen, mert nagyon nem volt kedvem a brutális lelkiállapotomról cseverészni olyankor, amikor sikeresen elterelődtek a gondolataim. A szenvedésre ott voltak az éjszakák. – Képzeld! – huppantam le az ágyára. – Linda smárolt egy sráccal – tereltem el gyorsan a szót.

– No fene! – kerekedtek el Daniel szemei.

– CATHY! – fakadt ki Linda.

– Most mi van? – kérdeztem ártatlanul. – Ő csak Daniel – mutattam rá életem párjára.

– Pletykát kérek! – dörzsölte össze Daniel a tenyereit. – Azon nyomban.

– Valami srác itt zokogott a lépcsőn, Linda pedig megvigasztalta.

– Arcon akartam puszilni, de lekapott – helyesbített a nővérem.

– Ez már megcsalás – csettintett Daniel a nyelvével. – És neked van egy szabályod a megcsalásra – mondta egy gonosz vigyorral a szája szélén.

– Ez nem volt megcsalás – rázta meg a fejét Linda.

– Én ezt határozottan megcsalásnak venném – bólogattam hevesen.

– Dettó – vigyorogta Daniel.

– Jó! – csapta fel dacosan az állát Linda. – Most szépen felhívom Logant, és elmesélem neki a történteket. Majd meglátjuk, kinek van igaza.

– Jaj, neee! – hördültünk fel egyszerre Daniellel.

– Volt már elég dráma az elmúlt napokban – borzongtam meg.

– Ne tetőzd! – csatlakozott hozzám Daniel is.

– Ez akkor sem volt megcsalás – mondta Linda duzzogva.

– Jó! Faszt érdekli – legyintett Daniel. – Inkább azt mondd, hogy mit hoztatok enni!

Daniel jó sokat evett, hála a Teremtőnek, és tényleg olyan volt, mintha álmában rákötötték volna egy erőképző gépre, és totálisan feltöltötték volna, vagy valami ilyesmi. Az angyalmágia kicsit máshogy működött, mint amikor kifogyunk az erőből, de nem igazán értettem és nem is érdekelt. Nekem csak az volt a fontos, hogy Daniel élje túl, és ne legyen semmiféle maradandó károsodása. Hála a jó égnek, nagyon úgy festett, hogy végre valahára visszanyerte önmagát, ezt pedig az őt kezelő angyalok is így gondolták, mert másnap reggel elhagyhattuk a kórházat.

Angyalkővel mentünk, és az indulásra befutott Logan is, hogy ha szükséges, támogathassa Danielt, aki ránézésre elég biztosan állt a lábán, így természetesen nem is kért az angyal segítségéből. Nem tudtam, hogy pontosan hova vitt minket a kő, mert elfelejtettem megkérdezni, csak annyiról volt tudomásom, hogy valahova Walesbe fogunk érkezni, Daniel nagyszüleinek az egykori birtokára. Na, ez volt aztán a kúria; vagy még inkább kastély. Ehhez képest Ludovica és George otthona lepukkant falusi parasztházként hatott, még úgy is, hogy Daniel fáradhatatlan munkával kipofozta majd’ az egész házat. A nagyszülei „kastélya" hatalmas volt; tóval és sövényből formált labirintussal, szökőkúttal, óriásira nőtt fákkal határolva. Hófehér, murvával meghintett ösvény vezetett a főbejáratig, amit most enyhén belepett a hó, alóla ki-kikacsintott egy-egy megzöldült darab, amit nyilván a nedves időjárást kedvelő valamiféle nővényfaj, talán moha vagy zuzmó színesített el.

A hatalmas, délceg kúria jó állapotban volt, első ránézésre nem mondtam volna meg róla, hogy fogalmam sincs, hány éve van már, hogy nem lakja senki. Lassan sétáltunk végig az ösvényen, ami a bejárathoz vezetett, majd váratlanul feltárult a méretes, cifra üveggel díszített bejárati ajtó, és kirontott rajta egy pufók, hatvanas évei derekán járó, hófehér kötényt viselő nő, utána pedig egy hajlott hátú, horgas orrú idősebb úr, elegáns öltönyben, csokornyakkendővel.

– Lord Daniel! – rohant oda hozzánk a pufók asszonyság, és dús keblére ölelte Danielt, miközben arról sem feledkezett meg, hogy aggodalmaskodó pillantásokkal méregesse, vagy éppen újra és újra végigsimítson az arcán. – Hogy megnőtt, mióta nem láttam, fiatalúr.

Mi a halál?

– Pedig nem volt az olyan régen, Mrs. Cassidy – mosolyodott el Daniel.

– Jaj, hallgasson már! – csapott rá a nő játékosan Daniel vállára. – Szörnyen sovány, fiatalúr, szörnyen – sopánkodott fejcsóválva.

– Még ugyan jó húsban vagyok – engedett el egy apró nevetést életem párja.

– Azt majd én eldöntöm – mondta oda a nő. – Örülök, hogy újra látom, Lady Catherine – szentelt nekem is figyelmet. – Engedelmével a kedvencét főztem.

– A kedvencemet? – bámultam értetlenül az ismeretlen, sosem látott nőre.

– Chilis sertésbordát zsírba forgatott krumplival.

Oké! Mi a halál a köbön.

– Oh… – tátottam el a számat.

– Fúj! – dünnyögte Daniel.

– Ne fújogjon itt! Magának csirke van.

– És persze, barackos sajttorta. Lady Catherine-nek pedig csupa csoki csokitorta – szólalt meg az idősödő úr is. – Isten hozta itthon, Lord Daniel! – rázott kezet Daniellel a férfi. – Lady Catherine! – villantott rám egy kedves mosolyt, hézagos fogait mutogatva. – Ha nem veszi tolakodásnak, hölgyem, szebb, mint valaha.

– Hát… köszönöm…

– Cathy! Ő itt Mr. Butler, a lakájunk – mutatott rá az úrra Linda –, ő pedig Mrs. Cassidy, a szakácsnő. Ha esetleg már elfelejtetted volna – sietett a segítségemre.

– Hogy felejtette volna el? – vigyorodott el az asszonyság. – Hát én tanítottam meg, hogyan kell csalni a pókerben.

Tudok pókerezni?

– Oh, hát persze… – próbáltam eljátszani, hogy képben vagyok. – Maga egy napot sem öregedett, Mrs. Cassidy.

Akármennyi ideje is van annak, hogy találkoztunk…

– Mrs. Cassidy, Mr. Cassidy, aki most éppen a szobátokat készíti elő cselédség híján és Mr. Butler az egyetlen olyan alkalmazottaink, akiket a kedves bátyám nem rúgott ki.

– És akiket nem is fogok – tette hozzá Daniel eleresztve egy mosolyt.

– Hiányoltuk az asszonyom temetéséről, Lady Catherine.

– A kiéről? – értetlenkedtem.

– Sajnálom, hogy nem tudott jönni. Tudja, az asszonyom nagyon szerette magát.

– Engem? – nyögtem fel.

– Cathy-t? – társult hozzám Daniel is.

– Ne locsogj már annyit, Penny! – szólt közbe Mr. Butler. – Hideg van, és megfáznak a gyerekek.

– Ugye csinált forró leveskét, Mrs. Cassidy? – nyájaskodott Linda.

– Jó sok hússal – bólintott a pufók nő, miközben megindultunk a bejárati ajtó felé.

– És a személyzettel kapcsolatos probléma megoldódott?

– Még folyamatban van, Lady Melinda.

– De az unokája jön, ugye?

– Még gondolkodik.

– Jól megfizetem, Mrs. Cassidy. Tudja, hogy így van.

– Miről van szó? – kíváncsiskodott Daniel.

– Felvettem pár szobalányt. Pontosabban, te vetted fel őket.

– Minek?

– Mert én azt mondtam – tárta szét a kezeit Linda.

– Hugi! Megbeszéltük, hogy…

– A hülye proli életeddel annyira mentünk – vágott Daniel szavába Linda –, hogy folyamatosan a halál torkából kell visszatáncolnunk; mindannyiunknak.

– Ennek semmi köze a proli élethez!

– Nem érdekel! Ettől a perctől kezdve én diktálom a szabályokat! A vén szar eleve azért tartott…

– Lady Melinda! – szólt rá Lindára Mrs. Cassidy.

– Ne vágjon a szavamba, Mrs. Cassidy!

– Bocsánatot kérek, kisasszonyka! – hajtott fejet a nő Linda előtt.

Ez de gáz.

– Azért tartott, hogy egy napon én legyek ennek a háznak az úrnője. És az a nap eljött.

– Ez meg mikori fejlemény? – döbbent meg Daniel.

– Ez, kedves bátyám, mindig is fejlemény volt. Ha nem lettél volna vállalhatatlanul részeg a vén banya végrendeletének a felolvasásakor, tisztában lennél vele. Haszonélvező vagy mindaddig, amíg férjhez nem megyek, aztán enyém a kecó.

– Ó, hát, ha ezen múlik a dolog, Nyuszifül, én menten elveszlek – vigyorodott el Logan. Neki szemmel láthatóan bejött a személyzet és a csicsás kastély ötlete.

– Kétlem, hogy akkor megkapnám – húzta el az orrát Linda.

Az igazat megvallva, én nem is igazán voltam jelen a szituációban, jobbára csak kísértetként lebegtem mellettük és sodródtam az eseményekkel, de még így is megütötte a fülemet Linda odaszólása, és be is indította az agytekervényeimet. Persze lehet, hogy ez már csak az én agyszüleményem és kombinálásom volt, de ez a mondat felért azzal, mintha Linda éppen azt közölte volna az angyallal, hogy nem az ő kikötőjében fog végleg lehorgonyozni a hajójával. És a tény, hogy egy random muksóval csókolózott… Érdekes egybeesés volt, azt meg kell hagyni.

Egyelőre nem derült ki, hogy így van-e, mert Logan nem firtatta a dolgot, szerintem még csak el sem gondolkodott a hallottakon. Inkább bőszen tömte a hasát az előkelő és makulátlanul tiszta étkezőben, miközben kiélvezte, hogy Mrs. Cassidy és Mr. Butler ugyanúgy kiszolgálják őt, mint Lindát, Danielt vagy engem, azzal a különbséggel, hogy őt egyszer sem illették „lord" titulussal, és olyan megvető szemekkel bámultak rá folyamatosan, mintha egy putriból beszabadult utcagyerek lett volna, akit a gőgös uraságok kinéznek.

Étkezés után Mr. Cassidy megmutatta az új lakosztályunkat, ami nem Daniel egykori szobája volt, mert a ház azon szárnyát korábban lezárták, és még nem sikerült teljesen lakhatóvá varázsolniuk, így megkaptunk egy tágas vendégszobát, amiben szerintem még sosem aludt senki. Stílusában emlékeztetett Daniel és Linda otthonára. Ugyanolyan tekintélyt parancsoló, egykoron minden bizonnyal sok pénzbe kerülő bútorelemek sorakoztak egymás mellett a falon, mint a Smith kúria kevésbé használt helyiségeiben, amiket Daniel még nem rendezett át. Az üveggel fedett vitrinek – hacsak nem csalt a szemem – díszes, és minden bizonnyal nagyon drága porcelánokat rejtettek. A falakat sárgára mázolták, de a sarkokba már beette magát a fekete penész, a földig érő, rácsos ablakokon sötét és nehéz bársonyfüggönyök függtek.

– Ha jobb idő lesz, kifestetjük, Lord Daniel – szabadkozott Mr. Cassidy, nyilván a sarokban honoló penész miatt. – Csak a személyzeti részleget fűtöttük, és kicsit megsínylette a fal. Elnézést kérek miatta, fiatalúr!

– Ugyan már, Mr. Cassidy! Tudja, hogy nem vagyok piperkőc. Egy kis penészbe nem halok bele.

– De Lady Catherine…

– Ő sem fog belehalni.

– Azért én csak kifestetném, ha enyhül az idő – mondta az idős, pocakos pasas.

– Jól van, Mr. Cassidy – mosolyodott el Daniel. – Tegye, ahogy jónak látja!

– Még a végén kapok a fejemre Lady Melindától, amiért penészes szobát adok az uraságnak és a kisasszonynak – ingatta meg a fejét.

– A húgom kicsit bepörgött. Ne is törődjön vele! – legyintett.

– Ő a ház úrnője, Lord Daniel; én pedig azt teszem, amit parancsol nekem. Jó éjszakát kívánok! Bármi van, csengessenek! Engedelmükkel – hajbókolt, majd elhagyta a helyiséget.

– Uh, de nem hiányzott most ez az életemből – rogyott le Daniel az ágyra. – Cica, te mit csinálsz? – pillantott fel rám.

– Állok – vontam vállat.

– Nem harap az ágy.

– Attól félek, Baby, hogy ha én ide lefekszek, többet nem kelek fel – tört ki belőlem az egyre inkább érlelődő depresszióm. Daniel egyre jobban volt, ami azt eredményezte, hogy egyre inkább engedélyezhettem magamnak a széthullást; és sajnos meg is tettem.

– Cica! – bámult rám elhűlve.

– Úgy érzem magam, mint egy kiszáradt fa – görbült sírásra a szám.

– Hé! – pattant fel az ágyról, hogy összefonja az ujjait az enyémekkel. 

– Annyira más ez, mint amit irántad érzek. Szeretlek, és gondolkodás nélkül az életemet adnám érted, de… – Elcsuklott a hangom.

– Ez az anyai szeretet, szerelmem.

– Lelkiismeret-furdalásom van – vallottam be, mert muszáj volt kimondanom.

– Cica…

– Minden az én hibám.

Eltört a mécses. Úgy bőgtem, mint egy kisgyermek, aki magára maradt egy nagy tér közepén, és akármerre fordul, csak idegenek veszik körül.

– Nem, szívecském! Minden az apád hibája!

– Szerinted mi van anyuval?

Egy hosszú pillanatig nem szólalt meg.

– Szerintem apád arra fogja használni, hogy minket zsaroljon vele.

Most rajtam volt a sor, hogy egy hosszú pillanatig némaságba burkolózzak.

– Az jó – szipogtam végül. – Legalább addig is életben hagyja…

– Dalton dolga lett volna, hogy kiszabadítsa.

– Nem! – ráztam meg a fejemet. – Nekem nem kellett volna kotnyeleskednem. Minden azért van, mert sosem bírok megülni a picsámon.

– Anyukád rendben lesz. Ha Dalton csődöt is mondott, mi nem fogunk. Sem ebben, sem Királylányka megmentésében. Nem ezek lesznek életünk legnehezebb napjai, Cicus – nyomott puszit a homlokomra, mire hangosan felhorkantam.

– Akkor mégis melyikek?

– Azok, amikor Királylányka majd elkezd randizgatni – nevette el magát.

– Jaaaj, tényleg. Minden srácot agyon fogsz ütni, és nem győzzük majd eltussolni a gyilkosságokat.

– Ez bizony így lesz – szisszent fel.

Fogalmam sincs, hogyan kerültünk az ágyra, de megtörtént. Megszámlálhatatlannak tűnő percekig csak csöndesen feküdtünk egymás mellett. Én pityeregtem, Daniel pedig egyetlen hang nélkül vígasztalt, pusztán csak az érintésével és a csókjaival, közben pedig vártuk a gondtalanabb, új holnapot, amikor talán újra boldogok lehetünk.

3. fejezet

Linda bőszen tartotta az előadást arról, hogy hogyan kellene kiszabadítanunk anyut a walcotti fogságból. Egy csicsás, nappaliszerű helyiségben ücsörögtünk, én konkrétan a kanapén, és rohadtul nem figyeltem a maszlagjára. El voltam foglalva azzal, hogy a nyomorúságomon gondolkodjak. Linda új szobalányai körülöttünk sertepertéltek, de szerintem azoknak sem fülük, sem szemük nem volt, mert olyan üzemi robotokként tevékenykedtek, mintha nem is boszorkák, hanem gépek lettek volna. Nem pletykáltak, nem hallgatóztak, sőt még csak ránk sem néztek. Ez a fajta magatartás egyértelműen Lindának volt köszönhető, aki olyan erős kézzel irányította a személyzetet, hogy még csak meg sem mertek nyikkanni. Habár az is lehet, hogy ez amolyan észak-walesi habitus volt, a hatalmas kúria ugyanis Észak-Walesben állt, egy Conwy nevű kisváros közelében, de magányosan, magas hegyek ölelésében, Capelulo, vagy mi a fene irányában. A környezet hasonlított egy kicsit az otthonihoz, de az utak még az írországinál is sokkal keskenyebbek és szerpentinesebbek voltak, szerintem többet esett az eső és még a levegőnek is más illata volt. Nem tudnám megmondani, miben, de más volt.

– Szerinted? – lökte meg a vállamat enyhe indulattal Linda.

– Szerintem mi? – szakítottam ki magamat a rózsaszín babaruhák illúzióképéből, amik egészen a bunkó lökdösődésig uralták a gondolataimat.

– Be kellene vonni a Tanácsot vagy nem?

– Mibe?

– Te mégis hol jársz? – támadt nekem.

– Tudod, Linda, megvan a magam baja – vetettem oda már-már gyűlölettel.

– Semmiféle bajod nincs! Visszakapjuk anyut, aztán újra teherbe esel.

– És mégis mit fogok mondani a kislányomnak? „Tudod, drágám, ha nagyapád nem pörköl meg, most máshogy néznél ki".

– Ki a fenét érdekel, hogy fog kinézni? – csattant Linda. – Élni fog, egészséges lesz, és nagyon boldogok lesztek. Minden más csak körítés.

– Képtelen vagyok részt venni ebben a beszélgetésben – emelkedtem fel a süppedős kanapéról.

– Szedd össze magad, Cathy! – kínzott tovább Linda. – Boszorkányvárosban megölték az egyik miniszterünket.

– És? – rántottam meg a vállamat érdektelenül. – Így járt.

– A fickó az arisztokrácia legvehemensebb védelmezője volt. Szerinted mégis ki áll a meggyilkolása hátterében?

– Biztos, valami proletár – vetettem oda, mire Linda jelentőségteljesen széttárta a karjait.

– Ergo Walcott – szólalt meg Logan, vagy „Lord Logan", ahogy előszeretettel hívta magát. De csak ő; még Linda sem volt hajlandó ezt a megnevezést meghonosítani. 

– Walcott? – horkant Daniel. – Őt csak a kapu érdekli meg a sötét angyalok, vagy mi a fenék.

– Mi van? – pislogott rá Linda értetlenül.

– Király akar lenni a pokoli szerzetek segítségével – tudattam.

Linda és Logan úgy néztek rám, mintha őrült lettem volna, akit meggondolatlanul kiengedtek a zártosztályról.

Daniel megragadta a kezemet, visszahúzott a kanapéra és belekezdett a mesébe, hogy szóról szóra elregélje a többieknek, amit Walcott a tudtunkra adott. Egy hete dekkoltunk már a Smith család walesi rezidenciáján, de még nem jött ki rá a lépés, hogy átbeszéljük a történteket. Úgy tűnt, ez immár megváltozott, mert Daniel hatalmas átéléssel adta át az információkat, de akármennyire is volt megrázó a beszámolója, sem Linda, sem Logan és persze a személyzet sem rendült meg a történtek hallatán. Éppen ellenkezőleg. Mire Daniel a végére ért a mesélésnek, már jóformán hahotában törtek ki, mi pedig összezavarodva méregettük a vigyorgó párost, meg az össze-összemosolygó, három kis hülye szobalányt, akiknek mégiscsak lehetett fülük, csak jól titkolták.

– Ennyire vicces? – kérdezte Daniel mérgesen.

– Ti komolyan bevettétek ezt a maszlagot? – fintorodott el Linda. – Ekkora tuskók nem lehettek.

– Már miért lenne maszlag? – csattantam fel.

– Azért, aranyom – válaszolt Linda helyett Logan –, mert Walcott telenyomta a fejeteket az angyalok belső konfliktusaival, amit összekevert egy gyerekmesével. Tény, hogy egy radikális csoport ki akarja nyitni a kaput, de ahhoz Walcott-nak semmi köze. Az angyalok egy része szabadságot akar, és ha nem kapják meg, akkor világuralomra akarnak törni, de ehhez túl