Csak egy pillantás volt

By M. G. Brown

A ​huszadik század eleji New Yorkban nincs könnyű dolga a boszorkánycsaládoknak. Nem elég, hogy kevesen vannak, de még azok a kevesek is olyan messze laknak egymástól, hogy ha nem tartanák meg minden évben a fényünnepet, talán soha nem is találkoznának. Ezek a találkozók sorsdöntőnek bizonyulnak megannyi család számára, mivel itt köttetnek meg azok az eljegyzések, amikből rövidesen házasság, majd új élet fog fakadni.
Poppy Fitzgeraldnak esze ágában sincs férjet keresni magának, ő csak dőzsölni tér be a mulatságra, de mint ahogy az a fiatal, szemrevaló kisasszonyoknál lenni szokott, menten megakad rajta egy fiatalember szeme. A Lombardi család legidősebb gyermeke, Nico, beleszeret az ír gyökerekkel rendelkező, pimasz és nagyszájú szöszke lányba, és elhatározza, hogy a következő fényünnepen már, mint férj és feleség jelennek meg. Csak azzal nem számol, hogy a kisasszony eléggé sajátos nézeteket vall a házasságról, hát még Mr. és Mrs. Lombardi…
Maria Lombardi egy álmodozó lélek, akinek meg sem fordul a fejében, hogy a házasság nem a legjobb dolog, ami egy fiatal nővel történhet. Rövid ismeretség után igent mond egy idősebb férfi házassági ajánlatára, és csak a frigyre lépésüket követően szembesül azzal, hogy a házasélet nem az a romantikus tündérmese, amit ő megálmodott magának…
A fegyelmezett, szorgalmas és különleges tehetséggel megáldott Caroline Lombardi legnagyobb vágya, hogy egy napon doktornő lehessen. Egy férfiak uralta világban viszont szinte semmi lehetősége arra, hogy bekerüljön az orvosi egyetemre, így ápolónőnek tanul, szabadidejében pedig egy dologházban segíti a rászorultakat. Itt találkozik a sebésznek készülő, szintén önkéntes Alfredoval, akivel egy ponton összefonódik a sorsuk…
A huncut és zsivány Carmelita Lombardi nem vágyik sem házasságra, sem karrierre. Noha óvónőnek tanul, őt valójában csak a férfiakkal való cicázás érdekli, a hálóját pedig egészen véletlenül épp egy kalózkodó pianistára veti ki, aki vérbeli csirkefogó hírében áll…
Bria Fitzgerald lemondott a szerelemről, hogy bebiztosíthassa a lánya sorsát. A gyermek azonban már felnőtt, így Briának lehetősége nyílik rá, hogy felkeresse rég nem látott szerelmét, és megpróbálja helyrehozni a múlt hibáit…
Carlotta és Nicolas Lombardi Veronából szöktek az Államokba, hogy maguk mögött hagyva a családjaikat, együtt élhessék az életüket. A szerelmükből idővel gyermekek születtek, de az otthoniak még két évtized után sem felejtették el a szökevényeket…

(A Rózsaszirmok sorozat spin-off regénye)

• Language: Magyar
• Publisher: M. G. Brown
• Release date: Nov 3, 2019
• ISBN: 9786158119979

Book preview

küzdelemben.

Egy

Boszorkánynak lenni New Yorkban nem a legegyszerűbb dolog. A nagy, ősi és nemes boszorkánycsaládok nem igazán hagyták el az európai birtokaikat, így ők mind ismerték egymást. Egymás között üzleteltek, egymással szövetkeztek és egymás között házasodtak. Ugyanez volt igaz a szegényebb sorsú boszorkányokra is, mert ők a nemes urak szolgálatában álltak. Az Újvilágban viszont más volt a helyzet. Mivel az urak Európában maradtak, Amerikában nem alakult ki boszorkány-nemesség, a szegényebbek pedig, akik elköltöztek a jobb élet reményében, sosem szegődtek volna el embereket szolgálni, így szétszéledtek ebben a hatalmas országban, az ismeretségek megkoptak, megszűntek, és ha a titkos életükben meg is őrizték a varázstudományukat, egyszerű munkáspolgárokként élték mindennapjaikat, a hozzájuk hasonló emberek között. Az is igaz azonban, hogy hasonló a hasonlót vonzza, és csak a Teremtő tudná megmondani, hogy hogyan – talán épp az ő közbenjárásával –, de mégiscsak elkezdtek kialakulni apró kis boszorkányközösségek, és nem alkottak ugyan koveneket, de vasárnaponként találkoztak a misének hazudott összejöveteleiken. Előásták a múlt talajából az ősi, már elfeledett ünnepeiket, és a régi világban maradottakkal ellentétben, lelkesen meg is tartották őket. Mind közül a legnagyobb és legjobban várt nap december huszonegyedike volt, a fény születésének ünnepe, amit szerte a földgolyón megünnepelt minden egyes boszorkány. Itt New Yorkban erre a napra esett a nagy, évi párválasztó, amikor az egész környékről összegyűltek a boszorkányok, hogy párt találjanak maguknak.

Nem volt ez igaz Mrs. Fitzgeraldra, mert ő már nem keresett párt, és Miss Fitzgeraldra sem, mert ő még nem keresett párt. Táncolni viszont mindketten nagyon szerettek, nem beszélve az ízletes süteményekről, amit a közösség dolgos asszonyai – amibe Mrs. és Miss Fitzgerald nem tartoztak bele – készítettek nekik, valóban tiszta szívből jövő szeretettel. Boszorkányberkeken belül egy-egy házasságkötésnek nemcsak az ifjú pár és a család örülhetett, hanem az egész közösség, mert a házasság azt jelentette, hogy hamarosan újabb kis boszorkányok érkeznek majd a világra, és mivel elég kevesen voltak – főleg itt, az Újvilágban –, minden újszülött léleknek úgy örültek, mintha a Megváltó érkezett volna a Földre a gyermek személyében.

Nos, Mrs. és Miss Fitzgeraldra ez sem volt igaz, mert őket nem érdekelték az ilyesmik. Nem segédkeztek a szüléseknél, nem vigyáztak senki gyerekére, nem ápolták a betegeket és elmúlófélben lévőket, és nem vették ki részüket a közösségben való munkálkodásból sem. Ők csak évente egyszer eljöttek, hogy jót egyenek, jót igyanak és mulassanak, aztán szépen visszatértek a kis hétköznapi életükbe, és minden ott folytatódott, ahol egy nappal korábban abbamaradt.

– Le kéne nyúlnunk ezt a whiskeyt – súgta oda Mrs. Fitzgerald a lányának.

– Dugd már el! Mire vársz? – suttogta neki a lány.

– Az a békaképű Dolores Potts mindig minket néz.

– De csak azért, mert megeszünk mindent, és nem hoztunk semmit.

– Na, és aztán? – vonta meg a vállát a nő szórakozottan, miközben belökött a szájába pár szem mogyorót. – Mi magunkat hoztuk. Az nem elég? – ingatta meg a fejét, mialatt bármiféle szégyenérzet nélkül belecsúsztatta az italt a szütyőjébe.

– Mrs. Fitzgerald! – lépett oda hozzájuk Mrs. Potts. – Régen láttam. Hogy van? – kérdezte ridegen.

– Remekül. És maga? – vigyorodott el a nő.

– Szívesen megkóstolnám a süteményeit. Melyiket hozta? – pillantott rá az asztalra.

– Azt, meg azt, meg azt – mutogatott Mrs. Fitzgerald vigyorogva.

– Oh, igen? – vonta fel a szemöldökét az idős nagysága. – Meglepő. Tavaly azt mondta, nem tud sütni.

– Azóta már eltelt egy év, Mrs. Potts – trillázta a nő. – Poppy is megnőtt – csúsztatta a lánya derekára a szütyős kezét, mire Poppy sunyin hátra nyúlt, és a derekához szorította a szütyőt, amiben a lopott whiskey pihent. – Most már tud nekem segíteni.

Poppy csak elengedett egy kedvesnek színlelt mosolyt, majd köszönés gyanánt bólintott az asszonynak, és fordultában gyorsan előre vette a szütyőt, hogy immár a hasához szorítsa, amíg gyorsan kereket oldott vele. Az ital drága, őket pedig sosem vetette fel a pénz, ráadásul nőként alkoholt venni majdcsak olyan szégyenteljes volt, mint nyilvánosan csókolózni, így Poppy gyorsan elrejtette a fogason lévő kabátja puffos ujjában a zsákmányt, majd a saját szütyőjét is megtömte egy újabb üveggel, és azt is elrejtette a kabátjában.

– Láttam – szólt oda neki egy fiatal férfihang.

– Parancsol? – tette az ártatlant Poppy.

– Nem szép dolog a közösségtől lopni.

– Megszólítani egy hölgyet, akinek még nem lett bemutatva, pedig egyenesen az illetlenség felső határát súrolja – szájalt vissza Poppy, mire a fiatalember széles mosolyra húzta a száját.

– Nico vagyok – mutatkozott be, fittyet hányva az illemre.

– Poppy. De magának csak Miss Fitzgerald.

– Jó. Akkor én meg Mr. Lombardi vagyok – húzta ki magát a fiú dacosan.

– Hát legyen – vonta meg a vállát Poppy. – Gondolom, nem fog elárulni.

– És miből gondolja?

– Abból, hogy pletykálkodni nem szép dolog.

– Mint ahogy lopni sem.

– Ez a whiskey a vendégeknek van. Megihatnám akár itt is. De hát akkor miket gondolnának rólam?

– Be kell látnom, kisasszony, van igazság abban, amit mond – bólintott Nico.

– Örülök, hogy így gondolja, Mr. Lombardi. Őszintén bízom a diszkréciójában.

– Egy tánc! – nyújtotta oda a fiú a kezét.

– Tessék? – lepődött meg Poppy.

– A diszkrécióm ára egy tánc.

– Nem szeretem a keringőt.

– És miért nem?

– Mert unalmas.

– De romantikus.

– Nem szeretem a romantikát.

– Akkor táncoljon velem egy polkát. Kérem!

– Azt sem szeretem – rázta meg a fejét a lány.

– Galopp?

– Azt sem.

– Akkor mit szeret? – sóhajtott egyet Nico.

– A mazurkát.

– A mazurkát… – motyogta a fiú, miközben mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Bohémebb.

– De itt nem játszanak olyat.

– Az a maga baja, Mr. Lombardi – vigyorodott el Poppy, majd elsétált a fiú mellett, úgy, mintha az ott sem lett volna.

Visszatért az anyjához, de csak testben. Lélekben még mindig Mr. Lombardi körül keringett, a büszkesége azonban sokkal nagyobb volt annál, minthogy egyáltalán csak felpillantson, és megkeresse a szemével a fiatalembert. Inkább tovább dézsmálta a finomságokat, az anyja társaságában, aki idő közben sikeresen megszabadult az idős és rosszmájú nagyságától.

Nico már annál kevésbé volt büszke. Poppyhoz hasonlóan ő sem azért látogatott el az összejövetelre, hogy párt találjon magának, inkább csak a szórakozási lehetőség csalta oda, na meg az, hogy a családja mindig nagyon komolyan vette a fényünnepet. Ő maga húszéves ifjú volt, legidősebb húga szeptemberben töltötte a tizenhatot, középső húga néhány napja a tizennégyet, legkisebb húgát pedig pár nap választotta el a tizenháromtól. A szülei sem voltak idősek, de azért látszott rajtuk, hogy keményen meg kellett dolgozniuk azért, amilyük van. Mr. és Mrs. Lombardi ugyanis nem az Államokban születtek, csak az élet úgy hozta, hogy el kellett szökjenek otthonról, ha együtt akartak lenni. Egy igazi Rómeó és Júlia dráma volt az övék, és valóban, mivel Veronából érkeztek New Yorkba, még Nico születése előtt.

Alsó Manhattanben laktak, „Kis Itáliában", immár egy viszonylag kényelmes, háromszobásnak mondható lakásban, és egyáltalán nem egyedi módon, olasz éttermet működtettek. Az édesapja bánt a pénzzel, és az ő dolga volt a papírmunka is, míg az édesanyja és a húgai a konyhában sürögtek-forogtak. Nico dolga volt a vendégek kiszolgálása, de a Teremtőnek hála – gondolta ő –, ezt nem egyedül kellett csinálnia, mert a szülei megengedhették maguknak – most már –, hogy munkásokat vegyenek fel maguk mellé. Ettől függetlenül Nico sokat dolgozott, de viszonylag sokat is keresett, egy átlagos munkásemberhez viszonyítva, és mivel minden megkeresett dollárt megtarthatott, egy húszéves fiatalemberhez képest elég sok megtakarított pénze volt.

A szülei nem titkolt szándéka volt, hogy itáliai menyecskét szeretnének a családba, aki majd beköltözik hozzájuk, és segít Mrs. Lombardinak a konyhában, aztán ha megesik, majd viszi otthon a háztartást és besegít az anyósának. Ez a lány azonban csak boszorkány lehetett, ezért Mr. és Mrs. Lombardi úgy járatták a szemüket, a táncoló ifjú hölgyeket lesve, ahogy csak az képes rá, aki nagyon keres valamit. Kerestek is: Menyasszonynak valót a fiúknak, mert egy-két éven belül lakodalmat szerettek volna ülni. Nico viszont… Nos, ő egészen másfelé nézelődött. Az est folyamán le sem vette a szemét Miss Fitzgeraldról. Gyönyörűnek látta a lány vörösesszőke fürtjeit, égkék szemeit, keskeny, bájos arcát, amin halvány szeplők pihentek. Tetszett neki kecses, de nem törékeny alkata – már amennyit látott belőle a díszes, földet seprő kék ruhában –, pimasz természete pedig egyenesen elvarázsolta. Pár órával korábban úgy lépett be a terembe, hogy még egy évig minimum agglegény marad, most viszont már úgy gondolta, hogy egy év múlva ilyenkor már Mrs. Lombardi társaságában fog érkezni a fényünnepre, aki nem lehet más, mint az a lenyűgöző kis italtolvaj, akit a mosdóból visszaigyekezve fülöncsípett.

Szerencsétlenségére, a fényünnepen sosem játszottak mazurkát, Miss Fitzgerald viszont nem volt hajlandó mást táncolni. A lány hazudott. Ő mindenféle táncot szeretett; imádott pörögni-forogni, mert akkor igazán szabadnak érezte magát, de úgy volt vele, hogy ha Mr. Lombardi valóban akarja azt a táncot, majd megtalálja a módját, hogy eljárhassák. Ha nem, akkor meg sem érdemli, hogy táncba menjen vele.

– Papa? – szólította meg az apját Nico. – Mennyi pénz van nálad?

– Egy húszas, fiam. Miért? – nézett rá kérdőn az apja.

– Adsz nekem tíz dollárt? – kérdezte vonakodva.

Soha életében nem kért még pénzt az apjától. Gyerekkora óta talpalt az étteremben, és elmondhatta magáról, hogy mindene, amije van, a saját kétkezi munkájának a gyümölcse, így most különösen szégyellte, hogy felnőtt létére az apjától kell kolduljon.

– Mire kell az neked? – kíváncsiskodott az apja.

– Támogatni szeretném a közösséget. Kérlek, papa! Duplán ledolgozom. A Teremtőre esküszöm!

– Nem kell itt esküdözni, Nico. Csak megkérdeztem – mondta Mr. Lombardi, majd odanyújtott egy húsz dollárost a fiának.

– Csak tízet kértem.

– De csak egy húszasom van.

– De ha mindet elveszem, nem marad nálad pénz.

– Úgysem kell az most nekünk. Tedd csak el! – paskolta meg a fia vállát.

– Köszönöm, papa! – mosolyodott el Nico izgatottan, majd oda is rohant az idős karmesterhez, aki a zenekart irányította, és szinte kétségbeesetten könyörgött neki, hogy játsszanak mazurkát.

– Menj már innen, kölyök! – förmedt rá a férfi, miután Nico legalább már tíz perce próbált a lelkére beszélni.

– Húsz dollárt adok, uram! Kérem! Csak egyetlen táncot!

– Ne adj nekem húsz dollárt! Az egy jó munkásember több, mint egy heti bére.

– És ön megkeresheti pár röpke perc alatt.

– Pár röpke percért nem veszem el valakitől azt, amiért egy hétig dolgozott.

– De nem loptam a pénzt, uram.

– Nem is feltételeztem, hogy loptad volna, Nico. Ismerlek jól, és ismerem a családodat is. Tudom, mennyit kell fáradoznod húsz dollárért. Tedd el a pénzedet. Jó lesz majd másra.

– De szerelmes vagyok – fakadt ki Nico kétségbeesetten –, és a kisasszony csak akkor jön velem táncba, ha mazurkát játszanak.

– Ó, hát akkor meg miért nem ezzel kezdted? – nevetett fel az idős férfi. – Melyik az a kis huncut, amelyik nem tudja, hogy a táncfelkérést nem illik visszautasítani?

– Miss Fitzgerald, uram.

– Őt nem ismerem.

– Én sem – rázta meg a fejét Nico.

– Akkor meg hogy lehetsz belé szerelmes?

– Csak egy pillantás volt, és megtörtént – felelte Nico elalélva.

– Ilyen nincs, fiam – nevetett egyet a karmester.

– De, igenis van! – dobbantott Nico.

– A szerelemhez nem elég egy pillantás.

– Magának talán nem. De nekem igen!

– Azt mondod?

– Azt! – mondta Nico határozottan. – Játsszanak egyet, kérem!

– Na, jó! – sóhajtott fel a férfi. – De ajánlom, hogy szép lány legyen ez a te nagy szerelmed!

– A leggyönyörűségesebb az egész világon.

– Akkor keresd meg, és…

– Nem kell keresnem – mosolyodott el. – Ott van – nézett rá az édesanyjával susmorgó szépségre.

– A kék ruhás? – kérdezte a férfi, követve a szemével Nico pillantásának irányát.

– Ugye, milyen szép? – mondta a fiú válaszként.

– Szemrevaló – értett egyet a férfi. – Mindjárt véget ér a polka. Aztán játszunk neked mazurkát. És vidd innen a pénzed! – förmedt rá a fiúra, mert az már nyújtotta volna a húsz dollárost. – A szerelemnek nincs ára.

– Köszönöm, uram! – ugrott egyet Nico, mintha csak apró gyermek lett volna.

Életében soha nem várta még ennyire, hogy véget érjen egy tánc. Odasomfordált a gyanútlan Poppy közelébe, aki épp azt tárgyalta az édesanyjával, hogy mit tudnának még bezsebelni a közösből, amikor az idős karmester egy zsivány kacsintást küldött felé, jelezve neki ezzel, hogy pillanatokon belül felcsendül majd az óhajtott mazurka.

– Miss Fitzgerald! – szólította meg a lányt olyan bátran, mint egy háborús hős.

– Már megint maga? – pillantott hátra a válla felett Poppy.

Mrs. Fitzgerald háromszor is végigmérte az idegent, tetőtől talpig, aztán az orra alatt mosolyogva nyugtázta magában, hogy szemet vetett a kislányára egy helyes fiatalember. Nico nem látta magán, Poppy pedig még vak volt az ilyesmihez, de Mrs. Fitzgerald azon nyomban kiszúrta, mennyire ragyog a fiú arca, hogyan égnek a szemei, ha rápillant a lányára. Ebből szerelem lesz – gondolta magában az asszony, és csak remélni merte, hogy Poppy nem lesz olyan csökönyös, hogy visszautasítja ezt a jóvágású ifjút.

– Ígért nekem egy táncot, kisasszony.

– Ígértél? – lepődött meg Mrs. Fitzgerald.

– Anyuka! – sóhajtott fel Poppy. – Ő itt Mr. Lombardi. Mr. Lombardi, ő itt Mrs. Fitzgerald, az édesanyám.

– Örvendek, asszonyom – hajolt meg Nico illedelmesen, de Mrs. Fitzgeraldnak ideje sem volt reagálni, mert Poppy azon nyomban fecsegni kezdett.

– Rajtakapott, mikor loptam, és…

– Sss! – sisegett sebesen az anyja.

– És – vette lentebb a hangerejét Poppy – azt mondta, hogy nem árul el, ha táncolok vele egyet. De mazurkát mondtam! – pillantott rá a fiúra morcosan.

Poppy hangja szinte még el sem halt, el is kezdődött a zene, és ezúttal a lánynak nem volt ideje reagálni, mert az édesanyja jóformán kettétörte a gerincét, olyan hévvel lökte bele a fiú karjaiba. Nico sem gondolkodott túl sokat. Ha már így esett, meghajlás nélkül húzta magával a lányt, és vezetni kezdte a vidám dallamokra. Kreatívnak kellett lennie, mert a mazurkát eddig sosem járta úgy, hogy nem voltak körülötte mások. Ebben a táncban a párok mindig egymással játszottak, de most rajtuk kívül senki sem táncolt. Ők viszont úgy szökelltek, mint a cserfes tündérek, és már Poppy arcán is felsejlett a mosoly, ami csakhamar boldog vigyorrá érett.

Legszívesebben meztelenül táncolt volna, mert gyűlölte a nagy, nehéz ruhákat, amiket hordani kellett, de ezt sajnos nem tehette meg, így magával rántotta Nicot egy képzeletbeli mezőre, ahol senki nem volt körülöttük, és elképzelte, hogy önfeledten, hangosan kacagva ugrálnak körbe-körbe, anyaszült meztelenül, miközben a langyos szellő simogatja a bőrüket, ők pedig a táncuk végén szerelmes csókot váltanak. Természetesen ezt sem tehette meg, ezért megpróbált elveszni a fiú tekintetében, hogy ha az ajkaikkal nem is, a pillantásukkal összeforrhassanak, de a dinamikus, gyors tánc ezt sajnos nem tette lehetővé. Már megbánta, hogy ezt a bohókás táncot választotta, mert a fiúnak igaza volt: A keringő romantikus. Ez a tánc inkább csak vidám volt, de hiányzott belőle a keringőre jellemző intimitás, amit Poppy most annyira kívánt, mint éhező egy falat kenyeret.

– Kérjen egy keringőt is, Mr. Lombardi – mondta a fiúnak szinte már esdeklően, amint véget ért a muzsika.

– Játsszon egy keringőt! – rohant oda a karmesterhez Nico, és nem törődve azzal, hogy a férfi korábban visszautasította a pénzt, belegyűrte a zsebébe a húsz dollárost.

– Bolond vagy, fiam – csóválta meg a fejét az idős ember, de ezúttal győzködés nélkül tett eleget Nico kérésének.

A teremben mindenki az őrületet nézte, mert ilyesféle illetlen cirkuszhoz nem volt hozzászokva ez a népség, de Poppyt az ilyen sosem érdekelte, Nicot pedig már nem érdekelte. Hülyét csinált volna magából az egész világ előtt ezért a nőért, és egyetlen csókjáért eladta volna a lelkét a Sátánnak. Mindennél és mindenkinél jobban akarta ezt a kis pimaszt, aki olyan kecsesen járta a keringőt, mintha balett-táncos lett volna.

– Eljön velem holnap cukrászdába?

– Talán – mosolyodott el Poppy.

– Elkéredztetem az édesapjától, és természetesen az édesanyja is velünk tarthat.

– Apámtól már nehezen, Mr. Lombardi. Rég meghalt.

– Oh! Sajnálom.

– Semmi baj. Nem tudhatta.

– Látja? Ezért jöjjön el velem holnap. Hogy egy kicsit megismerjem, és ne mondjak ilyen butaságokat.

– Maga is tudja, hogy azt nem illik.

– Mint ahogy azt is tudom, hogy magát ez egyáltalán nem zavarja – mosolyodott el Nico.

– Na, és magát?

– Tetszik, hogy ilyen szabadszellem.

– És ezt mégis miből szűrte le?

– Ahogy társalog, ahogy viselkedik… ahogy lop – nevette el magát a fiú.

– Jó – nevetett vele a lány is. – Legyen, Mr. Lombardi. Elmehetünk egy cukrászdába, de persze, nem kettesben.

– Természetesen – mondta a fiú. – Hol lakik?

– Bronxban. Maga?

– Itt, Manhattanben.

– És tud cukrászdát Bronxban?

– Arrafelé nem vagyok járatos, de higgye el nekem, kisasszony, hogy a Veniero’s a legjobb cukrászda egész New Yorkban.

– És gondolta, hogy elsétálok?

– Gondoltam, fogadok egy kocsit, ami felveszi önt és az édesanyját, mondjuk két órakor?

– Ilyen gazdag?

– Vannak olyan dolgok, Miss Fitzgerald, amiket nem lehet pénzzel megfizetni – mosolyogta a fiú.

– Mint például? – vonta fel a szemöldökét Poppy.

– Például ilyen az egészség… a család… és… a szerelem – mélyedt el a lány tekintetében.

Jó pár másodpercig bámulták egymás íriszét, majd véget ért a varázs, ahogy elnémult a zene, és vissza kellett térniük a valóságba.

Kettő

Mrs. Lombardi nem volt egy nagyszájú asszony, és mindig igyekezett féken tartani az indulatait, de most egész úton be nem állt a szája, és úgy pörölt a fiával, mintha az valamiféle főbenjáró bűnt követett volna el, amiért megszegett pár etikettszabályt. Na, jó… Lényegében az összeset megszegte, ráadásul a közösség előtt, amit az anyja merev szabályokhoz szokott lelke sehogyan sem tudott megemészteni. Az apja legalább elintézte a dolgot két hatalmas nyaklevessel, de Mrs. Lombardi nem igazán volt az az erőszakos típus, Nico nagy bánatára. Az asszony hosszan kárált, majd az otthonuk rejtekében már zokogott és ájuldozott is, amit Nico azért már enyhe túlzásnak vélt, de sosem lett volna annyira bátor – és tiszteletlen sem –, hogy ezt megemlítse a szüleinek. Inkább csendben meghúzta magát, és még csak véletlenül sem jutott eszébe, hogy megemlítse a másnapi találkát, amire akkor is el fog menni, ha az apja aztán még a nyakát is kitekeri, az anyja pedig soha többet nem szól hozzá.

Amíg Nico kicsit sem bűnbánóan szenvedett magában, addig Mrs. Fitzgerald élete egyik legboldogabb napját élte. Szinte beröppent a lakásba, és még arra sem hagyott időt Poppynak, hogy egy kicsit átmelegedjen, máris forró fürdővizet készített neki, és úgy csutakolta a szivaccsal, mintha a nászéjszakájára készítette volna. Még a haját is megmosta, pedig az téli időben csak két hetente, vasárnaponként volt náluk szokás.

– Mi lenne, Poppy, ha beszélgetnénk egy kicsit a házasságról? – duruzsolta az anyja.

– Mi lenne, ha nem? – morogta Poppy.

– Szerintem van pár dolog, amit ideje lenne elmondanom neked.

– Mégpedig? – pillantott rá az anyjára.

– Mikor én annyi idős voltam, mint most te, nagyon buta voltam – kezdte az anyja, miközben elhelyezkedett a kád szélén. – Anyám semmit nem mondott nekem az életről. Csak annyit tudtam, hogy egyszer majd férjhez megyek, és gyerekeket fogok szülni, de a hogyanokra sosem kérdeztem rá. Miután megszülettél, és megláttam, hogy mi van a lábaid közt, megfogadtam magamban, hogy én sosem foglak vakságban tartani, hogy aztán majd arcul csapjon a valóság, és elborzadva vesd ki magad az ablakon, még akkor is, ha szerelemből mész férjhez.

– Anyuka! Én nem akarok férj…

– Az – vágott a szavába az anyja –, hogy mit mondasz most, tudatlan gyermeki ésszel, és mit fogsz tenni, miután megsimogat a szerelem szele, két külön dolog. A vágyak, Poppy, könnyedén elhomályosítják az elmét – érintette meg lánya halántékát –, ha pedig ezek a vágyak szerelemmel párosulnak, akkor még a legjobb neveltetést kapott kisasszony is megfeledkezik arról, hogy mi a helyes és mi nem. Nem akarom, hogy a tudatlanság és a testi vágy áldozatává válj, mint ahogy azt sem akarom, hogy megrettenj egy olyan helyzetben, amitől nem szabadna félni, és amire fel kellene készíteni a fiatal nőket és férfiakat. Úgyhogy, most elmondok neked mindent önmagadról, a férfiakról és arról, hogy mi történik akkor, ha egy házaspár megosztja egymással az ágyát.

Mrs. Fitzgerald egy kifejezetten művelt nő volt. Gazdag család sarjaként látta meg a napvilágot, és az apja mindig nagyon ügyelt rá, hogy a megfelelő oktatást kapja. Azt nem szerette volna, hogy túl sokat tudjon, de azt igen, hogy művelt legyen, így irodalmi tanulmányait ő maga felügyelte. Az olvasott nő viszont veszélyes, mert megtanul gondolkodni, és megtanulja annak látni a világot, ami az valójában, ahelyett, amit el szeretnének hitetni vele. Így volt ez az ifjú Briával is, és mire az apja észbe kapott, már egy éleselméjű, gondolkodó nő állt vele szemben, aki nem volt hajlandó annak ellenére sem meghajolni, hogy azt megkövetelte a korszellem. A szerelem viszont őt is legyűrte, és hiába látta tisztán a politikát vagy a társadalmi problémákat, mit sem tudott az érzelmekről, az emberi csalfa természetről, vagy éppen a testiségről. Ez utóbbiról az égadta világon semmit sem tudott, mindaddig, amíg önmaga bőrén meg nem tapasztalta, hogy miért sikít a macska, mikor a kandúr ráugrik. Ő egész végig azt hitte, hogy verekednek.

Mivel Mrs. Fitzgerald tanárnőként kereste a betevőre valót, mióta csak kifogyott a gyémántokból, és pénz szűkébe kerültek (ami elég hamar megtörtént), fékezhetetlen vágyat érzett arra, hogy még a korábbinál is jobban kitágítsa Poppy tudatát, és immár elmondjon neki olyan dolgokat is, amiket korábban – a lány zsenge kora miatt – nem tehetett meg. Olyannyira belejött a magyarázásba, hogy még egy fekete bádogtepsit is összefirkált krétával, aztán még a tükröt is leszerelte a falról, hogy Poppy „megismerhesse önmagát". Mrs. Fitzgerald – saját kellemetlen tapasztalatából kiindulva – ezt nagyon fontosnak tartotta, mert bizony a tudatlanság néha szül olyan baleseteket, amikről még suttogva sem illik beszélni. Olyan baleseteket, amikor a lány nem tudja, hogy mi kerül be, és hova, a fiú pedig azt hiszi, hogy tudja, csak éppen egy bizonyos idő után kiderül, hogy rosszul tudta.

Ezt persze nem kötött a lánya orrára, és jobban is tette, mert Poppy éppen a szörnyethalás szélén állt. Így, hogy már mindent tudott, amit tudnia kellett, valahogy sehogyan sem tudta összepárosítani egy csecsemő méretét azzal, amit a lábai között látott. Egészen kicsi kora óta meg volt róla győződve, hogy a kisbabák valahogy kimásznak az anyjuk köldökén, amit szintén túl picikének ítélt egy csecsemő méretéhez képest, de úgy volt vele, hogy ha megnő a has, egészen biztosan megnő a köldök is, a kisbaba pedig mosolyogva kimászik odabentről, ami semmiféle fájdalommal nem jár. Hiszen miért lennének olyan balgák a nők, hogy gyermekeknek adnak életet, ha az fájdalommal jár? Ő azt hitte, hogy a gyermekvállalás döntés kérdése. Mikor a nő igent mond a férjének, közösen eldöntik, hogy gyermeket szeretnének, aztán a nő gondol rá, és megtörténik. Ha újabb gyereket akar, megint rágondol, és megint megtörténik. És megint, és megint, és megint… Ahányszor csak gyereket szeretne.

Idősebb korában már úgy volt vele, hogy esetleg a férjnek és a feleségnek egyszerre kell rá gondolnia, mondjuk csókolózás közben, hogy a dolog biztosan sikeres legyen, de olyanok sosem fordultak meg a fejében, amiket az anyja elmondott neki. Álmában sem gondolta volna, hogy a házasság ilyen undorító dolgokkal jár együtt, és hogy ő, az anyja, Nico, és mindenki más, aki csak él és létezik ezen a világon, ilyen gusztustalan folyamat eredménye. Ha eddig nem akart férjhez menni, hát most már irtózott és undorodott a házasság gondolatától, és eldöntötte magában, hogy még csak az esélyt sem fogja megadni rá, hogy vele bármikor is olyan mocskos dolog történjen, amiről az anyja olyan átszellemülten mesélt. Eszébe jutott a másnapra megbeszélt találka, és a lelki szemei előtt látta magát, ahogy egy jegylánccal a nyakában kapálózik az ágyban, miközben Nico gyomorforgató módon betömködi magát a lábai közé, és az undorítóság következményét neki még keserű kínok között világra is kell hoznia. Mire lehunyta a szemét, már mindennél biztosabb volt benne, hogy másnap nem fog elmenni a cukrászdába, és soha, senkinek nem mond igent.

Három

A másnap még mindig feszült légkörben telt a Lombardi házban. Az étterem sajnos zárva volt, mert december huszonkettedikét, a boszorkányújév első napját mindenki a családja körében töltötte, és mivel az étteremben csak hasonszőrűek dolgoztak, egyetlen mozgósítható alkalmazott sem volt. Itt, az Újvilágban annyira komolyan vették ezt az ünnepet, hogy valahogy mindenki megoldotta az otthon maradást, Mr. Lombardi pedig egyenesen a Teremtő elleni véteknek tartotta volna, hogy nyitva legyen ezen a meghitt napon.

Nico kicsit már megbánta, hogy nem gondolkodott, és pont erre a napra invitálta meg Poppyt a cukrászdába, de az elméjét teljesen elhomályosította a lány szépsége, és egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy másnap a családjával kell ebédelnie, amit akkor sem hagyhatna ki, ha az ajtón kopogtatna Azrael arkangyal, hogy indulnia kell vissza a Fénybe.

Az anyja kicsit késett az ebéddel, így máris vesztett fél órát, és már csak másfél órája volt arra, hogy együtt legyen a családdal, kocsit fogadjon, elküldje a kocsit a Fitzgerald házhoz, aztán pontban kettőkor ott várja a szeretett nőt a cukrászda előtt. Azért akkor, mert egy úriember érkezzen korábban a találkára. Ezt senki sem tanította neki, csak magától gondolta így, de valami miatt kőbe vésett, teremtői törvénynek gondolta.

Még alig láttak hozzá az ebédhez, Nico máris az órát leste, és egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy időben elküldje a kocsit a hölgyekért, ha nem áll fel azon minutumban. Kockázatos dolog volt megsértenie ennyire a családját, de úgy gondolta, hogy a család úgyis megbocsát majd neki, de ha felülteti Poppyt, akkor örökre elveszíti, és a lány valószínűleg még lehetőséget sem fog adni arra – nagyon is jogosan –, hogy megmagyarázza neki a dolgot.

Kattogott az agya, fojtogatta a bizonytalanság, végül váratlanul felugrott az asztaltól, és nem törődve a döbbenten pislogó szeretteivel, kirohant a házból, jó drágán fogott magának egy kocsit, és mivel idő szűkében volt, inkább személyesen ment el a Fitzgerald házhoz, csak hogy biztosra vehesse, hogy a kocsis időben megérkezik.

Ő nem tudhatta, de feleslegesen sietett, mert Poppynak esze ágában sem volt megjelenni a találkán. Egész délelőtt pörölt vele az anyja, de hajthatatlan volt, és még csak azt sem árulta el Briának, hogy miért döntött úgy, hogy bántó módon indokok nélkül lemondja a kedves meghívást.

– Poppy! – próbált a lelkére beszélni az anyja. – Kérlek, kislányom! Ne legyél ilyen makacs!

– Nem akarok Mr. Lombardival találkozni! – fújta a magáét a lány.

– De hát miért nem?

– Mert nem.

– Olyan boldogan mosolyogtál rá. Hát most mi változott? Már nem tetszik?

– Tegnap sem tetszett – vágta rá Poppy dacosan.

– De hiszen úgy ragyogott a szemed.

– Képzelődtél, anyuka.

– De hát olyan helyes, olyan kedves, olyan haladó gondolkodású, és annyira nagyon szeretne téged. Miért hagyod, hogy másé legyen az a kincs, amiért még a karodat sem kellene kinyújtanod?

– Mert én soha nem akarok férjhez menni, így pedig nincs értelme bolondítanom.

– De…

– Anyuka! – vágott a szavába illetlenül. – Kérlek, ne erőltesd! Nem leszek senki felesége. Mr. Lombardié sem, akármilyen szépen ragyogtak is a szemei.

Poppy lezártnak tekintette a témát, így vissza is vonult a szobájába olvasni, az anyja pedig felhagyott a próbálkozással, hogy jobb belátásra bírja a lányát, mert ismerte már annyira a saját gyermekét, hogy tudta, ha Poppy valamit a fejébe vesz, azt még maga a Teremtő sem makacskodja ki onnan.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, talán sosem érezte még magát olyan csalódottnak, mint most. Nem volt célja, hogy minél hamarabb férjhez adja Poppyt, azt viszont nagyon sajnálta, hogy a lánya félre dob egy ilyen gyémántot, hogy aztán majd pár év múlva beérje egy kaviccsal. Mert abban biztos volt, hogy Poppy nem fogja vénlányként leélni az életét, attól viszont tartott, hogy soha többet nem talál majd magának ilyen jóravaló fiatalembert. Kevesen voltak amúgy is, itt, az Újvilágban pedig épp csak alig. Az esély arra, hogy Poppy még egyszer kifog magának egy Mr. Lombaridhoz hasonló, romantikus lelkületű boszorkánymestert, szinte egyenlő volt a nullával.

Amíg ezen gondolkodott, Nico – picit szégyenlősen ugyan, de annál nagyobb lelkesedéssel – megkereste azt a lakást, aminek a címét megkapta Mrs. Fitzgeraldtól a keringőt követően, miután meginvitálta őt is a cukrászdába. Koppantott egyet, kettőt, majd harmadjára is lendült volna a keze, amikor Mrs. Fitzgerald lépett ki az ajtón, és be is húzta azt maga után, anélkül, hogy Poppy is kilépett volna rajta.

– Jó napot, Mrs. Fitzgerald! – kezdte összezavarodva.

– Jó napot! – engedett el egy ideges mosolyt a nő.

– Miss Fitzgeraldnak még időre van szüksége?

– Miss Fitzgerald… öhm…

– Valami… baj történt? – riadt meg a fiú.

– Nos… – Mrs. Fitzgerald már majdnem elmondta az igazat, de aztán megpillantotta a fiatalember szomorúságba átcsapó, kétségbeesett szemeit, és egyszerűen képtelen volt összetörni ennek az ártatlan, gyermeki jósággal pislogó ifjúnak a szívét. – Sajnos az történt, hogy Miss Fitzgerald meghűlt egy kicsit.

– Meghűlt?

– Biztosan kimelegedett tánc közben, aztán hosszú volt az út hazáig, abban az őrült, jeges szélben.

– Teremtőm! – nyögött fel a fiú. – De ugye, nincs komoly baja?

– Szerencsére nincs – rázta meg a fejét az asszony. – Csak köhög egy kicsit, de így nem merem kiengedni a házból, főleg, hogy olyan nagyon fúj a szél odakint.

– Nem, persze, hogy nem. Teljesen megértem. Pihenjen csak.

– De úgy gondolom, hogy egy hét alatt felgyógyul. Mi lenne, ha visszajönne jövőhéten, ugyanekkor?

– Persze, természetesen – bólogatott hevesen Nico.

– Sajnálom, Mr. Lombardi – mondta Mrs. Fitzgerald szomorkásan.

– Kérem, asszonyom, szólítson Niconak. Engem mindenki csak így hív – mosolyodott el a fiú szégyenlősen.

– Rendben, Nico – villantott rá egy mosolyt az asszony.

– És jó egészséget kívánok a kisasszonynak. Ne érezze magát kellemetlenül, mert nem tehet róla, hogy meghűlt.

– Átadom neki – bólintott a nő.

Amint elbúcsúztak egymástól, Nico azon nyomban visszakocsizott Manhattanbe, betért a cukrászdába, és a legszebb, legízletesebbnek tűnő süteményt választotta ki Poppynak. Azt, amit más esetben az édesanyjának választott volna, most mégis a szeretett nőt kívánta meglepni vele. Vásárolt még mellé aprósüteményeket, olyanokat, amiknek szívecske formájuk volt, majd csináltatott egy csomagot Mrs. Fitzgeraldnak is, mert úgy tartotta illendőnek. Végül vásárolt a szüleinek és a húgainak is egy-egy darabot, a Poppyét pedig átköttette piros masnival, aztán tintát és papírt kért az eladótól, és gondosan ügyelve rá, hogy minden betűt a tőle telhető legszebb kézírással formáljon meg, üzenetet írt a lánynak.

Drága Miss Fitzgerald!

Sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni, de ha ön nem tud jönni a cukrászdába, a cukrászda megy önhöz. Gyógyuljon meg minél előbb!

Üdvözlettel,

Mr. Lombardi

Amint végzett az írással, megvárta, hogy a tinta megszáradjon, majd összetekerte a kis cetlit, és bedugta a masni alá, aztán visszakocsizott Bronxba, átadta a csomagokat a döbbenten pislogó Mrs. Fitzgeraldnak, végül hazakocsizott a családjához. Félt az apja haragjától, és nem akarta összetörni az édesanyja szívét, ezért azt hazudta a szüleinek, hogy csak szerette volna meglepni a családot egy kis édességgel, az út pedig azért tartott ilyen sokáig, mert a közelgő karácsony miatt tumultus volt a cukrászdában, és nagyon sokat kellett várnia, hogy kiszolgálják. Mivel Nico még sosem hazudott a szüleinek, azok gyanútlanul elhitték hamis szavait, és senki, még a középső húga – akinek kifejezetten jó orra volt a füllentésekhez – sem jött rá, hogy a fiatalember hol is járt valójában.

Négy

– Gyógyuljak meg? – nézett fel Poppy a kis cetliről. – Mégis mit hazudtál neki? – szegezte a kérdést az anyjának.

– Azt, hogy beteg vagy.

– De mégis miért? – mordult fel a lány.

– Mert veled ellentétben, nekem nem volt lelkem összetörni a szívét – vágta oda az anyja.

– Mert nem mindegy, miért nem találkozom vele?

– Nem mindegy, mert fogsz!

– Nem fogok! – ellenkezett Poppy.

– De igen!

– Ennyire meg akarsz tőlem szabadulni, anyuka?

– Ó, ne beszélj már csacsiságokat!

– Akkor miért csinálod ezt az egészet?

– Mert ő egy olyan férfi, aki mellett boldog lehetnél.

– Én boldog vagyok férfi nélkül is.

– Egyelőre. De én sem élek örökké, Poppy, és ha egyszer meghalok, te egyedül maradsz a világban.

– Azért még ne halj meg! – vetette oda morogva.

– Nem állt szándékomban, de a sors kiszámíthatatlan. Csak adj neki egy esélyt! Kérlek, drágám! – ült le az ágy szélére, hogy megszorítsa a lánya kezét. – Hát nézd meg, milyen figyelmes – mutatott rá a süteményes csomagra. – A kedvencedet hozta, pedig azt sem tudta, hogy ez az. Vagy mondtad neki?

– Dehogy mondtam – horkant egyet a lány.

– Aj, Poppy! – ingatta a fejét Mrs. Fitzgerald. – Becsüld meg nagyon ezt a fiatalembert! Kérlek, ne legyél ilyen együgyű!

– Nem vagyok együgyű, csak nem akarok férjhez menni, és nem lenne szép tőlem, ha hiú reményekkel kecsegtetném Mr. Lombardit.

– Jó! – sóhajtott fel az anyja. – Akkor csak magadnak adj egy esélyt!

– Magamnak?

– Honnan tudhatnád, hogy nem bánnád meg, ha elszalasztod, ha nem is tudod, hogy milyen vele lenni? Elengedlek egyedül.

– Tessék? – tátotta el a száját Poppy.

– Bízok benned.

– De hát, anyuka… – kezdte volna, de az anyja leintette.

– Attól, hogy megesztek egy süteményt, még nem leszel rosszhírű nő. Én vagyok az anyád. Ha én elengedlek egyedül, akkor elmehetsz egyedül. Beszélgess vele, ismerkedj, érezzétek jól magatokat. És ha a találka végén még mindig úgy ítéled, hogy nem szeretnéd őt párodnak, soha többet nem fogom felhozni a témát. Sem vele, sem mással.

– Jól van, anyuka – adta meg magát Poppy. – Ha valóban betartod a szavad, és aztán nem fogsz nyüstölni, elmegyek vele a cukrászdába.

– A Teremtőre esküszöm! – bólintott Mrs. Fitzgerald, magában pedig azért imádkozott, hogy Mr. Lombardi nyűgözze le annyira a lányát, hogy az felhagyjon a makacskodással, és legalább az esélyt adja meg magának egy boldog életre.

Öt

A napok lassan teltek Nico számára, ezért megpróbált annyit dolgozni, amennyit csak bírt. Heti öt napot dolgozott, napi tizenkét órában, de most az sem volt ritka, hogy tizennégy, tizenhat órákat is lehúzott, és csak aludni tért haza, akkor is csak megmosakodott és bezuhant az ágyába. A karácsony egyébként is forgalmas időszak volt, mert a tehetősebbek szívesen rendeltek karácsonyi ebédet vagy vacsorát, így még jól is jött az étteremnek a megnövekedett munkakedve. Amiben csak tudott, segített; még a konyhában is vállalt feladatokat, pedig ezúttal nem pénzért dolgozott, mivel férfiúi becsülete megkívánta, hogy ledolgozza az apjának azt a húsz dollárt, amit elkért tőle a fényünnepen.

Aztán végre valahára elérkezett a várva várt nap. Elkéredzkedett a szüleitől, mondván, nagyon elfáradt az egész heti hajtásban, és kihasználva, hogy senki sem volt otthon, magára öltötte a legelegánsabb ruháját, bőven megtöltötte a zsebeit dollárokkal, hátha a kisasszony vagy az édesanyja megkívánna valamit, és vitt nekik egy olyan különleges ajándékot is, amit ő maga még sosem kóstolt, de biztosra vette, hogy ízleni fog Miss Fitzgeraldnak.

Poppy már kevésbé volt lelkes, sőt, egyenesen a háta közepére kívánta az egész találkát, de úgy volt vele, hogy ha tovább makacskodik, az édesanyja úgyis rágni fogja a fülét, ahhoz meg nagyon nem volt kedve. A hiúság viszont ott dolgozott benne is, mint minden nőben, így az általa legszebbnek ítélt ruháját vette magára, ami halványlila színével nem igazán illeszkedett az évszakhoz, de Poppy ebben találta magát a legcsinosabbnak. Felvette a hozzá illő, puffos ujjú, sötétlila kabátját, majd a hajába tűzte szintén lila, elegáns kalapját, aztán sóhajtott egy nagyot, a tükörképét bámulva, végül csatlakozott a kopogtató Mr. Lombardihoz.

– Na, és az édesanyja? – kérdezte tőle Nico értetlenül, miután felsegítette a kocsira.

– Nem jön.

– Nem jön? – rökönyödött meg a fiú.

– Nem. Azt mondta, menjünk kettesben.

– Csak maga és én? – hitetlenkedett Nico.

– Meglepő, tudom. De anyám már csak ilyen szabadelvű – vont vállat Poppy.

Nico szinte már hihetetlennek tartotta, hogy Mrs. Fitzgerald ennyire engedékeny legyen, mert egy valamirevaló kisasszony még a házat sem hagyta el felügyelet nélkül, nemhogy kettesben randevúzzon egy férfival, de amennyire meglepte a dolog, annyira örült is neki, mert így lehetősége nyílt rá, hogy édeskettesben legyen a lánnyal. Beugrott a kocsiba, és izgatottan elhelyezkedett mellette, nem túl közel, de nem is annyira távol, hogy ne érjen össze egyszer-egyszer a könyökük.

– Jobban van? – kezdett csevegésbe.

– Igen, köszönöm – felelte Poppy, és annyira még csak nem is hazudott, mert valóban nem a legjobb napjait élte az elmúlt egy hétben.

Női bajokkal küzdött, amit mindennél jobban utált, főleg most, hogy megtudta, miért véreznek a nők minden hónapban. Úgy érezte, ő feleslegesen megy át ezeken a szenvedéssel teli napokon, mert ő úgysem fog sosem gyermeket szülni, így pedig a Teremtő el is vehetné tőle a havi vérzést, hiszen úgysem lesz rá soha szüksége, hogy nőként működjön a teste.

– Hoztam magának Coca-Colát – újságolta lelkesen Nico, miközben előhúzta maga mellől az egyik üveget. – Ivott már? Azt mondják, gyógyír mindenféle nyavalyára.

– Ezt komolyan nekem hozta? – lepődött meg Poppy.

– Ki másnak hoztam volna? – mosolygott rá Nico.

– Köszönöm, Mr. Lombardi – vette át tőle izgatottan a méretes üveget. – Sosem kóstoltam még, de hallottam, hogy különleges íze van. Maga kóstolta már?

– Még nem – rázta meg a fejét a fiú.

– Akkor kóstoljuk meg együtt.

– Ó, nem. Ezt magának hoztam. És vettem az édesanyjának is – húzta elő a másikat is.

– Árulnak még, Mr. Lombardi. Anyuka majd vesz magának, ha szeretne. És úgysincs itt. Ne cipeljük magunkkal. Na, bontsa már ki! – noszogatta a fiút, mert látta az arcán, hogy az elbizonytalanodott.

Nico végül engedett a nyomásnak, felbontotta az üvegeket, és egészen a cukrászdáig kortyolgatták a különös italt, miközben olyan kellemes beszélgetést folytattak, hogy Poppy el is feledkezett az elhatározásáról, miszerint akkor sem fog esélyt adni a fiúnak, ha az anyja a végtelenségig fogja rágni miatta a fülét.

Tetszett neki Nico felvilágosult gondolkodása. A fiú egyetemre készült, és azért dolgozott olyan keményen, hogy összespóroljon annyi pénzt, amiből fedezheti a tanulmányait. Hídépítő mérnök szeretett volna lenni, és már meg is volt rá a pénze, hogy a következő szemeszterben beiratkozzon az egyetemre, és ugyanerre biztatta Poppyt is, ami különösképp imponált a lánynak. Nem sűrűn társalgott férfiakkal, de ha igen, akkor sem hallott soha ilyet egyik szájából sem. Lazultak ugyan a régi szabályok, és egyre inkább változott a világ, Poppy mégis úgy érezte, hogy a férfiak nagy része még mindig csak egy haszonállatként tekint a nőkre, akik egyébre sem jók, csak arra, hogy fialjanak és húzzák otthon az igát, amíg bele nem döglenek.

Egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy talán igaza van az anyjának, és tényleg nem kellene elszalasztania Mr. Lombardit, de aztán gyorsan el is hessegette a gondolatot, és inkább méregetni kezdte a süteményeket, hogy ha rájuk kerül a sor, ne várakoztassa meg az eladót, nehogy azt sugallja felé, hogy a nők teljesen döntésképtelenek, és még süteményt sem tudnak választani maguknak.

– Az mi? – mutatott rá Nico egy különlegesen kinéző, finoman elegáns süteményre, amíg Poppy a charlotte-okat méregette. Az volt a kedvenc süteménye, és immár ezt Nico is tudta, mert útban a cukrászda felé elárulta neki, milyen tökéletesen választott egy héttel korábban.

– Ez, uram?

– Igen – bólintott Nico.

– Az idei párizsi világkiállítás aranyérmes csodája, egyenesen a Monarchiából.

– És mi van benne?

– Doboslap és doboskrém.

– És a tetején?

– Dobostető.

– Ki hitte volna – motyogta Poppy az orra alatt.

– És az mi is pontosan?

– Különleges, európai finomság – intézte el a válaszadást az eladó.

– Mit gondol, Miss Fitzgerald? Megkóstoljuk? – fordult oda a lányhoz Nico.

– Miért is ne? – felelte Poppy.

– Akkor kérnék kettőt – szólt oda Nico a kiszolgáló férfinak. – Még valamit esetleg? – fordult újra Poppyhoz.

– Azt szeretné talán, hogy elhízzak, Mr. Lombardi? – mosolyodott el Poppy.

– Maga úgy is gyönyörű lenne – érkezett a kedves bók.

– Azt kötve hiszem – jegyezte meg Poppy, de Nicot nem igazán érdekelte a női makacskodás. Kért még egy gyümölcsös charlotte-ot Poppynak, magának pedig egy nagy szelet pandorot, aztán boldogan legeltette a szemeit a süteményeket majszoló lányon.

– Én maga mellett úgy meghíznék, Mr. Lombardi – kezdte Poppy, miközben ráérősen sétáltak a szállingózó hóesésben –, hogy nem férne be mellém az ágyba.

– Szeretem nézni, ahogy eszik – vallotta be a fiú.

– Komolyan? – pillantott rá Poppy meglepetten.

– Olyankor mosolyog a szeme, és még a szokásosnál is gyönyörűbb.

– Pedig nem vagyok nagyétkű.

– De az édességet azt szereti, jól gondolom?

– Inkább csak azért tűnhet úgy, mert ritkán eszem. Anyukám tanítónő, és nincs olyan sok pénzünk, hogy sűrűn megengedjünk magunknak ilyesmiket.

– Senkijük nincs az Államokban?

– Nincs.

– Az édesapja itt halt meg?

– Nem… még… otthon – füllentette Poppy.

– Egyedül jöttek az édesanyjával? – lepődött meg a fiú.

– Igen. Egy ismerős segített anyukának. De én akkor még csak pici csecsemő voltam. Anyuka akkoriban zongoraórákat adott a tehetős családok gyerekeinek, aztán sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy vehettünk egy lakást Bronxban. Addig pedig egy ismerős ismerősénél laktunk a padláson.

Hazudott. Mármint a lakást illetően. Valóban egy padláson éltek, és ott is maradtak volna, ha az anyja nem rabolja ki az egyik vak öregasszonyt, akihez zongorázni járt. Pontosabban Poppy rabolta ki, az anyja csak megmondta, hogy mit kell elhozni és honnan. A kislány képes volt olyan hangtalanul járni-kelni a lakásban, hogy az idős nő nem vette észre, hogy Mrs. Fitzgerald nem egyedül érkezik péntek esténként zongorázni. Amíg az anyja játszott, addig Poppy lopott, és amikor kiderült a turpisság, Mrs. Fitzgerald még csak gyanúba sem keveredett, mert mindig az idős nő nyitott neki ajtót, és mindig ő engedte ki. Zongorajáték közben pedig elég nehezen lehetett volna lopni.

– Az édesanyja egy igazi hős, Miss Fitzgerald.

– Na, és az ön szülei?

– Ők Olaszországból érkeztek a jobb élet reményében. De mi már itt születtünk.

Nico is hazudott. A szülei nem érkeztek, hanem menekültek, és mikor leszálltak a hajóról, Nico egy hatalmas rúgással jelezte az anyjának, hogy felettébb tetszik neki ez az új világ, ahova rövidesen meg fog érkezni. De az ő szülei pénzzel vágtak neki az útnak. Az édesapja családja különösen gazdag volt, de mivel mást jelöltek ki számára, idősebb Mr. Lombardi felmarkolt egy nagy köteg pénzt, sebtében megnősült, aztán elkezdte szervezni a menekülést. Szorított az idő, mert Carlotta hasa nőni kezdett, és félő volt, hogy terhesen fel sem engedik a hajóra, vagy visszafordítják őket, hogy lesújtson rájuk a családjaik haragja. A történet pikantériája, hogy a két hoppon maradt fél, akiket a családjaik választottak volna nekik, végül egymás mellé került, és azóta már gyermekeik is születtek, amiről persze Mr. és Mrs. Lombardi mit sem tudtak; de nem is igazán érdekelte őket, hogy mi történik otthon.

– Mi Írországból jöttünk.

– Onnan sokan érkeztek ’50 környékén. Akkor volt az a nagy éhínség, ha jól tudom.

– Igen. Egymillió ember halt éhen. De nem sok mindent tudok róla – vont vállat a lány. – Még anyuka sem élt akkor.

– És volt már otthon?

– Nem. Maga?

– Én sem – rázta meg a fejét Nico.

– Szeretne? – kíváncsiskodott Poppy.

– Hm, nem tudom. A papám szerint bolond világ van odahaza. Forradalmak, lázongások.

– Én úgy olvastam, hogy most béke van.

– Dehogy van. Hát nem hallotta, mi történt jó egy éve Genfben?

– Nem tudom. Mi?

– Egy anarchista megölte azt a szépséges császárnét.

– A Habsburgot?

– Azt – bólintott Nico.

– Azt olvastam. Állítólag olasz tette.

– Igy van.

– Hát ilyen gyilkos népségek ezek az olaszok? – cukkolta Poppy.

– Inkább ennyire szenvedélyesen tudunk küzdeni az álmainkért – engedett el egy mosolyt Nico.

– Azt mi is tudunk – közölte Poppy büszkén, fel sem ismerve a válaszba bújtatott célzást. – Egyszer például ki fogjuk űzni a briteket Írországból.

– Maga nem is él ott.

– Nem baj, attól még ez így lesz.

– A britek mindenkivel háborúznak – rántotta meg a vállát Nico. – Ingyenélő népség. Olyanok, mint valami gyilkos baktérium. Élősködnek a gazdatesten, és szép lassan felzabálják. Ha minden igaz, most épp a búrokkal csatároznak.

– Vagy inkább velük is – tette hozzá Poppy.

– Igen, ez így helyesebb megállapítás. De nemcsak ők ilyenek. A papám szerint hatalmas világégés várható. Azt mondja, érezni a szagát a levegőben.

– Adja a Teremtő, hogy mi kimaradjunk belőle!

– Én is ezt mondom, kisasszony – értett egyet Nico.

– Mit csinálna, ha besoroznák?

– Mit tudnék csinálni? – rántotta meg a vállát a fiú.

– Én nem engedném el.

– Tényleg nem? – mosolygott rá a lányra.

– Nem én! – mondta az határozottan.

– És mit tenne? Elbújtatna a szoknyája alá? – viccelődött a fiú.

– Akár még oda is, Mr. Lombardi.

– Ilyen fontos vagyok magának? – pirult el Nico.

– Úgy gondolom, hogy maga egy áldott jó lélek, és egy olyan férfinek, mint maga, nincs helye a csatamezőn.

– Én úgy gondolom, hogy ott senkinek sincs helye.

– Való igaz, uram. Szerintem sincs – bólintott Poppy.

– Emberek – csóválta a fejét Nico. – Olyan erőszakosak. És tőlünk rettegtek annyi hosszú évszázadon át. Meg lehet nézni, hány embert bántottunk mi, és hányat mészároltak le ők a sajátjaik közül, a pénzért és a hatalomért.

– Az emberek gyarlók – mondta Poppy. – De egy kicsit mi is azok vagyunk.

– Épp csak félig – mosolyodott el Nico.

– És angyalokat ismer? Ők milyenek?

– Mikor a húgaim születtek, egy angyal volt a bába, de én még kicsi voltam és nem emlékszem, milyen volt. Szerintem olyanok lehetnek, mint egy ember, vagy mint mi.

– Azt mondják, van jó pár New Yorkban.

– Ezt a közösségben hallotta?

– Igen – felelte a lány.

– Ott is csak fecsegnek össze-vissza. Szerintem azt sem tudják, mi hányan vagyunk.

– Maga sűrűn jár oda?

– Nem mondhatnám. Többnyire csak fényünnepkor.

– Nem szereti a közösséget?

– Inkább a begyepesedett gondolkodással vannak problémáim. Na, és maga?

– Mi csak enni járunk oda.

– Meg lopni – mosolyodott el a fiú.

– Az a vendégeknek volt! – lökte meg Nico vállát Poppy, majd cserfesen elnevette magát.

– Ezt annyira szeretem magában – nézett rá a fiú eltűnődve.

– Hogy tudok lopni? – kuncogta Poppy.

– Hogy mer nevetni egy olyan világban, ahol elvárás, hogy az ember egy érzelemmentes rongybaba legyen.

– Szeretek nevetni.

– Hát nevessen is, mert imádom, ha nevet, Miss Fitzgerald – eredtek meg Nico szavai. – Olyankor nekem is mosolyra görbül a szám, és azt érzem, hogy igazán boldog vagyok.

– És most boldog?

– Szerintem sosem voltam még boldogabb – pillantott bele a lány kék szemeibe.

– Örülök, Mr. Lombardi. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok olyan unalmas társaság.

– Még véletlenül sem az, kisasszony.

– Odaadná a karját? – szaladtak ki a szavak Poppyból. – Itt… már nagyon síkos.

Mindketten tudták, hogy ez nem igaz, mert havazott ugyan, de olyan apró szemekben, hogy semmi nem maradt meg belőle, az út pedig inkább nedves volt, semmint síkos. De kellett valami indok, hogy karon fogva sétálhassanak, ez pedig megfelelőnek bizonyult. Végtére is, egy igazi gentleman odanyújtja a karját egy segítségre szoruló hölgynek, még akkor is, ha nem járnak jegyben, hogy ezt nyugodt szívvel megtehessék.

Poppy jó két órányi sétára lakott a cukrászdától, de fel sem tűnt nekik, hogy gyalogosan érkeztek vissza a lány otthonához, olyan jól elbeszélték az időt. A kapuban végül Nico puha csókot lehelt Poppy kesztyűjére, és már épp készült volna sarkon fordulni, mert a lány már megindult befelé, amikor váratlanul eszébe jutott, hogy meg sem beszélték, mikor találkoznak legközelebb.

– Miss Fitzgerald! – szólt utána sebesen.

– Igen? – kérdezte Poppy lelkesebben, mint ahogy illendő lett volna.

– Van korcsolyája?

– Hogyne lenne!

– És használni is tudja?

– Még szép! – terült szét egy nagy vigyor Poppy arcán.

– Akkor jövő szombaton, ugyanebben az időben, eljönne velem korcsolyázni?

– Majd kopogjon be! – mondta Poppy válaszként, aztán intett egyet a fiúnak, és megpróbált úgy besétálni a házba, hogy ne érjen a füléig a szája széle. – Késtem? – szólt oda az édesanyjának, amint belépett a lakásba.

– Nem voltál időhöz kötve – felelte az anyja a fotelből. – Csináltam egy kis csirkét. Kérsz?

– Köszönöm, nem – válaszolta Poppy, mialatt megvált a kabátjától. – Mr. Lombardi két süteményt is belémszuszakolt, ittunk Coca-Colát, és a hazafelé úton nem állta meg, hogy ne vegyen nekem egy kis pirított gesztenyét.