Szabad szemmel: Esszék

By Lator László

Nagy költő, bírd el a sorsod.Salve, kutya! – írta a nagy kutyabarát Szabó Magda egy alkalommal Lator Lászlónak.Versben írta, mert Latorhoz a vers illik leginkább. Szemérmes-cinkos noszogatás ez: a többiekre figyelő pályatárs levele ahhoz a szerzőhöz, aki csak a fő műveit szereti kötetben viszontlátni. Ugyanaz a ritka gesztus, amellyel a megszólított költő, tanár, szerkesztő fordul tanítványhoz, szerzőhöz, munkatárshoz.Lator Lászlónak a vers tere az élet tere. Nem az elméleté. Pilinszky-elemzése, Illyés Gyulával való levélváltása, az új nemzedékek tagjaira folytonosan reflektáló írásai mind-mind erre utalnak. Csillapíthatatlan kíváncsisággal ragad meg, mutat fel minden mozzanatot, aminek a költészet, az adott mű a létét köszönheti. Lenyűgöz szakmai megvesztegethetetlenségével is: szabad szemmel nézi mindenkori tárgyát, a műelemzést a szerzői szándék értelmében végzi el, nem pedig „az elmélet gyakorlóterepének” tekinti.Ha nem folytatod, Latorom,én a derekad letöröm.Sej-haj!Tejeskávéban szokatlan a haj.Salve, kutyissime Tu!Szabó Magda ezzel a régóta készülő kötettel valószínűleg meg lenne elégedve. Nincs benne haj.********Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista. Kárpátalján, Tiszasásváron született 1927-ben. Makón érettségizett, 1947-ben felvették az Eötvös Collegiumba, 1949-ben kizárták az intézményből. Magyar-német szakos diplomát szerzett. Körmenden tanított, majd 1955-től 1989-ig az Európa Könyvkiadó latin csoportjának szerkesztője, főszerkesztője volt. Költői pályafutásával párhuzamosan tekintélyes fordítói életművet hozott létre. Szívesen hangoztatott felfogása szerinta műfordítás nem szükséges rossz, hanem nélkülözhetetlen jó. Tanított a bölcsészkaron, a színművészetin. A rádió és a televízió irodalmi műsorainak máig közkedvelt szereplője. Tíz évig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnökeként tevékenykedett.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Jun 13, 2016
• ISBN: 9789630799522

Book preview

A VERS TERE

A MODERN LÍRA LEHETŐSÉGEI

1

Szégyenkezve kell megvallanom, hogy az elméleti gondolkodásra való hajlamom, tehetségem módfelett fogyatékos. Bajosan tudnám megbízhatóan körülírni, hogy nyugtalan, a lírát annyiféle társadalmi, szellemi, technikai újdonsággal ingerlő századunkban miféle költészet, miféle technikai, versmódszerbeli újítás érdemli meg leginkább a figyelmünket. S noha magam is azt gondolom, hogy a múlt század modernségben is felülmúlhatatlan, megkontrázhatatlan költőzsenijének nagyon igaza volt, amikor olyan hatásosan meghirdette, hogy „legyünk ízig-vérig modernek", aligha tudnám egy eljövendő lírai végítélet bírói pálcájával jobbra terelni az igazakat, balra a hamisakat. S noha magam is úgy gondolom, hogy századunk korszerű költészete szükségképpen más, mint az elmúlt koroké vagy az elmúlt korok mozdulatait ismétlő maiaké, nehezen tudnám megmondani, hogy milyen is az igazán modern vers, a hosszú időre szóló, nem romlékony újítás, s mi a múlékony divat, a csak feltűnési viszketegségben szenvedő hóbort. Vagy tekintsük hitelesen modernnek azt, ami tudatában van újdonság voltának, mint a modernség némely kiváló szakértője mondja? De hiszen aligha volt a líra történetében olyan jelentős költő, aki így vagy úgy ne tudta volna másnak, újnak, anakronisztikus szóhasználattal: modernnek magát. Emlegethetném akár a latinokat is, de gondoljunk inkább a nagy korszakváltásokra: mennyire különbözni akartak minden korábbi hagyománytól a dolce stil nuovo költői, mennyire érezték modernségüket a francia reneszánsz különféle iskolái, vagy hogy az a Baudelaire-nak, Rimbaud-nak már avatag romantika milyen zajosan és botrányosan lépett színre. Mindezzel nem azt akarom kétségbe vonni, hogy a mai fogalmaink, ízlésünk szerint való modern költészet Baudelaire-rel vagy Rimbaud-val kezdődik. Inkább csak annyit szeretnék mondani, hogy a modernség viszonylagos. S azt is, hogy az éppen időszerű modernség-tudatunk aligha lehet megbízható szépészeti mérce.

2

De hadd próbáljam mégis elmondani, milyen az én ízlésem szerint a modern vers. Kivel is kezdhetném, ha nem Apollinaire-rel, akinek az árnyéka csakugyan ott van minden úton, s aki, ma is úgy tetszik, csakugyan „a modern szellem fejedelme, az új eszmék karmestere", ahogy barátja, a Megsebzett galamb-beli André Billy nevezte. És persze nem annyira kihívó, a közízlést, a közerkölcsöt pofon csapó, a Rimbaud még mindig változatlan „keshedt, izzadt polgárvilágát" hergelő futurista kiáltványával, amely mindent meg akart szüntetni (a költői fájdalmat, a sznob egzotizmusokat, az utánzást, a szintaxisokat, a melléknevet, a központozást, a tipográfiai összhangot, az időket, személyeket, igéket, a zenekart, a színházi formát, a fönséges művészt, a verssort és a strófát, a házakat, a kritikát és a szatírát, az elbeszélés cselekményét, az unalmat és a történelmet), sokkal inkább a vers anyagát, szerkezetét, módszerét érintő és a leghagyományosabb francia verssel olyan természetesen összehangzó költői újításaival. Mert Apollinaire azért nem volt a maga balekja: a futurista kiáltvány közvetlen közelében ott van nemcsak az Égöv, hanem a Kikericsek, A Mirabeau-híd, A megcsalt szerető éneke vagy éppen az évszázados lírai édességgel csorduló (és persze mégis olyan hallatlanul modern) Búcsú. Senki sem érezte olyan elemi lelkesedéssel, hogy a világ tele van meghökkentő, felfedezésre váró csodákkal. Ha pedig a világ ilyen, ilyennek kell lenni a költészetnek is. „A meglepetés, a váratlan napjaink költészetének legfontosabb mozgatóereje." Minden csupa újdonság, lázas gomolygás, rend és zűrzavar. Ki kell hát dolgozni a megjelenítésére alkalmas új költői technológiát. És mert Apollinaire annyifelé kereste a legalkalmasabbat, sorra ráragaszthatnánk a századelő kérészéletű vagy máig ható irányzatainak címkéit: a valóság elemeit önkényes rendbe szerkesztő kubista, a színek sejtelmes derengését, dinamikáját kereső orphista, a térben-időben távoli elemeket egy versbe terelő szimultanista, a tudatalatti, az álom éppen akkoriban felfedezett vonzástörvényeit versszerkesztő elvvé emelő szürrealista. És mert ő mindezt valahogy fesztelenebbül, játékosabban csinálta, mint a csak később, talán 1919-ben színre lépő, acsarkodó dühvel kiközösítő, a versnél a rikító szerepet többre tartó igazi szürrealisták, a kiáltványszerző, az elméletkoholó nem rontotta-nyomorította meg benne a költőt.

Invenció, lelemény, találmány, felfedezés: alighanem ezek voltak az avangárd legkelendőbb, szándékot, becsvágyat nyilvánító szavai. Csak a szenzáció, a minden eddiginél nagyobbat pukkanó petárda, a minden eddiginél rikítóbb zászló, a hagyományos, már megszokott költészetre beállított ízlést legjobban borzoló vers, a legújabb divatot is megkontrázó még újabb divat számíthatott zajos, bár kurta és tagadhatatlanul szűk körű népszerűségre. Apollinaire sok felfedezése közül az egyik legfontosabb pofonegyszerű volt: ez a mozgalmas, regényes életű, félig lengyel, félig olasz törvénytelen francia, ez a mindenre nyitott, harsány kedélyű és fájdalmas elégiákban, litániákban jajongó, átszellemülten hívő és szentségtörő vásári mutatványokban kedvét lelő, nemcsak a kortársak képein, hanem a valóságban is egy kicsit elrajzolt vonásaival olyan furán korszerű költő felfedezte a világot. A századvég egyre sterilebb, a durván anyagszerűvel szemben olyan bizalmatlan szimbolista költészetének közegében ez korántsem volt olyan természetes. Persze, ez a felfedezés, ugyanilyen heves indulattal, sokfelé megtörtént. Elég az orosz futuristákra vagy a német expresszionizmus nagyvárosias ihletésű vonulatára gondolnunk. Apollinaire felfedezésének helyet kellett csinálni a versben. Hogy férhetett volna bele a hagyományos formákba az „élet nagyszerű, túláradó gazdagsága"? Hogy férhettek volna bele a modern világ lendületes ívei, szögletes formái, harsány színei, csörömpölő hangzavara?

3

De ez nem egyszerűen formai kérdés, ha a formát a szó korlátolt értelmében értjük. Apollinaire bízta először meghökkentő, hézagokkal megszabdalt, váratlanul fel-felfénylő képsorokra azt a sohasem egynemű, bajosan leírható, vegyelemezhető érzékeny anyagot, amit jobb híján a vers tartalmának mondunk. S ha manapság szürrealista vagy szürrealisztikusan megformált versről beszélünk, elsősorban őrá, az ő verseire gondolunk, nem az igazi, címkézhető szürrealistákra. És ő fedezte fel, beszélgetés-verseiben, azt a köznapias, prózai anyagból építkező, a fogalmiság légkörét sugalló, de semmiképpen sem gondolati versfajtát, amely a nagy modern angolokon, Elioton, Audenen, a görög Kavafiszon vagy a vers nyelvi, mondattani vagy éppen tipográfiai lehetőségeit már folytathatatlan végletekig csigázó Cummingson át, mondjuk, Vas Istvánig, Kálnokyig, Tandoriig, Petriig, Várady Szabolcsig vagy a fiatal Ferencz Győzőig terjed. Persze a képek, képzetek olykor meghökkentő, s azért hatásos, mert váratlan egymáshoz társítását nem előzmény nélkül találta ki sem Apollinaire, sem a költészet lényegét az egymástól térben és időben távoli képek, képzetek, fogalmak összeszikráztatásában látó Reverdy. Itt is emlegethetnénk Rimbaud-t vagy a disszonanciáig feszített versépítést már a múlt század második felében megvalósító Lautréamont-t, aki az egymással már alig-alig társítható elemek egymáshoz kényszerítésében látta a költészet lényegét: „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon", hogy én is idézzem a Maldoror énekei sokat idézett, a modernségről szólva már-már kötelező mondatát. De a spanyol Góngora vagy az olasz Marino túlcsigázott barokk képzuhatagai sincsenek olyan messze attól a logikát, a tudat cenzúráját kiiktató automatikus írásmódtól, amelyet az első (és hamar széteső) szürrealista nemzedék – Breton, Tzara, Éluard, Aragon – a verscsinálás egyetlen lehető módszerének minősített. Mondanom sem kell, hogy milyen diadalmas pályát futott be napjainkig ez a Freud (sokszor, többnyire csak félig-meddig) ismert álomtanával, analízis-módszerével egybehangzó költői technika. Lehiggadva, klasszicizálódva, az újra válogató tudat, az eszmélet (hogy József Attila kedves szavát használjam) ellenőrzése alá vonva, de a szabad asszociációk serkentő impulzusait azért megőrizve, hasznosítva máig hatékony módszere a lírának. Csak éppen meg kellett találni az egyensúlyt. Valamikor, úgy tetszik, a szürrealisták egy kicsit rá is játszottak a tudatalatti sugallataira.

Ha ma elővesszük Bretont vagy Tzarát, a fiatal Cocteau-t vagy a fiatal Nerudát, García Lorcát, a fiatal Kassákot, vagy éppen Palasovszky Ödönt, vagy Tamkó Siratót, a csakugyan valami újat felvillantó, meghökkentő voltában is természetes, magától értetődő kép- és szóbokrok közt találni olyan mesterségesen koholt kapcsolatokat, társításokat is, amelyek csak azért olyan különösek, azért olyan képtelenek, mert a költő valami olyan különöset, olyan képtelent akar mondani, amilyet előtte még senki. De a romlékony anyag elrothadása, elporlása után megmaradt, beépült az igazán nagyok, az igazán tehetségesek életművébe a szervülni képes hasznos új. García Lorca vagy Jeszenyin, Aragon vagy Neruda, József Attila vagy Kassák Lajos maguk hullatták el a feleslegeset. S hányan vannak a maiak közt, akik már kimaradtak az izmusok hajdani szertelenségeiből, de haszonélvezői a rég eltűnt iskolák időtálló vívmányainak.

4

Apollinaire azt mondta, hogy a modern költészet a legkisebb tényeket, a legköznapibb dolgokat kiindulópontul használva „roppant ismeretlen vidékek felé törekszik, „ahol a többértelműségek örömtüzei lobognak. Ez a felismerés egy új versfajtát jelent be. Szemben a múlt század, a régebbi korok egynemű, egytengelyű, az élményt közvetlenül verssé alakító költőivel (hadd tegyem hozzá, hogy ez a minősítés is csak nagyjából igaz) a modern költő olyan műveket ír, amelyek nem egyetlen érzést, hangulatot, gondolatot, élményt rögzítenek. A költő anyaga, figyelmeztet Supervielle, cseppfolyósabb, bizonytalanabb, mint a gondolat, de egyszersmind tartalmasabb, gazdagabb is, hiszen érzések, hangulatok, emlékek, gondolatok szövedéke. Valahogy így képzelte el a verset az orosz Mandelstam is. Dante-tanulmánya inkább költői, mint elméleti-racionális érvényű fejtegetéséből kitetszik, hogy a verset olyannak látja, mint a természeti erők roppant présében összesajtolt, rétegeiben világok keletkezésének és nagy katasztrófáknak a nyomait egy testben őrző kő: térben-időben egymástól távoli, személyes és közös tapasztalatokat, az emberi tudat homályos tartományaiban, a közös emlékezetben tárolt tudást sűrít magába. (Valahogy így gondolta Rilke is: a vers nem érzelmeket közöl, hanem tapasztalatokat.) Mandelstam úgy látja, láttatja, hogy „a költőnek egy különböző sebességgel mozgó vitorlásokkal tele folyón kell átkelnie, így alakul ki a költői beszéd értelme. Hiába faggatjuk a hajókat, az útvonalat nem lehet rekonstruálni; ők nem tudják elmondani, miért ugrottunk át az egyik vitorlásról a másikra. És: „A költői nyelv szövött szőnyeg, rengeteg láncfonala van. Gondolom, ezt az alkotáslélektani magyarázatot úgy értelmezhetjük, hogy a versalkotó elemek a költő tudatának (tudatalattijának) és a vers belső vonzástörvényeinek engedve rendeződnek valamilyen hatékony, de nemegyszer homályos, talányos összefüggésbe. A verssel, a jó verssel közölt tartalomban mindnyájan részesülhetünk, hiszen elemeinek, rendjének nemcsak személyes, hanem közös emberi természetük is van, de megformálódásának valamennyi fázisát nem követhetjük nyomon, mert a modern vers nem ismétli, nem magyarázza genezisének minden mozzanatát. Ilyesmit mond a század alighanem legjelentősebb olasz költője, a kiváltképpen szerencsétlen, bizonytalan jelentésű szóval jelölt hermetista irányzat képviselője, Eugenio Montale is: „A tárgyat akartam kifejezni, és elhallgatni az indítóalkalmat." Vagyis a modern vers elválik az alkalomtól, nem a közvetlen élményből szökik fel, ritkán tud fesztelenül vallomásszerű lenni.

A modern vers sokféle tartalommal zsúfolt. Az a becsvágya, hogy minél többfelé indítsa növekedésnek a szavak, megint Mandelstamot idézve, sohasem egyetlen pontra irányuló, hanem „szanaszét meredező" tartalmait. Hogy olyasmit fogjon a vers hálójába, amire a hagyományos vers ritkán vállalkozott. Ez történik meg, mondjuk, a Kikericsek-ben. Vagy hadd emlékeztessek Georg Trakl hasonló technikával készült verseire: az állandó elemek, képek és az alkalmanként köréjük gyülekezők kaleidoszkópszerűen mindig módosuló alakzatokba állnak. Mintha derengő fényben egy ábrákkal tele függöny redőzne, meg-megvillantva változó és változatlan képeit. Az olvasó minduntalan úgy érzi, hogy a képek, a szótömbök közti hézagokban is van valami, gyakran éppen ott sejtjük a legfontosabbat, a látható, tapintható, sötéten lobogó és tündökletesen fénylő képek közt azt a személyes érzelmi, indulati plazmát, éteri derű és pokoli sötétség elegyét, amely a költeményekben közvetlenül alig-alig nyilatkozik meg. Tárgyakba, képekbe, történetekbe, tájakba fut bele, elszemélytelenítve a vallomást.

5

Ez a személytelenség századunk új utakra tért költészetének jellegzetes megnyilatkozási formája. „A költészet nem szabadjára engedett érzelem, hanem menekülés az érzelemtől. Nem a személyiség kifejezése, hanem menekülés a személyiségtől, mondja Eliot. A személyes szenvedést egyetemessé és személytelenné kell változtatni, tárgyiasítani, „tárgyi megfelelőkbe vezetni, elszigetelni önmagunktól. Hány változatát lehetne előszámlálni ennek az objektív lírának! Füst Milán egy borzongató pompájú színpadon játssza gyászos-ünnepélyes vagy rikítóan vásári, iszonyú humorral formált szerepeit. A portugál Pessoa négy, egymáshoz alig-alig hasonlító életműbe öltözik, Kavafisz végletesen „lírátlan", a puszta vázig kopárított kis drámákba zsugorítja a történelem egy-egy neki valamiért fontos pillanatát. Vajon mi van emögött? Egyszerűen költői módszerváltás? A romantikus túláradás szülte csömör? Az érzékelés és a gondolkodás esetlegességének tudata, vagy egyszerűen a megfogalmazás újfajta ingere? S hogy csakugyan ez-e a költészet egyetlen korszerű lehetősége? Én bizony nehezen tudnék rá válaszolni. Illyés öregkorára egyre tárgyiasabb lett, a minden mozdulatában modern Weöres Sándor egyre személyesebb, Szabó Lőrinc olyan forróan személyes kései lírája csupa ideges modernség. Minden attól függ, hogy a vers hogy van megcsinálva.

6

Arról aztán végképp nem merek beszélni, hogy merrefelé halad majd a legmodernebb líra. Ki tudja, mi mindent lehet még kicsiholni a nyelv képlékenyebb anyagából, a lehető, bár nem létező szóképzésből, a szöveg grammatikai sokértelműségéből, a szabálytalan mondatszerkesztésből, a szavak visszacsonkolásából, a pusztán zenei hatású halandzsaszövegekből vagy a vers tipográfiai elrendezéséből? A grafika, a fotográfia versbekebelezéséből, a kollázstechnikából, a mindenféle rendet kiküszöbölő, Tzara kedve szerint egy kalapban összerázott szövegekből, a szép írásmintákból, az iparművészeti vagy képzőművészeti értékű, igazán szépen megtervezett papírfelületekből?

Legfeljebb annyit merek megkockáztatni, hogy mára még a zseniális Apollinaire egymást gerjesztő formai, technikai, tipográfiai újításainak egy része is megindítóan megöregedett. Nem meghökkent, inkább valami nosztalgiát ébreszt, mint egy csíkos trikóban velocipédező sportsman képe a századfordulóról. Kalligrammáit szívesen megcsodálja az ember, s tagadhatatlanul érzi, hogy a Megsebzett galamb-hoz hozzátartozik a verskép, hogy a szöveg gazdagabban él a nyomdai képével együtt, de azért kinek jutna eszébe este egy kényelmes fotelban egy kötetnyi képverset végigolvasni? Bevallom, engem a spekuláció kevéssé szórakoztat. S bár hamarosan rájövök, hogy Cummings nevezetes zárójeles versikéjét:

moz/méh/d

ul

a/az/t

lan/egy

e/ul

/düli/a

lsz/rózsán/ol

minden további nélkül meg lehet érteni, csak fel kell bontani a zárójeleket, s máris előáll a „hagyományosan is felfogható" vers:

mozdulatlanul alszol

méh az egyedüli rózsán

nincs kedvem a művelethez, s nem andalodom el tőle, hogy „a metafora két oldalának egymásba ékelése közelebb visz szellemünk valóságos működéséhez". De azért ne legyünk rosszkedvűen maradiak: hadd játsszon, hadd kísérletezzen, hadd hülyéskedjen a költő, de mi se vegyünk mindent halálosan komolyan. Habozás nélkül emeljük meg vaskalapunkat, de ne legyünk a divat megfélemlített, átvert balekjai.

NÉGYSZER ÖT VERS

Az én Petőfim

Petőfi szerelmi lírájából hiányzik a test. Ha műnépdalt ír, ha „reszket a bokor, ha „egy barna leányka hófehér lelkibe szerelmes, ha fa akar lenni, hogy megáhított kedvese rajta virágozzon, de akár nagyobb terű, erős sodrú romantikus vallomásaiban is, mindig a nagyszerűen alakított szerepet éreztem, csak ritkán az igazi szenvedélyt. A nálunk akkor még illő-kötelező színjáték (a cselédlánnyal hálunk, s közben máshoz írjuk vágyakozó énekeinket) egyébként káprázatos díszleteivel eltakarja azt, amit mi, utána jövők, szerelemnek ismerünk. Gondoljuk csak el: egy szűk évtizeddel később Baudelaire (csak mert más közegben élt) a meztelen kedves felékszerezett testét állítja a versbe. De a Szeretlek, kedvesem (vagy, mondjuk, a Minek nevezzelek?) mégiscsak más. Akármilyen heves is benne a romantikus lobogás, ott érzik alatta, benne a sejtek, az idegek láza. És milyen sokszólamú vers! A „lyányom, anyám, húgom, szeretőm, hitvesem valami olyasmit mond a szerelem, a férfi-nő kapcsolat természetéről, amit csak a modern lélektan fedezett fel. A „húgom, anyám, talán ösztönösen, a szexualitás titkos tartományaiba, a pszichoanalízisig világít. Másképpen polifon A négyökrös szekér: elemei széthúznak és összetartanak, az elandalodást ragyogó irónia, az ábrándos csillagválasztó szerelmet, a „halavány hold-at, a „bús hölgy-et meg a „sírhalmot a súlyosan-testesen földies „négyökrös szekér ellenpontozza. A regényes történet idézőjelbe van rakva, de meg is őrzi tündéri lényegét. A Szeptember végén-ről nem illik beszélni. Úgyis tudjuk: kevés ilyen vers van a világon. A szerelem halállal, sötét sejtelmekkel terhes, a halál szerelemmel édes. És a mulandóság gyönyörű képe, megformált dallama! Nem a tartalmával (mert az maga a közhely), hanem felülmúlhatatlan alakjával hat. Az egyetemes, a mindenkori líra egyik legcsodálatosabb, magyarázható zenéjével (azok a súrlódás, közegellenállás nélkül suhamló folyékony l-ek!) és magyarázhatatlan háttérsejtelmeivel visszhangos sora.

Aztán a nekem most éppen legkedvesebb (ragasszuk rá a címkét): Petőfi tájköltészete. A levegős-téres, mozdulatlanul is viharzó világ. A tárgyaknak-részleteknek tapintható anyaga, íze, szaga, színe van. Ahogy hirtelen rájuk közelít, látjuk a pórusaikat, halljuk a mozdulásaikat. Aztán egyszerre kinyílik a táj, a kisvilág a határtalanba csúszik. Ezerszeres nagyítás és megfordított távcső, egyszerre. Dehogy akarom tájverseivel kiszorítani hatalmas indulatukkal, mindig célba csapó villámaikkal lenyűgöző korköltészetét, lázas izzású politikai, forradalmi, nemzeti verseit. De ma, olyan terhes tapasztalatok birtokosai, amilyeneknek a másféle kor formálta Petőfi nem lehetett részese, nem látjuk olyan egyértelműnek a világot. Most is magával ragad az Akasszátok fel a királyokat tagolatlan haragja vagy az Egy gondolat bánt engemet töretlenül magasra futó íve, A XIX. század költői földhöz-korhoz ragadt, egyszersmind korok feletti biblikus heve. De, minek tagadjam, jobban megérint A puszta télen lenyűgöző, hol lelassított, hol felgyorsított mozgóképsora (s micsoda utánozhatatlan sűrűsödései a leírásnak!) végén az a félig-metaforikus napnyugta: „Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap a föld pereméről, / Visszanéz még egyszer / Mérges tekintettel, / S mire elér szeme a tulsó határra, / Leesik fejéről véres koronája." A napnyugta sugallatos képe, amelybe egy pillanatra, ha csak egy képpel, egy féljelképpel is, beletolakszik a forradalmak kora? Vagy éppen az benne a legfontosabb? S ha igen, mit vált ki belőlem? Részvétet? Gyászt? Haragot? Nem tudom, s éppen ezért szeretem.

Csodálatos, mélyenható

Arany János balladáskönyve: első, gyerekkori, találkozásom az írott-nyomtatott költészettel. Nagy, súlyos album, benne Zichy Mihály mozgalmas-lidérces rajzai. Egyszerre olvastam, láttam, hallottam is a dalban elbeszélt tragédiákat, töltöttem ki hézagaikat, homályos részleteiket felgerjesztett képzeletemmel. Strófák, képek, sorok rögződtek, elfelejthetetlenül, emlékezetembe. Nem állhatom meg, hogy ezt az egyet ne idézzem: „Maradozó csattanással / Fehér sulyka messze villog", hányan tudták így elénk tenni a látványt? Láttam akárhányszor a tiszai sekélyesben sulykoló asszonyokat, láttam-hallottam, ahogy kép és hang, a fizika törvényei szerint, elválik egymástól, ott volt Arany fejében is, s előjött, amikor kellett. Nagy költészet ez az egyetlen sor is, és hány ilyen van, tékozló bőséggel, lírájában! Minden költészettanban, lexikonban, tankönyvben ott van a ballada szabályzata. Az is köztudott, honnan jött, talán egy kicsit megkésve, nyugatról, leginkább német közvetítéssel. De az Arany-ballada mégis leginkább Aranyra vall. Micsoda előadás, micsoda színpadok, tökéletes szerkezet, vágások, sugallatok, sejtelmek! Nekem régóta a Vörös Rébék a legkedvesebb. Talán mert nem olyan tudatosan megmunkált, nem olyan virtuóz, mint a közismert nagyszerű darabok. Beleköltözött, rögtön az első sorpárba, Arany meg is jegyzi, a népköltészet. Itt nincs szabályos tragédia, bűn és bűnhődés, jó és rossz párharca, katarzis. Itt csak az elpusztíthatatlan gonosz van, hiába lövi le, s esik bűnbe a kárvallott maga is. Ősi, kezdetleges, tagolatlan benne minden. Nem igazságérzetünkhöz szól, hanem a szorongó lélekhez. Öregkori vers. Öregkori? Hatvanévesen írta Arany. Előtte egy hónappal meg a Népdal-t: néhány sorban elbeszélt, dehogy elbeszélt, alig-alig odarajzolt, félig-meddig homályban hagyott tragédia, gyilkosság. És a szókincs: egy csomót a szavak közül meg kellene magyarázni, de éppen az a jó, hogy csak félig-meddig értjük a szöveget, akárcsak a történetet: guzlicaszó, csimpolyaszó, dávoria, Kevi-Rác. Hát még ez a szabálytalan forma! Nincs leírható sémája, minden sor váratlanul alakul, mindegyikben összejátszva mérték és hangsúly. Hol megtorlódik, meglassul, hol felgyorsul, szaporázva megiramodik. Nézzük az utolsó sort: „Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!" Ha ütemhangsúlyosan olvasom, így tagolódik: 2/3/4/3. Ha meg időmérték szerint, ezt hallom: tá-tá-ti-ti-tá (ez, mondjuk, choriambus), majd: tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá. Ez az a bizonyos szimultán vers, Weöres Sándor tudott, szeretett ilyeneket csinálni. Szinte-szinte lekottázhatatlan dallamköteg, mégis, vagy éppen azért, gyönyörűen, visszhangosan szól.

Közismert nagy verse Aranynak az Ősszel. Ezt pályája első felében, mondhatni, fiatalon, 1850-ben írta. Első része öt versszak, az antik derűt, a homéroszi aranykor sértetlenül ragyogó képeit teszi a versbe, ilyeneket: „Kék fátyol messze bérc fokán – / Arany hajó, mely futva szegdel / Bíbor habot, de minden strófa végén elborul a ragyogó kép: „Jer Osszián, / Ködös, homályos énekeddel. A vers második fele elsötétül, jönnek a komor ősz, a lehangoló szürkeség képei. Az Ősszel első fele fájdalmas himnusz, a második egy-egy villanással megtört elégia. Két- vagy többszólamú ének, egy hasadt lélek hol nosztalgikus, hol keserűen lemondó vallomása. Gondolhatom: ilyen az emberi egzisztencia természete, hol erre, hol arra inog, hol felderül, hol elborul kedélye. Mint minden nagy vers, az Ősszel időtlen. De nem csak az: minden szava mögött ott érezni, karnyújtásnyira, a nemzeti tragédiát, a hirtelen lobbant reményeket és a jóvátehetetlen, közös és személyes veszteségeket, a levert szabadságharcot. Az Ősszel tövében, egy félévnyire, ahogy Keresztury Dezső írja nagy Arany-könyvében: „tréfás-harapós könnyedségével ott a „hajnali vadászat, önfeledt játék, csakugyan. Mégis, micsoda produkció egy félálomban hallott összevissza hangzavart úgy versbe fogni, hogy egyszer csak mi, olvasók is elkezdjük hallani ezt a, hogy is mondjam, disszonáns harmóniát. S valami többet is: „Csodálatos, mélyenható, / Édes-fájós e kürtzene, / Keresztül búg csonton, velőn, / Mikéntha sírból zengene", olvassuk, s hisszük: itt valami többről van szó, mintha Arany, mellékesen, a vad zenére mozduló létérzetünket kottázná le, s micsoda leleménnyel, szűk helyre zsúfolva hangokat, képeket, jelentéseket, sugallatokat. És befejezésül, az öregen, betegen, halálközelben írott Epilógus: úgy vet benne számot életével, hogy alig emeli fel a hangját, olyan köznapiasan egyszerűen beszél, hogy nem is értjük, honnan van a versben a nagy költészet légritka levegője. A csendes elégia mögött egy kedélybeteg öregember, akár azt is mondhatnám: egy sebzett lélek. Képzeljük oda Arany egyik kései fényképét: ez az arc van a versben, ez a vers van arca vonásaiban.

Isten, ember, jelenések

Szinte-szinte kortársunknak érezzük, pedig majdnem százévnyire van tőlünk. Mint ő Berzsenyitől, Csokonaitól. Csakugyan igaz: szemünknek „Ady nyitott új mezőt". Kamaszkoromban nekem ő volt a költő. Megmámorosodtam tőle, eltanultam, utánoztam modorát. Aztán egyszer csak elteltem vele. Pedig akkor még nem is olvastam Kosztolányi Dezső rosszmájú, ebben-abban meggyőző pamfletjét. Van, amit ma sem vagy ma még kevésbé szeretek benne, de hiszem: nagy remekléseit ezután sem fogja senki felülmúlni. Kezdem az istenes versek Adyjával. Ide most az Isten, a vigasztalan-t választottam. De mellé teszem, gondolatban, A Sion-hegy alatt-ot. Mind a kettő a múlt század első évtizedéből való. Az utóbbiban Isten egy esendő, tépett, bús, kopott öregúr. Gyerekkorunkban belénk költözött, aztán félig-meddig elfelejtett apa. Ady mesterien, mondhatni, kedvtelve játssza el az édes, fájdalmas találkozást. Vagyis a nem-találkozást. Szánja és imádja, tudja és nem érti az Öregúr-istent. Egy naiv festő festette ezt a képet. Aztán lapozunk egyet, s ott az Isten, a vigasztalan. Ez az Isten személytelen, a teremtő, világmozgató, pusztító erő. Se nem jó, se nem rossz, csak van, és nem szereti a teremtményeit. Mit törődik a mindenség egy-egy jelentéktelen darabkájával? Ilyen Ady istene? Hol ilyen, hol másmilyen. Akárhogy is: ez a hatalmas sodrú, komor vers gyönyörű. Alig-alig ékesített ellen-zsoltár. Aztán a magyar sors megéneklője, haragos prófétája. Az eltévedt lovas nem csak viszontagságos ezeréves múltunkról szól. Minden súlyos igéjében, feszült képében, az egész költemény mögött ott van Ady jelene, a világháború, Ady szemében kezdettől végzetes tragédia. Ez a jelen hangosítja fel a múltat, a múlt a jelent. És hogy tudja ezt a nagy balladát megcsinálni! Leginkább lidérces, feketén sugárzó képeivel. Mi mindent tesz, sűrít bele, mondjuk, ebbe: „Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak! Szavai egyszer-egyszer messze vannak tőlünk. Kimódoltak és gyönyörűek, archaikus, biblikus zengésük-erejük van. És a mondatszerkezetei; hol megakasztja, hol elengedi iramukat. „Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök, mondatroncsok, töredékek, s a négysoros strófának visszhangos tere támad. Ellenképe az Új s új lovat. Az előbbiben: személyes és közös tragédiák, elháríthatatlan pusztulás. Ebben: az emberi nem töretlen, tragikus pillanataival is emelkedő pályája. Itt van aztán a két háborús vers: az Ember az embertelenségben hevesen személyes vallomás és ódon szentszöveg. Hogy indul, hogy szökik fel, hogy ereszkedik, egyre súlyosodva, hogy kap nyomatékot a versindító szöveg! Az E nagy tivornyán, egy versnyire társ-darabjától, hasadt keserűségével, komor indulataival, ha tetszik, túljátszott most-már-minden-mindegyével, világnyi kocsma-szertelenségével fonákja, ellenverse az Ember az embertelenségben-nek. És micsoda formát ad a végső kétségbeesésnek! Szavai: „terítve a Föld: lakni tessék", csakis az övé az így használt terítve, a lakni, egészen övé a kép is. És miért álmodt? Vagy: a világ szőttje? Minden szavát értjük, de nem a mi nyelvünkön beszél. A „véres bor koponyapohárban egyszerre köznapias és apokaliptikus. Vagy „a Téboly zöld-vér-útja: kibontatlan, magyarázatlan kapcsolatok. És a legszebb, az első olvasásra belénk rögződő „Ordíts, kapu és kiálts, város". Mi mindent gondolhatunk bele: piaci harsányságot, elszabadult rémületet, valami megváltás ígéretét, gyászt vagy kavargó ünnepet. Akár Ady zaklatott elméje, csupa törés, váratlan társítás a vers is. Éppen eretnekségeivel hat ránk. Tudjuk a fészkét, helyét-idejét, mégis úgy érezzük: időtlen ének.

Váltások, változások

Szerencséje volt? Vagy elemi tehetsége tette, hogy mindenáron verset akart írni? (Az elsőt, papír híján, tisztára dörgölt csizmaszárára.) Hogy pályakezdő kötete, az 1934-ben megjelent Himnuszok Kelet kapujában után a már nem éppen fiatal költő más utat választott? Azokban az emelkedett költeményekben ott érzik a kordivat: expresszionisztikus képzuhatagok, kelendő misztika. Pedig ott volt a keze ügyében örökül kapott, kimeríthetetlen anyaga: a nincstelenek, a pusztai cselédek, juhászok, summások, varjúcsőszök neki minden darabjában ismerős világa. A maga sorsa, a társaié: