Láthatatlan

By Paul Auster

Paul Auster életműsorozat
„A legjobb regény, amit Auster valaha írt.” - New York Times
1967, New York City. Adam Walker húszéves, költő szeretne lenni, és a Columbia Egyetemre jár. Találkozik egy titokzatos franciával, Rudolf Bornnal, és Born csábos, hallgatag barátnőjével. Walker csakhamar egy perverz háromszögben találja magát. Amikor váratlanul történik valami erőszakos, Walker élete megváltozik.
A Láthatatlan az amerikai irodalom élő klasszikusának tizenötödik regénye, amely négy összekapcsolódó egységből áll. 1967 és 2007 között mozgunk az időben, a szerzőség, önazonosság és emlékezet árnyékos határvidékére vezető történet három elbeszélő szavaiból bontakozik ki. Egy távoli sziget a Karib-tengeren, Párizs, Brooklyn – a Láthatatlan tereit fiatalság, düh és túlfűtött szexualitás tölti be. Az olvasó sokadjára meggyőződhet róla, hogy Paul Auster korunk egyik leglátványosabb képzelőerővel megáldott tehetsége.
„Amint kiolvastad, egyből újra akarod kezdeni. A legjobb regény, amit Auster valaha írt.” - New York Times
„Auster még nem írt ennél jobbat.” - Seattle Times
„Megrázó... Elsőrangú stílus, pszichológiai mélység, lebilincselő történet, amely már-már példázattá válik: mesteri.” - Sunday Times
„Van az a regény, amelyet olvasván az ember még levegőt is elfelejt venni. A Láthatatlan ilyen regény.” - The Boston Globe
„Káprázatos. Bámulatos teljesítmény.” - Houston Chronicle

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Apr 5, 2022
• ISBN: 9786155955259

Paul Auster

Paul Auster is the bestselling author of Oracle Night, The Book of Illusions, and Timbuktu. I Thought My Father Was God, the NPR National Story Project anthology, which he edited, was also a national bestseller. His work has been translated into thirty languages. He lives in Brooklyn, New York.

Book preview

I

Először 1967 tavaszán ráztam vele kezet. Akkoriban másodéves voltam a Columbián, egy tudatlan fiú, akiben lángolt a könyvek iránti szeretet és az a hit (vagy tévhit), hogy egy nap majd leszek annyira jó, hogy költőnek nevezhessem magam, és mivel olvastam verseket, már találkoztam a névrokonával Dante poklában, egy halott emberrel, aki a Pokol huszonnyolcadik cantójának utolsó versein csoszog végig. Bertran de Born tizenkettedik századi provanszál költő, aki hajánál fogva viszi levágott fejét, amely ide-oda leng, akár egy lámpás – kétségtelenül az egyik leggroteszkebb kép a hallucinációk és gyötrelmek eme könyv hosszúságú katalógusában. Dante eltökélten védte de Born írásait, mégis örök kárhozatra ítélte, amiért azt tanácsolta Henrik hercegnek, hogy lázadjon fel apja, II. Henrik király ellen, és mert de Born szakadást okozott apa és fia között, és ellenséggé tette őket, Dante büntetésképp ötletesen szakadást okozott de Born feje és teste között. Így aztán a fejetlen test jajongva járja az alvilágot, és minden firenzei utazótól azt kérdezi, létezhet-e az övénél rettenetesebb fájdalom.

Amikor bemutatkozott mint Rudolf Born, azonnal a költő jutott eszembe. Netán rokona Bertrannak?, kérdeztem.

Á, a nyomorultnak, aki elvesztette a fejét, mondta. Lehetséges, de nem valószínű. Nálam nincs de. Ahhoz nemesnek kell lenni, és a szomorú igazság, hogy minden vagyok, csak nemes nem.

Már nem emlékszem, mit kerestem ott. Valaki biztosan elhívott magával, de hogy ki lehetett az illető, az rég elpárolgott az emlékezetemből. Már arra sem emlékszem, hol tartották a partit – Manhattan alsó vagy felső részén, lakásban vagy tetőtérben –, vagy hogy egyáltalán miért fogadtam el a meghívást, hiszen akkoriban előszeretettel kerültem a népes összejöveteleket, bosszantott a fecsegő tömeg lármája, kínosan érintett, hogy ismeretlen emberek jelenlétében szégyenlősség fog el. Aznap este azonban megmagyarázhatatlanul igent mondtam, és elmentem az elfeledett barátommal oda, ahová elvitt.

Amire emlékszem: az este folyamán egyszer csak a szoba sarkában álldogáltam egymagamban. Cigarettázva néztem az embereket, az abba a térbe bezsúfolt sok-sok tucatnyi fiatal testet, hallgattam a szavakból és nevetésből összeadódó morajt, azon merengve, mi a fenét keresek ott, és hogy talán ideje mennem. Tőlem balra egy radiátoron hamutartó csücsült, és ahogy arra fordultam, hogy elnyomjam benne a cigarettát, a csikkel teli edény felém emelkedett egy férfi tenyerének öblén. Észre sem vettem, hogy közben ketten leültek a radiátorra, egy férfi meg egy nő, mindketten idősebbek nálam, sőt valószínűleg mindenkinél a helyiségben: a férfi harmincöt körül lehetett, a nő a húszas-harmincas évei fordulóján.

Úgy éreztem, nem illenek össze, Born egy gyűrött, kissé koszos fehér vászonöltönyben és ugyanolyan gyűrött fehér ingben, a nő (akiről kiderült, hogy Margot-nak hívják) talpig feketében. Amikor megköszöntem Bornnak a hamutartót, kurtán, udvariasan biccentett, és alig-alig érezhető akcentussal azt mondta, Nincs mit. Francia vagy német, nem tudtam eldönteni, mivel az angolja amúgy hibátlan volt. Hogy mit láttam még azokban az első pillanatokban? Sápadt bőr, torzonborz vöröses haj (rövidebb, mint akkor általában a férfiaké), széles, szabályos vonású arc minden jellegzetesség nélkül (valahogy átlagos arc, olyan arc, amely láthatatlanná válik bármilyen tömegben), és állhatatos barna szem, egy olyan férfi kutató szeme, aki a jelek szerint nem fél semmitől. Se nem sovány, se nem tömzsi, nem magas és nem alacsony, ennek ellenére testi erő benyomását keltette, talán a vastag kezei miatt. Ami Margot-t illeti, ültében egy izma sem moccant, úgy bámult a semmibe, mintha élete célja az lenne, hogy unottnak látsszon. Azért vonzó volt, húszéves énemnek erősen vonzó a fekete hajával, fekete pulóverével, fekete miniszoknyájával, fekete bőrcsizmájával és eltúlzott fekete sminkjével a nagy zöld szeme körül. Talán nem egy szépség, de a szépség szimulákruma, mintha megjelenésének stílusa és kulturáltsága a kor egy női ideálját testesítette volna meg.

Born azt mondta, éppen menni készültek, de kiszúrtak engem egyedül a sarokban, és mivel annyira boldogtalannak látszottam, úgy döntöttek, odajönnek és felvidítanak – nehogy elnyisszantsam a torkom még pirkadat előtt. Sejtelmem sem volt, hogyan értsem ezt a megjegyzést. Ez az ember most sérteget engem, töprengtem, vagy éppen hogy kedveskedni próbál egy elveszett, idegen fiatallal? A szavaknak magukban volt némi játékos, lefegyverző hatásuk, csakhogy Born tekintete, mely őket kísérte, hideg és távolságtartó volt, és önkéntelenül az az érzés fogott el, hogy vizsgáztat, cukkol, olyan okból, melyet egyszerűen képtelen voltam felfogni.

Vállat vontam, halványan elmosolyodtam, és azt mondtam: Akár hiszik, akár nem, életemben nem éreztem ilyen jól magam.

Ekkor történt, hogy felállt, kezet rázott velem, és bemutatkozott. Miután rákérdeztem Bertran de Bornra, bemutatott Margot-nak, aki szótlanul rám mosolygott, majd folytatta a semmibe bámulást.

A kora alapján, mondta Born, és az obskúrus költőkről való ismeretei alapján egyetemistának tippelem. Minden bizonnyal irodalom szakos. NYU vagy Columbia?

Columbia.

Columbia, sóhajtott. Az aztán a csüggesztő hely.

Ismeri?

Szeptember óta a Nemzetközi Kapcsolatok Iskolájában tanítok. Vendégprofesszor vagyok egy évig. Hála istennek, már április van, két hónap, és megyek vissza Párizsba.

Szóval francia.

A körülmények, a vonzalom és az útlevél révén. De svájcinak születtem.

Francia svájcinak vagy német svájcinak? Kicsit mindkettőt hallom a hangjában.

Born halkan csettintett a nyelvével és mélyen a szemembe nézett. Érzékeny a füle, mondta. Ami azt illeti, mindkettő vagyok, németül beszélő anya és franciául beszélő apa hibrid terméke. Gyerekkoromban a két nyelv között váltogattam ide-oda.

Nemigen tudtam, mit mondjak erre, hát tartottam egy kis szünetet, majd feltettem egy ártalmatlan kérdést: És mit tanít a mi förtelmes egyetemünkön?

Katasztrófát.

Az meglehetősen széles téma, nem?

Közelebbről a francia gyarmatosítás katasztrófáit. Tartok egy kurzust Algéria elvesztéséről és egy másikat Indokína elvesztéséről.

Azt a szép kis háborút mi örököltük maguktól.

Sose becsüljük alá a háború fontosságát. A háború az emberi lélek legtisztább, legélénkebb kifejeződése.

Ez úgy hangzik, mintha a mi fejetlen költőnk mondaná.

Igen?

Vegyem úgy, hogy nem olvasta?

Egy szavát sem. Csak Dante révén ismerem.

De Born jó költő volt, talán egyenesen remek költő… de mélységesen felkavaró is. Írt néhány bájos szerelmes verset és egy megható siratót Henrik herceg halálára, de az igazi témája, az egyetlen, ami iránt láthatóan őszinte szenvedélyt érzett, az a háború. Egyszerűen tobzódott benne.

Értem, mosolygott gunyorosan Born. Szívem szerint való férfi.

Én annak az öröméről beszélek, amikor látjuk az embereket betörni egymás fejét, amikor látunk kastélyokat ledőlni és leégni, amikor holtakat látunk oldalukból kimeredő lándzsával. Ömlik a vér, elhiheti, és de Bornnak az arcizma sem rezdül. Már a harcmező puszta gondolata is boldogsággal tölti el.

Ha jól értem, maga nem akar katonának állni.

De nem ám. Inkább börtönbe megyek, mint hogy Vietnámban harcoljak.

És ha elkerüli mind a börtönt, mind a hadsereget, mik a tervei?

Nincsenek terveim. Csinálom, amit most, és remélem, hogy lesz belőle valami.

No és mi is az?

Betűvetés. A firkálás nemes művészete.

Azt sejtettem. Amikor Margot meglátta magát a terem másik végéből, azt mondta nekem: Nézd meg azt a fiút a szomorú szemével és a komor arcával, fogadok, hogy költő. Tényleg az, költő?

Verseket írok, igen. És recenziókat a Spectatornek.

A bölcsész szennylapnak.

Valahol el kell kezdeni.

Érdekes…

Nem túlzottan. Az ismerőseim fele író akar lenni.

Miért mondja, hogy akar? Ha az ember csinálja, akkor az már nem a jövő. Akkor az már a jelenben létezik.

Mert még túl korai megmondani, elég jó vagyok-e.

Fizetnek a cikkeiért?

Természetesen nem. Ez egyetemi lap.

Amint elkezdenek fizetni a munkáiért, tudni fogja, hogy elég jó.

Mielőtt erre válaszolhattam volna, Born hirtelen Margot-hoz fordult, és közölte: Igazad volt, angyalom. Az ifjú barátod költő.

Margot felém emelte tekintetét, és semleges, mérlegelő pillantás kíséretében először szólalt meg, a társáénál sokkal erősebb idegen akcentussal ejtve a szavakat, eltéveszthetetlenül francia kiejtéssel. Mindig igazam van, mondta. Mostanra már tudhatnád, Rudolf.

Egy költő, folytatta Born továbbra is Margot-nak, alkalmi könyvkritikus és diák a kietlen magaslaton álló erődben, azaz feltehetően a szomszédunk. Csakhogy nincs neve. Legalábbis én nem tudok róla.

Walker, mondtam, mert rájöttem, hogy elfelejtettem bemutatkozni, amikor kezet fogtunk. Adam Walker.

Adam Walker, ismételte Born, elfordulva Margot-tól, és ahogy rám nézett, felvillantotta jellegzetes enigmatikus mosolyát. Jó kis amerikai név. Olyan erős, olyan nyílt, olyan megbízható. Adam Walker. A magányos fejvadász egy cinemascope westernben, aki puskával és hatlövetűvel járja a pusztaságot herélt pej lován. Vagy a jószívű, nyílt sebész egy délutáni szappanoperában, aki tragikus módon egyszerre két nőbe szerelmes.

Megbízhatónak hangzik, feleltem, de Amerikában semmi nem megbízható. Nagyapám akkor kapta ezt a nevet, amikor partra szállt az Ellis Islanden ezerkilencszázban. A bevándorlási tisztviselők nem boldogultak a Walshinkskyvel, ezért átkeresztelték Walkerre.

Micsoda egy ország, mondta Born. Analfabéta hivatalnokok egyetlen tollvonással megfosztanak egy embert az identitásától.

Nem az identitásától, mondtam. Csak a nevétől. Kóser mészárosként dolgozott a Lower East Side-on harminc éven át.

Ezt még több, sokkal több követte, egyórányi beszélgetés, mely céltalanul pattogott egyik témáról a másikra. Vietnám és az egyre növekvő háborúellenesség. A különbségek New York és Párizs között. A Kennedy-gyilkosság. A Kuba elleni amerikai kereskedelmi embargó. Személytelen témák, tény, Bornnak azonban határozott véleménye volt mindenről, gyakran vad, szokatlan véleménye, és mert szavait gunyoros, ravaszul lekezelő hangnemben adta elő, nem tudtam megállapítani, hogy komolyan beszél-e vagy sem. Egyes pillanatokban ragadozó jobboldalinak hangzott; máskor olyan gondolatokat fogalmazott meg, akár egy bombadobáló anarchista. Vajon provokálni próbál, kérdeztem magamtól, vagy ez normális eljárás nála, így szórakoztatja magát szombat esténként? Eközben a kifürkészhetetlen Margot felállt a radiátorról, hogy cigarettát tarháljon tőlem, és utána állva maradt, alig járult hozzá a beszélgetéshez, vagyis szinte egyáltalán nem, viszont figyelmesen nézett rám, ahányszor megszólaltam, olyan kíváncsian tapadt rám a szeme, akár a pislogni is elfelejtő gyereké. Bevallom, élveztem, hogy néz, még ha kicsit feszengtem is tőle. Úgy véltem, van ebben valami erotikus, de még nem voltam elég tapasztalt, hogy tudjam, jelet küld vele, vagy egyszerűen csak néz. Az az igazság, hogy előtte még sosem találkoztam ilyen emberekkel, és mivel ők ketten annyira idegenek voltak nekem, érzelmileg annyira ismeretlenek, minél tovább beszélgettem velük, annál valótlanabbnak tűntek – mintha képzeletbeli szereplők lennének egy történetben, amely a fejemben zajlik.

Nem tudom felidézni, ittunk-e, de ha ez a parti csak kicsit is hasonlított azokhoz, amelyeken New Yorkba pottyanásom óta megfordultam, akkor biztosan korsókban állt az olcsó vörösbor és tornyokban a papírpohár, vagyis beszélgetés közben egyre jobban lerészegedtünk. Bárcsak többet elő tudnék ásni azokból, amikről is beszéltünk, de 1967 nagyon rég volt, és akármennyire igyekszem elcsípni a Bornnal való első találkozás szavait, gesztusait és illanó felhangjait, jobbára levegőt találok. Azért néhány pillanat élénken kirí a homályból. Például ahogy Born belenyúl vászonzakója zsebébe, és előhúz egy félig szívott szivart, amit aztán gyufával meggyújt, miközben közli velem, hogy egy Montecristo az, a legeslegjobb kubai szivar – már akkor is be volt tiltva Amerikában, akárcsak ma –, melyet személyes kapcsolat révén szerzett valakitől, aki a washingtoni francia követségen dolgozik. Aztán folytatásként ejtett pár kedves szót Castróról – ugyanaz a férfi, aki alig pár perce még Johnsont, McNamarát és Westmorelandet védte, amiért olyan hősies helytállást tanúsítottak Vietnámban a kommunista veszedelemmel szemben. Emlékszem, mulatságosnak találtam, hogy a zilált politikatudós félig szívott szivart húz elő, és megjegyeztem, hogy egy dél-amerikai kávéültetvényesre emlékeztet, aki túl sok évet töltött a dzsungelben és beleőrült. Born nevetett a megjegyzésen, és rávágta, hogy nem járok messze az igazságtól, mivel gyermekkora nagy részét Guatemalában töltötte. Amikor azonban megkértem, meséljen róla, elintézett egy legyintéssel és azzal, hogy majd máskor.

Elmesélem majd az egészet, mondta, de csendesebb környezetben. Elmesélem majd hihetetlen életem egész eddigi történetét. Majd meglátja, Mr. Walker. Egy szép nap még az én életrajzomat fogja írni. Garantálom.

Tehát Born szivarja, valamint az én szerepem mint az ő jövendő Boswellje, de emellett egy kép, ahogy Margot megérinti az arcom a jobb kezével és azt suttogja: Légy jó magadhoz. Ez már a vége felé lehetett, amikor menni készültünk vagy már lent is voltunk a földszinten, de nem emlékszem magára a távozásra vagy arra, hogy elköszönök tőlük. Ezt mind elmosta, kitörölte negyven év munkája. Két idegen voltak nekem, akikkel egy zajos bulin találkoztam egy tavaszi éjszakán ifjúkorom New Yorkjában, egy New Yorkban, amely már nem létezik, és ennyi volt az egész. Talán tévedek, de szinte biztos vagyok benne, hogy még telefonszámot sem cseréltünk.

Úgy gondoltam, nem látjuk egymást soha többé. Born akkor már hét hónapja tanított a Columbián, és mivel egész idő alatt egyszer sem keresztezték egymásét útjaink, valószínűtlennek tűnt, hogy ezután majd összefutok vele. A valós események azonban ellenállnak az esélylatolgatásnak, és csak mert valami valószínűtlen, hogy megtörténjen, az még nem jelenti, hogy nem is fog. Két nappal a buli után, az aznap délutáni utolsó órámat letudva besétáltam a West End bárba, hátha ott találom valamelyik haveromat. A West End lerobbant, barlangszerű lyuk volt tucatnyi boksszal és asztallal, egy óriási ovális bárral, és a bejárat mellett egy térséggel, ahol pocsék kávézós ebédet és vacsorát lehetett venni – választott tanyám, diákok, piások és környékbeli lézengők törzshelye. Aznap meleg, verőfényes délután volt, minek következtében kevesen ődöngtek itt ebben az órában. Ahogy körbejártam a bárban ismerős arcot keresve, Bornt pillantottam meg, egymagában ült egy bokszban hátul. Egy német hírlapot olvasott (azt hiszem, a Der Spiegelt), megint kubai szivart szívott, elfeledkezve a félig üres söröspohárról, ami az asztalon állt a bal keze mellett. Most is a fehér öltönyét viselte – vagy ez talán másik volt, mivel a zakó tisztábbnak és kevésbé gyűröttnek tűnt, mint amit szombat este viselt –, de a fehér ing eltűnt, lecserélte vörösre: erős mélyvörös, a téglaszín és a karmazsin között.

Furcsa módon az ösztönöm azt súgta, forduljak sarkon és sétáljak ki köszönés nélkül. Úgy vélem, ez a habozás igencsak árulkodó, mert azt sejteti, hogy már akkor megértettem: jobb távol tartanom magam Borntól, ha összeszűröm vele a levet, az valószínűleg bajba kever. Honnét tudtam ezt? Alig egy órát töltöttem a társaságában, de még ilyen rövid idő alatt is megéreztem, hogy van benne valami bizarr, valami enyhén taszító. A többi tulajdonsága tagadhatatlan volt – a sármja, az intelligenciája, a humora –, ám ezek alól olyan sötétség és cinizmus sugárzott, ami zavarba hozott, azt az érzést keltette, hogy nem szabad bíznom benne. Más benyomásom alakult volna ki róla, ha nem ellenszenves nekem a politikai meggyőződése? Lehetetlenség megmondani. Apámmal különbözött a véleményünk szinte minden aktuálpolitikai kérdésben, de ez még nem akadályozott meg abban, hogy alapvetően jó embernek tartsam… vagy legalábbis nem rossz embernek. Born azonban nem volt jó. Szellemes, különc és kiszámíthatatlan volt, de ha valaki azt állítja, hogy a háború az emberi lélek legtisztább kifejeződése, azzal automatikusan kizárja magát a jóság birodalmából. Ha pedig pusztán ugratásból mondta ezt, csak hogy egy antimilitarista diákot rávegyen arra, hogy visszavágjon és támadja az ő álláspontját, akkor meg egyszerűen egy perverz.

Mr. Walker, nézett fel az újságból, és intett, hogy üljek le az asztalához. Éppen magára vártam.

Kitalálhattam volna valami ürügyet, mondhattam volna, hogy várnak máshol, de nem tettem. Ez volt a másik fele a bonyolult egyenletnek, mellyel a Bornnal való ügyeimet le lehet írni. Bármennyire tartottam is tőle, egyúttal lenyűgözött ez a különös, kiszámíthatatlan ember, és az a tény, hogy láthatóan őszintén örült, hogy belém botlott, csak szította hiúságom tüzét, csak hevítette az önérzetnek és ambíciónak azt a láthatatlan üstjét, mely mindnyájunkban ott gőzölög és bugyborékol. Akármilyen fenntartásaim voltak vele kapcsolatban, akármilyen kétségeket tápláltam kétes személye iránt, akaratom ellenére szerettem volna, ha kedvel, ha többnek tart gürcölő, amerikai tucategyetemistánál, ha meglátja bennem azt az ígéretet, melyről reméltem, hogy bennem rejlik, de amelyet mégis kétségbe vontam minden tíz pillanatból kilencben, életem minden egyes napján.

Amint becsusszantam a bokszba, Born rám nézett az asztal túlfeléről, szivarjából kiengedett egy hatalmas füstfelhőt, és elmosolyodott. Kedvező benyomást tett Margot-ra a minap, mondta.

Rám is nagy benyomást tett ő, feleltem.

Talán észrevette, hogy nem sokat beszél.

Az angolja nem annyira jó. Nehéz magunkat olyan nyelven kifejezni, amivel nem boldogulunk.

A franciát folyékonyan beszéli, de franciául sem beszél sokat.

A szó nem minden.

Furcsa megjegyzés egy olyan embertől, aki írónak képzeli magát.

Én Margot-ról beszélek…

Igen, Margot-ról. Pontosan. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez. Ez a nő hajlamos hosszasan hallgatni, de a partiról hazafele szombat éjjel be nem állt a szája.

Érdekes, jegyeztem meg, mert nem nagyon láttam, merre tart a beszélgetés. És mi oldotta meg a nyelvét?

Maga, fiam. Nagyon megkedvelte magát, de azt is tudnia kell, hogy rendkívül aggódik maga miatt.

Aggódik? Hogyhogy aggódik? Nem is ismer.

Talán nem, de a fejébe vette, hogy a maga jövője veszélyben forog.

Mindenki jövője veszélyben forog. Főleg a tízes-húszas éveik fordulóján járó amerikai fiúké, mint azt maga is nagyon jól tudja. De ha nem rúgnak ki az egyetemről, csak diplomázás után sorozhatnak be. Fogadni ugyan nem mernék rá, de elképzelhető, hogy addigra vége is lesz a háborúnak.

Ne is fogadjon rá, Mr. Walker. Ez a kis csetepaté még évekig elhúzódik.

Rágyújtottam egy Chesterfieldre, és bólintottam. Most az egyszer egyetértek, mondtam.

Margot különben sem Vietnámról beszélt. Igen, talán börtönbe dugják – vagy dobozban jön haza mostantól két-három éven belül –, de ő nem a háborúra gondolt. Úgy véli, maga túl jó erre a világra, ennélfogva a világ végül összeroppantja.

Ezt az érvelést nem tudom követni.

Szerinte maga segítségre szorul. Talán nem Margot agya vág a legjobban a nyugati világban, de találkozik egy fiúval, aki költőnek mondja magát, és az első szó, ami eszébe jut, az éhkopp.

Ez abszurdum. Fogalma sincs neki, miről beszél.

Bocsássa meg, hogy ellentmondok, de amikor a partin megkérdeztem magától, mik a tervei, azt felelte, nincs egy sem. Mármint a ködös ambíción kívül, hogy verseket írjon. Mennyit keres egy költő, Mr. Walker?

Többnyire semennyit. Ha mázlista, hébe-hóba valaki odavet neki pár pennyt.

Ez nekem éhkoppnak hangzik.

Egy szóval sem mondtam, hogy az írásból