Hóvihar

By Lev Tolsztoj

Tolsztoj Leo Nikolájevics gróf (1828-1910), orosz regényíró Jasznaja Poljanán született. Családja még Nagy Pétertől kapta a grófi címet. A fiatal Tolsztoj atyja birtokán közvetlen közelről ismerte meg az orosz jobbágysorsot. Nem véletlen tehát, hogy hatalmas életművében a kizsákmányolt muzsik figurája láthatóan vagy láthatatlanul, de állandóan jelen van. Itt közölt, Hóvihar c. elbeszélésének főalakjai is parasztok, akik valami derűs beletörődéssel viselik a szenvedést, az elemekkel és a szegénységgel való küzdelmet. (moly.hu)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633648407

Book preview

HÓVIHAR

ELBESZÉLÉS

ÍRTA

TOLSZTOJ

(1856)

FORDÍTOTTA

GELLÉRT HUGÓ

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-840-7 EPUB

ISBN 978-963-364-841-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Este hét óra körül megteáztam és kocsim elhagyta az állomást, amelynek nevére már nem emlékszem; csak annyit tudok, hogy valahol Novocserkaszk körül történt, a Doni Kozákok Földjén. Már sötét volt, amikor bundámba és pokrócomba burkolódzva Aljóska mellé beültem a szánkóba. Az állomásházból az idő melegnek és csendesnek látszott. Bár hófelhők nem voltak, fejünk felett egyetlen csillagocska sem ragyogott és az ég rendkivül alacsonynak és feketének tűnt fel a tiszta, hólepte síksághoz képest, amely előttünk elterült.

Alig hagytuk el a malmok sötét alakjait, amelyek egyike esetlenül hadonászott nagy szárnyaival, és értünk ki a faluból, mikor észrevettem, hogy az ut nehezebb és befujtabb lett, a szél erősebben kezdett süvíteni bal felől, oldalra csapva a lovak farkát és sörényét, és makacsul kapta fel és hordta el a havat, amelyet a szántalpak és a paták feltúrtak. Csengetyünk lassanként elhalt, bundaujjam egy nyílásán keresztül hideg légáram szaladt végig a hátamon és eszembe jutott az állomásfelügyelő tanácsa, hogy jobb nem indulni, nehogy elveszítsük éjszaka az utat és megfagyjunk.

- Csak el ne tévedjünk, - mondtam a kocsisnak. Minthogy azonban nem kaptam választ, világosabban tettem fel a kérdést: - Eljutunk az állomásig, kocsis? Nem fogunk eltévedni?

- Tudja az Isten, - felelte, anélkül, hogy hátrafordította volna a fejét, - ni, micsoda förgeteg: semmit sem látni az útból. Uram Isten!

- Azt mondd meg inkább, hogy reméled-e, hogy eljutunk az állomásig vagy nem? - folytattam a kérdezősködést. - Eljutunk?

- El kell, hogy jussunk, - felelte a kocsis és még tovább beszélt valamit, amit a szél miatt nem tudtam kivenni.

Nem szerettem volna visszafordulni; viszont az sem látszott nagyon mulatságosnak, hogy a fagyban és hóviharban egész éjszaka tévelyegjünk egy olyan tökéletesen csupasz steppén, mint amilyen a Doni Kozákok Földjének ez a része. Emellett, jóllehet a sötétben nem vettem ki pontosan a vonásait, valahogy a kocsisom sem tetszett és nem keltett bennem maga iránt bizalmat. Teljesen a kocsishely közepén ült a lábaival és nem oldalvást, termete túlságosan magas volt, hangja lusta, sapkája nem kocsis-süveg - nagy, ide-oda himbálódzó,