Elbeszélések

By Lev Tolsztoj

A kötet az alábbi elbeszéléseket tartalmazza:  Úr és szolga; A földesúr reggele; A fiatal cár; Egy méhkas történetének két különböző verziója; Egy őrült naplója; Fjódor Kuzjmics sztarec hátrahagyott feljegyzései; A két huszár; Szergej atya; A

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633767665

Book preview

TOLSZTOJ

ELBESZÉLÉSEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-376-766-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ÚR ÉS SZOLGA

OROSZ EREDETIBŐL FORDÍTOTTA

PETERDI ISTVÁN

ELSŐ FEJEZET

Ez a hetvenes években, Szent Miklós napjára következő másnapon történt. Ünnep volt, Vaszilij Andrejevics Brechunov, a gazdag vidéki kereskedő nem szabadulhatott hazulról; templomi elöljáró volt, jelen kellett lennie a templomban, otthon pedig fogadnia, vendégelnie kellett a rokonait, barátait. Dehát, az utolsó vendégei is elég korán távoztak, Vaszilij Andrejevics tehát azonnal készült áthajtatni a szomszéd földesúrhoz, hogy megvegye tőle azt az erdőt, amelyre már régen alkudott. Vaszilij Andrejevics sietett, hogy a városi kereskedők el ne kaparintsák az orra elől a kitűnő üzletet. A fiatal uraság 10 000 rubelt az erdejéért csak azért kért, mert Vaszilij Andrejevics hetet kínált érte. 7000 pedig egyharmada volt a valóságos értékének. Vaszilij Andrejevics talán alkudott volna tovább, mert az erdő az ő járásukban volt, a járásbeli kereskedők közt pedig régen megvolt már az egyesség, hogy egyikük sem kínált többet, ha a másikuk alkuszik valamire; de Vaszilij Andrejevics megtudta, hogy a kormányzósági fakereskedők is szemet vetettek már a gorjacsinszki erdőre; azért határozta el, hogy azonnal indul és nyélbe üti a dolgot a földbirtokossal. Így esett, hogy ünnep multával elővett a ládájából 700 rubelt, hozzácsapta a nála levő templomi 2300-at, úgyhogy kikerekült az összeg 3000-re és pontosan átszámolva, pénztárcába téve a pénzét, készült indulni.

Nikita béres, aki aznap maga volt csak józan Vaszilij Andrejevics valamennyi bérese közül, futott befogni. Nikita aznap csak azért nem volt részeg, mert iszákos volt azelőtt és most böjt óta, amely alatt elitta a ruháját, csizmáját is és magával fogadalmat tett, hogy nem nyúl többet italhoz. Nem is ivott már a második hónapja; nem ivott most sem, bár nagy volt a kísértés, ünnep két napján mindenki ivott. Nikita szomszédfalubeli ötvenéves paraszt volt, „nem gazda", mint beszélték róla; az élete nagy részét nem is gazda, de cselédsorban töltötte el. Mindenütt szerették a munkaszeretetéért, munkában való erejéért, ügyességéért, különösen pedig a jó, kedves természetéért, de sehol sokáig megmaradni nem tudott, mert évenként kétszer, néha többször is ivott, olyankor pedig azonkívül, hogy leitta az ingét is magáról, kötekedő, duhaj lett. Vaszilij Andrejevics is elkergette már egynéhányszor, de mindig visszafogadta, mert becsülte benne a becsületességét, a jószág iránt való szeretetét, de különösen az olcsóságát. Vaszilij Andrejevics Nikitának nem 80 rubelt fizetett, amennyibe minden hasonló béres került, hanem 40-et, azt is összevissza, apránként, legtöbbször nem is pénzben, hanem drágán számított szatócsáruban.

Nikita felesége Márfa, aki valamikor szép, kardos menyecske volt, otthon gazdálkodott a kisfiával és a két kislányával és nem is nagyon hívogatta az urát haza; először azért nem, mert már vagy húsz éve együtt élt egy idegen falubeli bognárral, aki ott lakott náluk, másodszor azért, mert bár az ujja köré csavarhatta az urát, ha az józan volt, de félt tőle, mint a tűztől, ha leitta magát. Egyszer, hogy ivott otthon Nikita, bizonyára, hogy megfizessen az asszonynak a józan állapota alázatos tűréséért, feltörte a felesége ládáját, kiszórta belőle drága ruháit és baltával cafatokra vagdalta a sok drága kendőt, ünneplőt. Ami pénzt megkeresett Nikita, az mind az asszony kezébe vándorolt. Nikita pedig sohasem tiltakozott ez ellen. Most is két-nappal ünnep előtt, beállított az asszony Vaszilij Andrejevicshez, összeszedte az ura fehérlisztjét, teáját, cukrát, pint pálinkáját, összesen vagy három rubelnyi értéket; készpénzt is átvett vagy öt rubelt és ezt, mint valami nagy kegyet, úgy köszönte meg az uraságnak, holott a legolcsóbban számítva, járt volna Vaszilij Andrejevicstól legalább 20 rubel.

– Kötöttem én veled szerződést? – kérdezte néha Vaszilij Andrejevics Nikitától. – Ha kell, tessék, lakjál jól, nálam nem úgy van, mint másoknál, várni, meg elszámolni, meg büntetéspénzt levonni. Becsületre megy. Szolgálsz, én meg megadom, ami jár.

És hogy így beszélt, Vaszilij Andrejevics meg volt róla győződve, hogy csakugyan jót tesz Nikitával; olyan meggyőzően tudott vele beszélni és mindenki, aki a pénzétől függött, Nikitától felfelé, úgy erősítette abban a hitében, hogy nem csapja be, hanem jót tesz azzal, akivel dolga van.

– Hiszen tudom én, Vaszilij Andrejevics; azt hiszem, szolgálom is, mint a tulajdon édesapámat. Értek én mindent nagyon jól – felelte Nikita, értett is mindent, értette nagyon jól, hogy Vaszilij Andrejevics becsapja, de egyben érezte azt is, hogy kár próbálkozni azokkal az elszámolásokkal; hagyni kell, élni kell, amíg jobb nem akad, addig elfogadni, amit adnak.

Most, hogy megkapta a parancsot, hogy fogjon be, Nikita, mint rendesen, szívesen, jókedvűen, frissen szaladt a színbe, a szegről leakasztotta a nehéz, bojtos lószerszámot, és csörgetve a zabla karikáit, bement a csukott istállóba, amelyben magában állt az a ló, amelyet Vaszilij Andrejevics be akart fogatni.

– Unatkozol, unatkozol, bolond te – felelte Nikita a barátságos, halk nyerítésre, amellyel a középmagas, kissé csapott farú, fiatal barna csődör fogadta. – No, no, ráérsz még, elébb megitatlak – beszélt a lóval, teljesen úgy, ahogy szót értő, értelmes lénnyel beszél az ember; és végigtörülve a kaftánja aljával a ló kövér, középen csatornás, kissé poros hátát, ráhúzta a csődör fiatal, szép fejére a kantárt, eligazította a fülét és az üstökét és vitte itatni.

Muhorti óvatosan lépdelt ki a magas trágyaaljas istállóból, kinn elkapta a játékos kedve, ficánkolt, ágaskodott, úgy tett, mintha a hátsó lábával meg akarná rúgni Nikitát, aki lépésben futott vele a kút felé.

– Csináld csak, csináld csak, betyár – biztatta Nikita, aki ismerte jól azt az óvatosságot, amivel a ló úgy vetette a hátsó lábait, hogy éppen hogy hozzáért a ruhájához, de meg nem rúgta és nagyon szerette a lovának ezt a mókáját.

Hogy a hideg vízzel betelt, a ló nagyot szuszogott; járatta a nedves, kemény száját, amiről tiszta vízcseppek hullottak vissza a vályúba, állt egy darabig mereven, mintha elgondolkodott volna, azután egyszerre nagyot fújt.

– Nem kell több, így is jó – kérlek alássan. Hanem aztán ne kérj többet – mondta Nikita teljesen komolyan és alaposan megindokolva a lónak, mit kiért tesz és már futott vele vissza a színbe, nagyokat rántva a ficánkoló, hatalmasokat rázkódó fiatal állat kötőfékén.

Béres nem volt otthon egy se, csak egy idegen ember volt, a szakácsnő ünnepi látogatóba érkezett férje.

– Erigy már édes lelkem, szólt oda neki Nikita, kérdezd már meg, melyik szánba fogjak be, a nagyba vagy a kicsibe.

A szakácsné férje bement a bádogfedeles, magas alapzatú házba és már jött is vissza az üzenettel, hogy e kicsibe kell befogni. Nikita ezalatt felszerszámozta a lovat, megszorította rajta a hevedert és egyik kezébe a könnyű, színes járóművet fogva, a másikkal a lovat vezetve, megindult a fészerben álló szánok felé.

Amikor mindezzel elkészült, és már csak a gyeplőt kellett eligazítania. Nikita még beszalajtotta a szakácsné férjét a pajtába, szalmáért, a hombárba meg takaróért.

– Így már jó lesz. No, ne topogj már – szólt rá a lóra Nikita, amíg a szakácsné férje hozta friss zabszalmát veregette el.

– Így, most a pokrócot add már ide, leterítjük, tetejébe meg a takarót, így, ni, így la – mondta –, most már kényelmesebb benne ülni – és beszorította a takarót jó szorosan az ülés közé. – Így a, köszönöm édes lelkem – mondta a szakácsné férjének, kettesben csak hamarabb megy a munka. És eligazítva a közepén gyűrűs gyeplőszárat, felült a bakra és megindította a nyugtalanul kapáló, jó lovat a fagyott trágyás udvaron a kapu felé.

– Nikita bácsi, Nikita bácsi! – kiáltott utána vékony kis gyerekhangon egy hatéves kisfiú, aki fekete kis bekecsben, új hócipőben, prémes sapkában futott le gyorsan a tornácról. – Én is hadd ülök fel – kérte a kisfiú s futtában gombolta be a bekecskéjét.

– No, no, siess csak galambom – szólt vissza Nikita és megállítva a lovat, felsegítette a gazda boldogságtól sugárzó, sápadt, sovány kis fiacskáját, úgy hajtott ki az utcára.

Három órára járt. Erős fagy volt. Tíz fok. Az idő pedig borongós, szeles. Az ég felét alacsony, sötét felhő borította el, az udvaron azért szélcsend volt, de az utcán már jobban érzett a szél, a szomszéd szín tetejéről hordta a havat, a sarkon pedig a fürdőnél már forgatta. Alig ért ki Nikita a kapun és alig fordította a lovat a tornác elé, megjelent már Vaszilij Andrejevics is, bélelt, derekán övvel szorosan átkötött báránybőrbundában, cigarettával a szájában. A tornác hóbefútta, fagyott, rögös padlója csikorgott a bőrrel bevont hócsizmái alatt, megállt, utolsót húzott a cigarettája csutkájából, ledobta a lába elé a csutkát, rátaposott és az orrán át fújva a füstöt és félszemmel a kapálózó lovát nézve, elkezdte igazgatni a piros, beretvált arca körül a bundája gallérját, prémjével befelé, hogy a lehelete meg ne izzassza.

– Nézd a, a fürge csirkefogóját, már volt ideje beleülni a szánba – nevetett, hogy meglátta a fiacskáját a szánon. Vaszilij Andrejevics felélénkült a vendégei közt megivott pálinkától és ezért most a szokottnál is elégedettebb volt mindennel, ami az övé volt és mindennel, amit csinált. A fiának, akit gondolatában csak az örökösének nevezett, most szintén nagyon megörült; hunyorgatva, széles fogsorát megvillantva nézett rá.

Kendőbe bugyolálva, úgy, hogy a kendőből csak a szemei látszottak, Vaszilij Andrejevics állapotos, sovány, sápadt felesége jelent meg most a férje háta mögött a tornácon.

– Igazán vihetnéd magaddal Nikitát – mondta félénken.

Vaszilij Andrejevics nem felelt. A felesége szavaira, amik nyilván nem voltak ínyére, csak kelletlen arcot vágott. És kiköpött.

– Pénz is van nálad – folytatta az előbbi síró hangján az asszony – , csak vihar ne legyen, félek isten bizony.

– Hát ki vagyok én? Vagy azt hiszed, az utat nem ismerem? – felelte Vaszilij Andrejevics azzal a nem természetes, feszes szájtartással, amivel az üzletfeleivel, vevőivel beszél – különös élesen tagolva minden szótagot.

– Tudom, hogy ismered, de vidd azért az istenre kérlek – kérte a felesége és átfogta a kendőjét a másik oldalára.

– Tapad rám, mint a pióca, de hát hová tenném.

– Én elférek, Vaszilij Andrejevics, mehetünk – felelte jókedvűen Nikita. – Csak a lovakat ki abrakoltatja meg helyettem? – fordult a háziasszonyhoz.

– Én elintézem Nikituska, Szemjónnak szólok – mondta a háziasszony.

– Nahát menjek, Vaszilij Andrejevics? – kérdezte Nikita és várta a választ.

– Gyere, látom már, nincs nyughatás az asszonytól, csakhogy ha már jössz, valami melegebb díszruhát kapj magadra – mondta Vaszilij Andrejevics, már újra mosolyogva és hunyorított a Nikita hátán, hóna alján szakad, alul rojtos, zsíros, sok vihart látott bekecse felé.

– Hé, már no, lelkem, gyere ki, tartsd a lovat – kiáltotta be Nikita az udvarra a szakácsné férjének.

– Én magam, én magam – sipogta a gyerek, előhúzva a fagyos, vörös kezecskéjét a zsebéből és megkapta velük a hideg gyeplőszárat.

– Csak ne nagyon soká aztán azzal a díszruhával, egy-kettő – kiáltott Vaszilij Andrejevics Nikitának.

– Pillanat lesz, bátyuska, Vaszilij Andrejevics – felelte Nikita és szedegetve szaporán az ócska, orrával befelé fordult, kopott szőrcsizmáját, futott be az udvarra, a cselédházba.

– Hamar Ninuska, a köpenyem a kemencéről, megyek az úrral – futott be Nikita a házba és leakasztotta a szegről a bundaszorító derékövét.

Arinuska kialudta magát ebéd után, most a szamovárt készítette be az úrnak, jókedvűen fogadta Nikitát, rá is átragadt a kocsis sietsége, sürgött-forgott, lekapta a kemencéről az ott száradó, elnyűtt, rossz kis posztókaftánt és rázogatta, simította.

– Kényelmes lesz az úrral szánkázni – mondta Nikita a szakácsnénak. Barátságos udvariasságból mindig beszélt, ha magára maradt valakivel. És átvetve magán a vékony kis övet, behúzta az amúgy is sovány hasát, úgy befűzte derékban a rövid bekecset, ahogy csak tudta.

– Így ni – mondta aztán, már nem a szakácsnénak, hanem az övnek és begyűrte a lapja alá a végeit. – Így nem ugrol ki – aztán megemelte, lesüllyesztette a vállait, hogy szabadon mozogjon a két karja; felvette a köpenyét, azt is lehúzogatta a hátán, hogy a karja szabad maradjon, a hónalját megcsapkodta és levette a polcról a kesztyűit. – Így ni, most mehetünk.

– Megállj, Sztyepanics! A lábad is átköthetnéd valamivel, vékony a csizmád – figyelmeztette a szakácsné.

Nikita megállt, mintha elgondolkoznék.

– Az ám, kellene; no már jó lesz így is nem megyünk messze.

És kifutott az udvarra.

– Nem fogsz megfázni, Nikituska? – kérdezte a háziasszony, amikor kiért a szánkóhoz.

– Dehogy fázom meg, jó meleg e – felelte Nikita; eligazította elől a szalmát, hogy betakarhassa a lábait, az ostort meg, ami nem kellett a jó kis lónak, bedugta szintén a szalma alá.

Vaszilij Andrejevics már fenn ült a szánon. A két bundába bujtatott hátával elfoglalta szinte az egész szán hátsó részét, azonnal kézbe is fogta a szárat, indított már. Nikita menet közben ugrott már fel, a szán elejébe balról és kilógatta az egyik lábát.

MÁSODIK FEJEZET

A jó kis csődör vitte már a csikorgó talpú szánkót és friss ügetéssel indult meg a falu simára szánkázott, fagyos útján.

– Hát te hová akaszkodtál? Adjad csak azt az ostort, Nikita – kiáltotta Vaszilij Andrejevics, nyilván gyönyörködve a trónörökösében, aki belekapaszkodott a szánkó hátuljába. – Majd adok rögtön! Nem mégy be az anyádhoz, haszontalan!

A gyerek leugrott. Muhorti váltotta a lépést és nagyot rántva a szánon, ügetésbe csapott át.

Kreszti községnek az a vége, ahol Vaszilij Andrejevics lakott, hat házból állt. Alig hogy elhagyták az utolsó házat, a kovácsét, érezték, hogy a szél sokkal erősebb ám, mint gondolták. Az út szinte egyáltalában nem látszott. A szántalpak nyomát rögtön befújta a szél, az útról csak onnan látszott, hogy út, hogy magasabb volt a síkfelszínnél. A földek felett kavargott a hó, nem látszott az a vonal, ahol az ég a földet éri, most csak néha feketélt homályosan a hóporon át. A szél balról fújt, makacsul, egy irányba fújta Muhorti izmos nyakán a sörényt és oldalt csapkodta a csődör egyszerű csomóba kötött hosszú farkát. Nikita magas gallérja, amit oldalt hajtott a szél, szorosan az arcára és az orrára tapadt a béresnek.

– Nem az igazi járása a hótul – mondta Vaszilij Andrejevics, aki büszke volt a jó lovára.

– Tessék? – kérdezte Nikita, aki nem hallott a gallérjától.

– Pasutinóba mondom, félóra alatt elvitt – kiáltotta Vaszilij Andrejevics.

– Szó se róla, jó kis ló –. felelte Nikita.

Hallgattak. De Vaszilij Andrejevicsnek beszélhetnékje volt.

– Az asszonyodnak persze megmondtad, hogy a bognárt ne itassa – kérdezte ugyanolyan hangosan, mint az elébb. Olyan biztos volt benne, hogy Nikita csak kitüntetésnek érezheti, hogy ilyen okos, tekintélyes ember áll vele szóba, mint ő maga, és úgy tetszett saját magának a tréfája, hogy eszébe se jutott, hogy Nikitának rosszul is eshet a megjegyzés.

Nikita megint nem hallotta a gazda hangját, a szél elterelte a szót. Vaszilij Andrejevics a dörgő, tiszta hangján megismételte a tréfát.

– Ugyan már, Vaszilij Andrejevics, nem ártom magam a dolgukba. A fiamat meg ne bántsák, a többivel nem törődöm.

– Úgy, úgy – felelte Vaszilij Andrejevics –, hát lovat veszel-e a tavaszra? – kezdett bele más témába.

– Aligha kerülöm el – felelte Nikita, félrehajtotta a gallérját és hátrahajlott az úrhoz.

Ez a beszédtárgy őt is érdekelte, igyekezett hát jól hallani.

– A gyerek felnőtt, magam kell szántsak, idáig munkást béreltünk – mondta.

– A fakómat vedd meg, olcsón adom – ordította Vaszilij Andrejevics, aki friss volt az italtól és ezért kapott azon, ami minden lelkierejét lekötötte, a nyereségcsinálás alkalmán.

– Ha tizenöt kis rubelt adna, vennék a vásáron – felelte Nikita, aki viszont tudta, hogy a fakóért, amely testvérek közt nem ér meg többet hét rubelnél, és amit most a nyakába sózna Vaszilij Andrejevics, jó huszonöt rubelt számítana a gazdája és akkor fél esztendeig nem látna tőle pénzt.

– Jó ló pedig, úgy kínálom, akár magamnak venném, isten engem!

Brehunov még nem csapott be senkit. Inkább a haszon vesszen, semhogy más lásson kárt.

– Isten úgyse! – ordította azon a hangján, amin lyukat beszélt kupecei és vásárlói hasába. – Arany a ló!

– Lehet – felelte Nikita sóhajtva, és hogy belátta, hogy figyelni erre nincs tovább mit, elengedte a gallérját, amely abban a pillanatban odaszorult a fülére és az arcára.

Félórát szótlanul hajtottak. A szél, ahol szakadt volt a bundája, az oldalába és az ujjaiba fújt Nikitának.

Nikita összébb húzódott, belelélegzett a gallérjába, amely eltakarta a száját, és általában nem igen fázott.

– Mit gondolsz, Karamisevónak menjünk vagy egyenesen? – kérdezte Vaszilij Andrejevics.

Karamisevónak jobb volt az út, biztosabb, fák szegélyezték a két oldalán, de hosszabb volt. Rövidebb volt az egyenes út, de járatlanabb is, jelzőfák nem igen voltak a mentén, ha voltak is, hitványak, alacsonyak, befújta a hó.

– Karamisevónak ha hosszabb is, de jártabb – felelt.

– Igen, de egyenesen, meg csak a vágáson kell hajtanunk, el nem tévedhetünk, az erdő mentén pedig jó lesz már – mondta Vaszilij Andrejevics, aki egyenesen szeretett volna menni.

– Ahogy tetszik – felelte Nikita és elengedte újra a gallért. Vaszilij Andrejevics úgy is tett, ahogy mondta. Fél versztet még hajtott egyenesen, ott egy magas, szélben hajladozó, némely gallyán még száraz levelét zörgető tölgyfa mellett befordult balra. A szél a forduló után már szinte szembe fújt. Felülről is keringett a hó. Vaszilij Andrejevics hajtott, felfújta az arcát és a levegőt lefelé fújta ki a bajuszába. Nikita bóbiskolt. Szótlanul hajtottak vagy tíz percet. Egyszerre Vaszilij Andrejevics mondott valamit.

– Hogy? – kérdezte Nikita és kinyitotta a szemét.

Vaszilij Andrejevics nem felelt, csak hajlongott, nézegetett, hátra és előre, a ló elé. A ló, amelynek szügyén, nyakán felborzolta a szőrt az izzadtság, lépésben ment.

– Hogy? – ismételte Nikita.

– Hogyhogy? – utánozta Vaszilij Andrejevics dühösen. – Fákat nem látok! Eltévedtünk biztosan.

– Megálljunk akkor, majd én megnézem az utat – mondta Nikita és fürgén leugorva a szánról, és előhúzva az ostort a szalma alól, elindult bal felé abba az irányba, amelynek ült.

A hó nem volt mély ezen a télen, úgyhogy mindenfelé volt járható út, de néhol mégis csak térdig is ért, úgyhogy beletömődött Nikita csizmájába. Nikita járt ide-oda, tapogatózott lábbal, ostorral, de az utat csak sehol sem találta.

– No mi van? – fogadta Vaszilij Andrejevics, mikor visszament újra a szánhoz.

– Erre felől nincs út, át kellene kerülni amarra.

– Odamenj, ami ott feketéllik elől, azt nézd meg – mondta Vaszilij Andrejevics.

Nikita oda is elment, elment arra a helyre, ami feketéllt; a föld feketéllt, a fosztott, téli vetés szemetelt a hóra és megfestette a havat feketére. Nikita jobbra is kitért, nézegetett. Aztán visszatért a szánhoz, leverte magáról a havat, kirázta a csizmájából is és visszaült a helyére.

– Jobbra kell hajtani – mondta határozottan. – A szél a bal oldalamba fújt eddig, most meg egyenesen a szemembe. Jobbra hajtsunk – mondta határozottan. Vaszilij Andrejevics hallgatott rá és jobbra tért. De az út csak nem látszott. Így hajtottak egy darabig, a szél nem gyengült és apró szemű hó keringett.

– Úgy látszik, Vaszilij Andrejevics, alighanem végkép eltévedtünk – állapította meg szinte élvezettel Nikita.

– Hát ez mi? – mondta egyszerre és a fekete krumpliszárakra mutatott, amik kiálltak a hó alól.

Vaszilij Andrejevics megállította a már izzadt és ziháló csődört.

– Mi? – kérdezte.

– Az, hogy a Zaharov földjén járunk. Lám, hova eljutottunk.

– Ne mondd – kiáltotta Vaszilij Andrejevics.

– De mondom én, Vaszilij Andrejevics és igazat mondok – felelte Nikita –, a szánkón is érzem, hogy krumpliföldön járunk, ahol ni, egy bucka is van, ahova a szárat hordták össze. Bizony a Zaharov-gyár földjén járunk.

– Lám, már hova elvetődtünk – mondta Vaszilij Andrejevics. – Már most mit tegyünk?

– Egyenesen hajtunk előre. Mit tennénk? Valahova csak kijutunk – mondta Nikita. – Ha nem a gyárba, talán az urasági tanyára.

Vaszilij Andrejevics szót fogadott és hajtotta a lovat, amerre mondta Nikita. Elég sokáig hajtottak így. Néha kiértek kopár földekre és a szán nagyokat zökken a fagyos rögön, néha kiértek téli, tavaszi szántókra, amiken a hó alól fűszál, szalmaszál kandikált ki, néha meg mély, mindenütt egyenletes hóban hajtottak, amelynek felszínén semmi sem látszott.

A hó keringett felülről, néha felkavarta a szél alulról. A ló is nyilván kimerült már, a szőre felborzolódott, az izzadtságtól dér lepte be, lépést ment. Egyszerre leszakadt, leült valami gödörbe vagy árokba. Vaszilij Andrejevics meg akarta állítani, de Nikita rákiáltott:

– Minek megállni, tovább, ki kell hajtani! No, drágám, no, no, kedves – kiáltott rá jókedvűen a csődörre, kiugrott a szánból és maga is belesüppedt a gödörbe. A ló nagyot rántott magán és felkaptatott valami fagyott emelkedésre. Nyilván ásott árok volt.

– Hol járhatunk? – kérdezte Vaszilij Andrejevics.

– Majd megválik – felelte Nikita. – Gyerünk tovább, valahova csak kiérünk.

– Azok talán a gorjacskini erdők – mondta Vaszilij Andrejevics, s valami feketére mutatott, ami kiemelkedett a hóból előttük.

– Majd odaérünk. Meglátjuk, milyen erdő – mondta Nikita.

Nikita látta, hogy az erdőnek hitt fekete felől száraz, hosszúkás fűzfalevelek szállnak, hogy az szóval nem erdő, hanem lakott hely, de nem akart róla beszélni. És valóban, alig tettek még talán tíz métert az árok után, amikor egyszerre nyilvánvalóan fák feketélltek előttük és valami új, monoton zúgás érte a fülüket. Nikita eltalálta, nem erdő volt, hanem magas fűzfák sora, amiken itt-ott zörgött még a le nem hullott levél. A fűzfákat nyilván szérű árka mentén ültették. Hogy a szélben panaszosan zúgó fák felé közeledtek, a ló egyszerre az elülső lábaival felkaptatott a szánnal magasabbra, utána a hátulsó lábai is feljutottak az emelkedésre, befordult balra és nem gázolt már több térdig érő hóban. Útra ért.

– Így a, megérkeztünk – mondta Nikita. – Csak azt nem tudjuk, hova.

A ló meg nem tévedve ment a hóval lepett úton, és nem mentek negyven métert se, amikor felsötétlett előttük egy hombár kerítése, fekete csíkja, hóval lepett fedél alatt, amiről szakadatlanul porzott a hó. A hombárt elhagyták, az út szélnek fordult és ráhajtattak egy hóbuckára. Elől azonban két ház között utca látszott, úgyhogy a hóbuckát nyilván úton hordta össze a szél, meg kellett kerülni. Megkerülték és valóban utcára értek ki. A szélső ház előtt kötélen kiaggatott fagyott fehérnemű repdesett, két ing, egyik piros, másik fehér, alsónadrágok, kapcák, egy szoknya. A fehér ing különösen kétségbeesetten csapkodott, az ujjai csak úgy hadonásztak.

– Lám, lusta az asszony, vagy haldoklik, a fehérneműt ünnepre nem szedte le – mondta Nikita, hogy a csapkodó ingeket nézte.

HARMADIK FEJEZET

Az utca elején még fujt a szél, az utat ellepte a hó, de a falu közepén szélcsend volt, barátságos, langyos idő.

Az egyik ház előtt kutya ugatott. A másiknál bundát a fejére húzva, asszony futott elő valahonnan és befutott a házba; a küszöbön megállt egy pillanatra, visszanézett, hogy megnézze, ki hajtat erre. A falu közepe tájáról lányok éneke hallatszott. A faluban úgy látszott szél, hó, fagy – minden kevesebb volt.

– Hisz ez Griskino, te – mondta Vaszilij Andrejevics.

– A’ bizony – felelte Nikita.

És valóban Griskino volt. Kiderült, hogy balra tértek le és egy versztet más irányban mentek, mint menniük kellett volna, de mégis csak közelebb jutottak a helyhez, amely felé igyekeztek. Gorjacskinótól Griskinóig öt verszt volt az út. A falu közepén beleütköztek egy szembejövő magas emberbe.

– Ki hajt erre? – kérdezte az ember és feltartóztatta a lovat, de alig hogy Vaszilij Andrejevicset megismerte, megkapta a szán rúdját és végigtapogatva rajta, eljutott a szánig, ott felült a bakra.

Vaszilij Andrejevics régi ismerőse, Iszai gazda volt, hírhedt lókötője az egész járásnak.

– Á, Vaszilij Andrejevics, hova ilyenkor? – kérdezte Iszai, Nikitát pedig megcsapta a pálinka gőze, amit ihatott.

– Gorjacskinóba igyekeznénk.

– Azt hova kerültek. Malahovónak kellett volna.

– Persze, hogy kellett volna, de ha elhibáztuk – mondta Vaszilij Andrejevics, s megállította a lovat.

– Jó kis ló – mondta Iszai. Nézegette a lovat és gyakorlott mozdulattal tövig csomózta a hosszú farkát, amin meglazult a régi bog. – Betérnek éjszakára valahova?

– Nem lehet testvér, okvetlenül mennünk kell tovább.

– Biztos fontos akkor. Hát ez kicsoda? Á, Nikita Stjepanovics.

– Ki volna más? – felelte Nikita. – Már most édes lelkem, hogy legyünk itt, hogy el ne tévedjünk megint?

– Lehet itt eltévedni? Visszafordulj, végig az utcán egyenest, ott is, ha kiértél, csak egyenest folyvást, balra ne tarts. Ha kiértél a tisztásra, onnan jobbra.

– Oszt a forduló a tisztástól merre van?

– Ahogy kiértél rá, bokrok vannak, meg a bokrokkal szemben magas tölgyfa, annál a forduló.

Vaszilij Andrejevics visszafordította a lovat, s hajtott keresztül a falun.

– Meghálhatnának mégis inkább – kiáltotta utánuk Iszai.

De Vaszilij Andrejevics nem felelt már, hanem csak megnógatta a lovat.

– Öt verszt egyenes út – gondolta –, kettő az ötből erdő, nyilván könnyű megtenni, annál inkább, mert a szél is mintha alábbhagyott volna, a havazás is megszűnt.

Végighajtattak megint az utcán, az itt-ott friss trágyacsomóktól feketéllő kocsiúton; elhajtottak a fehérneműs ház mellett, ahol a fehér ing most már leszakadt és csak az egy fagyott ujján csüngött, elértek az ijesztően zúgó fűzfákhoz is és kinn jártak újra a szabad mezőn. A vihar nemhogy el nem ült, hanem úgy látszott, még erősödött.

Az utat teljesen befújta a hó, hogy el nem tévedt az ember, csak az út menti fákon láthatta meg. De az elöl levő fákat is nehéz volt vigyázni, mert szembefújt a szél.

Vaszilij Andrejevics hunyorgatott, forgatta a fejét jobbra-balra, keresgélte az ágakat, de inkább a lovára bízta magát, hagyta menni. A ló csakugyan betartotta az utat, nem tért le, ment, hol jobbra fordult, hol balra a kanyarokon, amiket megérzett a lába alatt; úgy hogy bár a havazás erősödött és erősödött a szél, a fák csak elő-előtünedeztek, egyszer jobbra az úttól, máskor balra.

Így mehettek vagy tíz percet, mikor a ló előtt felbukkant hirtelen valami fekete mozgó, a szél kergette hó ferde csíkjai közt. Útitársak voltak. Muhorti elérte őket és elülső lábai egy előttük menő szán harántdeszkáján kopogtak.

– Kerülj meg, előre! – kiáltottak az előttük menő szánból.

Vaszilij Andrejevics került. A szánkóban három paraszt, meg egy asszony ült. Nyilván ünnepi vendégségből tértek haza. Az egyik paraszt fáról szakított gallyal verte a kis lova hóval belepett farát. A másik kettő ordítozott valamit az elülső ülésen. A bebugyolált asszony hóval lepetten, összekuporodva, mozdulatlanul ült hátul.

– Kik vagytok? – ordította Vaszilij Andrejevics.

– A-a-a…iak! – hallatszott.

– Kicsodák?

– A-a-a…iak! – ordította vissza teli torokból az egyik paraszt, de nem lehetett megérteni, hogy