Quo Vadis

By Henrik Sienkiewicz

A regény története Néró félelmetes uralkodása idején játszódik, bemutatja a császár hatalmának utolsó éveit. Cselekménye több szálon fut.n Vinicius, a gazdag patrícius beleszeret a gyönyörű szép Lygiába, a Rómában rabnőként élő királylányba.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633764541

Book preview

HENRYK SIENKIEWICZ

QUO VADIS?…

REGÉNY KRISZTUS URUNK KORÁBÓL

Fordította

ZIGÁNY ÁRPÁD

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palladis Rt. kiadása, Budapest

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-454-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

Petronius déltájban ébredt föl, s mint rendesen, most is nagyon bágyadt volt. Az éjszaka sokáig mulatott Néró palotájában, ahol a dáridó jóval éjfélen túl tartott. Aztán meg pár nap óta nem is igen volt egészséges, és reggelenként, mikor fölébredt, gyakran oly gyönge és kábult volt, hogy gondolkozni is alig tudott.

De a reggeli fürdő, mely után az ügyes rabszolgák végigdörzsölték egész testét, mindig friss keringésbe hozta vérét, s annyira megifjította tagjai rugékonyságát, hogy szinte újjászületett. A szemei ragyogtak, arca majd kicsattant az egészséges barna-piros színtől s a tartása oly daliás volt, hogy még a délceg Salvius Otho sem versenyezhetett volna vele; el is nevezték ezért az elegancia mesterének.

Másnap tehát, a tivornya után – ahol arról vitatkozott Néróval, Senecával és Lucanusszal, hogy van-e a nőknek is lelkük –, kényelmesen végignyújtózott a hófehér, egyiptomi byssusszal{1} leterített padon, mialatt két izmos fürdőszolga, mintha gyúrt, dagasztott volna, olajos kézzel törte, nyomkodta a tagjait.

Petronius lehunyta szemeit s úgy várta nyugodtan az éltető meleg hatását, mely lassankint átjárta zsibbadt tagjait. Majd fölnyitotta a szemeit, megkérdezte, hogy milyen idő van, s hogy Idomenaeus, az aranymíves elhozta-e már a reggelre ígért ékszereket.

Azt felelték neki, hogy gyönyörű szép, napos idő van, s enyhe szellő fújdogál az Albán-hegyek felől, de Idomenaeus még nem jött el.

Petronius ismét behunyta a szemeit és megparancsolta, hogy vigyék át a tepidariumba,{2} mikor a nomenclator – a bejelentő – fölemelte az ajtófüggönyt s jelentette, hogy a fiatal Marcus Vinicius, aki éppen most tért haza Kis-Ázsiából, látogatóba jött nagybátyjához. Erre Petronius átvitette magát a tepidariumba és ott fogadta nem várt látogatóját.

Vinicius fia volt Petronius nénjének, aki Marcus Vinicius volt konzulhoz ment férjhez; Corbulo seregében harcolt a parthusok ellen, s bevégződvén a háború, hazajött Rómába. Petronius szerette unokaöccsét, mert szép, daliás fiatalember volt, és mértéket tudott tartani az élvezetekben, ami nem csekély érdem volt ebben a féktelen időben.

– Köszöntlek, Petronius! – szólt Vinicius, a nagybátyjához sietve. – Teljesítsék az istenek minden óhajtásodat s különösen Asclepios és Cypris vegyenek pártfogásukba.

– Üdvözlégy, Vinicius! – viszonzá Petronius, kinyújtván kezét a hófehér lepedőből, melybe egész teste be volt burkolva. – Adjanak neked az istenek boldog pihenést a háború fáradalmai után. Nos, hát mi újság Arméniában? S Ázsiában jártodban nem fordultál-e meg Bithyniában is?

Petronius valamikor proconsul volt Bithyniában, s mi több, igazságosan, vaskézzel kormányozta a tartományt, ami szinte lehetetlen volt ebben az elasszonyosodott és élvezeteket hajhászó férfiban. Ezért szeretett ő maga is visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még tettel is megmutatta, hogy mi válhatott volna belőle, ha megmarad a politikai pályán, s nem fecsérli el erejét és eszét léha tivornyákban.

– Jártam Heracleában – felelte Vinicius –, újoncokat toboroztam Corbulo számára.

– Heraclea! Óh, nagyon sok jó és kedves ismerőst hagytam ott. De ez már régmúlt dolog. Mondd csak inkább, mit művelnek a par­thusok? Tele van velük a fejem, mióta az a hóbortos Junius Arulenus azt mondja róluk, hogy odahaza, maguk közt négykézláb járnak, és csak előttünk viselik magukat emberhez illően. Rómában mostanság nagyon sokat beszélnek róluk, talán azért, mert egyébről beszélni veszedelmes.

– A  háború nem nagy szerencsével járt, s ha nincs ott Corbulo, alighanem rosszabbul is végződött volna.

– Corbulo jeles katona, jó hadvezér, igazi hadisten; bátor, heves, becsületes és… ostoba. Azért is szeretem, mert a gyáva Néró fél tőle.

– Corbulo nem oly ostoba ám, mint hiszed.

– Meglehet, különben akár az, akár nem: mindegy. Az ostobaság éppen annyit ér, mint a szemfülesség, tanítja Pyrrhon – és semmi különbség nincs a kettő között.

Vinicius a háborúról kezdett beszélni, de észrevéve, hogy Pet­ronius unottan behunyja a szemét, abbahagyta és nagybátyja egészsége felől tudakozódott.

Petronius fölnyitotta a szemeit.

– Az egészsége?… Elég jó, bár jobb is lehetne. De azért még nem jutott odáig, mint a fiatal Sisenna, aki, mikor reggel füröszteni viszik, azt sem tudja, hogy ül-e vagy áll. Persze, valamikor ő is erősebb és egészségesebb volt. Vinicius az imént Asclepios és Cypris kegyeibe ajánlta őt –, de ő, Petronius, nem igen bízik egyikben sem. Hisz Asclepiosról még az sem biztos, ki volt az anyja. Hogy lehetne hát bízni az ilyen emberben?

– Most két éve – folytatta – három tucat kakast meg egy aranyserleget küldtem Epidaurusba, s te bizonyára eltalálod, hogy miért. Azért, gondoltam magamban, mert ha nem is használ, ártani semmi esetre sem árt. Igaz, hogy még most is sokan áldoznak az isteneknek, de ezek szintén csak úgy gondolkoznak, mint én. Mind úgy gondolkoznak, mind… kivéve tán az öszvér-hajcsárokat, akik a Porta Capena táján laknak. Sőt, már az orvosoktól is kértem tanácsot, mikor most egy éve nagy beteg voltam… Igaz, hogy csalók, de azért mégsem árt tanácsot kérni tőlük, föltéve, hogy az ember nem fogad szót nekik… Cypris, akinek szintén ajánlottál, már régi, jó pártfogóm; legalább azt hiszem, neki köszönhetem azt a köszvényt, amely egy idő óta a jobb lábamat gyötri. Egyébként igen derék istennő – s te is jól tennéd, ha minél előbb fehér galambokat áldoznál neki.

– Varázsló vagy! – felelte Vinicius. – A parthusok nyilai kikerültek, de Ámor nyila megsebzett pár stadionnyira Róma kapuitól.

– A Gratiák fehér térdeire! – kiáltott föl Petronius – ezt kell mondanod.

– Éppen azért jöttem, hogy tanácsot kérjek tőled – viszonzá Vini­cius.

E pillanatban bejött a lector – fölolvasó –, aki rézhengerben hozta az összegöngyölített papiruszokat.

– Meghallgassuk? – kérdezte Petronius.

– Ha te írtad, szívesen – felelte a fiatal tribun –, de ha nem, akkor jobb szeretem, ha beszélgetünk. Manapság úgyis lépten-nyomon rád rohannak a versszavalók s alig bírsz tőlük szabadulni.

– Igazad van. A bazilikák előtt, a fürdőkben, a könyvtárakban, könyvesboltokban, mindenütt beléd botlik egy-egy taglejtő majom. Agrippa, mikor visszajött Keletről, bolondoknak nézte őket. De ki tehet róla? Már most ez a divat: amióta Caesar verseket ír, mindnyájan követik példáját, s csak arra kell vigyázniuk, hogy fölül ne múlják őt… Ezért féltem is egy kissé Lucanust… Én magam csak prózában írok, és senkit sem kényszerítek, hogy meghallgassa. A lector a szegény Fabricius Veiento legújabb könyvét hozta.

– És miért szegény?

– Mert Caesar száműzte, éppen ezért a könyvéért. Ami pedig nagy ostobaság volt, mert a könyv nem sokat ér, és nagyon unalmas; de mióta a szerzőjét száműzték, mindenki csak erről beszél: – „Olvastad? Micsoda botrány!" – És mindenki reszketve keresi magát a könyvben és ujjong, ha valamelyik alakban a barátjára ismer. Aviranus könyvesboltjában száz írnok diktálás után másolja a könyvet, s mondhatom, roppant sikere van.

– Gondolom, hogy te is benne vagy.

– Hogyne! Csakhogy a szerző nagyon elvetette a sulykot, mikor engem lefestett; mert igaz, hogy sokkal rosszabb is lehetek, mint aminőnek rajzol, de olyan közönséges, durva paraszt mégsem vagyok. Mi már jó ideje nem tudunk különbséget tenni a jó és rossz között, s én azt hiszem, hogy nem is igen van köztük különbség, bár Seneca, Musonius és Thrasea az ellenkezőt állítják. Nekem azonban mindegy; jó, vagy rossz, egyikkel sem törődöm sokat. De viszont méltán dicsekedhetem azzal, hogy tudom a különbséget a szép és rút közt, amit például a mi Rőtszakállú kortársunk nem tud, bár caesar, kocsis, költő, énekes, lantos és komédiás egy személyben.

– Sajnálom Fabriciust, jó cimbora volt.

– A hiúság döntötte romlásba. Igaz, hogy gyanakodtak rá, de biztosat senki sem tudott. A boldogtalan azonban nem állhatta meg, hogy egész világnak ki ne tálalja a dolgot, persze titokban. Hát a szegény Ruffinus esetét tudod-e?

– Nem én.

– Menjünk át a frigidariumba,{3} majd elmondom.

A frigidarium közepén a vörös márvány szökőkútból friss, ibolyaillatú víz csurgott. Leültek a selyemmel párnázott székekre, s pár percig csöndesen hallgattak, mialatt Vinicius egy gyönyörű bronzfaunt nézegetett, mely mámoros örömmel látszott mosolyogni.

– Ez a legokosabb – jegyezte meg Vinicius –, örül az életnek és szereti a bort.

– Mindenkinek megvan a maga ízlése. Neked például tetszik a háború; nekem nem, mert tönkreteszi az emberek kezét, eldurvítja a körmeit. A Rőtszakállú szereti az éneket, legkivált a magáét; az öreg Scaurus pedig megbolondul egy korinthusi vázáért, még éjszaka is az ágya mellé teszi, s ha nem tud aludni, csókolgatja. Képzeld csak, már egészen lekoptatta róla csókjaival a mázat! Mondd csak, írtál-e már verseket’?

– Nem, soha. Még csak egy hexametert sem.

– Tudsz-e citerázni, énekelni?

– Nem én.

– Hát lovakat hajtani?

– Antiochiában megpróbáltam, de nemigen ment.

– Akkor nem féltelek. S melyik a színed?

– A zöld; a császári párt színe.

– Ez már derék. Mert látod, manapság ugyan viheti valamire az ember, ha tud verset írni, lantkíséret mellett énekelni, szavalni, kocsit hajtani: de mégis sokkal nyugodtabb és szerencsésebb az, aki nem szereti a költészetet, éneket, szónoklatot és a cirkuszt. Vagy ha már minden áron verseket és epigrammákat ír, legalább ne olvassa föl másoknak, hogy úgy ne járjon, mint a szegény Ruffinus.

– Mondd el hát, mi történt vele?

– Majd az unctoriumban.{4}

De ott más valami keltette föl Vinicius figyelmét. Két szénfekete szerecsen rableány a legdrágább arábiai illatszerekkel permetezte be őket; a legügyesebb fésülő asszonyok, a frígiai rabnők kezükben tartották a fésűket és acéltükröket; két másik, kosbeli gyönyörű, görög leány pedig arra várt, hogy a két patrícius tógáját festői redőkbe szedhesse.

– Jupiterre! – kiáltott föl Vinicius – Ez ám aztán a fényűzés!

– Legyen az embernek kevés, de jó szolgája – felelte Petronius szerényen. – Nekem összesen alig van négyszáz. Ennél többet csak a semmiből lett, hetvenkedő gazdagok tartanak.

– De neked olyan rabnőid vannak, hogy maga a Rőtszakállú is megirigyelhetné őket.

– Az bizonyos, hogy nem vagyok ellensége a szépnek, mint Barsa, és szeretem a fiatalságot magam körül, nem úgy, mint a vén és mogorva Aulus Plautius.

Vinicius hirtelen fölütötte a fejét, és azt kérdezte:

– Hogy jutott eszedbe Aulus Plautius? Tudod talán, hogy pár napig a vendége voltam? Épp mikor a városba jöttem, elbuktam és kificamítottam az egyik karomat. Plautius, aki arra járt, fölszedett a földről, elvitetett a házába s az orvosa, Merio gyógyított meg. Éppen róla akartam beszélni veled, vagyis inkább egy leányról, akit a házában láttam.

– Vajon ki lehet az?

– Biz én magam sem tudom! Sőt még azt sem tudom, hogy Lygia vagy Callina-e a neve. A házban Lygiának hívják ugyan, mert a lygiusok törzséből származik, de azért megtartotta barbár Callina nevét is. Mily furcsa, rejtélyes ház az a Plautiusé? Több nép lakik benne, mint a tiédben s mégis olyan csöndes, mint a subiacumi rengeteg. Sokáig azt sem tudtam, hogy ez a leány ott van, de egy reggel megláttam a kertben, a szökőkút mellett, s azóta nem is tudok másra gondolni.

– De hát kicsoda az a leány?

– Nem tudom… valami királyleány… úgy hallottam.

– Ej, ej, Vinicius! Micsoda mese ez?

– Hallgasd meg, nem hosszú. Te bizonyára ismerted azt a Vanniust, a svév királyt, aki hazájából száműzve, sokáig lakott Rómá­ban, és – mint szerencsés kockajátékos, meg vakmerő kocsihajtó – itt nagy hírre vergődött. Drusus visszahelyezte a trónjára, és Vannius, aki józan, okos ember volt, kezdetben jól is uralkodott és több csatát nyert; később azonban, nem érvén be a szomszédjai kifosztásával, saját alattvalóit is nyúzta, zsarolta, úgy hogy Vangio és Sido, az unokaöccsei, akik Vibiliusnak, a hermundusok királyának a fiai voltak, vissza akarták kergetni Rómába… hogy hadd kockázzék tovább.

– Emlékszem. Claudius császár korában történt.

– Úgy van! Kitört a háború, Vannius a yazygókhoz, unokaöccsei meg a lygiusokhoz fordultak; ezek pedig, tudván, mily gazdag Vannius, kapzsiságukban oly nagy számmal törtek rá, hogy maga Claudius is aggódott a határ biztonságán. Nem akarván háborúba keveredni a barbárokkal, megparancsolta Atelius Histernek, a dunai légiók imperátorának, hogy ne avatkozzék a barbárok csetepatéjába, csak a határt őriztesse gondosan. Hister azonban, hogy bizton legyen a lygiusoktól, túszokat követelt tőlük; ezek készségesen teljesítették a kívánságát s többek közt a vezérük feleségét és leányát is átadták neki. Ez a leány pedig Lygia.

– Ki mesélte ezt neked?

– Maga Aulus Plautius. A lygiusok nem törtek át a határon, de mégsem kérték vissza a túszaikat, mert vezérük elesett a csatában. Ők ugyan megverték a svéveket és yazygókat, s gazdag zsákmánnyal tértek vissza rengeteg erdeikbe, de elesett királyuk nejét és leányát ott feledték Hister kezeiben. Nemsokára meghalt a királyné is, és Hister, akinek terhére volt a leány, elküldte Pomponiusnak, a germániai proconsulnak, aki békét kötvén a keltákkal, visszajött Rómába és – ha emlékszel – Claudius rendeletéből diadalmenetet is tartott. Az a kislány ott haladt a diadalszekér után; de, mivel a túszok nem rabszolgák, az ünnep után Pomponius, nem tudván mit csinálni vele, odaadta húgának, Pomponiának, aki Aulus Plautius felesége.

– Hát aztán?…

– Hát aztán?… Mondom, hogy szeretem azt a leányt! – kiáltott föl Vinicius hevesen.

– Jó, jó!… De mondd hát, hogy mit akarsz tulajdonképpen?

– Azt akarom, hogy az enyém legyen… Ha rableány lenne, százat adnék helyette Plautiusnak…

– Ha nem rableány, azért mégis csak Plautius családjának a tagja; s minthogy árva, gyámleánya Plautiusnak, aki, ha akarja, neked adhatja őt.

– Te nem ismered Pomponia Graecinát, ha így beszélsz!

– De bizony jól ismerem, s ha nem a Plautius felesége volna, akárkivel megfogadtatnám siratóasszonynak. Mióta a kis Julius meghalt, mindig gyászban jár. Igazi főnix a római matrónák közt… Ah, tudod-e, hogy a minap egy eleven főnix madarat láttak Felső-Egyiptomban? Ez oly ritkaság, hogy csak minden ötszáz esztendőben esik meg!

– Ah, Petronius, ne beszélj másról! A főnixről lesz időnk máskor is beszélni…

– De hát mit mondjak, kedves öcsém? Ismerem Aulust, aki ugyan nem jó szemmel nézi az életmódomat, de azért kissé szeret és becsül is, mert tudja, hogy sohasem voltam árulkodó, mint Domitius Afer, Tigellinus meg a többi semmiházi a Rőtszakállú környezetében. Mert, ámbár nem vagyok sztoikus és szeretem kissé az életemet, azért mégis többször megróttam Caesart oly cselekedeteiért, melyeket Seneca és Burrus elnéztek. Ha tehát azt hiszed, hogy a szavam ér valamit Plautiusnál…

– Nagyon sokat ér!… Plautius becsül téged, meg aztán ezer módot tudsz kitalálni akkor is, ha…

– Csak lassan, öcsém, lassan! Ne túlozd, amit tehetek. Szívesen elmegyek Plautiushoz, mihelyt visszajön villájából Rómába…

– Már itthon van tegnapelőtt óta.

– Ez már derék. Akkor menjünk most a tricliniumba,{5} s ebéd után majd meglátogatjuk Plautiust.

– Köszönöm, bátyám! – kiáltott föl Vinicius örömmel. – Mától fogva szobrot állítok neked… olyat, mint ez, ni… és mindennap áldozok neki!

Ezzel a sok szobor közt rámutatott arra, mely Petroniust ábrázolta Mercurius alakjában.

Petronius szeretettel tette Vinicius vállára a kezét, s átvezette az ebédlőbe. Igaz, hogy a közönséges halandók nagy része már néhány órával előbb átesett az ebéden, de Petronius – éjszakai életmódja miatt – mindig kissé későn szokott az asztalhoz ülni, s még ebéd után is rendesen szundított egyet, mielőtt kiment a házából.

– Igaz, hogy sokan vannak – mondta –, akik már napfölkeltekor elkezdik a látogatásokat, s azt mondják, hogy ez régi római szokás, én azonban tudom, hogy ez barbár illetlenség. Látogatni csak akkor illik, ha a nap már elbújt Jupiter temploma mögé, és sugarai csak rézsút esnek a Forumra.

Ezért ebéd után egy darabig még sétálgatva beszélgettek az átriumban, majd Petronius félórára ledőlt aludni a cubiculumban – a hálószobában –, s mikor kijött, megparancsolta, hogy hozzanak verbénát, mellyel aztán bedörzsölte a kezeit és a homlokát, meg a halántékát.

– Nem is hiszed – mondta –, mennyire felüdít. De már mehetünk is.

A gyaloghintó már a ház előtt volt; beleültek és Petronius kiszólt, hogy a Vicus Patriciuson át, vigyék őket Plautius házába.

Petronius insulája{6} a Palatinus déli lejtőjén feküdt, közel a Carinaehez, tehát nem kellett volna átmenniük a Forumon; de, mivel Petronius be akart szólni Idomenaeus aranyműveshez, meghagyta, hogy a Forumon át menjenek.

A hatalmas termetű afrikai rabszolgák pehelyként kapták föl a gyaloghintót, és gyorsan vitték a pedissequi – gyalogjáró – útcsináló rabszolgák után. Petronius hallgatott, s időnkint tűnődve emelte orrához verbénától illatos kezeit.

– Azt gondoltam – szólt végre –, hogy az a Lygia nem rableány, s a maga jószántából is otthagyhatná Plautius házát…

Vinicius kételkedve csóválta a fejét.

– Te nem ismered Lygiát.

– Hát te ismered? – kérdezte Petronius. – Megmondtad már neki, hogy szereted?

– Amint mondtam, legelőször a kertben láttam, s azután még csak kétszer találkoztam vele. Mivel a karom ki volt ficamodva, nem ebédeltem a családdal, és csak elutazásom előtt, a vacsorán ültem Lygiával egy asztalnál. De nem beszélhettem vele, mert Aulus britanniai csatáiról, az itáliai földművelés hanyatlásáról s mit tudom én még miről fecsegett… Aztán megint a kertben találkoztam vele, a szökőkút mellett, amint a virágait öntözte. De én, akár a kisgyerek, akinek még nyakában lóg a bulla,{7} nem tudtam egy szót sem szólni!

– Haj, szép a fiatalság! – sóhajtott Petronius, és irigyen nézett öccsére. – Hát aztán?

– Aztán, mikor megjött a szavam, elmondtam neki, hogy Ázsiából jöttem haza, hogy irtózatosan fájt a megsérült karom, de azért mégis édesebb volt a fájdalom abban a házban, az ő közelében, mint bárhol másutt az öröm és boldogság. A leány lesütötte a szemeit, zavartan hallgatott, s egy faággal rajzolgatott a homokba; aztán föltekintett rám, majd megint a homokra nézett és ismét reám, mintha kérdezné, hogy értem-e… s végre elszaladt. Ugyanekkor szaladt oda a kis Plautius és kérdezett valamit, amit nem értettem.

– S mit rajzolt a leány a homokba? Megnézted-e?

– Hogyne! S tudod-e, mit láttam?

– Valami szívet, nyíllal átlőve… vagy ilyesmit?

– Szó sincs róla!

– Nos hát?

– Egy halat!

– Micsodát?

– Mondom: egy halat. Tán azt akarja tudtomra adni, hogy oly hideg a vére, mint a halé? Te talán meg bírod fejteni…

– Nem bíz én, öcsém, hanem tán megkérdezhetnéd Pliniust; ő hites szakértő ebben a dologban. Sőt Apicius is adhatna fölvilágosítást: hisz annyi halat evett, amíg élt, hogy a Nápolyi-öbölből mind kifogták neki.

A nyüzsgő, zajos utca lármája félbeszakította a beszélgetést. A gyaloghintó a Vicus Apollinisen át a Forumra ért, ahol szép időben, alkonyat táján, egymás hátán tolongott az előkelő társaság, sétálgatván az oszlopcsarnokok alatt, beszélgetve a nap eseményeiről, a legújabb pletykákról, nézegetve a gazdagok és hatalmasak remek gyaloghintóit, bámulva az aranyművesek, könyvesboltok, pénzváltók, kőfaragók, bronzöntők kirakatait a Capitolium felé eső oldalon. Ebben az órában a Capitolinus-domb aljában már hűvös árnyék volt, de a templomok magasba nyúló, karcsú oszlopai még ragyogtak a verőfényben és árnyékuk ráesett a remek márványépületekre, melyek oly sűrűn álltak egymás mellett, hogy a szem alig tudta különválasztani őket. Egyik a másik fölé tornyosult, jobbra-balra, mindenfelé a téren és a halom lejtőjén összeszorulva és megtorlódva, hogy az oszlopsorok valóságos sűrű erdőnek látszottak. Aranyozott, színes, hófehér oszlopok váltakoztak a szemnek tetszetős, tarka cserével: itt az íves, könnyed és merész ión stílus, amott az egyszerű, komoly dór stílus kötötte le a csodálkozásban elfáradt szemet, mely nem bírt betelni a remek, gyönyörű épületek nézésével. A tornyokon istenek szobrai nyúltak a légbe; a párkányokon a szárnyas quadrigák{8} szinte fölugrottak a kék boltozat felé, mely méltóságteljesen borult a roppant márványváros fölé. Lent, az oszlopok közt és a téren, medréből kitört áradatként hullámzott a nép.

A Julius-bazilika árkádos oszlopai alatt, Castor és Pollux templomának lépcsőin, Vesta kis szentélye körül, egymás hátán tolongott a tömeg, mely olyan volt a roppant épületek közt, mint a sokszínű pillangók vagy a tarka bogarak megtorlódott raja. Fölülről, a Capitolium felől, új tömeg ereszkedett alá a Jupiter Optimus Maximus temploma felé, vagy igyekezett onnan fölfelé. A rostrumok{9} közelében csoportokba verődve hallgattak egy-egy alkalmi utcai szónokot, aki élénk taglejtésekkel, kiabálva beszélt. Gyümölcsárusok és bormérők, márc-árusok és pékek torkuk szakadtából kínálgatták áruikat; mindenféle kuruzslók énekelve magasztalták csodaszereiket, a jósok jövendőt mondtak, az álomfejtők rikácsolva magyarázták meg a legbizarrabb álmokat.

A tömeg zaján itt-ott túlcsengett a sistrum,{10} az egyiptomi bodzasíp, a görög flóta sivító, fülsértő hangja, amint a betegeket, az ájtatosokat kísérték a templomba, ahova kosarakban vittek áldozatot az isteneknek.

Majd galambok seregei suhogva csaptak le az istenek engesztelésére elszórt magra; sötét, mozgó foltok a fehér köveken, s ha megriadtak, szárny csattogva röppentek föl, hogy kisvártatva ismét ott lábatlankodjanak a járókelők közt. Néha szétvált a tömeg, s utat nyitott egy-egy gyaloghintónak, melyből egy-egy kifestett, fölcicomázott asszonyfej, vagy egy-egy aggódó, ráncos szenátorarc kandikált ki. S a fecsegő tömeg hangosan ismételte neveiket, megtoldva dicsérő vagy gáncsoló véleményével. Néha megdobbant a föld a katonai őrjárat vagy rendőrcsapat ütemes lépteitől, mire a megakadt közlekedés ismét helyreállt a tolongó, zajosabb csoportok közt. A görög nyelv éppoly sűrűn hangzott, mint a latin.

Vinicius, aki hosszabb ideig távol volt Rómától, némi kíváncsisággal nézte ezt a furcsa, tarka tömeget, mely ott nyüzsgött a Forum Romanumon, ahol a világ sorsát intézték, s ahol oly kevés volt az igazi római.

– A quiritek{11} fészke, quiritek nélkül – mondta Petronius, eltalálva öccse gondolatát.

És valóban, a római elem csaknem elveszett a népfajok és nemzetek e csodálatos tarka-barkaságában. Volt ott mindenféle nép: barna bőrű, gyapjas hajú etiópok; szőke északiak: britannok, germánok, gallusok; lángvörös hajú keletiek, az Eufrát és Indus partjairól; villogó, feketeszemű szírusok az Orontes mellől; sovány, kiszáradt arabok a sivatagból; horpadt mellű, púpos, kaján zsidók; örökké rejtélyesen, gúnyosan mosolygó egyiptomiak; aztán numidák, afrikaiak és görögök: az utóbbiak vetélytársai, sőt mesterei a rómaiaknak a tudományban, művészetben, de még inkább a furfangban. Szóval, a világ minden népe többé-kevésbé ott volt.

A kilukasztott fülű rabszolgák mellett ott lebzseltek és ténferegtek a szabadosok, a dologtalan, renyhe, elzüllött naplopók, akik Caesar jóvoltából laktak jól, s mindenféle kalandor-söpredék, melyet a kapzsiság és a mások nyakán élősködés reménye, vágya hajtott a császárvárosba; Serapis papjai, pálmaággal a kezükben; Isis papjai, akik Jupiter Capitolinus papjaitól hódították el az áldozatokat és a bőkezű áldozókat; Cybele papjai, kezükben az aranyozott rizskalásszal, és egész sereg más kóbor istenség zsoldosa; keleti táncosnők ragyogó mitrákban, talizmán-árusok, kígyószelídítők, khaldeai varázslók, s végre nagy tömeg ágról szakadt semmirekellő, akik egy marék ingyen-búzával is beérték és megkéselték egymást egy tesseráért, mellyel a cirkuszba mehettek: olyan hazátlan csürhe, mely éjjel a Transtiberis rozzant, roskadozó vityillóiban aludt, nappal pedig – különösen nyáron – az oszlopcsarnokok árnyában, a piszkos lebujokban, a Milvius-híd alatt fetrengett, vagy a gazdagok insulái előtt őgyelgett, várván, hogy mikor dobják közéjük azt a hulladékot, amit a rabszolgák meghagytak.

Ez a nép jól ismerte Petroniust, és Vinicius gyakran hallotta, amint hol itt, hol ott fölkiáltottak: „Nézzétek, Petronius!" Szerették is, mert bőkezű volt, de igazán népszerű csak akkor lett, mikor megtudták róla, hogy Caesarral szemtől szemben védelmébe merte venni Pedanius Secundus praefectus famíliáját, illetőleg a rabszolgáit, akiket nem- és korkülönbség nélkül mind halálra ítéltek, mivel egyikük, végső kétségbeesésében és elkeseredésében, megölte urát és zsarnokát.

Petronius különben nem sokat törődött a népszerűségével, és csűrés-csavarás nélkül kijelentette, hogy ha szót is emelt a rabszolgák érdekében Caesarnál, csak mint magánember tette, mint az elegancia mestere; mert sértette jó ízlését és szépérzékét a tervezett tömeges mészárlás, méltó talán a barbár szkítákhoz, de nem a rómaiakhoz. Ám a nép, mely akkor csaknem fellázadt a rabszolgák miatt, azóta mégis megkedvelte és szerette Petroniust.

Ő viszont megvetette ezt a népet, amely szerette Britannicust is, akit Caesar megmérgezett, Agrippinát, akit meggyilkoltatott, Oc­taviát, akit a tepidariumban fojtatott meg, Rubilius Plautust, akit száműzetett és Thrasea Paetust, aki mindennap legelőször is azt kérdezte fölébredéskor, hogy nem küldte-e el Caesar a halálos ítéletét. Rossz jelnek tekintette hát a nép szeretetét; oly talizmánnak, mely okvetlenül vészt, halált hozó, s mivel minden szkepszise mellett is babonás volt, megvetette, nem szerette a népet.

De utálta és megvetette azért is, mert ez a csőcselék szennyes és piszkos volt, kebelében hordta a pörkölt babot és folyton rágcsálta ezt a nem embernek való eledelt; egész nap a lebujokban fetrengett, vagy az oszlopcsarnokok alatt ordítozva, civódva játszott, duhajkodott, szóval semmiképpen sem érdemelte meg az ember nevet. Ezért, mit sem törődve a köszöntgetésekkel és feléje dobált csókokkal, nevetve mesélte el Viniciusnak Pedanius Secundus esetét, s gúnyolta a nép köpönyegforgatását, hogy tegnap tombolt a szörnyű mészárlás miatt s másnap ujjongva tapsolt Caesarnak, mikor a Jupiter Stator templomába ment.

Aviranus könyvesboltja előtt megállíttatta a gyaloghintót, leszállt, s egy igen szépen festett, írott könyvet vásárolt, melyet Viniciusnak adott.

– Ezt neked hoztam – mondta.

– Köszönöm – felelt Vinicius.

S elolvasván a címet, megkérdezte:

– Satyricon?… ez hát újdonság! És ki a szerzője?

– Én. De nem tudja senki, és te se mondd senkinek, mert nem akarok sem Fabricius Veiento, sem a szegény Ruffinus sorsára jutni, akinek a történetével különben még adósod vagyok.

– Nini! – szólt Vinicius, nézegetve a kéziratot – azt mondtad, hogy nem írsz verseket. Itt pedig a vers a prózával váltakozik.

– Ha elolvasod, figyelmedbe ajánlom Trimalcio vacsoráját. A verseket csak azóta utáltam meg, amióta Néró ódákat ír. Vitellius a vomitoriumban{12} elefántcsont pálcikával ingerli a torkát, mások olajba mártott pávatollal csiklandozzák… nekem pedig elég, ha elolvasom Caesar verseit, legott megkönnyebbülök. Sőt, dicsérni is tudom Caesar verseit. Mert ha a lelkiismeretem nem, de a gyomrom bizonyára megkönnyebbült.

Eközben odaértek Idomenaeus boltjához, s miután Petronius itt is elvégezte dolgát, most már egyenesen Plautiushoz mentek.

– No most elmondhatom Ruffinus esetét – szólt Petronius –, hogy lássad, mire juttathatja az embert az ostoba írói hiúság.

De még el sem kezdte, már beértek a Vicus Patriciusba és mindjárt aztán megálltak Aulus kapuja előtt. A fiatal, izmos janitor – kapus – ajtót nyitott nekik, s ugyanekkor az ajtófélfa gerendájáról egy szarka rikácsolva köszönté őket: Salve!

Az átriumba menet Vinicius halkan kérdezte Petroniustól:

– Láttad-e, hogy a kapus oda sincs láncolva a falhoz?

– Ez igazán különös ház – felelte Petronius, szintén halkan. – Talán te is tudod, hogy Pomponiát azzal gyanúsították, sőt vádolták, hogy annak a babonás, keleti szektának a híve, amely valami Krisztust imád. Úgy hiszem, hogy Crispinilla adta föl régi gyűlölségből, de a családi törvényszék Aulus elnökletével fölmentette.

– Igazad van, nagyon különös ház! Majd én is elmondom, mit láttam és hallottam, míg itt laktam.

Az átriumban a rabszolgák legott székeket hoztak nekik, és zsámolyokat raktak a lábuk alá, a nomenclator pedig bejelentette őket.

Petronius – azt vélve, hogy a ház belseje komor és szomorú, mint maga Pomponia – eddig sohasem látogatta meg Aulust. De most meglepetve látta, hogy ellenkezőleg, az átrium nagyon is kedves, barátságos és vidám. Fölülről, a tető kerek nyílásán, derült verőfény áradt le az alatta álló szökőkútra, melynek feltörő vízsugara visszaestében megtörött és ragyogva csillogott a szivárvány minden színében. Az impluvium{13} körül virágok nyíltak, kökörcsinek és liliomok; de úgy látszott, hogy a liliomokat szerették legjobban, mert ebből volt a legtöbb, még pedig gazdag választékban: fehér és vörös, sőt kék mocsári írisz is.

A medence szélén, a zöld fű és a liliomok közt, bronzból öntött szobrok, úszó fiúcskák, felröppenő madarak csoportjai látszottak, míg egy öreg faun a szökőkút párkányáról hajolt a víz tükrére, mintha inni akarna.

A padozat művészies mozaik volt; a falakat vörös márványlapok födték, közben remek freskóképekkel, melyekből élénk színekkel váltak ki a virágok, halak, madarak és sárkányok fantasztikus alakjai; az ajtók elefántcsont- és teknősbéka-berakással készültek; a fülkékben az ősök szobrai álltak; szóval nem a léha pompa, hiú fényűzés, hanem a komoly, nagyúri ízlés látszott mindenütt.

Petronius, akinek magának sokkal fényesebb, művésziesebb volt az átriuma, semmit sem talált, ami sértette volna az ízlését, s éppen ez akarta mondani Viniciusnak, mikor a velarius – függönyemelő – félrevonta a tablinum{14} szőnyegét s bebocsátotta Plautiust.

A hadviselt katona sietve jött vendégei elé; már túl volt élete delén és a haja őszbe vegyült. De még erőteljes, fürge férfi volt és egész alakjáról lerítt a parancsoláshoz szokott, vasakaratú római katona. Kissé csodálkozott, sőt nyugtalankodott is talán, hogy Néró barátja és bizalmas meghittje mit keres nála.

De Petronius, aki rögtön észrevette ezt, mindjárt a kölcsönös üdvözlések után sietett elmondani, hogy csak azért jött, mert személyesen meg akarta köszönni azt a szíves ápolást, melyben Plautius a beteg Viniciust részesítette; s hozzátette, hogy a köteles hálán kívül régi barátságuk is ösztönözte erre a látogatásra.

Aulus viszont biztosította Petroniust, hogy szívből örül ennek a látogatásnak, de ha háláról lehet szó, akkor ő tartozik ezzel, bár Petronius aligha találja ki, hogy miért.

Petronius valóban nem is emlékezett, hogy tett volna valamit Plautiusért, amiért hálát követelhetne; de Aulus megmagyarázta neki, hogy miért adósa mégis Petroniusnak.

– Én nagyon szeretem, és sokra becsülöm Vespasianust – mondta Aulus –, te pedig megmentetted az életét, mikor egyszer, szerencsétlenségére, elaludt Caesar verseitől.

– Az csak szerencse volt – válaszolta Petronius –, legalább nem hallotta a rossz verseket. Igaz, hogy rossz vége is lehetett volna a dolognak, mert a Rőtszakállú mindenáron a nyakára akart küldeni egy centuriót a halálos ítélettel.

– Szép, hogy volt bátorságod, és szót emeltél az érdekében.

– Tulajdonképpen nem is az ő érdekében szóltam – viszonzá Pet­ronius. – Egyszerűen megtréfáltam a Rőtszakállút. Azt mondtam neki: ha Orpheus el bírta altatni dalával a vadállatokat, mennyivel nagyobb a te diadalod, hogy álomba bírtad ringatni Vespasianust!… Amint látod, a Rőtszakállút is lehet bírálgatni, csakhogy természetesen, egy csöpp bírálatot tengernyi hízelgéssel kell fölereszteni s ehhez mindnyájunk közt legjobban ért a divina – isteni – Poppaea.

– Fájdalom – kiáltott föl Plautius –, most ilyen idők járnak! Látod, nekem két fogam hiányzik itt elül: egy brit parittyás verte ki, és sziszegve beszélek miatta, de azért mégis akkor voltam a legboldogabb, mikor ott csatáztam.

– Mert nagyszerű diadalokat arattál – szólt közbe Vinicius.

De Petronius, aggódván, hogy a veterán imperátor majd a harcairól kezd beszólni, hirtelen másra terelte a szót.

– Tudod-e, Aulus – kérdezte –, hogy Praeneste közelében a parasztok egy kétfejű döglött farkaskölyköt találtak, s ugyanaz napon a villám letépte Diana templomának a párkányát, pedig már késő ősz van? Valami Cotta, aki ezt a hírt hozta, hozzátette azt is, hogy a templom papjai ebből a város romlását, vagy legalább is valamelyik fényes ház vesztét jósolják, s ezt a veszedelmet csak bőséges áldozatokkal és adományokkal lehetne elhárítani.

Aulus kijelentette, hogy bizonyos eseményeknek megvan a fontosságuk s az istenek jogosan haragudhatnak az emberek gonoszsága miatt, s hogy ily esetben csakugyan áldozatokkal kell kiengesztelni őket.

– A te házad, Aulus, nem nagy – mondta Petronius –, ámbár nagy férfiú lakik benne; az enyém ellenben, bár szintén kicsiny, nagyon is nagy oly kis embernek, mint én vagyok. De, ha az a nagy ház, amelynek a pusztulását megjósolják, véletlenül a Domus Transitoria{15} lenne, hát csakugyan nekünk kell-e áldoznunk, hogy ezt a szerencsétlenséget meggátoljuk?

Erre a kérdésre Plautius óvatosságból nem felelt, ami bántotta Petroniust; mert – ámbár nem igen tett különbséget a jó és rossz között, árulkodó mégsem volt soha, és bárki nyíltan és szabadon beszélhetett vele.

Ismét másról kezdett hát beszélni és dicsérte Plautius házát, a jó ízlést és előkelőséget.

– A ház már régi – felelte Aulus –, és én semmit sem változtattam rajta, mióta örököltem.

Fölemelte a szőnyegfüggönyt, mely az átriumot a tablinumtól elválasztotta, s ekkor végig lehetett látni az egész házon, a második udvaron is, egészen a kertig, ahonnan vidám kacagás, gyermeki ujjongás hallatszott be.

– Hallgassuk meg közelebbről ezt a vidám nevetést! – kiáltott föl Petronius. – Manapság úgyis ritkán hallani ily őszinte, szívből jövő kacagást…

– Nagyon szívesen – felelt Plautius fölkelve –, az én kis Aulus fiam az, Lygiával; bizonyosan labdáznak.

Végigmentek a házon, ki a kertbe, ahol Lygia és a kis Aulus csakugyan labdáztak. Petronius hirtelen szemügyre vette a leányt, mialatt a kis Aulus, megismervén Viniciust, egyenesen hozzáfutott, mint régi barátjához. Lygia megállt a helyén, kezében a labda; az arca kipirult a játékban, és dús haja kissé ziláltan omlott vállaira.

A kerti lugasban, mely egyszersmind nyári triclinium volt, csaknem elrejtve a borostyán és vadszőlő árnyékában ült Pomponia Graecina. Petronius már ismerte őt, mert találkozott vele Antistiánál, Rubellius Plautus leányánál, meg Seneca és Pollio házában; s e komoly és mégis szelíd arc, a nyájas és mégis méltóságos alak láttára, a nemes és egyszerű, őszinte beszéd hallatára, nem bírta elnyomni bámulatát és tiszteletét. S ez a férfi, aki Róma asszonyait csak romlottságukról ismerte, s éppen ezért nem is becsülte, most szinte megzavarodva állt a tisztes matróna előtt, s amint neki is megköszönte Vinicius gondos ápolását, önkénytelenül is a domina – úrnő – címmel tisztelte meg Pomponiát. Pedig máskor, ha például Calvia Crispinillával, Scriboniával, Valériával vagy Salinával beszélt, akik szintén előkelő és főrangú nők voltak, ez a megszólítás sohasem jutott eszébe.

Aztán, mikor a Vinicius iránt tanúsított szívességet megköszönte, azon sajnálkozott, hogy Pomponiát egy idő óta nem látni sehol, sem a társaságban, sem a cirkuszban, sem az amfiteátrumban. Amire Pomponia kezét a férje kezébe téve, nyugodtan felelt:

– Öregszünk, Petronius; s minden nappal, amely múlik, jobban megszeretjük a házi tűzhelyt.

Petronius tiltakozni akart, de Aulus elébe vágott:

– És úgy érezzük, hogy idegenek is vagyunk abban a társaságban, mely még az isteneket is görög nevekkel hívja.

– Az istenek – viszonzá Petronius hanyagul – már jó ideje csak retorikai képek, s mivel mi a retorikát a görögöktől tanuljuk, magam is szívesebben mondok Hérát Júnó helyett.

S tüntetőleg Pomponia felé fordult, mintha mondani akarná, hogy az ő jelenlétében nem is juthatott eszébe más, mint az Olympuson trónoló, büszke istenasszony neve. Majd hozzátette:

– Öregszünk, az igaz, de nem valamennyien; mert vannak itt olyanok is, akikről úgy látszik, a vén Saturnus megfeledkezett.

Ez ismét célzás volt Pomponiára, s Petronius ezúttal őszintén beszélt; mert noha Pomponia is túl volt élete delén, az arca még mindig üde, az alakja fiatalos volt és korántsem látszott oly idősnek, aminő valóban volt.

Eközben a fiatal Aulus, aki már régebben megbarátkozott Vini­ciusszal, labdázni hívta őt. Vele együtt bejött a lugasba Lygia is, akit közelről még kedvesebbnek és szebbnek talált Petronius. A művelt patrícius köszöntötte a lányt, még pedig azokkal a szavakkal, melyekkel Ulysses térdre borult Nausicaa előtt:

– Ki is vagy fejedelmi nő? – mondta görögül – istennő-e, vagy halandó? Ha az istenek közül való vagy, akiké a széles égboltozat, akkor leginkább Artemiszhez, a nagy Zeusz leányához talállak hasonlónak, külsőre és deli termetre. Ha pedig a földön lakozó halandók közül való vagy, akkor ezerszeresen boldog az apád meg tisztes anyád és ezerszeresen boldogok a testvéreid. Folytonos vidámságban élhetnek és örülhet a szívük, valahányszor ilyen virágszálat látnak a táncolók karába vegyülni…

Ez a finom udvariasság tetszett Pomponiának is. Lygia pedig za­vartan hallgatott és szégyenkezve lesütötte szemeit. De aztán elmosolyodott, és látszott az arcán, hogy szerénysége küszködik a kívánsággal, hogy méltóképpen felelhessen Petronius köszöntésére. Végre, mint a gyerek, midőn a leckéjét fölmondja, gyorsan, hadarva válaszolt, ugyancsak görögül, és szintén ugyanazon szavakkal, melyekkel Nausicaa felelt Ulyssesnek:

– Idegen, hiszen te sem látszol közönséges, vagy kevés érdemű embernek…

S ezzel sarkon fordulva elszaladt, mint a megriasztott madár. Most Petroniuson volt a csodálkozás sora, hogy ez a barbár eredetű leány Homérosz verseit idézte. Kérdően nézett hol Pomponiára, aki mosolygott, hol Aulusra, aki büszkén, elégedetten nézett a leány után; mert ámbár ő maga nem szerette a görög nyelvet és nem is igen beszélt rajta, mégis örült, hogy az ízléséről és műveltségéről híres Petronius, az arbiter elegantiae,{16} ilyen méltó feleletet kapott.

– Van a házunkban görög mester is – mondta végre. – Aulust tanítja, de Lygia is mindig ott van a leckéken. És tudod – tette hozzá –, mi úgy szeretjük, és úgy neveljük ezt a leányt, mintha csak a magunké lenne.

Petronius átnézett a virágos pázsitra, ahol Vinicius Lygia és a kis Aulus labdáztak. Vinicius ledobta a tógáját és csak úgy, tunikában hajította a labdát Lygiának, aki előrenyújtva kezeit, várta a repülő labdát. S a leány oly szép volt e pillanatban, hogy Petronius a Tavaszhoz, a Hajnalhoz hasonlította és Pomponiához fordulva így szólt:

– Most már értem, domina, hogy ily kedves társaságban szívesebben vagy itthon, mint a cirkuszban vagy a palotában.

– Valóban úgy van – felelte Pomponia, és gyöngéd szeretettel nézte a kis Aulust meg Lygiát.

A veterán hadvezér pedig elmesélte Petroniusnak Lygia történetét, úgy, ahogy magától Atelius Histertől hallotta.

Az ifjak pedig, belefáradva a labdázásba, sétálgattak a kertben; Lygia kézen fogta a kis Aulust, majd leültek a szökőkút közelében a padra, és a kis Aulus, aki nem bírt egy helyben maradni, odament a vízmedencéhez és apró kavicsokkal ijesztgette a vízben úszkáló halacskákat.

Vinicius folytatta a megkezdett beszélgetést:

– Úgy van – mondta halk, remegő hangon. – Alig nőttem ki a praetextából,{17} mindjárt besoroztak az ázsiai légiókba. Nem ismerhettem meg sem Rómát, sem a társaságot, sem az életet, s nem vagyok olyan művelt és szellemes, mint Petronius. Gyermekkoromban Musonius iskolájába jártam, aki arra tanított, hogy az a boldogság, ha mi is azt akarjuk, amit az istenek: tehát hatalmunkban van a boldogság. De én azt hiszem, hogy az igazi boldogságot csak más valaki adhatja meg nekünk, és én keresem ezt a másvalakit, Lygia…

Elhallgatott és pár pillanatig csak a kavicsok halk csobbanása hallatszott a vízben, amint a kis Aulus a halakat ijesztgette. Majd Vinicius még halkabban, még gyöngédebben folytatta:

– A gazdagság, a dicsőség, a hatalom, mind csak hitvány füst és semmi. A gazdagnál mindig akad gazdagabb, a legnagyobb dicsőségre is következhetik még fényesebb, és a hatalom is mulandó. De sem Caesar, sem az istenek nem foszthatnak meg engem a boldogságtól, ha? Óh, Lygia, hidd el: a szeretet az istenekhez tesz bennünket hasonlóvá!

Lygia oly áhítattal hallgatta a fiatal tribun szavait, mint a görög fuvola édes, lágy zenéjét; úgy tetszett neki, mintha ez a sok beszéd csak visszhangja lett volna annak a sok öntudatlan, zavart gondolatnak, amely már előbb is ott zsongott a szívében, lelkében.

A nap már alábukott a Janiculum orma mögé, és lángvörös fényt árasztott a komor, mozdulatlan ciprusokra. Az egész szemhatár izzani látszott a tüzes fényben.

– Nem találod ki, Lygia, miért mondom ezt el neked? – kérdezte Vinicius, megfogván a fiatal leány kezét.

– Nem – felelte Lygia halkan.

E pillanatban jött feléjük az öreg Aulus a mirtuszbokrok közt, és már messziről kiáltozta:

– A nap már leszállt!… Vigyázzatok magatokra… az esti szellő hűvös és megárthat!

– Én a tógámat is ledobtam – felelte Vinicius –, és mégsem fázom.

– Ej, nem vagyunk ám Szicíliában, ahol a nép esténként összegyűl a piacon, és himnuszokkal köszönti a távozó napot!

S elkezdte magasztalni Szicíliát, ahol nagy birtokai voltak.

– Sokszor járt már az eszemben – mondta –, hogy végképp odaköltözöm. Ott nincs hideg, és télen sincs hó; a fák sem hullatják el lombjukat, s az ég örökké derült és mosolygó. Bizony télire az idén is csak odamegyek…

– Itt hagynád Rómát? – kérdezte Vinicius meghökkenve.

– Ezer örömmel!… Ott legalább csönd, nyugalom és béke van.

S újra dicsérte a falusi élet örömeit, de Vinicius, akit megijesztett a gondolat, hogy elszakad Lygiától, rá sem hallgatott, csak Petroniusra nézett, mintha tőle várná a szabadulást. Ez Pomponia mellett ült és gyönyörködve nézte a színes naplementét, a lassanként árnyékba boruló kertet, a szemhatáron lángvörös, fölfelé sárgásabb, ibolyakék, majd acélszürke eget. Aztán körülnézett a kertben, a lugasban: Pomponius, az öreg Aulus, Lygia és a kisgyerek arcán oly nyugodt boldogság és lelki békesség tükröződött, aminőt Caesar udvarában sohasem látott.

Volt tehát még öröm, boldogság ezen a világon? S ő, aki minden gyönyörűséget szilajon kergetett, hajhászott, eltévesztette az útját, s nem a valódi boldogságot találta meg Caesar palotájában, tivornyái közt?…

Nem bírta elűzni ezt a gondolatot, és Pomponiához fordulva, így szólt:

– Most látom csak, mennyire más a ti világtok, mint az, amelyen Néró uralkodik!

Pomponia föltekintett a ragyogó égre, s halkan, egyszerűen felelt:

– A világon nem Néró uralkodik, hanem Isten.

Csönd lett. A kavicsos úton hallani lehetett Aulus, Vinicius, Lygia és a kisfiú lépteinek közelgő zaját.

Még mielőtt a lugasba értek. Petronius ezt kérdezte:

– Tehát te hiszel az istenekben, Pomponia?

– Hiszek Istenben, aki egy, igazságos és mindenható – felelte Au­lus Plautius neje.

II. FEJEZET

Azt mondta, hogy hisz Istenben, aki egy, igazságos és mindenható! – mondta Petronius, mikor együtt ült Viniciusszal a gyaloghintóban. – De ha az Istene mindenható, akkor ura az életnek, halálnak is, és ha igazságos, akkor igazságos a halál is, mit az emberekre küld. Miért siratja, gyászolja hát Pomponia elhunyt kisfiát, Juliust? Hiszen a fájdalma szemrehányás Istene ellen, akinek igazságos akaratába nem nyugszik bele. Ezt a szarvas-okoskodást el kell mondanom a Rőtszakállúnak is. Senecának, azt hiszem, igaza van, hogy az asszonyoknak nincs lelkük, vagy ha van is, nincs benne értelem. Pomponia okosan tenné, ha vitatkoznék Senecával erről a mindenható Istenről; de jó lenne meghívni a vitához még egy csomó filozófust, vagy legalább az árnyaikat, akik bizonyára úgy unatkoznak az alvilágban, mint a pintyek a kalitkában. De hiszen én nem erről akartam vele beszélni! Az egyiptomi Isis szent fátyolára! Ha megmondtam volna neki, vagy Aulusnak jövetelünk igazi okát és célját, úgy fölzúdult, kongott volna az erényük, mint a harang a kalapácsütésre… Hanem azért őszintén megdicsérem az ízlésedet, és szerencsét kívánok a választásodhoz. Az a barbár leány igazi „rózsaujjú Hajnal", amint Homérosz mondja… Csak egy a baj, hogy Aulus meg Pomponia nagyon is szeretik azt a