Barátok

By Berkesi András

Berkesi András hősei nem akármilyen emberek. Gyermekkori barátságuk kiállta az ellenállási mozgalom, a börtön, a felszabadulás utáni nehéz feladatok, a rendcsinálás, a kitelepítések, az újjáépítés próbáját. Mégis szembekerülnek, sőt egyikükre – úgy tűnik – börtön vár, nemi erőszak, összeférhetetlenség és rágalmazás súlyos vádjai alapján. Vagy talán mégsem a két ember került az évek múlásával egymással szembe? Talán a helytelenül felfogott alternatíva, a „megyei vagy országos” érdek állította szembe őket? Erről szól a regény négy évtizedet átfogó izgalmas, fordulatos, őszinte története.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444269

Book preview

BERKESI ANDRÁS

BARÁTOK

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-426-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1.

Zala Miklós apját 1936 februárjában államellenes bűncselekmények miatt három év fegyházra ítélte jogerősen a bíróság. Az ítéletet másodfokon is jóváhagyták, és másnap már el is szállították őt Szegedre, a Csillagbörtönbe. Miklós abban az évben Bodajkon a felsősori elemi iskola negyedik osztályába járt. Egyedül ült az utolsó padban, az ablak mellett. Nem volt padtársa. Bodajkon nem szerették a kommunistákat. A gyerekeiket sem. A szülők megkövetelték Bogár tanító úrtól, hogy gyereküket ne ültesse Zala Miklós mellé. Bodajkon tudták, hogy Zala tizennyolc éves korában beállt a Vörös Hadseregbe, részt vett a felvidéki harcokban, utána a vörösőrség tagja lett. Az sem volt titok, hogy keményen bánt a megyében szervezkedő ellenforradalmárokkal. A Tanácsköztársaság leverése után Zalát is elfogták a fehér tisztek, kegyetlenül megvallatták, aztán bíróság elé állították. Négy év múlva szabadult. 1923 májusában feleségül vette Csutorás Rozáliát, és beköltözött a férfi nélkül maradt Rókás-dűlői házba, néhány nap után a kovácsműhely vezetését is átvette. Csutorás Bálint kovácsmester az Isonzónál hősi halált halt, a műhely az özvegyre maradt. Zala arra számított, hogy a mestervizsga letétele után az iparengedélyt és a műhelyt a nevére írathatja, csakhogy politikai múltja miatt a mestervizsgát sem tehette le, segédként viszont dolgozhatott, mert a községben szükség volt a jó kovácsokra. Márpedig Zala kiváló szakembernek bizonyult, bár tanult mestersége lakatos volt, de értett a vas megformálásához is. De nemcsak a kovácsoláshoz értett, hanem a gépekhez is, ha kellett, azokat is megjavította. Amolyan falusi ezermester volt. Igaz, sokat tanult Goldschmiedt Jakab bácsitól, Csutorás Bálint idős segédjétől, akinek az üllőjén csodálatos művészi vastárgyak: veretes gyertyatartók, kilincsek, zárak, falikarok, kapuk és kerítések készültek.

Zala Zirc közelében, a szakolcai majorban született. Szülei cselédek voltak, istenfélő életet éltek, különösen édesanyja, Szüle Borbála, akit a majorságiak szent asszonyként tiszteltek, azt tartották róla, hogy imáját meghallgatja az ég, keze simításától könnyebben érzi magát a beteg, ismeri a füvekben, virágokban rejlő gyógyító erőt, a tenyerek ráncaiból, gyűrődéseiből és tapintható dudoraiból feltárja az eltitkolt múltat és a mások számára ismeretlen jövőt. Férje, Zala Máté, amikor megtudta, hogy fia vöröskatonaként harcol, szégyenében halálra itta magát. Az özvegy megtagadta fiát, unokáját pedig, mivel Zala egyházi esküvőt nem tartott, fattyúnak tekintette, és látni sem kívánta. Kívánsága teljesült, mert unokája születése után három hónappal, 1926. június 10-én tüdőgyulladásban meghalt. Miklós mindezt jóval később, már iskoláskorában tudta meg, nagyszülei furcsa viselkedését és halálát különösebb megrázkódtatás nélkül vette tudomásul, szüleivel és Csutorás nagyanyjával boldogan élt a Rókás-dűlői házban. Szép ház volt, cseréptetős, verandás, a tisztaszoba zsalugáteres ablakai a széles és rendezett Homokos útra néztek, a konyha és a két másik szoba ablakai pedig a tágas udvarra és a kovácsműhely repkénnyel befuttatott falára meg a virágoskertre. Az udvar közepén hatalmas diófa állt, alatta tölgyfa asztal kanapéval és székekkel, onnan jól lehetett látni a ház végétől mintegy tíz méterre épült ólakat és egyéb melléképületeket, amelyeket élősövény-kerítés választott el a háztól és az udvartól.

Miklós boldogsága csak hatéves koráig volt zavartalan. Akkor vitték el ugyanis az apját a csendőrök. Megbilincselték, megverték, elhurcolták. Apja furcsán mosolygott a csendőrökre, nem jajgatott, nem sírt, csak mosolygott, furcsán, gyűlölettel. Miklós akkor értette vagy inkább sejtette meg, hogy a gyűlöletet mosollyal is ki lehet fejezni. Miklós nem mosolygott. Sírt. Siratta apját, és a csendőröknek akart rohanni, de Jakab bácsi ölbe kapta, és bevitte a műhelybe. Rossz magyarsággal valami olyasmit mondott, hogy majd eljön annak is az ideje, mármint a csendőrökkel való leszámolásnak. Apja egy év múlva jött haza. Sovány volt és sápadt, sűrű barna haja megritkult és megderesedett, keskeny száját két mély, keserű ránc fogta zárójelbe. Egykedvűen vette tudomásul, hogy a hatóságok valamilyen rendeletre hivatkozva özvegy Csutorás Bálintnétól megvonták az iparengedélyt, s Miklós nagyanyja kénytelen volt eladni a műhelyt Koller Dezsőnek, aki Jakab bácsit alkalmazta, de Zalát már nem. Azt mondta:

– Figyelj rám, Miklós, teneked tudnod kell, hogy én sohasem voltam fehér meg ilyesmi. Igaz, vörös sem voltam. Te annak idején engemet nem bántottál. Nem volt minékünk bajunk egymással sohasem. De Forbáthék rám parancsoltak…

– Ne folytasd, Dezső – mondta Zala. – Értek én mindent. – A konyhában ültek, az asztalon kancsóban bor, egy tányéron kenyér és szalonna. – Nem fogunk éhen halni. Majd csak kapok munkát valahol. – Felemelte poharát. – Egészségünkre. – Ittak. Jakab bácsi is az asztalnál ült. Nem volt még túl öreg, de a sok munka idő előtt tönkretette, hetvenévesnek látszott, pedig nem olyan régen töltötte be az ötvenediket. Májfoltos keze fejével megtörölte száját, mélyen ülő szemével Zalára nézett.

– Amíg nekem lesz egy darabka kenyér, annak a fele lenni a tied meg a família. Érted, mit én mondok teneked?

Zala bólogatott, megveregette az öreg csontos vállát.

– Köszönöm, Jakab bácsi.

Zala, aki rendőri felügyelet alatt maradt, végül is a Cérnagyárban helyezkedett el karbantartó lakatosként. Napi tizennégy órát dolgozott, nyilvános helyre nem járhatott, este tíz óra után nem hagyhatta el a lakását. Nem is bánta. Így legalább esténként együtt volt családjával. Zalát bántotta, hogy fiának nincsen padtársa, beszélt is erről Bogár tanítóval, mondván, hogy átíratja Miklóst az alsósori iskolába, ahova a kimondottan szegény szülők gyerekei járnak, de Bogár ragaszkodott a kisfiúhoz, tehetségesnek tartotta, és nem akarta, hogy elkallódjon az alsósori iskolában. Így hát Miklós Bogár tanító osztályában maradt, és továbbra is egyedül ült a padban, ami persze nem jelentette azt, hogy nem voltak a gyerekek között olyanok, akik ne barátkoztak volna vele szívesen. Miklós azonban túlságosan büszke és önérzetes volt, a sajnálatból fakadó barátkozásnak nem tudott örülni. Mert mit kezdjen az olyan baráttal, akivel csak az osztályban vagy az iskolaudvaron barátkozhat, de az utcán, a réten vagy az erdőben már csak bujkálva, így aztán nagyon tartózkodó volt, s az évek során zárkózott, bizalmatlan lett. Egyetlen igazi barátja volt csupán: Dávid Imre, akit 1936 májusában ismert meg. Imre magas növésű, fekete hajú, fekete szemű, nyílt tekintetű, izmos gyerek volt, majdnem egy fejjel magasabb Miklósnál. Amikor Bogár tanító bevezette őt az osztályba, és azt mondta, gyerekek, Dávid Imre az új osztálytársatok, fogadjátok őt szeretettel, Miklós arra gondolt, de jó is lenne, ha a tanító úr az új fiút az ő padjába ültetné. És mennyire örült, amikor vágya teljesült, mert a fiatal tanító, mintha kitalálta volna Miklós gondolatát, egyenesen őhozzá vezette.

– Itt fogsz ülni Zala Miklós mellett – mondta.

Miklós pedig arra gondolt, nem fog sokáig tartani az öröme, mert ha Imre szülei megtudják, hogy a tanító ki mellé ültette őt, nyilván tiltakozni fognak, hiszen évek óta ez a dolgok rendje az osztályban. Akkor még nem tudta, hogy Imre árva, szülei Kadán, az árvíz idején pusztultak el, amikor az állataikat akarták kimenteni az istállóból és az ólakból. Miklós az Imrét ért tragédia részleteit csak később és apránként ismerte meg. Dávid Imre és bátyja, Ferkó, az árvíz reggelén ugyanúgy, mint máskor, elindultak az iskolába. Tanyájuktól az iskola öt kilométerre volt, de ők már megszokták a gyaloglást, s mivel szerettek tanulni, mentek esőben, hóban, szélben. Edzettek, szívósak voltak, mint általában a tanyákon élő emberek. Napok óta tudták, hogy a Körösök vízszintje vészesen emelkedik, de arra nem gondoltak, hogy a gátakat áttöri a megáradt folyó, s éppen ott, ahol áttörhetetlennek hitték.

– Az iskolát nem öntötte el a víz? – kérdezte Miklós.

– Nem – mondta Imre. – Az iskola a Vértes-halomra épült. Odáig nem jött föl a víz. – Az iskola napsütötte udvarán beszélgettek, és Miklós arra gondolt, hogy mi lenne vele, ha szülei meghalnának. Milyen jó, hogy a Tercel nem szokott kiönteni, még az olvadás után és nagy esőzések idején sem.

– A bátyád hol lakik ? – kíváncsiskodott.

– Pesten. Zsófi nénémnél.

–Az ki?

– Édesanyám nővére. Zsófi néni Ferkó gyámja. Az én gyámom a nagybátyám, Balla Zsigmond.

– Ismerem őket. A nagybátyádat is és a feleségét is. Sonntágék után a leggazdagabbak a községben.

Imre megvonta a vállát.

– Azt nem tudom – mondta. – De az biztos, hogy nagyon szép házuk van.

– A Kossuth Lajos utcában – mondta Miklós, és leguggolt. Ceruzájával a keményre taposott, homokos talajon rajzolni kezdett, közben magyarázott: – Ez itt a Hősök tere, látod? Itt van az iskolánk, innen nyílik a Kossuth Lajos utca. – Megvakarta fejét, felnézett Imrére. – Én meg tudod, hol lakom? – kérdezte, és választ sem várva folytatta: – Itt – mutatott a homokba rajzolt térkép egyik pontjára, vagy négyarasznyira a berajzolt iskolától –, a Rókás-dűlőben. Figyelj, át kell menni a Hősök terén, és itt be kell fordulni a Pöltenberg utcába. Irtó széles, nagyon szép utca, két oldalán gömbakácok vannak. Legalább két kilométert kell gyalogolni a vasúti sorompóig. A sorompón túl már kevesebb fa van, meg szegényesebbek a házak is. Aztán úgy ötszáz méter után át kell menni a Tercel hídján, és onnan kezdődik a Rókás-dűlő. Mi ott lakunk, a Homokos utcában. Van ott egy nagy kovácsműhely. A mellette levő házban lakunk. Eljöhetsz hozzánk, amikor csak akarsz. – Felállt, Imrére nézett. – Jó messziről járok iskolába, ugye?

– Hát ez nincs is olyan messze. Én tíz kilométert gyalogoltam mindennap.

– Hát nem mondom. Szép kis séta lehetett. Szeretsz gyalogolni? Már úgy értem, hogy csatangolni?

– Szeretek.

– Ha akarod, én megmutatom neked az egész környéket. Van ám itt minden: kastély, őspark, olyan fák vannak benne, amilyeneket máshol nem találni. Még várrom is van. Valamikor igazi vár volt. Aztán a várhely túlsó oldalán van a Füzesi-tó, abba folyik a Tercel, és a folyó mellett van a Cérnagyár.

A tanítás után együtt mentek haza. A többiek üvöltve elhúztak mellettük, csak a lányok nem üvöltöttek, nyugodt, kimért léptekkel sétáltak hazafelé.

– Kérdeznék tőled valamit, Imre – mondta Miklós.

– Hát kérdezz.

– Balláék tudják már, hogy én vagyok a padtársad?

– Nem kérdezték, én meg nem mondtam. – Miklósra nézett. – Miért kérdezed?

Miklós hallgatott egy sort. Aztán azt mondta:

– Ha megtudják, hogy mellettem ülsz, szólni fognak a tanító úrnak, hogy ültessen el mellőlem.

Imre megállt, Miklósra nézett.

– És miért?

– Mert az én apukám börtönben van.

– Mit csinált?

– Semmit. Csak kommunista. A kommunistákat pedig börtönbe zárják. Ha nem hiszed, megkérdezheted a tanító urat.

Imre továbblépett.

– Elhiszem – mondta. A gyenge szél belekapott Imre sötét hajába. Összekócolta. Az utca túlsó oldalán a templomkert vasrácsos kerítése napfényben fürdött, a hatalmasra nőtt ezüstfenyők eltakarták a kéttornyú barokk templom bejáratát. Átsétáltak az úttesten a parkba. A fehér murva csikorgott a talpuk alatt. A murvával felszórt út két oldalán díszbokrok, cserjék, köztük frissen festett padok, a padokon idős asszonyok ültek. Onnan jól lehetett látni a tér emeletes házait, a sárgára festett községházát, a Hangya Szövetkezet kétemeletes épületét, az evangélikus templomot, Schiller József kocsmáját a Pöltenberg utca sarkán. Lassan lépkedtek, nézték a virágzó bokrokat, a nemrég nyírt pázsiton ugráló feketerigókat. Az egyik padon öreg, fejkendős nénike ült, kenyérmorzsákat szórt a galamboknak, arcán lágy, megértő mosoly ült. Megálltak a bronzból öntött világháborús emlékmű előtt. Egy térdre rogyó, haldokló katonát ábrázolt, aki egyik kezével szuronyos puskájára támaszkodott, másik kezével rohamozó bajtársának köpenyét ragadta meg, mintha lábra akarna állni. A haldokló arca a fájdalomtól eltorzult, Miklós megállt, tűnődve nézte a fájdalmat sugárzó bronzarcot, s azon gondolkodott, hogy mit érezhet egy súlyosan sebesült katona a halála előtt.

– Nem bánod, hogy a többiek vörös Mikinek csúfolnak? – kérdezte váratlanul Imre. Miklós megvonta a vállát.

– Csúfoljanak. Különben is, én is kommunista leszek.

– Akarod, hogy én is az legyek? Hogy barátkozzak veled?

– Akarom – mondta Miklós.

2.

Balla Zsigáék már megebédeltek, de még az asztalnál ültek, amikor Imre hazaért. Illedelmesen köszönt, de köszönését nem fogadták. A szikár, szép arcú asszony a faliórára emelte tekintetét.

– Hol csavarogtál? – kérdezte.

– Nem csavarogtam – mondta Imre, és táskáját a szennyesládára tette.

– Mikor volt vége a tanításnak?

– Egy órakor.

– Nézz az órára – vette át a szót nagybátyja, és bort töltött a pohárba. – Hány óra van?

Imre a faliórára nézett.

– Kettő – mondta.

– Tíz percre van az iskola – mondta a szőke, kék szemű asszony. – És még azt mondod, hogy nem csavarogtál? Hazudsz is? – Hangja éles volt, sípoló.

Imre elvörösödött.

– Én nem szoktam hazudni – mondta kemény, visszautasító hangon.

– Ha nem csavarogtál, hol az isten csudájában voltál? – Balla Zsiga hangja barátságosabb, szelídebb volt, mint az asszonyé.

– Beszélgettem a barátommal.

– Barátoddal? No nézd csak, már van neki barátja. Pár napja jár iskolába, és tessék, már barátja van neki. – Irma kattogva felnevetett. –És ki a te barátod itt, Bodajkon?

Imre a szemközti falra akasztott színes bibliai képeket nézte. Egész sorozat volt belőlük. Mindegyiken Jézus volt látható.

– Irma nénéd kérdezett valamit – mondta Balla Zsiga.

– Hát a Zala Miklós a barátom – mondta a fiú, és a háta mögött összekulcsolta a kezét.

Irmát mintha darázs csípte volna meg, felugrott a székről. Arca lángolt, mondott valamit németül, aztán magyarul rikácsolta:

– Még csak ez hiányzott. Semmi más. Pont annak a börtöntölteléknek a fiával barátkozik. Hallod ezt, Zsiga?

– Hallom, hallom, de az isten csudájába, miért izgatod föl magad? – Idegességében egy hajtásra kiitta borát. – Hát honnan az isten csudájából tudhatná ez a szerencsétlen kölyök, hogy kik azok a Zaláék? Elmondta neki valaki? – Irma hallgatott. – No ugye!

Pillanatnyi csend támadt. Váratlanul megszólalt Imre:

– Én tudom.

Balla Zsiga megfordult, és a gyerek elé állt. Harmincegy éves volt, erős, izmos. Mutatóujjával megsimogatta fekete bajuszát, égő tekintetét a fiúra emelte.

– Nos? Halljuk, mit tudsz?

Imre bátran válaszolt.

– Miklós papája börtönben van. Szegeden.

Balla közelebb lépett.

– Azt is tudod, hogy miért van börtönben?

– Tudom – mondta bátran a gyerek. – Mert kommunista.

A szikár asszony elképedve Ballára nézett, majd a gyerekre.

– És azt mondod, hogy a barátod? – kérdezte.

– Igen. A barátom. – A fiú az asztalt nézte, éhes volt nagyon. – Ebédelhetek?

– Nem – mondta keményen az asszony. – Aki nem jön haza időben, az ott ebédeljen, ahol csavargott.

Imre tágra meresztette a szemét. Nem értette, hogy mi történt. Eddig még nem fordult elő életében, hogy nem kapott ebédet. Igaz, szegények voltak nagyon, de sohasem éheztek.

– Nem kapok ebédet? – kérdezte elhűlve.

– Ma nem. Ez a büntetésed. Ebben a házban rend van. Ezt neked is meg kell tanulnod.

– De én éhes vagyok.

– Elhiszem. Jöttél volna haza időben. – Az asszony hangja még szigorúbb lett. – Jól jegyezd meg, amit most mondok. Amíg itt laksz minálunk, addig nem barátkozhatsz Zala Miklóssal.

Imre dühödt keserűséggel válaszolt:

– Azzal barátkozom, akivel akarok.

– Elég legyen! – Balla hangja csattant, mint a szíjostor. – És ne szájalj. A mi kenyerünket eszed, azt csinálod, amit mondunk. És egy szót se többet. Öltözz át, készítsd el a leckédet, utána Irma néni megmondja, hogy mit kell csinálnod. Mert nálunk mindenkinek dolgoznia kell.

Imre szemét ellepték a könnyek, de visszatartotta a torkát szorongató sírást. Megfordult, és kiment a konyhából. A tornácra rásütött a nap, az oszlopok árnyékai kirajzolódtak a vakító fehér falon. Imre szobája közvetlenül a padlásfeljáró mellett volt. Valamikor kamrának használták, csak azután ürítették ki, amikor úgy döntöttek, hogy Imrét magukhoz veszik. A szobácskát szinte szerzetesi egyszerűséggel rendezték be. A katonai vaságyon kívül egy barna ruhásszekrény, egy asztal, két szék, mosdóállvány és lavór volt csak benne. A mennyezetről egy huszonötös égő lógott le. Imre bement, leült a keményre tömött szalmazsákra, és maga elé bámult. Hogy miért is haltak meg a szülei? Tavaly nyáron még milyen boldogok voltak a tanyán. És miért éppen ide hozták őt? Miért nem Zsófi nénihez vitték, Budapestre? Hányszor, de hányszor hallotta édesanyjától, „az a Zsiga, az a Zsiga, hova tette az eszét, amikor azt a gőgös sváb lányt feleségül vette. Olyankor az apja vidáman felkacagott: „Ejnye már, Pannám – mondta –, jó helyen volt a sógor esze, biz’ isten jó helyen volt, amikor azt a hideg szemű német tündért kiválasztotta magának. – Aztán gajdolva folytatta: –Száz hold, az száz hold, csillagom. Így lett Zsiga első gazda Bodajkon. „Első cseléd – mondta az anyja –, mert cselédre volt szüksége annak a szukának, tanult magyar cselédre, mintagazdára, nem pedig férjre. Nagy árat fog fizetni ezért a házasságért az én jó bátyám. Nagyon nagy árat. Annak az Irmának nem lehet ám gyereke. Akkor meg minek a vagyon? Csak azért, hogy legyen? Apja megtömte a pipáját, pöfékelt kettőt-hármat, megvakargatta fejét, és a csillagos eget bámulta. „Tudod, Panna – kezdte lassan, elgondolkodva –, Zsiga valójában nem rossz ember. Istenem, többre akarta vinni. Neki minden a gazdálkodás. De mit ér egy főiskolát végzett paraszt föld, gazdaság nélkül? Anélkül csak tanult cseléd, mások kutyája. Igaz-e, Kozák? –A puli vakkantott, és két mellső lábát maga alá húzta. „Most aztán gazdálkodhat. A templomban fenntartott helyük van, mert a Schiller család valamikor még lelkészt is adott a községnek."

Imre már akkor tartott Irma nénitől, amikor még csak hallomásból ismerte. Félt tőle. És most is fél. Neki idegen ez a szép, szőke asszony. Neki csak Zsiga bácsi a rokona. Most sem érti, hogy Feri bátyja, aki tavaly két vagy három hetet töltött Bodajkon, miért jött vissza megbűvölve a nyaralásból, és miért beszélt olyan csodálattal Irma néniről, mint egy tündérkirálynőről. Igaz, Feri furcsa gyerek, alkalmazkodó, hízelgő, megalázkodó. Ő biztosan kapott volna ebédet. Kihízelegte volna magának. De ő inkább éhen hal, akkor sem fog könyörögni. Egyék meg. Neki nem kell.

Levetkőzött. Ruháját összehajtogatta, betette a szekrénybe. Magára vette a kockás flanelinget, a kordbársony sváb nadrágot, belebújt jancsiszegekkel televert talpú bakancsába, és az asztalhoz ült. Gyomrába belemart az éhség. Tanulnia kéne, de semmi kedve sincs hozzá. Üres tekintettel bámulta a meszelt falat. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, de nem fordult hátra. Balla állt meg mellette, súlyos tenyerét a fiú vállára tette, enyhén megszorította.

– Miért nem tanulsz? – kérdezte, és ráült az asztal szélére.

Imre megvonta a vállát.

– Nézz rám!

A fiú keményen összezárta a száját, és lassan felemelte arcát.

– Nagyon éhes vagy?

– Nem vagyok éhes.

– Hoztam egy kis szalonnát meg kenyeret. – Benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy csomagot. Kibontotta, és az asztalra tette. Jókora darab füstölt szalonna volt a csomagban. Imre szájában összefutott a nyál, nagyot nyelt, de továbbra is néma maradt. – Itt van egy darab kenyér is. Tessék. Edd meg!

– Nem kell – mondta Imre. – Maguktól semmi sem kell. Nem vagyok éhes.

Olyan csökönyös, gondolta Balla Zsiga, mint az apja volt. Annak is beszélhetett az ember. Ha megmakacsolta magát, minden szó falra hányt borsó volt. Most mi az isten csudáját csináljon a gyerekkel? Ha megveri, még makacsabb lesz. „Tudod, Zsiga – jutott eszébe sógora mondása –, én már csak olyan vagyok, mint a föld. Ha döngölnek, ütnek-vernek, csak keményebb leszek. És tömörebb lesz bennem az elszántság, az akarat, de a gyűlölet is. Én nem bírok, de nem is akarok alkalmazkodni. Még akkor sem, ha beledöglök. Te másfajta ember vagy, tanult ember, téged már megsüvegel a paraszt. Te még sokra fogod vinni. Csak az nem biztos, hogy boldogabb leszel, mint mi. Vedd csak el azt a német lányt. És majd meglátod. Nem fogsz te gyökeret ereszteni abban a sváb községben. Más emberek azok. Nem alföldiek. Tiszták, takarékosak, dolgoznak is látástól vakulásig, de valahová elrejtik a szívüket. Egyetlen érzést ismernek. A gyarapodás örömét. Még többet szerezni. Még gazdagabbnak lenni."

Komor tekintettel nézte a gyereket, és arra gondolt, lám, sok mindenben igaza lett sógorának. Irmát nem bírja legyőzni. Uralkodik rajta, néha úgy kezeli őt, mintha nem is a hites ura, hanem fizetett cselédje volna. Az első cselédje. De az úristenit, addig nem nyugszik, amíg be nem töri az asszonyt. A fiú fejére tette széles, erős tenyerét.

– Hát jól van, Imre – mondta –, ha nem vagy éhes, ne egyél. – Felállt, visszacsomagolta a papírba a szalonnát és a kenyeret, aztán a zsebébe csúsztatta. – De szeretnék neked megmagyarázni valamit. A törvény szerint én vagyok a gyámod. Én és Irma néni. Te engedelmességgel tartozol nekünk. Mert még gyerek vagy. Semmid sincs. Csak az, amit tőlünk kapsz. Mi azt akarjuk, hogy becsületes, dolgos ember váljék belőled. Nem akarunk neked rosszat. Csak szót kell értenünk egymással. És akkor jó dolgod lesz. Ha makacskodsz, annak csak te iszod meg a levét.

– Én nem akarok itt maradni. El akarok menni innen.

– Hová az isten csudájába mennél?

– Akárhová.

– Rajtunk kívül senkid sincs.

– Akkor sem maradok itt.

– Elszöksz? Ostoba kölyök. Visszahoznak a csendőrök. Gondolkozz. Nem vagy te buta gyerek. Irma néni nagyon jó asszony. Csak szót kell fogadni neki. Ha ő azt mondja, hogy nem barátkozhatsz Zala Miklóssal, akkor annak oka van. Hát ne barátkozz vele. Sok gyerek van még az osztályotokban, akivel barátkozhatsz. Rendes, becsületes szülők gyerekei. Az nekünk sem jó, ha híre megy, hogy Dávid Imre a börtönbe zárt Zala fiával barátkozik. Ebben a nagyközségben az emberek nem szeretik Zaláékat. Majd ha nagyobb leszel, megmagyarázom, hogy miért nem. – Megfordult, és kiment a szobából.

3.

A nap még melegen sütött, amikor Imre keresztülszaladt a Hősök terén, és Schiller József kerthelyiséges kocsmája mellett befordult a széles Pöltenberg utcába. Lassította lépteit, mert erősen lihegett. A házakat hatalmas udvarok választották el egymástól, a kerítések és a széles, kétszárnyú kapuk gondozottak, frissen festettek voltak. A járdát cementlapokból rakták ki, a járda és a vízlevezető árok között a virágágyásokon jól látszottak a gereblyézés friss nyomai, sok ágyasban már pompáztak a tulipánok, a nárciszok. Az úttest két oldalát vastag törzsű vadgesztenyefák övezték, és nem gömbakácok, mint az utca elejét. Az egyik ház előtt idősebb sváb nénike virágpalántákat ültetett az ágyásba. Imre köszönt, a nénike hátranézett, fogadta a fiú köszönését, rámosolygott, aztán sovány, napsütötte, ráncos kezével megigazította sötétkék, mintás fejkendőjét.

– Tessék mondani, néni kérem, jól megyek a Rókás-dűlő felé?

Az anyóka rossz magyarsággal válaszolt:

– Ja, natyon jó. Mintyá lesz majt patak mek híd, és túlnan oldal már lenni a tülő. Az Rókás-tülő.

Imre megköszönte, aztán vidáman, majdnem ugrándozva ment tovább. Ahogy közeledett a patakhoz, feltűnt neki, hogy itt a házak egyszerűbbek, már a kerítések sem olyan hivalkodók, színesek, mint az utca elején, egyes helyeken már virágágyások sem voltak, viszont annál több tavalyról ott maradt, megfeketedett gazt látott, a vízlevezető árokban pedig mindenféle szemetet, ócskaságot. Átment az árterületet is átívelő Tercel patak hídján. A széles és mély mederben most békésen folydogált az alig derékig érő víz. Imre megállt. Onnan már jól látta a nagy kiterjedésű dűlő falombok közül előbukkanó házait, a nyílegyenes, egymást keresztező utcákat, a távoli fürjesi dombok napsütötte oldalában a vakítón fehér falú présházakat és a borospincék terméskőből kiképzett bejáratait.

Hamar megtalálta a kovácsműhelyt és Miklósék cseréptetős házát. A széles utcák itt nem voltak kövezettek, a kocsikerekek szabdalta árkokban nem száradt ki a víz, a járda agyagos földjét keményre taposták az utca lakói. A kertekben, az üres telkeken meg a házak előtt gyerekek hancúroztak, a felnőttek pedig serényen dolgoztak a veteményesekben. Mindenfelé nagyon sok fa, bokor volt. A kovácsműhely előtt három szekér várakozott, a lovak a saroglyához voltak kötve, egy középkorú, köpcös, bőrkötényes, kopasz ember az egyik lovat patkolta, a szekeres segített neki, a többiek cigarettatázva a kovács munkáját nézték.

Miklós az anyjával a kertben ásott. Rögtön észrevette a kapun belépő Imrét, arcára kiült a csodálkozással együtt az öröm is. Alsó karjával megtörölte izzadó homlokát, és boldogan mondta:

– Édesanyám, nézze csak, az Imre. Dávid Imre.

A sovány, fekete fejkendős asszonyka felegyenesedett, és az ásó nyelére támaszkodva, hunyorogva nézte a kapun belépő fiút. Aztán letette az ásót, és a fiát követve a kertből az udvarba ment. A házból egy öregasszony jött ki, fehér haja kilátszott a fejkendője alól, lisztes kezét kötényébe törölgette.

– Kezicsókolom – köszönt Imre illedelmesen, és mosolyogva nézett az egyik asszonyról a másik fáradt, megtört arcába.

– Isten hozott – mondta Zaláné. – Gyere beljebb. – Felment a tornácra, és kinyitotta a konyha ajtaját. A nagyanyó előrement. Ők csak utána léptek a konyhába.

– Imre – mondta meghatódva Miklós –, jaj de örülök, hogy eljöttél. Már annyit meséltem rólad édesanyámnak. – Imre becsukta az ajtót, és zavartan megállt a tágas, egyszerű bútorokkal berendezett, tiszta konyhában. – Gyere, ülj le – mondta Miklós, és a kanapéra mutatott. Imre leült és körülnézett. Mintha a tanyájuk pitvarában lett volna. Csak ez inkább konyha volt és nem igazi pitvar, hiányzott a kemence meg sok minden más, őt mégis a tanyájukra emlékeztette. Rászakadtak az emlékek, és eszébe juttatták árvaságát, kiszolgáltatottságát, mindazt, ami az elmúlt napokban, órákban történt vele. Torkát a sírás szorongatta, szeme megtelt könnyekkel. Miklós aggódva nézett rá.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Én nem akarok Balláéknál lakni. Nem akarok… – És olyan keserves sírás fogta el, hogy Miklósnak elszorult a torka. Zaláné a fiú mellé ült, átölelte a vállát, anyáskodva magához vonta. A tésztát gyúró nagyanyó mozdulata egy pillanatra megállt.

– Sírj csak, bogárkám, sírd csak ki magadból a bánatodat – mondta, és a nyújtófáért nyúlt. – Bántottak? – kérdezte aztán.

– Nem adtak enni – zokogta a gyerek.

– Édes Istenkém, hát miért nem ezzel kezdted? Szereted a krumplilevest? – kérdezte Zaláné. – Maradt még délről. Megmelegítem. – S azzal máris a sparherdnél termett, ott ügyeskedett, a nagyanyó meg helyet csinált az asztalon, a konyhaszekrényből tányért, a fiókból kanalat vett elő, az asztalra tette, azután ügyes mozdulattal kenyeret szelt.

– Ehetsz ám szalonnát is – mondta –, vagy ha jobban szereted a rántottát, azt készítünk. Hagymával.

– Tej is van még egy kevéske – mondta Miklós. Igaz, hogy az a tej az ő holnapi reggelije, de miért mondaná, hiszen szívesen Imrének adja, jó lesz neki reggel a rántott leves is.

Imre nem kérette magát. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett farkas, közben töviről hegyire elmesélte, hogy mi történt Balláéknál.

– És tudják, hogy idejöttél? – kérdezte Miklós.

– Nem tudják. Honnan tudnák? Én úgysem megyek vissza hozzájuk.

Zaláné a tűzhely mellett állt.

– Hát fiacskám – mondta szelíd hangon –, én szívesen befogadnálak. Ahol három szájra jut étel, marad a negyediknek is. Meg aztán Miklóssal még el is alhatnál. Csakhogy mégsem fogadhatlak be, mert a törvény nem engedi.

– A csendőrök visszavinnének Zsiga bátyádhoz – mondta a nagyanyó –, mert hát ő a te törvényes gyámod.

– Meg a felesége – fűzte hozzá Zaláné. – Ezért hát azt mondom neked, menj te csak szépen haza. Mert nem tehetsz mást. Ide mindig eljöhetsz. Mi szívesen látunk.

– Amikor csak akarsz – tette hozzá az öregasszony. Megsimogatta Imre fejét. – Érted, mit mondok, ugye?

– Értem.

– Akkor jól van – mondta Zaláné, és kiment a konyhából.

Imrét megnyugtatták az asszonyok szavai, már nem volt éhes, s talán ezért lett vidámabb, tele hassal már a jövőjét sem látta olyan vészesen borúsnak, mint órákkal előtte.

– Tudod, mit fogok csinálni, ha Zsiga bátyámék gonoszkodnak velem? – A nagyanyó ránézett, de nem kérdezett semmit. Imre folytatta: – Leöntöm petrollal a házat, és felgyújtom. Akkor aztán megnézhetik magukat.

– Hülyeség! – mondta Miklós. – A javítóintézetbe visznek.

– Engem ugyan nem. Mert én megszököm.

– Aztán hova? – kérdezte az öregasszony. – Megtalálnak. Meg aztán a gyújtogatás nem jó. És akkor mit csinálsz, ha leégnek a többi házak is? A fél község… Ejnye, de bolond gyerek vagy te. Gyújtogatni? Ki hallott már ilyet!

Imre hallgatott.

– És ha megszöknél, hová bújnál? – kérdezte Miklós. – Nem ismered a környéket.

– Te ismered?

– Mint a tenyeremet. Minden bokrot, barlangot, erdei csapást. De ismerem a régi bánya aknáit, még a régi téglagyár romjait is.

A gyerekek kimentek az udvarra, a diófa alá, s ott folytatták a beszélgetést.

– Ha te ilyen jól ismered a környéket – mondta Imre –, akkor megszökhetnénk együtt.

– És mi lenne édesanyámmal? Nem hagyhatom itt. Amikor édesapámat elvitték a csendőrök, rám bízta édesanyámat. Nekem kell megvédenem őt. Meg a nagyanyámat is. A jó ég tudja, hogy mikor engedik ki édesapámat a börtönből.

Imre leült a lócára, tenyerével a tölgyfa asztal lapját simogatta. Egy kis idő után Miklósra nézett.

– Tudod mit? Szabadítsuk ki apukádat a börtönből – mondta.

Miklós felnevetett.

– Kiszabadítani? Hát láttál te már börtönt?

– Még nem.

– Gondoltam. Mert ha láttál volna, akkor tudnád, hogy a börtönből nem lehet csak úgy kiszabadítani valakit. Én láttam a Csillagbörtönt Szegeden. Édesanyámmal voltam ott. Beszélőn. Persze engem nem engedtek be. Én odakünn várakoztam, de jól megnéztem magamnak akkor a börtönt. Onnan bizony nem lehet megszöktetni senkit sem. Még akkor sem, ha fegyverünk volna. – Leült ő is, karját hátralógatta a támla mögé, tekintetével a távolba révedt. – Meg aztán, tudod, apám azt mondta, hogy én a tanuláson kívül ne törődjek semmi mással. Az a legfontosabb, hogy jól tanuljak. Okosabbnak kell lennem az urak gyerekeinél. Érted, mit mondok? Ha megszöknénk, hogyan tanulhatnánk? Sehogyan. És vadember lenne belőlünk. Azt hiszed, én már nem akartam megszökni? – Legyintett. – Nem is egyszer. Amikor apámat elvitték a csendőrök, akkor nekem nagyon rossz volt. A fiúk nemcsak csúfoltak. De volt úgy, hogy meg is vertek. De nem is egyszer. Persze mindig többen voltak.

– És te hagytad magad?

– Nem hagytam. De mondom, hogy mindig többen voltak.

– Most már nem leszel egyedül – mondta Imre, és ökölbe zárta ujjait. – Csak merjen hozzád nyúlni valaki.

Már alkonyodott, amikor Imre hazaindult. A kapuban azt mondta Miklósnak:

– Maradj, hazatalálok.

4.

Balláék tűvé tették Imréért az egész házat, fellármázták a környéket is. Irma azt mondta, hogy jelentsék a fiú eltűnését a szárnyparancsnokságon, de Balla leintette.

– Ne veszítsd el a fejedet. Nem kell nagydobra verni a dolgot.

Az asszony sipákolt, hogy ilyen botrány meg olyan botrány, hogy miért is vették magukhoz azt a gazembert, miért nem vitték az árvaházba, most aztán főhet a fejük. De csak kerüljön a szeme elé.

– Jól van már – mondta Balla, és szembefordult az asszonnyal.

– Hát hogy az isten csudájába gondolod te? Csak nem hagyom, hogy a húgom fiát árvaházba vigyék!

– Akkor legalább Ferkót vettük volna magunkhoz. De majd én embert faragok abból a csibészből. Csak kerüljön elő. Azt hiszem, nem fogja elfelejteni ezt a napot.

Balla Zsigmond megállt az asztalnál.

– Mondok neked valamit, Irma. Jól jegyezd meg. – Hangja kemény volt, határozott. – A gyerek nem a te tulajdonod. Minden a tiéd. A ház, a gazdaság. De a gyerek nem. Ha megtudom, hogy egy ujjal is hozzáérsz, csak egyetlenegy ujjal is…

Az asszony közbevágott. Szép arca lángolt az indulattól.

– Akkor mi lesz? – kérdezte kihívóan. – Talán megversz? Hát azt hiszed, hogy félek tőled, te senkiházi?!

Balla Zsiga gúnyosan nézett az asszonyra. Most itt az alkalom, hogy visszavágjon neki, hogy megalázza. Közelebb lépett hozzá.

– Az vagyok. Senkiházi. És te tudod, mi vagy? Megmondjam, hogy mi vagy? – Közel hajolt az asszony szép arcához. – Te egy némber vagy. Meddő némber! Ezért gyűlölsz minden gyereket. Mi a francnak kell tenéked a vagyon, a gazdaság? Kire hagyod, ha megdöglesz?

Irma elsápadt.

– Ezt még megbánod – mondta gyűlölettel. – Ezt még nagyon megbánod.

Balla Zsiga nem törődött vele, elment József kocsmájába, hogy leöblítse haragját. Az utcán nem fordult hátra, nem vette észre a kapun belépő fiút.

Imre egyenesen a szobájába ment. A kutya veszettül ugatott, az asszony kiment az udvarra, körülnézett. Imre szobájában égett a lámpa. Rozi, a negyvenéves cselédasszony, kicsit hajlott háttal, a tehénistállóból jött ki.

– Azután jött – mondta, és a világos ablakra mutatott –, hogy a gazda elment.

Irma végignézett rajta.

– Jól van. Menj a dolgodra.

– Megyek, persze hogy megyek. Csak éppen mondtam.

Irma belépett Imre szobájába. A fiú az asztalnál ült, előtte füzetek, könyvek. Oldalról felnézett az asszonyra, de nem állt fel, nem is köszönt.

– Hol csavarogtál? – kérdezte Irma, és megigazította virágmintás, nyakig begombolt blúzát.

– Sehol.

– Állj fel!

Imre engedelmeskedett. Száját összezárta, de bátran nézett az asszony szemébe.

– Hol csavarogtál?

A fiú mélyet lélegzett, de nem felelt.

Irma elvesztette türelmét, és arcul ütötte a gyereket. Fájt az ütés, de Imre, mintha nem érezte volna a fájdalmat, mozdulatlanul, némán állt. Konoksága csak olaj volt a tűzre. Az amúgy is elkeseredett asszony, mintha eszét vesztette volna, a fiúnak esett, és úgy megpofozta, hogy Imre orrából dőlt a vér, de továbbra is néma maradt, csak állt, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Vére végigfolyt állán, rácsepegett ingére. Ijesztő nyugalma zavarba hozta a feldühödött asszonyt, aki hirtelenében nem tudta, mit tegyen, tehetetlennek érezte magát, s nyugtalanító szorongás lett úrrá rajta. Úgy érezte, hogy a vérző, megvert gyerek legyőzte, megalázta őt, és most tehetetlenül, kiszolgáltatva áll előtte. Kirohant a szobából. Kis idő múlva Rozi ment be hozzá. A hajlott hátú cseléd sajnálattal nézte a még mindig mozdulatlanul álló gyereket, aztán vizet öntött a lavórba, és anyáskodva megszólalt.

– Ó, te szegény kis árva, hát így elbánt veled az a csúnya asszonyság? Ejnye, ejnye, galambocskám. Hogy törne le annak a keze, aki az árvát megüti. Gyere, csillagom, Rozi néni majd meggyógyít. Na, gyere szépen. – A mosdóhoz vezette a gyereket, miközben beszélt hozzá, vigasztalta, míg végül Imre halkan sírni kezdett, mert Rozi kedveskedése eszébe juttatta édesanyját. – Most levesszük ezt a szennyes inget, így ni, szépen, aztán Rozi nénéd kimossa belőle a vért. Most hajolj előre, csillagom, így ni, nézzük csak az arcocskádat. – Lágyan mosni kezdte a fiú véres arcát, duzzadt orrát. – Ugye nem fáj? – A fiú orra tovább vérzett. Rozi hanyatt fektette a gyereket, orrára vizes kendőt tett, hogy a vérzés elálljon. Imre mozdulatlanul feküdt, a félhomályos mennyezetet bámulta, s valami furcsa boldogságfélét érzett. Erős maradt, nem jajgatott, és ez nagyon jó. Mert nem az az erős, aki üt, mondta mindig az apja, hanem az, aki állja, bárcsak Miklós is láthatta volna. Mindegy. Barátságukat a vérével pecsételte meg. És ez mégiscsak valami.

Rozi beszappanozta a vérfoltos inget, sokáig áztatta, aztán dörzsölte, közben beszélt, mondta a magáét:

– Okos fiú vagy te, Imruskám, tudom én, hogy okos vagy. De az okos gyerek tudja, hogy parancsolnak neki. Mert még gyerek. És akinek parancsolnak, annak engedelmeskednie kell. Én is engedelmeskedek. Mert cseléd vagyok, teneked pediglen azért kell engedelmeskedned, mert szegény rokon vagy. Ajaj, tudnék ám én mesélni szép dolgokat. Húsz éve szolgálok itt. Tizenöt éves voltam, hogy idekerültem, Irma nénéd tán hét- vagy nyolcéves volt akkor. Engemet is sokszor megvert. Mert ő már ilyen. Aztán megbánja ám, és úgy sír, mintha őt verték volna meg. Nem kell vele törődni, kicsim. Így bánik ő mindenkivel. Még Zsiga bátyáddal is. No, vérzik még az orrocskád? Ugye már nem? Katonadolog ez, galambocskám. Hej, amikor én olyan kicsi voltam, mint te, de sokszor megvertek. Látod, mégis felnőttem.

– Kicsavarta az inget. – Ezt majd kiakasztom száradni. – A kockás flanelinget az ágyra tette. – Vedd ezt magadra. – A fiú szó nélkül engedelmeskedett. – Aztán mondok én neked még valamit – mondta Rozi, és lehalkította hangját. – Ha máskor nem kapsz ebédet, nem kell ám megszöknöd. Bejössz hozzám a kisházba, tudod, hol van, a nyári konyha mellett, adok én neked mindenféle jót. Csak Irma nénédnek nem szabad megtudnia. Érted, galambom? – Imre bólintott. Rozi hozzáment, megsimogatta fejét, lehajolt, megcsókolta a gyerek homlokát. – Katonadolog.

– Köszönöm, Rozi néni. – Az asszony kiment, Imre fázott, magára vette a zekéjét, és újból az asztalhoz ült, tanulni kezdett. Éppen végzett a számtanpéldákkal, amikor belépett hozzá Irma. A fiú felállt, kíváncsian nézett az asszony szép arcába, nem tudta mire vélni újabb látogatását. Irma leült a székre, belenézett a füzetbe. Négy polgári iskolát végzett, okos nő volt, a számtanhoz meg különösen értett, hiszen a gazdaság kereskedelmi és pénzügyi dolgait ő intézte, méghozzá eredményesen, mindig tudta, mikor mit kell eladni, mit érdemes vásárolni, ő tárgyalt a kereskedőkkel, a bankkal, ő vette fel a kölcsönöket, ő írta alá a váltókat, ha arra volt szükség, ő mondta meg azt is, hogy jövőre mit kell termelni, mit érdemes tartalékolni. Lassan a fiúra emelte tekintetét.

– Hogy állsz a tanulással? – kérdezte. Hangja barátságos volt. Imre keze fejével megtapogatta száját. Alsó ajka a veréstől megduzzadt.

– Még a történelmet kell átnéznem.

– Mit tanultok történelemből?

– A honfoglalást.

Az asszony bólogatott. Nehezére esett a beszélgetés.

– Ne haragudj rám – mondta halkan. – Ideges voltam. Nagyon haragszol? – Zavarta a fiú átható tekintete.

– Engem az édesanyám sohasem ütött meg – mondta Imre. – Még édesapám se. Soha.

Irma nagyot nyelt.

– Ha jól fogsz viselkedni, ha engedelmeskedni fogsz, én sem foglak bántani. Soha. Érted? Itt nálunk mindenkinek megvan a munkája. Nekem is. Én már hajnali háromkor talpon vagyok. A te munkád a tanulás, az engedelmesség. Azt akarom, hogy dolgos ember légy. Szófogadó, dolgos ember. Tessék, mondd meg énnekem, mit tegyek, ha nem hallod meg a szép szót, ha nem vagy engedelmes, ha elcsavarogsz? Te nem büntetnél?

Imre hosszan hallgatott.

– Veréssel engemet nem lehet büntetni – mondta aztán. – És ha engemet még egyszer meg tetszik verni… – Elhallgatott, nem merte kimondani azt, amit gondolt.

– Folytasd. Bátran. Mi lesz, ha még egyszer megverlek? No, halljam. Mit forgatsz a fejedben?

– Én akkor felgyújtom a házat. Isten bizony. Mindent. Az istállókat is. Az ólakat is.

Az asszony arcáról lesoványodott a kesernyés mosoly.

– Te nem tudod, mit beszélsz.

– De tudom. Én nem akartam idejönni. Engem úgy hoztak ide. De engem édesapámék sohasem vertek meg.

– Na jól van, fiam. Erről még beszélgetünk. Tudod, hogy hol van József bácsi vendéglője?

– Tudom. A gyógyszertár mellett.

– Menj oda, és mondd meg Zsiga bátyádnak, hogy azonnal jöjjön haza. Mondd meg, hogy én üzenem.

– Jó – mondta Imre. – Megyek.

5.

Az asszony és Imre a tornácon álltak, amikor Balla Zsiga belépett a kapun. Nem volt részeg, nem dülöngélt, de Irma tudta, hogy ivott, rá volt írva szomorú arcára. Balla Zsigát az alkohol ellágyította. Másokat kötekedővé tett az ital, ezt a bikaerős, dolgos embert nagyon szomorúvá tette. Balla Zsiga ilyenkor elhagyottnak, árvának, szerencsétlennek érezte magát. Ilyenkor csendesen behúzódott a kocsma sarkába, és még csendesebben kesergőket énekelt, mintegy önmagának. Szép, meleg bariton hangja volt. Nem bántott senkit, de megbánta az, aki ilyenkor belekötött. Ideköltözése után egy-két alkalommal megtörtént, hogy belekötöttek. Sértegették, gúnyos megjegyzéseket tettek rá, kötekedtek vele, mint a nagy duhajkodó hírében álló Schmietter Pál is. Egy alkalommal a nagydarab ittas fiatalember átült az asztalához, és egyfolytában sértegette. Balla Zsiga csendesen megszólalt: „Hagyd abba, testvér, és hagyj engem békén. Ülj vissza az asztalodhoz, mert félek, hogy baj lesz, nagyon nagy baj. Schmietter Pál felröhögött, és a vendégek hahotázása közben Balla Zsiga félig telt borospoharába sört öntött, megsózta, megpaprikázta. „Ezt most megiszod az egészségemre. Világos? És azt mondod: proszit, Schmietter úr. Ezzel a poharat Balla Zsiga szája elé emelte. „Rajta, mert ha nem iszod meg, istenemre, megitatom veled. Balla Zsiga szomorú arccal nézett a kötekedőre. „Kár volt ezt tenned, Schmietter Pál, nagyon nagy kár – mondta, és azzal megfogta a borospoharat tartó kéz csuklóját, megszorította, és ahogyan lassan felállt, egyre erősödött a szorítása, Schmietter Pálnak az volt az érzése, hogy csuklóját satu közé tették, és most csavarják, egyre csavarják, amíg össze nem roppan a csontja. A poharat tartó ujjai elzsibbadtak, szétnyíltak, a pohár az asztalra esett, összetört, és akkor Balla Zsiga erősített szorításán, és a férfi karját lassan hátracsavarta. A nagy, erős ember tehetetlenül vergődött, egyszerűen képtelen volt másik karját megmozdítani, a fájdalom belenyilallt vállába, sápadt arcát, homlokát kiverte a veríték, lábai megrogytak, satuba fogott karja pedig egyre jobban a háta mögé került és egyre feljebb, ő meg, mintha a gyomra fájna, összegörnyedt, nyüszítő hangok hagyták el torkát, hörgött a fájdalomtól, és akkor Balla Zsiga a másik vaskezével belemarkolt a férfi bársonynadrágjának az ülepébe, és a nagydarab, mintegy kilencvenkilós embert csak úgy erőből felemelte a feje fölé, és döngő, de komótos léptekkel megindult az ajtó felé. Valaki szolgálatkészen kinyitotta az ajtót, Balla Zsiga pedig a nyitott ajtóból kidobta az embert az őszi sárral behordott útra. „Sajnálom – mondta, aztán szomorú arccal visszament az asztalához, odaintette a cigányokat, bort rendelt, és meleg baritonján énekelni kezdett: „Édesanyám is volt nékem…

Balla Zsiga most ott állt a tornác lépcsőjénél, és szomorú arccal Irmára meg a gyerekre nézett.

– Hát ti? – kérdezte.

– Épp most akartam Imrét érted küldeni.

– Értem? És miért? Én mindig hazajövök időben.

– Látom – mondta az asszony harag nélkül. – Akkor talán mehetünk is vacsorázni. – Felemelte hangját. – Bori! Boriska!

Fiatal, tizenhat esztendős, szép arcú lány ugrott ki a nyári konyha ajtaján.

Igenis, tekintetes asszony.

– Tálalhatsz.

Raguleves volt és csirkepaprikás nokedlival, tejfölösen. Bor is került az asztalra.

Csendben ettek. Bori leszedte a levesestányérokat, aztán az asztal közepére tette a paprikást. Irma először urának szedett, aztán Imrének és végül magának. Balla Zsiga pedig a poharakba bort töltött. Imre poharába is egy keveset, aztán szódavízzel felhígította.

– Szereted a paprikás csirkét? – kérdezte a fiútól.

– Szeretem – mondta Imre. – Csak mi ritkán ettünk.

– No, akkor most egyél.

Jó étvággyal ettek.

– Igaz is, fiam, hol az isten csudájába csavarogtál egész délután?

– A barátomnál voltam. Zala Miklósnál – mondta őszintén.

– Zaláéknál? – A férfi arca komor lett. Feleségére nézett, majd a fiúra. – És kikaptál legalább? – Ivott a borból. Irma a gyerek arcát nézte.

– Nem kaptam ki – mondta Imre.

– Szerencséd volt, hogy én nem voltam idehaza. Nagy szerencséd volt.

Irma a gyerekre nézett, aztán férjére.

– Nem mond igazat. Mondd csak meg Zsiga bátyádnak, hogy alaposan elláttam a bajodat. Mondd csak meg nyugodtan. Még az orrod vére is eleredt.

Imre felemelte arcát.

– Nem emlékszem rá. Folyt egy kicsit az orrom vére, de azért, mert elestem.

– Ne hazudj – mondta az asszony. – Nekem nincs szükségem arra, hogy hazugsággal megvédj. Megvertelek és kész. Ideges voltam. Utána bementem hozzád, és megkértelek, hogy ne haragudj. Te meg azt mondtad, hogy téged a szüleid sohasem vertek meg. És ha még egyszer megütlek, felgyújtod a házat. Az ólakat, az istállókat. Meg mindent. Ez az igazság. Így volt?

A fiú nem válaszolt.

– Na jó, hagyjuk – mondta Balla Zsigmond elgondolkodó arccal. A fiúra nézett. – Köszönd meg a vacsorát, és menj lefeküdni.

– Köszönöm a vacsorát. Jó éjszakát kívánok.

Már az ajtónál állt, amikor Balla Zsigmond utánaszólt:

– Várj csak, Imre!

A fiú megállt, megfordult.

– Édesanyád tizennégy éves korában cseléd volt a Wenckheim báró birtokán. Egyszer Kunsági, a jószágigazgató nagyon megverte. Anyád akkor sírva panaszolta nekem, és azt mondta, ha Kunsági vagy bárki még egyszer megüti, felgyújtja a kastélyt, az istállókat, ólakat meg mindent. Én nagyon megértettem anyádat, mert nálunk nem veréssel neveltek a szülők. Szeretettel és szép szóval. Én akkor azt mondtam anyádnak: „Értelek én, Pannám. Persze hogy értelek. De – mondtam neki – gondoltál-e arra, hogy ha felgyújtod a kastélyt, a majort, az istállókat, ólakat, elpusztulnak a jószágok, a lovak, tehenek, azok pedig nem bántottak tégedet soha. És elpusztulhatnak olyanok is, akik szeretnek téged a maguk módján. Kunságinak meg mi baja lesz? Semmi. Fizet a biztosító. De neked annál több lesz a bajod. – Ivott a borból. – Igen, ezt mondtam anyádnak. Aztán másnap találkoztam én Kunságival. Megvártam őt, amikor hazalovagolt. Köszöntem neki illedelmesen, ahogy az uraknak dukál. És akkor azt mondtam neki: „Nagyságos uram, most csak ketten vagyunk a nagy Isten színe előtt. Nincs tanú rajta kívül. A nagyságos úr tudja, hogy én nagyon erős vagyok. Annak születtem. Ezért én azt mondom a nagyságos úrnak, hogy ha még egyszer hozzányúl Panka húgomhoz, akkor az Isten legyen irgalmas a nagyságos úrnak. Megértett, nagyságos uram? Sötét volt, nem láttam az arcát, csak a hangját hallottam. „Megértettelek, Zsiga. Félreértés történt. Állj félre!" No, Imre, most menj, gondolkozz el ezen, és aludj jól.

Miután a gyerek kiment, Irma Ballára nézett. Az arca sápadt volt.

– Ezt ugye nem