A Majomisten elveszett városa

By Douglas Preston

Egy ötszáz éves legenda.
Egy ősi átok.
Egy megdöbbentő orvosi rejtély.
És egy veszélyes utazás a világ legsűrűbb dzsungelének mélyére.

A Majomisten elveszett városáról Közép-Amerika gyarmatosítása óta keringenek történetek. A legenda szerint az őslakosok a mai Honduras belsejébe menekültek a spanyol hódítók elől, és magukkal vitték a kincseiket is. A szent városukat azóta rettenetes átok védi: aki belép a területére, hamarosan megbetegszik, és meghal.

2012-t írunk, a népszerű krimiszerző, Douglas Preston csatlakozik egy régészekből és geológusokból álló kutatócsoporthoz, amely meg akarja találni az elveszett várost. Egy új, az amerikai hadsereg részvételével kifejlesztett légi radartechnika segítségével feltérképezik, mi rejtőzik a sűrű őserdő felszíne alatt. A képek azonban a legmerészebb várakozásaikat is felülmúlják: a meredek hegyektől övezett, elhagyatott völgyben ugyanis nemcsak egy város, hanem egy egész rejtélyes civilizáció nyomaira bukkannak. Hamarosan a saját bőrükön tapasztalják meg a vállalkozás árnyoldalait: zuhatagszerű esőzések, sártenger, vérszívó rovarok, jaguárok és mérges kígyók veszélyeztetik az expedíció sikerét, és nem utolsósorban a tudósok életét. Arra viszont még ők sem számítanak, hogy a legnagyobb fenyegetést az elveszett város átka jelenti: egy gyógyíthatatlan trópusi betegség, amely akár halálos is lehet.
A Majomisten elveszett városa drámai fordulatokban bővelkedő, ugyanakkor hiteles beszámoló a 21. század egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről. A kötetnek ott a helye a történelmi rejtélyek iránt érdeklődő minden olvasó könyvespolcán.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Jun 1, 2018
• ISBN: 9789634521112

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpg

A mű eredeti címe

The Lost City of the Monkey God

Copyright © 2017, Splendide Mendax, Inc.

All rights reserved.

Hungarian translation © Szabó István

© General Press Könyvkiadó, 2018

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZABÓ ISTVÁN

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 111 2

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Anyámnak, Dorothy McCann Prestonnak,

aki megtanított felfedezni

TARTALOM

Ajánlás

Köszönetnyilvánítás

1. A pokol kapuja

2. Csak annyit mondhatok, hogy valahol Latin-Amerikában

3. A Gonosz ölte meg, mert rápillantott a tiltott helyre

4. Kegyetlen dzsungel a szinte áthatolhatatlan hegyláncok között

5. Egy megmaradt rejtély

6. Kenukkal a sötétség mélyére

7. A hal, amely lenyelte a bálnát

8. Lézerek az őserdőben

9. Valami, amit korábban még senki sem csinált

10. Sohasem megyek fel azon a folyón, az a világ legveszélyesebb helye

11. Ez maga a senki földje: egyedül vagyunk a semmi közepén

12. Véletlenek márpedig nincsenek

13. A lándzsakígyó

14. Ne tépd le a virágot!

15. Az emberi kéz munkája

16. Fáradok

17. Elátkozott hely

18. Ingovány

19. Vita

20. A ragyogó koponyák barlangja

21. A halál jele

22. Azért jöttek, hogy elpusztítsák a virágokat

23. Fehér lepra

24. National Institutes of Health

25. Egy elkülönült faj

26. La Ciudad del Jaguar

27. Árvaságra jutottunk, gyermekeim!

Fényképek

Források és felhasznált irodalom

Hivatkozások

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A könyvben említett szereplőkön kívül azoknak is köszönettel tartozom, akik nem tűnnek fel a kötetben, de az ő segítségük is kellett, hogy létrejöhessen ez a vállalkozás.

Szeretnék hálás köszönetet mondani, és kifejezni nagyrabecsülésemet Honduras kormányának az együttműködésért, az engedélyekért és a támogatásért, különös tekintettel a következőknek: Porfirio Lobo Sosa elnök; Juan Orlando Hernández Alvarado elnök; Áfrico Madrid Hart belügyminiszter; Ramón Espinoza tudományos és technológiai miniszter; Virgilio Paredes Trapero, a Hondurasi Antropológiai és Történeti Intézet, az Instituto Hondureño de Antropología e Historia (IHAH) igazgatója; Oscar Neil Cruz, az intézet régészeti osztályának vezetője, Ranferi Juárez Silva, Norman Martínez és Santiago Escobar régészek. Hálás vagyok Samuel Reyes védelmi miniszternek; Fredy Santiago Díaz Zelaya tábornoknak, a hondurasi haderők parancsnokának; Carlos Roberto Puerto tábornoknak; Willy Joel Oseguera alezredesnek és a TESON, a hondurasi különleges erők katonáinak.

Szeretnék köszönetet mondani továbbá nagyszerű szerkesztőimnek: Millicent Bennettnek és Melanie Goldnak a Grand Central Publishingnál; Alan Burdicknek és Dorothy Wickendennek a New Yorkernél; Jamie Shreeve-nek és Susan Goldbergnek a National Geographicnél; valamint Jaime Levine-nek. Külön köszönet Eric Simonoffnak, Raffaella De Angelisnek és Alicia Gordonnak, a William Morris Endeavor munkatársainak; Jeremy Sabloffnak a Santa Fe Institute-nál; Michael Brownnak a School of Advanced Researchnél; David Hurst Thomasnak az American Museum of Natural Historyből; William Fashnek a Harvard Egyetemről; a néhai Evon Z. Vogtnak a Harvard Egyetemről; George Rossmannak a Kaliforniai Műszaki Egyetemről; Ann Ramenofskynak az Új-mexikói Egyetemről; Timothy D. Maxwellnek a New Mexico Office of Archaeological Studiestól; Fredrik Hiebertnek a National Geographic Társaságtól; Robert Crippennek, a NASA munkatársának.

Mint mindig, most is nagyon hálás vagyok a barátaimnak és a kollégáimnak a Hachette Book Groupnál: Michael Pietsch-nek, Jamie Raabnak, Caitlin Mulrooney-Lyskinek, Brian McLendonnek, Deb Futternek, Andrew Duncannek, Beth de Guzmannek, Oscar Sternnek, Shelby Howicknak, Flamur Tonuzinak és Jessica Pierce-nek. További hálás köszönet Barbara Petersnek a Poisoned Pen Bookstore-ból; Devereux Chatillonnak; Garry Spire-nek; Maggie Begley-nek; Wendi Wegernek; Myles Elsingnek; Roberto Ysaisnak és persze Karen Copelandnek, aki lehetővé teszi, hogy zavartalanul menjenek a dolgok. Nagyon nagy köszönet a feleségemnek, Christine-nek, illetve Selene-nek, Joshnak, Aletheiának, Isaacnek és az anyámnak, Doffynak.

Végül, de nem utolsósorban szeretném kifejezni a hálámat a National Institutes of Healthnek (NIH), amely a rendkívül értékes és hatékony kutatási programjai segítségével sok millió ember fájdalmát enyhíti Amerikában és szerte a világon. Itt szeretném megjegyezni, hogy az elmúlt évtizedben egy kongresszusi megszorítócsomagnak köszönhetően az NIH költségvetése húsz százalékkal csökkent, így kénytelenek voltak szűkíteni, sőt nemegyszer megszüntetni a mindannyiunkat érintő betegségek, például a fertőző betegségek, a rák, a diabétesz, a szívinfarktus, az ízületi gyulladás, a mentális betegségek, a függőségek és még sok más kutatását. Mindezt úgy, hogy talán nincs is jobb helye az adófizetők pénzének, mint a National Institutes of Health: ez egy ragyogó példája annak, amit a kormányunk jól csinál, és amit a magánszektor nem végezhet a pénzügyi, profitszerzési elvárások miatt.

1. FEJEZET

A POKOL KAPUJA

A világ egyik utolsó ismeretlen vidéke a Honduras belsejében elterülő La Mosquitia. A hatalmas, vadregényes területet esőerdők, mocsarak, lagúnák, folyók és hegyek borítják. A térképek korábban a Portal del Inferno, azaz a pokol kapuja néven említették a vidéket, mivel olyan félelmetes volt. Ez a világ egyik legveszélyesebb területe, az embereknek több száz év alatt sem sikerült bejárniuk és megismerniük. Még most, a 21. században is több száz négyzetkilométernyi őserdő vár tudományos feltárásra.

Mosquitia szívében sűrű őserdő borítja a néhol kétezer méteres magassághoz közelítő óriási hegyláncokat, amelyeket mély szurdokok, magas vízesések, zúgó folyamok szabdalnak. Az évi átlagos csapadék mennyisége eléri a háromezer millimétert, ezért gyakoriak a hirtelen áradások és földcsuszamlások. Helyenként az összegyűlt sártenger elevenen nyeli el az erre tévedőt. Az aljnövényzetben mérges kígyók, jaguárok vadásznak, és olyan kúszónövények találhatók, amelyek kampós tüskéikkel megtépázzák az ember húsát és ruháját. Itt még egy tapasztalt felfedezőkből álló, bozótvágókkal, fűrészekkel jól felszerelt csapat sem tud napi négy-öt kilométernél többet haladni.

Ráadásul Mosquitia felfedezőire nem csak a természet veszélyei leselkednek: Honduras „büszkélkedhet" a világ egyik legrosszabb gyilkossági statisztikájával. A Dél-Amerikából az Egyesült Államokba tartó kábítószer nyolcvan százaléka Hondurason keresztül jut a felhasználókhoz, és ennek jelentős része áthalad ezen a vidéken. A környékbeli falvakat, városokat többnyire drogkartellek tartják az ellenőrzésük alatt. Az amerikai külügyminisztérium nemrég megtiltotta, hogy az Egyesült Államok állampolgárai Mosquitiába, sőt egyáltalán Gracias a Dios megyébe utazzanak, mert hiteles információk alapján nagy az esély arra, hogy megtámadják őket.

Ez a félelmetes izoláltság különös dolgot eredményezett: az évszázadok során egy, az emberek képzeletét folyamatosan izgató legenda alakult ki Mosquitiáról. Eszerint valahol ebben az áthatolhatatlan vadonban állt egy fehér kőből épült, azóta elveszett város, amelyet a helyiek Ciudad Blanca, azaz Fehér Város néven emlegetnek, de sokszor a Majomisten elveszett városának hívják. Egyesek szerint a maják, mások szerint egy ismeretlen, letűnt nép építette több ezer évvel ezelőtt.

2015. február 15-én egy konferenciateremben ültem egy megbeszélésen. A helyszín a Honduras Catacamas nevű városában található Hotel Papa Beto. A csapat pár nap múlva indul helikopterrel egy eddig feltáratlan völgybe, amelyet csak első célterületként, T1-ként emlegetünk, és amely mélyen bent fekszik Mosquitia hegyei között. A helikopter egy névtelen folyó partján tesz majd le bennünket, hogy aztán az őserdőben építsünk magunknak egy kezdetleges tábort. Ez lesz a bázisunk, miközben megpróbáljuk felkutatni az ismeretlen város romjait. Mi vagyunk az első kutatócsapat, amely Mosquitia ezen részére merészkedik. Fogalmunk sincs, mivel fogunk találkozni a sűrű dzsungelben, ebben az érintetlen vadonban, ahol ki tudja, milyen régóta nem járt ember.

Catacamasban leszállt az est. A konferenciateremben az expedíció logisztikai vezetője tartotta az eligazítást, egy Andrew Wood nevű korábbi katona, akit mindenki csak Woodynak hívott. Azelőtt a brit hadsereg különleges egységének, a Special Air Service-nek (SAS) a törzsőrmestereként szolgált, és mivel sokat harcolt dzsungelben, a szakértője lett ennek a hadviselési módnak. Azzal kezdte a beszédét, hogy az ő feladata igen egyszerű: meg kell védenie az életünket. Azért hívta össze ezt a tanácskozást, hogy meggyőződjön róla, kellőképpen tisztában vagyunk-e a völgy felfedezése során ránk leselkedő veszélyekkel. Azt akarta, hogy mindannyian megértsük és fogadjuk el – még az expedíció névleges vezetői is –, hogy az ő csapata fog irányítani minket a vadonban: kvázi katonai rend szerint kell működnünk, és szó nélkül teljesítenünk kell a parancsaikat.

Ez volt az első alkalom, hogy az expedíció tagjai mindannyian találkoztak egymással: különböző szakterületen dolgozó tudósok, fényképészek, filmproducerek, régészek és én, az író. Mindenki rendelkezett bizonyos tapasztalatokkal a vadonról.

Woody határozott, brit stílusban sorolta a ránk leselkedő veszélyeket. Már az indulás előtt is nagyon óvatosnak kell lennünk. Catacamas veszélyes hely, amelyet egy igen agresszív drogkartell irányít; senki sem hagyhatja el a szállodát fegyveres kíséret nélkül. Senkinek sem szabad elfecsegnünk, miért vagyunk itt, és egymással sem beszélhetünk erről a hotel alkalmazottainak a jelenlétében. Nem hagyhatunk az úttal kapcsolatos papírokat a szobánkban, nem telefonálhatunk mások előtt. Az épületben egy hatalmas széf áll rendelkezésre a dokumentumok, a pénz, a térképek, a laptopok és az útlevelek biztonságba helyezésére.

Ami az őserdő veszélyeit illeti, a lista élén a mérges kígyók álltak. Woody elmondta, hogy a közönséges lándzsakígyót errefelé barba amarilla, azaz „sárga szakáll" néven emlegetik. A szakemberek szerint ez a legveszélyesebb a gödörkésarcú viperák között, és sokkal több embert öl meg az Újvilágban, mint bármely más kígyófajta. Éjszakai életet él, nagyon vonzza az ember és a különféle mozgások. Rendkívül agresszív, ingerlékeny és gyors. Megfigyelések szerint képes közel két méterre lövellni a mérgét, és a legvastagabb bőrbakancsot is átharapja. Előfordul, hogy támad, aztán visszavonul, majd megint lecsap; és úgy el tudja lökni magát a talajtól, hogy térd fölött is megmarhatja az embert. Ha az áldozata nem hal meg azonnal agyvérzésben, akkor később jó esélye van rá a vérmérgezésnek köszönhetően. Ha pedig mégis túléli a támadást, a megharapott végtagot általában le kell vágni, mert a méreg hatására teljesen elüszkösödik. Olyan területen leszünk, amelyet éjszaka vagy rossz időben nem lehet megközelíteni helikopterrel, így ha valakit megmar egy kígyó, akkor lehet, hogy napokig kell várnia, mire elszállítják. Állandóan viselnünk kell a kevlár lábszárvédőket, mondta Woody, még akkor is, ha csak vizelni megyünk éjszaka, sőt akkor a leginkább. Figyelmeztetett, hogy ne lépjük át a kidőlt fákat, tuskókat, ne tegyük le a lábunkat arra az oldalra, ahová nem látunk, hanem előbb lépjünk fel, aztán a túloldalon le. Woody barátját, Steve Rankint – Bear Grylls producerét – így marta meg egy kígyó Costa Ricában, amikor helyszínt kerestek egy műsorhoz. Rankin viselte a lábszárvédőt, de a lándzsakígyó, amely egy tuskó túloldalán rejtőzött, az alatt harapott belé, és a fogai úgy hatoltak bele a bőrbakancsba, mint kés a vajba.

– És ez lett belőle – mondta Woody, és körbeadta az iPhone-ját.

A képen Rankin lába volt látható műtét közben. A lábfeje nagy része annak ellenére elüszkösödött, hogy azonnal megkapta a méreg elleni szérumot, és az elhalt húst csontig el kellett távolítani. Végül megmentették a lábfejét, de a combjából kellett kivenni egy darabot, hogy kipótolják a húst a tátongó seb helyén.{1} A völgy, ahová készültünk, tökéletes élőhely a lándzsakígyó számára.

Végignéztem a társaimon: valahogy eltűnt az a kedélyes hangulat, amelyet napközben éreztem, amikor a hotel medencéje körül sörözgettünk.

Ezután azok a rovarok kerültek terítékre, amelyek különböző betegségeket, fertőzéseket hordozhatnak: a moszkitók,{2} a legyek, az atkák, a kullancsok, a csókolózóbogarak (azért ez a nevük, mert jellemzően az arcot csípik meg), a skorpiók, a pisztolygolyóhangyák, amelyek csípése olyan fájdalmas, mintha egy golyó fúródna az emberbe. A vidék talán legszörnyűbb fertőző betegsége a mucocutan leishmaniasis, a fehér lepra, amelyet fertőzött lepkeszúnyogok terjesztenek. A betegség kórokozói az orr és az ajak nyálkahártyájára vándorolnak, majd egyszerűen felzabálják azt, és végül csak egyetlen fájdalmas sebhely marad az arc helyén. Woody hangsúlyozta, hogy rendszeresen tetőtől talpig be kell fújni magunkat rovarriasztóval, a ruházatunkat is, és alkonyat után jól fel kell öltöznünk.

Aztán beszélt a skorpiókról és a pókokról, amelyek éjjel bemásznak a cipőkbe, még akkor is, ha lefelé fordítva akasztjuk fel őket a földbe szúrt botokra, úgyhogy sohase felejtsük el reggelente kirázni a bakancsokat. A félelmetes vöröshangyák ott nyüzsögnek az aljnövényzetben, és az ágak legkisebb rezdülésére is tömegével zúdulnak a hajunkba és a nyakunkba, iszonyúan csípnek, és olyan mérget fecskendeznek belénk, amelyet azonnal el kell távolítani a szervezetből. Woody figyelmeztetett, hogy nagyon körültekintően fogjunk meg minden egyes faágat, növényszárat vagy fatörzset. Ne akarjunk csak úgy megindulni a sűrű növényzetben, mert nemcsak a rovarok, a fán élő kígyók okozhatnak bajt, hanem sok tüskés növény is, amelyek könnyedén felszakíthatják a bőrünket. A dzsungelben végig kesztyűt kell viselnünk, ha lehet, olyat, amilyen a búvároknak van, mert az jobban megvéd a tüskéktől. Woody arról is beszélt, hogy az őserdőben nagyon könnyű eltévedni, gyakran annyi is elég, ha négy-öt méterre eltávolodunk a csapattól. A tábort soha senki sem hagyhatja el egyedül, és a dzsungelben végig együtt kell maradnunk. Bárhová is indulunk a táborból, a hátizsákunkban kell lennie ennivalónak, víznek, ruhának, rovarriasztónak, zseblámpának, késnek, gyufának, esőkabátnak, hátha eltévedünk, és a szabadban kell töltenünk az éjszakát egy víztől csöpögő fa alatt. Kapunk sípokat is: amint úgy érezzük, eltévedtünk, fújjuk meg a sípot, és ott várjunk, amíg értünk jönnek.

Nagyon figyeltem az elhangzottakra. Ott ültünk a biztonságos teremben, és nyilvánvaló volt: Woody igyekszik ránk ijeszteni, hogy azok is inkább túlzott óvatossággal járjanak el, akik még tapasztalatlanok az őserdő veszélyeiben. Csak hárman voltunk, akik helikopterről már megnéztük a völgyet, ahová készültünk. Odafentről úgy nézett ki, mint egy napfényes, trópusi paradicsom, nem pedig egy veszélyes, nyirkos, betegségekkel és kígyókkal teli dzsungel, ahogy azt Woody lefestette. Minden rendben lesz.

2. FEJEZET

CSAK ANNYIT MONDHATOK, HOGY VALAHOL LATIN-AMERIKÁBAN

Először 1996-ban hallottam a Fehér Városról, amikor a National Geographic megbízásából Kambodzsa ősi templomairól írtam cikket. A NASA csúcstechnológiás radarral szerelt fel egy DC–10-es repülőgépet, és azzal repültek különböző őserdők fölé. Azt tesztelték, hogy képes-e áthatolni a radar a lombkoronán, és így láthatóvá válnak-e a talajszinten rejlő dolgok. Aztán a pasadenai központban egy olyan csapat elemezte ki az eredményeket, amelyik korábban az űrből készített felvételeket is vizsgálta. Az adatok segítségével korábban ismeretlen, 12. századi templomromok kerültek elő a kambodzsai dzsungelből. Ekkor kerestem fel Ron Blomot, a csoport vezetőjét, hogy néhány részletet megtudjak tőle.

Blom nem úgy nézett ki, mint egy tipikus tudós: szakállas, marcona tekintetű, sportos alak volt, pilóta-napszemüveget és Indiana Jones-kalapot viselt. Akkor szerzett nemzetközi hírnevet, amikor az Arab-sivatagban felfedezte Ubar elveszett városát. Amikor megkérdeztem tőle, hogy milyen egyéb feladatokon dolgozik, egy egész csomót felsorolt: szeretné feltérképezni a tömjénkereskedelem útvonalát az Arab-sivatagban, keresi a régi Selyemút pontos nyomvonalát, és feltérképezi azokat a helyeket Virginia államban, amelyeket érintett az amerikai polgárháború. Elmagyarázta, hogy ha kombinálják a különböző hullámhosszú infravörös fénnyel készített digitális felvételeket és a radarképeket, aztán az összes adatot számítógépre viszik, akkor akár négy-öt méterre beláthatnak a sivatagi homokba, vagy bekukkanthatnak a dzsungel áthatolhatatlan növénytakarója alá, sőt a képek eltüntethetik a mai autóutakat is, és így láthatóvá tehetik az ősi útvonalakat.

A régi útvonalak érdekesek, de engem sokkal inkább felcsigázott, hogy ezzel a technológiával más, Ubarhoz hasonló, eltűnt városokat is fel lehetne fedezni. Amikor ezt megemlítettem neki, egyszeriben köntörfalazni kezdett.

– Csak annyit mondhatok, hogy más területeken is vizsgálódunk.

A tudósok képtelenek bárkit becsapni, így azonnal rájöttem, hogy valami komoly munkán dolgozik. Tovább erősködtem, és végül kikotyogta:

– Lehet, hogy fontos felfedezés lesz, de nem beszélhetek róla. Egy magáncégnek dolgozom, és titoktartási kötelezettséget írtam alá. Az egész egy elveszett városról szóló legendán alapul, és csak annyit mondhatok, hogy valahol Latin-Amerikában van. A legenda egy nagyobb vidékre teszi, ezért most műholdfelvételek alapján próbáljuk szűkíteni a célt.

– És megtalálták már?

– Többet nem mondhatok.

– És kinek a megbízásából dolgozik rajta?

– Ezt nem árulhatom el.

Blom belement, hogy az érdeklődésemet továbbítja a titokzatos megbízója felé, és megkéri, hogy lépjen kapcsolatba velem. Azt azonban nem tudta megígérni, hogy az illető meg is teszi ezt.

Égtem a kíváncsiságtól, mi lehet ez az elveszett város, ezért felhívtam néhány ismerős régészt, akik elsősorban Közép-Amerikával foglalkoztak, és hajlandóak voltak megosztani velem a tippjüket a lehetséges helyszínekről. David Stuart akkoriban a Harvard Egyetem Peabody Museumában a maják írását kutató program igazgatóhelyettese volt, egyike azoknak a tudósoknak, akik végül megfejtették a maja hieroglifákat. David a következőt mondta nekem:

– Elég jól ismerem azt a vidéket. Bizonyos részei még teljesen feltáratlanok a régészet előtt. A helyiek sokszor mesélték nekem, hogy vadászat közben hatalmas romokat, szobrokat láttak az őserdőben. Ezek a történetek a legtöbbször igazak, hiszen olyan emberek mondják őket, akiknek semmi okuk nincs rá, hogy hazudjanak.

Aztán még hozzátette, hogy a maja szövegek is tartalmaznak homályos utalásokat olyan nagyobb városokra és templomokra, amelyeket nem lehet a már ismert területekkel azonosítani. Ez a vidék az egyik utolsó még ismeretlen terület a világon, amely egy prekolumbián korban virágzó, évszázadok óta érintetlen várost rejthet.

Gordon Willey, a maja kultúra – azóta már elhunyt – szakértője, aki a Harvard Egyetemen dolgozott, rögtön felvetette a Fehér Város legendáját.

– Emlékszem, hogy amikor 1970-ben Hondurasban jártam, sokat hallottam a Ciudad Blanca, azaz a Fehér Város nevű helyről, amely állítólag a tengerparttól távolabb, a szárazföld belsejében feküdt. Persze ezek amolyan kocsmai beszélgetések voltak helyi nagyszájúakkal, és arra gondoltam, biztosan valami fehér mészkősziklákról van szó. – Mindenesetre, Willey-t érdekelni kezdte a dolog, és szeretett volna utánajárni. – De sosem kaptam engedélyt, hogy kutathassak. – A hondurasi kormány nagyon ritkán engedélyezett régészeti feltárást a dzsungelben, mert túlságosan veszélyesnek tartotta.

Aztán egy héttel később felhívott Blom megrendelője. Steve Elkinsnek hívták, és azt állította magáról, hogy egy filmes kalandor, aki rendkívül kíváncsi. Nagyon szerette volna tudni, miért kérdezősködtem Blomnál.

Azt mondtam, írnék egy rövid cikket a legendás város kereséséről a New Yorkerbe, és nagy nehezen belement az interjúba, de csak azzal a feltétellel, hogy nem írom meg a helyszínt, sőt az országot sem, ahol a várost sejtik. A riportban nem említhettem meg, de végül négyszemközt elismerte, hogy a Fehér Várost keresik, amelyet egyébként a Majomisten elveszett városának is neveznek. De nem akarta nyilvánosságra hozni, amíg valóban meg nem találják a helyet.

– Csak annyit írjon, hogy valahol Közép-Amerikában van, de ne említse Hondurast, mert akkor nekünk lőttek!

Ő maga helyiektől és európaiaktól is hallott a Fehér Városról, amely a mendemonda szerint fejlett, gazdag település volt, kiterjedt kereskedelmi hálózattal, Mosquitia megközelíthetetlen őserdejének a mélyén, és évszázadok óta érintetlenül, ugyanolyan állapotban van, mint amikor a lakói elhagyták. Elkins szerint óriási jelentőségű régészeti felfedezés lenne.

– Úgy gondoltuk, hogy a műholdképek elemzésével be tudnánk határolni néhány célterületet, és az ígéretesebbnek tűnőket alaposabb vizsgálat alá vetnénk – magyarázta.

Blom és a munkatársai megjelöltek egy nagyjából két és fél négyzetkilométernyi területet, amelyet első célterületnek, röviden T1-nek neveztek el, ahol úgy tűnt, emberi építmények látszanak. Elkins azonban semmi mást nem volt hajlandó elárulni.

– Sajnos nem mondhatok többet, mert az űrfelvételeket bárki megvásárolhatja, és megelőzhet bennünket. És akkor az is előfordulhat, hogy a területet kifosztják. A saját szemünkkel is meg kell néznünk, mi van ott. Tavaszra tervezzük az utazást, és remélhetően addigra már a nyilvánosság számára is lesz egy fontos bejelentenivalónk.{3}

3. FEJEZET

A GONOSZ ÖLTE MEG, MERT RÁPILLANTOTT A TILTOTT HELYRE

Felséges Uram! Hitelt érdemlő információim vannak egy kiterjedt és gazdag vidékről, amelyet nagy hatalmú főnökök irányítanak… Megtudtam, hogy a terület nyolc-tíz nap járásra, ötven-hatvan angol mérföldnyire fekszik Trujillo városától. A jelentések olyan csodálatos dolgokat állítanak, még ha túlzóak is, hogy a terület Mexikónál is gazdagabb, legalább akkora falvai, városai vannak, nagyszámú, ravasz lakóval.

Hernán Cortés 1526-ban írta ezt V. Károlynak a híres ötödik levelében, a hondurasi Trujillói-öbölben horgonyzó hajóján. A tudósok hitelt adnak a beszámolónak, amely hat évvel azután született, hogy Cortés meghódította Mexikót, és elvetette a Fehér Városról szóló legenda magját. A kijelentései igencsak érdekesnek tűnnek, ha belegondolunk, hogy „Mexikó", azaz az Azték Birodalom elképesztően gazdag volt, a fővárosában legalább háromszázezer ember élt, és Cortés szerint a szóban forgó város még ezt is felülmúlta. Az indiánok a vörös föld vidékeként emlegették, és Cortés homályos leírása valahová Mosquitia hegyei közé tette.

Cortés azonban bajba került, és a figyelmét az alattvalóinak a lázadása kötötte le, ezért soha nem fogott hozzá a terület felkutatásához. Na meg talán az öbölből látható hatalmas hegyek is meggyőzték róla, hogy egy ilyen expedíció nagy veszélyekkel járhat. A feltevése azonban önálló életre kelt, és ugyanolyan legenda lett belőle, mint a Dél-Amerikában feltételezett Eldorádó. Húsz évvel Cortés levele után Cristóbal de Pedraza – aki Honduras első püspöke lett – azt állította, hogy a küzdelmes missziós útjai során eljutott Mosquitia dzsungelének a mélyére, és ott meglepő látvány fogadta: egy meredek sziklafal tetejéről egy folyóvölgyben elterülő, hatalmas, virágzó város tárult fel előtte. Indián kísérője szerint a város gazdag lakói aranytányérokból ettek, aranykelyhekből ittak. Pedrazát nem érdekelte az arany, ezért folytatta az útját, és nem ereszkedett le a völgybe. De ő is olyan jelentést írt V. Károlynak, amely táplálta a legendát.

A következő háromszáz évben nagyon sok utazó, felfedező számolt be Közép-Amerika romokban heverő városairól. Az 1830-as években egy John Lloyd Stephens nevű New York-i férfi a fejébe vette, hogy felkutatja az őserdők mélyén fekvő városokat, ha ugyan valóban léteznek. Sikerült kijárnia, hogy őt nevezzék ki nagykövetnek a rövid életű Közép-amerikai Egyesült Tartományokba. 1839-ben érkezett Hondurasba, éppen akkor, amikor a köztársaságban erőszakos események zajlottak, majd kitört a polgárháború. Remek – noha veszélyes – lehetőséget látott rá, hogy a káoszban a saját szakállára kutassa fel a rejtélyes romokat.

Magával vitt egy Frederick Catherwood nevű, nagyszerű brit rajzolót is, hogy az a camera lucida segítségével minél pontosabban megörökíthesse a felfedezett helyszíneket. A két férfi hetekig járta Honduras őserdőit helyi vezetőkkel, a csodálatos város legendáját követve. Mélyen a dzsungel belsejében aztán elértek egy Copán nevű, nyomorúságos, barátságtalan, szúnyogoktól hemzsegő faluhoz, amely a guatemalai határ közelében, egy folyó mellett feküdt. A helyiektől megtudták, hogy a folyó túlsó oldalán valóban találhatók ősi templomok, amelyeket csupán majmok laknak. A folyóhoz érve aztán meglátták a túlparton húzódó terméskő falat. Öszvérháton átgázoltak a sekély vízen, felmentek egy lépcsőn, majd beléptek a városba.

Egy hosszú kőlépcsőn mentünk fel – írta később Stephens –, amely helyenként tökéletes állapotban volt, de néhol fák nőttek ki a repedésekből. Egy teraszra érkeztünk, de nem igazán láttuk az alakját, annyira eltakarta a buja növényzet. A vezetőnk utat tört a machetével… behatoltunk a sűrű erdőbe, és egy négyzet alakú kőoszlophoz értünk… Az elülső oldala furcsán, gazdagon öltözött emberi alakot ábrázolt, akinek az arca ünnepélyes és szigorú volt, mintha elégedetten szemlélne valami borzalmas dolgot. Sosem láttunk még olyan megoldást, mint amit az oszlop hátuljánál használtak, az oldalak pedig tele voltak hieroglifákkal.

Eddig a felfedezésig az észak-amerikaiakban olyan kép élt az indiánokról, hogy azok vadászó-halászó törzsekben élnek, mert csakis ilyenről olvashattak, vagy ilyenekkel találkozhattak a határok mentén. A legtöbben úgy gondolták, hogy az őslakók félmeztelen vademberek, és semmi olyat nem alkottak, ami csak egy kicsit is megfelelne az ő civilizációfogalmuknak.

Stephens felfedezései mindezt megváltoztatták. A történelem fontos pillanata volt, amikor a világ ráébredt, hogy Közép-Amerikában egészen elképesztő civilizációk jöttek létre saját maguktól.

A meglepő oszlop azonnal és mindörökre véget vetett annak a bizonytalanságnak, amely bennünk élt Amerika őstörténetével kapcsolatban… és bebizonyította, hogy a kontinens őslakói egyáltalán nem primitív vademberek voltak.

A maják hatalmas, piramisokból és templomokból álló városokat építettek, az emlékműveiket feliratokkal látták el, és ez a kultúra legalább olyan fejlett volt, mint egy ókori civilizáció.

Stephens vállalkozó kedvű amerikai volt, aki ötven dollárért azonnal megvette a területet a hely tulajdonosától, és azt tervezte (bár végül nem így lett), hogy szétbontja az épületeket, és hajóval az Egyesült Államokba szállítja, ahol turistáknak mutogatná őket. A következő néhány év során Stephens és Catherwood Mexikótól Hondurasig nagyon sok maja várost talált és tárt fel. Mosquitiába azonban sohasem jutottak el, valószínűleg úgy gondolták, hogy a vidék távoli hegyei, az őserdők sokkal veszélyesebbek, mint a Maja Birodalom többi része.

Kétkötetes könyvben számoltak be a felfedezéseikről, amelynek a címe: Incidents of Travel in Central America, Chiapas and Yucatan (Utazások Közép-Amerika, Chiapas és a Yucatán-félsziget területén). A kötetek izgalmas formában tudósítottak a romok megtalálásáról, a banditákról, a borzalmas utazásokról az őserdőben, és Catherwood csodálatos metszetei díszítették. A könyv az egész 19. század egyik legsikeresebb nem irodalmi műfajú kötete lett. Az amerikaiakat lenyűgözte a gondolat, hogy az Újvilág olyan antik városokkal, templomokkal, értékes régiségekkel volt tele, amelyek méltó riválisai lehettek az európai társaiknak, és hasonlóan fontosak voltak, mint az egyiptomi piramisok vagy éppen az ősi Róma maradványai. Stephens és Catherwood munkája nyomán az amerikai köztudatban megfogant az a romantikus gondolat, hogy rengeteg eltűnt város lehet még a kontinensen, és kialakult az az elképzelés, hogy a közép-amerikai dzsungelek temérdek felfedezésre váró kincset rejtenek.

Hamarosan a maja lett az Újvilág leginkább kutatott kultúrája, és nem csak a világi tudósok fordultak felé érdeklődéssel. A legnagyobb mormon felekezet, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza szerint a maják tulajdonképpen a lámániták, Izrael egyik utolsó elveszett törzsének az utódai, ahogy azt az 1830-ban megjelent A Mormon könyve tartalmazza. A lámániták Kr. e. 600 körül hagyták el Izrael földjét, és áthajóztak Amerikába. A Mormon könyve beszámol arról is, hogy Jézus megjelenik az újvilági lámánitáknak, és keresztény hitre téríti őket, valamint nagyon sok olyan eseményt is leír, amely jóval az európaiak érkezése előtt történt.

A mormon egyház a 20. században jó néhány felkészült régészt küldött Közép-Amerikába, hogy megpróbálják igazolni a történeteiket. A kutatásaik értékes, magas szintű eredményeket hoztak, maguk a régészek azonban nem találták bizonyítottnak a mormon kötődést, ezért közülük sokan elveszítették az egyházuk tanításába vetett hitüket, néhányukat pedig maga az egyház zárt ki, mert hangot adtak a kételkedésüknek.

A feltételezések szerint a Maja Birodalom Mexikó déli részétől Hondurasig húzódott, és Copán vidékén ért véget. A Copántól keletre fekvő, dzsungel borította hegyvonulatok – főleg Mosquitiában – olyan barátságtalanok és veszélyesek voltak, hogy nemigen szerveztek oda expedíciókat, főleg nem régészeti feltárásokat. Néhány ősi kultúra nyoma előkerült Copántól keletre, de ezek a civilizációk rejtélyesek maradtak, nemigen sikerült bármit is megtudni róluk. Azt viszont nehéz volt megmondani, hogy a maják hatása milyen messzire nyúlt Copántól keletre és délre. Ebben a vákuumban jöttek létre és keringtek a rejtélyes történetek, a szóbeszédek, amelyek az áthatolhatatlan dzsungelben fekvő, csodásan gazdag – talán maja, talán nem – városokról szóltak, és ezek a pletykák ugyanúgy felkeltették a