Az irgalom útja

By David Baldacci

Atlee Pine emlékezetébe beleégett, ahogy az emberrabló dermesztő ritmusra szavalja a kiszámolót, így választva a hatéves Atlee és az ikertestvére, Mercy között. Atlee soha többé nem látta a nővérét...
Három évtizeddel az után a félelmetes éjszaka után Atlee Pine az FBI ügynökeként az Egyesült Államok délnyugati részén, a kietlen vadonban teljesít szolgálatot. Ő az egyedüli ügynök az arizonai Shattered Rockban, amelyhez a Grand Canyon is tartozik.
Így amikor egy turista eltűnik a szurdokban, az öszvérét pedig megtalálják kibelezve, Pine lát neki a nyomozásnak. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a férfit nem elsősorban a táj szépsége érdekelte: sokkal rejtélyesebb küldetésben járt. Ahogy a nő elkezdi összerakni a kirakós darabkáit, lassan egy rémisztő összeesküvés képe rajzolódik ki - ám ekkor hirtelen elveszik tőle az ügyet. Megéri-e vajon kockára tenni a karrierjét azért, hogy megtalálja az eltűnt férfit, és kiderítse az igazságot?

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Oct 2, 2019
• ISBN: 9789634523437

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpg

A mű eredeti címe

Long Road to Mercy

Copyright © 2018 by Columbus Rose, Ltd.

Hungarian translation © Szabó István

© General Press Könyvkiadó, 2019

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZABÓ ISTVÁN

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 343 7

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Kristen White-nak, aki a jobb kezünk és a bal lábunk.

Nem tudom, mit csinálnánk nélküled, és remélem,

soha nem is fogjuk megtudni.

Egy nagyszerű kollégának és barátnak.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom a következőknek:

Michelle-nek, aki biztosan értékelni fogja a könyvben szereplő klassz női karaktert, aki a legjobbakat is kenterbe veri, ha szemforgatásról van szó.

Michael Pietschnek, aki sokkal többet tett, mint ami elvárható lenne.

Lindsey Rose-nak, aki sohasem bizonytalanodott el.

Andy Doddsnak, Nidhi Pugaliának, Ben Seviernek, Brian McLendonnak, Karen Kosztolnyiknak, Beth deGuzmannek, Albert Tangnek, Brigid Pearsonnak, Elizabeth Connornak, Brian Lemusnak, Jarrod Taylornak, Bob Castillónak, Anthony Goffnak, Michele McGonigle-nak, Cheryl Smithnek, Andrew Duncannek, Joseph Benincase-nek, Tiffany Sancheznek, Morgan Swiftnek, Stephanie Sirabiannek, Matthew Ballastnak, Jordan Rubinsteinnek, Dave Epsteinnek, Rachel Hairstonnak, Karen Torresnek, Christopher Murphynek, Ali Cutrone-nak, Tracy Dowdnak, Martha Buccinak, Rena Kornbluhnak, Lukas Fausetnek, Thomas Louie-nak, Sean Fordnak, Laura Eisenhardnak, Mary Urbannek, Barbara Slavinnek, Kirsiah McNamarának és mindenkinek a Grand Central Publishing kiadónál, amiért egyre nagyobb és nagyobb magaslatokat céloznak meg.

Aaron és Arleen Priestnek, Lucy Childsnak, Lisa Erbach Vance-nek, Frances Jalet-Millernek, John Richmondnak és Juliana Nadornak, hogy mindig mellettem állnak.

Mitch Hoffmannak, aki hihetetlen módon biztatott ennek a könyvnek a megírására.

Anthony Forbes Watsonnak, Jeremy Trevathannek, Trisha Jacksonnak, Katie Jamesnek, Alex Saundersnek, Sara Lloydnak, Claire Evansnek, Sarah Arratoonnak, Stuart Dwyernek, Jonathan Atkinsnek, Anna Bondnak, Leanne Williamsnek, Natalie McCourtnak, Stacey Hamiltonnak, Sarah McLeannek, Charlotte Williamsnek és Neil Langnek a Pan Macmillannél, amiért ők a legjobbak. Alig várom már, hogy lássam az új irodát!

Praveen Naidoonak és a Pan Macmillan ausztrál csapatának, amiért minden könyvemnél egyre jobbak akarnak lenni.

Nagyszerű támogatóimnak, barátaimnak: Caspian Dennisnek és Sandy Violette-nek. Minden évben alig várom már az évzáró vacsoránkat, ahol annyi finom fagylaltot ehetek!

Steven Maatnak és a Bruna egész csapatának, amiért segítettek, hogy utat törjünk Hollandiába.

Bob Schulénak, aki csodálatos munkát végzett, amikor elolvasta a kéziratot.

Mark Steven Longnak, amiért olyan nagyszerűen ellátta az olvasószerkesztői feladatokat.

Jó barátomnak, dr. Dana Ericksennek, aki rengeteg információval szolgált el a Grand Canyon túraútvonalaival kapcsolatban. A Heineken-jelenetet neked szántam, barátom!

A nyugállományba vonult Bob Ulmer FBI-ügynöknek, aki bepillantást engedett a hivatal működésébe, valamint a lányának, Wendy Noorynak, aki összehozott minket.

Dana Schindlernek nagyszerű kutatómunkájáért és barátságáért.

Anne és Paul Buellesbachnak, akik sokat meséltek az öszvértúráikról és a Grand Canyonról.

A jótékonysági aukció győzteseinek, Carol Blumnak (az Amelia Island Book Festival Authors in Schools programja), Sung Nam Chungnak (a Robert F. Kennedy Human Rights nonprofit szervezet), Colson Lambertnek (Project Kesher) és David Rothnak (a Mark Twain House & Museum), remélem, elégedettek voltak a róluk elnevezett figurákkal. Köszönöm, hogy támogatják a nagyszerű célokat.

Benjamin Priestnek megkésett ajándékként bar micvája alkalmából.

Michelle Butlernek, aki sokat segít, hogy a Columbus Rose gazdaságos vállalkozás legyen!

1. fejezet

Ecc, pecc, kimehetsz.

Atlee Pine, az FBI különleges ügynöke felnézett az ijesztő börtönkomplexumra, ahol a földkerekség legveszélyesebb embereit őrizték.

Azért volt itt ma este, hogy találkozzon az egyikükkel.

Az ADX Florence Denvertől százhatvan kilométerre délre feküdt, és az egyetlen olyan szövetségi börtön volt az országban, amely szupermaximális biztonsági besorolással rendelkezett. A szupermax az itteni szövetségi büntetés-végrehajtási intézet négy teljesen különálló részlegének az egyike volt. Összesen több mint kilencszáz rabot tartottak fogva ezen a poros földdarabon.

Sötétben, magasból, a felkapcsolt lámpáknak köszönhetően talán fekete bársonyon elhelyezett gyémántokra hasonlított a börtön. És az itt lévő férfiak – legyenek őrök vagy fegyencek – valóban olyan kemények voltak, mint egy drágakő. Ez nem a gyáva, ijedős emberek helye, de az elborult elméket szívesen fogadták.

Itt tartották fogva többek között a Unabomberként elhíresült bombagyárost, Ted Kaczynskit; a bostoni maraton robbantóját; a szeptember 11-ei merényletek néhány segítőjét; sorozatgyilkosokat; az 1995-ben Oklahoma Cityben elkövetett robbantás egyik szervezőjét; kémeket; a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető szektavezetőket és jó néhány maffiafőnököt. Sok rab itt fog meghalni, mert többszörös életfogytiglant kapott.

A börtön a semmi közepén feküdt. Még senkinek sem sikerült megszöknie, de ha kijutna is valaki, egyszerűen nem lenne hol elrejtőznie, mert a környék lapos volt, és terméketlen. Nem volt fű, ahogy egyetlen fa vagy bokor sem a börtön körül. A területet három és fél méter magas fal védte, a tetején szögesdróttal. A falakba nyomásérzékelőket építettek. Fegyveres őrök és harci kutyák járőröztek a nap mind a huszonnégy órájában. Ha egy rabnak valahogy sikerülne eljutnia eddig, akkor szinte biztosan golyó vagy egy kutya végezne vele. És senkit sem érdekelne, ha egy sorozatgyilkos, egy terrorista vagy egy kém holtan terülne el Colorado földjén.

A cellák vastag betonfalába tíz centiméter széles és egy méter húsz centi hosszú ablakokat vágtak, ahonnan csak az ég és a szemben lévő épület teteje látszott. Az egész komplexumot úgy tervezték, hogy a rabok azzal se legyenek tisztában, hogy a börtön melyik részében vannak. A két méterszer három és fél méteres cellákban a lakókon kívül mindent betonból öntöttek. A zuhany automatikusan kikapcsolt, a vécéket nem lehetett eltömíteni, a jól szigetelt falakon keresztül lehetetlenség volt a szomszéd rabbal kommunikálni, a dupla acélajtókat elektronikus hidraulika nyitotta-zárta, az ételt egy nyíláson keresztül juttatták be. A foglyok a látogatószobán kívül nem léphettek kapcsolatba a külvilággal. Ha egy rab nem megfelelően viselkedett, vagy valamilyen egyéb probléma merült fel, arra ott volt a Z részleg, amelyet fekete lyuknak is neveztek: a cellák teljesen sötétek voltak, és ha szükségesnek tűnt, a rabot rögzíthették is a betonágyhoz.

A magánzárka itt nem büntetés volt, hanem előírás. A szupermaxot nem arra tervezték, hogy a foglyok barátkozzanak.

Atlee Pine autóját detektorral átvizsgálták, a nevét és az adatait ellenőrizték a látogatói listán, majd a bejárathoz kísérték, ahol az őröknek megmutatta az igazolványát. A harmincöt éves nő az utóbbi tizenkét évben a derékszíján hordta a fényes jelvényét, amelynek a tetejét egy kitárt szárnyú sas foglalta el, alatta pedig Justitia a mérleggel és a karddal. Pine örült, hogy egy nő szerepelt a világ egyik legjobb bűnüldöző szervének a jelvényén.

Odaadta az őröknek a Glock 23-as pisztolyát; a Beretta Nanót, amelyet rendszerint a bokájánál tartott, kint hagyta a kocsiban. Ez volt az első alkalom, hogy önként átadta valakinek a fegyverét, de az Egyesült Államok egyetlen szupermax szövetségi börtönében még neki is alkalmazkodnia kellett a szabályokhoz, ha be akart jutni, márpedig nagyon be akart.

Pine az anyjától örökölte jó száznyolcvan centiméteres magasságát, aki pár centivel még nála is magasabb volt. Mégsem hasonlított azokhoz a hosszú, vékony végtagokkal rendelkező, nyúlánk, karcsú nőkhöz, akiket a kifutón vagy a magazinok címlapján látni. Masszív, izmos testét a súlyzók imádatának köszönhette. A combja, a vádlija, a farizma kőkemény, a válla széles és kidolgozott, a hasa kockás volt, a karján pedig hosszú, szálkás izmok futottak. Korábban versenyzett MMA-ban meg kick-boxban is, és rengeteg olyan technikát megtanult, amellyel egy kisebb súlyú ember legyőzhet egy nagyobbat.

És mindezt azzal a szándékkal, hogy életben maradjon ebben a férfiak által uralt világban, ahol elengedhetetlen a fizikai erő, a keménység és az ebből fakadó magabiztosság. Szögletes arcvonásai különösen vonzó, már-már megbabonázó egésszé álltak össze. Vállig érő, fekete haja volt, a sötétkék szempárból pedig valami megfoghatatlan bölcsesség áradt.

Korábban sosem járt még Florence-ben, és most, hogy a két hatalmas termetű, szótlan őr kíséretében átvágott az előcsarnokon, azonnal feltűnt neki a szinte ijesztő csend és nyugalom. Sok börtönben megfordult már, és megszokta a hangzavart, a kiabálást, a fütyülést, a káromkodásokat, az ajánlatokat, a fenyegetéseket, a rácsokra fonódó ujjakat, a cellák mélyéről rászegeződő baljós tekinteteket. Ha az ember még nem állatiasodott el, mire egy maximális biztonsági fokozatú börtönbe került, onnan kétségkívül vadállatként jut ki. Vagy holtan.

Mint A legyek ura.

Csak súlyos acélajtókkal és angol vécével.

Itt azonban úgy érezte magát, mintha egy könyvtárban lenne. Lenyűgözte a dolog: nem akármilyen teljesítmény ez, hiszen olyan férfiakat kell elhelyezni – és nem csak néhányat –, akik több ezer embertársukat ölték meg bombával, pisztollyal, késsel, méreggel vagy puszta kézzel. A kémek esetében pedig hazaárulással.

Holnapután bejöhetsz.

Pine Utah államból, egészen pontosan St. George városából autózott idáig, ahol korábban élt és dolgozott. Átszelte egész Utaht és fél Coloradót. A GPS szerint nagyjából tizenegy óra szükséges a több mint ezer kilométeres út megtételéhez, de neki tíz óra sem kellett, mert gyorsan hajtott – mint mindig –; az autónak igen erős motorja volt, és persze nagyon jó szolgálatot tett a radardetektor, amely jelezte a traffipaxokat.

Csak egyszer állt meg, hogy mosdóba menjen, és vegyen egy kis harapnivalót, egyébként padlógázzal száguldott.

Úgy is szervezhette volna, hogy Denverbe repül, és onnan megy autóval, de elég ideje volt, és szerette volna alaposan végiggondolni, mit fog tenni, ha megérkezik. Márpedig egy hosszú autóút a hatalmas, kietlen pusztaságon át nagyon jó lehetőséget biztosított erre.

Keleten nőtt fel, majd pályájának nagy részét az amerikai Közép-Nyugat végtelen rónáin töltötte. Remélte, hogy továbbra is ilyen helyen dolgozhat majd, mert imádott a szabadban lenni, főleg a hosszan elnyúló síkságokon.

Az FBI-nál eltöltött néhány év után maga dönthette el, hová helyezzék. Ennek pedig az volt az oka, hogy ő olyan helyre is szívesen ment, ahová más ügynök nem akart. A legtöbben valamelyik nagyvárosban szerettek volna dolgozni: akik a melegebb éghajlatot kedvelték, azok célba vették Miamit, Houstont vagy Phoenixet. Ha valaki feljebb akart kerülni a ranglétrán, akkor azért küzdött, hogy New Yorkba vagy Washingtonba kerülhessen. Los Angeles vagy Boston is igen népszerű volt, rengeteg okból kifolyólag. Pine-t azonban egyáltalán nem érdekelték ezek a helyek, élvezte, hogy a semmi közepén végezhette a munkáját egy helyi irodában, viszonylagos elszigeteltségben. Eredményes munkát végzett, rendesen tette a kötelességét, így aztán mindenki békén hagyta.

És a hatalmas pusztaságban, gyakran több száz kilométeres körzetben egyedül ő képviselte a szövetségi törvényeket, és ezt is nagyon élvezte. Talán voltak, akik túlságosan zárkózottnak, rendmániásnak vagy antiszociálisnak tartották, pedig egyáltalán nem ilyen volt, sőt, kifejezetten jól kijött az emberekkel. Senkiből sem lesz jó FBI-ügynök, ha nem tud bánni az emberekkel. Ő egyszerűen csak szerette megőrizni a privát szféráját.

Először Utah államba, St. George-ba került a helyi irodához, amelyet mindössze két ügynök alkotott. Két évet töltött ott, és amikor lehetőség adódott, átment egy egyszemélyes irodába egy Shattered Rock nevű kisvárosba. A kirendeltséget csak akkoriban hozták létre Tuba Citytől nyugatra, a Grand Canyon Nemzeti Park közvetlen közelében. Pine munkáját egy hatvan körüli titkárnő, Carol Blum segítette, aki évtizedeket húzott le a hivatalnál. A nő hatalmas hősnek tartotta J. Edgar Hoover korábbi FBI-igazgatót, pedig a férfi jóval előbb meghalt, mint ahogy Carol elkezdte volna a pályáját.

Pine nem tudta, hogy higgyen-e a nőnek, vagy sem.

A látogatási idő már rég véget ért a börtönben, de a vezetőség méltányolta egy szövetségi kolléga kérését. Pontosan éjfél volt, és Pine ezt éppen megfelelő időpontnak gondolta: a szörnyek éjfélkor szoktak előbújni, nem igaz?

Bekísérték a látogatóhelyiségbe, ahol leült egy fémszékre a vastag polikarbonát elválasztófal egyik oldalán. Itt nem voltak telefonok, csak egy műanyagba épített, kerek cső, azon keresztül lehetett beszélni. Az elítélt az ablak másik oldalán, a padlóhoz csavarozott, szintén fémből készült székre ült, amely persze sokkal kényelmetlenebb volt a látogatóénál. Szándékosan.

Cérnára, cinegére.

Pine a két kezét összekulcsolva és a sima, laminált felületen pihentetve várta a férfit. A jelvényét a kabátja hajtókájára csíptette, mert azt akarta, hogy a férfi lássa, honnan jött. A túloldalon lévő ajtót bámulta, ahol majd be fogják vezetni. A férfi tudott Pine érkezéséről. Bele kellett egyeznie, hogy beszél vele, ez az elítéltek kevés jogainak egyike volt.

Pine teste kissé megfeszült, amikor meghallotta a közeledő lépéseket. Az ajtó berregve kinyílt, ő pedig megpillantott egy hatalmas termetű őrt, akinek széles válla szinte betöltötte az ajtónyílást. Mögötte egy másik őr, majd egy harmadik, szintén elképesztő méretben.

Egy pillanatra eltűnődött, vajon van-e egy minimum testtömeg, amely alatt nem alkalmaznak őröket, és arra jutott, hogy ez igen valószínű. Akárcsak a tetanuszoltás, úgy az izomtömeg is kötelező.

Aztán ahogy a gondolat jött, úgy el is szállt, mert az őrök mögött megjelent a bilincsbe vert Daniel James Tor százkilencvenhárom centis alakja. Mögötte szintén három őr, így tulajdonképpen meg is telt az üveg túloldalán lévő kis helyiség. Pine korábban már hallotta, hogy ebben a börtönben egyetlen rab sem közlekedhet háromnál kevesebb őr kíséretében.

Úgy tűnik, Tor esetében még ezt is megduplázták, amit Pine tökéletesen megértett.

A férfi kopasz volt. Üres tekintettel bámult maga elé, miközben az őrök leültették, és a padlóba erősített karikához láncolták. Pine tudta, hogy ez sem volt szokványos a látogatások alkalmával.

De nyilván megszokott volt az ötvenhét éves Tor esetében, aki fehér kezeslábast és fekete, gumitalpú cipőt viselt fűző nélkül. Fekete keretes szemüvege egy darab puha gumiból készült, még az illesztéseknél sem voltak fémcsavarok. A könnyű műanyag lencséket sem nagyon lehetett volna fegyverként használni.

Egy börtönben muszáj minden részletre figyelni, mert a raboknak rengeteg idejük van kieszelni, mi módon tehetnének kárt magukban és másokban.

Pine tudta, hogy Tor testét szinte teljesen beborítják a – jobbára saját maga által készített – tetoválások. Az a néhány pedig, amit nem ő csinált, azoktól az áldozataitól származott, akiknek muszáj volt tetoválóművésszé válniuk, mielőtt Tor a másvilágra küldte őket. Állítólag minden tetoválás mögött egy áldozat története rejlett.

Tor körülbelül százharminc kilót nyomott, és Pine úgy becsülte, hogy ebből úgy tíz százalék lehet a zsír. Vastag erek futottak az alkarján és a nyakán, ami arra utalt, hogy az edzésen és az alváson kívül nemigen lehet mit csinálni egy ilyen helyen. A férfi komoly sportoló volt a középiskolában, valóságos sztár, aki hihetetlen fizikai adottságokkal rendelkezett. Sajnos a fantasztikus testhez zavart, bár bizonyos értelemben briliáns elme párosult.

Az őrök elégedetten nyugtázták, hogy biztonságosan leláncolták Tort, majd elhagyták a helyiséget. De Pine hallotta őket az ajtó túloldaláról, és biztos volt benne, hogy a férfi is.

Elképzelte, hogy Tor valahogy áttöri az üveget. Vajon szembe tudna szállni vele? Érdekes felvetés volt, és Pine egy aprócska része azt kívánta, hogy a férfi próbálja meg.

A rab tekintete végül megállapodott rajta, és mereven bámult a szemébe.

Atlee Pine sok szörnyet látott már az üvegfalon vagy a rácsokon keresztül, sokan neki „köszönhették" a lebukást.

De Daniel James Tor különbözött tőlük. Ez a férfi a generációja vagy talán minden idők legszadistább és legaktívabb sorozatgyilkosa volt.

Megbilincselt kezét az asztalon pihentette, jobbra billentette a fejét, egészen addig, amíg nem roppant egyet a nyaka. Aztán Pine jelvényére pillantott, majd ismét a nő szemébe nézett.

Gúnyosan elhúzta a száját a törvény és a rend jelképe láttán.

– Nos? – kérdezte halk, monoton hangon. – Maga kérte ezt a találkozót.

Végre eljött a pillanat, amelyet a nő mintha öröktől fogva várt volna.

Atlee Pine előrehajolt, a szája csak pár centire volt a vastag üvegtől.

– Hol van a testvérem?

Ugorj, cica, az egérre, fuss!

2. fejezet

Tor üres tekintete mit sem változott a kérdés hallatán. Az ajtó túloldaláról hallani lehetett az őrök duruzsolását, lábak dobbanását; időnként egy tenyér csattant a gumiboton. Csak gyakoroltak a fiúk, hátha egyik pillanatról a másikra le kell fogni az elítéltet.

A férfi arckifejezésén látszott, hogy ő is hallja az őröket. Úgy tűnt, semmi sem kerüli el a figyelmét, pedig végül azért kapták el, mert valami csak elkerülte a figyelmét.

Pine kicsit hátrébb dőlt, és karba tett kézzel várta a férfi válaszát. Tor nem menekülhetett a kérdések elől, és Pine számára is ez volt most a legfontosabb.

Tor tekintete végigpásztázta a nőt, talán az áldozatait is így mérte fel. Harmincnégyet sikerült rábizonyítani. És ez biztosan nem a valós szám, a hatóságok a háromszorosát saccolták. És Pine most egy olyan áldozat miatt van itt, akinek a megölésével meg sem vádolták a férfit. Egyetlen áldozat miatt, aki nem fogja gyarapítani a Tor buzgó perverziójának áldozatul esettek listáját.

A férfi csakis azért úszhatta meg a halálbüntetést, mert együttműködött a hatósággal, és elárulta, hol találják három áldozat földi maradványait. Így aztán három család örök nyugalomra helyezhette a szeretteit. Tor pedig tovább élhetett, igaz, a hátralévő éveit egy ketrecben fogja tölteni. Pine szinte maga előtt látta a férfi önelégült arcát, ahogy megköti a vádalkut, mert pontosan tudta, hogy ő járt vele jobban.

Az áldozatai meghaltak, ő pedig tovább élhet. Márpedig Tort csakis mások halála érdekelte.

A kilencvenes évek közepén tartóztatták le, és gyorsan vád alá is helyezték, majd elítélték. 1998-ban egy másik börtönben megölte az egyik rabtársát és két őrt. Abban az államban, ahol ez történt, nem volt halálbüntetés, máskülönben a férfi rég a halálsoron lenne, vagy már ki is végezték volna. Viszont az eset után átszállították az ADX Florence-be, ahol a negyvenszeres életfogytiglanját töltötte. Akkor is itt fog meghalni, ha matuzsálemi kort ér meg.

De úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja.

– Hogy hívták? – kérdezte Tor, mintha csak egy hivatalnok lenne a pult másik oldalán.

– Mercy Pine.

– Hol és mikor történt?

Játszott a nővel, aki kénytelen volt belemenni a játékba.

– A georgiai Andersonville-ben 1989. június 7-én.

Tor megropogtatta a nyakát, ezúttal a másik oldalra billentve. Aztán kinyújtotta hosszú ujjait, ropogtak az ízületek. Úgy tűnt, mintha csak izmok, inak, csontok, ízületek óriási összevisszasága lenne ez az ember.

– Andersonville, Georgia – töprengett a férfi. – Ott sokan meghaltak. A polgárháború alatt konföderációs börtön is volt ott Henry Wirz parancsnoksága alatt. Ki is végezték háborús bűnökért, tudott erről? Felakasztották, mert a munkáját végezte! – Elmosolyodott. – Svájci volt, teljesen semleges. És kivégezték! Az igazságszolgáltatás néha igen furcsa dolgokat produkál.

A mosoly ugyanolyan hirtelen tűnt el az arcáról, ahogy megjelent, akár egy ellobbant gyufa.

– Mercy Pine – mondta Atlee Pine. – Hatéves volt, és 1989. június 7-én tűnt el a Macon megyei Andersonville-ből Georgiában. Akarja, hogy leírjam a házat? Úgy hallottam, pontosan emlékszik minden egyes áldozatára, de talán kell egy kis segítség, hogy emlékezzen. Nem mostanában történt.

– Milyen színű volt a haja? – kérdezte Tor, és láthatóvá váltak széles, egyenes fogai.

– Ugyanolyan, mint az enyém – mutatott Pine a hajára. – Ikrek voltunk.

Ez a kijelentés látható érdeklődést váltott ki a férfiból, a beszélgetés során most először. Pine számított erre. Mindent tudott Torról, kivéve egyetlen dolgot.

És pont ezért volt itt ma éjjel.

A férfi előrébb hajolt, a láncai megcsörrentek az izgatottságtól.

Még egyszer ránézett a nő jelvényére.

– Szóval ikrek voltak – mondta türelmetlenül. – És az FBI-tól jött. Na, kezd összeállni a kép. Folytassa!

– Köztudott, hogy 1989-ben azon a környéken működött. Atlanta, Columbus, Albany, Macon belvárosa.

A nő elővett a zsebéből egy vörös rúzst, és az üvegen pontokkal jelezte az elhangzott városok egymáshoz viszonyított elhelyezkedését. Aztán összekötötte a pontokat, amelyek egy ismerős alakzatot adtak ki.

– Maga matekzseni volt, igazi csodagyerek. Nem csoda, hogy kedveli a geometriai formákat. – Rámutatott a felrajzolt ábrára. – Ez itt egy gyémántalakzat. Végül ez buktatta le.

Ez volt az a valami, amit Tor nem vett észre. A saját maga alkotta mintát.

A férfi összeszorította a száját. Pine tisztában volt vele, hogy egyetlen sorozatgyilkos sem hajlandó elismerni, hogy túljártak az eszén. A férfi egyértelműen szociopata volt, és nárcisztikus. Az emberek hajlamosak ártalmatlannak tartani a nárcizmust, mert rendszerint az a sztereotip jelenet ugrik be nekik, ahogy egy hiú férfi vágyakozva bámulja a vízfelszínen vagy a tükörben a saját képét.

Pine azonban tudta, hogy a nárcizmus az egyik legveszélyesebb jellemvonás, mégpedig azért, mert az ilyen emberek semmiféle érzelmet nem mutatnak mások iránt. Ami azt jelenti, hogy mások élete tökéletesen értéktelen egy nárcisztikus számára. A gyilkolás olyan eufóriát vált ki belőlük, mint valami kábítószer, mert élvezik, hogy mások felett uralkodhatnak, másokat elpusztíthatnak.

Ezért lehet az, hogy igazából minden sorozatgyilkos nárcisztikus is.

– De Andersonville nem illett a geometriai mintába – mondta Pine. – Egyszeri alkalom volt? Egy kis kiruccanás? Miért jött a házunkba?

– Rombusz volt, nem gyémánt – felelte Tor.

Pine nem reagált, ezért a férfi folytatta, mintha egy iskolai osztályban magyarázna a gyerekeknek:

– Rombuszmintát követtem, de nevezhetjük érintőnégyszögnek is, ha az jobban tetszik. Ennek az alakzatnak négy egyenlő hosszúságú oldala van, az átlói viszont nem egyenlőek. Például a deltoid csak akkor lehet paralelogramma, ha rombusz is egyben. – Lenézően pillantott a Pine által rajzolt alakzatra. – A gyémántforma nem matematikai meghatározás, úgyhogy kérem, többet ne kövessen el ilyen hibát. Borzasztóan kínos, kifejezetten szakmaiatlan. Hogy készült fel maga erre a beszélgetésre?

Elutasítóan legyintett két összebilincselt kezével, és undorodva nézte az üvegen az ábrát, mintha a nő valami sértő becstelenséget rajzolt volna.

– Köszönöm az előadást – mondta Pine, akit a legkevésbé sem érdekeltek a paralelogrammák vagy egyáltalán a matematika. – Tehát, miért tette azt a kitérőt? Korábban mindig pontosan követte a mintákat.

– Csak maga állítja, hogy megtörtem a mintát, csak maga állítja, hogy 1989. június 7-én éjjel Andersonville-ben voltam.

– Nem mondtam, hogy éjjel volt.

A férfi hirtelen elmosolyodott.

– A mumus csak éjjel jön elő, nem?

Pine-nak eszébe jutott a korábbi gondolata, hogy a szörnyek éjfélkor bújnak elő. Ahhoz, hogy az ember gyilkosokat kapjon el, át kell vennie a gondolkodásmódjukat. Ezt mindig is nagyon zavarba ejtőnek találta.

– Hatéves volt? – kérdezte a férfi, még mielőtt Pine megszólalhatott volna. – Egy ikerpár egyik tagja? És pontosan hol történt a dolog?

– A szobánkban. Az ablakon át jött be, leragasztotta a szánkat, hogy ne tudjunk kiabálni. És lefogott minket.

Pine kivett a zsebéből egy darab papírt, és odatartotta az üveghez, hogy a férfi elolvashassa rajta az írást.

A rab tekintete követte a szavakat, de az arca semmit sem árult el, még egy olyan tapasztalt ügynöknek sem, mint Pine.

– Egy gyerekmondóka? – kérdezte Tor ásítva. – Mi lesz a következő? Énekelni fog nekem?

– Ezt szavalta, és közben ritmusra kopogtatta a homlokunkat – felelte Pine, és kissé előrehajolt. – Egy szótag, egy homlok. Velem kezdte, és Mercyvel fejezte be. Aztán őt magával vitte, velem pedig ezt csinálta.

Hátratűrte a haját, mire egy sebhely vált láthatóvá a bal halántékán.

– Nem tudom, mivel tette, nem emlékszem. Talán az öklével. Betörte a koponyámat. Maga nagydarab, erős ember, én meg csak egy kislány voltam. – Egy pillanatra megállt, majd hozzátette: – De már nem vagyok az.

– Nem, kétségkívül nem. Milyen magas, száznyolcvan körül?

– A testvérem is magas volt, legalábbis a hatéves korához képest, viszont kifejezetten sovány. Egy ilyen erős ember könnyedén magával vihette. Hová vitte?

– Újabb feltételezés. Maga mondta, hogy korábban sosem tértem el a mintától. Akkor miből gondolja, hogy ezúttal megtettem?

Pine közelebb hajolt az üveghez.

– Az a helyzet, hogy emlékszem magára – mondta lassan, és végigmérte a férfit. – Nem egy könnyen feledhető alak.

Tor ajka összeszorult, megfeszült, mint a felhúzott íj. Egy halálos nyílvesszőt készült kilőni.

– Tehát emlékszik rám. És csak most keresett meg? Huszonkilenc évvel később?

– Tudtam, hogy itt megtalálom, úgysem mehet sehová.

– Rossz duma, ez nem válasz. – Újra Pine jelvényére pillantott. – Hová helyezte az FBI? Valahol a közelben dolgozik? – kérdezte kissé mohón.

– Hová vitte a testvéremet? Hogyan halt meg? Hol vannak a maradványai?

A kérdések gyorsan pattogva hangzottak el, mert Pine a hosszú út során sokat gyakorolta őket.

Tor folytatta a saját gondolatmenetét.

– Gondolom, nem valami magas beosztásban van, maga nem az a típus. Hétköznapi ruhát visel, nem a látogatási időben jött, szerintem nem az FBI bízta meg. Ráadásul egyedül van, pedig a magukfajták kettesével járnak, ha hivatalos ügyről van szó. És akkor még nem beszéltünk a személyes problémájáról.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Pine a férfi szemébe nézve.

– Volt egy ikertestvére, de aztán egyedül maradt. Mintha elveszítette volna a személyisége egyik felét. Nem volt meg többé az érzelmi kötődés, ettől kezdve senkiben sem bízott, senkire sem számíthatott. Biztos férje sincs – tette hozzá Tor a nő csupasz gyűrűsujjára pillantva. – Senkije sincs, aki könnyíthetne a helyzetén, így sajnos magányos, boldogtalan és frusztrált, ami így is marad, amíg meg nem hal. – Megállt, és mintha némi érdeklődés villant volna a szemében. – Mégis... valaminek történnie kellett, hogy majdnem három évtized után idejött. Vagy ilyen sokáig tartott, hogy erőt gyűjtsön? Eddig nem mert szembenézni velem? Egy FBI-ügynök? Felettébb különös.

– Semmi oka nincs rá, hogy ne mondja el. Kap még egy életfogytiglant, és akkor mi van? Sosem fogja elhagyni Florence-t.

A férfi válasza meglepő volt, pedig nem kellett volna annak lennie.

– Maga elkapott legalább hat-hét olyan embert, mint én. A legtehetségtelenebb megölt négy embert, a legtehetségesebb meg tízet.

– Tehetségről beszél? Én nem pont ezt a szót használnám.

– Pedig a tehetség nagyon fontos. Higgye el, nem olyan egyszerű szakma ez, bármit gondoljon is a társadalom. Persze azok, akiket maga letartóztatott, kispályások voltak hozzám képest, de valahol el kell kezdeni. Gondolom, erre specializálódott. Hogy olyanokat kapjon el, mint én. Szép dolog, ha komoly célokat tűz ki az ember, de előfordulhat, hogy túlságosan is ambiciózus lesz, vagy elbízza magát. Tudja, közel repülni a naphoz viaszszárnyakkal. Ennek bizony sokszor tragédia a vége. Istenhez méltó vég, de úgy vélem, nem a maga esetében. Mindenesetre szívesen tennék egy próbát.

Pine nem vette komolyan ezt az őrült monológot a végén a fenyegetéssel. Ha a férfi azon gondolkozik, hogy megölje őt, akkor legalább odafigyel rá.

– A többiek mind nyugaton dolgoztak – mondta. – Ezen a környéken hatalmas távolságok, üres pusztaságok vannak. Nem áll minden sarkon egy rendőr. Az emberek jönnek-mennek, sokan menekülnek valami elől, mások új dolgokat keresnek a hosszú, elhagyatott utakon. Ezer helyet találhat az ember, ahová el lehet rejteni egy hullát. Ez motiválja az olyan... tehetségeket, mint maga.

Tor széttárta a kezét, már amennyire a bilincs engedte.

– Na, ez már jobban hangzik.

– Az meg még jobb lenne, ha felelne a kérdésemre.

– Tudom, hogy egyetemista korában csak fél kilón múlott, hogy bekerüljön a súlyemelő olimpiai csapatba. – Miután a nő nem felelt, Tor folytatta: – Atlee Pine ügynök a georgiai Andersonville-ből, a Google még a florence-i börtönt is elérte. Azzal a feltétellel egyeztem bele a találkozóba, hogy előtte kaphatok némi információt magáról. Még saját Wikipédia-oldala is van. Na, nem olyan hosszú, mint az enyém, de maga még fiatal. Igaz, semmi sem garantálja, hogy hosszú pályafutása lesz.

– Egy kiló volt, nem fél. A szakítás nem ment, sose tudtam elég jól felhúzni a súlyt. Lökésben mindig is jobb voltam.

– Ja, egy kiló, nem fél, bocsánat, tévedtem. Akkor egy kicsit gyengébb, mint hittem. Meg igazi lúzer is.

– Semmi oka sincs rá, hogy ne árulja el – ismételte meg Pine. – Semmi.

– Maga is szeretné, ha lezárhatná az ügyet, igaz? Minden áldozat rokona ezt akarja – mondta Tor unott hangon.

Pine bólintott, de csak azért, mert félt attól, amit esetleg mondana. A férfi állításával ellentétben igenis készült a találkozásra. De az ember sosem lehet teljesen felkészült, ha ezzel a férfival beszél.

– Tudja, minek örülök igazán? – kérdezte Tor.

Pine továbbra is a férfi szemébe nézett, de nem felelt.

– Annak, hogy meghatároztam a maga egész szánalmas életét.

Hirtelen odahajolt az üveghez. A széles váll, a kopasz fej szinte betöltötte azt, mint amikor egy férfi az ablakon át bemászik két kislány szobájába. Egy rémisztő pillanatra Pine megint hatévesnek érezte magát, ez a szörnyeteg pedig mondta a kiszámolót, minden második szótagnál megkoppintotta a homlokát, hogy aztán megölje azt, akire az utolsó jutott.

Mercyt. Nem őt.

Mercyt.

Nem őt.

Alig hallhatóan fújta ki a levegőt, majd önkéntelenül a jelvényéhez nyúlt.

Az ő próbaköve. A mágnese. Nem, inkább a rózsafüzére.

A mozdulatot Tor is észrevette. Nem mosolygott diadalittasan, a szemében nem düh ült, hanem csalódottság. Aztán egy pillanat múlva inkább már közöny. A tekintete elkalandozott, a vonásai kisimultak, hátradőlt a széken. Belesüppedt, az energiája, az élénksége