Viharfelhő

By Allison Brennan

MAXINE REVERE, az ellenállhatatlanul okos és vonzó bűnügyi újságírónő a fejébe vette, hogy az öt ember megölésével vádolt Adam Bachman bűnlajstroma ennél hosszabb, például megérzése szerint egy régóta eltűnt idős házaspár meggyilkolása is a nevéhez köthető.
És bár a házaspárt továbbra sem találják – se élve, se holtan –, a pernek Maxine kivételével mindenki a végére akar érni.
A vádlottal készített exkluzív interjú során a gyanúja csak erősödik, és az is kiderül, hogy Adam Bachman jóval többet tud Maxine múltjáról, mint az komfortos lenne…
Sőt a riporter úgy véli, az elmebeteg gyilkos nem dolgozott egyedül, és a társa továbbra is szabadon mászkál.
Max tovább nyomoz, bár szinte mindenki akadályozni próbálja, és a sötét fellegek csak egyre gyűlnek és gyűlnek, ahogy többet megtud az esetekről, és ahogy egyre inkább összefonódnak vele is a szálak. Még nem sejti, hogy egy szociopata őrült csak azt figyeli, hogy egyetlen hibát vétsen – és ő akkor majd ott vár rá…

Rengeteg krimit olvasok, szeretek együtt nyomozni a rendőrökkel, borzongani a szereplőkkel. Ez a feszültséggel teli, hátborzongató thriller a briliáns Allison Brennan tollából a legújabb kedvencem.
Garantálható, hogy olvasása közben, akárcsak én, te is majd gyakran körbejársz a lakásban – ellenőrzés céljából…
Csak hogy biztos légy abban: biztonságban vagy.

• Language: Magyar
• Publisher: Erawan Könyvkiadó
• Release date: Apr 20, 2016
• ISBN: 9786155469916

Book preview

ALLISON BRENNAN

Viharfelhő

Maxine Revere sorozat 2.

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Allison Brennan: Compulsion

Originally published by Minotaur Books,

an imprint of St. Martin’s Press in 2015

Copyright © 2015 by Allison Brennan

Minden jog fenntartva!

FORDÍTOTTA: LAIK ESZTER

A Viharfelhő műfaja regény, a cselekményben és a műben megjelenő karakterek a szerző fantáziájának szülöttei. Bármely hasonlóság valós eseményekkel, helyekkel, élő vagy holt személyekkel csakis a véletlen műve.

Copyright © 2015 by Allison Brennan

Hungarian translation © Laik Eszter

© Erawan Könyvkiadó, 2016

Felelős kiadó: Fejős Éva

Felelős szerkesztő: Papp Diána

A kéziratot gondozta: Lőrinczi Ágnes

Borítóterv: Cantinart

Borítóillusztráció: Shutterstock

Elektronikus változat:

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5469-91-6

Prológus

Kilenc hónappal ezelőtt

Verejték gyöngyözött Adam Bachman homlokán. Azok a fények ott előtte csak sürgősségi járművek, mondta magának, amelyek a baleset miatt állnak ott. Senki sem foglalkozik vele vagy a kocsijával.

Csakhogy ez nem az ő kocsija.

És más problémája is akadt. A lány mozgolódni kezdett a csomagtartóban.

Minden rosszul alakult már az elejétől, de ő nem látta rögtön. Azért nem, mert őrá figyelt, a csinos szöszire. Ahogy ránézett a lány, rögtön tudta, hogy megéri. A lány meglátta őt – igaz valóját –, és ebbe beleborzongott, nem úgy, mint a többieknél. Amikor ránézett a bárpult fölött, kissé elmosolyodott, mintha közös titkuk lenne.

Talán csak képzelte. Talán hibázott, amikor őt választotta. Miért múlik el olyan gyorsan a drog hatása?

Azazhogy nem is múlt el gyorsan. Harminc perce araszolt ebben a dugóban. Csak egy sávban lehetett haladni, és a kocsik feltorlódtak. Nyár volt, az emberek ki akartak szabadulni a városból, de ez egy keddi nap, nem hétvége, az ég szerelmére, szóval annak a balesetnek elég súlyosnak kell lennie, ha csak pár autót engednek át egyszerre.

A lány rugdosni kezdte a csomagtartót, miközben a kocsi közelebb gurult a sürgősségi járművekhez. Aztán Adam észrevette a két rendőrautót. Biztos a baleset miatt vannak itt.

Mindössze egy súlyos baleset történt, miért ver ilyen hevesen a szíve?

Maradj csendben, bébi. Csak… maradj… csendben.

A drogok általában két órára kiütötték őket. Elegendő időre ahhoz, hogy elvigye mindet a gondosan megválasztott kis búvóhelyére. Hogy felélessze őket. Aztán figyelje, ahogy meghalnak. Néha órákig tartott. Előkészületek és gyakorlás, hogy minden a lehető legjobban menjen. Csak egy hajszál választotta el egymástól az életet és a halált. Felfedni azt a tökéletes pillanatot, közvetlenül a legutolsó lélegzetvételük előtt, ez nem tudomány volt. Hanem művészet. Minden személy egyedi jelenség. Éppen ez tette az egész folyamatot olyan izgalmassá, olyan inspirálóvá. Ha filmeket csinálna, díjakat nyerne a gondosságával, a precizitásával.

Követett el hibákat, de aztán jóvátette őket. Az utolsó kettő tökéletes volt. Előbb a fiú, aztán a lány. És úgy gondolta, ez a lány éppolyan kielégítő lesz. Még azoknál is tökéletesebb.

Közelebb gördült a rendőrautókhoz. Félreintették a kocsikat, alig pillantottak a belsejükbe.

Ez jó. Rendben. Hagyd abba az izzadást.

Egyáltalán minek néznek be a kocsikba? Gyanakszanak valamire? Vagy csak szokásból, mert zsaruk, és minden zsaru természeténél fogva gyanakvó?

Ki van zárva, hogy ezek a rendőrök bármit is tudhatnának a csomagtartóba gyömöszölt lányról. Csak negyvenöt perccel ezelőtt kapta el. Még azt sem tudhatja senki, hogy eltűnt. Az ő eljárása tökéletes, még soha senkiről nem jelentették, hogy eltűnt, mielőtt meghalt volna.

Ez a lány nagyon beszédes volt ott a bárban. Baltimore-ban lakik. Egyedül jött a városba, hogy találkozzon a fiújával. Egy éjszakára nála maradt, de már semmi sem volt ugyanolyan.

– Az emberek nem azok, akiknek hiszed őket – mondta.

Ő egyetértett. Mintha a lány olvasott volna a gondolataiban.

Egy szállodába ment pár napra az apja hitelkártyájával, amíg kitalálja, mit akar kezdeni az életével. Kiélvezni a várost. Meglátogatni pár múzeumot. Finom kajákat enni.

Ő nem veszíthet. Főleg nem öt tökéletes gyilkosság után.

A csomagtartóban csend volt, de ő nem tudott ellazulni. Három autó maradt még előtte. Mindegyik lelassított, odagurult, félreintették, aztán eltűntek a felüljárón.

Odagurult, lelassított, mire az egyik zsaru intett neki. Megnyomta a gázpedált.

Éles sikítás harsant fel a csomagtartóból.

Megdermedt. A padlóig akarta taposni a pedált, találni egy rést, ahol átroboghat, tovább rohanni, amíg le nem száguld a hídról. Befejezi az életét, és vele együtt véget vet a lányénak is a csomagtartóban.

Lehet, hogy meg se hallották.

A két zsaru felé pillantott. Sietős léptekkel jöttek felé. A kezüket már rajta tartották a fegyverükön.

– Uram! Tartsa úgy a kezét, hogy láthassuk!

Menekülés helyett Adam a kormánykerékre tette a kezét, és kényszerítette magát, hogy ne sírjon.

Első fejezet

A jelenben

Makacs kurva!

Maxine Revere ott állt Ben irodájának ajtajában, amíg a férfi befejezte a beszélgetését a New York-i államügyésszel.

Max bóknak vette az államügyész nyers kirohanását. Végtére is, afféle se veled-se nélküled kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Ami azt illeti, az életében előforduló legtöbb emberhez ilyen kapcsolat fűzte.

– Úgy van. – Ben elkapta Maxine pillantását, és a szájához emelte az ujját, míg kihangosított telefonja fölé hajolt. – Megmondom neki a jó híreket. Köszönöm, Richard.

Gyorsan kinyomta a telefont, mielőtt az ügyész meggondolhatta volna magát – vagy mielőtt Maxine-nek módja lett volna tudatni vele az ő véleményét.

Ben olyan szélesen vigyorgott, hogy a mosolya szinte elnyelte. Felpattant a székéből, és megszorította Max karját, miközben lekapta a zakóját a fogasról.

– Gőzöm sincs, mit mondtál neki, Maxine, de használt!

– Legalább annyira köszönheted magadnak, mint nekem – mondta Max a producernek. Ő játszotta a „keményfiút" az ügyésszel, míg Ben a jó gyereket alakította. Így pontosan azt érték el, amit Max akart. Egy interjút Adam Bachmannel, a huszonhét éves csapossal, akit öt gyilkossággal vádoltak.

– Húsz perced lesz – mondta Ben, miközben a lift felé siettek. – A Reflektorfény irodái elfoglalták a fél emeletet az Avenue of America egyik felhőkarcolójának tizennyolcadik emeletén, délre a Times Square szívétől. – Úgy csináld, hogy megérje.

Maxine nem felelt a férfi megjegyzésére, túlságosan izgatott volt az interjú miatt ahhoz, hogy Ben szokásos kioktatása felbosszantsa. Azóta küzdött, hogy beszélhessen Bachmannel, amióta felfedezte, hogy az eltűnési eset, amelyen múlt nyár óta dolgozott, ugyanazt a sémát követi, mint Bachman sorozatgyilkosságai.

Max a csatorna új műsora számára nyomon követte a pert. Már számos kiemelt fontosságú perben szerepelt, mint a NET helyszíni riportere. A NET nem volt CNN vagy FOX, de a legjobb úton voltak afelé, hogy nevet szerezzenek maguknak. Nagyjából három évvel ezelőttig csak egy internetes hírportál voltak a sok közül. Max nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk. Most pedig, hogy a műsoraiknak már hetvenöt százaléka percnyi pontossággal az aktuális hírekhez kapcsolódott, számos napi, heti és havi rendszerességű saját programot is készítettek, többek között Maxine valós bűnügyeket feldolgozó Reflektorfény című műsorát, amelynek Ben volt a producere. Max élvezte, hogy a NET független csatorna, egy szorosan összetartó család tartotta fenn, kiváló üzleti érzékkel bíró családtagokkal.

– Csak semmi kamerázás – mondta Ben, és többször is megnyomta a „lefelé" gombot, mintha az ismételt mozdulattól hamarabb kinyílna a liftajtó. – De felveheted magnóra.

– És ez megőrjít téged – mondta Max. Ő feleannyira sem izgatta magát a vizuális rész miatt, legalábbis ebben az esetben. Túl soká küzdött ezért az interjúért ahhoz, hogy most fennakadjon a részleteken. Több hónapig alkudozott – az államügyésszel, a védőügyvéddel, a rendőrséggel, az áldozatok családjával, mindenkivel beszélt, akihez hozzáférhetett, kivéve a gyilkost magát.

Egészen mostanáig. Exkluzív interjú. Négyszemközt. Toll, papír, magnó. Egy régi stílusú interjú. Mert ahogy az államügyész találóan mondta, ő egy makacs kurva.

– Vedd rá a fickót, hogy a per után kamerák elé álljon – javasolta Ben. Vetett egy pillantást a lift tükörfényes fémajtajára, és megigazgatta a nyakkendőjét. Micsoda piperkőc, gondolta Maxine. – Nyomon követjük az ügyet, miután elítélték.

Max ránézett a férfira, amikor a liftajtó kinyílt, és félbeszakította Ben páváskodását. – Ártatlannak kell tekinteni, amíg el nem ítélik – emlékeztette, miközben beléptek. Csak ők ketten voltak a liftben. Az ajtó becsukódott mögöttük.

– Egy percig se hidd, hogy az a rohadék nem ölte meg azokat az embereket.

Maxine már látott valamennyi bizonyítékot, eleget ahhoz, hogy úgy érezhesse, az ügyésznek megingathatatlan esettel van dolga. De ő elsősorban riporter volt, és az igazságot akarta, akármi történik. És bár ösztönei azt sugallták, hogy New York-i kedvence a megfelelő fickót csípte fülön, azért még bármi megtörténhetett.

– Nem fogja beismerni ma reggel, hogy bűnös, még mielőtt elkezdődne a pere – mondta Max. – Majd forszírozom az utánkövetést, de keményen megküzdöttem ezért a húsz percért.

– Akartad, hát megkaptad – dünnyögte Ben.

Maxine nevetett.

– Örülök, hogy ennyire megbízol bennem.

– A NET ott lesz, arra számítanak, hogy a bíróság ebédszünetében élő interjút készítünk veled – folytatta Ben. – Mi történt a Bachman-per első délelőttjén, satöbbi-satöbbi, aztán újabb riport, amikor este visszavonulnak. A csatorna vezetői örülnének, ha posztolnál pár kommentet a Twitter-oldaladon.

– Azt nem tehetem; már mondtam neked, mik a bíróság előírásai. – Péntek délután a bíró tájékoztatót tartott az ügyvédeknek és riportereknek a per lefolytatásáról. Míg tart a tárgyalás, tilos nyilvánosan posztolni a tárgyalóteremből, vagy a riportert eltiltják a per teljes idejére. Kommentárok csakis a hivatalos bírósági szünetekben lehetségesek. – Egyáltalán semmilyen elektronikus eszközt nem lehet bevinni. Ha szükséged lenne rám, Davidet vagy Riley-t keresd.

– És hol van Riley? – Ben bosszúsnak tűnt, de ez volt az általános hozzáállása, ha nem tudott valakinek azonnali parancsot adni, hogy mit csináljon. Bár eleinte nem tetszett neki Riley Butler, akit Maxine a múlt hónapban vett fel, a Columbián végzett lány hamar elérte, hogy a kegyeibe fogadja. Bent két dolog érdekelte: a hozzáértés és a sebesség. Elvárta, hogy mindenki kifogástalanul végezze a munkáját, s ráadásul a lehető legrövidebb idő alatt. Riley azonnal ráállt a követelményekre, és kevesebb mint egy hét alatt megkedveltette magát Bennel. Új rekord!

Max azt kívánta, bárcsak az ő jobb keze, David is így érezne Riley iránt.

– Megbíztam valamivel. Majd felszedem a bíróság felé menet.

Ben az órájára nézett.

– Nem túl szoros ez a tempó?

– Fontos volt. – Max elküldte Riley-t, hogy végezzen egy kis titkos kutatást Bachman régi barátainál és szomszédainál. A részleteket nem akarta megosztani Bennel, mert annak nem tetszett, ha Max Riley-t is kiküldte a harcmezőre. Az volt a véleménye, hogy egy irodai asszisztensnek az irodában a helye. Max viszont úgy vélekedett, hogy egy asszisztens ott asszisztáljon, ahol segíteni kell. Ha az illető el tud végezni egy kis terepmunkát, akkor Maxnek több ideje marad a nyomozással és az interjúkkal foglalkozni – és több ideje marad írni.

A liftajtó kinyílt. Kiléptek, és elindultak a kijárat felé. A tágas előcsarnok visszhangzott, Ben lehalkította a hangját.

– Fogod kérdezni a társáról?

– Persze. – Max elkapta Ben pillantását. – Miért?

– Mert azt mondtam Richardnak, hogy erről nem fogsz kérdezősködni – köszörülte meg a torkát a férfi.

– Mi a nyavalyának mondtad ezt?! Pontosan tudod, hogy éppen ez az elsődleges oka, amiért annyira akartam ezt az interjút!

– Azt hittem, azt szeretnéd kideríteni, ő ölte-e meg a Palazzolo házaspárt.

– Annyit tudok, hogy része volt az eltűnésükben, most pedig bizonyítékot akarok. És jól tudod, hogy ezen a gyilkos-páros teórián dolgozom már hónapok óta.

– Már amikor nem Miamiba repülsz, hogy idegesítsd az exedet, vagy Kaliforniába, hogy a szeretőddel kefélj.

– Baszd meg – felelte Max. Néha Ben úgy viselkedett, mintha az öcsikéje lenne, pedig az neki sose volt. – Nem volt jogod azt mondani Richardnak, hogy ejtettem azt a két-gyilkos teóriát. Azt fogom kérdezni Bachmantől, amihez csak kedvem szottyan!

A volt katona és zsaru, személyi asszisztens és testőr, David Kane közeledett feléjük. Maxine ugyan sosem vágyott személyi asszisztensre vagy testőrre, de egy két évvel ezelőtti per után, amikor halálos fenyegetésekkel bombázták, Ben ragaszkodott hozzá. És David most már nemcsak nélkülözhetetlen volt, hanem egyben a legjobb barátja is, és az egyetlen ember, akiben megbízott. Meg is érdemelte. Részben azzal, hogy nem mondott fel Maxine-nek, holott bőven lett volna rá oka. De ahhoz is értett, hogy elsimítsa a háborúságokat Ben és Maxine között.

Igaz, ami igaz, Max nem volt az az ember, akivel könnyű együtt dolgozni.

– David, küldtem neked egy javított beosztást emailben – mondta Ben, figyelmen kívül hagyva Max gyilkos pillantását. De Max nem fogja ejteni a témát. És Ben tudta ezt. Akkor meg minek kellett azt mondania az ügyésznek, hogy megteszi?

David biccentett egyet.

– Max, mennünk kell. A tilosban parkolok.

– Ben majd kifizeti a bírságot – mondta Max, és megveregette a férfi arcát. – Igaz, Benji? – Dühös volt, amiért Ben így szórakozik az ő interjújával.

A férfi elvörösödött.

– Vigyázz a szádra.

– Nem én tettem ilyen nevetséges ígéretet.

– Az államügyész kulcsfigura a NET számára. Ne tedd ezt tönkre.

– Majd én kezelem Richard Milligant. És soha ne tégy olyan ígéretet a nevemben, amiről jól tudod, hogy nem fogom betartani.

– Max, neked ez egy nagy lehetőség.

– Úgy érted, ne csesszem el?

– Állj le azzal, hogy megpróbálsz kiakasztani. Az interjúd mindenütt szerepelni fog. Csak – nos, csak tedd azt, amihez a legjobban értesz.

Maxine felvonta egyik szemöldökét.

– Kínozni az embereket?

– Találd meg az igazságot.

Maxine lehiggadt. Ő és Ben gyakran összeakasztották a bajszukat, de tisztelte a férfit.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Mint mindig.

Max átsétált az előcsarnokon, oldalán Daviddel.

– Bennek sosem tetszett az elképzelésed – mondta David. Ő volt az egyik legokosabb ember, akit Maxine ismert, és soha semmit sem kellett elmagyaráznia neki.

– Szórakozik a hírnevemmel. Pedig csakis én magam építhetem vagy rombolhatom a szakmai becsületemet, más senki!

David borravalót adott a biztonsági őrnek, aki vigyázott, hogy ne vontassák el a kocsiját, aztán kinyitotta az utasoldali ajtót Maxnek, még mielőtt odaért volna.

– Hé. Nem vagy a sofőröm – mormogta Max.

A férfi válasz nélkül becsapta az ajtót, majd beült a vezetőülésbe, és kihúzott a járdától.

– Azért én vezetek, mert te borzalmasan szórakozott sofőr vagy – közölte.

– Ben viccel – mondta Max.

David mosolygott a szokásos félmosolyával.

– Igazam van ebben a dologban – folytatta Max.

– Nem kételkedem benne.

Max rápillantott. – De nem is vagy meggyőződve róla.

– Arról vagyok meggyőződve, hogy ha Bachmannek volt társa, akkor te bebizonyítod. – David megállt egy jelzőlámpánál. – Ritkán tudsz meglepni, de nem gondoltam, hogy összehozod ezt az interjút.

– Nem hiszem el, hogy kételkedtél bennem! – Max eljátszotta, hogy meg van sértve. – Tudtam, hogy Bachman beszélni akar velem, megvannak a levelei, amelyekkel bizonyíthatom, de az ügyvédje és a megbízott ügyész két nyavalyás, makacs kerékkötő, úgyhogy megkerültem őket és egyenesen Milliganhez fordultam.

David felhorkant.

– Az a lényeg, hogy végre megtörténik. Hónapok óta tervezem ezt az interjút – egy csomó irányba mehetek, a válaszaitól függően, de úgyis bakizni fog, és én bebizonyíthatom a teóriámat.

– Ugye nem kell mondanom, hogy légy vele óvatos – figyelmeztette David.

– Őrizetben van. Semmit sem tehet velem.

– Ne okoskodj, Max. Amennyiben igazad van, az azt jelenti, hogy létezik egy másik gyilkos, aki szabadon sétál odakint. Ugye tudod?

– Igen, és pontosan ezért vagy velem, drága David. – Max mosolygott, próbálta könnyedebbé tenni a társalgás hangnemét, de David makacsul előre nézett, és rutinosan cikázott a forgalomban.

Bachmannek nem voltak közeli barátai, szobatársai, testvérei. Az anyja Hartfordban, Connecticut államban élt, az apja nem került elő. Legközelebbi gyermekkori barátja tizennyolc évesen jelentkezett a hadseregbe, és folyamatosan a tengerentúlon állomásozott. Bachman egyetlen ismert főiskolai barátja, előző szobatársa, Chris Gibson afféle társasági lény volt, akit Max már lenyomozott, és nem talált nála erőszakra utaló feljegyzéseket. Mi több, Gibson nem segédkezhetett legalább két gyilkosságnál, mert nem tartózkodott a városban.

Akkor ki lehetett Bachman társa ezekben a gyilkosságokban?

Témát váltott.

– Szóltál Riley-nak?

– Már vár minket.

Nem mondott többet, úgyhogy Max annyiban hagyta. Davidet nem babonázta meg Riley. De David majd magához tér, mert Max bízott az ösztöneiben, és az ösztönei azt súgták, hogy Riley-ban megvan minden, ami kell. Majd ő kiképzi. Csak szerette volna megérteni, miért nem tetszik Davidnek.

Max elküldte Riley Butlert, hogy haverkodjon össze Chris Gibsonnal. Információkat akart Bachmanről, olyan nézőpontot, amely lehetővé teszi, hogy háromdimenziós történetet írjon egy emberről, aki minden tekintetben átlagos, akinek rendes állandó munkája van csaposként egy népszerű klubban, szerető édesanyja Connecticutban. Megvolt benne a Ted Bundy-együttható – kedves, vonzó, udvarias, tehát az utolsó, akiről bárki azt gondolná, hogy brutálisan meggyilkol idegeneket.

Max tehát megbízta Riley-t, mert Riley közelebb állt Gibson korosztályához. Gibson pincérként dolgozott, s közben megpróbált közelebb kerülni a színpad világához. Társasági ember volt, Riley meg helyes lány, és a dolog kiválóan működött. Riley egyenesen arra született, hogy álruhás riporter legyen. Az, hogy sokgenerációs bostoni rendőrcsaládból származott, és igen jól működtek az ösztönei, még értékesebbé tette őt Max szemében. A Columbia Egyetemen végzett, fő tárgyként pszichológiából, melléktárgyként újságírásból, és Maxine nem kevesebbet gondolt róla, mint hogy Riley-nak több esze van, mint összes eddigi asszisztens elődjének együttvéve.

Azért nem volt tökéletes. A hat hét alatt, amióta Maxnek dolgozott, egy alkalommal önállóan kezdett nyomozni egy olyan ügyben, amelyről nem egyeztetett előre Maxszel – olyasmi volt ez, amit Max méltányolni tudott volna, de nem a lány, úgymond, tanulóidejében. Maxnek tehát sokkal világosabbá kellett tennie elvárásait és szabályait. Riley nem sokat törődött a papírmunkával, ami pedig a munkaköréhez tartozott, és kissé könnyedén vette az adminisztratív feladatokat, ami gondokat okozhat a jövőben – bár ez talán csak az éretlenség jele. Viszont ezzel szemben technikai zseni volt, ami jócskán megkönnyítheti munkájának gyakorlatiasabb részét.

David megállt a Sohóban egy Starbucks előtt, és Riley becsusszant a hátsó ülésre. Valóságos kis energiabomba volt – huszonhárom éves és munkamániás! Az apja egy ír zsaru Bostonból. Az anyja félig fekete, félig spanyol gyermeksebész a Children’s Hospitalban. Riley a kettő gyönyörű keverékének bizonyult – a bőre világos tejeskávé, a haja göndör és világosbarna, hozzá nagy zöld szemek. Úgy festett, mint egy tinédzser, és az ártatlanság és megbízhatóság megejtő légköre lengte körül, amitől az emberek feloldódtak a jelenlétében. Volt két idősebb fivére, egyikük tűzoltó, a másikuk rendőr, utóbbi megtanította a húgát, hogyan védje meg magát.

Riley most előrehajolt, és átadott Maxnek egy papírpoharat, Davidnek meg egy másikat.

– Latte és feketekávé – vigyorgott.

– Kösz – mondta Max, és belekortyolt.

– Találtam valamit – közölte Riley. Képtelen volt visszafogni izgatottságát.

– Ki vele. Van hét percünk, hogy odaérjünk a bíróságra.

– Meghívtam Christ egy üveg borra, miután lecsúszott egy színházi szerepről, amit nagyon akart. Szívás, mert előzőleg visszahívták, szóval biztosra vette, de aztán…

– A lényegre, Riley – szakította félbe Max.

– A „ki-kit-ismer"-játékot játszottuk, oda-vissza, és ő azt mondta, ismeri a leghírhedtebb mai sorozatgyilkost New Yorkban, Adam Bachmant. Ittunk, dumáltunk, és megtudtam valamit, ami fontosnak tűnik. Chris azt hiszi, Bachman amolyan kényszerbeteg.

– Van pszichiátriai szakvélemény, ami ezt alátámasztja?

– Nincs, de…

– Mi van még?

Riley összevonta a szemöldökét, de folytatta.

– Azt mondja, Bachman nagyon rigorózus és szélsőséges volt a cuccaival kapcsolatban – nagyon aprólékos, mindennek a helyén kellett lennie, olyan kényszeresen a helyén. És másodéves korában kihagyott egy szemesztert az egyetemen. Bachman azt mondta Chrisnek, hogy csak egy kis szabadság kellett neki a suliból, de Chris úgy sejti, elmeosztályon volt. Pont, ahogy gyanítottad.

– Miért?

– De azt mondtad…

– Azt mondtam, hogy van egy előérzetem, de nem bizonyítékom. Volt orvosnál a fickó? Mondott bármit Bachman arról, hogy agykurkászhoz jár? Tudja Chris, hová ment?

– Nem, de…

Max megfordult az ülésen, és elkapta Riley tekintetét. Látta, hogy a lány dühös, de meg kell vele értetnie, hogy a véletlen egybeesések egy nagy lószart jelentenek olyan kézzelfogható bizonyítékok nélkül, amelyek alátámaszthatják ezeket. Maxnek bőven voltak teóriái, de nem jártatta a száját, amíg nem akadt olyan ígéretes szálra, amit érdemes volt felfejteni.

– Riley, amit hiszel, az még semmit nem jelent. Csak annyit, hogy nyomon kell követned az elképzelésedet, de ez még semmi kézzelfogható. – Nem akarta elvenni az újonc kedvét, de muszáj volt megértetnie vele, hogy a pletykák és teóriák nem nyomdaképesek bizonyíték nélkül. – Hogy lehet bebizonyítani Chris teóriáját?

– Beszélni kell a családdal és a barátokkal.

– Senki sem fog veled beszélgetni erről. Keményen dolgoztam már ezen a megközelítésen, és nem jutottam beljebb. Az anyja teljes mértékben lojális a fiával, és nem beszél róla a riporterekkel, sőt a rendőrökkel sem. Kevés barátja van – még Gibson sem találkozott vele a főiskola óta. – Max lágyabb hangon folytatta, legalábbis valamivel. – Elmondhatom neked, hogy semmi sincs az aktákban arról, hogy Bachmant kezelték volna. Az orvosi feljegyzések gyakorlatilag szentek és sérthetetlenek, és ha a rendőrség nem tud valaminek a létezéséről, akkor nem is fog érdeklődni iránta. Bachman anyja, ha tudná, se mondaná el a rendőröknek, még kevésbé egy riporternek, hogy a fiát ideggyógyintézetben kezelték. Amit pedig Gibson mondott neked, simán lehet csak egy kanos pasas hetvenkedése, aki abban reménykedik, hogy megdönt téged, szóval bármit is mondott, némi elővigyázatossággal kell kezelni.

Riley lenézett ökölbe szorított kezére. Dühös volt, és Max nem is hibáztatta ezért – hisz ő fejtette ki az elgondolást, miszerint Bachman eltölthetett némi időt egy elmeosztályon, amiről Riley azt hitte, máris bebizonyította. Max már végzett némi előzetes kutatást, de nem szerzett elég információt ahhoz, hogy kiderítse, hol kezelhették a férfit. Ráadásul az orvosi aktákhoz szinte lehetetlenség hozzáférni, pontos helyszín hiányában pedig több hónapos utánajárást igényelne kideríteni – egy megérzésre alapozva, amely esetleg nem is bizonyosodik be. Múlt ősszel a Reflektorfény egyik nyomozója négy hetet töltött Bostonban, hogy utánajárjon Max elképzeléseinek, és nulla eredményt ért el. Ben még mindig füstölgött a költségek miatt.

Riley-nak még több útbaigazításra van szüksége.

– Ha nekem lenne egy ilyen nyomom, készítenék egy listát az összes bentlakásos magánklinikáról, amely száz mérföldes körzeten belül található Bachman otthonától és a főiskolától, és a kérdéses évben működött. Ez az információ már ott van az iratok között még abból az időből, amikor először vizsgáltuk meg ezt a lehetőséget, szóval a munka fele el van végezve számodra. Következő lépésként én kideríteném, kik vezették a létesítményeket, és ellenőrizném azokat az alkalmazottakat, akik elégedetlenek voltak, és a nevezett év után hagyták ott a helyüket. Az elégedetlen alkalmazottak a leginkább hajlamosak beszélni. Ha találnék valakit, aki igazolja, hogy Bachman páciens volt, kiszednék belőle annyi információt, amennyit csak lehet, aztán megpróbálnám összerakosgatni a mozaikdarabkákat, és utánanézni minden felmerülő eshetőségnek. A miért itt az igazán fontos kérdés. Ha van egy időbeosztásod, az segít.

Riley jegyzetelt. Remek.

– De – folytatta Max – ez nem rövid távú program. Érezheti az ember a zsigereiben, hogy talált valamit, de a bizonyítás nehéz dolog. Legalábbis nem mindig könnyű.

Max tervezte, hogy utánanéz ennek a szálnak Bachmannel kapcsolatban, mindennek ellenére. Most, hogy legalább némi megerősítést kapott az elképzelése – még ha az nem is több, mint egy volt szobatárs véleménye –, indíttatást érzett, hogy ebbe az irányba is nyomozzon.

– Szóval, csak vesztegettem az időmet? – kérdezte Riley, szinte nyüszítve.

– Nem. De itt nem is fogod megütni az információs főnyereményt, Riley. A nyomozó riporterkedés azt jelenti, hogy apró információmorzsákat szedsz össze, és megnézed, hova vezetnek az erdőben. Bizonyítod, vagy nem bizonyítod a gyanakvásaidat. A dolog sokban hasonlít ahhoz, mintha nyomozó lennél, csak nem kell ugyanazokat a szabályokat követni. A nyomozás legalább annyira jelenti azt, hogy valamit nem bizonyítasz be, mint azt, hogy valamit bebizonyítasz.

– Oké – mondta Riley –, ezt értem. – Megállt, először Davidre pillantott, azután Maxre. – Beülhetek a tárgyalóterembe melléd?

– Kint van rád szükségem.

– De…

David Maxre pillantott, és ő tudta, mire gondol a férfi. Nem törődött a pillantással.

– Szükségem van rád az előcsarnokban. Figyelj. Hallgatózz. Légy elérhető számomra, hogy elküldhesselek, ha valaminek utána kell nézni. Figyelj Ben hívásaira. Lefogadom, hogy óránként legalább kétszer felhív majd, ha másért nem, hát azért, hogy lássa, felveszed-e a telefont, és tudjon róla, hogy én hol vagyok.

– Isteni – sóhajtott Riley. David megköszörülte a torkát. Nem árt majd visszavenni a kislánynak ebből a stílusból, ha valamire akarja vinni.

– És mivel te tudod használni a telefonodat, én meg nem, kezdj el utánanézni a lehetséges intézményeknek. Megtalálod a listát a számítógépem felhőjében, ott, ami számodra is látható. Nézd át, szűkítsd le, légy okos. Ott kell lennie a Bostonba küldött munkatársunk feljegyzéseinek is. Az én tippem? Szerintem Bachman olyan intézménybe ment, amely közelebb volt az otthonához, mint a főiskolához. Egy olyan helyre, ahol kényelmesen és biztonságban érezte magát. Oknyomozó riporternek lenni nem csupa csillogás és ragyogás, Riley. Hanem kemény lábmunka. Papírmunka. Kutatás.

Őszintén szólva Max ezt szerette a legjobban. Sokkal jobban szeretett a háttérben lenni, mint a kamera előtt.

Most David kezébe csúsztatott egy cédulát.

– Utána tudnál nézni ennek a kedvemért?

David rápillantott, míg megálltak egy piros lámpánál, és bólintott.

Riley előrehajolt.

– Mi az? Csinálhatom én?

Max megrázta a fejét.

– Vannak határok, Riley.

David gombóccá gyűrte a papírt. Ő katona volt. Hozzászokott ahhoz, hogy parancsokat ad és kap, nem szerette, ha az alárendeltjei bármelyiket megkérdőjelezték. Okos volt és elővigyázatos, Max sokban függött tőle. Ha ő igazán azt akarná, hogy Max kidobja Riley-t, akkor meg fogja tenni – mert nem kockáztathatja, hogy elveszíti az egyetlen embert, akire igazán számíthat. Max imádkozott, hogy ez sose következzen be, ezért igyekezett eloszlatni a feszültséget azzal, hogy röviden beszélt Bachman védőinek csapatáról meg a tárgyalás menetéről, és elmagyarázta Riley-nak, hogy kik azok, akiket szemmel kell tartania az előcsarnokban.

Mihelyst David megállt a bíróság épülete előtt egy helyen, ahol ki lehetett szállni, Max odafordult Riley-hoz, és átnyújtott neki egy húszdolláros bankjegyet.

– Tarkoff bíró teremőre Frank Knolls. Feketén szereti a kávét egy adag mézzel. Menj, és mutatkozz be neki, mint az én asszisztensem, add oda neki a kávét, légy kedves, mosolyogj. Ne kérdezz semmit, csak menj odébb.

– Rendben. De miért?

– Azért, mert összebarátkozni a teremőrrel, az írnokkal, és bárki mással, aki segíthet, a legjobb módja ebben a szakmában, hogy előrébb jussunk.

– És mi van az írnokkal? Bridget Davies, ugye?

– Jó a memóriád. Ő máris gyűlöl engem, és a legutóbbi per alkalmával, amivel foglalkoztam, megpróbált hátba szúrni. Neki nem adnék még egy korty vizet sem a sivatagban, augusztus legforróbb napján, nemhogy a mokkát, amit szeret.

Max megvárta, amíg Riley kiszáll, aztán rögtön Davidhez fordult.

– A lány fiatal és tapasztalatlan. De jók az ösztönei.

– Soha nem tűrtél volna el semmilyen engedetlenséget a többiek közül senkitől.

– Ők nem voltak olyan értelmesek és elkötelezettek, mint Riley.

– Lehet, hogy intelligens, de nincs meg benne a józan ész.

– Adj neki egy kis időt. Már végigmentem egy fél tucat asszisztensen. Nem akarok újabbat keresgélni. – Egyik előző asszisztensének sem volt közel sem ilyen munkaszenvedélye.

– Túl sok szabadságot adsz neki.

– Utánanézni az ideggyógyintézeteknek jó nyom lehet. Igazolhatja a gyanúmat még akkor is, ha nem szolgál bizonyítékkal.

Az idő nem nekik dolgozott, a per négy napig tart majd a törvényszéki hivatalnok szerint. Tarkoff bíró mozgásban tartotta a törvényszéket, úgyhogy Max gyanította, hogy a becslés helyes lesz – különösen, mivel a védelem elveszített egy sor előzetesen beadott indítványt, amellyel kiterjeszthették volna a tanúvallomások körét.

Ha Riley talál valamit, ami megfelel a teóriának, az új fordulatot adhat Max riportjának az emberi kíváncsiság okán. Megjósolhatta volna bárki előre, hogy Bachman gyilkos? Ha igaz, hogy elvonult egy időre egy intézetbe, Max utánanézhet a szóban forgó helyek életképességének. Vajon tényleg segítenek az embereknek? Megvan bennük az erkölcsi vagy elvi elkötelezettség, hogy közöljék egy pszichopata diagnózisát a törvény képviselőivel, ha arra gyanakszanak, hogy veszélyes lehet másokra?

Maxine rátette a kezét David kezére.

– Miről van szó? Mondd el nekem, mi az, ami igazán zavar téged Riley-ban. Te magad ellenőrizted a múltját, te magad mondtad, hogy tiszta. Még azt is mondtad, hogy becsülöd a családját.

– Neki ez csak egy játék.

– Olyan lelkes! Ben azt mondta, azért szeretem, mert narcisztikus vagyok, és ő egy mini-én.

Max könnyed akart lenni, de David nem tudta elrejteni a hangjában csengő indulatot.

– Az a kiscsaj sose lesz olyan, mint te.

– Rajta tartom a szememet. De ha azt akarod, hogy szélnek eresszem, megteszem. Csak mondanod kell.

David szemöldöke felszaladt.

– Magadtól is megtehetnéd.

– A te kedvedért megtenném.

– Csak annyit akarok, hogy légy vele óvatos. Adtál neki egy csomó szabadságot, olyan szabadságot, amelyet nem érdemelt ki.

– Mi aggaszt téged annyira, David?

– A biztonsága. A te biztonságod. És őszintén? Azt hiszem, a lány annyira mohó, hogy hibákat fog elkövetni, amelyek majd visszaütnek és a te fejedre szállnak.

Max kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de David olyasmire tapintott rá, amin maga is elgondolkodott.

– Értem, amit mondasz.

Max a kocsi ajtajának kilincsére tette a kezét.

– A lány sokban tényleg olyan, mint én voltam – mondta Davidnek. – Kidolgozza a lelkét, és nem fél bepiszkolni a kezét.

– Lehet, hogy a munkamorálja hasonló a tiédhez, de attól még a közeledbe sem ér.

David nem ismerte a régi Maxine-t. A vadóc főiskolás lányt, aki sokkal több hibát vétett, mint amennyiről hajlandó volt beszélni. Még ha David olvasta is sok évvel ezelőtti könyvét a legjobb barátnője meggyilkolásáról Miamiban, ahol a tavaszi szünetet töltötték, a könyv a történteket az idők szemüvegén át mutatta, és bár Max őszinte és nyílt volt a hibáival kapcsolatban, David mégsem láthatja őket a maguk valójában, mert nem ismerte őt akkor.

Egy bírósági őr közeledett feléjük, mert tilos helyen álltak, és Max nem folytathatta a beszélgetést. Gondolatban megjegyezte, hogy valamelyik este meg kell hívnia Davidet vacsorára. Nyíltabban beszélt, ha jóllakott.

– Nem gond, hogy beszélned kell a zsarukkal Queensben?

– Dehogy. Engem nem rúgtak ki abból a körzetből. – Mosolygott, kemény, sebhelyes arca megrándult. – Visszaérek, még az élő riportod előtt délben, de ha mégsem, ne hagyd el a bíróságot, amíg vissza nem jövök.

– Eszembe sem jutna – mondta Max, szarkasztikus éllel.

David rátette a kezét a karjára, mielőtt kiszállt a kocsiból.

– Max, amióta neked dolgozom, nyomoztál öt fontos bűnügyben, és mind az öt életveszélyes fenyegetésekkel járt. Semmi okom azt gondolni, hogy a Bachman-per más lesz – különösen, mivel azt az ötletet táplálod, hogy nem egyedül dolgozott.

– Erről még egyetlen szót sem írtam le.

– De éppen meg akarod kérdezni róla a pasast.

– Ott a pont. Jó leszek. – Csókot dobott a férfinak, és kiszállt a kocsiból. – Megígérem.

Második fejezet

– Én azt a tanácsot adtam a kliensemnek, hogy ne beszéljen a médiával.

Gregory Warren, Bachman védőügyvédje kidüllesztette a mellét, mintha attól fontosabbnak látszana. De csak hülyén festett tőle.

Max nem válaszolt. Warren egy kérkedő alak. Bachman nem engedhetett meg magának egy drága ügyvédet, aki megfúrhatta volna ezt az interjút, de az ürge elég dörzsölt volt ahhoz, hogy egy nyálas nagymenőt alakítson. Warren talán többet hoz majd ki magának a mellékes szálakból. Egy ilyen eset komoly óradíjakat jelenthet valamilyen jogi iskolában. Egy könyvkiadásban dolgozó barátja azt mondta, Warren máris egy könyvön dolgozik…

A harmadik emeleten álltak egy folyosón, ebből nyíltak azok a szobák, amelyeket a per szüneteiben a klienseikkel tárgyaló ügyvédek használtak. Max az órájára nézett. Sürgette az idő, és Tarkoff bíró szigorúan tartotta a rendet. Ha Richard csak szórakozott vele, amikor megígérte ezt az interjút, de közben nehézségeket támaszt, akkor kinyírja. Ő és Richard Milligan államügyész régi barátok voltak – bár Richard ezt talán tagadná, ha megkérdeznék. Max nem bánta – nem tervezte, hogy csókolózni fog (vagy nem fog) vele, és közhírré teszi –, de a dolog segítségére volt, amikor valamit vagy valakit el akart érni. Mint például most Adam Bachmant.

Már hallotta a kecses tűsarkak kopogását – kip-kop –, még mielőtt meglátta volna a helyettes államügyészt, a törékeny termetű Charlene Goldent, aki befordulva a sarkon feléjük közeledett.

– Maxine!

– Főtanácsos!

– Richard küldött, hogy legyek a dadája. Rohadt sok meló tornyosul az asztalomon, nem beszélve arról, hogy egy tárgyalásom kezdődik kilencven perc múlva, úgyhogy csakis addig a húsz percig leszek magával, amiben megállapodtak.

– Tiltakozom az egész interjú ellen – vetette közbe Warren.

Charlene egy oldalpillantással elhallgattatta, amitől még a jég is megolvadt volna, de a jégnek több önérzete van, mint Warrennek volt.

Richard nem sokkal azután alkalmazta Charlene-t, hogy megválasztották államügyésznek. Okos nő volt, és hűséges a főnökéhez. Az a hír járta, hogy Charlene kerül majd Richard helyére, ha azt előléptetik – mert a férfi annak nézett elébe, hogy igazságügy-miniszter lesz, ami az utolsó állomás a kormányzói vagy a szenátori státusz előtt. És Richard el fogja érni – becsületes volt, nyílt, és nem nyomta a süket dumát. Max ezért bírta, még ha olykor-olykor a férfi kurvának nevezte is.

Makacs kurva.

Akinek nem inge, ne vegye magára.

– A következő fog történni – jelentette ki Charlene. – Mr. Warren és én követni fogjuk a beszélgetést a megfigyelő szobából. Van egy őr a szoba előtt. Nincs fizikai kontaktus. Bachman a per idejére civil ruhát visel, de az asztalhoz lesz bilincselve. Maga kint hagyja a telefonját, táskáját, tárcáját az őrnél – mindent, kivéve egyetlen jegyzetfüzetet, tollat és a magnóját. Nem adhat semmit Bachmannek, és nem vehet át tőle semmit. Világos?

– Igen.

– Kopogni fogok az ablakon, amikor már csak két percük van. Amikor letelt a húsz perc, az őr visszakíséri Bachmant a szobába, ahol őrzik. Ha Bachman korábban akarja befejezni az interjút, akkor szólni fog. Ha maga akarja hamarabb befejezni, szól az őrnek.

– Megértettem. – Nem ez volt az első alkalom, amikor Max meginterjúvolt egy foglyot. Találkozott már olyanokkal, akiket perbe