A szentjánosbogarak fénye

By Charles Martin

Egy nap a rendőrök egy brutális bántalmazások nyomait magán viselő kisfiút találnak az út mentén. A gyermek nem beszél, így szomorú élettörténetét sem tudja szavakba önteni. Viszont rajzol, olyan kifinomultan és olyan precizitással, hogy a képei mindent elmondanak helyette. Ügyét a helyi lapnál dolgozó újságíró kapja meg, aki szívén viseli a kisfiú sorsát, hiszen saját fiatal önmagát látja a visszahúzódó, sokat szenvedett gyermekben. Miközben lassan fény derül a kisfiú hányattatott múltjára, egy másik család rögös életútja is kibontakozik. A fiatal, árván felnőtt újságíró saját története annyi felfedetlen rejtélyt, bűntényt és titkot őriz, amely nem hagyja nyugodni.
Bármennyire sokszálú is ez a történet, középpontjában mégis az apai szeretet mindent elsöprő élménye áll; a gondoskodás erejéről tesz tanúbizonyságot, arról, hogy legyen bár vér szerinti, vagy csupán annak tekintett a legfontosabb férfiminta előttünk, egy meggyötört szív igenis találhat kiutat a reménytelenségből, ha tudja, hogy szeretik. Bár a két árva fiú lelke mindig sebzett marad, egy ember, akit apaként tisztelhetnek, aki mintául szolgál a számukra, mégis vigaszt nyújthat egész hátralevő életükben.
Charles Martin (Ahol a folyó véget ér, Hegyek között, Végül a szeretet győz) legújabb regényében két sebzett lélek, két megtört sors fonódik egymásba váratlan módon, egy kisfiú gyötrelmekkel teli múltjának és több reményt ígérő jövőjének szívszorító történetében.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Nov 20, 2013
• ISBN: 9789636435868

Charles Martin

Charles Martin is a New York Times and USA TODAY bestselling author. He and his wife, Christy, live in Jacksonville, FL. Learn more at charlesmartinbooks.com; Instagram: @storiedcareer; X: @storiedcareer; Facebook: @Author.Charles.Martin

Book preview

asztjanosbogarak_cover

Charles Martin

A szentjánosbogarak fénye

General Press Kiadó

Alapítva 1988-ban

A mű eredeti címe

Chasing Fireflies

Copyright © 2007 by Charles Martin

All rights reserved. This Licensed Work published under license.

Hungarian translation © Szieberth Ádám

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZIEBERTH ÁDÁM

Szerkesztette

DEMETER ZSUZSANNA

A borítótervet

KISS GERGELY

készítette

ISBN 978 963 643 586 8

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9– 11. fszt. 2.

Telefon: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető és felelős szerkesztő KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Kiadói munkaszám E3507-12

Az e-könyv konvertálását a

Content 2 Connect Kft. végezte

co

2014

Apámnak

...hozzá semmi sem fogható

Prológus

A ködös, narancsszínű, meleg hajnali fényben száguldó zöld, 1972-es, négyajtós Chevrolet Impala oldalt kivágódva fordult rá a földútról a 99-es főútra. Sikított a két hátsó kerék, fehér füstöt okádtak a simára koptatott, újrafutózott gumik. A kipufogócső jó másfél-két méterrel a lökhárító fölé köpködte a szikrákat, és a vége izzott, mint a parázsló cigaretta. A motor nyüszített, a lyukas hangtompítón láng csapott ki, majd a kocsi egyenesbe fordult, és a vasúti sínekkel párhuzamosan haladó, másfél kilométeres egyenes szakaszon robogott tovább. A bal oldali féklámpa ki volt törve, elöl, a szélvédőn pedig a motorháztetőtől a kocsitetőig ért a repedések kusza pókhálója.

Másfél kilométer megtétele után száznegyven fölé kúszott a sebességmérő mutatója, így hát jó ötven-hatvan kilométer per órával többet mutatott a kelleténél. A sofőr pár száz méterrel később páros lábbal padlóig nyomta a fékpedált. A középső elválasztó sáv, a leállósáv és a járda közt imbolygó jármű elszabadult lufira emlékeztetett, amely kicsúszott a bohóc kezéből. Amikor véget ért a két hosszú, fekete féknyom, a sofőr rük­vercbe rántotta a sebváltót, és nagy gázt adva elindult hátrafelé. A kis hengerűrtartalmú, 400-as motor megint fehér füstöt okádott, amely mintha nemcsak a kipufogócsőből, hanem a hátsó kerekekből is dőlt volna. Az Impala indexelés nélkül, jócskán kilengve hajtűkanyart írt le, majd a sofőr a szőnyeghez szögezte a gázpedált.

Az anyósülésen utazó gyerek meredten bámulta az oldalsó tükröt. Összeértek a szempillái, ahogy hunyorogva figyelte a kipufogóból jövő szikraesőt. Ha épp annyira csukta le a szemét, amennyire kell, a csőből kiszökött üstökös fénycsóvája csodaszép szentjánosbogarakat lövellő szökőkúttá változott. Ott járta táncát a sok bogár a dél-georgiai aszfalton.

A kocsi rossz sávban érkezett meg a vasúti átjáróhoz. A sofőr az utolsó pillanatban, kifarolva tért át a kanyarodósávba, de a fara mindjárt ki is csúszott belőle. A szikrákat lövellő szökőkút eltűnt. A kicsapó gőz gomolyogva körbenyaldosta a motorháztetőt díszítő buldogszobrocskát. A kocsi mennyezetéről félig levált vászonbélést úgy csapkodta ide-oda a keresztszél, mint a sátorlapot. Mind a négy oldalablak le volt tekerve, a hátsó üvegéből pedig már csak fűrészfogas szélű sarkok maradtak. A füstölgő autó centiméterekre állt a sínektől.

A történelmi jelentőségű sínektől.

A Silver Meteort, ezt a száguldó, ezüstszínű tűzgolyót 1932 februárjában állították szolgálatba. A második világháború előtt rendszeresen előfordult, hogy fiúk bukkantak elő az erdőből, és leintették a vonatot, hogy vigye fel őket északra, egészen New Yorkig – ahol aztán egy szép napon gőzhajóra szálltak, és átkeltek az óceánon, hogy németekre lövöldözzenek. A mozdony lámpájának síneket pásztázó, nyolcas alakban köröző fénycsóvája az állomásokon a távíró zúgásának ritmusára mozgott. A vonatot 1936-ban légkondicionálták, dízelmozdonyt állítottak elé, és a hátradönthető ülésekkel, az étkezőkocsival, a szerelvényt záró panorámakocsival valóságos hipermodern csodának számított. Ezenkívül, mondhatni, kaput nyitott a világra rozsdamentes acélból készült, áramvonalas luxusvagonjaival, pullman­hálókocsijaival, no meg a fehér kabátos kocsikísérőkkel, akik nyitogatták az utasoknak az ajtókat, és fellépőzsámolyokat helyeztek a peronra.

A Silver Meteor fénykorában, 1956-tól kezdve mindig hajnali 2.50-kor indult el New Yorkból, majd úgy három és fél óra leforgása alatt érkezett meg Washingtonba, ahonnan hajszálpontosan 7.05-kor továbbgurult, hogy másnap délután négykor befusson Miamiba. Ehhez valamikor kora reggel kellett áthaladnia a Thalmann nevű városkán, amelytől a zöld Impala pár kilométerrel keletre állt.

A mozdonyvezető minden vasúti átjáró előtt rápillantott Hamilton karórájára, majd ráakaszkodott a mozdonykürtre. De erre nem mindig volt szükség, olykor csupán a hetvenkedés célját szolgálta a tülkölés. Hiszen nem sok embernek volt olyan munkája, mint neki.

A Silver Meteor általában húsz kocsiból állt, és 120-145 kilométer per órás sebességgel haladt, ennélfogva nem kevesebb, mint nyolc kilométerre volt szüksége ahhoz, hogy megálljon. Thalmann után délnek fordult, és a georgiai tengerpart mentén haladt, majd berobogott Floridába, ahol a Sebring és West Palm Beach közti egyenes szakaszon elérte 160 kilométer per órás csúcssebességét. A szerelvény annyiféle hangszeren játszott, mint egy szimfonikus zenekar, és a szagló- meg a tapintóérzékre is úgy hatott, mint egy fejedelmi lakoma. Amikor ez a nem e világi erőt sugárzó vonat kanyarodott, kupolás panorámakocsija úgy szikrázott a kanyarban, mint az északi Sarkcsillag. Aztán egy perccel később bevette a kanyart a fékezőkocsi is, hogy máris újra eltűnjön a szerelvény orra mögött.

Az egyenes pályán robogó vonat velőtrázó mozdonykürtje négyszáz méterenként megszólalt, majd az utolsó négyszáz méteren egyfolytában hallatta a hangját. Az átjáróhoz közeledve a hanglokátor ultrahanghullámait idéző, furcsa zajok elegyét bocsátotta ki: hozzájárultak a koncerthez a vagonok közt összekoccanó kocsikapcsolók, a mozdony dübörgő motorzaja, a csengők, a mozdonykürt és a pattogó szikrák is. A Silver Meteor a kattogás-csattogás fényűző parádéja volt, amelynek dicsfénye jóval a vonat előtt járt: ott sündörgött, hogy aztán végigzongorázza az ember csigolyáit, mint a föld alól elődübörgő légkalapács. Amikor pedig a szerelvény már eltűnt, miközben már az egy szem hátsó lámpájának piros fénye is beleolvadt a messzeségbe, akkor is otthagyta maga után az illatát, mint egy távozó szerető, ott terjengett a levegőben az elégetett üzemanyag, a forró olaj és a karbolsav édes aromája.

Az Impala sofőrje egy nő volt. Soványka ujjait borító vékony bőre az ujjbütyköknél igencsak kifehéredett. Fáradt combjai közt barna papírszatyorba állított, félig üres üveget szorongatott. Beesett szemgödreit az arcát eltörpítő napszemüveg takarta, a fülét és a haját pedig bíborvörös sálkendő. Bőszen üvöltözött valakivel, aki a szélvédő pókhálójának túloldalán helyezkedett el.

A mellette ülő kisfiú talán nyolcéves lehetett, de csak hely­lyel-­közzel kapott enni, és nem kifejezetten tápláló falatokat. Úgy nézett ki, mint egy kísértetvárosban bóklászó kóbor macska, és nem volt rajta más, csak egy levágott szárú farmer, amely úgy foszladozott a combján, mint a gyermekláncfű ernyője. Szemüvege jobb zsanérját biztosítótű tartotta össze, és mindkét lencséjét mély karcolások szabdalták.

Egy férfitól kapta azt a szemüveget, az egyik férfitól, aki nem az apja volt. A Wal-Martban jártak, és éppen az optikai szalon előtt sétáltak el. A kisfiú a férfi lábát ráncigálta, és a szalon ajtajára nézett, majd újra a férfira. A férfi összeráncolta a homlokát, és a gyűjtődobozhoz lépett, amelybe az emberek a régi szemüvegüket dobták. Hátrapillantott a válla fölött, majd bedugta a karját a doboz száján, és kihúzta az első szemüveget, amely a kezébe akadt. Egy kicsit forgatta az ujjai között, majd a gyerek képébe nyomta. – Nesze. Most jobb? – A gyerek pedig a férfi sebhelyes kezére, piszkos körmére pillantott, és bólintott.

Ez két éve történt.

A gyerek most egyenesen előrenézett, és egy kis spirálfüzetet meg egy tollat szorongatott a kezében. Hegek borították fehér bőrét. Voltak köztük újak is, régiek is, de egyformán fájt mindegyik. Némelyik kerek volt és nagyjából ceruzahegy méretű, mások két-három centi hosszúak és egy-másfél centi szélesek. Hátul pedig, a jobb lapockája kellős közepén, a legfrissebből még szivárgott a genny.

A nő a gyerek felé fordult, rászegezte tétován imbolygó mutatóujját, és tovább üvöltözött. A háttérben mozdonykürt távoli, kongó hangja hallatszott. A gyerek meg se rezzent. Már jó ideje leszokott róla.

A nő megmarkolta a barna szatyrot, nagyot húzott az üvegbe töltött bátorságszérumból, és újból a szélvédőre irányította fröcsögő-köpködő tirádáját. A távolban felbukkant a vonat fényszórója.

A nő a kormánykereket püfölte, majd ismét meghúzta az üveget, és visszakézből pofon vágta a gyereket, akinek az ajtóról pattant vissza a feje. Utána felvette a szemüvegét a kocsi padlójáról, de a jegyzetfüzetét egy pillanatra sem engedte el.

A nő ujjai a szomszéd ülésen doboltak. Visszafojtotta a lélegzetét. Cigarettára gyújtott, mélyen leszívta a füstöt, majd kifújta az ablakon. A gyerek a szeme sarkából figyelte az izzó parazsat. Még két gyors pöfékelés, egy nagy korty, és aztán a nő a kisfiú hajába túrt. Rövidre volt vágva, megnyírták, mint egy birkát, és a foltokban kopasz tarkója úgy nézett ki, mint egy focilabda.

Tőlük nyolcszáz méterre a vonat elhaladt a szemafor fehér jelzése mellett, és újra felharsant a mozdonykürt. A nő fenékig kiitta az üveg tartalmát, eltaposta a csikket, majd a kisfiú vállára tette a kezét. Az ujja egy varasodó sebhelyhez ért, mire összeráncolódott a homloka, és könny patakzott a koponyájára feszesen tapadó arcbőrén. Lehetett vagy huszonöt fok, a gyerek mégis vacogott a testét ellepő izzadság meg a sebéből csordogáló genny alatt. A nő ekkor, mintha csak megnyomna egy kapcsolót, a szélvédő mögött megbújó ember arcába vágta az üveget, de az lepattant a műszerfalról, majd az üres wins­to­nos kartonról. A nő ezután újabb hosszú tülkölésre lett figyelmes. A kisfiúhoz fordult, ismét rábökött az ujjával, és lentről, a gyomrából jött az újabb kiáltás. Kidagadtak a nyakán az erek, mint a kudzu indái.

A gyerek hevesen rázta a fejét, és remegett a válla. A nő nagyot vágott a kormányra, majd a vonatra mutatott, és visszakézből szájon vágta a kisfiút, akinek hátranyaklott a feje, és nekivágódott a kocsi oldalának. A gyerek szemüvegkerete és a két lencse háromfelé repült, majd az aszfalton landolt. A kezében még mindig a kis spirálfüzetet szorongatta, a karja remegett, az arcizma rángott, az orrából csordogált a vér. Miután még mindig nem mozdult, a nő odanyúlt, kilökte az anyósülés melletti ajtót, majd a saját ajtajának dőlve magasra emelte a tűsarkúját.

A mozdony most már folyamatosan dudált, és folyamatosan üvöltött a nő is. Amikor a kocsit megreszkettette a vonat robaja, és a kisfiú dobhártyáját mintha kalapáccsal verte volna a kerekek kattogása, a nő megragadta egyik kezével a kormányt, a másikkal az üléstámlát, majd nekiveselkedett, kirúgott a lábával, és telibe találta a gyerek halántékát. A kisfiú ­kirepült a kocsiból, és rongybabaként zuhant a földre, a jegyzetfüzete pedig a levegőben pörgött, mint egy frizbi. A magatehetetlen test odébb csúszott az aszfalton, majd a kavicson, és egy üvegcserepekkel borított folton átgurulva az árokba pottyant, ahol az orra a víz színétől centiméterekre állt meg.

Amikor már csak négy autóhossznyira volt tőle a vonat, a nő a piros vonalon túlra küldte a fordulatszámmérő mutatóját, csikorogva egyesbe lökte a sebváltót, és a kocsi nagyot zökkenve meglódult előre.

Két méter után a kerekek megszűntek pörögni, és az ütközés erejétől több füles csavar is letört.

A százzal robogó vonat, amely száznál is több Toyotát vitt a jacksonville-i kikötőbe, oldalba kapta a kocsit, amely meghajlott, mint a bumeráng, majd homorítva a levegőbe emelkedett, mintha valami beteg ötlettől vezérelve keresztezték volna a helyből felszálló Harrier vadászbombázót a nyitott tenyérrel elhajított, pörgésmentesen szálló baseball-labdával. Az Impala átvitorlázott a hétesztendős facsemeték csúcsai fölött, majd meteorként landolt a friss tűlevélágyon. A mozdonyvezető sűrű „jézusmáriák" közepette, harmincméteres késéssel kezdett fékezni.

Nyolcszáz méterrel arrébb állt meg a másfél kilométer hosszú vonat. A mozdonyvezető leugrott a mozdonyról, és trappolva futni kezdett a lángok irányába. Mire odaért, már bugyborékolt a festék, és elolvadtak a gumik. A mozdonyvezető, amikor meglátta, hogy a kocsi sofőrje még mindig a volánt markolja, befogta az orrát, és elfordította a fejét.

Húsz perccel később megjöttek a mentők, valamint két tűzoltókocsi, egy seriffhelyettes és egy farmer, aki csaknem két kilométerről, a traktorjáról is látta a robbanást. Három órán át locsolták az autót, és beszélgettek a tűzről, a robbanásról meg a nő maradványairól, de ennyi idő alatt sem vették észre az árokban heverő gyereket, ő pedig meg se nyikkant.

1

Egy Pat Green-dallamot dudorászva léptem ki a napfényre. Feltettem a napszemüvegemet, és körbehordoztam a tekintetemet a bíróság lépcsője fölött. A háromnapi elzárás alatt nem sokat változott a hely: a Georgia állambeli Brunswick pontosan olyan volt, mint azelőtt. A lépcsőfokokat szétfröccsent ­tintafol­tokként pettyezték a féldolláros érméket idéző, kilapított, kiköpött rágógumik. A járdán peckesen lépkedő, lusta, begyepesedett agyú galambok morzsákért kuncsorogtak, meg a dupla mocha lattéról lecsöppenő csokiporos tejszínhab után ácsingóztak. A szemközti sikátorban kóbor macskák hada osont a mindössze négy háztömbnyire lévő kikötő felé. A sirályvijjogásból tudták, hogy visszatértek a rákászhajók. Közvetlenül mellettem pedig két rendőr vonszolt fel a lépcsősoron egy tetovált, béklyóba vert lábú, megbilincselt kezű férfit. Nyilván Thaxton bírónőhöz igyekeztek, és a szájából fröcsögő nyál, no meg a válogatott jelzők arra utaltak, hogy a delikvens nincs oda a gyönyörtől. Pedig nem volt miért aggódnia, hiszen én tapasztalatból tudtam, hogy nem kell majd túl sok időt eltöltenie a derék hölgy tárgyalótermében.

A fickó következő átmeneti szállását nyilván valamelyik földszinti gyűjtőcella jelenti majd. Ezekben a hideg, sötét, ablaktalan lyukakban úgy tenyésztek a különféle penész- és egyéb gombák, mint a Petri-csészében. Én már csak tudom, hiszen ­nemegyszer megfordultam ott. Az első vendégeskedésem alkalmával belekarcoltam a betonfalba, hogy Itt járt Chase. Most pedig odabiggyesztettem a végére, hogy kétszer. Röhögnöm kell, ha eszembe jut. Mintha csak Bátyó nyomdokaiba léptem volna.

Onnan kétsaroknyira úgy magasodott a város fölé a Zuta Bank és Tröszt épülete fölötti harangtorony, mint a falusi búcsúban felállított óriáskerék. A templomból lett bankszékházak többségének van harangtornya. A Zuta Bank helyén orosz ortodox templom állt, de a századfordulón elfogytak a hívek, és a végén a pópa magányosan bolyongott a pincében, mint az operaház fantomja.

És a Silver Meteor, a valaha erre járt leghíresebb vonat, a nyomába sem érhet a környék föld alatti „vasútjának".

Az első orosz bevándorlók ugyanis a 19. század végén már meglevő alapokra építkeztek, hiszen a helybeliek száz évvel előttük felhúzták a maguk gyülekezőhelyét. Az épület többféle célt szolgált: városháza, templom és menedékhely is volt. Pincéjét egyedi megoldással alakították ki: mivel Dél-Georgia nagy része igencsak közel fekszik a talajvízszinthez, egy domb oldalába ásták, majd a falakat és a padlót egy-másfél méter vastagon beburkolták kagylós mészkővel. Ettől még nem maradt száraz a pince, de azért nem lett olyan nagyon vizes sem. A város népe két csapóajtón és egy rejtett lépcsőn keresztül jutott el a búvóhelyre, ahol több indiántámadást is átvészelték, és a spanyolok is hiába gyújtották rájuk a fejük fölötti épületet. Ma már csak kevesen tudnak a pincéről – az is lehet, hogy csak mi négyen. Mármint azt tudják az emberek, hogy azon a helyen valaha pince állt, de a többség azt hiszi, hogy feltöltötték, amikor megépült a ZB&T-székház. A falba karcolt feliratokon rabszolgák neve olvasható, akik a sötétben térdepelve buzgón imádkoztak, miközben odafönt szaglásztak utánuk a kutyák.

Végül a „fantom" is elhagyta templomát, amely csaknem egy évtizeden át üresen állt. Aztán egy helybeli üzletember, aki nem bírta nézni, hogy az épület az enyészeté lesz – meg kellett neki egy hely, ahol folytathatja pénzkölcsönző tevékenységét – , megvásárolta a templomot, és elbontatta a padok felét, a gyóntatószéket meg az oltár nagy részét. A helyükre pultok kerültek, meg egy páncélterem, és a helyi közvélemény kedvezően fogadta a változást. A nagy gazdasági válság ugyanis még elevenen élt a városlakók emlékezetében, akik így nagyon is megértették, hogy az ember nem hagyhat ebek harmincadjára egy jó állapotban lévő épületet. Így okoskodtak: ha te építetted azt a templomot, ne vedd a szívedre a dolgot. Hiszen attól, hogy az ittenieknek nem volt ínyükre a te istened, az építészeti stílusod még elnyerheti a tetszésüket. Próbáld a dolog jó oldalát nézni. Glynn megye lakóinak zöme tehát így érzett. Voltak köztük, akik egészen az alapító atyákig vezették vissza nagy büszkén a családfájukat – vagyis az angol fegyencekig, akiket még a forradalom előtt ideküldtek, hogy népesítsék be a kolóniát. Nem volt ebben semmi rendkívüli: ugyanez történt Ausztráliában is. A Brunswick nevű porfészekben tehát a lázadó szellem ugyanolyan erősen bele volt kódolva a helybeliek DNS-ébe, mint a Georgia Bulldogs amerikaifutball-csapatának szeretete.

Dél-Georgia szépen be van ágyazódva a „bibliaövezetbe, és vasárnaponként meg is telt a templomok többsége, de igazából mégis a szombat volt a megszentelt nap. Szeptembertől decemberig minden szombat délután a rádió oltára előtt kuporogtak az emberek, hogy az AM-csatornán keresztül imádják a piros-feketében pályára lépő „Buldogok-at. Nagy szeretet és tisztelet övezte ugyan a lelkipásztorokat is, de egyikük sem gyakorolt akkora hatást a nyájára, mint Larry Munson, a „Buldogok rádióban hallható hangja. Amit Larry mondott, az az evangélium szava volt. Az évtizedek során rengeteget írtak a Notre Dame Stadionról és az onnan látható óriás falfestményről, a „Touchdown Jézusról meg az Alabamai Egyetem „vörös áradatáról, az Alabama Crimson Tide-ról és legendás edzőjükről, Bear Bryantről. No meg a Pennsylvaniai Állami Egyetem csapatáról, a Penn State Nittany Lionsról és Joe Paternóról, aki negyvenhat éven át volt a mesterük, de a sós mocsaraktól a hegyvidékig elvitathatatlan ténynek számított, hogy Isten maga is georgiai „Buldog. Különben hogy törhetett volna össze a meccsüket közvetítő Larry Munson széke?

1980. november 8-án történt. Egy perc volt hátra a negyedik negyedből. A Florida Gators egy ponttal vezetett a „Buldog-ok ellen. A labda a „Buldogok-nál volt, de kilencvenhárom yard választotta el őket a gólvonaltól, illetve a bajnoki cím esélyétől. Herschel Walker még a legelején, a második játékban lepattintott magáról egy rávetődő védőt, majd elporzott, és hetvenkét yardon át robogott a hat pontot érő touch­downig, amellyel máris beírta magát a halhatatlanok sorába. Most pedig, több mint kétszáz yard futással a háta mögött, ott állt a pályán, de nem lehetett tudni, hogy ő kapja-e majd a labdát, vagy csak az ellenfél figyelmének megosztása végett van ott. A valdostai (Georgia állam) Buck Belue elkapta a láb között hátraadott labdát, majd egy dobócsel után – amelytől Tony Lilly, az „Aligátorok" játékosa megbotlott – előredobta a labdát a bal oldalvonal mellett álló Lindsey Scottnak, aki térdeit magasra emelve végignyargalta a kilencvenhárom yardot, és csatlakozott Herschelhez az Olimposz csúcsán. A sajtópáholyban kitört felfordulás során Larry Munson összetörte fém kempingszékét, és ezzel megszilárdította helyét a riporteristenek csapatában, valamint belopta magát minden férfi, nő és gyermek szívébe egész Georgia államban. A Sports Illustrated később „az évtized megmozdulásának" nevezte a nagy futást, és sok szakíró vélte úgy, hogy Herschel Walker volt a legnagyobb sportember, aki valaha is megfordult az egyetemi amerikaifutball-bajnokságban.

A georgiaiaknak ezt nem kellett bizonygatni. A bíróság máris meghozta döntését...

A Brunswick Daily szerkesztősége a bírósággal szemben áll, így láttam a harmadik emeleti irodám ablakát. Sőt, még a képernyővédő fénye is átszűrődött az üvegen. Ott volt az én leshelyem, az én „sasfészkem". Onnan figyeltem a lépcsőt, amelyen most álltam, mert bírósági tudósítóként ott kellett tartanom az ujjam a bíróság ütőerén. A fejem fölötti táblán az állt, hogy GLYNN MEGYEI BÖRTÖN, de én nem fordultam hátra, hogy elolvassam. Nem volt rá szükségem.

Azok után, hogy három napot börtönben töltöttem, szinte biztos voltam abban, hogy a szerkesztőm tövig rágta a körmét, és most a saját „sasfészkéből" les engem, hogy másodperceken belül kilépjen a dupla ajtón az utcára. Kelet felé pillantottam, a víz és a hajóm felé. Jó ötletnek tűnt hazamenni, hogy lezuhanyozzak, fújjak magamra némi dezodort, és szívjak egy kis friss levegőt a nyirkos cellaszag után. A lap várhatott.

A volánnál ülő Willee bácsi rám mosolygott „Gus" névre hallgató, széles karimájú, pálmalevélből készült kalapja alól. Hőség ellen védő cowboykalapról van szó, annak a fejfedőnek a könnyűsúlyú kiadásáról, amelyet Robert Duvall tett híressé a Texasi krónikák című westernsorozatban. Mocskos volt a karimája, gyűrött a teteje: így elnyűtte gazdája, a patkolókovács, aki ráadásul szenvedélyes horgász is volt. A széle kissé megereszkedett, viszont a végén felkunkorodott – amolyan kifordított tükörképe volt Willee bácsi arcának.

Zsebre dugtam a kezem, és beleszimatoltam a St. Si­mons-­sziget fölött, a mocsáron át érkező levegőbe, amely kristályosodó só és sár intenzív szagát hordozta – a környék földrajzi adottsága ez. Az innen mintegy kétszázötven kilométerre lévő Golf-áramlat a Keleti Part legnyugatibb csücskét, amely mintegy sövényként védi a szárazföldet, állandó nyomás alatt tartja, és ebből adódik a „Bermuda High" néven emlegetett jelenség, az állandósult magasabb légnyomás. Ennek köszönhetően a Golden Isles szigetcsoportot állandó, enyhe tengeri szél éri, és ez kordában tartja a törpeszúnyogokat – ezeket a láthatatlan és igen pofátlan vérszívókat – meg a hurrikánokat is.

Georgia tengerparti folyói, így a Satilla, az Altamaha és a Little Brunswick, a nyugat-georgiai hegyekben erednek, és a Buffalo-mocsáron áthaladva a zsinegfűvel benőtt, sík lápvidékbe torkollnak. A láp amolyan gézhálóként megszűri a vizet, és az átrostált hordalék dundi, puha, vattaszerű iszapréteget alkot.

Ebben az orrfacsaró trutymóban a „bennszülött" anaerob baktériumok rothasztják az üledéket, és záptojást idéző bukét kölcsönöznek az onnan szivárgó gázoknak. Apálykor hegedűsrákok, csigák, férgek és más apró mocsárlakók fúrják be magukat az iszapba, hogy ne főjenek meg elevenen a hatvanfokos forróságban. Dagálykor pedig az apró élőlények előmásznak odvaikból, hogy napfürdőzzenek és megmártózzanak, mint a tengerparton lebzselő guberálók, akik azt lesik, mit vet ki a víz.

Főszezonban a járdán sétálgató turisták is ezt a levegőt szagolják fintorogva. Itt valami elpusztult? – kérdezgetik egymástól. Szigorúan véve igen, a mocsár egyfolytában pusztul. De a következő dagály mindig újra cseréli a régit, és az iszaptakaróból új élet fakad.

Mi, akiknek vigaszt nyújt a mocsár, színpadnak látjuk, ahol maga Isten festi a díszletet: reggel sárgára, délfelé zöldre, délután barnás színűre, estefelé pedig vérvörösre. Őrszem ez a mocsár: a parton posztolva védi az óceánt a víztöbblettől, amely megölné, ha beleömlene. Önzetlen, áldozatkész hely ez, és ha lehunyom a szemem, az otthon szagát árasztja.

Miután elvégeztem az egyetemet, visszajöttem Bruns­wick­ba, és megvásároltam egy félhektáros területet az Altamaha partján, meg egy Kész Regény névre hallgató vitorlást a rendőrség éves árverésén. A harminchat láb hosszú Huntert egy tengeri drograzzia során foglalták le. Az aukción részt vevő SWAT-­kommandósok elmondták, hogy valami floridai írót füleltek le, aki droggal kereskedett a part menti vizeken. Miután a könyveit nem vették, narkóra cserélte a tollat, és átevezett a sötét oldalra. A vitorlázásról nem tudtam az égvilágon semmit, de a hajó lakályosnak ígérkezett: volt rajta ágy, vécé, zuhanyzó, egy kis konyha, és a tatján elfért egy kempingszék – nem is beszélve a kötélkorlátról, amelyre feltehettem a lábamat! Alaposan szemügyre vettem a Kész Regényt, elképzeltem magam, ahogy az orrában állva kémlelem az apályt meg a dagályt, és felemeltem a kezem. Elkelt! Vízre szálltam új szerzeményemmel, és motorral eljutottunk a félhektáros birtokomig. Olyan helyen vetettem horgonyt, ahol apálykor se kell attól tartanom, hogy megfeneklik a vitorlásom. Ez a hely úgy nyolcvan méterre van a parttól, tehát amikor azt mondom az embereknek, hogy a vízen élek, nem viccelek.

Bátyó a valamikor a hetvenes években gyártott, fekete, négyajtós Cadillac halottaskocsijában ült, amely mögé oda volt kapcsolva az árverésen vett, dupla tengelyes lakókocsi. Patkolókovácsként ezt a lakókocsit használja műhelynek, és ez az otthona is, amikor úton van. A halottaskocsit, amelyet Sallynek nevez, immár több mint egy évtizede vette, amikor egy közeli temetkezési vállalat megújította a járműparkját. Ő így vicceli meg a világot, és figyelembe véve, hogy milyen élete volt, igazán belefér nála egy kis tréfa.

A lakókocsiból hátul egy szál horgászbot kandikált ki, a zsinór végén valami piros fejű bigyó fityegett. Bátyó hátratolta a kalapját, felvonta a szemöldökét a polarizált Costa Del Mars napszemüvege fölött, és bűntudatosan elvigyorodott. Felemelte a biztonsági öve csatját, leszedte vele a Yoo-hoo csokis ital kupakját, betömött a szájába egy egész MoonPie mályvacukros Graham-kekszet, majd úgy nyakalta be a Yoo-hoot, mintha az lenne az utolsó üveg a világon. Megcsóváltam a fejem. Néha eltűnődöm azon, hogy nevelhetett fel egy ilyen ember egy olyan kölyköt, mint én. Aztán eszembe jut.

Lecsúszott a szemüvege a mellkasára. – Úgy nézel ki, mint akit a kutya húzott elő a veranda alól.

Lehet, hogy egy kicsit zilált volt a külsőm.

Odaballagtam a kocsihoz, és ráncigálni kezdtem a dögcédulát, amelyet három napja erősítettek a csuklómra. A kórházban kap ehhez hasonló műanyag karperecet az ember. Amikor beírtak, azt mondtam nekik: „Nem igazán van rá szükségem. A nevemet e nélkül is tudom." Csak az a gond, hogy ez nem teljesen igaz.

Úgy tíz másodperc alatt beláttam, hogy ezt a dögcédulát csak az tudja eltörni, aki akár kétszáz kilót is kinyom fekve. Még erősebben cibáltam, de mintha bilincs lett volna.

Bátyó a fejét csóválta. – Fiam, te akkor se tudnád kiönteni a húgyodat a csizmádból, ha ott lenne a sarkán az útmutató.

Willee bácsi a maga sajátos nyelvét beszéli. Ez a nyelv olyan poénokból áll, amelyeket jobbára csak ő ért. Mi Lorna nénivel egyszerűen „willeeizmusoknak" hívjuk az aranyköpéseit, és közös erővel végül rendszerint megfejtjük, hogy mit is akarhatott mondani.

Bedugtam a kezem az ablakon. – Ideadnád?

Benyúlt a hátsó zsebébe, és a kezembe nyomta Barlow zsebkését. – Mindig feljebb igyál a folyón, mint a csorda.

Ezt is tudni kell a willeeizmusokról: sokszor pár szóval elmondják azt, amihez közönséges halandónak száz szó is kevés lenne. Rövidke párbeszédünk során arra a tényre hívta fel a figyelmemet, hogy ő felkészülten, azaz a Barlow zsebkésével érkezett, nálam pedig nincs ott az enyém. Ennélfogva anyaszült meztelen vagyok, és másokra vagyok utalva, konkrétan Willee bácsira, aki tudomásom szerint soha nem tartott a csordával. Vagyis ő előre gondolkodik, én pedig nem. De hát miért is mondaná el valaki mindezt, ha egy csordával is példálózhat, amely valami földöntúli legelőn feljebb iszik a folyón, mint a másik csorda?

Willee bácsi a szélvédőn kibámulva matatott a fogpiszkálóval az elülső fogai között. – Olyan ez, mintha rajtakapnának, hogy lecsúszott a gatyád.

Fejcsóválva hajtottam ki a kisebbik pengét, és levágtam a csuklómról a karperecet, amely a nevemet tette közhírré a börtönben.

Willee bácsi visszacsúsztatta a bicskát a zsebébe, és azt morogta a bajsza alatt: – Jobb, ha nálad van, és nincs rá szükség, mint ha szükség lenne rá, de nincs nálad.

Bemásztam Sally utasterébe, és becsatoltam az övemet. – Lám, lám, ha fényezni kell magunkat, sosem fogyunk ki a szuflából. Mint a ló, ha kukoricát evett.

– Ha azt mondod, ami van, az nem dicsekvés.

– Kínos veled civilizált társaságba menni.

Bátyó előremenetbe kapcsolta a sebváltót, feltekerte a hangerőt, hogy jobban hallja a Free Birdöt Wynonna Judd előadásában, majd azt felelte: – Nem tudsz te semmit.

És ez is igaz volt.

Hatéves voltam, legalábbis nekem így mondták, amikor az állami gyámügyi hatóság Willee és Lorna McFarlandhez küldött. És ők lettek a végállomás. De hiába laktam immár huszonkét éve Willee bácsinál, csak a felét ismertem az élettörténetének. És az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kideríteni, mi a másik fele.

Éppen be akartunk sorolni a forgalomba, amikor Willee bácsi visszahúzta a sebváltó kart üresbe, és letolta a ­szemüve­gét az orra hegyére. – Ja, igen... hazajött Tommye.

Willie Nelsonnak van egy dala egy angyalról, aki túl közel merészkedik a földhöz, megsérül a szárnya, és ott sínylődik betegen, röghöz kötve. A dal hőse, aki rátalál, összefoltozza a szárnyát, aztán csak nézi, ahogy az angyal meglovagol egy felfelé irányuló légáramot, és elhagyja a sztratoszférát. Ez a dallam jutott eszembe, miközben a két szó, hogy hazajött Tommye, úgy visszhangzott a két fülem között, mint a harangszó az óratoronyban.

Bátyó kivett még egy fogpiszkálót a napellenző habszivacsából, ahova dugta őket. A nyelvére fektette, és közben mindvégig a tekintetemet fürkészte.

Próbáltam úgy intézni, hogy ne lássa a szememet, és bólintottam. – Mikor?

Willee bácsi visszatolta a szemüvegét a helyére, és megigazította az oldalsó tükröt. – Pár napja.

– És hol lakik?

Bátyó gázt adott, és intett a fekete Chevrolet Suburbannel gyereksereget fuvarozó Sea Island-i „focianyukának", aki be­en­gedte, hogy kösz. – Nálunk.

Azok után, hogy éveken át nem vette fel a telefont, visszajöttek a feladónak a neki írt levelek, és csak egyszer állított be se szó, se beszéd, hogy aztán a bőségesen terjengő pletykák után végül fény derüljön a csúf igazságra is, méghozzá nagy nyilvánosság előtt... szóval mindezek után Tom­mye hazarepült.

Harminc perccel később lekanyarodtunk a 99-es főútról a földútra, amely hazavitt minket. A ház körül vagy ötvennégy pekándiófa sorakozott, még Bátyó apja, Tillman Ellsworth McFar­land ültette őket csaknem ötven évvel ezelőtt. Bátyó kitett az istállónál, és felnézett a padlástéri ablakra. – Mindjárt megyek én is. Hagyok nektek egy kis időt.

Felmentem a lépcsőn, teleszívtam a tüdőmet levegővel, majd belöktem az ajtót.

A padlástér volt az én otthonom, amikor nem voltam otthon. Itt fönt laktam középiskolás koromban, majd az egyetemi évek alatt, és még utána is egy kicsit. Még most is itt alszom, ha nincs kedvem visszamenni