Történetek az innen is túlról

By Konok Péter

A történész és blogger Konok Péter rendületlenül mondja a magáét erről a mi mostanság igencsak furán működő országunkról - követőinek és lájkolóinak nagy örömére; másokat meg bizonyára bosszantva, de hát hadd örüljünk és hadd bosszankodjunk, elvégre szabad országban élünk, právdá?
Konok szerint ez a fura ország már túl van valamin, de ugyanakkor valamin meg még azért innen van Hogy min túl és min innen, az derüljön ki a kötetből, amely azért nemcsak politikai publicisztikákat és szatírákat tartalmaz, hanem elragadóan eleven írásokat is a szerző életéről: egy értelmiségi pár mindennapjairól, a gyerekről (akinek meg kellene fogalmaznia a munkafüzetében három sorban a saját hazafiságát), gyáva kutyáról, gőgös macskáról, pisáló békáról, kuvikoló kuvikról, a kocsmáról, ahol magvas beszélgetések zajlanak, Joszif Visszarionovicsról, kinek életéről megejtő részleteket tudhatunk meg, Kádár és Czinege elvtársakról, írókról és zenészekről (Bob Dylanről, Hrabalról, Kerouacról, Brautiganről), ifjúkori kalandokról és álmokról, meg általában arról a keserves, de néha mégis szép dologról, amit életnek nevezünk.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Nov 30, 2017
• ISBN: 9789634058441

Book preview

Konok Péter

Történetek az innen is túlról

Szeretném már, ha ezeknek a bejegyzéseknek a túlnyomó része teljesen érthetetlen lenne, egy furcsa múlt különös hordaléka, mint azok a valamik, amiket néha fövenyes tengerpartokon találni, és az ember nem tudja róluk, hogy ismeretlen cetek csontszilánkjai-e, elsüllyedt hajók kóbor darabjai vagy csak a hullámoktól csiszolt sörös-üveg-töredékek. Azért a polcon még lehet, hogy jól mutatnak.

Koccintás

– Mind a tizenhármat?

– Igen. Meg még Pesten egyet.

– Nem lesz ebből gond? Újabb rebellió?

– Nem. Megszondáztuk a közvéleményt. Teleraktuk plakátokkal az országot: „Tudta, hogy a tizenhárom tábornok nagy része jöttment idegen? Akarja ön, hogy ilyenek mondják meg a merremeddiget?, meg „Vajon mégis miért olyan szakállasok?, és „Tudta ön, hogy a polyákok mézeskalács-fűszert tesznek a pecsenye mártásába?". Külön sikere volt egy szórólapnak, amin Damjanich János reszelt tormával gyerekeket reggelizik.

– Damjanich János tényleg gyereket reggelizett tormával?

– Dehogy. Szalonnát szokott reggelizni, vereshagymával. De mit értünk volna egy olyan kampánnyal, hogy „Damjanich ugyanazt eszi, mint ön? Ez csak egy esetben működött: „Gábor Áronék elzabálják ön elől a vereshagymát.

– És a torma?

– Apró kommunikációs trükk. Kell valami kézzelfogható az üzenetben. „Né, torma – mondják egymásnak az emberek –, azt én is szoktam enni." A többi onnan már simán hihető. Valamint Párizzsal is riogattunk…

– Párizzsal?

– Bizony! „Tudta, hogy Párizsban az idegenek jakobinus terrort csináltak?"

– Miféle idegenek?

– Mindenfélék. Ismerte ön Robespierre-t?

– Még meg sem születtem akkor.

– Na, látja! Akit nem ismerünk, az idegen.

– Értem. És működött a kampány?

– Hogyne! Mikor megkérdeztük: „Akarja-e ön, hogy végre rend és béke legyen, ért kalász lengjen a Kunság mezein, és a csárdákban ne akadozzon a sörellátás?", a reakció pozitív volt. Az emberek nagyobbik fele ugyan kiköpött, és elhajtotta a francba a kérdezőbiztosainkat, egy bizonyos Herr Bretschneiderre pedig egyenesen egy ronda pöcsöt festettek a vicces kedvű válaszadók, de azoknak a nagy többsége, aki szóba állt velünk, igennel válaszolt.

– És mi köze ennek a kivégzésekhez?

– No, hát azt azért nem gondolhatták komolyan ők sem, hogy a sörellátás csak úgy, magától helyreáll, nix kivégzés! A lényeg az, hogy utána legyen mivel koccintani.

Hideg napok

Bekúszik lassan az ősz, meg-megállva, szeleket röffenve, mint egy nyáron bepókhálósodott, öreg FÉG-gázkonvektor; nyirkos, barna őszszag szivárog a kertvégi erdőből, jönnek az őzek a hullott dióra, éjjel az erdő csupa nesz, csupa ropogás, éjszakára bevackolódnak már a macskák, éjszakára már behozom a teknősöket. Hideg napok elé nézünk, pucolom a kályhát, hátha eltömődött, mert ha nincs nyílás, ha elfojtódik, nem szelel, felgyűlnek az alattomos, mérges gázok, a színtelenül-szagtalanul lopakodó, banális halál; előbb fejfájás, ingerlékenység, aztán szédülés, émelygés, talán túl olcsó tüzelő a penészes furnérlemez, a hullott ág, a hunyorgó, parázsló félelem; miazmás lesz a fűtésszezonom, bezárok ajtót-ablakot, bezárom magam, kizárom a külvilágot, kudarcaim morcos pokrócába burkolózva figyelem, ahogy zölden kacsingat a szén-monoxid-jelző, integet, mint valami vidám politikus, csupa jót ígér, mégis csupa fenyegetés, benne hosszú élettartamú elemek, bízz bennem, pislogja apró ledszeme, bízz bennem, lélegezz mélyeket lassan befülledő szobádban, odakint köd és lucsok, idebenn én vigyázok rád, nem voltam olcsó, hát reménykedj, hogy megbízható vagyok, mert, ugye, nem akarod, hogy a kinti ősz beszökve hideg erőszakot tegyen lányaidon, asszonyodon? Ne nyiss ablakot! Köhécselve lapátolom a tavalyi hamut csorba hamvvedrembe, és szorosabbra húzom a nyakam körül szöges-pengés spirituális kereteimet.

A munkás-paraszt kormány

– Czinege elvtárs, ez így nem mehet tovább! – fordult Kádár elvtárs Czinege elvtárshoz a Központi Bizottság kibővített plénumának szünetében.

Kádár elvtárs feketét ivott a szünetben (szigorúan egy cukorral, mert Kádárné elvtársnő szigorú diétára fogta: „János, lassan olyan tokás leszel, mint a Hruscsov", ez eléggé ijesztően hangzott), Czinege elvtárs import konyakot, valamint hazai pálinkát. – Helikopterből, géppisztollyal lövöldözni a kiscséripusztai Haladás MGTSZ teheneire… hát mit szólnak majd a proletárok, ha megtudják, hogy így urizálsz?

– Hogy urizálhatnék, Kádár elvtárs, hiszen proligyerek vagyok – mondta Czinege elvtárs, de nem mert Kádár elvtárs szemébe nézni, mert érezte ő is, hogy nincs ez jól így. Szigorú, forradalmi erkölcsei voltak Czinege elvtársnak, bekeretezve tartotta őket az irodája falán, rögtön Lenin fényképe mellett.

– Választhatnál valami más hobbit… – merengett Kádár elvtárs. – Mit szólnál, például, a sakkhoz? Nagyon okos játék, fejleszti a gondolkodást.

– Remek ötlet, Kádár elvtárs! – lelkendezett Czinege elvtárs, de közben a pokolba kívánta Kádár elvtársat. Azután persze elszégyellte magát: „Pokol?! Micsoda ósdi, klerikális csökevény! Kádár elvtárs egyszerűen menjen a picsába!" – de ezt nem mondta ki, mert egyrészt, ugye, szigorú forradalmi erkölcsei voltak, másrészt pedig baromi gyáva ember volt. És elment sakkozni, ahogy Kádár elvtárs tanácsolta.

Másnap, mikor Kádár elvtárs hírét vette, hogy Czinege elvtárs száztizenhét komplett sakktáblát lőtt ripityára bábustól, sakkórástól egy harckocsiból, majd többször is előre-hátra hajtott a romokon diadalmas lánctalpain, felsóhajtott. – Minden kezdet nehéz. A megnyitása lehengerlő, a lendület is megvan a játékában, stratégia is akad, de a taktikán még nem ártana finomítani.

– Mindenesetre – fordult a titkárához Kádár elvtárs –, szóljanak már a Czinege elvtársnak: legközelebb ne üvöltözzön, hogy „ütöm az összes sötét parasztot!!!". Mégiscsak mi lennénk a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány…

Sztálin és a koldus

Egyszer Sztálin elvtárs a Moszkva folyó partján sétálva egy koldusba botlott. Furcsa dolog volt ez a Szovjetunióban, ahol rég felszámolták már a szegényeket, de ez a koldus valahogy kimaradt az össznépi felszámolásból.

Ült a koldus egy kapu tövében, és énekelt. Az emberek többsége elsietett mellette, de néhányan megálltak, hallgatták. Megállt Sztálin elvtárs is, hallgatta. Szomorú volt a koldus dala nagyon, a sors viharairól szólt, a téli hidegről, a tovatűnt ifjúságról, a vodkás másnapokról, a kihűlt szerelemről. Sztálin elvtárs egészen nekibúsult tőle, mert hát neki is volt szíve, értette a bajokat és a gondokat ő is. Kicsit meg is könnyezte a dalt.

– Hej, a mi nagy, orosz lelkünk! – fordult Berija elvtárshoz, aki vele sétált, hogy legyen, aki szemmel tartja a csekistákat, akik Sztálin elvtársat tartották szemmel. (Sztálin elvtárs grúz létére szeretett az orosz lélekről beszélni, ezt munkaköri kötelességének érezte.) – Mennyi keserűség belefér!

Berija elvtárs haptákba vágta magát, hogy jelezze, neki is van nagy, orosz lelke. Sztálin elvtárs odafordult a koldushoz.

– Megríkattál, koldus elvtárs. Ha adnék neked ezer rubelt, mit csinálnál vele?

– Balalajkát vennék rajta, továris goszpogyin – válaszolta a koldus. – Régen, mikor még volt balalajkám, jobban felfigyeltek rám az emberek.

– Érdekes – bólintott Sztálin elvtárs. – Az emberekre nem is gondoltam… hogy erre van igényük… – Lavrentyij Pavlovics – fordult Berija elvtárshoz, aki haptákba vágta magát, hogy ezzel is jelezze, csupa fül –, inkább vágjátok ki a nyelvét! Csak a bajok és a gondok… Minek nekünk az a sok szomorúság?!

Pelikán elvtárs mint főszerkesztő

– Emlékszik, Pelikán elvtárs, hogy a múltkor mit mondtam magának?

– Hogy egyszer majd kérni tetszenek tőlem valamit, Virág elvtárs.

– Így van. Most kérünk magától valamit.

– Egyből sejtettem.

– Kinevezzük főszerkesztőnek.

– Engem? Egyszerű gátőr vagyok…

– Pelikán, ne kételkedjen itt nekem! Vannak feladatok, és a feladatoknak meg kell felelni! A Párt nem valami kívánságműsor.

– Értem, Virág elvtárs. Mi lesz a feladatom?

– Nézze, nem kérünk magától lehetetlent. Mit csinál maga a gáton? Ha jön az áradás, megerősíti a védműveket, betömi az ürgelyukakat, azután figyel, és jelenti a vízállást az illetékes vízügyi szervek felé. Ugye?

– Igen, Virág elvtárs. Nagyon jól tetszik érteni hozzá!

– A mi dolgunk, Pelikán, hogy mindenhez értsünk. Nos! Nagyjából ez lesz a dolga főszerkesztőként is. Bajok vannak központi lapunkkal, a Haladó Munkásparaszt-tal.

– Nem olvassák a munkásparasztok?

– Muszáj nekik. De mit olvasnak benne, Pelikán? „Bástya elvtárs gépkocsikonvoja délelőtt érkezett az új alsómocsoládi szocialista sertéstelep ünnepélyes avatására"… Min jár a proletariátus, Pelikán?

– Gyalog. Vagy vonaton. Már ha jön a vonat.

– Na, jól látja a problémát! Bástya elvtárs maga is proletár. Sőt! Ő a legproletárabb. Miféle „gépkocsikonvoj"?!

– Mondjuk, azt én is láttam…

– Nem az a lényeges, Pelikán, amit a maga vaksi szemei látnak! Vannak ennél magasabb igazságok. Történelmi szükségszerűségek. És mi az, hogy „szocialista sertéstelep"?!

– Láttam én már szocialista disznókat is… meg petróleumban pácolt magándisznót…

– Hát ne lásson! A lapot megszünteti, pont úgy, ahogy az ürgelyukakat tömi be. Pontosabban nem is megszünteti, hanem egyetlen számot ad ki. Mától mindennap az fog megjelenni. Tudja, Pelikán, a dolgok úgy jók, ahogy vannak. Mi nem szeretjük a változást. A Párt örök. Az ország épül. Az imperialisták fenekednek. A belső árulók hazánkra törnek. Minden egyes áldott nap, Pelikán, mindig ugyanaz.

– Nem lesz az unalmas?

– Miért, eddig nem volt unalmas? Az a jó, Pelikán, ha unalmas. Az unalom biztonságot jelent.

– Értem. Lehet egy kérdésem?

– Pelikán, ne idegesítsen, mert megint felmegy a gyomorsavam! Maga a főszerkesztő! Magának csak válaszai lehetnek. Diktálom őket…

Akarom

– Doktor úr, azért kerestük fel önt, mert a kisfiunk, a Szabolcska nem beszél…

– Értem. Hány éves a gyerek?

– Idén lesz huszonhét.

– Hoppá! És sosem beszélt?

– De, még nem volt egyéves, mikor elkezdte mondani, hogy „anya, meg „cica. Örültünk neki. Azután viszont ilyeneket mondott, hogy „nem, meg „akarom. Megbüntettük.

– Hogyhogy megbüntették?

– Hát… ilyeneket ne mondjon egy gyerek. Kiabáltunk kicsit vele, elvettük a játékait, nem kapott vacsorát.

– Verték?

– Mit képzel, doktor úr? Modern, felvilágosult szülők vagyunk! Csak azt szerettük volna, ha csupa szép és jó dolgot mond. Amit elvárunk tőle.

– Nézzék… most már nem lesz könnyű Szabolcsot beszédre bírni. Sok szeretet, türelem, odafigyelés és tolerancia kell hozzá…

– Doktor úr, ön félreért minket. Még csak az kellene, hogy beszéljen itt nekünk! Viszont nagyon csúnyán tud nézni, és néha mutogat is. Nem tudna felírni neki valami jó erős nyugtatót?

Mindenféle bergek

– …és akkor valami puha ólomötvözetből külön-külön önti ki a betűket. Így a nyomtatás sokkal gyorsabbá válik, és a szedés is igen csinos képet mutat, érsek úr.

– Remek találmánynak hangzik! Meggyorsíthatja a búcsúcédulák nyomtatását. A Szentegyház egyetlen üdvözítő igazságának terjesztését. Szentbeszédek, regulák, prédikációk, tiltott könyvek jegyzéke… Fontos kiadványainkét.

– És az eretnekekéit, érsek úr!

– Hogyhogy az eretnekekéit?

– Nos, hát az eretnekek éppúgy kinyomtathatják egy efféle sajtóval a saját szövegeiket.

– Isten ábécéjének szentséges betűivel?!

– A betűk tetszőleges sorrendbe állíthatók, érsek úr.

– Felháborító! Skandalum!!! Mit mondott, püspököm, hogy hívják ezt a feltaláló mestert?

– Gutenberg, érsek úr.

– Ahá… ezek a mindenféle bergek… gyanús, nagyon gyanús. Mit javasol?

– Bevásárolhatnánk magunkat a vállalkozásba… azután már egyszerű lenne kitúrni ezt a Gutenberget.

– A mainzi érsekség?! Mi nem vagyunk afféle kufárok!

– Nos, talán nem közvetlenül… van itt egy gazdag ügyvéd, bizonyos Fust. Alkalmasnak tűnik.

– Derék, istenfélő keresztény?

– Végtelenül bűnös ember.

– Nagyszerű, püspök, nagyszerű! Kínáljon neki gyorsan korlátlan bűnbocsánatot!

Pirézek és puritánok

„Annak idején felmérték például, hogy a magyarok többsége mennyire nem szeretne egy fiktív piréz mellett lakni. Mondjak valamit? Én sem szeretnék" – nyilatkozta Emberforrás Zoltán balrogminiszter az Indexnek.

Én például erdő mellett lakom, az köztudottan nem jó, de csak a hullott fát gyűjtöm néha össze, keveset hasogatok, így eléggé szeretem. Ha az erdőben irdatlan trollok, kóbor zombik, rossz humorú koboldok, gonosz boszorkák és hétszűnyű kapanyányimonyókok settenkednének, nem szeretnék erdő mellett lakni. De nem settenkednek, felénk még az ufók sem járnak, bármit mondjon is a Georg Spöttle. Nem szeretnék Hókuszpók, Jago, Jockey Ewing vagy éppen Toldi György szomszédja sem lenni (pontosabban nem szeretném, ha ők a szomszédaim lennének). Csipkerózsikával kiegyeznék, ő biztos nem égetne műanyag hulladékot szerdánként és szombatonként (mifelénk az sz-betűs napok vannak a közfüstnek szentelve), de Hófehérke nem oké, kell a francnak egy raklapnyi hejhózó törpe, meg egy levakarhatatlan házaló. Tom és Jerry is idegesítene, az elviselhetetlen Csőrikéről nem is beszélve. Valódi szomszédaimmal alig van bajom (már amikor nincs sz betűs nap), de rengeteg szomszédot el tudok képzelni, akivel lenne. Fantáziám még van.

Önmagam túlnyomó többségeként viszont egyáltalán nem szeretnék még egy országban sem lakni Erő Zoltán forrásminiszterrel, valamint koncos kompániájával. Eltér a kultúránk, nem ugyanúgy értünk bizonyos szavakat. Például itt van ez a „puritán, mert hogy Calvados Zoltán filéminiszter szerint ők egy „puritán kormány. Az én szótáramban ez ilyen szikár, ökölbe szorított arcú, feketébe öltözött, savanyú fickókat jelent, akik ugyan időnként lemészárolják az indiánokat, pedig ők pulykavacsorával fogadták őket, mikor bemigráltak Amerikába, és hébe-hóba lelkes, máglyás-lincselős boszorkányüldözéseket rendeznek, de kétségkívül nem urizálnak. Miniszter Zoltán embererő szótárában nagyjából ugyanez áll, plusz helikopter, delfinmozaikos jacuzzi, milliós ridikül meg hallalis nagyvadászatok. Hiányzik közülünk a kölcsönös megértés, azt kell látnom. Valamelyikünk alighanem fiktív piréz lehet. Persze, magamra gyanakszom. Olyan kézenfekvő.

Az igazi művészet

„Úgy érzem, szép szöveget alkottunk" – szerénykedett Orbán Viktor, mielőtt a meccsre Rigába utazott.

Kétségtelen, hogy a szöveg szépsége fontos. A szépség, ha úgy tetszik, önmagáért való, an und für sich, mint Marx-nál a proletár osztály, tartalma és célja is önmaga. Szép, ami érdek nélkül tetszik, mint az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon, amihez senkinek sem fűződik semmiféle huncut érdeke. Művészet csakis a művészetért, l’art pour l’art. The rest is silence.

Vegyük például ezt a mondatot: „Valljuk, hogy a történeti alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége. Szép? Lehet mondani. Az ö hangok ritmikus ismétlődése, az e-k szinkópásan csoportosuló torlódása sajátos, belső alliterációkat ad; a szöveg dallama játékos, már-már bohókás. Figyeljük meg a hangzás finom átmeneteit: valljuk – alkotmány – alkotmányos – állam – alapvető; illetve: történeti – gyökerező – önazonosságunk – alapvető – kötelessége. Azután ott az átnyúlások, a belső kohézió lírai bája: védelmezése – kötelessége. És persze a szigorú logikai sor kristálytiszta, metsző igaza, ami sajátos kontrapunkt a dallam kellemére: „alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunk. Zakatol, mint Whitman gőzmozdonya, mint egy futurista poéma, mint Weöres versei. Szép, na! Míves és elegáns. Önmagáért való, mint minden igazi művészet. Még szerencse! Mert értelme, az kurvára semmi nincs.

Az ordítás világnapja

Ma van a leánygyermekek világnapja. Igazából sosem értettem ezeket a világnapokat, valahol leül négy-öt éceszgéber az ENSZ-ben, na, minek legyen ma a világnapja, kinek legyen, miféle ügynek, bajnak, népességnek? Minden nap valami karácsony.

Két leánygyermekem van, fiúgyermekem meg nincs. Töredelmesen bevallom, mindkét alkalommal leánygyermeket szerettem volna, nem is tudom, miért, de kifejezett megkönnyebbülés volt megtudni, hogy lányok lesznek. Rebekánál csak a születésekor derült ki, Flóránál már ultrahangról tudtuk. Persze, ha fiúk lettek volna, megmagyarázom magamnak, hogy az miért jó. Ebben a tekintetben olyan találékony vagyok, mint egy kormányzati sikerkommunikátor. Nekem jó, hogy lányok, bár érteni vélem a világnapot is, hiszen a világon szinte mindenhol, minden országban nagyobb szívás, nagyobb kockázat lánynak születni. Tudom, én is ilyen országban élek, meg a lányaim is.

Persze, a lányoknak nehezebb. Mindenkinek szembe kell néznie a környezet pusztításával, a vérontó háborúkkal és a vérszívó mindennapokkal, a korrupt politikával, a döglesztő versennyel, a kizsákmányolással és az elidegenedéssel. A lányoknak meg még a férfiközpontú, patriarchális társadalommal is. Ja, azzal persze a férfiaknak is szembe kell nézniük, csak éppen elég sokan inkább örülnek neki. Használják. Amúgy sokan a nők közül is, bár óhatatlanul kevesebben, mint a férfiak közül. Ez azért eléggé logikus. Tele vagyunk torz elvárásokkal; tulajdonképpen sokkal többen szűkölünk a ránk húzott társadalmi konfekció-kategóriák szorításában, mint ahányan ezt hajlandóak vagyunk észrevenni. Néha nőies könnyek peregnek macsó szakállamon valami ócska filmtől, mikor végre hazatalál az elveszett kiskutya, felrobbantja a Föld felé tartó kisbolygót a fiatal, sokszor kinevetett csillagász és az öreg, megkeseredetten cinikus űrhajós, akit kiszuperáltak a NASA-tól, mert lefejelte arrogáns pöcs főnökét, vagy éppen rengeteg buktató után beteljesedik végre az igaz szerelem a gróf és a masamód között. Azután persze szégyenkezem, és nem igazán értem, hogy miért.

 Nap mint nap felháborodom a nők elnyomásán, tételesen és univerzálisan, miközben állandóan ilyen játszmák résztvevője és cinkosa vagyok, amin persze ismét elszégyellem magam, és nem igazán értem, hogy miért. Tegnap Kövér úr azt találta mondani, hogy „a hölgyeknek különösen nem áll jól, ha ordibálnak". Nos, a lányaim szoktak ordibálni, ha valami bajuk van. Én is szoktam. Egyikünknek sem áll jól: az ordibálás berekeszti a hangot, eltorzítja az arcvonásokat, kidülleszti a szemet, szívdobogást és kézremegést okoz, ilyesmi. Nemtől függetlenül, legyen az a nem biológiai és/vagy társadalmi. Nem igazán jó dolog ordibálni. Ugyanakkor ordibálni kell. Lételem. Bizony.

Értem én, hogy a mindenkori haszonélvezők a csöndes belenyugvást szeretik, az engedelmes katonákat, a megbízható munkásokat, a favágásokra fittyet sem hányó városlakókat, a levetett kalappal álldogáló falusiakat, a szó nélkül főző-szülő-takarító nőket, akik tudják, hol a helyük, de pont ezért kell az ordibálás.

Mindannyiunkban ott lakik egy rakás haszonélvező. Meg egy rakás kizsákmányolt is. A dolog csak arányok kérdése. Bennünk is folyik az örök küzdelem. És ettől sokszor ordítani kell. Minden nap az ordítás világnapja. Csak még többnyire csendben ordítunk, illedelmesen, nem elég hangosan.

Sztálin viccel

A telefon hajnali háromkor csöngött. Zsdanov elvtárs vigyázzba vágta magát az ágyában, és ijedten lekapta fejéről a csúcsos hálósipkát, amit még az anyukája kötött neki, aki társasági hölgy volt a régi Oroszországban, és a világháború alatt hölgybarátnőivel lelkesen kötögetett a fronton harcoló katonáknak (Zsdanov elvtárs az ilyen aggasztó múltbéli apróságokat gondosan kitöröltette az archívumokból, amin az archívumokat felügyelő Berija elvtárs magában igen jókat mulatott).

Zsdanov elvtárs nem volt akárki: az egész szovjet kultúra diktátoraként kifinomult, szeriőz emberként gondolt magára, akit nem lehet csak úgy három órakor egy telefonhívással felzargatni. A hajnali csörgés csak egyvalakit jelenthetett. Sztálin elvtárs imádott hajnalban telefonálni. A Szovjetunióban tizenegy időzóna volt, és sokan úgy gondolták, hogy Sztálin elvtárs egy tizenegyed része minden vonatkozó hajnalban a telefon mellett ül, homlokát gondok ráncolják, keze a kurblin. Nem lehetett lazsálni.

– Parancsoljon velem, Joszif Visszarionovics! – szólt bele kissé remegő hangon a kagylóba Zsdanov elvtárs. Hangja remegésében illő riadalom és előző esti vodkák utóhatásai tremolóztak.

– Nem tetszik nekem, Andrej Alekszandrovics, amit a Pravda ennek a Sosztakovicsnak az új operájáról írt – vágott a dolog közepébe Sztálin elvtárs, aki nem veszkődött köszönéssel vagy bemutatkozással. Tudta ő is, hogy Zsdanov elvtársat, az egész szovjet kultúra diktátorát hajnali háromkor nem ugraszthatta ki az ágyából akárki. – Azt írják, „burzsoá csörömpölés meg „dekadens formalizmus. – Zsdanov elvtárs kezdett igazán megijedni.

– Berija elvtárs értesített, hogy Sztálin elvtársnak dühösen tetszett távozni a premierről – hebegte (hebegés közben Zsdanov elvtárs áttért a