A határ

By Don Winslow

Mit tehetünk, ha többé nincsenek határok? Amikor köddé válni látszanak azok a választóvonalak, amelyekről azt hittük, léteznek? Honnan tudhatjuk, hol vessük meg a lábunkat, ha immár meghatározhatatlan, melyik oldal a miénk?
Art Keller negyven éve folytatja szakadatlan harcát Amerika leghosszabban fennálló konfliktusában: a drogok elleni háborúban. Megbízzák a DEA, a kábítószer-ellenes ügynökség vezetésével, ám új tisztségében azzal kell szembesülnie, hogy egyetlen levágott szörnyfej után harminc másik terem annak helyébe.
Adán Barrera, a Sinaloa kartell keresztapafigurájának, végső hagyatéka az Amerikán végigsöprő heroinjárvány. Keller a halálos áradatban vakmerőn beleveti magát egy résbe, ahol azonnal veszedelmes ellenségekkel találja szembe magát és megtörténik az elképzelhetetlen is – az Egyesült Államok irányítását legújabban átvevő kormányapparátusról kiderül, hogy a soraiból többen egy ágyban hálnak ugyanazokkal a drogcsempészekkel, akiket Keller legyőzni próbál.
Art Keller, immár nemcsak a kartellek ellen küzd, de a saját országa vezetői ellen is. Most érkezett el számára a végső lecke ideje – az, hogy nincsenek határok.
A bosszúról, erőszakról, korrupcióról és igazságszolgáltatásról szóló szerteágazó mesének, Don Winslow lehengerlő, díjnyertes, nemzetközi bestseller-trilógiájának e befejező része telítve van feledhetetlen jelenetekkel, amelyek mintha mind az újságok szalagcímei mögött bújnának meg. Sokkoló brutalitásában, nyers emberségében A határ a modern Amerikáról készült kendőzetlen portré, a mai idők története – a mai olvasó számára.

• Language: Magyar
• Publisher: Vinton Kiadó Kft.
• Release date: Aug 26, 2019
• ISBN: 9789634488255

Book preview

Don Winslow

A HATÁR

Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a HarperCollins Publishers-szel létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing reservation of rights, no part of this publication may be modified, reproduced, transmitted or communicated in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or any information storage and retrieval system, without the written permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages in a review. This edition is published by arrangement with HarperCollins Publishers. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is entirely coincidental and not intended by the author.

A Stephen King idézet, A ragyogás előszavából származik (New York, Pocket Books, 2001.) © Stephen King, 2001. Engedélyezett utánnyomás.

Idézet Tom Russel, „Leaving El Paso" című dalából (Frontera Music, BMG Firefly)

© Samburu, Inc 2019 – Vinton Kiadó Kft, 2019

A mű eredeti címe: The Border (HarperCollins Publishers, William Morrow)

Magyarra fordította: Lévai Márta

Nyomtatásban megjelent: Vinton Kiadó Kft., 2019

eISBN 978-963-448-825-5

Borító: Barczag Andrea

Kép: Shutterstock

A szerző fotója: A. Anderson

A HarperCollins ® a HarperCollins Publishers vagy a konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján használnak.

Magyarországon kiadja a Vinton Kiadó Kft., 2019

A kiadó és a szerkesztőség címe: 11118 Budapest, Szüret u. 15.

Felelős kiadó: dr. Bayer József

Főszerkesztő: Vaskó Beatrix

Telefon: [phone]; e-mail-cím:[e-mail]

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat:

www.vintonkiado.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

Abel García Hernández, Abelardo Vázquez Peniten, Adán Abraján de la Cruz, Alexander Mora Venancio, Antonio Santana Maestro, Benjamín Ascencio Bautista, Bernardo Flores Alcaraz, Carlos Iván Ramírez Villarreal, Carlos Lorenzo Hernández Muñoz, César Manuel González Hernández, Christian Alfonso Rodríguez Telumbre, Christian Tomás Colón Garnica, Cutberto Ortiz Ramos, Doriam González Parral, Emiliano Alen Gaspar de la Cruz, Everardo Rodríguez Bello, Felipe Arnulfo Rosa, Giovanni Galindes Guerrero, Israel Caballero Sánchez, Israel Jacinto Lugardo, Jesús Jovany Rodríguez Tlatempa, Jhosivani Guerrero de la Cruz, Jonás Trujillo González, Jorge Álvarez Nava, Jorge Aníbal Cruz Mendoza, Jorge Antonio Tizapa Legideño, Jorge Luis González Parral, José Ángel Campos Cantor, José Ángel Navarrete González, José Eduardo Bartolo Tlatempa, José Luis Luna Torres, Julio César López Patolzín, Leonel Castro Abarca, Luis Ángel Abarca Carrillo, Luis Ángel Francisco Arzola, Magdaleno Rubén Lauro Villegas, Marcial Pablo Baranda, Marco Antonio Gómez Molina, Martín Getsemany Sánchez García, Mauricio Ortega Valerio, Miguel Ángel Hernández Martínez, Miguel Ángel Mendoza Zacarías, Saúl Bruno García, Daniel Solís Gallardo, Julio César Ramírez Nava, Julio César Mondragón Fontes és Aldo Gutiérrez Solano emlékére. És ajánlom Javier Valdez Cárdenasnak, valamint a világ minden újságírójának.

És ha a nép falat épít, ímé ők bemázolják azt mázzal. Mondjad a mázzal mázolóknak, hogy a fal leomlik.

– Ezékiel próféta könyve 13. fejezet –

Előszó

Washington DC

2017. április

Keller ugyanabban a pillanatban figyel fel a gyerekre és a lövésztávcső villanására.

A kisfiú az anyja kezét fogva pásztázza a fekete kőbe vésett neveket, és Keller eltűnődik rajta, vajon konkrét személyt keres-e – a nagyapját vagy talán egy nagybácsit –, vagy csak a National Mall parkban tett séta lezárásaként jöttek el az anyjával megnézni a vietnámi háborús emlékművet.

A Fal a park mélyén bújik meg, elrejtve, mint egy bűnös titok, egy magányos szégyenfolt. Itt-ott gyászolók által elhelyezett virágokat, cigarettás dobozokat látni, sőt még néhány kisebb palack italt is. A vietnámi háború régen volt, egy egészen más korban, és Keller azóta is vívja a saját hosszú háborúját.

A Falon nincsenek feltüntetve a csaták nevei. Sem Khe Sanh vagy Quang Tri ostroma, sem a Hamburger Hill-i csata. Talán mert a csatákat megnyertük, csupán a háborút veszítettük el, fut át Keller agyán. Ez a rengeteg halál egy hiábavaló háborúért. Korábban is többször látott már itt férfiakat a falnak dőlve, csecsemőként zokogni.

A veszteség általános érzete megsemmisítően szívfájdító.

Ezen a napon körülbelül negyven ember álldogál elszórva a fal előtt. Köztük páran szemlátomást veteránok, rajtuk kívül családokat látni; a legtöbbjük valószínűleg turistaként érkezett ide. Két idősebb, VFW-logós egyenruhát és sapkát viselő férfi segít a látogatóknak a nevek keresgélésében.

Keller újra hadban áll – a kábítószer-ellenes hivatallal, az Egyesült Államok szenátusával, a mexikói drogkartellek ellen, sőt, az Egyesült Államok elnökével is.

Mind ugyanazt az egyetlen valóságot jelentik.

Keller már minden határt, aminek létezésében valaha hitt, átlépett.

Ellenfelei némelyike el akarja hallgattatni őt, börtönbe zárni, tönkre tenni; mások pedig, úgy gyanítja, egyenesen az életére törnek.

Keller tudja, hogy mára megosztó figurává vált, mert egy törésvonalat személyesít meg, amely azzal fenyeget, hogy kiszélesedve az egész országot kettészakítja. A mexikói mákmezőktől a Wall Streeten keresztül egyenesen a Fehér Házig ívelő nyomozással hatalmas vihart kavart.

Langyos tavaszi nap van, lágy szellő fújdogál, cseresznyevirágok lebegnek a levegőben. Marisol, érzékelve Keller megindultságát, megfogja a kezét.

A fiú ebben a pillanatban kerül Keller látómezejébe. A férfi rögtön ezután egy különös, gyors villanásra lesz figyelmes – jobbról, egészen hátul, a Washington-emlékműnél. Az anyát és a gyereket azonnal a földre teperi, hogy védelmezze őket.

Aztán Mari felé fordul, hogy őt is fedezze.

A golyó olyan erővel érkezik, hogy Keller egész testében megpördül.

A fém végigszántja a koponyáját, az erőhatás oldalra rántja a nyakát.

A vér beleömlik a szemébe, és szó szerint vörösben látja a világot, miközben Marisol felé nyúl, és a földre rántja.

A nő botja hangosan csattan a járdán.

Keller a testével fedezi Marisol testét.

Még több golyó csapódik a falba Keller feje felett.

Ekkor jut el a fülébe a kiabálás és sikoltozás. Valaki azt ordítja: éleslövész!

Keller a lövések eredetét kutatja a tekintetével. A golyók délkeleti irányból érkeztek, körülbelül tíz óra magasságából, egy apró épület mögül, amiben emlékei szerint mosdó van. A Sig Sauere után tapogatózik a csípője környékén, aztán bevillan neki, hogy nincs nála fegyver.

A lövész automatára vált.

A golyók záporként érkeznek a Keller feletti falba, neveket szaggatva ki a kőből. Az emberek körös-körül hason fekszenek vagy a Falhoz lapulnak. Az emlékmű távolabbi végén néhányan kúszni kezdenek, aztán elfutnak a Constitution Avenue felé. Mások csak állnak sóbálvánnyá meredve.

Keller rájuk ordít:

– Feküdj! Éleslövész! Feküdj!

De már látja, hogy semmi sem segít, az emlékmű halálos csapdává változott. A Fal öblös V-t formáz, ahonnan csak két irányba nyílik menekülőút a keskeny járdán. Egy középkorú pár a keleti kijárat felé rohan, egyenesen a lövész irányába, és ebben a pillanatban lövés éri őket. Úgy roskadnak össze, mint valami rettenetes videojáték szereplői.

– Mari – szól Keller –, muszáj elmennünk innen. Érted?

– Igen.

– Készülj fel.

Keller vár, míg rövid szünet áll be a golyózáporban – a lövész tárat cserél –, ekkor feláll, megragadja Marit, és a nő testét átdobja a vállán. Futva végigcipeli a fal mentén a nyugati kijáratig, ahol a fal magassága derékmagasságúra csökken, ott feldobja rá, majd átpördíti, és egy fa mögött teszi le.

– Maradj fekve! – kiáltja neki. – Maradj itt!

– Hová mégy?

Újra felharsannak a lövések.

Keller újra visszaugrik a Falon át, és elkezdi terelni az embereket a délnyugati kijárat felé. Az egyik kezét egy nő tarkójára teszi, lenyomja a fejét, és kiabálva nógatja: Erre! Erre! Ám ekkor meghallja egy lövedék szisszenését, aztán a súlyos puffanást, amivel a nő testébe csapódik. A nő botladozni kezd, térdre esik, és megmarkolja a saját karját, miközben az ujjai között vér patakzik.

Keller megpróbálja felemelni.

Lövedék süvít el az arca előtt.

Fiatalember fut oda hozzájuk, és kinyújtja a kezét a nő felé. Mentős vagyok! Keller átadja neki a sérültet, sarkon fordul, és terelni kezdi maga előtt az embereket, ki a tűzvonalból. Megpillantja a kisfiút, aki még mindig az anyja kezét szorongatja, és a félelemtől tágra nyílt szemmel tűri, hogy a nő maga előtt lökve próbálja haladás közben védeni a testével.

Keller kezét a nő válla köré fonja, úgy kényszeríti, hogy hajoljon lejjebb, miközben tovább lépkednek. Itt vagyok. Itt vagyok. Menjünk tovább! – biztatja. Miután biztonságban megérkeznek a Fal távolabbi végéhez, Keller visszafordul.

Újabb szünet áll be a lövésekben. A lövész újra tölt.

Istenem, sóhajt fel Keller, vajon mennyi van még nála?

Egy még biztosan, mert újra elkezdődik a golyózápor.

Újabb emberek esnek össze.

Szirénák vijjognak és visítanak, majd helikopterrotorok mély, vibráló basszusa hangzik fel.

Keller épp megragad egy férfit, hogy őt is maga előtt terelje el a biztonságos sávba, amikor amazt a háta felső részén eltalálja egy lövedék, és Keller lábához zuhan.

A legtöbb ember már keresztüljutott a nyugati kijáraton. Sokan viszont a járdán hevernek, másokat pedig a gyepen, futás közben ért a találat, miközben rossz irányba indulva próbáltak menekülni.

Eldobott vizespalack gurul végig a járdán.

Aztán egy törött képernyős mobiltelefon csörren meg, mellette ajándéktárgy hever. Lincoln mellszobrának apró, olcsó másolata, az arcrészt beborítja a ráfröcskölődött vér.

Keller keleti irányba fordítja fejét, és megpillantja a Nemzeti Parkban szolgálatban lévő rendőrt, aki elővont fegyverrel elrohan a mosdóépület felé, majd golyók pöttyözik ki a mellkasát, és a földre rogy.

Keller a földre lapul, és a rendőr felé kúszik. Megtapogatja a nyaki ütőerét. Halott. Fedezékbe húzódik a test mögött, miközben újabb lövések csapódnak bele. Felnéz, és ekkor úgy véli, végre sikerült megpillantania a lövészt, amint a mosdóépület mögött összegörnyedve újratölti a fegyverét.

Art Keller élete legnagyobb részét háborúban töltötte a határ túlsó oldalán. Most újra otthon van.

Vele együtt megérkezett a háború ide is.

Keller magához veszi a rendőr oldalfegyverét – egy 9 mm-es Glockot –, és elindul a fák között a lövész irányába.

Első könyv

Emlékmű

Csak a holtak látják a háború végét.

– Platón –

1

Szörnyek és szellemek

A szörnyek igaziak, és a szellemek is léteznek. Bennünk

élnek, és néha ők győznek.

– Stephen King –

2012. november 1.

Art Keller gyalogosan menekül a guatemalai dzsungelből.

Mögötte óriási vérontás helyszíne. A kis faluban, Dos Erresben halmokban állnak a holttestek. Egy részük félig elégett, ott hevernek a máglyák füstölgő maradványai között, a többiek meg a falu tisztásán, ahol a halálos találat érte őket.

A halottak nagy része narcos, narkoterroristák, a rivális kartellek fegyveresei, akik feltételezhetően békekötési szándékkal érkeztek ide. Szövetségről tárgyaltak, de az elfajuló bulin, amivel a megbékélést akarták volna megünnepelni, a Zéták előkapták a fegyvereiket, a kések és macheték is előkerültek, aztán nekiálltak lemészárolni a Sinaloa tagjait.

Keller szó szerint a helyszínre zuhant – a helikopter, amelyen utazott, rakétatalálatot kapott, és pörögve a tűzharc kellős közepébe zuhant. Keller nem éppen ártatlan nézelődés céljából érkezett a helyszínre, mert Adán Barrerával, a Sinaloa-vezérrel együtt az volt a tervük, hogy egy csapat zsoldossal lecsapnak a Zétákra.

Barrera kiszemelte az ellenségeit.

Csak az volt a probléma, hogy ők hamarabb szemelték ki őt.

De Keller küldetésének két fő célpontja, a két Zéta-vezér halott. Az egyiket lefejezték, a másikat égő fáklyává változtatták. Keller, miután létrejött ez az ördögi tűzszünet, Barrera keresésére indult a dzsungelben, hogy kihozza onnan.

Olyan érzése volt, mintha egész felnőttkorát egy feladat töltötte volna ki: megtalálni Barrerát.

Húszévnyi próbálkozás után sikerült őt egy egyesült államokbeli börtönbe záratni, de alig kasztlizták be, már át is repítették egy mexikói létesítménybe, amely maximális biztonsági fokozatú volt ugyan, ám Barrerának hamarosan sikerült meglépnie, hogy a Sinaloa kartell Keresztapjaként hamarosan még nagyobb hatalomra tegyen szert, mint azelőtt bármikor.

Így hát Keller visszatért Mexikóba, hogy ismét Barrera nyomára bukkanjon, de nem ért el többet, mint hogy nyolc év múlva a drogbáró szövetségeseként készült vele együtt a Zéták legyőzésére.

A kettő közül a nagyobb gonoszéra.

Meg is történt.

De Barrera eltűnt.

Így hát Keller gyalogol.

Néhány pesót nyom a határőrök markába, hogy átjuthasson Mexikóba. Onnan még tíz kilométer gyaloglás vezet Campechébe. Innen indították a támadást.

Inkább csak botorkál.

Az adrenalin, ami a hajnal előtt induló tűzharcban zubogni kezdett a vérében, mostanra elfogyott, már csak a napfény és az esőerdő forróságát érzékeli. Fáj a lába, a szeme, és a lángok, füst meg a halál bűzének elegyét folyamatosan ott érzi az orrában.

Az égő hús szagát sohasem felejti el az ember.

Orduña egy erdőirtáson létrehozott, kis területű felszállópálya mellett várja. A különleges erők parancsnoka a Black Hawk helikopter hátsó terében ülve várakozik. Keller és Orduña admirális között a Zéták ellen vívott közös háborújuk során különlegesen erős bajtársi kapcsolat alakult ki, amiben Keller képviselte az elsőrangú amerikai hírszerzési forrást, és gyakran elkísérte a parancsnok elit tengerészcsapatait a Mexikóban végzett hadműveleteken.

Ez a mostani eset más volt. Lehetőség nyílt rá, hogy Guatemalában egyetlen húzással lefejezzék a Zétákat, ahová a mexikói tengerészet keze nem érhetett volna el. Ám mivel Orduña biztosította Kellernek a háttérterületet és a csapatával logisztikai támogatást is nyújtottak az akcióhoz, most Campechében várja, hogy kiderüljön, a barátja, Art Keller életben van-e még egyáltalán.

Orduña széles mosollyal fogadja a fák közül kisétáló Kellert, és már nyúl is a hűtő felé, hogy átnyújtson neki egy hideg Modelót.

– A többiek? – kérdezi Keller.

– Már elrepültek – feleli Orduña. – Mostanra már le is szállhattak El Pasóban.

– Veszteség?

– Egy halott – feleli Orduña. – Négy sebesült. Arról fogalmam sem volt, veled mi van. Ha nem értél volna ide alkonyatig, a la mierda todo, a francba is, keresésedre indultunk volna.

– Barrerát kerestem. – Keller nagyot kortyol a söréből.

– És?

– Nem találtam meg – feleli Keller.

– És Ochoát?

Orduña majdnem ugyanannyira gyűlöli a Zéta vezetőt, mint amennyire Keller gyűlöli Adán Barrerát. A drogháború sokszor egészen személyes színezetet nyer. Orduña magánügyévé akkor vált, amikor az egyik tisztje meghalt az egyik Zéták elleni támadás során, aztán a temetése utáni éjszakán a bűnözők megkeresték és lemészárolták a fiatal tiszt anyját, nagynénjét, nővérét és öccsét is. Orduña az ezt követő reggelen hozta létre a Matazeták, a „Zétaölők" csapatát. Akik nevükhöz híven azóta sem kímélik a Zétákat. Ha túszt ejtenek, csak azért, hogy információt szerezzenek tőle, de utána a túsz sem ússza meg.

Kellernek másfajta oka volt rá, hogy gyűlölje a Zétákat.

Másfajta, de elegendő.

– Ochoa meghalt – felelte Orduñának.

– Bizonyítottan?

– A saját szememmel láttam – felelte Keller. Eddie Ruiz egy kanna benzint locsolt a sebesült Zéta főnökre, aztán egy égő fáklyát hajított rá. Ochoa sikoltozva pusztult el. – És Forty is követte.

Forty volt Ochoa jobbkeze. A főnökénél semmivel sem jobb szadista gazember.

– Láttad a testét?

– Nem. A fejét láttam – feleli Keller. – Nem volt kapcsolatban a testével. Ez így kielégítő bizonyíték?

– Megteszi – mosolygott Orduña.

Keller valójában nem látta Forty fejét. Amit látott, az Forty arca volt, amit valaki lenyúzott és rávarrt egy focilabdára.

– Ruiz felbukkant? – kérdezi Keller.

– Még nem – feleli Orduña.

– Amikor utoljára láttam, életben volt – feleli Keller.

Nagyon is, miközben Ochoát országúti jelzőfénnyé változtatta. Aztán meg miközben a maja korabeli kövekkel kirakott területen állva figyelte, ahogy egy fiú igen bizarr labdát rugdos.

– Talán megszökött – véli Orduña.

– Lehet.

– Kapcsolatba kell lépnünk az embereiddel. Tizenöt percenként érdeklődtek. – Orduña beütöget pár számot egy lekövethetetlen mobilba, aztán beleszól:

– Taylor! Nem hiszed el, ki van itt velem!

Keller elveszi a kezéből a készüléket. Tim Taylor, a kábítószer-ellenes hivatal délnyugati körzetének vezetője szól bele a vonal túlsó végén: Jézusom, már mind azt hittük, meghaltál.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak.

A csapat Texasban, El Pasótól pár kilométerre keletre, Clintben, egy nem túl forgalmas autóút végén, az Adobe Inn Hotelben várja Kellert.

A motelszoba a „jól felszerelt" kategóriába tartozik. Méretes nappali helyiség amerikai konyhával – benne mikró, kávéfőző, egy apró hűtőszekrény. Kanapé dohányzóasztallal, pár szék és egy tévé. A falon csúf festmény kaktusszal, mögötte naplementével. Bal oldalon ajtó, most épp kitárva, amely a hálószobába és a fürdőszobába vezet. A jellegtelen hely tökéletesen megfelel a találkozóhoz.

A tévé hangja halkra állítva, a CNN megy rajta.

Tim Taylor a kanapén ülve bámulja a dohányzóasztalra helyezett laptopot. A számítógép mellett egy műholdas telefon áll.

John Downey, a rajtaütést vezénylő parancsnok a mikró mellett állva melegít épp valamit. Kibújt a katonai álcaruhából, és látszik, hogy letusolt és megborotválkozott. Lila póló, farmernadrág és teniszcipő van rajta.

Még egy férfi van a szobában. Keller annyit tud róla, hogy a CIA-től érkezett, és Rollins a neve. Az egyik széken ül és a tévé képernyőjére mered.

Amikor Keller belép, Downey felkapja a fejét.

– Hol a francba’ voltál, Art? Kerestünk műholddal, helikopterrel…

Kellernek az lett volna a feladata, hogy biztonságban kihozza Barrerát. Így szólt a megegyezés. Keller visszakérdez:

– És mi a helyzet a te embereiddel?

– Huss. – Downey olyan mozdulatot tesz a kezével, mintha felreppentene egy csapat fürjet. Keller pontosan tudja, hogy a különleges erők tagjai tizenkét órán belül a megfelelő fedősztorikkal felszerelkezve szétszélednek az országban, ha nem az egész világon.

– Az egyetlen ember, akiről semmit sem tudunk, Ruiz. Azt hittük, kijött veled.

– Láttam a tűzharc után – feleli Keller. – Kisétált onnan.

– Tehát meglógott? – akadékoskodik Rollins.

– Miatta nem kell aggódni – feleli Keller.

– A maga felelőssége – mondja Rollins.

– Ruiz le van szarva – szól közbe Taylor. – Barrerával mi történt?

Mire Keller:

– Azt hittem, tőled megtudom.

– Egyetlen szót sem hallottunk felőle.

– Akkor, gyanítom, nem élte túl – mondja Keller.

– Maga nem volt hajlandó eljönni a kiürítőcsapattal – szól közbe Rollins.

– A gépnek indulnia kellett – mondja Keller –, de nekem még fel kellett kutatnom Barrerát.

– De nem találta meg – feleli Rollins.

– Ez nem valami kibaszott szobaszerviz – mondja Keller. – Nem mindig azt kapja az ember, amit kíván. Néha közbejön ez-az.

Ami akár a legelső pillanatban megtörténhet.

Egy javában zajló tűzharcra érkeztek meg, fölülről figyelhették, ahogy a Zéták halomra gyilkolták a Sinaloa kartell tagjait. Aztán egy talajról kilőtt rakéta eltalálta az élen haladó helikoptert, amiben Keller is ült. Egy ember meghalt, egy megsebesült. Ezért ahelyett, hogy kötélen ereszkedtek volna le, landolniuk kellett a forró zónában. Utána pedig ki kellett menekíteni a csapatot egy mentőhelikopterrel.

Szerencsések vagyunk, mi, akik megúsztuk, gondolja magában Keller. Arról nem is beszélve, hogy a fő célkitűzést is elértük, mert likvidáltuk a Zéta-vezetőket. Ha Barrerát nem sikerült is kimenekíteni, hát…

– Az elsődleges küldetésünk az volt, ha jól értettem – mondja Keller –, hogy megfosszuk a Zétákat a vezetőiktől. Ha Barrera netán járulékos veszteségként…

– Csak annál jobb? – kérdezi Rollins.

Mindnyájan tudják, Keller mennyire gyűlöli Barrerát.

Hogy a drogbáró megkínozta, aztán meggyilkolta Keller társát.

És azt, hogy Keller ezt sohasem feledi, arról nem is beszélve, hogy sohasem bocsátja meg.

– Nem fogok krokodilkönnyeket hullatni Adán Barreráért – jegyzi meg Keller. A szobában tartózkodók bármelyikénél jobban ismeri a mexikói helyzetet. Öröm vagy sem, a Sinaloa kartell fontos stabilitási tényező Mexikóban. Ha Barrera eltűnése miatt szétesik a kartell, azzal odalesz az oly törékeny béke is. És ezt Barrera is tudta – pontosan ez az „aprés moi, le déluge", „utánam az özönvíz"-attidűd tette lehetővé számára, hogy egyszerre folytathasson kőkemény tárgyalásokat Mexikó és az Egyesült Államok kormányával, ezért hagyták futni, és ezért vadásztak az ellenfeleire.

A mikró csenget, Downey kiveszi a tálcát.

– Stouffer’s-féle lasagna. A szokásos.

– Még csak azt sem tudjuk biztosan, hogy Barrera tényleg meghalt-e – folytatja Keller. – Megtalálta valaki a holttestét?

– Nem – feleli Taylor.

– A D-2 tagjai épp a helyszínen dolgoznak – szól közbe Rollins. A félkatonai guatemalai kémügynökségre céloz. – Nem találták meg Barrerát. És ha már itt tartunk, az elsődleges célpontokat sem.

– Személyesen kezeskedem érte, hogy mindkettőt likvidáltuk – mondja Keller. – Ochoából gyakorlatilag nem maradt más, csak egy széndarab. Forty pedig… nos, szerintem nem akarjátok hallani, mi lett vele. Én mondom, mindkét fickót csak múlt időben emlegethetjük.

– Reménykedjünk benne, hogy ez Barrerára nem igaz – szól Rollins. – Ha a Sinaloák meginognak, Mexikó is meginog.

– A szándékolatlan következmények törvényszerűsége – szögezi le Keller.

Rollins így felel:

– Különleges egyezményt kötöttünk a mexikói kormánnyal, hogy megóvjuk Adán Barrera életét. Garantáltuk a biztonságát. Ez nem Vietnám, Keller. Nem Phoenix. Ha kiderül, hogy maga megszegte az egyezséget, mi…

Keller feláll.

– Maguk kurvára semmit sem fognak tenni. Lévén ez egy nem engedélyezett, illegális művelet, amely nem történt meg. Mit tennének? Bíróság elé citálnak? A tanúk padjára ültetnek? És hagyják, hogy eskü alatt elmeséljem, hogyan kötöttünk megállapodást a világ legnagyobb hatalmú drogdílerével? Aki aztán az Egyesült Államok által finanszírozott kis kirándulás keretében kinyírta az összes ellenségét? Hadd mondjak el magának valamit, amit mi, akik a voltaképpeni munkát végzik, mind tudunk: az ember soha ne vegye elő a fegyverét, ha nincs rá felkészülve, hogy meghúzza a ravaszt. Maga fel van rá készülve, hogy meghúzza a ravaszt?

Néma csend.

– Hát, igen, pont erre a válaszra számítottam – jegyzi meg Keller. – A félreértések elkerülése végett, igen, meg akartam ölni Barrerát. Igen, azt kívánom, bárcsak megtettem volna, de nem tettem.

Azzal feláll, és kisétál a motelszobából.

Taylor követi.

– Innen hová?

– Semmi közöd hozzá, Tim.

– Mexikóba? – kérdezi Taylor.

– Már nem a kábítószer-elleneseknél dolgozom – mondja Keller. – Nem neked jelentek. Nem szabhatod meg, hová menjek vagy ne menjek.

– Ki fognak nyírni, Art – feleli Taylor. – Ha nem a Zéták, hát a Sinaloa.

Valószínű, gondolja Keller. De ha nem megyek oda, akkor is megtörténik.

Kocsival hajt El Pasóba, a hírszerzés központjának közelében fenntartott lakáshoz. Sorra ledobálja magáról piszkos, átizzadt ruháit, és hosszan áztatja magát a zuhanyból ömlő forró víz alatt. Csak miután bemegy a hálószobába, és lefekszik, döbben rá, hogy milyen rettenetesen kimerült, miután két napig egyfolytában talpon volt.

De még ahhoz is túl fáradt, hogy aludjon.

Felkel, magára kap egy fehér, legombolt nyakú inget meg egy farmernadrágot, és a hálószobai gardróbszekrényben lévő fegyverszéfből magához veszi a kis méretű Sig 380-ast. A tokot az övére csípteti, felvesz egy tengerészkék széldzsekit, és kiviharzik az ajtón.

Sinaloa felé veszi az irányt.

Keller a 70-es években tejfölösszájú kábítószer-ellenes ügynökként érkezett Culiacánba, a városba, amely akkoriban a mexikói heroinkereskedelem epicentruma volt.

És ma újra az, morfondírozik Keller, miközben a kijáraton kilépve a taxiállomás felé indul. Egy teljes fordulatot megtett a világ.

Adán Barrera akkor még csak egy volt a sok zűrös életű srác közül, és bokszmenedzserként igyekezett érvényesülni.

Ám a nagybátyja, egy sinaloai rendőr akkoriban már Sinaloa állam második legnagyobb ópiumtermelőjeként tevékenykedett, a legjobb úton haladva afelé, hogy megszerezze az elsőséget. Akkor történt, hogy felégettük és megmérgeztük a mákvirágmezőket, emlékszik vissza Keller, és kikergettük a földműveseket a házaikból. Az egyik ilyen rajtaütésen Adán is kézre került. A szövetségiek ki akarták hajítani egy repülőből, de én közbeléptem, és megmentettem az életét.

Ez csupán az első volt, gondolja Keller, a sok hiba közül.

A világ ma sokkal jobb hely lenne, ha hagytam volna, hogy Rocky, a repülőmókusosat játsszanak a kis Adánnal, ahelyett, hogy életben maradjon, és a világ legnagyobb drogbárójává váljon.

De akkor még barátok voltunk.

Barátok és szövetségesek.

Nehéz elhinni.

Még nehezebb elfogadni.

Beül a taxiba, és megkéri a sofőrt, hogy menjenek a centro, a belváros felé.

– Pontosabban? – kérdez vissza amaz, és az utas arcát fürkészi a visszapillantóból.

– Mindegy – feleli Keller. – Közben felhívhatja a megbízóját, és elmondhatja neki, hogy egy furcsa yanqui érkezett a városba.

Azokban a mexikói városokban, ahol komoly szerepet játszik a drogkereskedelem, a taxisofőrök mind halcone, sólyom szerepet töltenek be, azaz a kartelleknek szállítják a híreket. Folyamatosan figyelik a reptereket, vonatállomásokat és utcákat, és tudatják a hatalmasságokkal, hogy kik vetődnek el a városukba.

– Megspórolom magának az erőfeszítést – szól Keller. – Bárkit is fog felhívni, mondja neki, hogy Art Keller itt van a kocsijában. Majd ők megmondják, hova kell vinnie.

A sofőr kézbe veszi a telefonját.

Több telefonbeszélgetés következik. A sofőr hangja minden egyes hívás után egyre ingerültebbé válik. Keller tudja, mi a helyes eljárás. A sofőr először felhívja a helyi kisfőnököt, aki értesíti a sajátját, az továbbviszi az információt a következő szintre, így jut el végül Art Keller neve a legfelső körökig.

Keller nézelődik a kocsi ablakából, miközben a 280-as úton haladnak a városban. Figyeli az út bal oldalán az emlékműveket, amelyeket a a drogháborúk során, többségükben egészen fiatalon meghalt narcos, bandatagok emlékére állíttattak. Olcsó fakeresztek, mellettük pár virágcsokor meg egy sörösüveg, két pózna közt feszülő színes bannerek, rajtuk az elhunyt fotóival, de több, szép kidolgozású márványoszlop is van köztük.

Hamarosan megjelennek majd az újabbak is, tűnődik Keller. Miután a „Dos Erres-i mészárlás" híre eljut a városba. Száz fegyveres sicario indult Barrera kíséretében Sinaloából Guatemalába, és kevesen térnek közülük vissza, ha egyáltalán bárki.

Szintúgy új emlékművek emelkednek majd a Los Zetas, a Zéták felségterületein is az ország északkeleti részén, Chihuahuában és Tamulipasban, miután az ő katonáik sem érkeznek haza.

Keller jól tudja, hogy a Zéták hatalma már a múlté. A katonai jellegű szervezet, amelyet a mexikói hadsereg különleges egységeiből kilépett tisztek alapítottak, valamikor valós fenyegetést jelentett. Félő volt, hogy átveszik az irányítást az ország teljes területén, de mostanra elvesztették a vezetőségüket és megbénultak, miután az embereik egy részén Orduña csapata állt bosszút, sokan pedig holtan fekszenek Guatemalában.

Nincs, aki jelenleg megszorongathatná a Sinaloa kartellt.

– Azt mondták, vigyem magát Rotarismóba – közli utasával ideges hangon a sofőr.

A város legmesszebbi északi pontján fekvő külvárost, Rotarismót jobbára néptelen hegyek és termőföldek veszik körül.

Nem nehéz elrejteni egy holttestet.

– Egy karosszériaműhelybe – folytatja a sofőr.

Annál jobb, gondolja Keller.

A szerszámok már együtt is vannak.

Fel lehet trancsírozni velük akár egy kocsit, akár egy emberi testet.

A magas rangú drogdílerek fegyveres csapatát mindig ki lehet szúrni a luxusterepjárók alapján, és ezt az összejövetelt valami igazi nagykutya szervezhette, morfondírozik a megadott helyhez közeledve Keller, mert egy tucatnyi Suburbant meg Expeditiont pillant meg sorban a műhely előtt. A járművek teli vannak tűzdelve fegyverekkel, úgy meredeznek ki belőlük, mint egy sündisznó tüskéi.

A fegyverek pontosan a taxira irányulnak, és Keller gyanítja, hogy a sofőr alatt már nedves az ülés.

– Tranquilo – mondja neki Keller.

Néhány egyenruhás sicario áll őrt. Manapság ez a szokás – Keller jól tudja, hogy minden kartell fegyveres biztonsági testületének megvan a saját, jól megkülönböztethető egyenruhája.

Ezek éppenséggel Armani sapkát és Hermès mellényt viselnek.

Keller véleménye szerint elég béna összeállítás.

Egyszer csak egy pasas ront ki a műhelyből a taxi irányába, aztán feltépi a kocsi hátsó ajtaját, és odaszól Kellernek, hogy emelje ki a valagát.

Keller ismeri a fickót. Terry Blanco Sinaloa állam rendőrségének magas rangban szolgáló tagja.

Újonckora óta szerepel a neve a kartell kifizetési listáján, és már itt-ott néhány ezüstszál vegyül fekete hajába.

Blanco megszólal:

– Fogalma sincs, mi folyik itt.

– Pontosan ezért jöttem – feleli Keller.

– Tud valamit?

– Ki van odabent?

– Núñez – feleli Blanco.

– Gyerünk.

– Keller, ha bemegy – mondja Blanco –, lehet, hogy nem jön ki.

– Nem újdonság, Terry – feleli Keller.

Blanco átkíséri a műhelyen, munkaállomások és emelők között jutnak el egy nagy, üres betonplacchoz, ami leginkább valamiféle raktárnak tűnik.

Mint a motel, tűnődik Keller.

Csak a játékosok mások.

De a cél ugyanaz – a telefonáló emberek, a bekapcsolt laptopok mögött ülők mind Adán Barrera hollétéről akarnak információt szerezni. A helyiség sötét – nincsenek ablakai, vastagok a falai –, ebben a klímában, ahol vagy tűzforró a napsütés, vagy csípőssé fagyasztja a levegőt az északi szél, ilyenre van igény. Semmi szükség rá, hogy közbeszóljon az időjárás vagy vizslató tekintetek hatoljanak be erre a helyre, ha pedig netán valaki sikoltozva, sírva vagy könyörögve lehelné ki a lelkét idebent, a falak ezt a hangot is jótékonyan az épületen belül tartják.

Keller követi Blancót a túlsó falba vágott ajtóig.

Egy apró helyiségbe nyílik.

Blanco bevezeti Kellert a szobába, és becsukja az ajtót kettejük mögött.

Az íróasztal mögött egy Keller számára ismerős férfi ül, épp telefonál. Őszesbe fordult hajával, gondosan nyírt kecskeszakállával, tyúklábmintás zakóban és gondosan kötött nyakkendőben disztingvált úriember benyomását kelti. Szemlátomást kifejezetten kényelmetlenül érzi magát itt, a hátsó szobában, ebben a gépolajszagú környezetben.

Ricardo Núñez.

El Abogado – a Jogász.

Régen államügyészként, aztán a Puente Grande börtön igazgatójaként kereste kenyerét. Utóbbi tisztségéről csupán hetekkel azelőtt mondott le, hogy Barrera „megszökött" volna az intézményből 2004-ben. Keller kihallgatta, és Núñez teljes ártatlanságról vallott. Aztán kizárták a jogászkamarából, és ő lett Barrera jobbkeze, a jelentések szerint százmilliókat forgalmazott kokainkereskedőként.

Most leteszi a telefont, és Blancóra néz.

– Adnál nekünk egy percet, Terry?

Blanco elhagyja a szobát.

– Maga meg mit keres itt? – kérdezi Núñez.

– Megspórolom magának a fáradságot, hogy le kelljen nyomoznia – feleli Keller. – Nyilván tud a guatemalai eseményekről.

– Adán bizalmasan tájékoztatott a megegyezésről – feleli Núñez. – Mi történt?

Keller megismétli ugyanazt, amit Texasban már elmondott a fiúknak.

– Magának az lett volna a feladata, hogy a Señort kihozza onnan – jegyzi meg végül Núñez. – Ez volt a megállapodás.

– A Zéták értek oda hamarabb – mondja Keller. – Adán nem volt elővigyázatos.

– És most magának fogalma sincs róla, hol van – jegyzi meg Núñez.

– Csak annyit tudok, amennyit elmondtam.

– A családja betegre aggódja magát – közli Núñez. – Nekik sincs semmilyen információjuk. Nem találtak… maradványokat… sem.

Keller izgatott hangokra lesz figyelmes odakintről – Blanco azt mondja valakinek, hogy nem mehet be –, de az ajtó egyszer csak a falnak csapódva kitárul.

Három férfi lép be.

Az első közülük egy fiatalember, a húszas évei végén vagy a harmincasok elején járhat. Fekete, minimum háromezer dolláros Saint Laurent bőrkabátot, Rokker farmernadrágot és Air Jordan cipőt visel. Göndör fekete haját szemlátomást ötszáz dolláros óradíjú fodrász nyírta, az állán divatos borosta.

Szemlátomást fel van dúlva.

Dühös és feszült.

– Hol az apám? – dörren Núñezre. – Mi történt vele?

– Még nem tudjuk – feleli amaz.

– Hogy a fenébe lehet, hogy nem tudjátok?

– Nyugi, Iván – szól közbe az egyik társa. Ezen a fiatalemberen is hasonlóan drága öltözék díszlik, de borotválatlan és ápolatlan, zsíros haját baseballsapka alá gyömöszölte. Mintha kissé részeg volna, vagy be lenne lőve, netán mindkettő egyszerre. Ő nem ismerős Keller számára, de az iménti fickó nyilvánvalóan Iván Esparza.

A Sinaloa kartellnek korábban három ága volt, a Barrera-féle vonal mellett párhuzamosan tevékenykedett Diego Tapia és Ignacio Esparza, két másik jelentős vezető is. Az egyenlők közül Barrera volt a legelső, de „Nacho" Esparzát, aki, nem véletlen egybeesésként az apósa is volt, tiszteletreméltó partnerének tartotta. Az együttműködést bebetonozandó Esparza összeházasította a drogbáróval a lányát, a fiatal Evát.

Ez a fickó tehát, állapítja meg magában Keller, bizonyára Esparza fia, azaz Adán sógora. A belső jelentések szerint e pillanatban Iván Esparza kezében van a kartell számára központi jelentőségű, Tijuana és Tecate között határátlépési lehetőséget biztosító terület, Baja.

– Halott? – kiabál Iván. – Az apám halott?

– Annyit tudunk, hogy ő is ott volnt Guatemalában Adánnal – feleli Núñez.

– Bazdmeg! – Iván ököllel rácsap az asztalra közvetlenül Núñez orra előtt. Körbenéz a helyiségben, talál-e más célpontot is a dühének, és meglátja Kellert. – Maga meg ki a fasz?

Keller egy szót sem szól.

– Kérdeztem valamit – mondja Iván.

– Hallottam.

– Pinche gringo, bazdmeg…

Tesz egy lépést Keller irányába, de a harmadik ember köztük terem.

Őt Keller szintén ismeri a rendőrségi fotókról. Tito Ascensión korábban Nacho Esparza biztonsági főnöke volt. Tőle még a Zéták is rettegtek – mégpedig okkal; számolatlanul gyilkolta őket halomra. Ennek jutalmaként alapíthatott végül saját szervezetet Jaliscóban. Masszív testfelépítése, nagy feje, ferde homloka, őrkutyára emlékeztető testtartása és a brutalitásra való erős hajlama miatt kapta az El Mastín, a Masztiff becenevet.

Megragadja Iván felkarját, és fogva tartja, mozdulni is alig tud.

Núñez ránéz a másik fiatalemberre.

– Hol jártál, Ric? Mindenfelé kerestelek.

Ric megrándítja a vállát.

Jelezve, hogy Nem mindegy az neked, hol voltam?

Núñez a szemöldökét ráncolja.

Apa és fia, gondolja magában Keller.

– Azt kérdeztem, ki ez a fickó – erősködik Iván. Kitépi a karját Ascensión szorításából, de már nem indul el újra Keller felé.

– Adánnak voltak bizonyos… megállapodásai – feleli Núñez. – Ez az ember is ott volt Guatemalában.

– Látta az apámat? – kérdezi Iván.

Láttam valamit, ami úgy nézett ki, mint az öreged, gondolja magában Keller. Egy máglya füstölgő hamvai között hevert valami, ami a teste alsó részéből maradt.

– Azt hiszem, jobb, ha igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy az apja nagy valószínűséggel nem jön vissza.

Ascensión arca eltorzul. Kifejezése azé a kutyáé, amelyik e pillanatban tudta meg, hogy elveszítette imádott gazdáját.

Zavarodott.

Gyászol.

Dühös.

– Honnan tudja? – fordul Iván Kellerhez.

Ric Iván válla köré fonja a karját.

– Sajnálom, ’mano.

– Ezért valaki még megfizet – jegyzi meg Iván.

– Elena vonalban van – szól Núñez. Kihangosítja a telefont. – Elena, hallottál még valamit?

Ez bizonyára Elena Sánchez, gondolja Keller. Adán nővére, aki visszavonult a családi üzletből, és átadta Baját az Esparzáknak.

– Semmit, Ricardo. És te?

– Egy információ szerint Ignancio meghalt.

– Valaki szólt már Evának? Meglátogatta már valaki?

– Még nem – feleli Núñez. – Várjunk, míg nem tudunk konkrétumokat.

– Valakinek ott kellene lennie vele – szól Elena. – Elveszítette az apját, és talán a férjét is. Szegény kisfiúk…

Evának és Adánnak ikerfiaik vannak.

– Majd én megyek – közli Iván. – Elviszem anyámhoz.

– Ő is gyászolni fog – jegyzi meg Núñez.

– Elrepülök hozzá.

– Kell fuvar a reptérre? – kérdezi Núñez.

– Vannak még embereink, Ricardo.

Meg is feledkeztek róla, hogy itt vagyok, gondolja Keller.

Különösképp éppen a fiatal, szemlátomást eléggé beállt figura – Ric? – kap észbe.

– Hú, és vele mi legyen?

Ebben a pillanatban újra zűrzavar hangjait hallják odakintről.

Kiabálás.

Ütések és csattanások.

Fájdalmas nyögések, sikoltozás.

Elkezdődtek a kihallgatások, gondolja Keller. A kartell kézre keríti mindazokat, akik gyaníthatóan beépült Zéták, és a feltételezett árulókat és a guatemalai kapcsolatokkal rendelkezőket is. Felkutatják a lehetséges információforrásokat.

Kerüljön bármibe.

Keller a betonpadlón végighúzott láncok csörgését hallja.

Egy acetilénes fáklya gyullad meg éles szisszenéssel.

Núñez felfelé szaladó szemöldökkel néz Kellerre.

– Azért jöttem, hogy megmondjam maguknak, ebből már ki akarok maradni – szólal meg Keller. – Én túl vagyok ezen. Mexikóban maradok, de ezt kihagyom. Nem fognak hallani rólam, és én sem akarok hallani magukról.

– Maga kisétál, az apám meg nem? – kérdezi Iván. Előhúz egy Glock 9-est a kabátja alól, és Keller arcára céloz vele. – Nem hinném.

Fiatalos hiba.

Túl közel tartani a fegyvert valakihez, akit meg akarsz ölni.

Keller elhajol a pisztoly elől, közben hirtelen mozdulattal odanyúl, megragadja a csövet, és csavaró mozdulattal kitépi Iván kezéből a fegyvert. Aztán háromszor belevág vele Iván arcába. Hallja az arccsont reccsenését. Iván rongydarabként zuhan a padlóra Keller lábához.

Ascensión már épp közbelépne, de Keller az alkarjával átöleli Ric Núñez torkát, és a fegyvert a srác fejéhez tartja.

– Ne.

A Masztiff megdermed.

– Hát én meg mi a faszt vétettem ellened? – kérdezi Ric.

– Megmondom, mi lesz – feleli Keller. – Én most kisétálok innen. Élem az életemet, maguk meg a magukét. Ha bárki utánam jön, mindnyájukat megölöm. ¿Entienden?

– Megértettük – feleli Núñez.

Keller kihátrál a helyiségből, Ricet védőpajzsként tartva maga előtt.

Falhoz láncolt emberek és vértócsák mellett vezet el az útjuk. Izzadság és vizelet bűze hatol Keller orrába. Senki sem moccan, csak a szemüket meresztik rájuk, miközben kioldalaznak az épületből.

Keller semmit sem tehet értük.

Egyetlen átkozott dolgot sem.

Odakint húsz lőfegyver csöve mered rá, de senki sem meri kockáztatni, hogy netán meglője a főnök fiát.

Keller maga mögé nyúlva kinyitja a taxi utasoldali ajtaját, és a túszt a földre löki.

Beül. A fegyvert a sofőr ülésének háttámlájába böki. „Ándále."

A repülőtér felé haladva pillantja meg az út mellett az Adánnak állított első emlékművet.

Egy festékszóróval készített transzparens.

ADÁN VIVE.

Adán él.

Juárez valódi szellemváros.

Ez jár Art Keller fejében, miközben keresztülhajt rajta.

Több mint tízezer juárezi lakos halt meg a harcokban, amikor Adán Barrera bevette a várost. A régi Juárez kartelltől szerezte meg, így téve szert újabb átjáróra az Egyesült Államok felé. Négy híd. A Stanton Street Bridge az Ysleta nemzetközi híd, a Paso del Norte és a Bridge of the Americas Bridge, más néven az Álmok hídja.

Tízezer életért cserébe került Barrera birtokába mind a négy.

A Sinaloa és a Juárez kartell közti háború öt évig tartott. Közben több mint háromszázezer juárezi lakos hagyta el a várost, és a lakosság másfél millióra csökkent.

Az itt maradottak harmadrésze pedig, olvasta Keller valahol, poszttraumás stressz zavartól szenved.

Ő azon csodálkozik, hogy nincsenek többen. Annak idején, a harcok legmélyén az sem számított szokatlan élménynek, ha a juárezi lakosoknak holttestek felett kell átlépdelniük a város járdáin. A kartellek rádión keresztül utasították a mentősöket, melyik sebesültet szállítsák el, és kit hagyjanak ott meghalni. A csapatok a kórházakat is megszállták, csakúgy, mint a hajléktalanszállásokat és drogosokat gondozó otthonokat.

A város központja gyakorlatilag kiürült. Ahol valamikor a messze földön híres éjszakai élet zajlott, A város központjában felszámolták az éttermek felét és a bárok harmadát. Az üzletek bezártak. A polgármester, a városi tanács, és a rendőrök igénybe vették a hidakat, és átköltöztek El Pasóba.

Aztán az elmúlt pár évben mégis kezdett visszatérni a városba az élet. Sorra újranyíltak az üzletek, korábban elköltözött családok tértek vissza, és csökkent a halálesetek száma.

Keller tudja, hogy az erőszak egyetlen ok miatt csökkent ilyen látványosan.

A Sinaloa megnyerte a háborút.

És aláírták a Pax Sinaloát.

Hát, bazdmeg, Adán a pokolba is, káromkodik Keller magában, miközben elhajtanak a Plaza del Periodista mellett, ahol az újságos rikkancsfiú szobra látható.

A pokolba a hidaiddal.

A pokolba a békéddel.

Már sohasem tud úgy elhaladni az üzletközpont mellett, hogy ne látná maga előtt a barátja, Pablo maradványait.

Pablo Mora újságíró volt, és azzal vonta magára a Zéták haragját, hogy blogot írt, és cikkeiben a kábítószeres bűntényeknek ment utána. Mivel nem volt hajlandó felhagyni vele, elrabolták, halálra kínozták, aztán a feldarabolt testét az újságosfiú szobra köré szórták.

Nagyon sok újságíró halt meg amiatt, emlékszik vissza Keller, mert a kartellekben ráébredtek, hogy nemcsak a konkrét tevékenységeket kell ellenőrzésük alá vonniuk, de a róluk szóló beszámolókat is.

A sajtó nagy részében egyszerűen megszűntek a drogbűnözéssel kapcsolatos híradások.

Ezért kezdett Pablo az öngyilkos blog írásába.

Jimena Abarca is megbűnhődött, amiért lázadást szított a drogbűnözők, a szövetségiek, a hadsereg és a kormány ellen. A Juárez-völgyben fekvő kisváros pékségének tulajdonosa éhségsztrájkba kezdett, mert így akarta elérni, hogy az ártatlanul bebörtönzötteket elengedjék. Barrera egyik gengsztere válaszként kilenc golyót eresztett a nő mellkasába és az arcába egy juárezi étterem melletti parkolóházban.

Vagy Giorgio, a fotós, aki a fejével fizetett azért, mert fotókat készített a halott gengszterekről.

Erika Vallest is meggyilkolták és feldarabolták, mint egy csirkét. A tizenkilenc éves lány bűne az volt, hogy elég bátor volt ahhoz, hogy olyan városkában szolgáljon egyetlen rendőrként, ahol a bűnözők korábban már négy elődjét eltették láb alól.

És persze Marisol.

Dr. Marisol Cisneros, Valverdének, annak a Juárez-völgyi kisvárosnak a polgármestere, ahol Jimena Abarca is élt.

Azt követően vette át a tisztséget, hogy sorban meghalt három, őt megelőző polgármester. De akkor is tovább dolgozott, amikor a Zéták halálosan megfenyegették, sőt, az sem törte meg, hogy megtámadták, amikor a kocsijában ült, és teleküldték lőszerrel a gyomrát, a mellkasát és a lábát, eltörték az egyik combcsontját és két bordáját, egy csigolyáját pedig megrepesztették.

Marisol az eset után heteket töltött a kórházban, majd hónapokig lábadozott. Aztán visszatért, és összehívott egy sajtótájékoztatót. Csinosan felöltözött, tökéletes volt a frizurája és a sminkje is. A média képviselőinek megmutatta a sebeit – még a kolosztóniás tasakot is, aztán egyenesen belenézett a kamerába, és ezt üzente a gengsztereknek: Úgysem állíthattok meg. Visszatérek a munkámhoz.

Keller képtelen felfogni, honnan van meg Marisolban a bátorság mindehhez.

Ezért dühíti fel mindig, amikor az amerikai politikusok az összes mexikói egy laza ecsetvonással a korrupt bűnözők kategóriába sorolják be. Ilyenkor azonnal eszébe jut Pablo Mora, Jimena Abarca, Erika Valles és Marisol Cisneros.

Nem minden szellem halott – ott vannak köztük annak az árnyai, ami megtörténhetett volna.

Te is szellem vagy, mondja Keller magának.

A saját magad szelleme, a két világ határán létezel.

Azért tértél vissza Mexikóba, mert a halottak társaságában inkább otthon érzed magad, mint az élőkében.

A Carretera Federal 2 jelzésű út Juáreztől elindulva párhuzamosan halad a várostól keletre húzódó határral. Keller a sofőroldali ablakon keresztül tisztán látja a csupán pár kilométerre fekvő Texast.

Akár egy másik világ is lehetne.

A mexikói szövetségi kormány ide rendelte a hadsereget, hogy helyreállítsák a békét, és ha létezik hasonlóan brutális szervezet, mint a kartellek, hát a hadsereg az. A katonai megszállás alatt határozottan megemelkedett a gyilkosságok száma. Ezen az úton néhány kilométerenként szembe találta magát az ember egy-egy katonai ellenőrzőbázissal. A helyiek rettegtek, mert ezek bármelyikén megzsarolhatták őket, erőszakkal kényszeríthették őket bármire, vagy önkényesen letartóztathatták őket. Vagy sokszor megverték, megkínozták őket, de az sem volt ritka, hogy sebtében eltoloncolták őket egy, az úttól valamivel távolabb kialakított börtöntelepre.

Ha valaki nem a kartellek között vívott tűzharcokban lelte halálát, könnyen lehet, hogy a katonák mészárolták le.

Vagy egyszerűen eltűnt az illető.

Ugyanezen az úton történt, hogy a Zéták fegyveresei megtámadták Marisolt, és otthagyták véresen, meghalni az út szélén. Keller többek között éppen azért volt hajlandó ideiglenes szövetséget kötni Barrerával, mert az „Egek Ura" ígéretet tett rá, hogy így megkíméli Marisolt.

Keller belenéz a visszapillantó tükörbe, csak a bizonyosság kedvéért, de jól tudja, hogy semmi szükség rá, hogy bárki kövesse. Már tudják, hová megy, ahogy azt is tudni fogják, mikor ér oda. A kartellnek mindenhol megvannak a kémei, akiket halcones, sólymok néven emleget mindenki. Rendőrök, taxisofőrök, sarkon ácsorgó gyerekek, az ablakukból kinézegető öregasszonyok, a pult mögött álló eladók. Manapság mindenkinek van mobilja, és senki sem rest, hogy a kezébe vegye, ha ezzel ápolhatja a kapcsolatot a Sinaloával.

Ha meg akarnak ölni, meg fognak ölni.

Vagy legalábbis megpróbálják.

Begördül Valverdébe. A kisváros körülbelül húsz háztömbből áll, amelyek a lapos pusztán egy négyszögletes területen helyezkednek el. A házak – már amelyik megmaradt – legtöbbje salakbeton téglákból épült, amit néhol vályoggal pótoltak ki. Keller felfigyel rá, hogy némelyiket nemrég újrafestették, rikító kékre, pirosra és sárgára.

De a háború nyomai még mindig látszanak, állapítja meg Keller, miközben kocsival végighalad a város központját átszelő széles úton. Az Abarca pékség épülete, amelyben valaha a város társasági életének központja volt, még mindig csupán egy csúf, kormos rom, a lövedékek ütötte bemélyedések még mindig sebhelyessé teszik a falakat, és több elhagyott épület nyílásai még mindig be vannak deszkázva. Több ezer ember menekült el a Juárez-völgyből a háború alatt, némelyek félelmükben, másokat pedig Barrera fenyegetései kergettek el. Gyakran előfordult, hogy az itt lakók arra ébredtek egy reggel, hogy az út fölött keresztbe, két pózna közé transzparenseket feszítettek ki azoknak a lakóknak a neveivel, akiknek még aznap el kell hagyniuk a várost, különben megölik őket.

Barrera nem egy várost kiüríttetett, hogy az eredeti lakosok helyett a Sinaloa hű csatlósait telepítse be.

Szó szerint gyarmatosította a völgyet.

De a hadsereg ellenőrzőpontjai eltűntek.

A főutcát sokáig elcsúfító, homokzsákokkal körberakott bunker eltűnt. És amit sohasem mertek volna megtenni alig pár évvel ezelőtt: most néhány öregember üldögél a főtéri kilátóerkélyen, élvezkedve a délután melegében.

Keller arra is felfigyel, hogy újra megnyílt a kis tienda, ahol az emberek meg tudják vásárolni a legszükségesebbeket.

Többen visszaköltöztek Valverdébe, mások továbbra is távol maradnak, de a város mintha szerényen éledezni kezdett volna. Keller elhajt a kis rendelőintézet mellett, és beáll a parkolóba a városháza előtt. A kétszintes, négyszögletes, salakbeton téglákból emelt épület ad otthont annak, ami a város vezetéséből megmaradt.

Kiszáll a kocsiból, és felsétál a kültéri lépcsőn a polgármesteri irodához.

Marisol az íróasztala mögött ül, botja a szék karfájára van akasztva. Papírokba mélyed, észre sem veszi Keller jöttét.

A férfi szíve egy ütemet kihagy a szépsége láttán.

Marisol egyszerű kék ruhát visel, fekete haja szigorú kontyba van fogva, és a frizura kiemeli magasan álló arccsontját és sötét szemét.

Keller tudja, hogy sohasem fog megszűnni a szerelme a nő iránt.

Marisol felnéz, meglátja az érkezőt, és rámosolyog.

– Arturo.

Marisol kézbe veszi a botját, és felálláshoz készülődik. Székre leülni és onnan felállni még mindig nehezen megy neki, és Keller figyelmét az sem kerüli el, ahogy a nő arca aprót rándul, miközben álló helyzetbe tornássza magát. A ruhája szabása elrejti a kolosztóniás zacskót, amit örök emlékül hagyott neki itt a vékonybelét elszaggató lövedék.

Ezt a Zéták tették vele.

Keller azért utazott el Guatemalába, hogy megölje azt a két embert, akik elrendelték a nő elleni támadást, Ochoát és Fortyt. Pedig Marisol könyörgött neki, ne legyen bosszúszomjas. Keller a nő köré fonja két karját, és közelebb húzza magához.

– Féltem, hogy nem térsz vissza.

– Azt mondtad, nem vagy biztos benne, hogy nem azt akarod-e.

– Rettenetes dolgot mondtam. – Marisol a férfi mellkasának támasztja a homlokát. – Sajnálom.

– Erre semmi szükség.

A nő pár másodpercig hallgat, aztán azt kérdezi:

– Vége van?

– Számomra igen.

Keller érzi a nő sóhaját.

– És most mihez fogsz kezdeni?

– Nem tudom.

Ez így igaz. Nem számított rá, hogy élve visszatér Dos Erresből, és hogy mégis így történt, fogalma sincs, most mit kezdjen az életével. Azt tudja, hogy nem fog visszatérni a Tidewaterhez, a guatemalai műveletet levezénylő biztonsági céghez. És mint a halál, olyan biztos, hogy a kábítószer-elleneseknél sem akar tovább dolgozni. De hogy mit akar helyette, arról egyelőre elképzelése sincs.

Azon kívül, ami itt van Valverdében.

Ahol Marisollal összeölelkezve álldogálhat.

Keller jól tudja, hogy már soha többé semmi sem lesz újra olyan köztük, mint régen. Túlságosan sok bánaton osztoznak a nővel, túlságosan sok megölt szerettükre kell visszaemlékezniük. Minden egyes halál olyan volt, mint egy-egy építőkő, amelyből olyan magas fal épült már, hogy lehetetlen átjutni rajta.

– Délután rendelek – szólal meg Marisol.

Ő a városka polgármestere és egyetlen orvosa. Harmincezren élnek a Juárez-völgyben de ő az egyetlen teljes állású orvos.

Így hát alapított egy ingyenes rendelőintézetet.

– Elkísérlek – ajánlja Keller.

Marisol a csuklójára akasztja a botját, és a korlátot megragadva elindul lefelé a kültéri lépcsőn. Keller szinte rémülten figyeli, nehogy lezuhanjon. Szorosan a nő mögött halad, készen rá, hogy bármelyik pillanatban elkapja, ha kell.

– Naponta többször megteszem ezt az utat, Arturo – szól rá Marisol.

– Tudom.

Szegény Arturo, gondolja Marisol. Rettentően szomorú.

A nő pontosan tudja, Keller milyen komoly árat fizetett a hosszú háborúért már eddig is – a társát meggyilkolták, a családjától elidegenedett, olyan dolgokat tett meg és olyan dolgoknak volt szemtanúja, hogy éjszakánként gyakran felriad az emlékképekre, vagy ami még rosszabb, rémálmok formájában látja őket viszont.

Ő maga is komoly árat fizetett.

A külső sérülései látványosak, az állandó fájdalom, amivel járnak, valamivel kevésbé, de attól még ugyanannyira létezik. Elveszítette az ifjúságát és a szépségét – Arturo szereti hangsúlyozni, hogy még mindig gyönyörű, de lássuk be, gondolja Marisol, valójában nem vagyok más, mint egy bottal a kezében botorkáló nő, aki egy zacskónyi ürüléket cipel a hátán.

És nem ez a legrosszabb. Marisol ahhoz is elég éleslátó, hogy felismerje, a túlélő nem szűnő lelkifurdalása is az osztályrészévé lett – az örök kérdés, hogy ő vajon miért maradt életben, amikor oly sokan mások meghaltak, és tudja, hogy Arturo is ugyanebben a betegségben szenved.

– Hogy van Ana? – kérdezi Keller.

– Aggódom miatta – feleli Marisol. – Depressziós, és túl sokat iszik. A rendelőben van, találkozni fogtok.

– Egy rakás szerencsétlenség vagyunk, nem igaz? Mindnyájan.

– Hát, eléggé – véli Marisol.

Egy megnevezhetetlen háború veteránjai, gondolja a nő. Amelynek – a napjainkban népszerű szóhasználat szerint – nem történt meg a lezárása.

Nem zárult sem győzelemmel, sem vereséggel.

Sem békekötéssel, sem a háborús bűnösök felelősségre vonásával. És természetesen nem emlékeztek meg róla díszmenetekkel, kitüntetésekkel vagy beszédekkel, nem mondott köszönetet a hálás nép.

Csak az erőszak mértékének lassú csökkenése jelzi a változást.

Meg a veszteség szívet tépő érzése, a folyamatos üresség, amit már sohasem tölthet be semmi, bármennyire is igyekszik Marisol a hivatalban vagy a rendelőben.

Elhaladnak a városközpontban lévő tér mellett.

A kilátóteraszon ülő öregek megnézik őket.

– Ez aztán be fogja indítani a pletykákat – jegyzi meg Marisol. – Ötre már a gyerekeddel leszek terhes. Hétre házasok leszünk. Kilencre már el is hagysz egy fiatalabb nőért, valószínűleg egy güeráért.

A Valverdében lakók jól ismerik Kellert. Miután Marisolt meglőtték, egy darabig itt élt köztük a városban, végigkísérte a nő részleges felépülését, gondoskodott róla, míg lábra nem állt. Eljárt a templomba, részt vett az ünnepségeken, a temetéseken. Habár nem teljesen közülük való, Keller nem is idegen, nem csupán egy újabb ide vetődő yanqui.

Kedvelik őt, mert szereti Marisolt.

Inkább csak érzi, mintsem látja a kocsit, amely lassan haladva követi őket végig az utcán. Keller lassan benyúl a széldzsekije alá, hogy a kezét a fegyvere markolatán tartsa. A kocsi, egy régi Lincoln, lassan elgördül mellettük. A sofőr és egyetlen utasa nem is próbálja elrejteni az érdeklődését Keller iránt.

Keller odabiccent nekik.

A halcón visszabiccent, miközben a kocsi elhalad mellettük.

A Sinaloa kartell fél szemét mindig Kelleren tartja.

Marisolnak nem tűnik fel a jelenet.

– Megölted, Arturo? – kérdezi.

– Kit?

– Barrerát.

– Van egy régi, rossz vicc – feleli Keller –, egy nőről szól. A nászéjszakáján megkérdezi tőle az újdonsült férje, hogy szűz-e még, mire felcsattan, hogy „Vajon miért kérdezgeti tőlem ezt mindenki?"

– És tőled miért kérdezi mindenki ezt? – Marisol figyelmét nem kerüli el a kitérő válasz. Ígéretet tettek rá, hogy sosem hazudnak egymásnak, és Arturo meg szokta tartani a szavát. De ebből, hogy nem adott egyenes választ, Marisol gyanítja, mi az igazság. – Csak mondd meg az igazat. Megölted?

– Nem – feleli Keller. – Nem, Mari, nem öltem meg.

Eddie Ruiz felbukkanásakor Keller csak pár napja lakik Ana házában Juárezben. A veterán riporternő elfogadta Keller ajánlatát – a házban úgyis túl sok emlék között kellett élnie.

„Őrült Eddie" is részt vett a guatemalai rajtaütésben. Keller szemtanúja volt, amikor a fiatal pocho, El Pasóban élő mexikói amerikai, leöntötte egy kanna paraffinnal Heriberto Ochoa, a sebesült Zéta vezér testét, és lángra lobbantotta.

Eddie nem egyedül gyalogol be Keller házába Juárezben.

Jesús Barajos, közismert nevén Chuy is vele érkezik. A tizenhét éves srác skizofréniáját rettenetes események váltották ki. Azok a rémségek, amiket el kellett szenvednie, azok, amiknek szemtanúja volt, és azok, amiket mások ellen elkövetett. Tizenegy évesen férfivá kellett válnia, gyermeklélekkel esélye sem lett volna a túlélésre. Így történhetett, hogy a guatemalai dzsungelben Keller szeme láttára a legnagyobb lelki nyugalommal rugdosott egy olyan focilabdát, amelyre a két szép kezével rávarrta egy lefejezett férfinak az arcbőrét. Egy általa lefejezett férfiét.

– Minek hozta őt ide? – kérdezi Keller, és Chuy üres tekintetébe fúrja a szemét. Guatemalában közel járt hozzá, hogy lelője a fiút. Egy kivégzés Erika Valles haláláért cserébe.

Erre Ruiz elhozza ide? Hozzám?

– Nem tudtam, mi mást tehetnék vele – feleli Eddie.

– Adja át nekik.

– Megölik – veti ellene Eddie. Chuy elsétál mellettük, összegörnyedve leül a kanapéra, és álomba zuhan. Apró és vézna, állatias külleme alultáplált prérifarkasra emlékeztet.

– Mit fog tenni most? – kérdezi Keller.

– Átkelek a folyón, és feladom magam – feleli Eddie. – Négy év, és kint vagyok.

Az alku, amit Keller intézett el számára.

– És maga? – fordul Eddie Kellerhez.

– Nincs tervem – mondja Keller. – Csak élek tovább, azt hiszem.

Arról halvány elképzelése sincs, hogyan.

A háború, amit vívott, véget ért, és nem tudja, merre tovább.

Sem azt, mit kezdjen Chuy Barajosszal.

Marisol azonnal tiltakozik az ötlete ellen, hogy adják át a fiút a mexikói hatóságoknak.

– Nem élné túl.

– Mari, ez a fiú megölte…

– Ezt én is tudom – feleli a nő. – De beteg, Arturo. Segítségre van szüksége. Vajon mire számíthat, ha bekerül a rendszerbe?

Semmire, ezt Keller is jól tudja, de abban egyáltalán nem biztos, hogy ez érdekli-e őt. Teljesen a háta mögött akarja tudni a háborút, nem pedig tovább hurcolni magával, mintha egy börtönláncot akasztana magára vasgömbbel a végén, egy gyakorlatilag katatón beteg személyében. Aki több olyan embert lemészárolt korábban, akiket szeretett.

– Én más vagyok, mint te. Nem tudok olyan könnyen megbocsátani.

– Márpedig háborúd nem fog véget érni, amíg meg nem teszed.

– Akkor nyilván sohasem fog.

De Keller nem dobja fel Chuyt.

Mari kerít egy pszichiátert, aki ingyen kezeli a fiút, és a rendelőn keresztül elintézi a gyógyszereit is, de a prognózis szerint a beteg „további gondoskodásra szorul". A legtöbb, amire Chuy számíthat, marginális létezés, egy árnyéklét, amiben a legszörnyűbb emlékei, ha nem is törlődnek, de legalább csillapodnak.

Kellernek fogalma sincs, miért vállalja, hogy gondoskodik róla.

Talán valamiféle magára mért büntetésnek érzi.

Chuy is ott marad a házban, egy újabb szellem Keller életéből. A vendégszobában alszik, videojátékokat játszik az Xboxon, amit Keller vásárolt El Pasóban a Walmartban, és bármilyen ételt felfal, amit Keller elé rak. Ezek többségükben HORMEL feliratú konzervdobozokból származnak. Keller állítja össze Chuy gyógyszeres koktéljait, és gondoskodik róla, hogy mindet időben beszedje.

Elkíséri a fiút a pszichiáterhez, aztán megvárja odakint, miközben végignyálazza a National Geographic meg a Newsweek spanyol nyelvű számait. Aztán busszal mennek haza, ahol Chuy lezöttyen a tévé elé, míg Keller összedob valami vacsorát. Ritkán beszélgetnek. Néhj Keller hallja éjszakánként a fiú sikolyait, akkor átmegy hozzá, és felkelti a rémálmaiból. És bár néha megkísérti a gondolat, hogy inkább szenvedni hagyja, sohasem így történik.

Van, hogy esténként Keller egy üveg sörrel a kezében leül a lépcsőre, ami Ana házának apró hátsó kertjébe vezet, és visszaemlékszik a régi bulikra, amelyek ezen a helyen zajlottak – a zenére meg a versekre, a szenvedélyes politikai vitákra, a sok nevetésre. Itt ismerte meg Anát, aztán Pablót és Giorgiót, meg El Búhót – a Baglyot –, a mexikói újságírás nagy öregjét, annak az újságnak a főszerkesztőjét, amelynek Ana és Pablo is dolgozott.

Más estéken, amikor Marisol bent jár a városban, hogy meglátogasson egy-egy beteget, akit a juárezi kórházba utalt be, elmennek Kellerrel vacsorázni vagy megnéznek valami mozifilmet El Pasóban. Néha Keller látogat el kocsival Valverdébe, hogy a rendelési idő előtt találkozzon Marisollal, és csendes sétát tesznek a városon keresztül az alkonyatban.

Ennél tovább sohasem mennek, és utána Keller mindig hazatér a maga lakásába.

Az élet álomszerűen szürreális ritmust vesz fel.

Hírek keringenek a városban Barreráról, hol a haláláról, hol az életben maradásáról, de Keller nem sok jelentőséget tulajdonít nekik. Időnként egy-egy kocsi halad el lassú menetben a háza előtt, és egyszer még Terry Blanco is meglátogatja, és megkérdezi, Keller nem hallott-e újabb híreket, nem tudott-e meg közben valamit.

Keller nem hallott, nem tud semmit.

De ettől eltekintve, ahogy ígérték, békén hagyják.

Egészen addig, míg egyszer aztán mégsem.

Eddie Ruiz lehúzza az acélból készült vécét, ami a betonfalhoz van rögzítve. Aztán belehelyez egy üres vécépapír-gurigát a lefolyóba, és belefúj, hogy a víz szintje alacsonyabbra süllyedjen. Amikor ezzel megvan, leemeli a habszivacs matracot a betonból készült ágydeszkáról, a vécére hajtogatja, és megnyomkodja, mintha szívmasszázst adna neki. Aztán eltávolítja a matracot, és sorra belehelyez három gurigát a csészébe, aztán odailleszti az ajkát a legfelsőhöz, és belekiabál:

– El Señor!

Csak pár másodpercig kell várnia a válaszra:

– Eddie! ¿Qué pasa, m’ijo?

Eddie nem Rafael Caro fia, de örül neki, hogy az idős drogbáró így szólítja, meg annak, hogy talán valóban a fiaként gondol rá.

Caro gyakorlatilag azóta lakója a Florence-nek, amióta 94-ben megnyitották a maximális biztonsági szintű intézményt. Az egyik első vendégként érkezett ide. Ez teljesen lenyűgözi Eddie-t. Rafael Caro 1994 óta egy nagyjából kétszer négy méter alapterületű betondobozban töltötte az idejét. Benne betonágy, betonasztal, betonszék és beton íróasztal… és még mindig nem csavarodott be.

Kurt Cobain házi őrizetbe kerül, Caro a cellájában. Bill Clintont lepippantják, Caro a cellájában. Kurva öngyilkos turbánosok repülőkkel épületekbe csapódnak, Amerika megszáll egy teljes célországot, színes bőrű figura lesz az elnök, és Caro csak ül ugyanabban a kétszer-négyes cellában.

Naponta huszonhárom órát, hetente hét napot.

Bazdmeg, gondolja Eddie, tizennégy éves voltam, amikor rákattintották a zárat Caróra. Elsős voltam a középiskolában, a Penthouse-ra vertem a farkamat. Ez az öreg csóka meg még mindig itt van, és még mindig észnél van. Rudolfo Sánchez tizennyolc hónap alatt bedilizett. Én csak a második évet taposom, de máris érzem, hogy kezdek begolyózni. Talán már meg is történt volna, ha nincs Caro, akivel beszélgethetek a „budifonon" keresztül.

Caro esze még mindig vág, mint a beretva – Eddie érti, hogyan lehetett valamikor a nagy drogüzlet egyik fő játékosa. Az egyetlen hiba, amit Caro elkövetett – habár ez végzetesnek bizonyult –, hogy kettő közül a rossz lóra tett Güero Méndez és Adán Barrera viadalában.

Mindig a rossz fogadáson múlik, vélekedik Eddie.

Caro ezért azt kapta, ami Adán ellenségeinek járt – kiadatást az Egyesült Államok szerveinek, és ez elég rosszul jött neki, mert gyanúba keveredett, hogy netán része volt egy Ernie Hidalgo nevű kábszerellenes ügynök megkínzásában, majd megölésében. Ezt végül nem tudták rábizonyítani, így a drogcsempészetért kiszabható maximális büntetést kapta, azaz huszonöt évet az életfogytiglan helyett.

A feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélküli életfogytiglan helyett.

De a szövetségiek nem finomkodtak, és Carót Florence-be zsuppolták be, ahová olyan figurák kerültek, mint például Timothy McVeigh, az oklahomai robbantó, mielőtt kicsinálták, meg egy rakás terrorista mellé. Többek közt itt lehet fellelni Osiel Contrerast, a Gulf kartell régebbi vezetőjét is, és finoman szólva nem ő az egyetlen fejes ezen a helyen.

No meg itt vagyok én is, teszi hozzá Eddie.

A rémisztő Eddie Ruiz, az egyetlen és egyelőre utolsó amerikai, aki lefejezett egy mexikói kartellt, már ha ez ér valamit.

Eddie voltaképpen pontosan tudja, mennyit ér.

Négy évet.

Ami bizonyos fokig problémás, mert vannak, akik szerint fontos kérdés, hogy miért csak négy évet. Közülük ráadásul nem is kevesen ugyanennek az intézménynek a lakói.

Hogy miért csupán ennyit kapott egy Eddie-kaliberű srác.

Az Őrült Eddie.

A „Narco Polo". A korábbi becenév a ruházkodási szokásainak köszönhetően ragadt rá. Sokan okvetetlenkednek, miért négy év jár annak a fickónak, aki Nuevo Laredóban addig folytatta a harcot a Zéták ellen, míg megbénította őket. A fickónak, aki először a Zéták ellen vezette Diego Tapia sicarióit, aztán Barrera ellen. Annak, aki túlélte, amikor a haditengerészet kivégezte Diegót, aztán élére állt a saját különítményének, amely a régi, Tapia-féle szervezet maradék tagjaiból verbuválódott.

Néhányan e kíváncsiak közül azon is eltűnődnek néhanap, vajon Eddie miért tért vissza az Államokba – ahol már tárt karokkal várták drogkereskedelemben való részvétel vádjával, és ennek ellenére miért csak egy halvány ejnye-bejnye jutott végül osztályrészéül.

E spekulációik szerint Eddie nyilvánvalóan patkány, besúgó, aki feldobta a barátait, hogy minél hamarabb egy kis fényhez jusson. Eddie ezt, amikor csak tehette, nyomatékosan tagadta a börtönlakók füle hallatára.

– Nevezz meg egyetlen fickót, akit elkaptak, amióta itt vagyok. Egyetlenegyet.

Jól tudta, hogy erre senki sem fog mondani semmit, mert valóban nem történt ilyen.

– És ha bármilyen üzletbe bele is mennék – nyomult tovább Eddie –, csak nem gondolja komolyan senki, hogy épp a Florence-be utaltatnám be magamat? Az ország legszigorúbban őrzött börtönébe?

Erre sem kapott választ.

– Na, és a hétmillió dolláros bírság? – kérdezte Eddie. – Ki hallott már ilyen hülye patkányalkuról?

De a perdöntő bizonyíték mégis a Caróval kötött barátsága volt. Mindenki tudta, hogy Rafael Caro – aki a rá kiszabott huszonöt évet egyetlen zokszó nélkül fogadta, és soha bele nem ment volna semmiféle alkuba – sohasem süllyedne odáig, hogy csak rá is nézzen egy soplónra, arról nem is beszélve, hogy barátkozzon vele.

Így hát, ha Eddie jóban van Rafael Caróval, jóban van mindenkivel. Most visszakiált a csövön keresztül:

– Itt minden remek, Señor. És ott?

– Én is jól vagyok, köszönöm. Van valami újság?

Valami újság?, töpreng Eddie.

Semmi.

Ezen a helyen soha nincs semmi újság – minden nap ugyanolyan, mint az előző összes. Hatkor keltik őket, a fémbe vágott nyíláson keresztül bedobálnak valami ételnek nevezett takarmányt a cellába. A „reggeli" után Eddie rendbe teszi a celláját. Már-már vallásos áhítattal, aprólékosan. A magánzárka fő célja, hogy elállatiasítsa a lakóját, és Eddie nem fogja megadni a fogvatartóinak az elégtételt azzal, hogy piszokban él. Így hát tisztán, rendezetten tartja a ruháit, a celláját és magát. Miután minden egyes felületet letörölgetett, a fém mosdókagylóban kimossa a ruháit, kicsavarja, majd kiakasztja őket száradni.

A ruhadarabjait nem nehéz számontartani.

Két rend narancsszínű pulóver, két bő keki nadrág, két pár fehér zokni, két fehér alsónadrág és egy pár műanyag szandál.

Miután mindent kimosott, edz.

Száz karhajlítás.

Száz felülés.

Eddie fiatalember, még csak harminckét éves, nem hagyja, hogy a börtönben töltött évek alatt megöregedjen. Mire harmincöt lesz, a lehető legjobb formáját akarja hozni, mind a testfelépítését, mind a fizimiskáját tekintve, és mindent megtesz azért, hogy a józan esze se hagyja el.

Az itt élő fickók legtöbbje soha többé nem látja már a kinti világot.

Itt fognak elpusztulni ebben a szarfészekben.

Miután befejezi az edzést, Eddie általában letusol a cellája sarkában lévő apró tusolófülkében, aztán megjutalmazza magát egy kis tévénézéssel. A mini fekete-fehér készüléket azzal érdemelte ki, hogy „mintarabként" viselkedik, ami ebben a szektorban nagyjából azt jelenti, hogy nem ordítozik folyamatosan, nem fest a falra freskókat a saját szarával, és nem próbál a nyíláson keresztül vizeletet locsolni az őrökre.

A tévé zárt áramkörű, szigorúan meghatározott a nézhető műsorok köre, csak vallásos és oktatóprogramok vannak köztük, de némelyik nő egész klassz, és így legalább Eddie hallhat egy kis emberi beszédet.

Dél körül belapátolnak valamit az ajtón keresztül, amit ebédnek neveznek. Valamikor a délután folyamán, vagy este, illetve bármikor, amikor épp úri kedvük tartja, az őrök kiviszik, hogy eltölthesse a kinti szabad óráját. Váltogatják az időpontot, mert nem akarják, hogy rutin legyen belőle, és Eddie netán légitámadást szervezhessen a börtön ellen.

De bármikor is döntenek úgy, hogy belépnek hozzá, Eddie-t mindig háttal az ajtó felé állva találják, és a két kezét kidugja a nyíláson, hogy rátegyék a bilincset. Mire az őrök kinyitják az ajtót, ő már úgy térdel ott, mint valami elsőáldozó, miközben az őrök megbilincselik a bokáját, aztán keresztülhúznak egy láncot a csuklóbilincsén.

Utána kisétálnak a gyakorlóudvarra.

Ami komoly kiváltság.

Az első néhány hónapban Eddie nem léphetett ki az épületből, hanem egy belső, ablaktalan terembe vitték, ami úgy nézett ki, mint egy üres úszómedence. Most már legalább szívhat egy kis friss levegőt a hat méterszer hat méteres masszív betonkalitkában állva, ahol a falak tetején, a reflektorokat tartó oszlopok között kihúzva súlyos szögesdrót fut végig. Húzódzkodógerendák és kosárpalánk, és ha az ember nem szúrja el, és az őröket jó hangulatukban találja, még talán néhány másik rabot is kiengednek vele együtt, és hagyják, hogy beszélhessetek egymással.

Caro soha nincs köztük.

Ő zsarut ölt, neki nem jár semmiféle engedmény.

De Eddie legtöbbször egyedül van odakint. Néhányat húzódzkodik,