Az oroszlán

By Nelson DeMille

Asad Khalil - más néven Az oroszlán - a legveszélyesebb férfi a világon.

A kegyetlen líbiai terrorista, akinek halál és pusztítás jár a nyomában, azért érkezett az Egyesült Államokba, hogy felkutassa elsőszámú ellenségét, az egykori New York-i gyilkossági nyomozót, John Corey-t.

Corey azonban legalább olyan intelligens, legalább olyan kegyetlen - és éppolyan makacsul el akarja törölni Khalilt a föld színéről , amennyire az őt, és a feleségét...

Az első oldaltól az utolsó sorig nyaktörő tempójú versenyfutás az idővel, két teljesen megszállott férfi között, a jó és a lélegzetelállítóan gonosz között.

Nelson DeMille Amerika legnagyobb thriller szerzője, több mint 55 millió eladott regénnyel.

Az oroszlán talán a legizgalmasabb, és leghumorosabb thrillere.

"Egy Igazi Mester"Dan Brown

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 29, 2019
• ISBN: 9786155760327

Book preview

cover.jpg

Nelson DeMille

AZ OROSZLÁN

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Lion

Fordította: Lévai Márta

Copyright © Nelson DeMille, 2010

Hungarian translation © Lévai Márta, 2019

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019)

ISBN 9 786 155 760 327

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Szeretettel családomnak: Sandynek,

Laurennek, Alexnek és Jamesnek

A szerző megjegyzése

A regényben szereplő Antiterrorista Munkacsoportot (Anti Terrorist Task Force) a valóságban létező Joint Terrorism Task Force-ról mintáztam, habár éltem némi költői szabadsággal, ahol a szükség úgy kívánta.

A Joint Terrorism Task Force nevű szervezetben elkötelezett, profi és céltudatos szakemberek dolgoznak a terrorizmus elleni harc élvonalában.

A munkacsoport által végzett tevékenység és a használt módszerek, valamint a New York-i rendőrség és az egyéb bűnüldözési és hírszerzési szervek ábrázolásakor a tényszerűségre törekedtem vagy tényeket vettem alapul hozzá, bár ebben is éltem szabadsággal. Ezenkívül módosítottam néhány olyan tényt és eljárásmódot, amikről bizalmasan értesültem.

Első rész

New York és New Jersey

Első rész

New York és New Jersey

Első fejezet

Ülök a Harmadik sugárúton egy Chevy luxusterepjáróban, várom, hogy felbukkanjon a célpont, valami Komeni Weenie vagy kicsoda, mindenesetre az úriember az ENSZ iráni képviseletén tevékenykedik mint harmadik helyettes fő aktatologató vagy hasonló. Minden pontosan fel van jegyezve a jelentésemhez, de pillanatnyilag csak nagyjából, kapásból mondom.

És még szintén kapásból hozzáteszek annyit, hogy John Corey vagyok, az Antiterrorista Munkacsoport ügynöke. Korábban gyilkossági nyomozó voltam a New York-i rendőrségnél, de egészségi alkalmatlanság miatt leszereltek. Fegyveres támadás miatti sérülésekről van szó, bár a feleségem szerint erkölcsileg is alkalmatlan vagyok. Utána vállaltam el ezt a szerződéses ügynöki megbízást a szövetségieknél, nekik lényegesen több pénzük van a terrorizmus elleni küzdelemre, mint amennyit értelmesen el tudnának elkölteni.

A munkacsoport lényegében az FBI egyik alakulata, és jómagam is a Federal Plaza 26. számmal jelölt épületben dolgozom FBI-os kollégáimmal, köztük a feleségemmel együtt. Nem rossz meló, néha még érdekes is, bár, lássuk be, a szövetségi kormánynak dolgozni – különösen az FBI-nak – jár kihívásokkal.

Ha már az FBI-nál és a kihívásoknál tartunk, a mai sofőröm Lisa Sims, az FBI különleges ügynöke, aki Iowából, a quanticói gabonaföldek szomszédságából érkezett, és korábban a legmagasabb épület, amit látott, a helyi gabonasiló volt. Nem is valami ügyesen közlekedik Manhattanben, de a tudásvágya nagy. Ezért ül ott, ahol nekem kellene.

Ms. Sims megkérdezte tőlem:

– És meddig várjuk itt ezt a fickót?

– Míg ki nem jön az épületből.

– Mire készül?

– Pontosan ezért vagyunk itt, hogy rájöjjünk.

– Arra gondolok, hogy mink van ellene? Miért figyeljük?

– Faji profil alapján.

Semmi válasz.

Hogy rendes kolléga legyek, hozzátettem:

– Iráni katonai hírszerzési tiszt, aki diplomáciai védelmet élvez. Mint ön is tudja, azt az információt kaptuk, hogy délután egytől egy kocsit meg sofőrt kért, hogy álljanak készenlétben. Összesen ennyit tudunk.

– Igen.

Lisa Sims egész értelmesnek tűnt, és tudta, mikor érdemes felhagyni a kérdezősködéssel. Mint e percben is. Egyébként is vonzó fiatal nő volt a maga kissé túlápolt módján. Alkalomhoz illően felöltözött a küldetéshez: farmernadrágban, futócipőben és lime-zöld felsőben volt, utóbbin leplezetlenül átütött a .40 kaliberes Glockját rejtő pisztolytáskája. Rajtam is futócipő volt – az ember sosem tudhatja e szakmában, mikor kell sprintbe kezdeni, hozzá farmernadrág, fekete póló, meg egy kék sportzakó, ami remekül eltakarta 9 mm-es Glockomat, az adóvevőmet, a zsebfésűmet és a mentolos cukraimat. Lényegesen ütősebb megoldás volt, mint Ms. Sims táskája.

Egyébként klassz májusi nap volt, a hatalmas, díszes óra az út túloldalán 3.17-et mutatott. Már két órája vártunk erre a figurára.

Az ENSZ iráni képviselete egy harminckilenc emeletes irodaépület felső szintjein helyezkedik el, az épület bejárata a Harmadik sugárútra néz, a Keleti Negyvenedik és a Negyvenegyedik közt. Az ENSZ jelenléte miatt Manhattan több száz külföldi képviseletnek, konzulátusnak és rezidenciának ad otthont, és ezek közül az országok közül nem mind igaz haver. Így hát van itt egy csomó rossz színész is, akik diplomatának adják ki magukat, és muszáj őket figyelni, ami nagy szívás. Legjobb lenne, ha az ENSZ cakumpakk átköltözne Iowába. Bár talán nem kéne ennyit panaszkodnom – végtére is éppenséggel a rosszfiúk megfigyeléséből szerzem a kenyérrevalót.

Ezúttal én vezettem a különítményt, ami mindig garancia a sikerre. A megfigyelőcsapatot erősítette még négy gyalogos ügynök, meg három további jármű – egy másik Chevy terepjáró meg két Dodge miniteherautó. A többi járműben is egy rendőr meg egy FBI-ügynök ült, hogy minden járműben legyen minimum egy személy, aki tudja, mit csinál. Elnézést. Ez nem volt szép tőlem. Tehát, hadd mondjam el önöknek, hogy minden jármű ugyanazzal a rendőrségi cuccal van felszerelve – villogó fény kis ketrecben, sziréna, sötétített szélvédő, és a többi. A járművekben 35 mm-es digitális Nikon kamera zoomlencsével, 8 mm-es Sony videókamera, hordozható adóvevők, hordozható nyomtató, és így tovább. Mindnyájan magunkkal hoztunk egy váltás ruhát, egy kevlármellényt, Metro-kártyát, meg a nexteles mobiljainkat, amik rádió adó-vevőként is működtethetők. Néha, a küldetéstől függően, bekerül még egy lőfegyver célkereszttel, és sokféle egyéb felszerelés. Például létezik egy apró kütyü, aminek segítségével ki lehet mutatni olyan radioaktív anyagok jelenlétét, amiknek esetleges hatásába nem szívesen gondolok bele.

Az a lényeg, hogy mindenre fel vagyunk készülve, ahogy szeptember 11. óta mindig. De tudjuk, hogy a szarságok akkor is megeshetnek, ha az ember az egész testét beburkolja szarságelhárító ruházattal.

De végtére is, a high-tech játékszereket félretéve, a két legfontosabb dolog, amit az embernek mindig magánál kell tartania, az éber elme meg egy fegyver.

Amikor még zsaru voltam, nagyon sokszor vettem részt megfigyeléseken, így hát hozzá vagyok szokva ezekhez a körülményekhez, de Sims különleges ügynök már kezdett izegni-mozogni. Így szólt:

– Talán elkerült minket.

– Nem valószínű.

– Lehet, hogy megváltoztatta a terveit.

– Ez előfordulhat.

– Lefogadom, hogy szándékosan történt.

– Ez is előfordul.

Újabb tizenöt perc telt el, amit Sims különleges ügynök arra használt fel, hogy Manhattan utca- és földalattihálózatának térképét tanulmányozza. Aztán megkérdezte:

– Maga merre lakik?

Ránéztem a térképre, odaböktem, és megadtam a címet:

– Itt. A Keleti Hetvenkettedik utcán.

Kinézett a szélvédőn, és megállapította:

– Nem túl messze innen.

– Így van. És magánál van egy Iowa-térkép? Akkor maga is meg tudná mutatni, hol lakik.

Nevetett.

Pár perc múlva azt kérdezte:

– Mi lehet ez a hely ott mögöttünk? Au Bon Pain a neve.

– Olyan, mint egy kávézó. Egy üzletlánc tagja.

– Maga szerint odaszaladhatok egy muffinért?

Nos, bár Lisa kétségkívül futócipőben volt, nemmel válaszoltam, bár egy pillanatra felmerült bennem egy olyan kép, hogy Ms. Sims kiszáll a kocsiból, Komeni Weenie meg hirtelen kilép az épületből, és beszáll a kocsijába, én meg utána hajtok, és megszabadulok Ms. Simstől.

– John?

– Nos…

Az adóvevőm recsegett, és beleszólt egy hang – az egyik gyalogos járőr:

– Célpont az udvar felől hagyta el a célterületet, az utcán mozog tovább.

– Persze, menjen csak – adtam meg az engedélyt Simsnek.

– De nem épp azt mondta…?

– Várjon kicsit. – Ránéztem az udvarra, amely elválasztotta a célépületet a mellette álló épülettől. A gyalogos embereim közül ketten éppen New York tisztaságát segítettek karbantartani, mert szemetet szedtek.

Az adóvevő újra recsegett, és az egyes megfigyelő beleszólt:

– Célpont elindult kelet felé a Harmadik sugárút irányába.

Láttuk, hogy a célpont keresztülsétál az udvaron, aztán elhagyja a díszes boltívet és az órát. Magas fickó volt, sovány, jól szabott hajszálcsíkos öltönyben. A célpontoknak becenevet vagy kódnevet szoktunk adni, és mivel ennek a pasasnak nagy, csőrszerű orra volt, meg a fejét is úgy mozgatta, mint valami madár, beleszóltam az adóvevőbe:

– A célpont neve mostantól Nagy Madár. Nagy Madár már a járdán sétált, és hirtelen odalépett hozzá egy másik pasas – akit közép-keleti származásúnak gondoltam. Nekem gőzöm sem volt, ki ő, de Nagy Madár szemlátomást ismerte. Boldognak, és meglepettnek látszottak, hogy találkoztak, ami totális baromság. Kezet fogtak, és eszembe jutott, hogy valami gazdát cserélt köztük. De az is lehet, hogy épp csak kezet fogtak. Az ember sosem tudhatja. De tudják vagy gyanítják, hogy figyelik őket, és néha szórakoznak az emberrel.

Nagy Madár egyébként is mentelmi jogot élvezett diplomataként, tehát egyértelműen nem akartuk letartóztatni azért, mert kezet fogott egy másik közép-keleti férfival. Mindenesetre mostantól két embert kell figyelnünk.

Nagy Madár és az ismeretlen elváltak, az ismeretlen a Harmadikon sétált tovább, Nagy Madár meg lecövekelt, ahol volt. Mindezt természetesen fotók és videók is rögzítették, szóval még kiderülhet, hogy valaki a Federal Plaza 26-ban fel fogja ismerni amazt a fickót is.

Beleszóltam az adóvevőbe:

– A hármas és négyes egységeknek. Maradjatok az ismeretlenen, és próbáljátok kideríteni a személyazonosságát.

Visszaigazolták, és Ms. Sims így szólt:

– Nem hinném, hogy véletlen találkozás volt.

Nem válaszoltam semmi szarkasztikusat, és még a szememet sem fordítottam az ég felé. Ehelyett csak annyit mondtam:

– Azt hiszem, igaza van. – Hosszúnak ígérkezett a nap.

Egy perc múlva egy nagy, szürke Mercedes állt meg Nagy Madár mellett, jól láttam rajta a diplomatarendszámot: kék-fehér tábla, négy számot követ a DM jelzés, amit valami ismeretlen okból a külügy Irán megkülönböztetésére használ, utána pedig még egy D betű, ami diplomatát jelent, ha nem tévedek.

A sofőr, egy újabb iráni úriember, kiugrott, és olyan sebesen körbefutotta a kocsit a másik ajtóig, mintha egy csapat izraeli kommandós üldözné. Mélyen meghajolt – erre rá kellene vennem a saját sofőrömet is, aztán kinyitotta az ajtót, és Nagy Madár behajtogatta végtagjait a hátsó ülésbe.

Beszóltam az adóvevőbe:

– Nagy Madár elindult. – Megadtam a kocsi típusát, színét meg a rendszámát, és a kettes egység visszaigazolta a hallottakat. A kettes egység egyébként a másik Dodge kisteherautó volt, a fickót, aki vezette, ismertem: Mel Jacobs a New York-i rendőrség hírszerzési osztályának nyomozója volt. Jacobs nyomozó zsidó, és beszél egy kicsit héberül, amit olyankor nagyszerűen ki lehet használni, amikor arab anyanyelvű gyanúsítottakat hallgat ki. Ettől, meg a Dávid-csillagtól, amit visel, teljesen kikészülnek a gyanúsítottak, amit elég vicces figyelni.

A másik fickó, aki Mellel van, George Foster, az FBI különleges ügynöke. Dolgoztunk már együtt, és kedvelem, mert tapasztalatból tudja, milyen briliáns elme vagyok.

A Mercedes észak felé indul a Harmadik sugárúton, és Sims különleges ügynök megkérdezi:

– Kövessem?

– Jó ötletnek tűnik.

Sebességbe teszi a terepjárót, és nekiindulunk, törjük magunknak az utat a sűrű forgalomban. Kétféle a New York-i sofőr: vannak a jók meg a halottak. Darwin is megmondta. Ms. Sims előtt is két út áll, vagy fejlődik, vagy kihal. Én majd az anyósülésből izgulok, melyik valósul meg.

Az iráni sofőr, akit érzéseim szerint már korábban is követtem, kiszámíthatatlanul vezetett, és nem lehetett eldönteni, hogy azért hajt-e így, mert le akar rázni minket, vagy mert tényleg ennyire ügyetlen. Mint aki legutóbb még tevéket vezetett.

Közben Sims különleges ügynök a kormánykerék fölé emelt állal, elfehéredett ujjperccel igyekezett a felszínen maradni, és a jobb lába úgy mozgott a fék és a gázpedál közt, mintha nyugtalanláb-szindrómával küszködne.

A Mercedes hirtelen balra kanyarodott, az Ötvenegyedik utcára, és Ms. Sims követte.

A kettes egység a Harmadikon hajtott tovább, aztán nyomtak egy balost, rá az Ötvenharmadikra, és egy darabig velünk párhuzamosan haladtak, egészen addig, míg meg tudtam mondani nekik, mit csinál a Mercedes. Az embernek nem célja díszmenetet szervezni, ha egy a céljárművet követ, ilyenkor jobban esik egy kicsit elvegyülni.

Nyugat felé haladtunk, el a Szent Patrick-katedrális mellett, aztán át az Ötödik sugárúton. A céljármű tovább haladt, amit jelentettem a kettes egységnek.

El sem tudtam képzelni, mi lehet Nagy Madár végcélja, de egyelőre a színháznegyed meg a Times Square felé tartottunk, ahová ezek a fickók néha szeretnek elmenni, hogy magukba szívják az amerikai kultúrát, például megrohamozzák a sztriptízbárokat meg topless helyeket. Az biztos, hogy ilyesmiből nem sok jut nekik ott a messzi Homokföldén, nem igaz?

A Mercedes még átcsusszant a zöldön a Hetediken, de mi már nem, ott ragadtunk három jármű mögött. Ekkor egyáltalán nem is láttam a kocsit, csak annyit tudtam, hogy továbbment az Ötvenegyediken. Bekapcsoltam a jelzőfényt meg a szirénát, mire az előttünk álló járművek szétrebbentek, Ms. Sims pedig elhaladt mellettük, átszáguldott a piros lámpán, és keresztülvágott a Hetediken déli irányba tartó járművek között.

Miután túljutottunk a sugárúton, lekapcsoltam a fényt meg a szirénát, és tovább haladtunk nyugat felé az Ötvenegyediken.

Ms. Sims rám nézett, mintha dicséretet vagy hasonlót várna, így hát azt mormogtam:

– Ügyesen csinálta.

Rádión megadtam a kettes egységnek a pozíciónkat, és jelentettem:

– Céljármű a láthatáron.

Keresztülhajtottunk azon a területen, amit pokol konyhájának szoktak nevezni. Korábban rendes nyomornegyed volt, csak aztán tönkretették a beáramló yuppie-k. Még mindig nem is sejtettem, hová mehet Nagy Madár, de ha továbbra is folytatja az útját nyugat felé, talán a Hudson folyón akar átkelni. Odaszóltam Ms. Simsnek:

– Lehet, hogy Jersey-be megy.

Ms. Sims bólintott.

Az a nagy helyzet, hogy az általunk megfigyelt személyek jelentős hányada az égvilágon sehová nem tart. Könnyen lehet hogy Abdul is csak ide-oda furikázik, vagy el akarja terelni a figyelmünket valami másról, ami javában folyik valahol. Netán csak követés elleni technikákat gyakorolnak.

Nagyritkán persze előfordul, hogy az ember belebotlik valami lényegesbe – előfordul például, hogy a diplik közismert rosszfiúkkal bandáznak. De lényegesen több megfigyelést végzünk, mint ahányszor letartóztatunk vagy kivallatunk valakit, mert ezek a figurák jóval többet elárulnak az őket szemmel tartóknak, mint amennyit egy kihallgatószobában elmondanának. A dipliket eleve nem is akárhogy vallathatja az ember, az meg, hogy jól seggbe rúgják őket, az enyéménél lényegesen magasabb fizetési sávba tartozó emberekre van bízva.

Időnként azért beesik egy-egy letartóztatás, és a kihallgató­csapatban dolgozni lényegesen szórakoztatóbb foglalatosság, mint ezeket a bohócokat követni. Már úgy értem, olyankor én szórakozom jól, ők a legkevésbé sem.

A cél, természetesen, hogy megakadályozzunk egy újabb szep­tember 11-et vagy valami még szörnyűbbet. Eddig egész jól alakul. De már túl régóta túl nagy a nyugalom. Úgy másfél év telt el az óta a nap óta. Vajon szerencsések vagy ügyesek vagyunk? Abban biztos vagyok, hogy a rosszfiúk nem adták fel a próbálkozást, szóval majd meglátjuk.

A Mercedes tovább haladt a Tizenkettedik sugárút felé, amiről azt kell tudni, hogy egyrészt a Hudson folyóval párhuzamosan fut, másrészt meg az jelzi a civilizáció határát. A világért nem akarnám leszólni New Jersey-t, csak eszembe ötlött, hogy idén még nem vettem fel a malária elleni védőoltást.

Rádión tájékoztattam a kettes egységet, hogy dél felé haladunk a Tizenkettediken.

A raktárépületek és kirakodóhidak környékén nincs akkora forgalom, a Mercedes egy kicsit gyorsabb iramra váltott, és Ms. Sims követte a példáját anélkül, hogy feltűnővé vált volna.

A Mercedes elhaladt a Lincoln-alagút bejáratához vezető lehajtók mellett, és továbbra is dél felé tartott, Alsó-Manhattan irányába.

Ms. Sims újra megkérdezte:

– Maga szerint hová mennek?

– Talán valamelyik kirakodóhídhoz. Az sem kizárt, hogy randevúja van egy szaúdi jachttal, ami valami nukleáris cuccot szállít.

– Jesszuskám.

– Kérem, ne káromkodjon.

– Basszus.

– Így már jobb.

Egész jó időt futottunk a Tizenkettediken, láttam a kettes egységet az oldalsó tükörben, és mindkét irányból felvettük a vizuális kontaktust. Mostanra az iráni sofőrnek már észre kellett volna vennie, hogy követik, de ezek a fickók olyan ostobák, hogy még saját magukat sem biztos, hogy észreveszik a tükörben, nemhogy egy őket követő járművet.

Lehet, hogy korai volt az öröm, mert a srác hirtelen lelassított, és Ms. Sims rosszul ítélte meg a két jármű egymáshoz viszonyított sebességét, ezért túl közel kerültünk a Mercedeshez, anélkül hogy bármi is ott állt volna a két kocsi közt. Ráláttam Nagy Madár tarkójára a hátsó jobb oldali ülésben. A mobilján beszélt. Aztán a sofőr mondhatott valamit neki, mert Nagy Madár hátrafordult ültében, vetett ránk egy pillantást, aztán elmosolyodott, és felmutatta a középső ujját. Én viszonoztam a gesztust. Hülye fasz.

Ms. Sims így szólt:

– Sajnálom – és hátramaradt.

– Figyelje a féklámpájukat – javasoltam neki.

– Rendben.

Nos, nem a világ vége, ha a célszemély rájön, hogy követed. Az eseteknek körülbelül felében megesik, ha az ember mozgásban van, habár gyalogosan ritkábban.

De mindig van egy B terv is, ezért szóltam a ketteseknek, és elmondtam, hogy kiszúrtak minket. Szóltam Ms. Simsnek, hogy maradjon még hátrább, és a kettes egység elhajtott mellettünk, átvette a látható célpontot.

Mind tovább haladtunk, én közben a tekintetemet a kettes egységen tartottam.

Kérhettem volna egy másik megfigyelőjárművet is, de az irániak nem próbálkoztak meneküléssel vagy kibúvóval, így hát hagytam, hadd haladjanak a dolgok a maguk medrében. Biztosra vehették, hogy nem fognak tőlünk megszabadulni, és már az jó munkának számított a mai napra, ha sikerül a terveikbe belerondítani.

Eljutottuk a West Village negyedbe, és a kettes egység odaszólt, hogy a céljármű rákanyarodott a West Houstonra. Jacobs közölte:

– Azt hiszem, ez a srác kiszúrt minket.

– Akkor hajtson oda mellé, és mutasson be neki.

– Hogy mondja?

– Az imént ő is feltartotta a középső ujját.

A rádióban röhögés hallatszott, aztán kettes azt mondta:

– A célpont a Holland feljárati rámpájára fordult.

– Vettem.

Pár perc múlva mi is az alagút bejáratánál jártunk.

Ebből az irányból nem voltak díjszedő bódék, ezért a forgalom viszonylag tempósan haladt a bejáraton át. Megosztottam egy kis információmorzsát Ms. Simsszel:

– Ezeknek a dipli kocsiknak szinte sosincs autópályakártyájuk – nem akarják, hogy a mozgásuknak nyoma maradjon, szóval a díjszedő bódéknál a készpénzes sorba állnak, ami nagyon lassan halad, szóval ha az ember beáll a kártyás sorba, eléjük kerül, ami nemkívánatos.

Ms. Sims bólogatott.

A kettes egység már az alagútban járt, és mi követtük.

A hosszú alagútban Ms. Sims újra megkérdezte:

– Maga szerint hova mehet?

Ezúttal tudtam a választ.

– New Jersey-be – magyaráztam. – Az van az alagút végén.

Bölcs meglátásomra mit sem reagálva arról tájékoztatott:

– Az iráni diplomaták nem utazhatnak Manhattan huszonöt kilométeres körzetén túlra.

– Így van. – Azt hiszem, erről én is tudtam.

Több közlendője nem volt számomra, így hát a hallgatni arany jegyében folytattuk utunkat. A Manhattan-szigetet körülvevő folyók alatti alagutak természetesen A listás célpontok a közép-keleti haverjaink számára, de valami azt súgta, nem nagyon kell arra számítani, hogy Nagy Madár felrobbantja magát odabent. Mert kérdem én, ehhez miért vett volna fel ilyen szép öltönyt? Meg ott van az is, hogy jókora kamionnyi robbanóanyag kellene hozzá, hogy rendesen berobbanjon az alagút, és a folyó vize beáradjon. Nem igaz?

Kijutottunk az alagútból, és beletelt némi időbe, mire a szemem alkalmazkodott a napfényhez. A Mercedest sehol sem láttam, ám a kettes egységet igen, és odaböktem, hogy megmutassam Ms. Simsnek, aki engedelmesen követte őket. A kettes egység jelentette, hogy látják a célpontot.

Éppen Jersey Cityben jártunk, a Pulasky Skywayen haladtunk át, ahonnan festői látvány nyílt a füstöt böfögő kéményekre.

Megkérdeztem Ms. Simset:

– Maga szerint hová megy?

Értette a célzást, mert elmosolyodott, és azt felelte:

– Honnan tudjam?

Közeledtünk a csomóponthoz, ahol rá lehet térni a 95-ös útra. Megszólaltam:

– Tíz dolcsim van rá, hogy délre fog tartani – és hozzátettem: – a Newark reptérre.

Mire Ms. Sims:

– Mert mi van észak felé?

– Az Északi-sark. Na, akar fogadni?

Egy pillanatig fontolgatta, aztán így szólt:

– Nos, tényleg dél felé ment tovább, de nincs nála poggyász, hacsak nem a csomagtartóban.

– Tehát maga azt mondja, észak?

– Nem. Szerintem is dél felé megy, de nem a reptérre. Hanem Atlantic Citybe.

Nem tudtam követni a gondolatmenetet, ami alapján Ms. Sims bemondta ezt az Atlantic Cityt, de így szóltam:

– Rendben. Tíz dolcsit rá.

– Ötvenet.

– Maga aztán játékos a javából.

A kettes egység jelentkezett.

– A célszemély a dél felé haladó kijáraton át elindult a 95-ös úton.

– Vettem. – Ebből tehát még akár Newark reptér vagy Atlantic City is lehet. Simán lehet, hogy ezek a srácok is AC-be tartanak, hogy játsszanak, igyanak meg dugjanak egy jót. Nem mintha nekem efféle személyes tapasztalataim lennének. De követtük már Abdult jó néhányszor odáig.

Továbbra is láttam a kettes egységet, ők meg látták a céljárművet. Jacobs jelentkezett:

– Célszemély elhaladt a Newark reptérhez vezető lehajtó mellett.

Ms. Sims odaszólt:

– Már perkálhat is.

Mire én:

– Még az is lehet, hogy Fort Dixbe tart. Tudja, kémkedni a katonai létesítmény után. – És emlékeztettem: – Tudja, olyan katonai bennfentes a csávó.

– És a sofőr meg a Mercedes csak álca?

Erre nem mondtam semmit.

Folytattuk az utunkat a 95-ös úton, más néven New Jersey autópályán, és időnként felgyorsítottunk százhúsz kilométer óránkénti sebességre is.

– Túlhaladt a huszonöt mérföldes határon – jelentette be Ms. Sims.

– Jó. Továbbra is követni akarja vagy megöli?

– Csak közöltem egy megfigyelésemet.

– Tudomásul vettem.

Folytattuk utunkat, és így szóltam Ms. Simshez:

– Tudja, lehet, hogy kérhetnék repülőt.

Nem felelt, ezért megmagyaráztam neki a szavaimat.

– Van egy légi megfigyelőnk, amit használhatnánk. Könnyebbé tenné a munkát. – Épp arra készültem, hogy frekvenciát váltsak a rádión, de Ms. Sims közbeszólt:

– Be van jelentkezve a Taj Mahalba.

Felemeltem a kezem a készülékről.

– Honnan tudja?

– Kaptunk egy fülest.

Nem hagytam annyiban.

– És mikor készült megosztani mindezt velem?

– Miután megettem a muffint.

Egy kicsit ideges lettem. Vagy nagyon.

Pár perc múlva megkérdezte:

– Jól érzékelem, hogy most mintha nem akarna szólni hozzám?

Valóban így volt, tehát nem feleltem. Mire ő:

– De muszáj követnünk őket egészen odáig, hogy lássuk, tényleg a Tajba megy-e, és bejelentkezik-e. – Aztán hozzátette: – Már van ott lent egy csapat, szóval miután ők átveszik, már fordulhatunk is meg, és jöhetünk vissza a városba.

Erre sem feleltem.

Próbált megnyugtatni:

– Nem kell megadnia az ötven dolcsit. Inkább meghívom magát egy italra.

Nincs értelme rosszban maradni, így hát azt mondtam:

– Köszönöm. – Tipikus FBI. Akkor sem szólnának, ha ég az ember segge. A különleges ügynökök, mint Ms. Sims vagy a feleségem, mind jogászok. Kell ennél többet mondani?

Rádióztam a kettes egységnek, megosztottam velük az új információt, de azt tanácsoltam Melnek és George-nak, hogy maradjanak velünk, ha netán az információ mégis helytelen, és Nagy Madár mégis valamerre máshová indul.

Mel megkérdezte:

– Hogy jöttek rá?

– Később elmesélem.

Folytattuk az utunkat, és Ms. Sims megszólalt:

– Körülbelül két óránk van. Mondjon el mindent, amit tud a megfigyelésről. Szeretném hallani, mi mindent tanult róla az elmúlt negyven évben.

Ennyire nem volt hosszú az idő, és halálbiztos voltam benne, hogy ezt Ms. Sims is jól tudja; csak épp eleresztett egy gonosz viccet a korommal kapcsolatban. Voltaképpen nem volt teljesen híján a humorérzéknek, ami ritkaságszámba megy a kollégái között, ezért, hogy megmutassam, milyen jó fej vagyok, és demonstráljam, milyen is az FBI és a rendőrség közötti kooperációs szellem, így szóltam:

– Rendben. Én beszélek, maga hallgat. Nem kérdez közbe.

– Írni kell belőle tesztet is?

– Mindennap.

Bólintott.

Eljutottunk a Garden State Parkwayig, én meg hátradőltem, és megosztottam vele a megfigyelési technikákkal kapcsolatos kiterjedt ismereteimet, megtűzdelve néhány megfigyelési témájú anekdotával meg személyes sztorikkal. Még olyanokkal is, amik nem jól sültek el.

Azok a bűnözők, akikkel az évek során dolgom volt, mind kifejezetten hülyék voltak, ám amikor a munkacsoporthoz átkerültem, rá kellett jönnöm, hogy ezek a figurák, a diplomaták meg más terroristagyanús személyek, akiket ebben a körben megfigyelünk, valamivel kevésbé ostobák. Mármint persze éppenséggel nem éleselméjűek, ellenben igencsak paranoiások, főként azért, mert olyan rendőrállamokból érkeznek, ahol legalább annyit megtanulnak, hogyan kell agyafúrtan elkerülni, hogy nagyon szem előtt legyenek.

Ms. Sims ígéretéhez híven nem szakított félbe, miközben lenyűgöztem a történeteimmel. Igazán nem kenyerem a hencegés, de a pillanat alkalmat adott rá, hogy átadjam valakinek a tudásomat, hogyan állhattam volna ellen? És ahogy már mondtam, teljesen őszintén megosztottam vele a félrement eseteket is.

Ha már itt tartunk, az elszúrt eseteknél, meg az okos rosszfiúk témájánál, a munkacsoportnál eltöltött eddigi három évem során összesen két zseniális gonoszba botlottam bele. Az egyikük amerikai volt, a másik meg egy líbiai manus, aki nagyon be volt rágva az Államokra, és nemcsak sötét lelkű volt és intelligens, hanem tökéletes gyilkológépezet is egyben. A líbiai ügye nem annyira megfigyelés volt, mint inkább vadász és zsákmány kapcsolata, és voltak pillanatok, amikor azt sem tudtam biztosan, hogy a vadász vagyok-e, vagy a vad.

Ennek az epizódnak nem is lett boldog végkifejlete, és ha egyáltalán volt valami, amit tanulni vagy tanítani lehetett volna az eset alapján, az szigorúan titkos besorolás alá esett, és a szükséges ismeret elve vonatkozott rá, azaz nem oszthattam meg sem Ms. Simsszel, sem senki mással. Ami részemről nem gond.

De egy napon, ebben biztos vagyok, lesz visszavágó. A fickó megígérte.

Második fejezet

Körülbelül három órával azután, hogy Ms. Simsnek le kellett mondania a muffinjáról Manhattanben, rákanyarodtunk a Trump Taj Mahal hosszú, pálmafákkal szegélyezett felhajtójára. Mivel a hotelt hagymakupolák és minaretek ékesítik, még az is lehet, hogy Nagy Madár azt hitte, valami mecset.

Ms. Simsnél megvolt az ott állomásozó csapat elérhetősége. Tájékoztatta őket, hogy a célszemély úton van feléjük, készülhetnek a fogadására. Személyleírást adott Ahmedről meg a ruházatáról, aztán azt is közölte a kollégákkal, hogy „A célszemély kódneve Nagy Madár".

Rádión odaszóltam a kettes egységnek, amely megállt, tisztes távolságra a bejárattól:

– Hazamehetnek.

Mel Jacobs és George Foster hajlandók voltak maradni – kötelességükön túl és felett, így hát azt mondtam nekik:

– Tegyenek, amit akarnak. Gazdálkodjanak a saját idejükkel, ahogy akarnak.

A munkacsoportnál végzett munkánk természete olyan, hogy mindnyájan bízunk abban, hogy a kollégáink megfelelően fognak cselekedni. Természetesen itt is vannak szabályok, de nem ragaszkodunk a formaságokhoz, és nem köti a kezünket az a sok bürokratikus szarság, ami csak akadályozza, hogy érdemi munkát végezzen az ember. És a munkacsoportban szerintem az a legjobb, hogy a munkatársaim fele nyugalmazott New York-i rendőr, mint én magam is, ami azt jelenti, hogy nem aggaszt minket, mi lesz a karrierünkkel; ezek a második felvonások esetleg utolsók is egyben, rengeteg alkalom nyílik improvizálni, nem kell attól tartanunk, mi lesz, ha átlépünk egy bizonyos határt. Emellett a New York-i rendőrség utcákon szerzett tapasztalatait is magunkkal hoztuk. Az eredmények természetesen változatosak, de legtöbbször sikerül elvégeznünk a ránk bízott munkát.

A sofőr elhúzott a kocsival, amiben már nem ült benne Nagy Madár, mert bement az épületbe egy nagy táskával. Nem adhattuk a parkolósegéd kezébe a teljesen felszerelt terepjárót, így hát leparkoltunk a bejárat közvetlen szomszédságában, és bezártuk. Megvillantottam a papírjaimat, és azt mondtam: „Hivatalos ügy. Figyeljék a kocsit. A parkolós fazon kezébe nyomtam egy húszast, ő meg biztosított róla, hogy „Nem probléma.

Beléptünk a hatalmas, márványborítású előtérbe, és megpillantottam Nagy Madarat a VIP-recepció előtt, és két másik fickót is kiszúrtam, akiket felismertem a különleges műveletek ügyosztályról. Velük felvettem a szemkontaktust, és jelezték, hogy rajta vannak az ügyön.

Remek hír. Eljött az idő egy pohár italra.

Úgy gondoltam, Nagy Madár nem fog felismerni röpke, és távolból történt kölcsönös üdvözlő gesztusunk után, ezért Ms. Simsszel elhaladtunk mögötte, miközben épp bejelentkezett. Úgyis tudta, hogy követték ide, de nem kukucskált a válla fölött. Nem lett volna szabad ilyen távol lennie a Harmadik sugárúttól, de nem szokásunk ügyet csinálni valamiből, hacsak Washington nem utasít arra minket, hogy csináljunk belőle ügyet. A legtöbb ország diplomatái szabadon kóricálhatnak ide-oda az Államokban, de vannak, akiknek New York Cityre korlátozódik a tartózkodási joguk, például a kubaiaknak, az irániaknak pedig egy bizonyos körzeten belül kell maradniuk. Ha rajtam állna, mindnyájan Iowában élnének és dolgoznának. Mindent összevetve azóta nincsenek diplomáciai kapcsolataink Iránnal, mióta átvették az irányítást a nagykövetségünkön, és a személyzetet túszul ejtették, de ők is az ENSZ-tagállamok közé tartoznak, ezért jelen vannak itt. Mivel nekünk nincsenek diplomatáink Iránban, szabadon kikezdhetünk ezekkel a fickókkal, mert nem kell amiatt aggódnunk, hogy ott Homokföldén bosszút állnak. Bár valójában… nem árt az óvatosság.

Mindenesetre mindnyájan meglátogattuk a mellékhelyiséget, aztán visszatértünk a kaszinóba, ahol megkérdeztem Ms. Simst.

– Kér egy muffint?

– Én tartozom magának egy itallal.

Erre egyenesen elindultam az Ego Bárba, ami késő éjjelre Libidó Bárrá alakul át. Ültünk a pultnál, és Ms. Sims megkérdezte:

– Maga járt már itt korábban?

– Ha jól emlékszem, korábban is voltam már itt munkaügyben.

A pultos – egy pultoshölgy, hatalmas… szemmel – megkérdezte, mit kérünk. Ms. Sims fehérbort rendelt, én meg a szokásos Dewar’somat, szódával.

Koccintottunk, Ms. Sims így szólt:

– Csirió! – Aztán megkérdezte: – És miért is vagyunk itt?

– Csak hogy megbizonyosodjunk róla, hogy Nagy Madár játszani jött, és nem azért, hogy valakivel találkozzon.

Mire ő:

– Van itt egy csapatunk. És a madarunknak akár ebben a teremben is lehet találkája, mi pedig nem fogunk róla tudni.

– A különleges műveletes fickók tudni fogják – vetettem ellene, aztán megosztottam vele a nézetemet: – Jobb, ha az ember a közelben van, hátha valami történik. Sosem véletlen, ha az ember a megfelelő helyen van a megfelelő időben. Egyébként figyelte a történeteimet?

– Minden szavát ittam.

– Siet valahová?

– Nem.

– Akkor jó. Egy további órát adhatunk a dolognak.

Őszintén, nem volt más okunk rá, hogy itt maradjunk, mint az, hogy nagy szükségem volt erre az italra. Ráadásul az is kiborított, hogy Nagy Madár a középső ujját mutatta nekem. Nem volt valami diplomatikus húzás. Merthogy ez az én hazám. Nemde? Ő csak vendég. És én nem vagyok a házigazda.

– John? Csak azt mondom, hogy sajnálom, hogy nem szóltam hamarabb erről – magyarázkodott Ms. Sims. – Úgy akarták beállítani, mint szokványos megfigyelést, hogy a célszemély ne jöjjön rá a tevékenységünkből, hogy tudjuk, hová tart. – Majd hozzátette: – Csak én tudtam, arra az esetre, ha netán szem elől veszítjük.

– Rendben. Most már mindegy is. – El nem tudtam képzelni, ez kinek a remek ötlete volt, de gyanítottam, hogy Tom Walsh lehetett az értelmi szerző, a munkacsoport New York-i tevékenységéért felelős FBI-ügynök. Walsh valahol a géniusz és az idióta határán egyensúlyozik, és mint tudjuk, nem sok választja el a kettőt egymástól. Imádja a kalandos kémhistóriákat, ellenben nincs odáig a szokványos rendőri feladatokért. Amikor még rendőr voltam ez az egész titkosított mizéria elképzelhetetlen lett volna. De ma már új világot élünk, meg új a munka, nem fogom személyesen mellre szívni.

Hogy témát váltsunk, így szóltam:

– Hívja fel a különleges műveletek csapatát, hogy állítsanak rá valakit Nagy Madárra.

Ahogy már említettem, a nexteles telefonjainknak van egy olyan funkciója, mint a talkie-walkie-knak, így hát Ms. Sims megcsörgette az egyik figurát a különleges műveletektől, megadta neki a koordinátáinkat, és megkérte őket, hogy azonnal jelezzék, ha Nagy Madár elhagyja a szobáját, és elindul lefelé a kaszinóba vagy bárhová.

Aztán csevegtünk egy kicsit, főként arról, milyen New Yorkban élni és dolgozni. A városért magáért Ms. Sims személyesen nem volt oda, ám szakmai szempontokból annál inkább. Lisa Sims pár dologban határozottan emlékeztetett a feleségemre, Kate Mayfieldre, akivel három évvel azelőtt, az imént említett líbiai szarházi utáni hajsza során jöttem össze. Kate is a provinciából származik, és először nem volt túl boldog, amikor New Yorkba helyezték, de miután velem találkozott, nyilvánvalóan már aligha tudná máshol megvetni a lábát e sártekén. Ezután jött a szeptember 11-i merénylet. Utána Kate szerette volna áthelyeztetni magunkat New Yorkból, de miután sikerült feldolgoznunk a traumát, mert mindketten ott voltunk, amikor történt, újra átgondolta a dolgot, és rájött, hogy nem teheti, meg, hogy elköltözik a városból. Ami remek fejlemény volt, tekintve, hogy én sem úgy készültem.

Kértem egy újabb italt, de Ms. Sims – mostantól Lisa – szódavízre váltott, mert közöltem vele, hogy ő fog vezetni visszafelé.

A mobilja pityegett, felvette, aztán azt felelte a hívónak:

– Rendben, akkor valószínűleg indulunk. – Letette, aztán odafordult hozzám: – Nagy Madár egyedül áll a rulettasztalnál.

– És kedvez neki a szerencse?

– Ezt nem kérdeztem. – Lisa elkérte a számlát, fizetett, és elhagytuk az Ego Bárt.

Ő a hall felé indult volna, de én előálltam egy ötlettel:

– Szeretném alaposabban megnézni azt az ürgét.

Lisa habozott, aztán meghajolt szakmai ítélőképességem előtt, és bólintott.

Továbbhaladtunk a barlangszerű kaszinóterem felé, közben Lisa megcsörgette a kontaktszemélyt az elitcsapatnál, hogy tartsák a szemüket Nagy Madáron. Pár perc múlva megpillantottuk őt a rulettkerék mellett, a kezében az italával.

Az iráni férfiú vétke nem az én gondom – voltaképpen úgyis filmre vesszük, ami alkalmasint igen hasznos tud lenni, de meg kell mondjam, én mindig is érzékeltem valami mély skizofréniát ezeknek az embereknek a viselkedésében, egyfajta hasadást, ami megzavarja a gondolkodásukat.

Lisa hozzám fordult.

– Látja? Ott van. Induljunk.

– Megszállta a sátán a pacák lelkét – állapítottam meg.

– Igaz. Én is látom.

– Muszáj segítenem rajta.

– John…

– Szerezzünk pár zsetont, és nézzük meg az automatákat.

– John…

– Jöjjön. – Megragadtam Lisa karját, és a kasszához vezettem, ahol kifizettem százdollárnyi zsetont a kormányzati kártyámmal – a könyvelők jót fognak szórakozni, ha meglátják –, és így felfegyverkezve elindultam a játékgépek elé, ahonnan jó rálátás nyílt Nagy Madár hátára.

Lisával leültünk egymás mellé két pókergép előtt, és érdeklődtem, találkozott-e már valaha ilyennel.

– Nem.

– Tud pókerezni?

– Igen.

Elosztottam az ezüstszínű érméket, röviden elmagyaráztam Lisának a gép működését, és játszani kezdtünk. Itt az ideje feltalálni egy olyan automatát, aminek az a neve, hogy Beszopóka. Ha sorban egymás után ötször megszívod, a gép tökön vág és lenyeli az összes érmét, amit a tálcára tettél.

Mindketten kértünk egy italt az ott elhaladó pincérnőtől, és mélyen belélegeztem a mellettem ülő már-már katatón állapotú, testes hölgy cigarettafüstjét.

Ami azt illeti, hol fent, hol lent következett, és Lisa olyan elszántan vetette bele magát a játékba, mintha azt remélné, hogy megüti a trillió dolláros jackpotot, és korábban nyugalomba vonulhat. Időközben Nagy Madarat a rulettkerék minden egyes fordulatával mind mélyebbre és mélyebbre nyelték a pokol pusztító tüzének lángjai. Muszáj volt megvédenem.

Körülbelül fél óra múlva Nagy Madár kiszállt, és felállt az asztaltól. Elkószált a blackjackasztalok felé, aztán némi habozás után úgy döntött, hogy inkább másutt próbál szerencsét.

Lisának négy királya lett, a gép csilingelt és csillogó érmeesőt okádott a tálcájára.

Odaszóltam neki:

– Nagy Madár mozog. Maradjon itt, és játsszon helyettem. Hívja az elitcsapatot, és mondja meg nekik, hogy szemmel tartom a célszemélyt.

Lisa körbenézett, mint aki csak most fogja fel, hol van.

– Rendben.

Átvágtam a kaszinó helyiségén, remélve, hogy Nagy Madár a liftekhez indult, vagy a mosdóba, netán a sétány felé – azaz olyan helyre, ahol egy kicsit kettecskén lehetünk.

Úgy lépkedett, mint aki szívesen dobna egy sárgát, és valóban el is indult a mosdók irányába. Követtem a folyosón, és láttam, ahogy bemegy a férfivécébe. Én is utánamentem.

Ezek a fickók sosem a piszoárba vizelnek – szeretik a magányt pisikélés közben, Nagy Madár is behúzódott az egyik fülkébe.

Két fickó állt a piszoárnál, egy meg a mosdónál. Csendesen és diplomatikusan megmutattam nekik az igazolványomat, és megkértem őket, minél gyorsabban hagyják el a helyiséget, aztán az egyikük álljon meg az ajtó előtt, és tartsa távol az embereket.

Elpályáztak, én meg megálltam a mosdókagylónál, és néztem magamat a tükörben. A fülke ajtaja kinyílt – öblítés zaját nem hallottam. Ami azt illeti, Nagy Madár a mosdókagylónál sem járt.

Felé fordultam, ő meg olyan pillantást vetett rám, amiből biztosra vettem, hogy nem ismert fel. De aztán megmozdult. Hirtelen rám rontott, én meg véletlenül tökön vágtam. Az az igazság, hogy ez engem is annyira meglepett, hogy egy lépést hátratántorodtam, miközben ő a következő agresszív lépésre készült. Letérdelt a padlóra és ijesztően morgott rám. A szemgolyói úgy mozogtak, mint a játékgép kerekei, aztán előre dőlt, és elhevert a padlón, nehézkesen lélegzett, szemlátomást újabb támadáshoz gyűjtötte az erejét. Nem akartam nemzetközi konfliktusba keveredni, így hát kimentettem magam: „Baszd meg", és távoztam.

A folyosón felmentettem a helyettesemet a szolgálat alól, majd visszamentem a kaszinóba, ahol Lisával találtam magam szemközt, amint egy műanyag ládát cipel, tele zsetonnal.

– Maga meg hol volt? – érdeklődött.

– A mosdóban.

– Hol van Nagy…

– Ideje távoznunk.

Az előtér felé vettük az irányt, közben Lisa azt kérdezte:

– Mihez kezdjek ezekkel a zsetonokkal?

– Adja le a könyvelésen.

Kiértünk az épületből, és a terepjáró felé ballagtunk.

– Mi történt? Hol van Nagy Madár? – kérdezte Lisa.

Természetesen minél kevesebbet tud, annál jobb neki, így hát azt feleltem:

– A mosdóban.

– De ki figyeli? Mozgásban van? – szegezte nekem a kérdést Lisa.

– Hát… nem nagyon.

– John…

– Hívja fel az elitcsapatot, és adja meg nekik a célszemély utolsó ismert tartózkodási helyét.

Odaértünk a kocsihoz, és azt mondtam, inkább mégis én vezetek. Lisa átnyújtotta a kulcsokat, bepattantunk, és elhúztunk.

Lisa felhívta a megfigyelőcsapatot, tájékoztatta őket, hogy utoljára a mosdóban láttam Nagy Madarat, amit már tudtak. Lisa hallgatta egy darabig, amit a vonal túlsó végén mondtak, aztán letette, és felém fordult:

– Nagy Madár… elesett vagy hasonló.

– A nedves padló csúszós tud lenni.

Elindultunk kifelé a városból a Garden State Parkwayen keresztül.

Néhány perc múlva Lisa megkérdezte:

– Volt vele valami afférja?

– Na, és hogy kaszáltunk? Mennyi van abban?

Lenézett a padlón lévő dobozra, és azt felelte:

– Szerintem úgy tíz…

– Nem rossz egyórányi munkáért.

Lisa hallgatott egy kicsit, aztán így szólt:

– Gondolom, Madár az ő helyzetében nem nagyon élhet panasszal.

Nem feleltem.

A Parkwayhez értünk, amin észak felé elindulva, nagyjából kétszáz kilométernyire, azaz ha valaki jól odalép neki, kevesebb mint kétórányira ott várt minket a város. A nap már a horizont alá ért, a nyugati égbolt gyorsan sötétedett.

– Mi most, hogy mondjam, megléptünk? – kérdezte Lisa.

– Dehogy. Mi vagyunk a törvény.

– Értem. – Aztán hozzátette: – Azt mondták, sokat fogok tanulni magától.

– Mert egy legenda vagyok?